Vasiljević, Jelena: Antropologija građanstva

Novi Sad: Institut za filozofiju i društvenu teoriju, Mediterran Publishing 2016, 211 p. ISBN 978-86-6391-034-8 /Biblioteka Arhetip, Knjiga 19./

Annak ellenére, hogy mind a néprajz, mind a szociális és kulturális antropológia számos alkalommal, közvetlenül és közvetve egyaránt boncolgatta már az állam, állampolgárság és polgárság jelenségeit, valamint összefüggéseiket, talán mégsem mindig egyértelmű, hogy milyen sajátos feladatuk lehet ebben a tárgykörben. Ezen a téren Jelena Vasiljević egy kiváló válasszal szolgál: „…amikor egy politikai közösségen belül polgárság és identitás viszonyáról van szó, erős feszültségre lelünk a polgárság által implikált univerzalitás (minden polgár ugyanolyan státuszt és jogot élvez) és a különböző identitásbeli tapasztalatok sajátosságai és rétegzettségei között (amelyeket politikailag kulturális, etnikai, rokonsági, osztálybeli stb. tapasztalatokként fejezhetünk ki)…” (46.) Nem másról van itt szó tehát, mint arról, ami az emlegetett tudományokat meglehetősen régóta érdekli: egy adott kontextuson – ebben az esetben az állampolgárság kérdéskörén – belül az egyetemes és az egyedi/sajátságos viszonya, valamit feszültsége. A szerző kulturális antropológusként (jelenleg a neves belgrádi Filozófiai és Társadalomelméleti Intézet munkatársa, 2015-ben pedig a szerb főváros egyetemének Bölcsészettudományi Karán védte meg doktori disszertációját, amely jelen könyv alapját képezi) részben ezeket a dimenziókat próbálja megragadni az állampolgárság/polgárság témáján keresztül.

A cím, Az állampolgárság antropológiája, némileg félrevezető lehet. A könyv kétharmadában ugyanis javarészt politika- és társadalomelméleti összefoglalást olvashatunk, amely hasznos ugyan, de némileg tanácstalanul hagyja azt az olvasót, aki a címbeli antropológia terminust olvasva arra számít, hogy a bő 200 oldal többsége kizárólag a társadalomtudományok e típusának szemléletéről és megragadásmódjáról fog szólni. Ehelyett inkább döntő módon a citizenship studies interdiszciplináris szemléletmódja köszön vissza a lapokról, és csak néhány (al)fejezetben jelenik meg a jellegzetesen antropológiai problémaszemlélet empirikus anyaggal karöltve.

A koncepció kezdeti problémája, amelyet a fordítás nehézségeiből fakadó okokból kifolyólag csak részben lehet megoldani, terminológiai természetű. A szerző az első tematikus, bevezető fejezetben (13–25.) hosszan fejtegeti álláspontját az angol citizenship fordítását illetően. A szerb građanstvo elsősorban polgárságot mint társadalmi csoportot jelent, míg a državljanstvo állampolgárságot. Mivel utóbbi a szerb nyelvben szűkreszabottabb terminus, ezért Vasiljević hosszas fejtegetés után mintegy ernyőfogalomként (csoportot, osztályt, státuszt, identitást stb. egyaránt jelölhet) dönt a građanstvo használata mellett, amely önmagában vagy különböző szintagmák formájában bukkan fel az egyes fejezetekben úgy, hogy a kutató mindig jelzi ezek pontos értelmét. Ezen túl az is egyértelmű, hogy itt állam és egyén/csoport állandóan változó és bonyolult viszonyrendszeréről van szó. Mivel nem vagyok tisztában azzal, hogy a magyar kutatók hogyan oldották meg ezt a dilemmát, ezért – Vasiljevićtől eltérően, illetve egyúttal bizonytalankodva – itt és most állampolgárságot használok a polgárság helyett az arra való tekintettel, hogy megítélésem szerint utóbbi a magyar nyelvben túlontúl egy társadalmi réteg/csoport asszociációját kelti.

A második fejezet (26–64.) nagyobbik része egy széles spektrumú (eszme)történeti vázlat, amely pontosan annyira kimért, amennyire az elvárható egy ilyen összefoglalótól. Nem csupán arról olvashatunk, hogy a görög polisz eszménye, a Civis Romanus, a középkori városok polgárjoga, illetve az újkori állampolgárság evolúciója hogyan járult hozzá a jelenkori elképzelések és gyakorlatok kialakulásához, de egyúttal a hozzájuk szervesen kapcsolódó eszmék (elsősorban republikánus, demokrata, nemzeti ideák), és azok kortárs változatai is jellemzésre kerülnek.

A harmadik fejezetben (65–139.) jutunk el a kultúra fogalmáig, amelyet Vasiljević kulcsfontosságú ellentmondások és jelenségek mozgatórugójaként lát és láttat: „(…) hogy az állampolgárság transzcendálja az államot, és nem csak az állam és az egyén közti viszony érthető alatta, az felveti a kérdést a kultúra funkciójáról az állampolgárság megértésében” (66.). A történeti adalékok által érthetővé válik, hogy a 20. század hatvanas éveitől kezdve olyan, elsősorban „kisebbséginek” nevezhető csoportok jelentek meg egyes nyugati államokban, amelyek a leggyakrabban kulturális identitásukra és az ebből fakadó emancipációs igényre (hivatalos elismerésre) törekedtek. Ez messze ható következményekkel járt az állampolgársági rendszerekre és a politikai küzdelmekre nézve, illetve mindebből az következik, hogy Vasiljević a kötetben többször visszatér egy „ellentét-rendszerre”, amelyet egyebek között a következő fogalompárokra lehet felfűzni: szociális paradigma – kulturális paradigma, újraelosztás – elismerés, állampolgárság – identitás, univerzalizáció – partikularizáció stb. Ezen szemléletmód legnagyobb előnye, hogy egy rendkívül dinamikus és mozgásban levő jelenségként kezeli az állampolgárságot. Ennek megfelelően a fejezet számos kulcsfogalmat (kultúra, különbség, polgári/emberi/kulturális jogok, elismerés, differenciált, illetve multikulturális állampolgárság) bont ki, és ismerteti röviden a szociokulturális antropológia részéről érkezett kritikákat és meglátásokat. Mindebből jól látszik, hogy a mikroszintű és a mindennapiságba ágyazott perspektívának köszönhetően az antropológiai megközelítés lényeges módon járul hozzá az interdiszciplináris kutatásokhoz. A szerző például idéz egy, a Social Anthropology hasábjain 2004-ben lefolyt vitát, ahol a diskurzus elindítójaként Nic Craith hívja fel a figyelmet arra, hogy a látszólag semleges (és jótékonyan integráló, univerzalizáló) állampolgársági modell gyakran a „többség” szempontjait és kulturális mintázatait tartalmazza.

Az utolsó nagy, negyedik fejezet (140–187.) lényegében egy történeti összefoglaló és esettanulmány a szerbiai állampolgári rendszerről, illetve annak történeti gyökereiről. A szerző célja sokrétű: először az említett jelent és múltat, valamint a vonatkozó közélet antropológiai dimenzióit kívánja jobban megértetni az állampolgárság intézményének elemzése által, majd ennek kulturális-szimbolikus aspektusainak segítségével a helyi és a megélt tapasztalatot is érinti. Mindezeken belül rendkívül hasznos azon különböző államalakulatok állampolgársági koncepcióinak áttekintése, amelyeknek Szerbia a 20. század kezdete óta része volt (144–168.). Világosan, egy-két bekezdésbe sűrítetten jelennek meg a különböző állami és politikai berendezkedésekhez kötődő koncepciók, ami ilyen formában bármilyen külső érdeklődő számára is megfelelő tájékozódást tud nyújtani. A korábban bőségesen tárgyalt fogalmi és politikai ellentmondásoknak köszönhetően meglehetős könnyedséggel értheti meg az olvasó a szerbiai rendszerek állandó átalakulásait, és az elkerülhetetlen belső feszültségek tekintetében a legkevésbé sem meglepő, hogy a 2000. évet követő demokratikus átalakulási periódus a liberalizáció folyamatán keresztül valójában etnifikálta az állampolgársági koncepciót.

Az empirikus esettanulmányként jellemezhető rész nem túl terjedelmes (168–187.), gyakorlatilag egy rövidebb szövegrészt jelent, és leginkább a könyv döntő részét képező elméleti fejtegetésekre deduktív módon fűzte fel Vasiljević. Ez a rész elsősorban azt akarja bizonyítani, hogy a státusz, a jog és az identitás voltaképpen társadalmi gyakorlatok (praxis) – amely ugyanakkor nem azt jelenti, hogy ez a rész csak egyfajta „melléklet” lenne. Joggal feltételezhető, hogy a néprajzi mikroperspektívák iránt érdeklődő olvasó szívesen látna ennél jóval bővebb empirikus anyagot. Az elemzések során az állampolgári hovatartozás néhány kulcsjellemzőjére összpontosít a kutató, amelyek együttesen érdekfeszítő módon szólnak a szerbiai gyakorlatokról. Vasiljević különösen gondosan – de ezt is csak elméleti síkon – vázolja az állampolgárság dokumentális aspektusát, vagyis azt, hogy a státusz és a jog elkerülhetetlenül is anyagi formát, társadalmi objektumot ad ki a különböző igazolványok és iratok által. A megélés tapasztalatait élettörténetek egy-egy epizódján keresztül mutatja meg a „néphez való hazatérés”, a „kafkai” regionális öntudat, a törvények és politikai viszonyok kuszaságával való harc és a „mások” szemében való megjelenés tematikus blokkjai segítségével. Mindegyik példája érzékletesen szól egy-egy korszakról, kezdve a második világháború előestéjétől egészen napjainkig – de ahogy belejövünk ezek olvasásába, sajnos már véget is ér a fejezet.

Végső soron nem kell és nem is lehet elmarasztalni tehát a munkát. A kötet talán legnagyobb erénye pedig az, hogy egy nemzetközi tekintetben is kiemelkedő társadalmi/politikai tendencia magyarázatához kínál kiindulópontot. A kulturális diskurzusokra épülő identitáspolitikák mind Európában, mind az Amerikai Egyesült Államokban új lendületet kaptak az elmúlt néhány év során, és a szélesebb nyilvánosság – ide értve a témával közvetlenül egyáltalán nem, vagy csak mérsékelten foglalkozó értelmiséget – számára ez bizonyos tekintetben az újdonság erejével hathat. Emellett a könyv segítségével mélyebben gondolkodhatunk a volt Jugoszlávia utódállamainak, azok társadalmainak és politikájának igencsak összetett világáról.