szombat, június 12, 2021

Nem egyszerű meghatározni vagy értékelni egyik fogalmat sem. Ezért is legelőbb néhány tájékoztató megjegyzést ajánlatos tenni. Ezekben az alapfogalmakat mutatjuk be, majd némi tudománytörténetet adunk.

(1) A magyar „néprajz” szó az utóbbi több mint másfél évszázadban közismert, ma is „archiszéma” – központi terminus. Tartalmilag legközelebb áll a német Volkskunde hagyományos fogalmához, német nyelvű magyar publikációkban régen is, ma is ilyen értelemben használják (lásd például von Farkas 1938; Ortutay 1963; Balassa–Ortutay 1982) A 19. században az „ethnographia”, majd „etnográfia” magyarul is körülhatárolt fogalom volt, és például intézmények nevében ma is él. Ez a megnevezés a „magyar nép” kutatására vonatkozik. Tulajdonképpen egészen más értelmű a magyar „etnológia” (a német „Völkerkunde” megfelelője), amely a nem európai népeket vizsgálja. Noha már ennél korábban is (pl. Fejér 1807) használták, az „anthropológia” szó ugyanezt jelenti. Manapság a nálunk is egyre terjedő „cultural anthropology” viszont egészen más fogalom és módszer, noha manapság több magyar kutató mindkét területen („néprajz” és „kulturális antropológia”) tevékenykedik. Ez a megnevezés ma kiszorítja a korábbi kutatói gyakorlatot. Az 1960-as évektől Magyarországon is megjelent az „európai etnológia” fogalma, pontosabban ennek az Ethnologia Europaea folyóiratban megszokott változata. A magyar szóhasználatban a „folklorisztika” a „néprajz” része, intézményeik közösek, egyes kutatók itt is mindkét témakörben dolgoznak.

(2) A számos magyar kutatástörténeti és/vagy tudománytörténeti áttekintés közül csak a három legfontosabbat említjük.

1947 és 1949 között a Néptudományi Intézet füzetsorozatában mintegy harminc pozitivista és tájékoztató összegezés készült, együttesen kb. 500 nyomtatott oldalon (ezeket felsorolja Voigt 1978, 8–9). Az egymástól független tanulmányok a kezdetektől áttekintik a magyar néprajzkutatás főbb területeit. Ezek között van Tálasi István általános áttekintése, amely a magyarországi „néprajzi élet” kibontakozását a 18. századtól kezdi (Tálasi 1948). Az egyes füzetek voltaképpen egyformán hagyományos, pozitivista és nem elméleti, ideológiailag „polgári” nézetet képviselnek – ám egymástól is különböznek. A „néprajz” fogalmát a köztudottal azonosítják – külön diszkusszió nélkül.

Kósa (1989b, némileg átdolgozva: 2001, 333, illetve 297) áttekintő magyar néprajzi tudománytörténetet készített, a kutatások tematikájának és bizonyos mértékig módszerének korszakai szerint csoportosítva. A 18–19. századtól egészen az 1980-as évek elejéig jut el, amikor már működik a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató (Csoportja, majd) Intézete. A gondos szerző többször kitér a néprajznak a társadalomtudományokban és a közéletben betöltött szerepére, ám az ideológiával óvatosan foglalkozik. A munka „jubileumi” áttekintés: a Magyar Néprajzi Társaság (stb.) centenáriumára készült. Kósa a romantika és a pozitivizmus korszaka után az 1930-as évektől a magyar néprajzot „nemzeti tudomány”-ként ábrázolja, ám az 1949 utáni „szocialista magyar néprajztudomány” sajátosságait nem kritizálja és nem is dicséri. Tanulságos megemlíteni, hogy szinte nem foglalkozik a nemzetközi paradigmákkal.

Már az 1950-es évektől kezdve a politikai élet vezetői a szovjet tudományszervezés gyakorlatát szorgalmazták Magyarországon is: kollektív kutatások és kézikönyvek elkészítése volt tipikus. Több ízben és többféle módon kísérelték meg „új témák” (osztályharc, a nép forradalmai, munkásélet, a falvak szocialista átalakulása) előtérbe helyezését, rendszerint a szomszédos „szocialista országok” szakintézményei közti kooperációval. Elkészült a Magyar Néprajzi Atlasz több száz térképe (Barabás 1987–1992), az ötkötetes Magyar Néprajzi Lexikon (megjelent 1977–1982), és a „nyolckötetes” (pontosabban tízkötetes) akadémiai kézikönyv (Magyar Néprajz, megjelent 1988– 2011), több mint 10 000 oldalnyi terjedelemben. Ennek kötet- és fejezet-beosztása hagyományos, ám a népi társadalom, a kismesterségek, a népi vallásosság terén messze meghaladta elődeit. Viszont a folklorizmus világa kimaradt… még a fejezetek íróinak tudatából is. A „sachlich” szemlélet jellemzi, tudományelmélet vagy polémia alig található. Az egyes kötetekben és fejezetekben van tudománytörténet, ám praktikus szempontból, és ahány a szerző – annyiféle elgondolással, sőt elnevezésekkel.

A harmadik fontos kutatástörténet/tudománytörténet a még el nem felejthető közelmúltat tükrözi. A nyolckötetes akadémiai kézikönyv utóbbi évtizedeinek vezető etnográfusa, Paládi-Kovács Attila szükségét érezte annak, hogy a két félkötetben megjelenő, bevezető jellegű 1. kötet adjon távlatot is az olvasónak (Paládi-Kovács 2011, 11–26). Ő maga mutatja be a „néprajztudomány tárgyát, tagozódását, időszemléletét és módszereit”. Ha nem is kell arra gondolnunk, hogy enélkül mindez nehezen keresgélhető ki másképp a többi kötetből – ám ez kitűnő alkalom, hogy egyetlen, döntő szerző hivatkozzék metodikára és tudománytörténetre.

A „néprajztudományt” a más elvevezésekkel veti egybe. Itt szerepel a „nép” szó hasonló diszkussziója is. Minthogy a szerző nem a maga szóhasználatát akarja kötelező elméletté emelni: az „anyagi kultúra” ellenpéldája nála a „folklór, folklorisztika” (Paládi-Kovács 2011, 11–26).

A magyar néprajzi kutatások történeti periodizálását Kósa említett műve alapján adja. Ő is foglalkozik a 18. századdal, „előfutárok” megjelöléssel. Azt veszem észre, hogy már a 19. századtól csak látszólag követi Kósa sémáját – más témákat és jelenségeket tart kiemelendőnek. Fontos nála az intézménytörténet bemutatása is. Több mint 100 nyomtatott oldalnyi áttekintése egy személyes felfogást képvisel – pontosan adatolva. Paládi-Kovács véleménye különösen az 1949–1990 közötti korszak tekintetében tanulságos, hiszen ezekben az évtizedekben a párttitkárok voltak a néprajzi intézmények ideológiai vezetői. Sőt még (1990–) korszakjelölést is ad. Ez utóbbi, az évszámokat dekódolva a magyarországi rendszerváltás utáni helyzetet jelenti (és a továbbélőket – szerencsére olykor tisztelettel – említve).

Ugyanebben a kötetben van egy további, mintegy százoldalnyi áttekintés: „a magyar folklorisztika tudománytörténete” címmel. Ezt öt (generációkkal fiatalabb) szerző készítette, a kézikönyvben már kialakított történeti korszakonként, ezen belül művészetenként és műfajonként tagolva. Már csak tekintélyes terjedelme miatt is a maga nemében igen hasznos, forrásként használható – ugyanakkor inkább csak a felületen homogén áttekintés, az elméleti problémákat csak említik, és a szerzők fogalomhasználata sem koordinált.

Tanulságos egymással összevetni a három tanulmányt. Kósáé a leginkább szintetizáló, de ez sem önállóan elméleti. A másik kettő taxatív. Ahogy közeledünk napjainkhoz, egyre óvatosabb a megfogalmazás: csak eredményekről olvashatunk. Különös, hogy már pár évvel 1945 után a Néptudományi Intézet munkatársai mennyire (akár „vakon”) távol tartják magukat a szemük előtt lezajló társadalmi változástól. Az 1950-es évekből a nacionalizmus, sőt „narodnyikság” elleni hivatalos küzdelem, az „egyházi népélet” figyelmen kívül hagyása, a „modern témák” (pl. termelőszövetkezeti néprajz) vizsgálatának hiányosságai nem szerepelnek a beszámolókban. Az „élenjáró szovjet néprajztudomány” egykorú dicsőítése (másutt meg igazán használható volta) elsikkad a szemléből. Az 1989 utáni évek bemutatása pedig szinte idillikus folytatódást sugall. A kulturális antropológia és a hagyományos néprajz közti jelenlegi konfliktusokat gyakorlatilag elhallgatják.

Mindhárom szemle helyesen mutat rá az eredményekre, de problémaérzékenységük csekély, és néhány hivatkozás ellenére is a nemzetközi távlatokat sem érzékeltették.

Tudunk arról, hogy az akadémiai Néprajzi Intézetben sok éve készül egy új, angol nyelvű „concise” áttekintés a magyar néprajzról. Hogy ez miként kezeli a valódi tudománytörténetet – nem tudni. Ugyanott készül egy magyar „folklór-lexikon” is, nyilván az előző kézikönyvek miatti elégedetlenség szülte. E munka részleteit sem ismervén, nem tudom, hogyan oldják meg a tudománytörténeti problémákat.

(3) Ahhoz, hogy a magyar néprajz nemzeti irányultságát érzékeltetni tudjuk, igazán dióhéjban át kell tekintenünk a magyar állam (és nemzet) történetét.

Kortársaik és szomszédaik mindig is tudták, hogy a magyarok egy keletről a Kárpát-medencébe a 9. század végén érkezett nép: egyedülálló nyelvvel és identitással. Hamar, a 10. század legvégére feudális királyságba szerveződnek és felveszik a kereszténységet. Ezt a magyar királyságot az oszmán-török hódítók döntik meg (az 1526-os mohácsi csata után). Az ország három részre szakad: az Alföldet elfoglalják a törökök, az erdélyi fejedelemség csak a 19. század második felében egyesül ismét Magyarországgal. Az ország nyugati peremén és a mai Szlovákia hegyes vidékein a királyi Magyarország uralkodói a Habsburgok. A 17. század végén aztán szinte hirtelen véget ér a török uralom: az elpusztított országrészekbe sok ezer betelepülő érkezik – főként németek és szlovákok, akik a második világháború végéig megőrzik nyelvüket és vallásukat, így bizonyos fokig hagyományos kultúrájukat is. A pragmatica sanctio (1723) örökletessé teszi a Habsburgok uralmát, és Mária Terézia, majd II. József korában az országot sokféle módon modernizálják. A 19. század nem csupán a kapitalizálódás és bizonyos parlamenti demokrácia, meg a teljes választójogért folytatott küzdelem, hanem a nemzeti mozgalmak kora: a hivatalos nyelvhasználat, a katonaállítás, az iskolaügy, a protestánsok és a keleti egyházak egyenjogúsága, a sajtószabadság, később a cigányok és zsidók emancipációja évszázados polémiákat vált ki. Az 1867-es „kiegyezés” voltaképpen egy duális birodalom keretén belül önálló egységnek tekinti a „történelmi” Magyarországot. Ennek a status quo-megoldásnak veti végét az első világháború: a Magyar Királyság elveszíti területének és lakosságának jó részét: a románok, szlovákok, szerbek, horvátok, szlovének és a németek több csoportja új államokba kerül, amelyekben viszont jelentős magyar kisebbség is marad. A második világháború és az ezt követő béke is hoz politikai és területi változásokat: szlovák–magyar lakosságcsere, németek és magyarok kiutasítása. Ezek után bizonyos hatalmi konszolidáció következik be: noha nem további forradalmak és háború nélkül. Ma Magyarország szövetségese a környező államoknak.

(4) Azért kellett mindezt itt is megemlíteni, mivel a „nép” és „nemzet” fogalmainak használata e történelmi változásoknak felel meg. Gyakorlatilag a középkori Magyarországon a dokumentumok a nyelvi és társadalmi hovatartozást feltüntették, de a „nép/nemzet” dichotómiát legfeljebb csak alkalmanként használták. A magyar honfoglalásról évszázadokkal később, úgy 1200 körül, az ún. névtelen szerző (Anonymus) által készített fantáziadús és hivatalos Gesta Hungaroruma a Hungarus és Hungaria szavakat általában használja. Amikor a szerző műve célját fogalmazza meg, a „nobilissima gens Hungariae primordia sue generationis” kifejezéssel él, és megkülönbözteti a maga „tényszerű” leírását a falusiak hamis meséitől és az énekesek fecsegésétől (facta sua ex falsis fabulis rusticorum vel a garrulo cantu ioculatorum [SRH p. 34 = Silagi 1991: 30]). A mai néprajzkutató sajnálja, hogy legalább elrettentő példaként valamit nem idézett a „nem tudós” hagyományokból.

A „Hungarus” általános fogalomként (ami szintén archiszémának is tekinthető) használata évszázadokkal később is folytatódik. A legjobb példa erre Oláh Miklós esztergomi érsek (aki maga is a havasalföldi vajdák családjából származik). 1536-ban megírja ma inkább esszének vélhető Hungaria című értekezését, nem sokkal később pedig Athila című hasonló munkáját, és ezek együtt 1537-ben nyomtatásban is megjelentek. A Hungaria voltaképpen Magyarország topográfiai leírása, a bevezetőben szól a magyarok eredetéről, akik a szkítáktól származnak, és nevüket a hunokról kapták. Az Athila a hun király csatáit és halálát színes történetekben írja meg, majd Erdély és a székelyek rövid bemutatását adja. (Együttes kritikai kiadás: Eperjessy–Juhász 1938) Voltaképpen Attiláról és a hunokról készített történeti áttekintést – ehhez (humanista szokás szerint bevezetésként) a „helyszín” bemutatása volt a Hungaria. Mind a történeti, mind a 16. századi részben a régi vagy kortársi népnevek maguktól értetődő módon szerepelnek. Azonban nincs különbségtevés a „nép” és a „nemzet”, az „előkelőek” és a „köznép” között.

(5) A 16–18. századok harcai, valóságos népvándorlásai eredményeként egy „új” Magyarország alakult ki, és e különbséget a kutatók is érzékelték. Legjellemzőbb példa, hogy Bél Mátyás[1] volt az első, aki Oláh Miklós művét újra kinyomtatta (Bél: 1735 – Adparatus ad historiam Hungariae). Már az államismereti „iskola” keretében készült a következő újrakiadás: Kollár Ádám: Hungaria et Attila, sive de Originibus, Gentis Regni Hungariae, situ, habitu, Opportunitatibus et Prebus, Belli Paceque … (Vindobonae 1763).

Mind a magyar, mind a szlovák tudománytörténet sokszor foglalkozott a köznépi származású, szlovák evangélikus polihisztor Bél Mátyás (1684–1740) „proto-néprajzinak” tekinthető (több tízezer oldalnyi) anyaggyűjtésével és (több ezer oldalnyi) nagyszabású kézikönyvével: Notitia Hungariae novae historico-geographica (még életében kiadott részei: 1735–1742). Noha már maga az országleírás terve is kivihetetlenül nagyszabású volt – még az olyan gőzmozdonyszorgalmú polihisztornak is, mint amilyen Bél volt –, a rengeteg kézirat gigantikus leírás a pragmatica sanctio Magyarországáról, jelesen főként az északnyugati vármegyékről.[2] Bél olykor talán feleslegesen fontoskodva írta körül elképzeléseit, értelmezte a maga módszerét, ám ez lehetővé teszi, hogy őtőle magától tudjuk meg szándékait. A modern államelmélet iránt is huzamosan érdeklődő Bél (lásd Vyvíjalová 2001) a „régi Magyarország”-ot a múlttal, az „új Magyarországot” a szükséges reformok eredményeivel azonosítja. Három módszertani világot tart egyformán fontosnak: egy-egy könyvet Magyarország történetéről, földrajzáról és fizikájáról. Sőt, szerinte három másik könyvre is szükség lenne: egy politikai, egy diplomatikai és egy genealógiai-címertani áttekintésre. (Lásd Hungariae antiquae et novae prodromus. Nürnberg, 1723. § 10.) Viszont hiányzik ebből a különböző „népek” bemutatása, egyáltalán a demográfia, amihez pedig Bél maga is hatalmas adattárat állított össze. Viszont, amint legkivált a Tractatus de re rustica Hungarorum című értekezése mutatja, szinte a szó szoros értelmében vett etnográfiai leírást is tudott szerkeszteni. A Historia vineorum et vini Hungariae inferioris című áttekintése (1720) hasonló forrásmű. Kéziratban maradt a De re vestiaria et moribus Hungarorum című dolgozata.

Bél számára a „Hungaria”, a „Hungarus”, a „patria” a legtöbbször használt minősítő szavak. De magát is nevezi Pannonicusnak is, azaz tudatosan kerülte meg a „nemzetiségi” hovatartozást. Voltaképpen hivatalos közvéleményt kíván kialakítani és képviselni. Műve első kötetének kéziratát át is adta a pozsonyi vármegyének – bírálat és kiegészítés céljából.

(6) Bél életműve tudatosan folytatódott. Németföldön a 18. században jelenik meg az „államismereti iskola”, amelynek módszerei között első a „leíró statisztika”. Az állami vezetés számára állítanak össze minél részletesebb aktuális statisztikai adatokat, utalva az emberek számára, életmódjára, vallására is. A jeles Bél-tanítvány, Tomka-Szászky János adta ki Bél földrajzi kézikönyvét (Compendium Hungariae Geographicum, 1753). A maga általános világföldrajzi könyvéhez viszont (1748) még Bél írt előszót. Ő „vezeti be” a történelmi atlaszok használatát Magyarországon. Ettől az időtől kezdve egy évszázadon át folyamatos a leíró-statisztikai áttekintések elkészítése, amelyekben jól észrevehetők az etnikai, vallási, életmódbeli, sőt egészségügyi sajátosságok, ezeket azonban a szerzők külön nem teszik szóvá. A „nemzeti magyar statisztika” kodifikálója, Fényes Elek (1807–1876) is kapcsoltban állt az egykorú hazai néprajzi törekvésekkel.

(7) Éppen a statisztikai adatok „etnográfiai” értelmezése az az újdonság, amely Csaplovics János (1780–1847) életművét jellemzi. A középkori eredetű, családilag Árva megyei származású, ám a honti Felsőpribélen született evangélikus köznemes nevét publikációi nyelvének megfelelően adta meg: Johann Čaplovič, Ján Čaplovič, Csaplovics János.[3] Vele és úttörő, gazdag és szerteágazó munkásságával mind a szlovák, mind a magyar tudományosság sokszor foglalkozott. Minthogy Csaplovics önző szerző és szerkesztő, vitriolos nyelvű polemikus, a „magyarizálás” esküdt ellensége, az uralkodók szolgalelkű dicsérője volt – az utókor általában elhallgatta e negatív vonásokat, sőt a magyar és szlovák felfogás közti különbségeket is (Urbancová 1970). A jogi végzettségű, több nyelvet bíró fiatalember már közreműködött a Topographisch-statistisches Archiv des Königreichs Ungarn (1821) kiadásában. Főleg ennek alapján jelenteti meg a Gemälde von Ungern című kétkötetes „népéleti” leírásgyűjteményét (Csaplovics 1829), amelyhez nemcsak az „Archiv” anyagából vett át, hanem a munkatársak kéziratait is felhasználta. A kötetekben előbb kuriózumok, bedekkerszerű részek olvashatók, a második kötet az egyes témákra vonatkozó leírások füzére. Itt hangsúlyozza, hogy célja az volt, hogy ne az állami intézményeket, hanem a népet („das Volk selbst”) mutassa be (Csaplovics 1829, 8) Csaplovics itt olvasmányos, ám adatolt áttekintést ad, amelynek alapja a leíró statisztika. Ezt a mintát az egész magyar reformkorban ugyanígy folytatják: nem mutatva be a különbséget a „nép” és az uralkodó osztályok között.

A magyar tudománytörténet az Ethnographiai értekezés Magyar Országról című áttekintését (Csaplovics 1822) sokszor idézte. Ebben „az Ethnographia, az az: az Ország lakosainak statistikai leírása” (Reprint 1990, 7) szerepel célkitűzésként. Ehhez tartozik a természeti állapot, a népesség története, vallása, a geográfia, anyagi jólét, hadakozás stb. Ahogy maga is bevallja: „Egy jól el rendelt, és szorgalmatosan készült Ethnographiához igen sok kell” (Reprint 1990, 12). Csaplovics a legtöbb témát statisztikai és topográfiai módon tárgyalja. A mintegy 100 nyomtatott oldalnyi szöveg szorgalmas adattárat ad. Több részében „Ethnographiai Apróságok” címmel viszont gúnyos nemzetkarakterológiát fest Magyarország népeiről. Ez ki is váltotta a kortársak ellenszenvét. Csaplovics külön kéziratokat készített a magyarok, zsidók, ruténok, románok etnográfiájáról. Magát a német „Ethnographie” szót is ő használta először Magyarországon. Leírásában mégsem a „nép”, hanem az általában az itt élő „emberek” életvitelére utal. Hangsúlyozza, hogy milyen sokrétű a népesség Magyarországon. Szállóigévé vált megállapítása: „Das Königreich Ungern ist Europa in Kleinem” (Hesperus 1821). Ez a bon mot is jelzi, számára a „nép” és a „nemzet” még nem korrelatív fogalmak.

Az utókor által kialakított eddigi véleményekhez képest jobban hangsúlyozhatjuk, hogy Csaplovics alakította ki a korábbi „statisztikai államismeret” helyett az „etnográfiai leírás” gyakorlatát Magyarországon.

(8) A 19. század első felében a magyarság számára riasztó volt az úgynevezett „herderi jóslat”. A világ népeit és kultúráikat egyébként igen nagyra értékelő német író az Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit című könyvében (1791. IV. rész 9. oldal) ezt a megjegyzést tette a magyarokról: „Da sind sie jetzt unter Slawen, Deutschen, Wlachen, und andern Völkern der geringere Teil des Landeseinwohner, und nach Jahrhunderten wird man vielleicht ihre Sprache kaum finden.” A nem is rosszindulatú „jóslat” rögtön heves ellenkezést váltott ki. Egyébként Csaplovics (Reprint 1990, 29) gúnyosan jegyzi meg: a magyar nyelv azóta inkább erőre kapott, minthogy kihalna.

A magyar nyelvhasználat erősítése, a nyelv szabályainak kodifikálása, a szótár- és lexikonkészítés erőteljessé vált. A modern és nemzeti szellemű irodalom fejlesztése és a népköltési gyűjtés élénkebbé válása: mind-mind a jóslat elleni tiltakozásnak számított, és a nemzet egységét, nem pedig társadalmi tagolódását mutatta meg. Ide tartozott a népköltészet felkarolása is.

Magyarországon a „népdal”-gyűjtés mint kívánatos program ekkorra már ismert volt. Először A Magyar Hírmondó folyóirat 1792, január 16. számában tettek közzé egy felhívást (a más európai nemzetek példáját követve) olyan régi versek és énekek összegyűjtésére, „mellyeknek Volkslieder a nevezetek” (a felhívás újraközölve Kókai 1981, 363–364). A cikkben mindenütt a „Nemzet” szó szerepel, és a mai „népdal” megnevezés még nem volt általános. (Jó körülírása volt „a köz népnek szájában forgott régi versek”.) „Nép” és „nemzet” ugyan két kategória – de még nem fogalmi ellenpár. Többszöri újrakezdés után az 1820-as évektől csakugyan megkezdődik a folklór gyűjtése, és már ismert fogalom a „népdal”, „köznépi dal”, majd a „népmese”. Több ilyen gyűjtési felhívást bocsátottak ki, majd a magyar reformkor (1823–1848) megteremti a „nép–nemzet” fogalmak szembeállításának gazdag szemantikáját.

Azonban a herderi jóslat ellen továbbra is küzdenek. A költő Kölcsey Ferenc zord versében a gyáva faj bűneiért a magyarok pusztulását vizionálja:

És más hon áll a négy folyam partjára,

Más szózat és más keblü nép;

S szebb arcot ölt e föld kies határa,

Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.

(1838)

 

A nemzethalál vízióját Vörösmarty Mihálytól a nemzeti himnusszá vált Szózat végén is megtaláljuk:

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,

Népek veszik körül,

S az ember millióinak

Szemében gyászköny ül.

(1836)

 

(9) A reformkori magyar köztudat felfedezi a területi és etnikai különbségeket. Egy-egy leírásban foglalkoznak a sajátosnak tekintett magyar regionális csoportokkal, mint amilyen a palóc (Szeder 1819; tudományos újrakiadás: Szeder 2005), vagy az ország keleti határán túl élő „moldvai telepesek” (Gegő 1838, reprint: 1987). Hasonló leírások készültek a magyarok mellett élő nemzetiségekről (Paládi-Kovács 2006). Minthogy magyar nyelven és publikációkban jelennek meg, e körülmény is jelzi, hogy a „hungarus” felfogás szerint ezek ugyanannak az „ethnographiá”-nak a részei. Gyakran tudományos pályázatok eredményei.

(10) E korban megindul a német (főként erdélyi szász) és szlovák néprajzi érdeklődés is. Ennek tárgyalása külön tanulmány feladata lenne. Érdekes tény, hogy a külföld is érdeklődni kezd a magyar népköltészet iránt. Az így összegyűjtött népdalszövegek (áttekintés: Voigt 2012; Voigt 2013) voltaképpen közel állnak a később közölt „folklór” szövegekhez – noha annak tüzetesebb vizsgálata nélkül, hogy ezek milyen „nép”javai?

(11) Ami az elméleti tisztázást illeti, itt a leírások és szövegközlések adnak némi támpontot. Több tanulmány általában is megkísérli, hogy a „néprajz/folklorisztika” tárgykörét meghatározza. Ennél tágabb célkitűzéssel a „nemzeti” jelleg kimutatására is törekedtek. A legfontosabb ilyen értekezés Kölcsey Ferenc Nemzeti hagyományok című programadó tanulmánya (1826). Ebben elsősorban az akkori magyar szépirodalom továbbfejlődésének távlatait igyekszik bemutatni, ám a (magyar) „nemzeti hagyományok” teóriáját fejti ki. Ő is (mint már Csaplovics!) Herder rendszerezéséből indul ki: a népeknek is van gyermekkora, ifjúkora, férfikora és öregkora. Ezek közül az akkori magyar kultúra az ifjúkor kezdetén áll. Továbbfejlesztéséhez a saját múltat kell figyelembe venni. Ennek megnyilvánulásai a nyelv, a nemzeti hőskor, a nemzeti történelem és a nemzeti karakter. Minthogy a „hőskor” elmúlt, minden régi, erre utaló nyomot figyelembe kell venni. Ebben az összefüggésben szükséges a „nemzeti hagyományokat” feltárni. Ezek Attilát és a honfoglalást említik, ám a „pórdalokban” csak kevés és töredékes a régi motívum. A kortársi költészet fejlesztéséhez is szükség van minderre. Ezért vonja le azóta is programszerű tételét: „a valódi nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni.” A „népi” alkotások átemelése „nemzeti” szintre – generációkon keresztül ez volt a gyűjtők és publikálók célja. Nemcsak a legjelentősebb költők, mint Petőfi Sándor, Arany János és mások írtak „népdalokat”, hanem maguk a népköltészetet közzétevők, mint Erdélyi János (1814–1868) vagy Kriza János (1811–1875) saját, e célra alkotott verseiket is a népdalokkal együtt tették közre (Erdélyi 1846–1848; Kriza 1863). A végső soron a szépirodalmi jellegű Kisfaludy Társaság megbízásából Erdélyi által kiadott háromkötetes „Népdalok és mondák” antológia második kötetében Erdélyi egy százlapos nagy tanulmányban („Népdalköltészetünkről”) deklarálja a népköltészet történeti és esztétikai értékét – a nemzeti kultúra számára (Erdélyi 1847). Tanulmánya mottójaként az általunk már idézett Kölcsey-maximát választotta. Erdélyi szaktudományossá és a nagyközönség által befogadottá tette a Kölcsey által teoretikusan megfogalmazott emancipációs programot. Nem véletlen, hogy a népdalkiadvány záró kötete az 1848-as magyar szabadságharc kitörésére látott napvilágot. Folklorisztikánk pedig mindmáig is ezt a megoldást követi.

(12) A magyar folklorisztika tehát egy prosperáló és társadalmilag progresszív, egyszersmind romantikus időszakban (magyar „reformkor”) formálódott ki: társadalmilag jelentős szereppel: a „népi” és a „nemzeti” összekapcsolásával. Ehhez képest a szorosabb értelemben vett „ethnographia” lassabban és később fogalmazta meg a maga elveit: előbb az elvesztett szabadságharc (1848–1849) utóvédjeként, majd (az 1860-as évektől) a társadalomleíró lehetőségek óvatos ki-kibővítésével, annál inkább bonyolult helyzetben, mivel a szabadságharc során a továbbra is a magyar államban élő szlovák, román, szerb, horvát nemzetiségekkel véres harcokra került sor. Az ő „néprajzuk” 19. századi kutatásának összevető tudománytörténete továbbra is adósságunk, és egyáltalán nem könnyű feladat.

Az 1850-es évektől továbbra is közölt etnográfiai leírások a népélet látványosabb jelenségeire (népszokások, népviselet, népművészet) irányulnak, és megjelenik egy nagyszabású regionális kézikönyv is. Orbán Balázs hat fóliáns kötetben: A Székelyföld leírása (megjelent 1868–1873), amely pontosan olyan, mintha Bél Mátyás készítette volna – még a már fényképezett jelenségeket is a kötetek számára grafikává visszarajzolták. Az, hogy e topográfiai rendszerében „népisme” megnevezéssel a népi kultúra hol külön, hol az uralkodó kultúra keretében jelenik meg – csak fokozza a kiadvány fontosságát. Nem véletlen, hogy elég hosszú vita után a magyar pártfunkcionáriusok a magyar nacionalizmusnak tett engedménynek tekintették budapesti reprint kiadását (Orbán 1982).

Szinte észrevétlenül születik meg e korban a magyar „etnográfia” teljesen új értelmezése. A sokoldalú nyelvész és történettudós Hunfalvy Pál (1810–1891), aki az utókor számára azért is nevezetes, mivel az ún. ugor–török háborúban (lásd Pusztay 1977) a magyarok rokon népeit a szegény halász-vadász finnugorok, nem pedig a pompakedvelő, világhódító török népek között állapította meg. Ő a magyarországi tudományos finnugrisztika megteremtője, aki Reguly Antal hagyatékából kiadta A vogul föld és nép című áttekintést (Hunfalvy 1864). Már a kortársak is azzal vádolták, hogy azért hangsúlyozta – a bécsi udvar zsoldjában – a finnugor rokonságot, hogy megtörje a birodalomalkotó magyaroknak a hun király Attilával kezdődő dicső történeti tudatát.

Hunfalvy az 1850-es évek elején a kortársi társadalomelméletekkel foglalkozván kritikai módon fordul szembe az akkori társadalmi rendeket és rétegeket bemutató leírásokkal, mint amilyen L. Stein, Ad. Widmann és az őket is bíráló W. H. Riehl koncepciója volt (lásd Hunfalvy 1851–1852). Szerinte az „Ethnographia” feladata egy nép egész történetének bemutatása a fizikai anthropológiától és a régészettől kezdve a kortársi demográfiáig. A társadalomban a „jófajú” és „elfajult népek” között különbséget lehet tenni. Mások a „megtartó”, és mások a „mozgató” erők is: a konzervatív és forradalmi mozgalmak. A Magyarország ethnographiája kézikönyve (1876, németül 1877, egy rövidebb változat németül: 1881) pontosan nem felel meg ennek a programnak, hanem nemzettörténet = néptörténet felfogást képvisel, és szinte az amerikai cultural anthropology széles körű műveit előlegzi. A mű jellemzően magyardomináns ideológiát tükröz, ugyanakkor a „jövevény népekkel” már a honfoglalás korától kezdve foglalkozik, sőt a magyarországi németek, szlávok, románok, cigányok, örmények, zsidók népéletét is érinti. (Tanulságos ez a még Bél Mátyástól kezdeményezett sorrend is!) Több ízben is foglalkozott a románok etnogenezisével és történetével (1894–1895). Művének beosztásában mintája volt Karl von Czoernig „hivatalos” néprajzi áttekintése: Ethnographie der Österreichischen Monarchie I–III. 1 (1857–1855): egy nem magyarbarát és szinte még mindig államstatisztikai jellegű, adatgazdag és száraz, az egész birodalmat referáló kézikönyv, amelynek magyar közreműködőit máig sem ismerjük.

A maga idején vitathatatlan szaktekintély és politikus Hunfalvy életműve nem ellentmondások nélküli, ám tudatossága és következetessége imponáló. 1876-os Ethnographiájának rendszerét ugyan később senki sem követte, ám például a Magyar Néprajzi Társaság (1889) első elnökeként a társaság programjának tagolása ezt a rendszert alkalmazta. Váratlan volt, hogy az 1970-es évektől kezdve többen újraolvasták írásait – és meghökkentően modern „néprajzinak”-nak találták –, olykor lelkendező túlzással (lásd: Domokos–Paládi-Kovács 1986).

(13) A Habsburg uralkodóházzal való közjogi kiegyezés (1867) új kereteket és lehetőségeket biztosított. Addig még a Magyar Nemzeti Múzeum (1802-től) és a Magyar Tudományos Akadémia (1825-től) is voltaképpen privát intézmény volt. A politikai dualizmus keretében a „kapitalista” (haszonelvű) intézmények is megjelenhettek. Hosszú évek előmunkálatai után a mai Magyar Néprajzi Múzeumot 1872-ben állami költségvetéssel alakították meg (egyébként a mai Állatkerttel együtt, ahol évtizedeken át egy valódi „lapp család” is látható volt). A Néprajzi Múzeum folyóiratai és kiadványai mindmáig a magyar tárgyi néprajz legfontosabb publikációi.

A kapitalizmus jellemző fórumai az ipari kiállítások, majd a világkiállítások. Már 1842-ben volt magyar iparkiállítás, ám a néprajzi eszközök és munkafolyamatok hivatalos szervezésben bemutatása a kiegyezés után válik fontossá. Külön magyar pavilon volt az 1867-es párizsi világkiállításon. Az uralkodói reprezentációt is szolgáló 1873-as bécsi világkiállításon pedig 3500 magyar kiállító volt (Pemsel 1989, 47), akik főleg a mezőgazdaságot és kézműipart képviselték: köztük néprajzi jellegű tárgyakkal is. Országos érdeklődést váltott ki, és nemcsak a bécsi tőzsdekrach meg a kitörő kolera miatt. Egyes kiállított tárgyak múzeumokba kerültek. Az Iparegylet többéves szervezés után 1885-ben létrehozta az „Országos Általános Kiállítást”, Rudolf trónörökös védnökségével, és a politikus Matlekovits Sándor elnökletével. A kiállítás témái igazán sokrétűek voltak. 15 teljes parasztszobát is bemutattak. A fél évig látható kiállításnak több mint 1 millió 760 ezer látogatója volt. Ez adta az ötletet, egyszersmind a mintát majd az 1896-os millenniumi kiállításhoz. Székely Miklós (2012) találó metaforájával e kiállítások „az ország tükrei”.

(14) Ekkor indul meg a Völkerkunde önállósodása is Magyarországon. Hunfalvy Pál öccse, János (1820–1888) a pesti egyetem földrajzprofesszoraként először 1873-ban hirdette meg ethnographiai előadásait, amelyek közül az 1876/77-ból valókat hallgatói lejegyzésből ismerjük (kiadva Hunfalvy 1995). Ez az emberi kultúra kezdeteiről, eszközeiről, vallásairól ad képet, majd kontinensek szerint veszi sorra a világ népeit. Közvetlen mintája az osztrák Oskar Peschel Völkerkunde című, akkor rendkívül sikeres kézikönyve (1874). Innen kezdve folyamatos a magyar néprajzban az „etnológiai” és a „földrajzi” szemlélet jelenléte – egészen napjainkig – a térgeográfia és térdinamika módszereinek felhasználásáig. A magyar földrajztudomány keretében készültek azok a „néprajzi térképek”, amelyek a Kárpát-medence lakosságát pontosan, ám etnikailag magyarközpontúan tüntették fel (Kogutowicz 1923; Bátky–Kogutowitz–Teleki 1940). Ám most e téma tárgyalására nincs terem.

(15) Külön fejezetet érdemelne az európai néprajz történetében is páratlan többkötetes kézikönyv, a Die Österreichisch-Ungarische Monarchie in Wort und Bild / Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. A Rudolf trónörökös irányította munkában szakemberek tucatjai vettek részt. A „Kronprinzwerk” hangulatát tükrözi Robert Musil regénye: Der Mann ohne Eigenschaften. A német nyelvű változat 24 kötetben, 1886–1902 között, a magyar 21 kötetben 1887–1901 között jelent meg. Az „országonként” és „tájanként” tagolt műben a földrajz és történelem mellett a népekről és kisebb népcsoportokról jó képet kapunk, kitérve a folklórra is. A több tucatnyi magyar munkatárs között ott voltak az írók: Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Benedek Elek; továbbá az etnográfusok közül mindkét Hunfalvy, Bellosics Bálint, Herrmann Antal, Istvánffy Gyula, Kandra Kabos; a festők közül Barabás Miklós, Benczur Gyula, Feszty Árpád, Mednyánszky László, Munkácsi Mihály, Székely Bertalan, Zichy Mihály – meg nem kevesebb, mint négy műkedvelő festő főhercegnő vagy hercegnő!

Az egész művet monarchikus és aulikus szellemben a nemzeti büszkeség hatja át, a múltat együttműködésként fogva fel, mindenütt utalva a kortársi fejlődésre. A nagyközönség számára készült díszkiadás nem közöl jegyzeteket, bizonyos fogalmakat (akár a „nép” vagy „nemzet”) szabadon használ. Mára egy letűnt békevilág hírnöke. 2000-ben a magyar sorozatot CD-ROM formában változatlanul újra kiadták.

(16) Egy másik, azóta szintén meg nem haladott alkotás volt 1896-ban, a magyar honfoglalás évfordulóján (május 2-től november 3-ig) megszervezett millenniumi kiállítás. Ennek irányítói sokféle állami és intézményes támogatást kaptak. Az egész budapesti Városligetet átépítették, új múzeumokat nyitottak meg. Igen korán javasolták, hogy egy „néprajzi faluban” 24 parasztudvart mutassanak be: 12 a magyar, 12 a többi nép életét reprezentálja, házbelsőkkel és népviseletbe öltöztetett babákkal. Ezeket kutatók, legkivált Jankó János (1868–1902) válogatták ki, a megyék segítségével (lásd: Balassa 1975). A valósághoz képest modernebb és dekoratívabb házakat vittek a kiállítás színhelyére. Látványos és gazdag anyagukat hamar külön könyvben is bemutatták (Jankó 1897. Vö. Jankó 1889). Elvi és személyi ellentétekkel is övezve, a magyar néprajz akkor legtekintélyesebb személyisége, Herman Ottó (1835–1914) nem itt, hanem a történeti és néprajzi kiállításon mutatta be a maga gyűjtötte „ősfoglalkozási” tárgyakat (Matlekovits 1898). Ezek valamilyen evolúciós szemléletet is tükröztek. A néprajzi anyag a millenniumi kiállításon egyértelműen a nemzeti kultúra megtestesüléseként szerepelt. Az ünnepségek után a kiállítást lebontották, de egyes tárgyak a múzeumokba kerültek. Az uralkodóház főbb tagjai szorgalmasan látogatták – a néprajzi kiállítást is. Ideológiailag a legismertebb eredménye volt a „monarchiabarát” magyar néprajzfelfogásnak.

(17) A kiadványok szerepe is megváltozott: újfajta közönségre számítottak. Először a kolozsvári Acta Comparationis Litterarum Universarum Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok (1877–1888) volt poliglott és folklórral is foglalkozó évkönyv (Gaál 1972). Ennek folytatására is gondolt Herrmann Antal (1851–1926), amikor megindította az Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn című magánfolyóiratát, amely a külföld számára közvetítette a magyarországi adatokat. 1887 és 1907 között elég rendszertelenül jelent meg. Külön figyelmet fordított a nemzetiségekre, főként a cigányokra. Szoros kapcsolatban állt az ekkor szerveződő európai folyóiratokkal, néprajzi társulatokkal. Módszerként a pozitivista mikrofilológia jellemezte (Pozsony 1999). Katona Lajos itt vázolta fel tanulmányában (1887–1888) a magyar folklór általános jellemzését. Az azóta eltelt ötnegyed évszázadban hasonló folyóiratok megszülettek – és általában el is múltak.

(18) A magyar néprajz tudománytörténetei a legfontosabb fordulópontnak az 1889-es esztendőt tekintik: a Magyar Néprajzi Társaság megalakulását. Több éves (1883 óta fel-felbukkanó) javaslat után először 1887-ben jött össze egy alakuló ülés (akkor még egy Magyar Népvizsgáló Társaság) ügyében. Végül az 1889 elején több száz taggal és sok szakosztállyal megalakult a „Magyarországi Néprajzi Társaság”. Olyasféle volt, mint a már korábban létező, régészeti, történelmi, földrajzi társaságok. Célja Magyarország minden népének kutatása volt. Megjelent a társaság folyóirata, az Ethnographia. Noha sokszor került (főleg anyagi) veszélybe – a Társaság mindmáig vezető orgánum maradt (áttekintés: Kósa 1989a).

Sajátos a sorsa Katona Lajos programadó tanulmányának, az Ethnographia. Ethnologia. Folklore címűnek (Katona 1890; azóta többször újra kiadva), amely a Magyar Néprajzi Társaság megalakulásához kapcsolódik és fogalmi tisztázás volt a feladata. Ebben az igazán komplikált értelmű tanulmányban a nép és nemzet különbségtevését az antropológia illetékességi körébe utalja. Az „etnoszt”-t valamilyen felsőbb jelenségnek tekinti, ami valamilyen tudásnak felel meg és leginkább a Steinthal és Lazarus képviselte („első”) Völkerpsychologie keretébe illik. Tanulságos, hogy igazában nem a néprajz, hanem a „folklore” fogalmait vezeti be. Szerinte a „néplélek” megnyilvánulása a nyelv, a mítosz és az „Ethos” (Sitte). (Ez nem azonos Wilhelm Heinrich Riehl 4 S-felfogásával: Stamm, Sprache, Sitte, Siedlung). Részletesen beosztja az „ethnologia” feladatait. Sőt, többször is megkísérelte egy „összehasonlító folklorisztika” tematikájának kidolgozását (újraközölve: Voigt 1978, 41–51). Katona igazán megbízható filológus és okos és nyitott kutató, fogalomrendszerese azonban nemcsak nem praktikus, hanem elég életidegen is. Amennyire gondolatébresztő az összehasonlító folklorisztika számára – annyira figyelmetlen a „nép” és „nemzet” aktuális értelmezését illetően. Ám ezerszer idézték és még fogják is.

Egy különös mozzanat is volt a Magyarországi Néprajzi Társaság történetében, amikor 1892-ben Herman Ottó erőteljes nyomására megváltoztatták az alapszabályt, a szakosztályok rendszerét és a nevet Magyar Néprajzi Társaságra cserélték. Noha ma sem tudunk sokat ennek a hátteréről, az utókorban felmerült az a gondolat (lásd Sozan 1979, 133–140), hogy az az új rendszer, miszerint az eredetileg mintegy 30 szakosztály (ebben 4 magyar, 3 német, 13 különböző etnikumot képviselő, 7 tematikus) helyett csak tudományágiak legyenek – az akkor éppen megerősödő magyar nacionalizmus műve volt. Azonban ha például megnézzük az Ethnographia megfelelő évfolyamait, a Társaság felolvasóüléseit 1893 előtt és után: semmi ilyen változást nem tapasztalunk. Éppen a Társaság működése következtében válik egyre önállóbbá a „néprajz” és „folklorisztika”, megkülönböztetve a történelemtől, ám továbbra is fontosnak tartva a nyelvet, a finnugor rokonságot. Az újabb tudományos áramlatok (a Wundt képviselte néplélektan, szociológia stb.) voltaképpen nem hatottak a Társaság egészére. Kivéve egyes kiválóan tájékozottakat, mint például a később freudista Róheim Géza (Verebélyi 1990).

(19) A 20. század első másfél évtizede – mint sok más tekintetben is – „aranykor”, illetve „új reformkor”. Megszilárdul a Néprajzi Múzeum és a Magyar Néprajzi Társaság helyzete, a kiadványok száma nő. Az iskolákban megjelenik a „föld- és néprajz” mint tantárgy. Ami az elméletet illeti, a „néprajz” még mindig a hagyományos parasztságot írja le. A népművészet a társadalom érdeklődésének előterébe kerül. A szecesszióban megnyilvánuló nemzeti iparművészet számára összegezik a népművészet motívumait és tárgyait (pl. Malonyay 1907–1922). Sebestyén Gyula (1864–1946) újraindítja a Magyar Népköltési Gyűjtemény szövegközlő köteteinek kiadását. 1911-ben megalakul a Folklore Fellows magyar tagozata, ezzel kapcsolatban megszervezi a folklór országos gyűjtőhálózatát, vidéki vándorgyűléseken népszerűsíti a folklorisztikát. A Széchényi Könyvtár keretében folklórarchívumot kezdeményez (Verebélyi 1998).

Ami az elméletet illeti, az általában vett pozitivizmus uralkodik, a népélet szociális vonatkozásait figyelmen kívül hagyva. Noha e korban a munkásmozgalom igen élénk Magyarországon is, az agrárproletárokat és a jogaikért tüntető nemzetiségeket sortűzzel oszlatják. Erről szó sem esik a magyar néprajzban. Az „új reformkor” keretében meglepően hamar jelenik meg a szociológia, a vallástudomány – de ez is a néprajz határain kívül.

Az első világháborúval ez az aranykor véget ér.

Szimbolikusnak tartom, hogy két fiatal, akkor avantgárd zeneszerző, Bartók Béla (1881–1945) és Kodály Zoltán (1882–1967) 1916-tól a Monarchia Hadügyminisztériumának Zenetörténeti Központja megbízásából katonadalokat gyűjtöttek és készítettek elő kiadásra, a hadsereg harci szellemének emelése végett. A besorozott Kodály korábban az Önkéntes Őrsereg tagjaként polgárőrségben szolgált, például a budai Alagút védelmében. A 100-100 katonadalt tartalmazó kötetekből a német még megjelent, ám a második, a magyar kötet a monarchia összeomlásakor már nem készült el a nyomdában. Ez a dalanyag csak most, egy évszázados „Kákánia”-mementóként látott napvilágot (Szalay 2010).

Irodalom

Balassa Iván (1975): Jankó János. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Balassa Iván–Ortutay Gyula (1982): Ungarische Volkskunde. Budapest: Corvina–München: Beck.

Barabás Jenő szerk. (1987–1992): Magyar Néprajzi Atlasz I–IX. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Bátky Zsigmond–Kogutowitz Károly–Teleki Pál (1940): Ethnographical Map of Hungary in the Year 1910. Budapest: Államtudományi Intézet.

Belius, Matthias Pannonius (1723): Hungariae Antiquae et Novae Prodromus. Norimbergae: Petri Conradi Monath.

Bel, Matthias (1735): Adparatus ad Historiam Hungariae. Posonii: Joannis Paulli Royer.

Bel, Matthias (1735–1742): Notitia Hungariae Novae Historico-Geographica. I–IV. Viennae: Johannes Van Ghelen.

Bel, Matthias (1753): Compendium Hungariae Geographicum. Posonii: Joannis Michaelis Landerer.

von Czoernig, Karl (1855): Ethnographische Karte der Österreichischen Monarchie. Wien: Direction der administrativen Statistik.

von Czoernig, Karl 1855–1857: Ethnographie der oesterreischischen Monarchie I–III. Wien: Hof- und Staatsdruckerei.

Csaplovics János (1822): Ethnographiai Értekezés Magyar Országról. Tudományos Gyűjtemény III: 37–65; IV: 3–50; VI: 79–87, 87–92; VII: 45–51. p.

von Csaplovics, Johann (1827–1829): Gemälde von Ungern I–II. + Ethnographische Karte des Königreichs Ungarn, samt Croatien, Slavonien, der ungarischen Militärgrenze und der Seeküste. Pesth: C. A. Hartleben.

Domokos Péter–Paládi-Kovács Attila (1986): Hunfalvy Pál. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Eperjessy, Colomannus–Juhász, Ladislaus (1938): Nicolaus Olahus: Hungaria – Athila. Budapest: K. M. Egyetemi Nyomda.

Erdélyi János (1846–1848): Népdalok és mondák I–III. Pest: Magyar Mihály.

Erdélyi János (1847): Népdalköltészetünkről. In uő: Népdalok és mondák II. Pest: Magyar Mihály, 371–478. p.

von Farkas, Julius szerk. (1938): Ungarische Volkskunde. Berlin: Walter de Gruyter. /Ungarische Jahrbücher XVIII./

Fejér György (1807): Anthropologia vagy is az ember’ esmértetése. Buda: Királyi Magyar Universitas.

Fényes Elek (1871): Hazánk és népe a közgazdaság és társadalmi statisztika szempontjából. Buda-Pest: Ráth Mór.

Gaál György (1972): Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok. Bukarest: Kriterion.

 

  1. Gegő Elek (1838): A’ moldvai magyar telepekről. Buda: Magyar Királyi Egyetem. [Reprint 1987: Budapest: Állami Könyvterjesztő Vállalat]

Hunfalvy János (1867): Az osztrák birodalom rövid statisztikája. Pest: Emich Gusztáv.

Hunfalvy János (1995): Egyetemes néprajz (Ethnographia). Budapest: MTA Néprajzi Kutatóintézet.

Hunfalvy Pál (1852): A társadalom vagy Stein, Widmann és Riehl. Új Magyar Múzeum 2, 636–663, 704–719, 741–758. p.

Hunfalvy Pál (1864): Reguly Antal hagyományai A vogul föld és népe. Pest: Magyar Tudományos Akadémia.

Hunfalvy Pál (1876): Magyarország ethnographiája. Budapest: M. Tud. Akadémia.

Hunfalvy, Paul (1877): Ethnographie von Ungarn. Budapest: Franklin.

Hunfalvy, Pál (1881): Ethnographie von Ungarn. Budapest: M. Tudományos Akadémia kiadóhivatala.

Hunfalvy Pál (1894–1895): Az oláhok története I–II. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.

Hunfalvy Pál (1973): A magyar nyelv és nemzet származási időszaka. Budapest: Gondolat Kiadó.

Jankó János (1897): Az ezredéves országos kiállítás néprajzi faluja. Budapest: Pesti Könyvnyomda.

Jankó János (1989): A millenneumi falu. Budapest: Magyar Néprajzi Múzeum.

Katona, Lajos (1887–1889): Allgemeine Charakteristik des magyarischen Folklore. Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn 1, 125–130; 259–264. p.

Kogutowitz Károly–Bátky Zsigmond (1927): Magyarország néprajzi térképe. Budapest: Magyar Földrajzi Társaság.

Kókay György (1981): Magyar Hírmondó. Az első magyar nyelvű újság. Budapest: Gondolat Kiadó.

Kollar, Adamus Franciscus szerk. (1763): Hungariae et Attila… Vindobonae: Jooannis Thomae Trattner.

Kósa László (1989a): A Magyar Néprajzi Társaság százéves története (18891989). Budapest: Magyar Néprajzi Társaság.

Kósa László (1989b): A magyar néprajz tudománytörténete. Budapest: Gondolat [Második, javított, bővített kiadás: 2001: Budapest: Osiris Kiadó]

Kölcsey Ferenc (1826): Nemzeti hagyományok. Élet és Literatura I. 15–59. p. [különkiadás 1941: Békéscsaba: Kner]

Kriza, János (1863): Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény. Első kötet. Kolozsvártt: Stein János Erd. Muz. Egyleti Könyvárus Bizománya.

Malonyay Dezső (1907–1922): A magyar nép művészete I–V. Budapest: Franklin Társulat. [Reprint 1986: Budapest: Helikon Kiadó]

Matlekovits Sándor szerk. (1898): Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor és az 1896. évi ezredéves kiállítás eredménye 5. rész: Történelmi kiállítás, Néprajz. Budapest: Pesti Könyvnyomda.

Orbán Balázs (1868–1873): A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból I–VI. Pest–Budapest. [Reprint 1982: Budapest: Helikon Kiadó]

Ortutay Gyula (1963): Kleine ungarische Volkskunde. Budapest: Corvina.

ÖUMWB = Die österreichisch-ungarische Monarchie in Wort und Bild. Ungarn I. Wien: Kaiserlich-königliche Hof- und Staatsdruckerei. Ungarn. Band I. 1888. – Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. Magyarország. I. kötete. 1888. Budapest: Magyar Királyi Államnyomda.

Paládi-Kovács Attila szerk. (1985): Magyar tájak néprajzi felfedezői. Budapest: Gondolat.

Paládi-Kovács, Attila szerk. (2006): A nemzetiségek néprajzi felfedezői. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Paládi-Kovács Attila (2011): A néprajztudomány tárgya, tagozódása, időszemlélete és módszerei. – A magyar etnográfia tudománytörténete. In Paládi-Kovács Attila szerk. Magyar néprajz I. 1. kötet: Táj, nép, történelem. Budapest: Akadémiai Kiadó, 11–37, 39–125. p.

Pemsel, Jutta (1989): Die Wiener Weltausstellung von 1873. Das gründerzeitliche Wien am Wendepunkt. Wien–Köln: Böhlau Verlag.

Peschel, Oskar (1874): Völkerkunde. Leipzig: Drucker & Humblot.

Pozsony Ferenc szerk. (1999): A Kriza János Társaság Értesítője. Kolozsvár: 1999/1–2.

Pusztay János (1977): Az „ugortörök háború” után. Budapest: Magvető Kiadó.

Silagi, Gabriel (1991): Die „Gesta Hungarorum” des anonymen Notars. Sigmaringen. Jan Thorbecke Verlag.

Sozan, Michael (1979): The History of Hungarian Ethnography. Washington D. C.: University Press of America.

Szalay Olga (2010): Száz magyar katonadal Bartók Béla és Kodály Zoltán kiadatlan gyűjteménye Hundert ungarische Soldatenlieder. Budapest: Balassi Kiadó.

Szeder Fábián (1819): A‘ Palóczok. Tudományos Gyűjtemény 6, 26–46. p.

Szeder Fábián (2005): A’ palóczokról. Dunaszerdahely: Lilium Aurum.

Székely Miklós (2012): Az ország tükrei. A magyar építészet és művészet szerepe a nemzeti reprezentációban az Osztrák-Magyar Monarchia korának világkiállításain. Budapest: Centrart.

Tálasi István (1948): Néprajzi életünk kibontakozása. Budapest: Kelet-Európai Tudományos Intézet.

Teleki Pál (1910): Magyarország néprajzi térképe a népsűrűség alapján. Budapest: Magyar Földrajzi Intézet.

Tomka Szászky, Joannis (1748): Introductio in orbis hodierni Geographiam… Posonii: Francisci Antonii Royer.

Tóth, Georgius (2011): Notitia Hungariae Novae Historico geographica… elaboravit Matthias Bel – Comitatuum ineditorum… Tomus Primus, Budapestini: Magyar Országos Levéltár – Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete.

Ujváry Zoltán (2007): A magyar folklórkutatás kezdetei. Gyűjtési felhívások. In uő: Magyar folklórtörténet I. Debrecen: Kapitális Kft. 7–20. p.

Urbancová, Viera (1970): Počiatky slovenskej etnografie. Bratislava: Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied.

Verebélyi Kincső (1990): Róheim Géza. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Verebélyi Kincső szerk. (1998): Néphit szövegek a Folklore Fellows magyar osztályának gyűjtéseiből. Budapest: ELTE BTK Folklore Tanszéke.

Voigt Vilmos (1978): Bevezetés. In Dömötör Tekla–Katona Imre–Voigt Vilmos: Folklorisztikai tudománytörténet. Szöveggyűjtemény I. Budapest: Tankönyvkiadó, 3–14. p.

Voigt Vilmos (1980): A kilencven esztendős Magyar Néprajzi Társaság. Ethnographia 91/4, 443–451. p.

Voigt Vilmos (2004): Allegorie und Ideologie in einem „Doppelköpfigen” klassischen Werk der Europäischen Ethnologie. „Die Österreichisch-Ungarische Monarchie in Wort und Bild. Hessische Blätter für Volks- und Kulturforschung 39, 33–50. p.

Voigt Vilmos (2012): Rumy Károly György magyar népdalai – John Bowring számára. Doromb 1, 217–243. p.

Voigt Vilmos (2013): Toldy Ferenc tizenöt magyar népdala. Doromb 2, 205–229. p.

Vyvíjalová, Mária (2001): Matej Bel a idea občianskej spoločnosti. Martin: Matica slovenská.