Deáky Zita–Vámos Gabriella szerk. Történeti, néprajzi tanulmányok a Tolna megyei Kétyről

Budapest: ELTE BTK Néprajzi Intézet 2020, 320 p. ISBN 978-963-489-220-5

A magyarországi nemzetiségi és kisebbség-történeti szakirodalom az elmúlt két-három évtizedben sok mérföldnyi lemaradást, nemzedéknyi hiányérzetet törlesztett a népcserék, ki- és áttelepítések, száműze- tések, migrációk és politikai célzatú lakosságcserék feltárása terén. Ilyen munkák jelenleg is folynak, érdemben föltárnak levéltárakat, helytörténeti anyagokat, közreadnak naplókat, visszaemlékezéseket és monografikus feldolgozásokat, fölismernek és respektus tárgyává tesznek személyes, családi, közösségi emlékezeti forrásokat is – de még mindig bőséggel marad akár csak a 20. század ilyen változásainak megismerését igénylő helyi anyag. Nem egyszerűen ilyen, de részben ebbe a történeti-helytörténeti és nemzetiségi néprajzi kérdéskörbe sorolható az a mű, melyet az ELTE néprajzos hallgatói, történészek, nyelvészek, kultúrakutatók összegző szándékával kezdeményeztek és vittek véghez a címben is szereplő Tolna megyei Kétyen. A könyv hátoldalán szereplő rövid leírás erről is szól, röviden bár, de lényeget érintően: „Kötetünkben a Tolna megyei Kéty történetét mutatjuk be. A benne szereplő dolgozatok levél- tári és adattári forrásokon, valamint a 2018 és 2020 között megvalósult néprajzi gyűjtőmunkák keretében készített interjúkon alapulnak. A kiadványban az ELTE hallgatói és doktoranduszai mellett jeles néprajz- kutatók, történészek, nyelvészek is összegezték korábbi gyűjtéseik tapasztalatait”. S ha innen hiányzik is, a könyv rögtön egy ajánlással indul már címnegyedében: „A kitelepített kétyi svábok emlékének és az itt élő felvidékieknek és bukovinai székelyeknek ajánljuk ezt a könyvet, ezzel köszönjük meg minden kétyi lakos segítségét, türelmét és kedvességét”. Az elismerő gesztus bár általánosan szól a kétyieknek, de alighanem jellegét már meghatározza a települési tagoltság és sokszínűség: „Kétynek is rendkívül viharos és összetett múltja van, történetét a magyarok mellett meghatározták a szerbek, a 18. században ide telepedett svábok, majd a második világháború utáni megtorlások és üldözések után a kitelepített németek helyébe érkező bukovinai székelyek és a felvidéki magyarok” – szól a szerkesztők előszavának meghatározó közléséből. Innen derül ki az is, hogy ha a könyv nem is monografikus kutatási szándékkal készült, hanem inkább az ELTE Néprajzi Intézet doktoranduszaiból és hallgatóiból álló kutatócsoport terepmunkája volt meghatározó késztetés, de ez a tizennyolc írás más-más nézőpontból és mélységben, mégis úgy tekint a településre, hogy arról az Olvasó relatíve teljes képet kaphat. „Minden szerző történeti forrásokra, saját gyűjtött adataira, fotódokumentumokra, interjúkra alapozta munkáját, így elmondhat- juk, hogy bár a teljesség igénye nélkül, a dolgozatok átfogják a napjainkig érő történeti ívet, és árnyalják e völgységi település múltját és jelenét”. S bár aligha akad olyan országrész, ahol ne járt volna hazai néprajzkutató – bár biztosan van, de csak nagyítóval megtalálható –, az kivételes szerencséje a szer- kesztői-kutatásvezetői körnek, hogy a hazai „nagy öregek” közül „e tájat és történetét legjobban ismerő Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató is megtisztelte” a kutatást és a kötetet azzal, hogy „megosztotta gondolatait, feltárta a Völgységhez kötődő történeti–néprajzi összefüggéseket, a táj és ember kapcsolatát, amely hosszú évszázadok alatt formálódott” (10. p.). Így a szerzők köre nemcsak kiegészült, de bővült is azzal, hogy a tájegység és történet megannyi elemzési szempontját meg lehetett toldani pályatársak munkáival, a historikus és jelenkori körképet gazdagító elemzéssel és forrásbővítéssel.

A könyv teljes bemutatásáról bizonnyal le kell mondani, de néhány momentum említése nélkülözhe- tetlen. A polgármester, Gödrei Zoltán szavai is elismerőek és eligazítóak, a helybéli udvarias visszajelzés csupán kísérő tónusa: szerinte e kötet „rengeteg történetet rejt, amelyeket nem a fantázia szült, hanem hosszas – évekig tartó – kutatómunka eredményeként kerültek a felszínre. Rengeteg korabeli jegyző- könyv, feljegyzés, leírás, gazdasági és költségkimutatás, amely nekünk nem biztos, hogy sokat mond, de néhány kutatónak mindegyik maga az aranymozaik. Ezekből összeállt a nagy egész? Nem, kedves Olvasó, nem állt össze, csak árnyaltabb, átláthatóbb, világosabb lett, és ezáltal közelebb – egészen közel, a két kezünkig – került hozzánk lakóhelyünk, otthonunk, Kéty története. S ez a könyv ettől szép, ettől csodálatos, mert nem akarja Kéty egész történetét – hiszen az lehetetlen, szinte földöntúli vállalás lenne – betűkből szöveggé gyúrt, számozott lapokra nyomtatott, szentimentális históriákká degradálni. Nem, kedves Olvasó! Ez a könyv megragadja Kéty történelmének néhány meghatározó sarokpontját és azt ala- posan feldolgozva váltja településünk múltját élő történelemmé. Olyanná, amely hatással van a jelenben élőkre, azaz ránk, és a jövő generációira. Ennek a könyvnek minden fejezete külön-külön is egy páratlan, egyedülálló olvasmány, amely a különböző tudományterületek – mint például az etnográfia, etnológia, gazdaság-, és kultúrtörténet – segítségével nyit ajtót, és ezáltal enged belépőt a múlt világába…” (9. p.).

E „páratlan olvasmányok” köréből valóban érdemes néhányra figyelmet irányítani. A Szerkesztők is úgy látják: „A középkortól a közelmúltig adott áttekintése a kötet keretét is adja, amit mi igyekeztünk különféle témakörök bemutatásával kitölteni és árnyalni. Jeles történeti forrás Kéty urbáriuma, amelyet 1767-ben rögzítettek írásban, pontosan abban az évben, amikor Mária Terézia elrendelte az úrbérren- dezést. Nemcsak ez adja értékét, hanem az is, hogy eddig nem jelent meg, tartalmát nem tárták fel. Könczöl Miklós jogtörténész fordította le és mutatja be a német és latin nyelvű, nyomtatott és kézírásos kiegészítésekkel ellátott urbáriumot, amely a kétyi birtokosok, a telkes jobbágyok és a házas zsellérek névsorát is tartalmazza, általa a korabeli gazdasági viszonyokra is ráláthatunk. Koloh Gábor történész a település 18–21. századi demográfiai áttekintésével, történeti, statisztikai adatokkal mutatja be Kéty etnikai, felekezeti, népességmozgalmi változásait, folyamatait, amelyet kiindulópontnak is tekinthetünk a település megismerése szempontjából. A völgységi és benne a kétyi svábok történetének tekintetében nagyon fontos dolgozatot írt a kétyi németek nyelvjárásáról Erb Maria nyelvész, aki a Magyarországi Németek Kutatóközpontjának vezetője is. Írásában végigköveti azt az utat, amelyet a kétyi németek a dél-hesseni–rajnai-frank nyelvjárási területről tettek meg a Völgységbe érve, és hogyan őrizték meg részben a felekezeti elkülönülésükkel és endogámiájukkal nyelvjárásukat, ugyanakkor hogyan integrál- ták nyelvkészletükbe a magyar, illetve a magyar közvetítésű jövevényszavakat is”. (10–11. p.)

A Szerkesztők alapszempontja persze, hogy „a teljesség igénye nélkül”, de a lehetséges gazdagsá- got életképpel és történeti képpel is alátámasztva minél több aspektus kerüljön a figyelem előterébe. De – oktatási intézmény lévén – messze nem érdektelen a szakmai kutatás empirikus ágának gyakorlá- sa, a gyűjtés, feltárás, feldolgozás, elemző munka elvégzése, melyet a kötetben számos néprajzos diák, doktoriskolai hallgató, pályakezdő kolléga is bemutat a maga témaválasztásával összhangban. Csibi Krisztina például (maga is bukovinai székely származású etnográfus) két tanulmánnyal szerepel, ame- lyekben a telepesek szemével és emlékezetére építve tekint a bukovinai székelyek helyi történetére, a bácskai évek (1941–1944) után Kétyre menekült családok históriájára, s ugyanő mutatja be „a kétyi székelyek étkezési szokásait, a táplálkozáskultúra változásait, az együttélő más csoportoktól való átvétel folyamatát, másrészt a táplálkozás identitást kifejező jellegét is”. (11. p.) Markó Eszter ugyancsak két dolgozattal szerepel, melyekben a kétyi római katolikus közösség alig hetvenéves történetét és jelenét mutatja, valamint izgalmas historikus hátteret hoz a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumából, 1949 és 1959 között készült ötvennyolc fénykép készítéstörténetével, amikor a Tolna megyébe költözött bu- kovinai székelyek archaikus kultúrája a néprajzkutatók figyelmébe került és Fél Edit, K. Kovács László és F. Györgyi Erzsébet is készítettek fotográfiákat Kétyen. Knapecz Kata szintúgy a bukovinai székelyek témaköréből, betlehemes játékáról, a csobánolásról, a karácsonyi pásztorjátékok bukovinai örökségéről ír, másik tanulmánya a kétyiek táncos örökségét elemzi a gyűjtés és felvételek, táncalkalmak és táncta- nulás, a lakodalmak és a divat szempontjából. Krähling János építészettörténész egyetemi tanár a kétyi evangélikus templom építészet- és művészettörténeti leírásában társadalomtörténeti megközelítéssel láttatja a kétyi német gyülekezet identitáshordozó emlékeit, a svábok kitelepítésével és a gyülekezet megszűnésével a templom sorsának bizonytalanná válását, és az emlékezet helyévé alakulását. Svégel Fanni doktorandusz történeti forrásokból, korabeli híradásokra és iskolatörténeti adatokra építően ad gazdag intézménytörténeti képet, mely ugyancsak a hanyatlás jelenkori állapotával teljesedik a helyi általános iskola bezárásával és tanulóinak ingázásra kényszerülésével, vagyis a községi népesség várható fogyatkozásával együttesen. Lajkó Gergely rendkívül alapos és kimunkált dolgozatában a gazdálkodás, jószágtartás és tájhasználat ökolokális kérdéskörét elemzi megannyi példával, Purgel Réka a párválasz- tás, eljegyzés, lakodalom bukovinai székely házasságkötési szokáskör emlékeit keresi vissza Kétyen, Vámos Gabriella a település egészségügyi helyzetét tekintette át a 18–20. századi járványok, orvosok, bábák, egészségügyi statisztikák és jelentések révén, melyek „mutatják, hogy a betegségek, azok gyó- gyítása és a gyógyítók felől is kirajzolódhat egy település története, és más megközelítésből láthatjuk a változás folyamatait”. (12. p.) Ugyanő volt szerzője ama sajátos tárgykörnek, melynek feltárójaként Kéty híres szülötte, a népszerű színész és színigazgató Hegedüs Gyula (1870–1931) portréját emeli be ebbe a közösségi térben fontossá vált jelképtárba, az átélhető történelem összképébe, amit zárásképpen Vincze Tamás „személyes története” tesz kerekké személyes családtörténeti adatokkal és dokumentu- mokkal illusztrálva.

A teljes „tartalomjegyzékből” kihagytam még két tételt, s nem ok nélkül. Okom, vagy inkább célom a súlyozás szándéka volt. Az egyik Andrásfalvy Bertalan impozáns és alapos, mintegy teljesség-értékű történeti, tájtörténeti, népszokás- és gazdálkodáshistóriai munkája, mely példás terjedelmű, és sűrű sorai között is tükrözi a térség alighanem legjobb ismerőjének megformált tudását Kéty a Völgységben (A táj és népének múltja) címen. Aprólékosságára és kedves tárgyköreinek beemelésére csupán illusztráció az alábbi részlet: „Tolna megye délnyugati részén elterülő, dombos táj a Völgység nevet kapta. Hasonló földrajzi táj Baranya északi részén a Hegyhát, népességének története is nagyon hasonló. Történeti néprajzának fontos tényei csak a közelmúltban váltak ismertté új, meglepő, eddigi ismeretlen adatok megjelenésével. Ezek egyaránt érintik a tájkép változását és az abban hosszabb, rövidebb időre hazát talált népek történetét. A magyar középkorban az egyik legsűrűbben lakott táj ez a dél-dunántúli régió. Néhány éve érdekes régészeti és talajvizsgálati adatokkal röviden így jellemezhetjük az akkor itt élő magyar népességet: a Völgység egy sok, mély völgyekkel felszabdalt dombvidék, ahol nagyon sűrű, kisfalvas településhálózat alakult ki. A völgyekben futó kis patakok vizét sok helyen keresztgátakkal rekesztették el, így azokban nagyon sok halastavat hoztak létre. Egy-egy halastó azonban néhány évtized után feltöltődött az abba lefutó csapadékvíz hordalékával, így ezután a völgyet más részében duzzasztották meg egy gáttal, és hoztak létre néhány évtizedig működő halastavat. A középkorban itt élt magyarság halastó-gazdálkodására csak néhány éve derült fény, mert az itt lévő magyar falvak hódoltságkori pusztulásával eltűntek a halastavak is, és az ide a 18. században betelepített németek már egyet sem találtak meg, vagy vettek kezelésbe…” (13. p.) Mint tanulmánya végén jelzi: „Napjainkban a Völgységben is igen megfogyott a paraszti kisgazdaságok száma, ami megváltoztatja a táj képét is. A táj és népességének történeti-néprajzi kutatására nagy szükségünk van”. (20. p.)

Az aprólékos kutatás, adott esetben évekig tartó gyűjtés és terepmunka összképe a kötet egészéből is kitetszik, de a Szerkesztők is említik a Néprajzi Intézet vállalásai között, a hallgatókkal közös produktum létrehozása és eredményei szempontjával. De hasonló fókuszba emelés olvasható Deáky Zita és László Péter írásában (Üldözöttek. Kéty etnikai átalakulása a második világháború után), mely Kéty „azokat a történeti eseményeket és folyamatokat tekinti át, amelyek meghatározták népek, családok, egyének sor- sát. László Péter, aki maga is kitelepített felvidéki család gyermeke, évtizedekig gyűjtögette az elüldözött ki- és betelepített családok adatait településekre lebontva, így emléket is állított a második világháború üldözött csoportjainak…” (11. p.)
S amiként Andrásfalvy professzor tűpontos rajzát adja a gazdálkodás, létmód, termelési formák, tu- lajdonviszonyok, társas kapcsolatok több évszázados rendjének, ez etnikai átalakulásról szóló számadás is hasonlóképpen korrekt és adatolt, illusztrált. „A Völgység és benne Kéty etnikai, felekezeti összetételét évszázadok óta meghatározták mindazok a történeti események és folyamatok, amelyek az egész országot és Közép-Kelet-Európát érintették. Az utolsó nagy történeti mértékű átrendeződést a második világháború és annak politikai döntései eredményezték, és Kéty példája is, mint cseppben a tenger, az egész európai történeti események majd minden tragikus, népek, családok, egyének sorsát meghatározó elemét hordozta és hordozza ma is. A 18. századtól virágzó kétyi sváb közösség, a kontinuus felvidéki magyarok, a Buko- vinából Bácskába telepített bukovinai székelyek sorsát is egyszerre pecsételte és változtatta meg a második világháború és annak következményei. Mindhárom nagy csoport megtapasztalta az üldöztetést, az elűze- tést, a gyökerek elszakítását, rettenetes veszteségeket hátra hagyva”. (56–57. p.) „A svábokat sújtó kollektív bűnösség vádja és a megtorló intézkedések, a föld- és vagyonelkobzás, a kitelepítések összefüggésben álltak az 1944 őszén Bácskából menekülő bukovinai székelyek sorsával is”. (64. p.)

A népességmozgásoknak kitett, bár csöppet sem központi jelentőségű település lokális históriája ekként kap változó arculatot, ahol az „üldözöttek” lesznek a meghatározó népcsoport. László Péter olda- lakat megtöltő lajstroma az üldözöttek kétyi családjairól (szám szerint 97-ről), a Kétyre telepített felvi- déki magyar családokról, valamint az áttelepülésre kijelölt csehszlovákiai lakosokról, összesen 183.692 lakosról szól, akiknek bizonyos ottani járások lakosságszámát felező mértékű kitelepítése akkor is durva retorzió, ha voltak köztük háborús bűnösök is (adatok a 72–76. oldalakon). A „lakosságcsere”, „kitele- pítési igazolás”, a magyarokat és a németeket érintő jogfosztó intézkedések, a Beneš-dekrétumoktól és a kassai programban kimondott magyar kollektív bűnösség és a csehszlovák államból való eltávolításuk szorgalmazása egy etnikailag homogén szláv nemzetállam megteremtését célozta. „Ettől kezdve elindul- tak a felelősségre vonások, a csehszlovák népbíróságok megközelítőleg 75 000 felvidéki magyart ítéltek el háborús bűnösség vádjával. Az 1945. augusztus 2-án kibocsátott 33/1945. sz. elnöki dekrétum, amely 1945. október 1-jén lépett hatályba, kollektívan megfosztotta a németeket és a magyarokat a csehszlovák állampolgárságuktól, valamint lehetővé tette, hogy a magyar férfiakat 16-tól 55 évig, a németeket pedig 18 és 45 éves koruk között közmunkára lehetett bocsájtani lakóhelyükön kívül, akár távolabbi vidékek- re is. Hasonlóan a magyarországi németek kálváriájához, a felvidéki magyaroktól is elkobozták házai- kat, lakásaikat, földjeiket, állásaikat elveszítették. Összezsúfolva őket, internáló táborokat hoztak létre számukra. Ezek hatására több ezren menekültek Magyarországra. A csehszlovákiai magyarok védelmet remélve, a magyar kormányhoz fordultak, de a diplomáciai próbálkozások eredménytelenek maradtak, sőt a csehszlovák kormány zsaroló helyzetbe került azzal, hogy elkezdte a magyarokat, mintegy 40 000 főt a cseh és morva területekre deportálni. A magyar kormány magára maradt a tárgyalásokon, kényte- len volt 1946. február 27-én aláírni a lakosságcsere egyezményt, amelynek értelmében annyi felvidéki magyarnak kellene áttelepednie Magyarországra, ahány szlovák önként telepedik át innen Csehszlová- kiába. A csehszlovák kormány azonban ezen felül még 200 ezer magyart akart kitelepíteni az országból, és a nyomás gyakorlás másik eszközeként kiadta 1946. június 17-én az úgynevezett reszlovakizációs rendeletet, amely a magyar nemzetiségű lakosság reszlovakizációja, azaz a visszaszlovákosítása volt. Választás elé állították a magyarokat: vagy szlováknak vallják magukat, vagyis ’visszatérnek eredeti nemzetükhöz’ és akkor visszakapják állampolgárságukat, vagy nem, és akkor el kell hagyniuk szülő- földjüket…” (67. p.) „A kigyűjtést a levéltári és földhivatali munkatársak segítették, a megjelentetést az önkormányzatok kérték. A feldolgozás során kiderült, hogy a felvidéki magyarságot végül csak az egész országban szétszórva lehetett letelepíteni. Felkutatásuk, mivel birtokba helyezésük csak a földhivatalok bevonásával volt lehetséges, egy évtized alatt sikerült”. (68. p.)

A kétyi népélet-kutatás, a „történeti, néprajzi tanulmányok” e válogatása éppen aprólékos, az etnográfia funkciójával igazolható szándékkal lett teljes. Nem teljes a komplex település-monográfia ér- telmében, de még is a kisebbségtudomány, etnohistória aspektusában. S nem csupán újabb „közlemény” a Néprajzi Intézet kiadványai között, (érdemes jelezni, hogy egészében is letölthető!), hanem merész vállalású társadalomtörténeti opusz azon a területen, ahol nem elegendő a polgármester elégedettsége „a festői szépségű kis faluban” hallható „végtelen számú történet” gyűjteményeként kötetté lenni, hanem a néprajzi jelenkutatás feladatát is beteljesítő produktumra is kínosan nagy szükség van. Enélkül nem- csak elöregszik, kiszárad vagy kihal egy falu és térség, de mert „a táj és népességének történeti-néprajzi kutatására nagy szükségünk van”, mindaz, ami ennek érdekében megvalósul, az emlékezés és emlék- mentés elismerő szándékát is tükrözheti. Vagy, ha egyebet nem, „a kitelepített kétyi svábok emlékének és az itt élő felvidékieknek és bukovinai székelyeknek” szóló tiszteletadást mindenképpen.