Confronting with the Self, Confronting with the Other. Is Reconciliation Possible in the Balkans? Suočavanje sa sobom, suočavanje sa drugim. Da li je moguće pomirenje na Balkanu?
A konferencia címéhez kapcsolható jelenségek, témák kutatása egészen biztosan a néprajz és az antropológia egyik kitüntetett célja lehet a Balkánon, de ez a megállapítás egész Délkelet-, Közép- és Kelet-Európára is érvényesnek tűnik. A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia (a továbbiakban a közkeletű szerb rövidítést használom: SANU) Néprajzi Intézete, illetve a Konrad Adenauer Alapítvány közös nemzetközi konferenciát szentelt ennek a szerteágazó, bonyolult, de valóban kulcsfontosságú problémakörnek. Habár a dátum szerint kétnapos tanácskozásról volt szó, az előadásokra igazából csak a második, október 31-ei napon került sor (az első nap az ünnepélyes megnyitóról és az ismerkedésről, barátkozásról szólt).
A jó és közvetlen hangulatban, egy belvárosi hotelben lezajlott konferencián összesen tizenkét előadó volt jelen nyolc különböző országból (szerb, horvát, szlovén, bolgár, olasz, cseh, svéd és orosz kutatók voltak a meghívottak között), és négy tematikus blokkban mutatták be kutatásaikat, ezek közül emelem ki a legfontosabbakat. A tizenöt perces előadások nyelve nagyjából fele-fele arányban oszlott meg az angol és a szerb között.
A „Jelenkori és történeti perspektívák” című szekcióban az előadások nem csak „Európa puskaporos hordójának” problémáit érintették, hanem annál szélesebb körű kontextusról is szó volt. Nonka Bogomilova (Társadalom- és Tudáskutató Intézet, Bolgár Tudományos Akadémia) a „másik” létrehozásának történeti-vallási hátterét mutatta be a Balkánon. Gondolatmenete arra a meglátásra alapult, miszerint a vallás (ebben a keretben nyilvánvalóan az ortodoxiáról van szó) a térségben nem egy önmagától, előreláthatóan működő tényező, hanem mindig több más jelenség függvénye. A nemzet- és államépítés is döntő befolyással voltak a vallásosság működésére, amely ezáltal egyes csoportok érdekeinek rendelődött alá – ahelyett, hogy meghaladta volna ezeket az érdekeket. Következtetései szerint az ezzel kapcsolatos ún. „etno-pszichológiai sztereotípiák” leépítésére, „deszakralizálására” lenne szükség a megbékéléshez. Marina Martinova Jurevna (Etnológiai és Antropológiai Intézet, Orosz Tudományos Akadémia) gyakorlatilag a bolgár kutató előadásához kapcsolódott. Mint többször külön hangsúlyozta, a nemzet, a nemzetállam, az etnicitás és az etnikai csoport mást jelentenek Kelet-Európában, mint Nyugaton vagy máshol. Ezt többek között azzal az államszervezési mechanizmussal támasztotta alá, amellyel a volt Szovjetunióban és Jugoszláviában valójában etnikai és nemzeti hovatartozástól függően alakítottak ki autonóm területi egységeket. Ez a tendencia Jurevna szerint az említett szövetségi államok felbomlása után is tovább él, és a következtetések levonásánál nyitott kérdésként kezelte, hogy milyen irányt vehet a jövőben.
A második szekció a „Etnikus sztereotípiák és aktuális kulturális gyakorlatok” kérdéskörét vizsgálta néprajzi/antropológiai terepmunkán alapuló esettanulmányokon keresztül. Sanja Zlatanović (Néprajzi Intézet, SANU) korábbi hároméves koszovói kutatásának egyik mozzanatát mutatta be. Ő a délnyugat-koszovói Gnjilane város tágabb környékén végzett terepmunkát, és többek között azt akarta kideríteni, hogy az ottani szerbek miként hozzák létre diszkurzív módon a „másokat” – ahol az albánok ennek a legfőbb megtestesítői. A köztudatban elterjedt Koszovó-képpel szemben meglepőnek hathat, hogy a szerb adatközlők gyakran a helyi albánokkal való jó kapcsolatot hangsúlyozták, ami Zlatanović szerint a regionális identifikációnak köszönhető. Ezzel összefüggésben a konfliktusok szításában a politikai döntéshozók felelősségét emlegették a helyi szerbek. A jól felépített diskurzus-analízisből az a következtetés adódott, miszerint a helyi regionális identifikációra építve, azt jól megértve lehetséges a megbékélés. Izgalmas vizsgálatról számolt be Aleksandar Krel (Néprajzi Intézet, SANU) is, aki a magyar–szerb határtól nem messze eső vajdasági Gakovón (magyarul: Gádor) német és szerb viszonylatban próbálta értelmezni a megbékélés folyamatát. A településről a második világháborút követően tűnt el a német lakosság, és itt működött a vajdasági németeket internáló egyik legnagyobb gyűjtőtábor. A háborús évek után szerb telepesek népesítették be a falut, akik gyakorlatilag akkor szembesültek a hely múltjával, amikor öt évtized után az egykori lakosok és utódaik újra felkeresték a helyszínt. Ezt a pillanatot ragadta meg Krel, amikor a németek emlékművet állítottak az egykori gyűjtőtábor helyén, és több szálon át elkezdték kiépíteni kapcsolataikat a helyi szerbekkel – akik a kutatás szerint rövid idő alatt magas fokú együttérzéssel vettek tudomást a múltról. Krel a személyes találkozásnál és kapcsolatépítésnél nem kevésbé tartja fontosnak a politika szerepét a megbékélésben – megfigyelései szerint a hasonló megbékélések akkor lehetségesek, ha a döntéshozók is változtatnak a kommunikációs stratégiáikon, és többé nem használják a nacionalista sztereotípiákat.
„A megbékélés etno-szociológiai aspektusai” címmel zajlott a harmadik szekció, témájukat tekintve voltaképpen három összefüggő esettanulmánnyal. Madeleine Sultán Sjökvist (Hugo Valentin Központ, Uppsalai Egyetem) egy meglepőnek látszó jelenbeli tendenciát elemzett: egyre több svéd nő tér át ugyanis a muszlim hitre. A jól tagolt és érdekfeszítő előadás az ún. „megélt vallás” dimenzióján keresztül vizsgálta a megtérést elmesélő történeteket, és az azt követő normákhoz való viszonyt. Sjökvist arról számolt be, hogy hogyan próbálnak a nők szilárd nemi, vallási és etnikus identitást létrehozni, illetve egyúttal sokoldalúan megfelelni a „jó muszlim nő” ideálképnek. Céljuk az új vallás felvételével valamilyen szilárd pont kialakítása az életükben. Az ezt követő két előadást akár együtt is tarthatták volna a kutatók. Jadranka Đorđević Crnbronja (Néprajzi Intézet, SANU) és Ivanka Petrova (Etnológia és Folklór Tanulmányok Intézete Néprajzi Múzeummal, Bolgár Tudományos Akadémia) a Belgrádban élő gorani népcsoport közösségének, valamint a muszlim bolgár nők öltözködési kultúráját elemezték. Đorđević Crnobrnja a muszlim gorani nők megfelelési kényszeréről számolt be – ők ugyanis ha megváltoztatják öltözködésük egyes elemeit, azzal konfliktusba kerülnek férjükkel és rokonaikkal, illetve a népcsoport általános értelemben vett normáival. Petrova ennek a folyamatnak egy másik, ellenirányú változatát mutatta be. Ő azokról a bolgár muszlim nőkről számolt be, akik a mindennapokban mind jobban kihangsúlyozzák vallási/etnikai identitásukat az öltözködésen keresztül. A szekció mindhárom előadása voltaképpen egy dinamikus, mozgásban levő társadalmi/kulturális folyamatot mutatott be, amelyek által különböző és megoldásra váró ellentétek keletkeztek.
„A fiatalok és a megbékélés” volt az utolsó, negyedik szekció elnevezése. Jelena Spasenić (Hugo Valentin Központ, Uppsalai Egyetem) újvidéki középiskolásokon, azok szülein és tanárain keresztül arra kereste a választ, hogy a kilencvenes évek Szerbiájának politikai/társadalmi valósága hogyan jelenik meg a mai emberek életvilágában, illetve hogy miképpen teremtődik meg a mindennapi tudás. Külön érdemes kiemelni a kettősséget a diákok Szerbia jelenéhez és múltjához való viszonyulásában. Az országot egyrészt egy visszafelé haladó, téves úton járó helynek tekintik, másrészt mélyen azonosulnak a mindennapi élet számukra értékes minőségeivel (pl. az emberek egymáshoz való viszonyulásával). Spasenić szerint ezért a fiatalok Szerbiához való viszonya nem csak a saját identitásukra való reflexió és az erkölcsi gondolkodásmódjuk, hanem az ország gazdasági és társadalmi állapotának is a függvénye. Goran Pavel Šantek (Etnológia és Kulturális Antropológia Tanszék, Zágrábi Egyetem) nem saját kutatást, hanem inkább egy gondolatmenetet mutatott be. Alexander kulturális traumáról, illetve Anderson elképzelt közösségekről alkotott elméleteiből indult ki, és ezzel hozott kapcsolatba két nagy, az fiatalok vallásosságát kutató horvát szociológiai kutatást. Šantek ezek mentén arra következtetett, hogy a fiatalok valóban fogékonyabbak lehetnek a múltbeli konfliktusokkal, traumákkal való szembenézésre, ebben pedig fontos szerepe lehet a vallásnak (Horvátország tekintetében a római katolikus hitnek). A zágrábi kutató ugyanakkor a szakma szerepét is kitüntetettnek tartja, ugyanis az antropológiai szemlélet egyes traumák társadalmi „konstruáltságára” irányíthatja rá a közfigyelmet.
Ha a tanácskozás nagyobb részére érvényes kritikát kéne megfogalmazni, akkor az mindenképpen az egyes prezentációk hiánya, vagy a nem megfelelő minőségük és terjedelmük. Több elméleti előadás, illetve az esettanulmányok esetében is szükség lett volna a hallgatók figyelmét vezető bemutatókra – ezzel adós maradt a konferencia. Az egyetlen teljes körű kivételt Jelena Spasenić prezentációja képezte, amely mind felépítését, mind ízlésességét tekintve élvezetes kísérője volt a kutató előadásának.
Mivel a konferencia címe gyakorlatilag egy kérdés volt, ezért fel lehet vetni, hogy vajon megkaptuk-e erre a választ is? Részben azonban – a néprajzi/antropológiai „óvatosságból” is kifolyólag – költői volt ez a kérdés. Az első szekció előadásai, bármennyire is izgalmas következtetésekkel jártak, igazából csak óvatos javaslatokkal szolgálhattak arról, hogy milyen előzetes megfontolással kell élni, ha a Balkánról gondolkodunk. A második szekció adta talán a legvilágosabb válaszokat: a helyi lakosoknak kell valamilyen társadalmi/kulturális okból kifolyólag megegyezniük (Zlatanović, Krel). Ebben az esetben a lokális identifikáció, egymás ismerete és az együttérzés a kulcsfontosságú pontok, emellett szerepel a döntéshozók magatartása/beszédmódja is. Nem szabad azonban elhanyagolni az adott állam általános társadalmi/gazdasági állapotát (Spasenić), illetve az intézményes vallás szerepét sem (Šantek). A szakma részéről viszont – és ez mindegyik előadás nyílt vagy rejtett jellemzője volt – a néprajzi/antropológiai szemléletmódnak kell aktívnak lennie, hiszen ez az adott jelenséget annak sokrétűségében tárhatja fel. Ez a tudás pedig utat találhat a közvéleményhez, segítve a megértést és az elfogadást – talán ez volt konferencia válasza egy másik, nyíltan ott fel nem tett kérdésre: mit jelent „alkalmazni” ezt a szakmát?