szombat, június 12, 2021

„A Földön átutazóban vagyunk, itt küldetésünk van. Az életet hit és szeretet nélkül nem lehet élni. Szeretettel kell végezni a munkát. Ha a tanítás ez, akkor a tanítványt kell szeretni. Szeretni kell embertársainkat vagy bárkit. Az idegeneket is. Ez erőt ad. Hit és szeretet nélkül nem érdemes élni. Az életben vannak ma is csodák. Mindenki életében.”

(Körmendi Géza)

Még a rendszerváltás előtt, a nyolcvanas évek második felében találkoztunk először személyesen. Egyszer csak4 megjelent, a (ha jól emlékszem) farnadi származású feleségével, Iza asszonnyal érsekújvári lakásunkon, s nagy vehemenciával arról beszélt, hogy az egykori Komárom és Esztergom vármegyék területének népi kultúráját kellene feltárni, majd bemutatni. Voltaképpen arra kapacitált, hogy a szlovákiai részek kutatómunkájának a megszervezésében segédkezzek (amit aztán később, Fehérváry Magdával karöltve) fel is vállaltam. Az az igazság, ez a vállalkozás akkor olyan nagyszabásúnak tűnt, hogy nem is igen hittem, hogy maradéktalanul meg fog tudni valósulni. És mégis! Sikerült. Ami egyértelműen Géza érdeme! Aki bűbájos kedvességébe, barátságosságába bújtatott keményfejű konoksággal éveken át szorgalmazta, hajtotta az ügyet. Egyszerűen nem lehetett levakarni. Ha késett egy kézirat, már jöhetett is az emberre a csengőfrász, ugyanis tutira telefonált néhány napon belül, és harsány kacagások, baráti hátba verések (telefonon!) közepette úgy lebarmolta az embert, hogy az még megsértődni is elfelejtett. Viszont két éjszaka nem aludt, s már ment is a késedelmeskedő kézirat. Az első, általa szerkesztett, a Paraszti élet a Duna két partján című kötet 1992-ben jelent meg, benne néprajzi tanulmányokkal a két megye egész egykori területéhez kapcsolódva. Ez még nem volt számozva, csat utólag tűnik föl. Géza is óvatos duhajnak mutatkozott tehát az elején, ám közben nyilván vérszemet kapott (nem emlékszem, hogy vajon már az első előtt is több kötet volt tervezve?), s jött a második, harmadik, sőt, 1999-ben a negyedik kötet!
Mivel Körmendi Géza személyi bibliográfiájából (de erre majd még visszatérek!) nem derül ki egyértelműen, milyen óriási munkája van ebben a vállalkozásban, hány szerzővel kellett neki éveken keresztül együttdolgoznia, hány embert ösztökélnie, kérlelnie, igen, még fenyegetnie is (!), hogy elkészüljenek ezek a dolgozatok, majd a kötetek (az efféle munkát csak az tudja igazán értékelni, aki csinált már valaha valami hasonlót), az alábbiakban az egyes kötetek bibliográfiai adatainak közlésén túlmenően hozom azok tartalomjegyzékeit is.

Nézzük azonban, ki is volt ez az ember! Tatán született, 1929-ben, iparos szülők gyerekeként. Általános és középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte. Felsőfokú tanulmányait Pécsett kezdte, majd Budapesten folytatta, ahol 1965-ben magyar–történelem tanári, majd 1967-ben etnográfusi oklevelet szerzett. Abban a gimnáziumban kezdett tanítani, majd később, immár igazgatóként is innen ment 1984-ben nyugdíjba, ahol annak idején középiskolai tanulmányait végezte. Tanári munkájával párhuzamosan doktorált történelemből, néprajzi és helytörténeti kutatásokat végzett, gyakorlatilag megteremtve a tatai Kuny Domokos Múzeum néprajzi gyűjteményét. A rendszerváltás környékén szerkesztette a Komárom-Esztergom megyei néprajzi füzetek című sorozatot, amiből lényegében a fentebb már bemutatott nagy összefoglalás-sorozat is kinőtt. Ő maga, ha csak a néprajzi kutatótevékenységét nézzük, a legszívesebben a különféle mesterségekkel foglalkozott. Így születtek a tatai fazekasságról, a vízimalmokról szóló könyvei, illetve tanulmányai a helyi jégvágásról és az egyéb kézművesmesterségekről. Műveinek 2014-ben kiadott, fentebb már említett bibliográfiája nem túl vaskos, de ez épp abból adódik, hogy saját kutatások, saját tanulmányok, könyvek írása mellett (sokszor helyett), afféle jó pedagógusként, kutatásszervezésre, mások munkájának irányítására pazarolta (noha ezt Ő nyilván nem tekintette „pazarlásnak”, mint ahogy nem is az) idejét, energiáját. 2015-ban, hosszantartó betegség után hunyt el.
A kép, ahogy a 2010-ben kapott Eötvös József-díj mögött szerényen meghúzódik, egész életét, munkásságát jellemezte. Talán ennek kapcsán nyilatkozta, hogy „hit és szeretet nélkül lehet élni, de minek. Hogy valaki az Istenben vagy a szépségben hisz, az már mindegy, szeretni pedig mindenkit lehet…”
Nagy szükség van az ilyen Emberekre, hiánya fájó!