Barna Gábor 65 éves

„Adjad, kérünk téged, mindenható Úristen, hogy a te szolgáid az üdvösségnek útján járjanak, és előljáródnak, Szent Jánosnak intésit követvén, a mi Urunk Jézus Krisztushoz bátorságosan juthassanak.”
(Pázmány Péter, 1606)

Az ember csak kapkodja a fejét, hogy milyen sok kollégát illik köszönteni a múló időben. Tudjuk, éveink száma még önmagában nem érdem, hanem állapot csupán! Mégis, mi, emberek szeretünk rácsodálkozni a sorjázó esztendők sokaságára, és kisebb-nagyobb számadásokat készítünk ilyenkor: kit, mikor, hogyan ismertünk meg, hogyan alakult pályája… Magam nem igazán szeretem ezeket a személyekre szabott leltárakat. Az ember kifelejt dolgokat a felsorolásból, nincs is mindenről tudomása, így aztán az ilyen leltár a sértődések forrása is lehet. Inkább személyes hangvételű köszöntőben, az élet apró, közös dolgait szeretem felemlegetni, olyasmiket, aminek az ünnepelt remélhetőleg örül…
Most is így teszek és emlékmorzsáimból szedegetek, azt remélve, hogy Gábor továbbiakat rak melléjük, s e rakosgatás kellemes időtöltés lesz számára! Az egyik ilyen morzsa az a régi zombori kirándulás, ami a kilencvenes évek derekán a Magyar Néprajzi Társaság szerbiai vándorgyűlésének idejéből való. A főtéri katolikus templom bemutatása során igencsak akadozott mondókájában a vendégeket fogadó atya. Tanár úr először csak kisegítette a nagy-nagy zavarban lévő vendéglátót, majd szép lassan átvette a templomot bemutató házigazdai szerepkört. Mire mondandója végére ért, az atya is csak egy volt a köréje gyűlt hallgatóságból. Azt is mondhatnám, akkor, ott, arra a kis időre tanítványai lettünk, noha kollégaként vonultunk be a templomba!
A másik emlékmorzsa az ezredforduló első évtizedéből való. Sára lányom a szegedi tanszék néprajz szakos hallgatója lett. Telt-múlt az idő, s a hétvégi találkozások egyre ritkultak – nem volt túlságosan egyszerű Szegedről Túrkevére utazni, ahol akkor éltünk, dolgoztunk –, így minden lehetséges alkalommal feltettem az obligát kérdést: mi újság a tanszéken? Lányom mindig mondott pár, számára érdekes, fontos dolgot, de beszámolója zárásaként hozzá tette: Barna tanár úr olyan aranyos!
Azután van egy másik, óbecsei morzsa: a Glässer Norbert szervezte kutatócsoportban három Klamár is ott lehetett! Barna Gábor Sárával dolgozott együtt a plébániai irattárban. A napi reggeli kirajzás általában szakaszosan történt, attól függően, hogy kit mikor fogadtak a kutatóhelyen. Tanár úr korán kelt, a reggeli miséket látogatta, majd amikor visszatért a szálláshelyre, reggelihez ült. Ekkorra mi már indulóban voltunk, és egy rövid üdvözlés után elváltunk. Lányom rendszerint készülődött még, és a szálláshely étkezőjében találkoztak. Gábor mindig megkérdezte: Sára, reggelizett már? Atyáskodott helyettem is! Nagy előnye volt a dolognak, hogy a tanár úr gondoskodását, az apaival szemben, szívesen vette. Így aztán barátságunknak egy ilyen aspektusa is lett.
Az elmúlt évek során, ha találkoztunk, sosem mulasztotta el megkérdezni egykori tanítványa sorsának alakulását. Csak a családi beszámoló után szoktunk szakmai dolgokról szót váltani.
Nos hát, kedves Gábor, jelentem: Sára továbbra sem reggelizik rendszeresen, de én többnyire igen! Isten éltessen sokáig, erőben, egészségben!