Horváth Csaba–Imre Lászlóné–Majdán János–Varga Gábor szerk.: Ezerarcú vasút. Vasút – Történet – Írás

[Budapest]–[Pécs]: Magyar Vasúttörténeti Park Alapítvány–Virágmandula Kft. [2016], 324 p. ISBN 978-615-5497-77-3

A magyarországi közlekedés – és benne a vasút – történetével és fejlődésével hosszú időn keresztül szinte kizárólagosan csak a műszaki tudományok képviselői foglalkoztak, és jelentettek meg – a maguk sajátos érdeklődésével, megközelítésével és módszereivel – különböző munkákat. Az elmúlt két évtizedben aztán a történészszakma is „felfedezte” magának a bőséges kutatási lehetőséget biztosító témát. Ennek egyik ékes példája a négytagú bizottság (Horváth Csaba Sándor, Imre Lászlóné, Majdán János, Varga Gábor) által szerkesztett és lektorált, szép kiállású tanulmánykötet. A mű címe (Ezerarcú vasút. Vasút – Történet – Írás) nagyon találó, hiszen az egyes tanulmányok sokféle szempontból, rendkívül színesen, elsősorban a történettudomány szemüvegén keresztül tárgyalják a vasút problematikáját. A beköszöntőben a szerkesztők rögzítik, hogy a mű a magyarországi vasutak történetével és működésével foglalkozó legfrissebb írásokat adja közre. A kötet tizenkilenc tanulmányt és öt könyvajánlót foglal magában.

A nyitó írásban a szerző – Cserháti Katalin – a vasút társadalomtörténetének egy érdekes, ez idáig nem kutatott szegmensére világít rá, mikor a vasúti elit részét alkotó, tisztképzőt végzett hivatalnokréteg vizsgálati szempontjait, lehetőségeit mutatja be. Összességében a publikáció egy hiánypótló téma kutatási alapját fekteti le, melynek megvalósulása tovább gazdagítaná a hazai vasút,- illetve társadalomtörténetet.

Csóti Csaba tanulmányában egy speciális témát feszeget, mikor a vasút szerepét taglalja az 1916–1917. évi erdélyi menekültek széttelepítésében. A szerző különböző statisztikai táblák és források közlésével egyértelműen igazolja, hogy a MÁV infrastruktúrájának kihasználása és a vasút bevonása nélkül szinte lehetetlen lett volna a menekültek széttelepítése, majd visszatelepítése az 1916. augusztus 27-e és 1917. május közötti 9 hónap során. Csóti az egész erdélyrészi menekülési akciót a „főpróbájának” tekinti mindannak, amivel az első világháborút követően a magyarságnak szembe kellett néznie.

Frisnyák Zsuzsa írásában arra törekszik, hogy összefoglalja a szocialista vasút irányítási és működési struktúrájának legfőbb sajátosságait az 1950-es évek elejétől a Kádár-korszak végéig. A rendszer működési mechanizmusait a vasútiáru-forgalom megtervezésén, illetve a szállítási válságok modernizációra gyakorolt hatásain keresztül vázolja fel nagyon szemléletesen és érthetően.

A következő tanulmányban az író – Gidó Csaba – a két székelyföldi város (Székelyudvarhely és Csíkszereda) közti – meg nem valósult – vasútvonal tervének másfél évszázados történetét kivonatolja szerteágazó források felhasználásával, melynek során érzékletesen világít rá arra, hogy milyen érdekek és érdekcsoportok ütköztek egy ilyen típusú projekt kapcsán, és sokszor milyen apróságokon múlt egy vasútvonal megépülése.

Haraszthy Andrea írása tematikájában némileg kilóg a többi tanulmány közül, hiszen a szerző nem történettudományi kérdést, hanem HR jellegűt tárgyal, mikor a vasúti képzés jellemzőit, törvényszerűségeit, valamint ezek időbeni és szemléletbeli változásait tekinti át. Alapvetően pozitívan nyilatkozik a GYSEV esélyegyenlőségi tervéről és humánstratégiájáról, de megfontolandó változtatási javaslatokat is megfogalmaz a képzési rendszer hatékonyabbá tételére.

Horváth Csaba Sándor komplex tárgyú publikációt közöl a kötetben. A szerző a vasút funkcióinak és hatásainak vizsgálatát teszi meg Magyarországon 1920-ig. Megállapítja és példákkal igazolja, hogy a két alapfunkció (személy- és áruszállítás) kialakulása már az első hazai vonalak kiépítésekor megtörtént, a későbbiekben azonban ezekhez több egyéb szerepkör (pl. ipari és kereskedelmi, logisztikai, turisztikai stb.) is társult.

Az egyik speciális funkció (katonai) létét és fontosságát jelzi Illés András munkája, aki a páncélvonatok szerepét tekinti át az európai hadviselésben. A szerző – sok szemléletes képpel illusztrált publikációjában – kellő alapossággal tárgyalja a páncélvonatok történetét a kialakulásuktól (19–20. század fordulója) kezdve, a fénykorukon keresztül (az első világháború és az azt követő néhány esztendő), egészen a hanyatlásukig (második világháború). Illés logikusan veszi számba azokat az okokat, melyek a hadászati eszköz „felemelkedése” és a „bukása” mögött meghúzódtak.

Jéger Gábor tanulmányában egy ez idáig talán kevésbé kutatott témát taglal, mikor a nyugat-dunántúli keskeny nyomtávú vasútfejlesztési terveket járja körbe. Először megismerteti az olvasót a vasút ezen fajtájának kialakulásával, nemzetközi elterjedtségével. A publikáció nagyobbik részében a keskeny nyomtávú vasutak hazai megjelenéséről szól, majd a Dunántúl nyugati részére kigondolt hálózat terveit adja közre. A szerző mélyrehatóan elemzi, milyen pozitív hozadéka lett volna a vonalak megépülésének, és milyen ok(ok)ból maradtak a tervek többnyire csak tervek.

Kalocsai Péter historiográfiai publikációjában a városi vasutak történetírását járja körbe. Elsőként a tárgyhoz kapcsolódó elsődleges forrásokról (pl. levéltári iratanyagok, korabeli helyi sajtó, jogforrások, korabeli térképek, fotók, képeslapok) ad egy vázlatos képet, majd rendkívül alapos áttekintést nyújt a témában megjelent hazai irodalmakról. A tanulmány külön értéke, hogy Kalocsai felhívja a figyelmet az ezekben a munkákban előforduló bibliográfiai, tartalmi, módszertani és etikai hibákra, valamint problémákra, ezzel segítve a későbbiekben publikálni szándékozó kutatókat is.

Inkább közlekedéstudományi megközelítésű írás Kovács Zsolt munkája. A szerző a helyközi vasúti közlekedés (tram-train) sajátosságait, valamint létesítési feltételeit járja körbe, majd európai városok példáján keresztül mutatja be a szolgáltatás előnyeit. A tanulmány második felében Kovács megvizsgálja a versenyképes tram-train létrehozásának feltételeit, érveket és ellenérveket vonultat fel a magyarországi nagy városok esetében. A problémakör megértését jelentősen segítik a térképek és táblázatok.

Lanczendorfer Zsuzsanna „humor folklóros” publikációjában a vasúthoz, vasúti alkalmazottakhoz kapcsolódó, saját gyűjtésű anekdotákat, tréfás történeteket, vicceket szedi csokorba. A szerző megállapítja, hogy nagyon gazdag a folklór az ilyen tematikájú történetekben, aminek okát főleg abban látja, hogy ez a közlekedési eszköz régóta az emberek mindennapjainak részét képezi, így számos élmény, megfigyelés kötődik hozzá. Az írást számos dal kottája egészíti ki.

A horvátországi vasútépítések történetének főbb sarkpontjait – melynek alapos, tudományos igényű feldolgozása régóta várat magára – tárgyalja publikációjában Majdán János. A szerző magyar források alapján két korszakolási módszert ad közre, majd a kezdetektől (az 1850-es évektől) az első világháború előestéjéig vizsgálja a két ország közti vasúthálózat formálódását. Majdán szerint ahhoz, hogy a hosszú évszázadokra visszanyúló horvát–magyar együttélést, kapcsolatot objektívan láthassuk, lényeges a közös vasúttörténet megírása.

Metzger Antal Márton munkájában a MÁV Zrt. Széchenyi-hegyi Gyermekvasút történetéről ad vázlatos képet. Az írás első felében a Gyermekvasút építésének szakaszait jeleníti meg, míg a későbbiekben – műszaki vizekre evezve – az egyes állomások biztosítóberendezéseiről szól kellő alapossággal. A szerző egyértelműen értéknek tartja a Gyermekvasutat, melynek megóvása – véleménye szerint – elsősorban a MÁV Zrt. vezetésének felelőssége.

Péterffy Gergely írása némileg Frisnyák Zsuzsa fentebb már bemutatott tanulmányára fűzhető fel. A szerző az 1950-es és 60-as évek vasúti válságai következményeként interpretálja az 1968-as közlekedéspolitikai koncepciót, melynek keretében felszámolásra került a Pécs–Harkányfürdő-vasútvonal. Péterffy áttekintést nyújt a témával foglalkozó szakirodalmakról, majd az említetett közlekedéspolitikai koncepció hátteréről és kihatásáról szól. A vasútvonal körüli huzavona alapos bemutatása után a szerző levonja a konzekvenciát: a jelentős utasforgalom és sokak heves tiltakozása ellenére nem volt esély a vonal megmaradására, a döntést felül hozták meg. A közúti alternatíva pedig egy ideig nem okozott minőségi változást a térség lakóinak közlekedésében.

Szintén a mellékvonali problémakör – de ez esetben általánosan, nem egy kiragadott példa kapcsán – jelenik meg Szabó Lajos munkájában. A helyi érdekű vasút fogalmának definiálása után, az ilyen típusú hálózat formálódásáról szól, kiemelten vizsgálva Trianon hatásait. A térségi vasutak jövőjét egy olyan modell segítségével járja körbe, amely több szempontú megközelítést tartalmaz, és jól használható döntések előkészítésénél, indoklásánál.

Tóth Róbert tanulmányában a vasút-posta kapcsolat sajátosságainak bemutatására vállalkozik. Röviden szól a magyar posta megszületéséről, szerepének alakulásáról, majd a posta-vasút kapcsolat kezdeteit taglalja. A vasúti postaszállítás működési mechanizmusait a győri mozgóposta, valamint a Győr–Veszprém-mellékvonal példáján keresztül ecseteli. A szerző logikusan – statisztikai táblával alátámasztva – vezeti le a vasút funkcióvesztésének folyamatát.

A vasúttörténeti kutatások egy újabb lehetséges forrástípusára világít rá publikációjában Tóth Sándor Frigyes. Több – a témával foglalkozók számára is alig ismert – magyar és idegen nyelvű forrást mutat be az internet segítségével. Tóth írása rendkívül gyakorlatias és szemléletes, hiszen a keresőablakokat, adatbázisokat képi formában is közreadja, így valóban nagy segítséget nyújt a kutatók számára.

Tömördi Máté tanulmányában a vasút egy speciális funkcióját boncolgatja egy konkrét példa alapján. A szerző a cukoripar és a kötöttpályás közlekedési eszköz kapcsolatát vizsgálja a soproni kamarai régió területén. Munkájában megállapítja, hogy a vasút és a cukorgyárak viszonyára mindig is az egymásrautaltság volt jellemző, mely egy szerves gazdasági együttműködést generált, amely javította a térség valamennyi résztvevőjének eredményességét és biztosította sok család megélhetését.

A záró tanulmányában Varga Gábor a Győr–Sopron–Ebenfurti Vasút Zrt. Üzemtörténeti Gyűjteményéről ad áttekintést. Vázlatosan bemutatja a gyűjtemény állagában fellelhető forrástípusokat: az írott, a vizuális forrásokat, valamint a tárgyi emlékeket. A szerző rögzíti, hogy munkáját a későbbiekben a vulkapordányi anyag leírásával szándékozik folytatni.

A kötet öt – Czére Éva Mária, Imre Lászlóné, Kalocsai Péter és Székely Csaba tollából származó – könyvajánlót is tartalmaz. A művek az elmúlt néhány évben kerültek ki a nyomdából, és a közlekedés (benne a vasút) történetében alapmunkáknak minősülnek.

Összességében, a szép borítójú kötet magas szakmai színvonalon megírt tanulmányokból áll, amelyek mindegyikéhez alapos bibliográfia kapcsolódik. Az egyes témák befogadását számos fénykép, képeslap, térkép, tervrajz, kotta, valamint statisztikai tábla segíti. A mű jól érzékelteti, hogy a kötöttpályás közlekedési eszköz milyen hangsúlyos szerepet játszott a gazdasági és társadalmi életben, kialakulásától kezdve egészen napjainkig. A közreadott tanulmányok témájukban, térségi érintettségükben ugyan eltérőek, de nagy többségében szó van a vasút által kiváltott különböző társadalmi hatásokról. A kötet a problémakör sok szempontú megközelítése miatt a vasúttörténet iránt érdeklődő laikusok és a téma kutatói számára egyaránt ajánlható.