kedd, szeptember 21, 2021

Az etnológiáról a maga történelmi, földrajzi, illetve akadémiai kontextusában zajló, a terminus mindennapi használatát is figyelembe vevő diskurzus nem hagyhatja figyelmen kívül az „etnológia” és „szociális antropológia” vagy „kulturális antropológia” terminusok közötti versengést. Az utóbbi két szószerkezet helyett gyakran csak „antropológiát” emlegetnek. Figyelembe véve az általunk vizsgált szaktudomány életét, „azt tapasztaljuk, hogy az »etnológia« és »antropológia« fogalmak véletlenszerűen használt elnevezésként/megjelölésként használatosak ugyanarra a vizsgálati tárgyra. Néhány példa: a Délkelet-Európai Antropológiai Nemzetközi Szövetség által kiadott Ethnologia Balkanica folyóiratban Mihai Pop mint »neves etnológus« (Otilia Hedeşan) és »a romániai kulturális antropológia létrehozójaként« (Rostás Zoltán) van nyilvántartva; az »etnológia« és »antropológia« fogalmak összemosása közkedvelt az olyan forrásokban, mint például Etnológiai és Antropológiai Szótár, Bonte és Izard szerkesztésében, ahol 11 szócikk jelenik meg az antropológia címszó alatt (»vizuális«, »biológiai«, »művészeti«, »kognitív«, »gazdasági«, »értelmező«, »jogi«, »politikai«, »tengeri«, »ipari«, »városi«), és egy sincs az etnológiáról (mégis létezik három szócikk az »antropológia területén«, az »etnomuzikológia«, az »etnopszichiátria« és az »etnotudomány«)” (Fruntelată 2007, 201).

Ennek következtében bármelyik fogalom, az „etnológia” vagy az (legyen ez „szociális”, „kulturális” vagy „társadalmi-kulturális”) „antropológia” kiemelése elsősorban az egyes emblematikus személyiségek által megalapozott iskolák gondolkodásmódjától és intellektuális/szellemi vagy intézményi hagyományától függ. És kevésbé a tárgy és módszer közötti különbségektől. Az angolszász területen „divatos” az antropológia, míg a német és a skandináv területen az „etnológia”. A francia területen különbséget tesznek a bennszülöttekhez és a nemzet vagy éppenséggel Európa építéséhez (Cuisenier 1999, 15), a kulturális identitás hagyományának patrimonizálásához kötődött „otthon-antropológát” jelentő „etnológia” és a „szociális antropológia” mint az egzotikus másság (a múltban „gyarmati”, ma „posztgyarmati”) tudományterülete között.

Az „etnográfia, etnológia, antropológia fogalmak zavaros voltáról” átfogó szakirodalom értekezik. Legutóbb Marc Augé és Jean-Paul Colleyn arra a következtetésre jutottak, hogy a szociális és kulturális antropológia „az etnológiával szinonim fogalom, minden emberi csoport iránt érdeklődik, azok természetétől függetlenül” (Augé–Colleyn 2013, 29).

A román etnológia része az európai etnológiának, mely Arnold Van Gennep-pel kezdődően „a kortárs francia folklórban” „születő dolgok/faits naissants” iránt érdeklődve „a paraszt képéhez” a vadság egzotikus másságát kölcsönözte. Így minden európai országban „más-más ütemek és módozatok alapján” megalakult a „magunk etnológiája, melyet hosszú ideig folklórnak neveztek” (Segalen 2001, 241).

A román etnológia első tradíciója filológiai, amely összhangban volt a 19. században Európában megalapozott tudománnyal, és abból a feltevésből indul ki, hogy „az azonos nyelvű népek azonos szociális és mentális struktúrákban osztoznak” (Bonte–Izard 1999, 320). A neolatin filológia mint a népi kultúra kutatási keretének státusát követve Haşdeu meghatározza a szakterület irányvonalát: a tárgyat és a módszert. A tárgy meghatározásában különös figyelmet szentel a terminológia pontosítására, árnyalására, bevezetve a román nyelvbe az általa jól ismert és használt korabeli etnológiai fogalmi apparátust (Datcu 2006, 453–456).

A 20. század elején Densuşianu több tanulmányában is a folklórgyűjtésben használatos filológiai módszerek alkalmazásáról beszél, rámutatva arra, hogy nem csak az esztétikailag értékes orális mintákat kell gyűjteni, melyek közkedveltek voltak a „szépirodalmat” és „népi dalokat” gyűjtők körében, hanem „a falusi ember” hétköznapi tetteire is figyelemmel kell lenni (Datcu 2006, 312–315). Ovidiu Bârlea A román folklorisztika történetében a filológiai kutatásról szóló értekezésében I. A. Candrea neve mellett Dumitru Caracostea, Ion Mușlea, Tache Papahagi, Ion Diaconu és Petru Caraman nevét is említi. Az említett művében Ovidiu Bârlea a filológiai kutatás irányzatát összekapcsolja a Bukaresti Egyetem Dialektológia és Folklór Tanszéke 1927-ben történt megalakulásával, és ugyanazon egyetemen a román irodalomtörténet tanszék régi román irodalomtörténet és folklór (címzetes: N. Cartojan), illetve modern román irodalomtörténet és folklór (D. Caracostea) tanszékekre való osztásával (Bârlea 1974, 478).

Nemrég Sabina Ispas akadémikus jelentette ki, hogy a folklorisztika szakterületének egyik alapvető feladata „a szóbeli kultúra dokumentumainak összeállítása” maradt, a kulturális tények filológiai szigorral történő feljegyzése segítségével.

A román etnológia második hagyománya a történelmi-földrajzi irányzat. A diffuzionistának is nevezett történelmi-földrajzi iskola, amely a kulturális tények térbeli elterjedését követve az összehasonlítás alapján meghatározta a „kultúrköröket” és a genezisre vonatkozó hipotéziseket (Géraud et al. 2001, 127), befolyásolta azt az etnológiai megközelítést, melyet Al. Odobescu alkalmazott. Ezt követték Simion Mehedinți, George Vâlsan és Romulus Vuia román tudósok is a 20. század első évtizedeiben. A kolozsvári egyetemen 1926-ban meghirdetett Etnográfia, etnológia, folklór. Fogalom és szakterület című kurzusán, illetve múzeumi tevékenységével és kutatómunkájával Romulus Vuia hozzájárult az etnológia egyetemi keretben történt intézményesüléséhez. Lefektette egy életképes hagyomány alapjait, életre keltette a Ion Muşlea és erdélyi társai által gyakorolt filológiai módszert, amely sajátos regionális színt képez a román etnológiában (Datcu 2006, 919–921).

A román etnológia harmadik hagyományát a nemzet építése szolgálatába állított szociológia alkotja, a kulturális antropológiában kifejlődött funkcionalizmus kontextusában. A bukaresti szociológiai iskola megjelenése egy olyan pillanatra tehető, amikor az 1918-ban megalakult fiatal román államnak „olyan hatékony módszereken kellett gondolkoznia, amelyek megvalósíthatták a nemzet »lelki egyesülését«, és egy megfelelő nemzeti propagandát” is (Rostás 2003, 5). A Dimitrie Gusti által, majd a (Társadalom- és Reform Kutató Egyesület [Asociației pentru Studiul și Reforma Socială] átalakításából létrejött) Román Szociális Intézet (Institutului Social Român) égisze alatt szervezett szociológiai szemináriumon a Bukaresti Egyetem multidiszciplináris csoportjaiban dolgozó fiatalok körvonalazták „a nemzet tudományát”, és az 1920-as évektől kezdődően évente kutatómunkákat szerveztek falusi környezetben. E kutatások alapján született alapművek a „Gusti-féle szociológiai monografizmus” néven váltak ismertté az etnológiai tárgyak történetében. A kommunizmus ideje alatt a szociológiai hagyományt marginalizálták, Gusti és követői politikai üldözöttek lettek. Mindössze néhány, előzőleg „megtisztított” munkájuk került elő 1964 után. Az 1990-es években különböző szakmai körökből származó román etnológusok, de főleg azok, akik újraindították az előző korszakban megszüntetett szociológiai egyetemi oktatást, kezdeményezték a Bukaresti Szociológiai Iskola által képviselt hagyomány visszaállítását. Kinyomtatták a monografikus kampányoknak a Dimitrie Gusti Nemzeti Falumúzeum archívumában található dokumentumai egy részét, az Iskola társadalomtörténetről szóló tanulmányait, digitalizálták és/vagy újra kiadták a két világháború között élt szerzők munkáinak egy részét.

Constantin Brăiloiu, a román etnomuzikológia megalapítója, a Bartók Béla-korszak egyik legkiemelkedőbb európai etnomuzikológusa, a Szociológiai Iskolával egy időben, néha a Gusti-féle csoportok tagjaként folytatta tevékenységét (Bonte–Izard 1999, 221). Az elméleti és módszertani munkásságának egyedülálló érdemei mellett (Datcu 2006, 141–147) Brăiloiut a román etnológiai archívum egyik legfontosabb kezdeményezőjeként kell számontartani.

A folklorisztika örökösének tekinthető nemzeti etnológia intézményesülése valójában szoros kapcsolatban van a specifikus archívumok létrehozásával. Jelenleg három folklórarchívum működik a Román Akadémia patronálása alatt: a Román Akadémia Kolozsvári Folklórarchívuma, a bukaresti C. Brăiloiu Etnológiai és Folklór Intézet és Iași-ban Moldva és Bukovina Folklórarchívuma.

A kolozsvári Folklórarchívumot Ion Mușlea indítványozta egy 1929-ban előterjesztett és 1930-ban újratárgyalt beadványban, melynek következtében a legfelsőbb tudományos fórum megalapított egy folklórarchívumot is a Sextil Pușcariu vezette Román Nyelv Múzeuma mellett.

A Ion Mușlea által létrehozott archívum publikációi a Román Akadémia Folklórarchívumának Évkönyvében (Anuarul Arhivei de Folclor a Academiei Române) jelentek meg 1930–1945 között, 7 kötetben. Magába foglalta azokat a terepkutatásokon alapuló monográfiákat is, melyeket Mușlea és társai ebben az időszakban készítettek. A filológiai komponensnek fontos szerepe volt ezekben a monográfiákban. 1980-ban újra kiadták az Évkönyvet Kolozsváron, Folklór Évkönyv (Anuarul de Folclor) címmel, Ion Taloș (I–IV. kötet), majd Ion Cuceu (V–XVII. kötet) gondozásában (Datcu 2006, 61).

Jelenleg a Nyílt Archívumok mintájára (Open Archival Information System) a Román Akadémia Folklór Archívumában egy digitális adattár létrehozásán dolgoznak, melyet már az archívum jellegéhez igazítottak.

A bukaresti Román Akadémia C. Brăiloiu Etnológiai és Folklór Archívumát 1949-ben hozták létre, átvéve a Kultusz- és Művészeti Minisztérium George Breazul által 1927-ben kezdeményezett Fonogram Archívumának és a Román Zeneszerzők Társaságának 1928-ban C. Brăiloiu által alapított Folklór Archívumának anyagát. 1999-ben, ötven évvel a megalakulása után, a bukaresti tudományos intézet archívumában 14 000 viaszhenger-felvétel, 6000 lemez, 5865 mágnesszalagtárcsa mellett audiokazetták és CD-k, 1000 fényképlemez, 4500 színes diapozitív, 15 000 fénykép, 5000 fénykép-film található, amelyhez számos kézirat, levelezés, helyszíni gyűjtés, 16 és 32 mm-es filmeken és videokazettákon tárolt vizuális anyag is tartozik. Ezek az anyagok alkotják az archívum régi magját, köréjük csoportosulnak a legfrissebb kutatásokból származó információk, mint például a Román Etnológiai Atlasz munkálataival kapcsolatos kutatások eredményeként létrejött dokumentációs alap (8600 kérdőív és 1000 etnológiai térkép) (Datcu 2006, 70–71) és számos digitális anyag is.

Az archívum állományában levő dokumentumok számos tipológiához, antológiához és szakmunkához szolgáltattak anyagokat (ezek közül sokat közzétettek a Constantin Brăiloiu Etnológiai és Folklór Intézet Évkönyvében [Anuarul Institutului de Etnografie și Folclor „Constantin Brăiloiu”] vagy az Etnográfia és Folklór Folyóiratban [Revista de Etnografie și Folclor]). Meg kell említenünk a Román Etnológiai Atlasz öt kötetének anyagát is, mely ugyancsak egy nyomtatott etnográfiai korpuszból tevődik össze. Ennek a történelmi-földrajzi etnológiai hagyományhoz sorolható monumentális munkának a példamutató kivitelezése Ion Ghinoiu és csapata nevéhez köthető.

Moldova és Bukovina Folklór Archívuma (Arhiva de Folclor a Moldovei şi Bucovinei, MBFA), amelyet 1970-ben alapított Ion H. Ciubotaru, aki közzétette az Általános folklór és etnológiai kérdőívet mint a közvetlen és közvetett kutatási eszköz [Chestionarul Folcloric şi Etnografic General ca instrument principal de anchetă directă şi indirectă] című munkát, mintegy 200 000 etnológiai dokumentumot tartalmaz, melyek „nagyrészt újak és reprezentatívak az összes hagyományos román populáris kultúra tartományára. Az MBFA állománya (kérdőíves füzetek, fonotéka, fotótéka és etnográfiai filmek) folklórszövegeket, hagyományokat, szokásokat, rítusokat, etnológiai és szocio-kulturális érdeklődésre számot tartó információkat, népművészeti dokumentumokat stb. tartalmaz”.* 1979 és 1991 között az MBFA-ban tárolt dokumentumok egy részét az Etnológiai Archívum Füzetei (Caietele Arhivei de Folclor) első tíz számában tették közzé (Datcu 2006, 179).

Az egyetemi archívumok közül a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Bölcsészettudományi Karán 1958 és 1993 között működött Etnológiai Kör archívuma a legrendezettebb. 13000, terepen készült kéziratot tartalmaz, a kutatásokat Románia 25 megyéjében Dumitru Pop, Nicolae Bot, Ion Șeulean és Virgiliu Florea professzorok és az egyetem hallgatói végezték. 2009 és 2011 között Eleonora Sava, a BBTE Bölcsészkarának egyetemi oktatója koordinálta az archívum állományának „reperspektiválását”, amelyet követően az archívum teljes anyagát kiértékelték/felbecsülték és szkenneléssel digitalizáltak (Sava 2011).

Többé-kevésbé kialakított etnológiai archívumok az akadémiai és egyetemi levéltárakon kívül hasonló profilú múzeumokban is találhatók, illetve A Hagyományos Kultúra Konzerválásáért és Előmozdításáért felelős Nemzeti Központban (Centrul Național pentru Conservarea și Promovarea Culturii Tradiționale), a Kulturális Minisztérium kulturális központjainak hálózatában, valamint helyi egyesületeknél is fellelhetők.

Mihai Pop személyiségének, tudományos és intellektuális kaliberének köszönhetően egységesítette a román etnológia filológiai és szociológiai hagyományait. Egy olyan kontextuális etnológia alapjait fektette le, amely összekapcsolja a szociológiát és a teljesítményelméletet, de a bölcsészettudományból (strukturalizmus, szemiotika) és a kommunikációelméletből indul ki. 1973-ban, az első európai Etnológiai Kongresszus megnyitásakor Mihai Pop kijelentette, hogy a tudományág tárgya „az európai kultúra azon részéből áll, amelyet a társadalmi csoportok beavatottjai nem tudnak megmagyarázni” vagy „grammatizálni”, mert „nincsenek elméleti ismereteik a különböző nyelvek kódjairól”, amellyel kultúrájuk ezen részét kifejezik, legyen az „preindusztriális” vagy „indusztriális” (Pop 1998, 267). Az etnológia kulturális területének azon definíciója, amelyet Mihai Pop „nem grammatikalizált kultúrának” nevez, összhangban van egy olyan korszak humanista elméleti iránymutatásaival, ahol a strukturalizmus és a szemiotika dominál, napjaikban is megtartható, még akkor is, ha megváltozott a terminológia, és kevesebbet beszélünk az etnológiáról s többet a szociokulturális antropológiáról, melynek tárgya a múlt vagy a jelen társadalmak informális, empirikus, nem hivatalos vagy népi kultúrája.

Nicolae Constantinescu munkája (különösen Az etnológiai szöveg olvasása [Lectura textului folcloric] és A rokoni kapcsolatok etnológiája és folklórja [Etnologia și folclorul relațiilor de rudenie]) exponenciális a 20. század végi román etnológiában a textualizmusról a kontextualizmusra való áttérés szempontjából. A „folklórszöveg” kettős kontextusfüggőségéről beszélve, a szerző felveti a szóbeli alkotás folyamat jellege és módszeres volta közötti kapcsolatokat, felhívva a figyelmet arra, hogy az etnológiai értelmezés nem hagyhatja figyelmen kívül a kutató személyét és magát a kutatást, hiszen ezek befolyásolják, illetve bizonyos szintig építik is a kutatási területet (Fruntelată 2011).

Mihai Pop és Nicolae Constantinescu mellett az 1980-as évek román folkloristái közül kiemelkedik Vasile Tudor Crețu és Radu Niculescu munkássága is, hiszen a kortárs nemzetközi kutatás aktuális tendenciáinak megfelelő tanulmányokat közölnek (strukturalizmus, szemiotika, performativizmus jellemzi őket), de azzal is, hogy néhány eredeti aspektussal az értelmezést magasabb elméleti szintre emelik. Crețu (2014) olyan fogalmakat javasol a román etnológusok számára, mint például a folklórethosz (ethos folcloric), az archetipális valószínűség (verosimilitate arhetipală), az egzisztenciális élmény átélése (înjucare existențială), a maturitás anonimitása (anonimatul maturității). Ezek a fogalmak egy olyan belső, sajátos látásmódból fakadnak, amely igen jól ismert a terepkutatásból. Radu Niculescu (Niculescu 1991) állandó aggodalmát fejezi ki a „folklór episztemológiájával” szemben. Azzal próbálja meg feloldani a terepen végzett adatok osztályozásakor és értékelésekor felmerülő nehézségeket, hogy olyan fogalmak használatát vezeti be, mint a folklórtények hitelesítési kritériumai (criterii de autentificare a faptelor de folclor), adott helyi folklór optimális virtuális képe (imagine virtuală optimă a folclorului local dat), vagy a folklór performatív (értelmező) jellege (caracter performativ [interpretativ]). Mindezeket Constantin Brăiloiu elméleteivel kapcsolatban teszi, amelyek a tradicionális kultúrában előforduló alkotás–előadás egyenértékűségével kapcsolatosak.

Kétségtelen, hogy a román etnológia hagyományos témája, amint azt a több mint egy évszázados intézményesített létezése is bizonyítja, a hazai vidéki örökség, a „kis közösségek öröksége”, amelyet monografikusan vagy tematikusan vizsgáltak meg, tipológiák mint a szakterület specifikus munkaeszközei kialakítása végett.

A falvakból összegyűjtött folklóranyaggal és néhány, a régi életmódból továbbélő adattal, de a nemzetépítési szándékkal is összefüggésben, az 1989 előtti román kutatás állandó témája a mitológia iránti érdeklődés. Ezt Mircea Eliadenak a vallástörténetről szóló írásai is képviselték. Ezek a tanulmányok sok esetben a szóbeliségből összegyűjtött anyagokon alapulnak, és olyan vallásantropológiai kiindulópontként szolgálnak, amelyek a primitív/hagyományos ember szenthez való viszonyát fejtik ki. A közelmúltban Mihai Coman összefoglalóan utalt a hagyományos román kultúra vizsgálati irányaira egy ősi mitológia felépítése vagy egy ilyen mitológia létezésének feltárása felől. Ezzel ellentétben ő úgy tartja, hogy a „román népi mitológia” egy „szimbolikus projekció és ugyanakkor tudományos projekt”. Amennyiben egyfelől a folklór „átalakítására” („transfigurare”) gondolunk, azért, hogy az megfeleljen a mitológusok elváráshorizontjának, illetve másfelől egy örökölt kultúra elemei mitikus lehetőségeinek mélyfúrására és megvilágítására, amely egy véget nem érő folyamat (Coman 2008, 320).

Egy másik olyan témakör, amelyet mindig szem előtt tartottak az etnológus-folkloristák, az a szóbeliség és az írás, illetve a folklór és a magas irodalom közötti kapcsolat. B. P. Hasdeu és Moses Gastertől kezdve Sabin Ispason és Silviu Angelescun keresztül, anélkül, hogy megkerülnénk G. Călinescu hozzájárulását a modern román irodalom alapjául szolgáló „fundamentális mítoszokhoz”, a magaskultúra és a paraszti kultúra közötti kommunikáció mérföldkőnek tekinthető az autochton kutatásban, melyet a 2000-es évek neves kutatói, Al. Ofrim és Laura Jiga Iliescu is folytattak.

1989 után, amikor elmaradtak a politikai megszorítások és megszűnt a nemzeti projekt beskatulyázása, a román etnológia tovább folytatta a tudós hagyományok mint megteremtett javak ápolását, másrészről pedig elindított egy identitástisztázó folyamatot, mely néha további krízishelyzetet teremtett.

Kritikai árnyalatokkal és a 20. század végi gondolkodási irányzatokhoz kapcsolva, az akadémia és az egyetemek etnológusai folytatták a Mihai Pop ihlette filológiai, szociológiai irányzatot. Pop professzor legközelebbi tanítványai, Silviu Angelescu, Nicolae Constantinescu és Pavel Ruxăndoiu 1990-ben megalapították a Bukaresti Egyetem Bölcsészettudományi Karán az Etnológia és Folklór Tanszéket. A tanszéken zajló képzés (alap- és mesterképzés) továbbgondolta Mihai Pop és hallgatói elképzeléseit és egy interdiszciplináris etnológiát támogat. Mindez a rurális és városi/urbánus környezetben zajló terepmunkákon alapszik, az identitás és másság minden változatának és médiumainak, informális megnyilvánulásainak feldolgozását követve.

Narcisa Știucă egy terepkutatási tankönyvben aktualizálja a terepmunka kipróbált elemeit, újragondolva a praxis azon elemeit, melyek jelen vannak az Ovidiu Bârlea és Mihai Pop által közreadott iránymutatásokban is. Narcisa Știucă a csoportos román etnológiai gyűjtésről beszél, melyet már a Szociológiai Iskola elkezdett (Știucă 2007, 26–27), és különbséget tesz a kutatások és terepmunka (ankét) között (Știucă 2007, 37–38), illetve a terepkutatások módszerei és technikái között is (Știucă 2007, 49). Megjegyzi, hogy a valóság kutatásában érvényesített sajátos munkastílust körvonalazó technikák különböztetik meg az elhivatott etnológusokat a szakma egyszerű „hivatalnokaitól”.

A 2001-ben közreadott Folklór. Mit kezdünk vele? [Folclorul. Ce facem cu el?] című kötetében Otilia Hedeșan, aki részt vett Mihai Poppal pár terepkutatáson, megfogalmazza a folklórra és az archívumokba kerülő dokumentumokra vonatkozó emblematikus problémák egyikét. Az archívumokban őrzött etnológiai dokumentumok antropológiai szempontból történő felülvizsgálatának lehetőségét vizsgálja. Szerinte az itt megőrzött adatokat szolgáltató interjúalanyok személyisége és biográfiája legalább annyira fontosak, mint a rurális hagyomány „klasszikus” elemei (ünnepek, szokások, mesterségek, foglalkozások stb.), amelyek elsődlegesen érdekelték a régi kutatókat (Hedeșan 2001, 143–144).

Ugyancsak Otilia Hedeșan és a Temesvári Nyugati Egyetemen tevékenykedő munkacsoportja hoz újabb és újabb metodológiai eljárásokat a kortárs román etnológia területén. Ezek közül az egyik a „terepfüzet”. Ebben egymás mellé kerül a kutató feljegyzése és az adatközlőkkel készített interjú átírása (Sorescu-Marinković a Toracban 2006, 27), rálátást nyújtva a kutatás etikai kérdéseire és a kutatási eredmények felolvasása során a kutatott személyek részéről észlelt reakciókra (Sorescu-Marinković a Toracban 2006, 31). Ugyanakkor Otilia Hedeșan a beszélgetés története (istorie conversațională) fogalom bevezetését ajánlja, mely „ugyanazon két személy közötti hosszabb ideig tartó beszélgetést” jelenti. Ez az eljárás/fogalom megoldást kínálhat a napjaink etnológusai által gyakorolt szakaszos (rövid intervallumú, de ugyanazon a terepen megismételten folytatott) kutatásokra (Hedeșan a Toracban 2006, 100).

A „Társadalmi figyelő” [Observatorul social], a Vintilă Mihăilescu által vezetett munkacsoport a Bukaresti Szociológia Egyetem egyetemistáiból alakult 1993-ban, célul tűzte ki a szociológiai hagyomány visszahódítását a román etnológiában. A Figyelő munkásságának köszönhetően utólag egyesület alakult és egy antropológiai folyóirat, és ez teret engedett egyes fiatal kutatók fellépésére (Șerban–Dorondel 2014, 211–212). A professzionalizálás folytatásaként Vintilă Mihăilescu hozzájárult a tudományterület intézményesüléséhez is, a Bukaresti Egyetem szociológia karán indult Szociális antropológia és közösségfejlesztés mesterképző programmal [Master în Antropolgie socială și dezvoltare comunitară].

Vintilă Mihăilescu a román antropológusok egyik legkarizmatikusabb képviselője, az „antropológus a társadalom szolgálatában” eszméjében érvényesítője, a szakterületnek a nemzetközi médiumokban is egyik legismertebb szerzője. Az írásaiban tárgyalt különféle témakörök közül a „folklorizmusként” felfogott „nemzeti etnológiáról” szóló kritikai értekezése is kiemelkedik. Az antropológus rávilágít arra, hogy a szakkutatás politikai tárgyiasítását abban a kontextusban kell értelmezni, amely azt létrehozta, ugyanakkor arra is, hogy jelenleg egyes kutatók képtelenek kritikusan viszonyulni a nemzeti etnológiához. Ez nem metodológiai, hanem inkább ideológiai vetületű probléma, hiszen egy jelentős kortárs román társadalmi réteg kollektív mentális reprezentációival és értékeivel van összefüggésben (Mihăilescu 2007, 246).

A szociológiai antropológia hagyománya mellett a Densusianu által összehangolt filológiai kutatások néhány javaslatával együtt, amelyek az „élettörténet” mint a kortárs etnológia módszerének és tárgyának megjelenésére utalnak, kiemeljük a szóbeli történelem szisztematikus gyűjteményeit és kiadott köteteit is, melyeket Bukarestben Rostás Zoltán, illetve Temesváron a Smaranda Vultur által létrehozott fiatal kutatók csoportja kezdeményezett. Rostás professzor hívott életre egy olyan projektet, melynek célja a bukaresti Szociológiai Iskola társadalomtörténetének megalkotása, s amely megvalósított egy sor interjút a monografikus vizsgálat résztvevőivel, akiket megkért, hogy „ne csak a Gusti-féle iskoláról adjanak információkat, hanem saját maguk és az Iskola történetéről is” (Rostás 2003, 12).

Horea Bernea és Irina Nicolau egy sajátos posztkommunista nemzeti iskola alapítói, egy művész és egy tehetséges író, kik egy „más etnológiát” támogatnak. Ahogy Irina Nicolau írta „az etnológiában áramlatok, iskolák, egyének léteznek, és mindenik sajátos módon ismeri fel a lényeget. Ha az én nézőpontomba helyezed magad, rájössz, hogy elengedhetetlen az elemi etnológiai gondolkodás, az az alsó határ, ahonnan az etnológia elindult elsajátítani a közembernek azt a természetes képességét, hogy csodálkozzék, és azt a szintén természetes szándékot, hogy felülvizsgálja és értelmezze azokat az eseményeket, amelyek őt meghökkentik” (Nicolau 2001, 26). A programszerűen személyesített, minimalista és destabilizáló etnológia, melyet részben napjainkban is gyakorolnak Bukarestben a Román Paraszt Múzeumában, felfogható úgy is, mint a művész „rácsodálkozó” ábrázolása, aki saját magán keresztül átszűrve szeretné megérteni a Másikat.

Az új román etnológiai iskola úttörőjeként eredeti hangon szólal meg a craiovai egyetemi közegben Nicolae Panea, aki tájékozott és reflexív, mindig a korábbinál átfogóbb antropológiát keresi, újra felveti és finomítja témáit (temetés, város), s teszi mindezt a folyamatos antropológiai újragondolás jegyében.

Panea úgy igyekszik eltávolodni a régi tudományos nyelvezet kliséitől és megpróbál belehelyezkedni a posztmodern antropológia nyújtotta szemléletbe, mely biztosítja „a másik szemszögének közvetítését a széttagolt kortárs társadalom mezőjében” (Troc 2006, 344), hogy közben figyelembe veszi a román antropológia „növekedésének krízisét”, „curriculáris újraintézményesítési problémáival, a tudományos projektek erőteljes fellendítésével és a tudományos identitás legitimálásával, a domináns folklorisztikától és a kétértelmű etnológiától távolodva” (Panea 2012, 15). Újabban a David Le Breton által javasolt „érzékek antropológiájához” mint tudományághoz csatlakozik, mely „az érzékszervi tevékenység kulturális kondicionálását, a szenzoriságot feltételezi, ami viszont a kultúrának további sajátos vonásokat ad, az egyéni tapasztalatok eredményeként” (Panea 2013, 19). Ebből a szemszögből az antropológus már nem csupán kutatóalany vagy a kutatás tárgya (mint a reflexív antropológiában), hanem összevonja mindkét álláspontot, finom hangszerként rezonálva az érzékek és az intellektus összefüggésére. Meglátja „az antropológiai felismerés krízisét” és azt javasolja, hogy „mint kiegészítő antropológia, az ismeretelméleti képmutatás állapotát érzékelő befogadással győzze le” (Panea 2013, 51). A finomság antropológiája lehet az összebékítő megoldás a valóság és az egyén között, melyet Nicolae Panea A finom város [Orașul subtil] kötetében vázolt fel, elismerve a két faktor egyenlőségének fontosságát a kutatásban.

Mint az új román antropológiai irodalom kritikus képviselője, Marin Marian-Bălașa elhatárolódik „a falu és a paraszt idealizálásától”, amely az előző generációk tanulmányaiból csapódik le, azt fontolgatva, hogy ez „az akadémiai értelmezést egy sajátosan restrikciós kánonhoz” vezeti, melyből egyes etnológiai érdekeltségű témák érzékelhetetlenekké válnak (Marian–Bălașa 2011, 77). Ugyanakkor a kutató 1990 után kiemeli az autochton etnológia „többszólamúságát”, ami a tudományág életképességét bizonyítja (Marian–Bălașa 2011, 85).

A tudományban a múlt könnyebben elemezhető, mint a jelen, hiszen mindaz, ami időszerű marad az előző korszakokból, világosabban látszik. Nehéz vállalkozásnak tűnik a kortárs román etnológia eredményeinek és tendenciáinak futólagos áttekintése, és még inkább azoknak a szerzőknek a felsorolása, akik napjaink episztemikus paradigmájának körvonalazásához hozzájárultak. A perspektíva széttöredezettségének elkerülhetetlenségét vállalva, két olyan nemrégiben közzétett tanulmányomat használom az „élő” etnológia vázlatos megrajzolásához, amely híven tükrözi a 2000-es évek körül színre lépett szakemberek szemléletét.

A Ioan Pop-Curșeu által kezdeményezett vizsgálat „a román etnológia és folklór állapotáról”, „reflexiós tengelyként” javasolja a következőket: „a terep és az elméleti kutatások között kialakuló új viszonyok; a szakterületen divatossá vált témák és tárgyak; új módszertanok; a forradalom utáni időszakban a tudományág/tudományágak területén kialakuló hatalmi viszonyok; a kortárs etnológia intézményei: múzeumok, egyetemek, az örökségmegőrzés és -forgalmazás megyei központjai; etnológia és folklór az újmédiában” (forrás: Internet). A Steaua című folyóiratban (7–8. szám / 801–802., 2015. július–augusztus, 23–40. oldal) közzétett válaszok érdekesek, mivel láthatóvá teszik néhány, a területen, különösen a 2000 után tevékenykedő tudós, kutató vagy muzeológus véleményét, akik a kortárs román etnológusok homogén és érett generációját képviselik.

Tematikus szempontból 1989 után a „monográfiák inflációja” jelenségét tapasztalhatjuk (Ioan Pop-Curșeu), majd új témákat dolgoznak fel, mint például: a kommunista periódusból szerzett tapasztalatok, a munkaerő elvándorlása, a kockázat, a válság és a katasztrófa mint az új etnológiák/antropológiák témakörei (Cosmina-Maria Berindei), a fogság folklórja, a manele kulturális jelensége, a vallás helyi aspektusa (Mircea Păduraru), a város és a „falu–város” tanulmányozása, valamint azok a témák, amelyek az Európai Unió támogatásában vagy az UNESCO elismerésében részesülhetnek (jóslás, táncház [„șura danțului”], rekonstruált fonók, eltűnőben lévő ritka hangszerek, ökomedicína) (Camelia Burghele).

A Steauában kezdeményezett felmérésben Bogdan Neagota megjegyzi, hogy módszertani szempontból a román etnológia a 19. században „empirikus tudományágként” alakult ki, és az „élő terepen” elért eredményeket archívumokban „tezaurálták”. Az említett szerző szerint ezek az archívumok 1989 után az etnológia tárgyát képezték, hangsúlyozva „az archívumok textualitásának elsődleges fontosságát és a levéltáros folklorista hermeneutikai tévedhetetlenségét”. Bogdan Neagota meglátása szerint a levéltári irat, mint a hagyományos folklorisztika textualizálásának terméke, előnyben részesítette az esztétikus töredékeket, abszolutizálta az etnológiában használt filológiai módszert. Ugyanakkor a filológus etnológusok elutasítják azokat a módszertani megközelítéseket, amelyek a történelem-, a társadalom- vagy az élettudományok területéről származnak, habár ezek egy komplexebb érintkezési felületet biztosíthatnának a kutató és beszélgető partnere között, ugyanakkor elvezetnének „a vizsgálati tárgy humanizmusának visszaszerzéséhez”.

Stelu Șerban és Ștefan Dorondel az Ethnologia Balkanica című folyóirat 17. kötetében közreadott egy összefoglaló tanulmányt a román társadalmi antropológia jelenlegi helyzetéről. A szerzők a „szociokulturális antropológia” fogalmat használják, amely Chris Hahn 2005-ös terminusa, s amely négy nagy, a brit, az amerikai, a német és a francia hagyományok által befolyásolt antropológiákra vonatkozik. A szerzők a heterogén irodalomból csupán azoknak a kortárs román etnológusoknak az írásait válogatták egybe, akik munkái megfelelnek az antropológia jelenlegi normáinak, fogalmainak, elméleteinek és módszereinek (Șerban–Dorondel 2014, 210), megfelelnek az „export” előírásainak.

Șerban és Dorondel úgy vélik, hogy az 1990-es évek elején Erdélyben megalapított KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja olyan intézmény modelljét szolgáltatta, amely szakszerűen megerősítette hazánkban a szociális antropológiát. E diszciplína professzionalizálásához hozzájárultak más országokban doktori címet szerző és hazatérő antropológusok is, valamint a nagy tapasztalattal, hazai tereptapasztalattal rendelkező külföldi antropológusok, Jean Cuisenier, David Kideckel, Marianne Mesnil, Katherine Verdery, akik 1989 után román doktori hallgatók munkáját irányították. Az új antropológiai képzés keretét jelentették a hallei (Németország) Max Planck Szociális Antropológiai Intézetben (Sherban, Dorondel 2014, 211–213) végzett projektek. Végül, de nem utolsósorban, 2000 körül tankönyvek és antropológiai értekezletek sorozatát fejlesztették ki, valamint néhány alterület megközelítését (vallások antropológiája, politikai antropológia), amelyek forgalomba hoztak olyan fogalmakat, elméleteket, áramlatokat és módszereket, amelyek hasznosak voltak „etnológusok, folkloristák és kapcsolódó tudományágak képviselői számára is, akik »az 1990 utáni antropológia hajójába szálltak be«” (Șerban–Dorondel 2014, 216).

Egy másik kritérium, amelyet Stelu Șerban és Ștefan Dorondel a szakmai tabló megrajzolása során figyelembe vett, az a terepmunka gyakorlata. Abból indulnak ki, hogy az antropológiai doktori fokozat megszerzésének formális követelménye az egy év terepmunka a tudományág szempontjából fontos kulturális terekben (Șerban–Dorondel 2014, 219). A szerzők felülvizsgálják a hazai terepkutatási gyakorlatokat, és kiemelik, hogy a román kutatók általában „az etnológiai gyűjtések szabályait” tartják be, a gyűjtések 2-3 hetet ölelnek fel (Șerban–Dorondel 2014, 218).

Az új román antropológiai témák közül Stelu Șerban és Ștefan Dorondel a következőket emeli ki: a migráció, a tulajdon-visszaszolgáltatás, a test árucikké válása, a fogyasztóvédelem, a szupermarket-kultúra, a divat, a közelmúlt történelmének újraértelmezése (kollektivizálás, a szocialista időszak mindennapjai), a város.

Végszó helyett, álljunk meg ismét a tudományterületünk kiemelkedő személyisége, Mihai Pop nevénél. Személyisége és munkája híd a hagyomány és az aktualitás között, legyen az filológiai, történelmi, földrajzi vagy szociológiai örökség. Amikor Mihai Pop munkáihoz térünk vissza, az általa használt nyelvezet megkerülhetetlen pontossága mellett a román etnológia európai és nemzetközi kontextusban történő születésének szintézisével szembesülünk. Ugyanakkor a témák és gyakorlatok hasznos repertoárjával is, melyek meghatározzák a tudományágat a 20. és 21. század fordulóján.

Fontos azt is megjegyezni, hogy a 2000-es évek számos etnológusa, akik jelentős munkát végeztek a területen, amint az Ioan Pop-Curșeu, illetve Stelu Șerban és Ștefan Dorondel munkáiból is kitűnik, nem mindig tartoznak az „intézményesült etnológia” vonulatához. Ezek a szerzők az etnológiától eltérő egyetemi szakterületek tudósai is lehetnek, akik átmenetileg részt vesznek etnológiai/antropológiai projektekben, vagy éppenséggel más országok, egyetemek eltérő akadémiai hagyományait képviselik. Ez a tény gyengeségnek is tekinthető abból a meggondolásból, hogy a kutatási szakterületek és a román etnológiai intézmények képtelenek bevonzani a jó szakembereket, vagy éppen ellenkezőleg, érvként szolgál az etnológia különböző tudományterületeken (és különösen az interdiszciplináris területeken) bizonyított együttműködési, illetve a számára teret biztosító szakmai vonalhoz való alkalmazkodási képessége mellett. Az igazság, mint mindig, középen van. Erre azok is felfigyeltek, akik válaszoltak a Steaua folyóiratban közölt kérdésekre: egyes „nagy magányosok”, mint Arnold Van Gennep vagy Ovidiu Bârlea egyszerűen nem kívántak egyetlen csoportosuláshoz sem felzárkózni, megalapozó írásaikat a rendszeren kívül kívánták megalkotni. Másfelől pedig számon kell tartani azokat a „haladó” szellemiségű szerzőket is, akiket a metodológiai és tematikai előítéletekkel telített „konzervatív” gondolkodású társaik visszautasítanak, habár az előbbiek hozzájárulása újraértelmezhetné, illetve fellendíthetné a szakintézményeket a nemzetközi tudományos párbeszédben. Néhányuk ad hoc etnológiai iskolákba „olvad”, ahol szenvedéllyel folytathatja hivatását, az őket visszautasító vagy az általuk elhagyott intézményekkel ellentétben. Az a tény, hogy jelenleg Romániában létezik egy ilyen „új etnológia”, amelyet kritikusként, tudományosként és nonkonformistaként jellemeznék, ígéretes a szakterület jövője szempontjából.

(Fordította: Tóth Mária Orsolya

A fordítást az eredetivel összevetette: Keszeg Vilmos)

Irodalom

Augé, Marc–Colleyn, Jean-Paul (2013): Antropologia. Iași: Editura Institutul European.

Bârlea, Ovidiu (1974): Istoria folcloristicii româneşti. Bucureşti: Editura Enciclopedică română.

Bonte, Pierre–Izard, Michel (1999): Dicţionar de etnologie şi antropologie. Iași: Editura Polirom.

Coman, Mihai (2008): Introducere în antropologia culturală. Mitul și ritul. Iași: Editura Polirom.

Creţu, Vasile Tudor (2014): Ethosul folcloric – sistem deschis; Existența ca întemeiere, Timișoara: Editura Universității de Vest.

Cuisenier, Jean (1999): Etnologia Europei. Iași: Editura Institutul European.

Datcu, Iordan (2006): Dicționarul etnologilor români. Autori. Publicații periodice. Instituții. Mari colecții. Bibliografii. Cronologie. București: Editura Saeculum I.O.

Fruntelată, Ioana-Ruxandra (2007): „Etnologie și antropologii”. In Centenar Mihai Pop (19072007). Studii și evocări. Ioana Fruntelată–Adrian Stoicescu–Rodica Zane ed. București: Editura Universității din București, 201–205. p.

Fruntelată, Ioana-Ruxandra (2011): „Contribuția lui Nicolae Constantinescu la profesionalizarea etnologiei românești”. Postfață la Nicolae Constantinescu. In Folclorul: cum poate fi înțeles. Studii și articole de etnologie românească: 1968–2008. Ioana-Ruxandra Fruntelată ed. București: Editura Universității din București, 331–341. p.

Géraud, Marie-Odile–Leservoisier, Olivier–Pottier, Richard (2001): Noțiunile-cheie ale etnologiei: analize și texte. Iași: Editura Polirom.

Ispas, Sabina (2012): „Cercetarea academică în domeniul folclorului și etnografiei”. In Rosturi și moravuri de odinioară. București: Editura Etnologică, 213–217. p.

Hedeşan, Otilia (2001): Folclorul. Ce facem cu el? Timișoara: Editura Universității de Vest.

Hedeşan, Otilia (2007): „Exerciții de etnologie. După teren”. Torac, op.cit. 2006, 37–110. p.

Marian-Bălaşa, Marin (2011): Muzicologii, etnologii, subiectivități, politici. București: Editura Muzicală.

Mihăilescu, Vintilă (2007): Antropologie: cinci introduceri. Iași: Editura Polirom.

Nicolau, Irina (2001): Talmeș balmeș de etnologie și multe altele. București: Editura Ars Docendi.

Niculescu, Radu (1991): Folclorul – sens – valoare. București: Editura Minerva.

Panea, Nicolae (2012): „Postmodernismul antropologic, între rezolvarea crizei științei și camuflarea ei”. In Exigențele și actualitatea lecturii etnologice. In honorem Nicolae Constantinescu, Narcisa Știucă, Adrian Stoicescu ed. București: Editura Universității din București, 7–16. p.

Panea, Nicolae (2013): Orașul subtil. București: Editura Etnologică.

Pop, Mihai (1998): „Problèmes généraux de l’ethnologie européenne”. In Folclor românesc I. Teorie și metodă. Nicolae Constantinescu–Alexandru Dobre ed. București: Editura „Grai și Suflet – Cultura Națională”, 266–283. p.

Rostás, Zoltán (2003): Sala luminoasă: primii monografiști ai Școlii gustiene. București: Editura Paideia.

Sava, Eleonora ed. (2011): The Ethnological Archive. Paradigms and Dialogues. Perugia: Editura Morlacchi Editore.

Segalen, Martine coord. (2002): Etnologie. Concepte și arii culturale. Timișoara: Editura Amarcord.

Sorescu-Mariković, Annemarie (2007): „Introducere: de la teren la text”. Torac, op.cit., 2006, 27–36. p.

Șerban, Stelu–Dorondel (2014): „Social Anthropology in Romania after 1990: Shifting Frames”, Ethnologia Balkanica. Journal for Southeast European Anthropology. Vol. 17/2014, 209–240. p.

Știucă, Narcisa Alexandra (2007): Cercetarea etnologică de teren, astăzi. București: Editura Universității din București.

Troc, Gabriel (2006): Postmodernismul în antropologia culturală. Iași: Editura Polirom.

***(2006): Torac – Metodologia cercetării de teren, Costa C. Roşu coord. Societatea (Fundația) Română de Etnografie și Folclor din Voivodina, Novi Sad: Editura Fundației, Panciova: Libertatea.

* http://www.philippide.ro/pages/etnografie.html [utolsó letöltés: 2016. 01. 16.]