kedd, június 22, 2021

Szakralitás a térben – A láthatóvá tett láthatatlanról egy napjainkban állított szakrális kisemlék kapcsán

Mivel korábban már részletesen bemutattuk a Kartal nagyközség területén található szakrális kisemlékeket az Acta Ethnologica Danubiana 21. kötetében (lásd Klamár 2019, 44–54), ezért itt és most eltekintünk a szükségtelen ismétlésektől. Mindössze annyit jegyzünk meg, hogy a településen álló kisemlékek zömét a 20. század első felében állították, melyek út menti, temetői feszületek, kivételt a templom melletti Szentháromság-szobor és a Szent Erzsébet kert képez csupán (a sokféleségről lásd: Liszka 2000). Utóbbiban szentek szobrai és Jézus szenvedéstörténetének stációjelenetei sorjáznak (Klamár 2019, 52–54). Jelen írásunkban a 2020 tavaszán kitört pandémia ösztönözte újabb kisemlékállítás kapcsán felmerülő kérdéseket járjuk körül, azaz a látható és láthatatlan térbeli megjelenítésének, ábrázolásának kortárs gyakorlatára próbálunk fókuszálni.

A katolicizmus egyik hitalapja, a megtestesülés legitimálta Isten képi megjelenítését. Az ábrázolások sokáig nem hagyták el a templomok szakrális terét. Érdekes módon a protestantizmusra adott barokk válasz, vagyis az ellenreformáció támogatta festészet és szobrászat ábrázolóművészete lépett ki tömegében a templomokból a közösségi térbe. A hívek lakókörnyezetébe, mi több, lakóházaikra és lakóházaikba is, szobrokon, képeken megjelenített életpéldák egyrészt az Urat magasztalták, másrészt az ott lakók hite szerint óvták az ilyen környezetben élőket, míg a krisztocentrikus áhítat azt a hármas egységet sugallta, amely megkérdőjelezhetetlen ma is a hívő ember számára.

Ezért Szent Alajos kartali szobra valójában apropó csupán annak a kérdésnek az újbóli körbejárására, hogy az ábrázolóművészet a példa alapján meddig szolgálja a mindenható Istent, miben igazítja el a falu hívő közösségét és kit emel még be a szakrális térbe, illetve hogyan bővíti azt.

Mi látható és mi nem?

Hiszem, ha látom! – mondjuk gyakorta, ha valami kevésbé hihető bekövetkezésétől tartunk. Többnyire ez a helyzet a hithez kapcsolódó csodás eseményekre vonatkozóan is, ám ha ezek bekövetkeznek, vallásos áhítat lesz rajtunk úrrá, amit teljesebben átélünk egy-egy kegykép, kegyszobor társaságában.

Csak említés szintjén: az ortodox teológusok úgy tekintenek az ikonra, mint ami méltó a tiszteletre, de nem lehet imádat tárgya. Ezzel szemben a paraszti rétegek az ikonnak csodás hatalmat, mágikus erőt tulajdonítottak, tulajdonítanak. Voltak időszakok, amikor a hadjáratokba is azokat vitték magukkal hadvezérek, nemesek, polgárok, parasztok (vö. Bálint 1943, 79). Sőt, a délszláv polgárháborúban és a csecsenföldi hadjáratban is szerepet kaptak, hiszen az elvonulókat ikonnal a kezükben búcsúztatták a pópák. Ezek szélsőséges példák, de jól mutatják az embernek a hit tárgyiasult képzőművészeti alkotásaihoz való viszonyát.

Nos, a barokkban szétáradó szenttisztelet – a városi paloták, lakóházak homlokzatának díszítése példaként szolgált – hatására számos helyen állítottak vallásos tárgyú szobrokat, melyek a láthatóság egy formáját kínálták (Klamár 2015, 206). A megújuló katolicizmus a hitet szolgáló ábrázolások szükségességét belátva, megerősítette a képzőművészeti alkotások helyét az egyházon belül, míg a protestantizmus épp az ellenkezőjét tette: kiűzte a „faragott képet” a megreformált hit szolgálatából.

A protestantizmussal szembehelyezkedő nyugati egyháznak nyilvánvaló célja volt ezzel az ábrázolóművészettel, méghozzá nem kevesebb, mint a vallási élmény teljessé tétele (vö. Voigt 2004, 70–76). A vallás misztériumának láthatóság általi értehetősége didaktikus elemeket hordozott, vagyis az ábrázolás a hit igazságait festett-faragott megjelenítésben mondta el a sokszor írástudatlan hívek számára (Howes 2011, 24–31; illetve: Liszka 2016, 31–48).

Ennek a vizuális teológiának máig mérhető hatása például a szakrális kisemlékek állítása, jelentéstartalmi változatosságuk (vö. Juhász, L. 2011, 61–104) vagy éppen a lakóházakban kialakított, a vallásos áhítatot kiszolgáló, reprezentáló sarok (lásd pl. Bárth 2006, 45–46; Verebélyi 2018, 81–84).

Szent Alajos a templom árnyékában

Kartal legújabb szakrális kisemlékét, Szent Alajos szobrát egy nem túl magas posztamensre helyezték, szerényen, a templom sekrestyéjének bejárata közelében, a nap nagyobb részében az épület vet rá árnyékot. A szerénységet hangsúlyosan aláhúzza a tény, hogy a szobor a gyalogútnak és az ott elhaladóknak háttal, a sövénnyel lehatárolt részen áll, így csak akkor szemlélhető teljességében, ha a sekrestye elé kanyarodik a kíváncsiskodó. Képi megjelenése, alkotói megfogalmazása a szent életének önfeláldozó egyszerűségét tükrözi. Valahogy úgy, ahogy azt a korábbi századok folyamán a klerikus igények megfogalmazták. A szobrot szemlélve szinte tetten érhető a szándék a szent iránti érzékenység megteremtésének igényére, illetve reménykeltő üzenetének sejtetésére.

A fiatal Gonzaga 1568-ban született a spanyolországi Castiglionéban és 1591-ben, Rómában halt meg jezsuita novíciusként (Bajor 2004, 12). Életpéldája ma is üzenetértékű, hiszen a hatalomról és gazdagságról mondott le öccse javára, amikor megvált őrgrófi címétől és 1581-ben belépett a jezsuita rendbe. 23 évesen, betegápolás közben elkapott pestisben halt meg. Nem sokkal halála után, 1605-ben boldoggá, 1726-ban pedig szentté avatták (Jöckle 1994, 26).

Az életpélda szerénységéhez igazodik a kartali szobor: az ismeretlen alkotó reverendában, karingben, kezében feszülettel ábrázolja a fiatal szerzetest.

A szobrot szemlélő, az ajánlást olvasó hívőnek és nem hívőnek egyaránt az juthat eszébe, hogy az állíttató, akár a korábbi korok embere, egy közbenjárót, a baj eltávoztatóját látta a szent személyében és az életpéldában. Úgy vélte, jó, ha van égi segítője a kor emberének és a nagyközség hívő közösségének (vö. Liszka 2015, 13).

Noha a 21. század elején állíttatta a plébános a szobrot, az mégis a barokkban megfogalmazott, személyes vallásos elkötelezettség lényegi, mondhatjuk, tárgyi valóságában mutatja az áhítat és az egyéni hit kölcsönösségét, összefüggését.

Még két megkerülhetetlen kérdést kell körbejárnunk: az állíttatás személyes önreprezentáló és a nemzeti identitáshoz kapcsolódó elemét.

Talán az önreprezentáció bemutatása az egyszerűbb, mert ebben az esetben elég azt vizsgálnunk, hogy az állíttató mennyire tartotta fontosnak, hogy személyneve, foglalkozása – ez utóbbi már a társadalmi státusára is utaló elem – megjelenjen az ajánlás szövegében. Az egyéni példamutatás ebben az esetben tanító célzatú is, hiszen Tamási József plébános egy kevésbé ismert szentet választott, de olyat, aki gyógyítás közben áldozta életét embertársaiért. A kisemlék fő üzenete az áldozatvállalás, aminek eredményeként remélhetőleg megállítható a ragály terjedése. A szöveg további része példakövető, hiszen sok korábban állított feszület és szobor dedikációjában szerepel a kór neve, itt az a fontos információ, hogy „korona vírus idején” vagyis a vész tombolásának heteiben, nem pedig annak elmúltával, tehát a menekvés után hálából, hanem éppen a megszűnés égi kieszközlése végett hozta meg az állíttató a maga részéről az áldozatot.

A nemzeti identitás megjelenítése már egy másik kérdés. Nyilván az összhatás egyik eleme, de vajon mennyire hangsúlyos, mennyire fontos eleme. Egyáltalán tudatosul-e a közösségben ez az elem?

A példánál maradva, Kartal nagyközség etnikai összetételét vizsgálva elhanyagolható jelentőségű a kérdés, hiszen a 2011. évi népszámlálás szerint a lakosság 88,8%-a magyar, 11,2% nem tartotta fontosnak, hogy nyilatkozzon nemzetiségét illetően, a cigányok, németek, románok pedig külön-külön nem érik el az 1%-os lakossági arányt[1] sem.

A katolicizmus a maga egyetemességével következetesen a nemzeti hovatartozás elé helyezi a hitet, a vallási identitást, amivel mintegy zárójelbe teszi a hívek valláson túli nyelvi-kulturális kötődését. Látva, tapasztalva a több nemzetiségű vallási-nyelvi-kulturális közegben élők etnikai önazonosságának fontosságát, mégis azt gondoljuk, hogy elsősorban a dedikációk szövege identitásképző jellegű a vegyes lakosságú területeken álló kisemlékek szempontjából. Az ábrázolt szentek nemzeti hovatartozása csak akkor kap a közösségek által figyelmet, ha megegyezik azok etnikai hovatartozásával. Ezért van különös jelentősége például a magyar szenteknek a határon túli magyar lakossággal bíró területeken.

A láthatatlan láthatóvá tétele, úgy tűnik, fontos kérdés marad a kor hívő embere számára, és fontos kihívás a kortárs keresztény ábrázolóművészet művelőinek is.

Irodalom

Bálint Sándor (1943): Sacra Hungaria. Tanulmányok a magyar vallásos népélet köréből. Kassa: Veritas.

Bárth János (2006): Jézus dicsértessék! A székelyvarsági hegyi tanyák népének vallási hagyományai. Kecskemét: Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezete.

Bajor Ágota, Dávidné (2004): Szentek jelképtára. Attribútumok, ruházatok, jelenetek. Budapest: Új Ember.

Dávid Katalin (2006): Kereszténység és kultúra. Budapest: Szent István Társulat. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója.

Howes, Graham (2011): A szakralitás művészete. Pannonhalma: Bencés Kiadó.

Juhász Ilona, L. (2011): Rítusok jelek szimbólumok. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Jöckle, Clemens (1994): Szentek lexikona. Budapest: Dunakönyv Kiadó.

Klamár Zoltán (2015): Nepomuki Szent János váci szobrainak története és ikonográfiája. Acta Ethnologica Danubiana 17, 205–214. p.

Klamár Zoltán (2019): Kartal nagyközség térhasználatának szent és profán elemei. Acta Ethnologica Danubiana 21, 43–60. p.

Liszka József (2000): Állíttatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Dunaszerdahely: Lilium Aurum.

Liszka József (2015): Szent Háromság egy Isten dicsőségére… A Szentháromság kultusza a szlovákiai Kisalföld népi vallásosságában a szakrális kisemlékek tükrében. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ.

Liszka József (2016) Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából. Komárom–Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Verebélyi Kincső (2018): Szentek a sarokban. Acta Etnologica Danubiana 20, 81–98. p.

Voigt Vilmos (2004): A vallási élmény történet. Bevezetés a vallástudományba. Budapest: Timp Kiadó.