Parancsolat vagy jótétemény? – Adatok a magyarországi zsidóság filantróp gondolkodáshoz

A zsidóság filantrópiához való viszonya bibliai eredetű, ami egyrészt a parancsolatok megtartásán, másrészt az önkéntes humanitárius gondolkodáson alapszik. A zsidóság a héber micva és jiddis micve szavakat használja e gondolkodás kifejezésére. Írásunk az 1900 évek elejétől a holokausztig tartó időszak Kárpát-medencei magyar ajkú zsidóság micva gyakorlatát mutatja be, személyes élettörténeti narratívák segítségével. A vizsgált időszakban a magyar zsidó közösségekben is számos jótékonysági forma és intézmény működött, melyek mind a Szentírás anyagi élettel kapcsolatos törvényeiből nőttek ki. A jótétemény felfogható az ajándékozás formájának is, hiszen minden micvét viszonzás elvárása nélkül, kitüntetett alkalom emlékezetessé tétele céljából, jó szándékkal cselekszenek a közösség tagjai.

A Talmud szerint „Három dolgon áll a világ: 1. a Tórán, 2. az Isten szolgálatán, 3. és a jótékonyságon.”[1] Vagyis a zsidó gondolkodásmódban az adakozás, jótékonykodás, szegények megsegítése, a közösséggel való folyamatos törődés az emberi élet szerves része. Ezért a vizsgált időszakban Magyarországon is számos jótékonysági forma és intézmény működött, melyek mind a Szentírás anyagi élettel kapcsolatos törvényeiből nőttek ki.

Ez a jótékonykodó szemléletű gondolkodás a zsidó közösségi életre, a közösség tagjainak adományaira épült.[2] A cedaka^[3] jótékony célú adomány. Minden zsidó kötelessége függetlenül attól, hogy gazdag-e vagy szegény, hogy jótékonyságot gyakoroljon.^[4] Szegény ember nyilván lehetőségeihez képest, de ha csak egy kicsi esélye is volt rá, megpróbált megfelelni a jócselekedet kívánalmának. A társadalmilag hátrányos helyzetű, de a közösséghez tartozókat az adományokból biztosították, amelyeket a különböző jótékonysági egyleteknek lehetett felajánlani. A jócselekedetek sorában az egyik legfontosabb az adományozás szokása volt.

A jótékonyság (heszed) fogalmába tartozik minden olyan cselekedet, ami mások érdekében történik, nevezhetjük társadalmi felelősségvállalásnak, ami kötelező érvényű. Ez a gondolat gazdag és szegény számára ugyanolyan fontos volt. A társadalmi rang legfeljebb az adakozás mértékét befolyásolta, az adakozást mint kötelességet nem. A zsidó közösségnek nem voltak például temetetlen halottai, hiszen a Chevra Kadisa (Temetkezési Egylet) kötelezően gondoskodott minden közösségi tag eltemetéséről, vagy a tanulni vágyó jesiva bóhereknek[5] kötelezően jutott étel a szombati vacsoránál. A betegek látogatása (bikur cholim), sok más mellett, a vallási kötelezettségek közé tartozott. Egy dunaszerdahelyi visszaemlékezés a következőket idézi a bevezetőben megfogalmazott gondolatokról:

 A nagymamát aztán a Brandl nagyapa halála után, mivel idős volt, és nem tudott dolgozni, a gazdagabb zsidók támogatták, nem a családunk. Főleg élelmiszert kapott. A templomban ünnepnapokon felhívták a férfiakat a Tórához, ott felajánlásokat tettek – arra azt mondták, hogy c’dokó, vagyis alamizsna, jótékonyság, adomány. Erre, mondjuk, fölajánlott a szegények javára öt, húsz, ötven koronát, ki hogyan. De ezt nemcsak azok az emberek ajánlották, akik jómódúak voltak, hanem a kis embereket is felhívták a Tórához, és mindenki a lehetősége szerint, amennyit mondott, azt be kellett fizetnie. Így jöttek össze, és ilyenből is voltak támogatva. Több ilyen szegényebb család élt Dunaszerdahelyen. A jómódúak ünnepekkor, Pészahkor, Jom Kipurkor meg Purimkor szoktak bennünket kisegíteni élelmiszercsomagokkal.[6]

Az adakozásra való nevelés egészen kis korban kezdődött, a szülők tanították meg a gyerekeket arra a parancsolatra, amely arról szól, hogy minden zsidó ember köteles a rászorulókon segíteni és figyelmeztetni minden közösségi tagot, hogy felelősek a zsidó közösség szegényeiért is.

A héber micva jiddis megfelelője a micve szó, amihez egy másik jelentés is társul. Ez a jócselekedet, ami elsősorban az erős szolidaritásban, a mások segítésében, karitatív tevékenységben jelentkezett, ez vallásos kötelezettség volt, mint ahogy erről a következő interjú is tanúskodik:

 A gazdagok segítették a szegényeket. Minden üzlettulajdonoshoz tartozott néhány, az ő patronálása alatt álló szegény zsidó család. Minden pénteken ebéd előtt eljöttek az illetőhöz, aki adott nekik élelmiszert a sábeszre, és adott nekik pénzt. A jótékonyság nemes dolognak számított. Még azok a családok is, amelyek nehezen jöttek ki a pénzükből, kötelességüknek tartották segíteni a náluk szegényebbeket.[7]

 A hagyományos zsidó közösségek tagjainak tevékenységében a jócselekedetek száma nagyon fontos értékmérő volt. Micvét teljesíteni a zsidó ember számára szinte kötelező. Akkor is, ha maga a család is nagyon szűkösen élt, még akkor is megoldották az adományozás valamilyen formáját. Egy Soltvadkerten élt, szigorú ortodox családban nevelkedett visszaemlékező a következőképp beszél az adományozás fontosságáról:

 Például van valami, amit sohase fogok elfelejteni. Voltak idők, amikor nagyon rossz volt, mert jöttek az 1940-es évek. Nagyon nehéz volt a megélhetés. Azért el kellett tartani a családot, és nemcsak a családot, hanem a családban már voltak, akik férjhez mentek, és unokák is voltak. Persze kellett azokat is segíteni. Az én édesapámnak kevés volt ezt mind eltartani, minden évben, ha jött a Jom Kipur, a hosszúnap, a böjtnap vagy a Purim, akkor szoktak adni a szegénynek. És hát nekünk magunknak is alig volt, erre mit csinált? Átküldött engemet a szomszéd gazdaghoz egy bonnal. Az volt rajta, ennyit és ennyit kölcsönvettem, és ekkor és ekkor visszaadom. Átmentem, elhoztam a pénzt. Ő fogta, betette aztán borítékokba, és elküldette velem a kántoroknak, a rabbiknak, hogy osszam szét. És erre vett föl pénzt.[8]

A zsidó gondolkodás szerint a gyámoltalannak és a szegénynek joga van segítséget kérnie szerencsésebb sorsú testvéreitől. A bibliai törvények is fölhívják a figyelmet arra, hogy a szegények és megalázottak, az özvegyek és árvák védettségre szorulnak. Például a földművelést érintő rendelkezések, mint a például a pea törvénye lehetővé teszik, hogy a szegények is részt vehessenek az aratáson.

 Mikor pedig földetek termését learatjátok: ne arasd le egészen a meződnek széleit, és az elhullott gabonafejeket fel ne szedd; a szegénynek és jövevénynek hagyd azokat.[9]

A legnagyobb jócselekedet a titokban gyakorolt jótékonyság, a szívből jövő, önzetlen. Nagyon fontos a diszkréció, hogy a nyilvánosság ne sértse, ne alázza meg a támogatásra szorulót. Az a legtökéletesebb jócselekedet, ha mind az adakozó, mind az elfogadó névtelen marad. A Talmud szerint a hitközség kötelessége gondoskodni arról, hogy ne legyen körében szűkölködő vagy bűnöző. Az adománygyűjtés szokását nemcsak a vallási gyülekezet, hanem zsidó oktatási és szociális intézmények is gyakorolták.

A jótékonyságnak a vizsgált időszakban hat intézményesült ága volt, amelyek különböző jótékonysági egyletek, szervezetek keretében szerveződtek, az alapján, ahogy a rabbik a Szentírásból a jótékonyság különböző formáját kiolvasták. Volt egy hetedik formája is, de erre adataink értelemszerűen nincsenek, ez volt a foglyok megváltása.

(1) Az éhezőknek táplálékot, a szomjazóknak italt nyújtani

Az egyik leggyakoribb segítségnyújtás az ún. snorrerek (zsidó koldusok) támogatása volt. A vallásos zsidóknál micvének, jócselekedetnek számított meghívni az asztalhoz egy-egy átutazót, szegény embert, koldust, snorrert. Például falun, a két világháború közötti időkben mindig megjelentek a drótostótok, a vándorüvegesek, különböző vándorlók. Utast, embert a falusiak általában befogadtak, de a zsidó házaknál ennek különösen kialakult gyakorlata volt. Ilyenkor nem nézték azt, hogy a vendégül látott ember milyen nemzetiségű, foglalkozású vagy vallású. A zsidó családok tulajdonképp „versenyeztek” azért, hogy legyen koldusuk, akiken segíteni lehet, mert ez micvének számított. A hivatásos snorrerok a lehetséges adakozók sajnálatára és hiszékenységére alapoztak. A legkisebb zsidó településnek is megvoltak a maga snorrerjai, akik a legszegényebb stetlben is képesek voltak fenntartani magukat. A közösség részének tekintették őket, házról házra jártak, ételt kaptak. Fő tartózkodási helyük a zsinagóga bejárata volt. A snorrer – rossz híre ellenére – a zsidó közösség fontos tagja volt, mert általa a zsidó teljesíthette a jótékonyság kötelezettségét. A szegények etetésére egy Mezőkövesden élt adatközlő így emlékszik vissza:

 Az apám szociális érzelmű ember volt. Akin lehetett, segített. Becsületes ember volt, mindig arra tanított minket – ilyen esti beszélgetéseken is –, hogy nehéz becsületesen élni, de jó. És mindig legyetek becsületesek. Amíg megvolt a vendéglőnk is, tele voltunk koldusokkal, drótostótok jártak akkor ide, bádogosok, hátukon hordták a cókmókjukat, és odajöttek hozzánk. Nem volt pénzük, na, egyetek. Enni mindig kaptak. Nálunk mindig volt valaki, aki nem hozzánk tartozott, de velünk evett.[10]

A szegények etetésének szokása a keresztény közösségekben is ismert volt. Magyarországon elsősorban a római katolikus és a görögkeleti vallású lakosság gyakorolta. A halott lelki üdvéért adnak enni a koldusnak. A halott élő személlyel való helyettesítésének gondolata kereszténység előtti, és Európán kívül is sok helyen ismert. Mindenszentek napján szokás volt a templomban a falu szegényeinek étellel való ellátása. Cserébe a szegények a halottak lelki üdvéért imádkoztak. (Bálint 1938, 58) Szórványosan húsvétkor, pünkösdkor, karácsonykor is ismerték a szegények etetésének ilyen formáját. Mezőkövesd kihalóban lévő középkorias hagyománya volt Szent János áldásának sajátos helyi szokása. Keresztelő, főleg azonban halotti tor utáni szegények etetése alkalmával a bort csak erre a célra használt és a már kedveskedő jancsi, jancsikorsó néven emlegetett, egyszerű cserépkorsóban szolgálták föl és tették az asztalra. A felszolgált étel-italnak, illetőleg az egész vendégségnek mennyei lakoma volt a neve. Mint említettem, a jancsit csak ilyen kultikus jellegű családi eseményekhez vették elő, máskor és másra nem használhatták. Akinek nem volt, kölcsönkérte a szomszédtól, rokontól. (Kresz 1971, 1–32)

A jócselekedetek napi szintű megjelenése egyaránt lehetett egyéni vagy a közösség elé tárva, egy-egy személyt nevesítve. Mivel nőt nem hívtak föl a Tórához, a nők adományai, jó cselekedetei nem voltak látványosak, mégis a kötelességtudat szintjén nagyon hangsúlyosan megjelentek. A „teátrum” maradt el, szemben a férfiakkal.

A koldusok étellel vagy aprópénzzel segítése, még ha talán rászorultságban nem is volt akkora különbség a két fél között, mégis „menetrendszerű” dolog volt. Koldus városon, falun egyaránt volt, a zsidó asszonyok szinte várták őket. A következő visszaemlékezés pont egy ilyen helyzetet illusztrál:

 Az anyukám mindig kötényben járt otthon, és a kötényben mindig volt aprópénz. Ha jött a koldus, mindig adott. Voltak „saját” koldusaink. Biztos, hogy több pénzük volt, mint nekünk. Mégis adott, segített, és erre tanított minket is. Én is olyan voltam. Segíteni, segíteni, és nem bántam meg. Sok barátom volt. Nagyon szerettek, én is szerettem őket.[11]

Az adakozás egyik formája volt az ún. snóderolás, amikor szombaton a férfiak a Tóra előtt jótékony fölajánlást tettek. Ez a pénzösszeg volt az ún. snódergelt. Hagyományosan hét (vagy több) férfit szólítanak a Tórához, akik a Tórához tartozó szakasz után áldást mondanak. A családra, a rabbira adják, és mindazokért, akik az adott közösségben imádkoznak, valamint a tágabban értelmezett közösség tagjaiért, az árvákért és a szegényekért, a betegek felépüléséért is szoktak mondani speciális szövegű ún. miseberach áldást. Ezután a hagyományok szerint a felhívott jótékonysági adományt ajánl fel a közösség részére. Ilyenkor meghatározhat egy konkrét összeget, mely sokszor előre meg volt beszélve. Ezekből a felajánlott összegekből tartották fent a közösséget és különböző intézményeit. A felajánlott összeget belefoglalták az áldás szövegébe, de mivel szombaton nem illett pénzről még beszélni sem, ezért eufemisztikusan pénzérmét mondtak. A felajánlott összegeket kulturális, oktatási vagy bármilyen jótékonysági cél megvalósítására, de a szentföldi, a korabeli Palesztinában való földvásárlásra használták fel. A nagyobb gyülekezetek inkább befizetett hitközségi adók vagy külön támogatások formájában tartották fenn intézményeiket. (Háberman 2012, 57) A miskolci zsinagóga falán levő táblákon található szövegek arra utalnak, hogy milyen célokra milyen jótékonysági, oktatási intézmények számára lehet felajánlani a támogatásokat, ezeket magyarul és héberül följegyezték. Ezek a következők voltak: Szegények, Nyugdíjalap, Árvaházalap, Polgári iskola alap, Jótékonyság, Templomtatarozás, Közkonyha, Deportáltak felruházása[12], Zsidó iskola, Kántorok, előimádkozók, Erec Jiszrael földmegváltás, Kiházasítási alap. (Háberman 2012, 58) Az adományok felajánlását ún. adománykönyvben gyűjtötték össze. Az adománykönyvben különbözőképpen jelezték a felajánlásokat. Az 1829-től íródott pápai betegsegélyző egylet (bikur holim) adománykönyvében például kis zsebecskékre írták a közösség tagjainak neveit héberül, a héber ábécé sorrendjében. Mivel szombaton nem lehet pénzt kézbe venni, a zsebecskékbe ún. ígérvényeket helyeztek. Ezeken a papírcetliken tüntették fül a felajánlott pénzösszeget. (Szarvas 2014, 9) Egy a Szabolcs megyei Vaja-Rákóczi-tanyán született, majd a Borsod megyei Putnokon felnövő nagyon szegény ortodox családból származó visszaemlékező erről a következőket vallja:

 Engem egy zsidó család (apám az ő ecetgyárukban dolgozott) mindig meghívott szombaton délben, mert két fiuk volt, és azokkal én barátkoztam, és minden szombaton náluk ebédeltem. Apámat sose hívták föl a Tórához, mert amikor fölhívtak valakit, akkor snóderolni kellett, sőt meg kellett venni mindig azt a bizonyos pászukot.[13] A samesz mindig körbejárt, és ajánlotta a pászuk eladását. Szegény ember nem nagyon tudta. Szükség volt a snóderolásra, mert ők tartották tulajdonképpen fönn a zsidóságot, a nevelést, mert a gyerekeket iskoláztatni kellett, és ahhoz pénz kellett.[14]

Az adakozás további formája volt például a koldusok és szegények elszállásolása. Az ún. schlafstube általában a rabbi udvarában kialakított alvásra kijelölt hely volt, amit a hitközség tartott fenn. Galántán például sok Kárpátaljáról érkező koldust tudtak elszállásolni Buxbaum rabbi[15] udvarán, amiről így szól egy visszaemlékezés:

A Buxbaum-udvaron állt a templom, a jesiva és a rabbi háromszobás lakása. Az udvarban volt egy konyha, aztán két helyiségben a bóherok tanultak. A templom másik oldalán volt a menza és a héder, ahova a fiatalabb gyerekek jártak. A menzán étkeztek a bóherok és a szegények. Az udvarban egy maceszsütöde, elöl pedig egy mészárszék volt. A mészárszék tulajdonosa a férjem bácsija, a Hirschler volt. Az udvar végében lakott a sakter, akit Weinsteinnek hívtak, és a Buxbaum rabbi fia. Amikor Galántára kerültünk, mi is itt laktunk. Később el kellett mennünk onnan, mert egy Schlafstubét[16] rendeztek be ott a snorreroknak és a szegényeknek. Galántára nagyon sok snorrer járt, leggyakrabban Kárpátaljáról érkeztek, nagy szegénység uralkodott ott. Hozzánk nem jártak. Tőlünk nem messzire lakott egy házaspár, akik nagyon szegények voltak. Anyu minden csütörtök délután egy kis lisztet, tojást vitt át nekik, így anyu a még szegényebbeknek segített, mint mi voltunk. A házaspár nevére már nem emlékszem. A háború alatt elvitték őket Auschwitzba. Nem jöttek vissza.[17]

 A snorrerok földrajzilag is nagyon behatárolható területekről jöttek. Biztosra mentek, tudatában voltak annak, hogy a vallási kötelezettség miatt biztosan kapnak ételt és szállást. A legtöbb koldus a kárpátaljai haszid vagy ortodox közösségekből került ki.

A snórerok, akik itt jártak, a Kárpátaljáról jöttek, főleg a legszegényebbek. Hozzánk is benéztek, mindig a nagymamám adott nekik enni, aztán valami pénzt, amit tudtak, azt is adtak. Ha mást nem, legalább tojást adott, azoknak ugyan mindegy volt, hogy mit kapnak, csak legyen valami, amit haza tudtak a gyerekeknek vinni. Nem zsidó családokhoz nem mentek, csak ehhez a két családhoz. Vacsorára nem szoktuk hívni őket, akkorra már eltávoztak. Ők ünnepekkor nem jöttek, csak hétközben, mert hát Dunaszerdahelytől távol esett Vámosfalu. A snórerok leginkább Dunaszerdahelyre jártak, és onnan járták be a környező falvakat. Csak gyalog közlekedtek. Mivel csak két zsidó lakott az egyik faluban, a másik faluban is egy vagy kettő, azért nem volt érdemes szegényeknek kimenniük. Főleg [Duna]Szerdahelyen voltak a snórerok, ott nagyon sok volt.[18]

 A „napokat enni”[19] szokása egy következő, nagyon elterjedt szokás volt a zsidó közösségekben. Akkoriban nem voltak menzák, és az idegenből érkezett talmudisták, jesivába járó szegény fiúk ún. napokat ettek. Mindennap más helyi zsidó család vállalta a tanoncok etetését azért, hogy micvát teljesítsen. A nagy jesiva-központokban intézményszerűen így működött a tanulók ellátása. Nem volt ez másként Mátészalka ortodox közösségében sem, ahogy a következő adatközlő is visszaemlékszik:

 Mindennap más, egyedülálló, nagyon szegény öreg zsidó ember kapott ebédet ingyen anyámtól. Úgy mondtuk „napokat ettek”. Hozzám mint fiúgyerekhez (ennek is vallási alapja van) kedvesek voltak. Fiatalok is jártak hozzánk enni. Ópályiban[20] volt egy jesiva, sokan onnan jártak be a szegény zsidó fiatalok közül. Hozzánk is jártak, így segítettek egymásnak a zsidók abban az időben.[21]

 A két világháború között a „gondtalan napok”, a viszonylagos jómód egyre inkább megszűnt. A falusi zsidó kereskedők számára igen nehéz lett az élet. Az állam létrehozta a Hangya[22] nevű szövetkezeteket, ezzel nehéz helyzetbe hozták a zsidó kereskedőket. Így a zsidó családok, amelyeknek túlnyomó része faluhelyen a kereskedelemből élt, elszegényedett, sokan tönkrementek, maguk is jótékonyságból, a gazdagabbak, jobb módúak könyöradományaiból éltek. A jesivák bóhereit azonban még mindig sokan szívesen látták vendégül, a kevésbé jómódúak is erejükön felül juttattak meghívást a számukra, mert a Talmud szerint, a tóratanulás mindenekfelett a legfontosabb parancsa a vallásnak. (Domán 2001, 31)

Maga a szokás a nagyvárosi polgári neológ családoknál is elterjedt gyakorlat volt. Szívesen fogadtak szegényebb falusi rokongyerekeket ebédre-vacsorára, olyanokat, akik a városban tanultak.

 Nálunk még szokás volt egy dolog, persze a háború előtt, és a háború ideje alatt ez szaporodott [terjedt], hogy a városiak, akik egy cseppet magasabb szinten éltek, befogadták a faluról érkezett zsidó gyerekeket, akik bejártak Tordára tanulni, és mindennap egy-egy másik zsidó családnál étkeztek, ezért nem kellett fizessenek. Hozzánk is járt kettő ebédelni, az egyik jött vasárnap, és másik jött kedden. Amit főztek a családnak, azt ettek ők is, és jól ettek, hál’ istennek. Jó viszonyban voltunk velük mi, gyerekek, ebéd után maradtak még nálunk, játszottunk is együtt. Az egyik [fiú] Rődről [Rediu, Tordától 20 km-re északra] volt, Markovits, a másik nevére [keresztnevére] már nem emlékszem, a másik pedig, Goldstein Járából [Iara, Tordától 30 km-re nyugatra].[23]

 Ezt a gyakorlatot más nem zsidó közösségekben is ismerték, például József Attila 1937-ben, a Curriculum Vitaejében írja, hogy szegedi tanulmányai alatt mindennap más családnál étkezett.

 Elhatároztam, hogy végképpen író leszek és szert teszek olyan polgári foglalkozásra is, amely szoros kapcsolatban áll az irodalommal. Magyar-francia-filozófiai szakra iratkoztam a szegedi egyetem bölcsészeti karán. Fölvettem heti 52 órát és 20 órából kollokváltam kitűnően. Napokat ettem, verseim honoráriumából fizettem lakásomat.[24]

Maga a kötelezően jót cselekedni gondolata nagyon nagy összetartó erő volt a zsidó közösségen belül. Az adakozásnak diszkrétnek kell lennie, lehetőleg nyilvánosságtól mentesnek. Nem az számított, hogy valaki ortodox vagy neológ, falusi vagy városi környezetből származott, a nagyfokú szolidaritásnak a zsidó közösségeken belül minden szinten működnie kellett. A szegények etetése nemcsak családilag volt nagyon fontos segítő gondolat, hanem például a különböző népkonyhák formájában is. Az ételosztás intézményesült formái az ún. zsidó népkonyhák voltak, ahol felekezeti különbségtétel nélkül keresztények és zsidók is egyaránt étkezhettek. A jótékonyságnak ez a formája nem csak a fővárosban volt ismert, bár kétségkívül mintát az 1866-ban alapított Pesti Izraelita Nőegylet mutatott, amelynek vezetője Bischitz Johanna volt.

A rendszeres ételosztás megszervezésén túl fontos szempont volt, hogy az étel a vallási tisztasági törvényeknek megfeleljen. Az így kiosztott ételek minden esetben kóserek voltak, ezt a mesgiah[25] felügyelte. A népkonyhákra elsősorban a városokban volt szükség, falun a családok segítették szegényebb rokonaikat. Egy visszaemlékezés a marosvásárhelyi népkonyháról tudósít, amelyet már a háborús korszak kezdetén, 1940-ben állítottak fel. A visszaemlékező azonban már fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy ezen a népkonyhán csak zsidók étkezhettek:

A szegény és gazdag zsidók között volt egy szolidaritás. Az összetartás nagyon jellemző volt a zsidó közösségre. Segítették egymást, például a zsidó hitközség népkonyhát rendezett a szegény zsidóknak. Volt benne azonban egy kizáró jelleg is a keresztényekkel szemben. De a zsidó népkonyha együtt ment, nem volt különbség neológ és ortodox között. Megértették, hogy nem lehet szétválasztani a népet. A népkonyha pontosan a neológ templom mögött volt. Onnan hoztuk az ebédet, különben nem is tudom, hogy mi történt volna. Nemcsak mi voltunk ebben a helyzetben, hanem más zsidó családok is, százával. Mindennap kaptunk egy adag levest, másodikat és kenyeret. Ezt a gazdagabbak, a gyárosok, a nagykereskedők adományaiból tartották fenn. Ez a népkonyha tulajdonképpen 1940-ben jött létre. Addig tartott, ameddig deportáltak.[26]

 (2) A mezíteleneket felruházni

A szegények felruházását különféle jótékonysági egyletek látták el, például a gyermekek felruházását célzó Malbis Arumim (Felruházó Egylet). A két világháború között Sátoraljaújhelyen, Békéscsabán, Cegléden, ahol már 1864-ben megalapították az egyletet, Jánosházán, Marosvásárhelyen, Kisvárdán voltak biztosan ilyen egyletek. A ruhagyűjtési akciók általában az ünnepek köré szerveződtek. Általában a legfőbb zsidó ünnepek, mint a hanuka, a purim és a zsidó újév, a ros hasana előtt osztottak ruhát a rászorulóknak.

 A zsidó vallási körökben a rabbi volt a fő tanácsadó. Ugyanakkor bíró is volt. Ő adta a tanácsokat, ha valakik összevesztek, ő volt a salamoni békítő. De a hitközség már laikus dolgokkal is foglalkozott, rendezte a népnek az ügyét. Onnan minden családtagunk napi fejadagot kapott. Jótékonysági intézményeket hozott létre, beosztotta a szegény zsidó gyerekeket az úri családokhoz reggelire, vagy például különböző ünnepélyeket, „Purim-Örömünnepet” szervezett. Összeszedték a gazdag zsidóktól a ruhákat, és kiosztották a szegény zsidóknak. Én is, egészen tizennégy éves koromig, amikor elmentem szabóinasnak, és kezdtem magamnak varrni, ilyen használt ruhákat kaptam a gazdag zsidó gyerekektől. Csak azokban jártam. Nekünk nem volt semmi lehetőségünk arra, hogy a szülők erre is pénzt tudjanak félretenni, teljesen lehetetlen volt. Aztán miután a szabósággal megismerkedtem, és a mester is segített, meg a nagyobbik inas, akkor varrtam magamnak egy kabátot, nadrágot, és megszabadultam az ilyen ajándék ruháktól. Azok nyilvánvaló, hogy elhordott, elég rossz állapotban levő ruhák voltak, de jobb volt, mint meztelenül járni.[27]

A ruhatámogatás természetesen nemcsak intézményi, hanem családi szinten is gyakorlat volt, mint ahogy ez az alábbi interjúból is megmutatkozik:

Az amerikai rokonok minden évben egy-két alkalommal csomagokat küldtek, az ottani elhasznált ruhákat meg olyan dolgokat, amiket már nem használtak. A vámhivatalnál kérvényezni kellett a csomag vámmentességét. Három testvérem is tudott varrni, ezekből a holmikból varrogattak maguknak, meg nekem is nadrágot és kis mellényeket. Úgyhogy ilyen ruházati lehetőségünk volt, mert a szegénység nem engedte meg, hogy még egyéb ruházati dolgokat is vásároljanak.[28]

(3) Betegeket látogatni

A betegekről való gondoskodás több formában valósult meg. Ingyenes orvosi ellátás, rendszeres, intézményesült ápolás-látogatás, pénzadomány, amit általában gyógyszerre fordíthattak a rászorulók. Budapesten a két világháború között négy zsidó szeretetkórház működött, ahová vidékről is jártak fel a betegek. A legnagyobb, a Szabolcs utcai 1896-ban épült, melyet 1948-ban államosítottak. A Maros utcai és a Városmajor utcai kórházak.[29] A ma is működő budapesti zsidó Szeretetkórház Közép-Európa egyetlen zsidó kórháza. A Szeretetkórház 1914-ben épült, 1952-ben szintén államosították, s ma az Országos Idegsebészeti Intézetnek ad otthont. A Szeretetkórház melléképületei, a Chevra Chadisa menedékháza és Vakok Intézete 1914-ben épültek. A Menedékház részt nem államosították, hanem a vallási tevékenység folytatására és a kóserságra való hivatkozással meghagyták a zsidó közösségnek. Itt működik azóta is a Szeretetkórház. 1897-ben nyitotta meg kapuit a Bródy Adél Gyermekkórház.

Ugyancsak nagy hagyományú intézménye volt a zsidó közösségnek a Bikur Cholim (héber: beteglátogatás) beteglátogató egylet. A beteglátogatás fontosságát a Talmud is hangsúlyozza. A vidéki városokban is alakultak ilyen egyletek. A betegek gondoskodásáról például a Rofé Cholim betegápoló egylet Pécsen, vagy a Bikur Cholim beteglátogató egyletek, például Bonyhádon, Pápán gondoskodtak. Pécsen 1845-ben alakult meg a szegény betegek segélyezésére a Rofé Cholim. Miskolcon 1817-től, Debrecenben 1902-től működtette az ottani hitközség a Bikur Cholim Egyleteket. (Körner 2013, 227) Ez az önkéntes szervezet a rászorultaknak gyógyszer-, élelem- és pénzsegélyt nyújtott, sőt orvost is alkalmazott, aki gyógyította a város szegény zsidó betegeit. (Schweitzer 1966, 25–26) Az ingyenes orvosi ellátást biztosító egylet vidéken az Első Zsidó Betegápoló és Temetkezési Egylet Szegeden, a Zion Betegsegélyző Egyesület pedig Debrecenben tevékenykedett egészen a holokausztig.

Nagyanyám háziasszony volt, és nem dolgozott, bár gondozott egy öregembert, aki a közelben lakott. Magas, nagydarab nő volt. Akkoriban az volt a szokás, hogy a zsidó hitközség idősebb és rászorult tagjairól azok gondoskodtak, akik jó fizikai kondícióban voltak, és nem volt más munkájuk. A hitközség gyűjtött pénzt azoknak az embereknek, akik az idősekről gondoskodtak. Így keresett egy kis pénzt.[30]

(4) A halottakat eltemetni és a gyászolókat vigasztalni

A zsidó közösségeknél a szolidaritás például abban is megmutatkozott, hogy a legszegényebb zsidó embert is eltemette a közösség, tehát ha azt a család anyagi okok miatt nem tudta, a hitközség gondoskodott arról, hogy temetetlen halottja ne legyen. A szegény vagy hajléktalan halottak ingyen eltemetéséről is a Hevra Kadisa Temetkezési és Jótékonysági Egylet gondoskodott. A temetés célja természetesen az is volt, hogy a szegény zsidó ember is ugyanazzal a szigorú vallási hagyománnyal legyen eltemetve, mint a jómódú. Ez az intézmény a katolikus és protestáns kultúrából teljesen hiányzik.

A Hevra Kadisa kifejezés Szent Egyletet jelent, s a jótékonyság alapvető intézményeiként tartották számon. A Hevra Kadisák legfontosabb célkitűzése az volt, hogy a halottaik a vallási rítusokhoz hű temetéséről gondoskodjanak. A Hevra Kadisa tisztségviselőit gabénak vagy gabajnak nevezték. Az ilyen jellegű intézmények feladatát a következőkben foglalhatjuk össze:

– Gondoskodjék a gyászoló étkeztetéséről a temetkezést követő lakomán. – Gondoskodjék jól képzett orvosról a súlyos betegségben szenvedő ember részére, aki legyen jelen, amikor a lélek eltávozik a földi porhüvelyből. – Gondoskodjék méltó temetésről. – Gondoskodjék a gyászolók megvigasztalásáról és az árván maradottakról.

Mindezek a gondolatok megtalálhatók például a nagykanizsai Hevra Kadisa kéziratoskönyv-rendeleteiben (tákánáiban). (Schőner 2012 153–174) Magyarországon és országhatárainkon túl is megfigyelhető, hogy a Szent Egylet működtetését és általában a már működő egylet alapszabályait, mecénásait, elöljáróit, majd az elhunytak héber és polgári nevét rögzítették az egylet könyveiben. Ezek a kéziratos könyvek általában illusztráltak voltak. A legfontosabb témák a halotti szertartást mutatják be leginkább: – ima a haldoklóért; – a halott földre helyezése; – a halotti ruha megvarrása; – a halott mosdatása; – a halott kihozatala a gyászházból; – sírásás; – megérkezés a temetőbe; – vállon vitel; – gyászbeszéd; – földelés; – kondoleálás. A megmaradt Hevra Kadisa-könyvek közül kiemelkedik a nagykanizsai, a miskolci, a gyöngyösi. (Schőner 2012, 153–174)

Ilyen egyletek, ha nem is minden faluban, de a jelentős zsidó népességgel rendelkező városokban mindenhol működtek, hiszen minden zsidó személyt a Hevra Kadisa temetett el. Nemcsak anyagilag támogatta a rászoruló családokat, hanem biztosította a teljes temetkezési rítust (halottmosdatás, halotti ruha), illetve a gyász időszakát is. A Hevra Kadisát támogatni, valamint a halottat a temetésre előkészíteni nagy micve volt, így minden kisebb falusi közösségben is volt olyan, aki valamilyen formában adakozott a közösség halottainak eltemetésére. Férjem, András, Géza testvérével együtt egy építőanyag-raktár társtulajdonosa volt Aradon. Úgy segítette András a zsidó közösséget, hogy ellátta őket koporsónak való fával[31] – emlékszik egy visszaemlékező.

Nálunk a halottat csak egy órával az előtt lehet megfüröszteni, felöltöztetni és a ládába tenni, hogy eltemetik. Én megmosom a halottakat. Előbb nehéz volt, de aztán rájöttem, hogy nálunk ez egy nagy micve, egy nagy jótétemény, egy halottat megmosni.[32]

A gyászhét alatt, amikor a családtagok ún. süvet ültek, rengeteg tilalom (pl. a lakás elhagyásának tilalma) vonatkozott rájuk. Az étkezésüket a közösségnek kellett megoldania. Nagy micvének számított a gyászolót vigasztalni. Ilyenkor szokás volt az elhunyt jótetteit felemlegetni.

Ahogy azt már említettük, a Hevra Kadisához hasonló temetkezési egyletek más vallási közösségekben nem ismeretesek, egy kivételről mégis számot tudunk adni, ezek pedig az ún. Kalanados Társaságok voltak. A konfraternitás (lat. testvérület) az egyházi hatóságtól hivatalosan jóváhagyott, többnyire laikus hívekből álló református vallásos társulat volt. Célja az istentisztelet, illetve a felebaráti szeretet egy meghatározott jócselekedetével szolgálni Istent és a felebarátot. A 17. századtól a magukat Kalandos Társaságoknak nevező egyletek fő feladata a tagok illő temetéséről való gondoskodás volt. Kolozsvár Hóstátnak nevezett külvárosában egészen az 1940-es évekig működtek ilyen nevű társulatok, melyeknek szabályai a 16. századtól kezdve nyomon követhetők. A kolozsvári Kalandos Társaságoknak külön zászlója, táblája volt, a temetőben külön temetkezőhellyel is rendelkeztek. (K. Kovács 1944, 75)

(5) A hajléktalanoknak, idegeneknek, üldözötteknek menedéket adni

A zsidó jótékonyságnak intézményesített formája volt az országutak mentén létesített zsidó menházak rendszere idegenek, hajléktalanok, üldözöttek részére. Például a komáromi menház, amely már 1911-ben kórházzá alakult, vagy a hódmezővásárhelyi menház, amely 1932-ben kezdte meg működését.

A különböző zsidó fiú- és leányárvaházak gondoskodtak a szülő nélkül maradt gyerekekről, ahol a szociális ellátáson túl lelki gondoskodást is kaptak. A pesti Izraelita Nőegylet és vidéki tagszervezetei céljául a beteg, keresőképtelen özvegyek, asszonyok és leányok felkarolását és segélyezését, illetve leányárvaházak alapítását tűzték ki; a debreceni, a soproni, a pécsi, a bonyhádi, a szekszárdi, a szegedi, a kecskeméti, a nagykőrösi, a nyíregyházi jótékony Izraelita Nőegyletek végeztek nagyon fontos szociális tevékenységet. Budapesten a Hirsch Mór által működésükre felajánlott összegből 1867-ben a Kertész utca 36. szám alatt állították fel a száz árva leány befogadására alkalmas intézményt, a Pesti Izraelita Nőegylet Leányárvaházát. (Ujvári 1929, 705)

(6) A leánykiházasítási egyletek

A hachnaszat kala, vagyis „a menyasszony bevitele az esküvői baldachin alá” szintén régi hagyomány. Ezeknek a szervezeteknek célja az volt, hogy adományokat gyűjtsenek a szegény és árva eladósorban levő lányoknak, amikből hozományt vettek nekik. Hozomány nélkül zsidó lány nem mehetett férjhez. Ilyen kiházasító egyletek Budapest mellett Pozsonyban, Nagyváradon voltak, amiről tudomásunk van.

Az esküvői jótékonykodás másik formája volta a cedaka perselybe pénzadományt gyűjteni.

Öt lánytestvérem volt, elég szegények voltunk. A nővérem Etel, 1918-ban született, Alistálon járt elemi iskolába, aztán [Duna]Szerdahelyen folytatta. Etelka tizenkilenc évesen ment férjhez. Az esküvőre elég sokan eljöttek, és az ilyen családoknál c’dokót [cedokót][33] tartottak, mindenki dobott valamit a perselybe, hogy legyen mivel a fiataloknak kezdeni. Gyűjtést is szerveztek. Akkor még nagyon kevés család akadt, amelyik nem jött volna el az esküvőre.[34]

Ugyancsak az 1870-es évektől a polgárosodás történelmi változásaival egyre több, modern értelemben vett egyesület jött létre. Fontosságukban főleg a jótékonysági nőegyletek tűntek ki. Ilyenek voltak a Cheszed Veemesz, Éc Chajim (Diáksegélyező Egylet), Malbis Arumim (ruházati adományok), Kamatnélküli Kölcsön Egylet, Gyermekgondozó, Gyermeknyaraltatási, Óvodai egyletek, Maszkil El Dal (szegényeket támogató egyesület), Népkonyha, Menza Egylet, Önsegélyező Egylet vagy az Iparos Segélyező Egylet.

Teljesen természetes volt az, hogy zsidók más felekezeti-közéleti rendezvényeken is jótékonykodtak. Mivel a jótékonykodás a gyerekkorban belenevelődött a zsidó családokba, így a tapasztalatuk is nagyobb volt egy-egy jótékonysági rendezvény megszervezésében.

Viszont nagyanyám részt vett a hitközségi közéletben, és ő volt a csornai Fillér Egylet elnöknője. Ez egy jótékonysági egyesület volt. Volt Csornán a premontrei prépostságnak[35] egy karnagya és ő zongoratanár is volt. Valamikor 1924 és 1928 között a volt tanítványai összefogtak, hogy megünnepeljék negyvenéves zenetanári jubileumát. Gyűjtést indítottak, és felhívást tettek közzé, amelyben többek között ez volt olvasható: „Kedves társaink! Úgy tervezzük, hogy a jövő év húsvét hétfőjén Szupper Alfrédot ünnepelni fogjuk. De velünk ünnepli Csorna egész közönsége is, mert nincs még egy olyan közéleti férfi soraiban, akit jobban becsülne és szeretne, mint őt. Ennek a társadalomnak szava el fog jutni a legmagasabb egyházi és polgári körökhöz, hogy hangot adjon azon általános óhajnak, hogy Szupper Alfréd 40 éves jubileuma alkalmából részesíttessék a megérdemelt világi és pápai kitüntetésben. Megilleti ősz mesterünket a külső dekórum, de megilleti a mi hálánk is azért a fáradságot nem ismerő kitartásért, amellyel lelkünket egykor fogékonnyá tette a zene szépségeinek és finomságainak számára.” Az ünneplést előkészítő bizottság névsorában ott található anyám és két nagynéném neve: Kohn Aranka, Zollner Jenőné (Berger Ilona), Rehberger Mártonné (Berger Margit). Az időpontot azért teszem 1924 és 1928 közé, mert anyám már férjezett nevén szerepel, Aranka nagynéném pedig még lánynevén. Szóval anyám zongorázott az ünnepségen.[36]

A jótékonykodás formája volt a szegény gyerekek nyári nyaraltatása is. Fischer Gyula, a Pesti Izraelita Hitközség egy másik rabbija kezdeményezett még 1909-ben egy, az Izraelita Szünidei Gyermektelep Egyesületet, amely hét–tizenhárom éves gyermekeket nyaraltatott két üdülőhelyen, a Nógrád megyei Diósjenőn és Balatonbogláron, ahol közel 500 gyermek tölthette szünidejét. (Háberman 2012, 67)

Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a keresztény szegényeknek ugyanúgy ételt és ruhát kellett adni, mint a zsidóság szegényeinek. A jótékonysághoz szükséges pénzt a község két legtekintélyesebb vezetője hetenként szedte be, vonakodás esetén ingóságokat foglalhattak le. A saját gyülekezet szegény tagjai a támogatásban és segítésben elsőbbséget élveztek más gyülekezetek rászoruló tagjaival szemben, végső soron azonban még a nem zsidó szegényekkel is jótékonyságot kellett gyakorolni. Például a zsidó népkonyhák mindenki számára nyitottak voltak. A kor másik jellegzetessége, a Magyar Izraelita Kézmű és Földművelési Egyesület megalakulásakor, 1842-ben a zsidóság körében iparos és földműves foglalkozások terjesztését tűzte ki célul. A MIKÉFE erősen szociális jelleggel működött.

A neológ irányzat követői kísérletet tettek arra, hogy aktualizálják a zsidóság és a vallás hagyományos értékeit. A neológia a vallás alapértékének tartotta a közösségi felelősséget, emberszeretet. Két önálló egyesületet szervezett, a Mensa Academicát és az Országos Izraelita Patronage Egyesületet.[37] Az Országos Izraelita Patronage Egyesület az állami gyermekvédelem rendszerében szétszóródott zsidó árvák gondozását tekintette fő feladatának. Az állami gyermekvédelem kötelékében felnövő gyermekeket, akik más vallású családokban éltek, például zsidó oktatásban részesítették. Az egyesület részt vett 67, büntetőintézetekből kikerülő fiatal munkába állításában, oktatásában.

A cedaka persely

A zsidó közösségekben különféle jótékonysági egyletek általában a zsinagóga bejáratánál található – sokszor beépített –, rendezvényeken körbevitt, magánházaknál, zsidó tulajdonosok üzleteiben elhelyezett jótékonysági perselyekben, ún. cedaka perselyekben, illetve adománykönyvekben gyűjtötték a pénzt. A cionista mozgalmak pedig a kivándorlás gondolatával átszőve, a Szentföld egy darabjának megvásárlására is gyűjtöttek. A diaszpórában élő zsidók számára nagyon fontos volt, hogy a zsidó kultúra megmaradjon, és öntudatos új zsidó generáció vigye tovább a hagyományt, amely a kivándorlás gondolatával is nagyon erősen foglalkozott. Ebben az egyik fontos szerepet a WIZO (Women’s International Zionist Organization) töltötte be Magyarországon is.

Összehasonlításképpen el kell mondani, hogy a jótékonysági egyletek fontos szerepét a polgárosodás hozta magával. Magyarországon a dualizmus korában volt az egyleti élet a legfejlettebb, a civil társadalom aktív buzgalommal hozta létre jótékonysági szervezeteit.

A galutban (száműzetésben)[38] gyűjtött adományokat a vágyott közös zsidó haza „megépítésére” költötték, ami végül 1948-ban Izrael Állam megalakulásával valósult meg.

Anyám szép asszony volt, és egy nagyon-nagyon jámbor lélek, nagyon jó háziasszony. Részt vett a zsidó cionista szervezetben, benne volt a szamosújvári WIZO-csoportnak a vezetőségében. Azonkívül nálunk otthon az 1920–1930-as években volt egy kék-fehér persely, a KKL [Keren Kajemet Lejiszrael] persely. És a szüleim mindig, alkalomadtán, tettek oda egy összeget. Ezekből a pénzekből annak idején, még amikor nem létezett a zsidó állam, vásároltak [Palesztinában] földeket, főleg az erdészetet fejlesztették, mert tudták, hogy ez kell legyen az első akció, ami a földeket megjavíthatja, és ami időbe telik.[39]

Volt Marosvásárhelyen egy zsidó nőegylet, azt hiszem, a WIZO, aminek tagja volt az édesanyám, s rendeztek jótékonysági teadélutánokat, ilyesmiben részt vett édesanyám, másban nem nagyon.[40]

Apám a cionizmushoz csupa érzésből viszonyult, reájöttem utólagosan, hogy titkosan finanszírozta a Keren Kajemet Lejiszraelt. A Keren Kajemet egy persely volt, amibe tettek pénzt, amiből főleg a fákat ültették Izraelben. Mindig el volt dugva ez a persely a házban, nehogy megtalálja a karhatalom. Alkalomadtán jelentkezett egy biztos, és kiürítette. Miután elvégeztem az ötödik-hatodik-hetedik osztályt a [zsidó] felekezeti iskolában, ott már említette a tanár néni, hogy létezik ilyesmi, akkor jöttem rá, hogy mi is volt.[41]

Az adománygyűjtés formáját lehet megtapasztalni az emberélet fordulóihoz kapcsolódó eseményeken: születéskor és halál esetén is. A tehetősebbek, házasságkötéskor a menyasszony és vőlegény a házasság megszentelt jellegét szimbolizálva adományoznak. Pészahkor szokás idegeneket megvendégelni, purimkor pedig kötelező ételt és ajándékot adni másoknak. A purimi micvát örömteli evéssel-ivással kell teljesíteni. Purimkor az alkohol fogyasztása jócskán megnő. A vidámság és mulatozás közepette sem szabad megfeledkezni azonban a szegényekről. Ezért fontos a barátok megajándékozása és a szegényeknek járó adakozás purim napján. A szociális érzékenység a másik ember igényei, illetve érzései iránt, akkor is meg kell, hogy legyen, amikor a többiek vigadnak. A jó ismerősök süteménycsomaggal, slachmonessel ajándékozták meg egymást. A hagyomány szerint purim ünnepén legalább két szegény embernek adományt kell adni, sőt bármely rászorulónak, aki adományt kér. Legalább egy barátnak ételajándékot (sláchmónesz) kell küldeni. Purim ünnepének ez az egyik fő parancsolata. Az ajándék csak étel lehet, általában sütemény vagy gyümölcs, de főtt húst vagy halat is szoktak ajándékozni. A következő interjú a mátyusföldi Negyed faluban élő Neumann család purimi sütését eleveníti fel:

A purim vidám ünnep volt, nagyon szívesen emlékezem vissza rá. Ez egy szeretetünnep volt, a zsidó ember ezzel részben a tavaszt is üdvözölte. Az ünnep egy napig tartott. Anyám és a Zsófi néni rengeteg süteményt sütöttek, tányérokra helyezték, és letakarták fehér szalvétával. Mindig engemet és a kis húgomat, Margót küldték a rokonokhoz ezzel a kedves ajándékkal, amit a negyedi zsidók slachmónesznek hívtak. Anyám a szomszédokhoz is elküldött bennünket, sőt a szegényebb családoknak pénzt is rakott a sütemény mellé. Ahol nem voltak gyerekek, megkértek egy rokon lányt, vagy a cselédlány hordta szét a szeretet ajándékát.[42]

A slachmónesz küldése micva volt, ezért mindenki igyekezett a közösségen belül mindenkinek süteményt küldeni, amiből időnként megmosolyogtató kavarodás lehetett. A falvakban ugyanis, ahol a zsidók ismerték egymást, jóformán mindegyik család küldött ajándékot a másiknak, nehogy valamelyik megsértődjön. Azokon a településeken, ahol nagy közösség volt, lehetetlen lett volna mindegyiknek elegendő süteményt sütni. Ezért gyakran a beérkező ajándékcsomagokat küldték tovább a mellékelt levélke kicserélésével, amelyben kellemes vidám ünnepet kívántak egymásnak. Így történhetett meg, hogy a saját sütésű sütemény csomagja néha hosszú körforgás után visszakerült az eredeti helyére. (Domán 2001, 209–210)

A középpolgársághoz tartozó zsidóság életviteléhez hozzátartozott a cselédtartás. A városi polgári zsidó családok gyakran meg is ajándékozták őket – például karácsony alkalmával, bár ők maguk egyáltalán nem vagy csak az ünnepkörnek egyes elemeit átvéve karácsonyoztak. Egy visszaemlékező a következőket mesélte el családjuk sajátos ünnepléséről.

Volt egy nevelőnőnk. Az ő tiszteletére karácsonyozott a család. Mi zsidó létünkre nagyon tartottuk otthon a karácsonyt is, főleg a német kisasszony miatt, mert irtó vallásos volt. Meg Nagykárolyban a zsidóság úgy volt, hogy a keresztények tartották a zsidó ünnepet, és a zsidók tartották éppen úgy a keresztényekét. Hát nálunk egy karácsony az olyan angyali volt, annyi odaadás volt benne! Az valami gyönyörűség volt! Díszítettünk karácsonyfát, a végén már csak egy kicsi karácsonyfát csináltunk, pénzünk nem volt nagyra. Szaloncukrot meg ezüstös diót tettünk rá, de hát olyan picike volt, hogy nem fért sok. Mindig volt személyzet, és adott ajándékot anyu mindig nekik, mikor mire volt szükség, egy-egy harisnyát, egy blúzt, szvettert. De mi, gyerekek nem kaptunk ajándékot karácsonykor, mert szegények voltunk, és elég volt, hogy a cselédségnek tudtunk adni. Karácsony idejében is fontos volt a diós-mákos, porlós tésztából.[43]

Irodalom

Bálint Sándor (1938): Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza. Budapest: Szent István-Társulat.

Czingel Szilvia (2018): Ünnepek és hétköznapok. Zsidó vallásnéprajz a Kárpát-medencében. Budapest: Corvina Kiadó.

Domán István (2001): A Talmudiskolák titkai. Budapest: Ulpius-ház.

Háberman Zoltán (2012): צדקה és társadalometika. Doktori disszertáció. (ORZSE)

Kovács László (1944): A kolozsvári hóstátiak temetkezése. Kolozsvár: Kriterion.

Körner András (2013): Hogyan éltek? A magyar zsidók hétköznapi élete 1867–1940. 2. Budapest: Corvina.

Kresz Mária (1971): Emberkorsók. Adatok az antropomorf korsók funkcióihoz. Néprajzi Értesítő 53, 1–32. p.

Patai Raphael (1989): Szüleim. Múlt és Jövő 2, 23–30. p.

Raj Tamás (2002): Zsidó eszmék és jelképek. Budapest: Saxum Könyvkiadó.

Schőner Alfréd (2007): A Pokol Traktátusa a Nagykanizsai Hevra Kadisa könyvben. Van-e a zsidóságnak ábrázoló művészete? Budapest: Gabbiano Print.

Szarvas Zsuzsa szerk. (2014): Kő kövön. Töredékek a magyar vidék zsidóság kultúrájából. Kiállítási vezető. Budapest: Néprajzi Múzeum.

 Schweitzer József (1966): A Pécsi Izraelita Hitközség története. Budapest: Magyar Izraeliták Országos Képviselete.

Ujvári Péter szerk. (1929): Magyar Zsidó Lexikon. Budapest: Zsidó Lexikon Kiadóvállalat.