„Hetvenöt éve történt” – A csehszlovák–magyar lakosságcsere története és emlékezete (Budapest, 2022. április 12.)

A Mathias Corvinus Collegium és a Rubicon Intézet szervezésében 2022. április 12-én, a cseh- szlovák–magyar lakosságcsere kinevezett emléknapján került sor a címben szereplő konfe- renciára. Elsőként Csurgai Horváth József, a Rubicon Intézet tudományszervezési igazgatója, a program moderátoraként köszöntötte a megjelenteket, felhívva a figyelmet, hogy 75 éve, ezen a napon, azaz 1947. április 12-én kezdődtek meg a csehszlovák–magyar lakosságcse- re keretében a kitelepítések, átköltöztetések. A második világháborút követően az Európában kialakuló nemzetállamok a kollektív bűnösség elve mentén, elsősorban a német kisebbségi közösségeket kényszerű kitelepítéssekkel és lakosságcsere-egyezmények keretein belül köl- töztették el. Magyarországról körülbelül 200 000 németajkú lakos volt kénytelen távozni, Eu- rópa-szerte pedig 8,5–9 millió embert érintettek az intézkedések. Csehszlovákiában a magyar kisebbségre is egy sor igazságtalan intézkedés várt: az állampolgárságtól való megfosztást országon belüli költöztetések, kitelepítések, vagyonelkobzások, Csehországba történő de- portálások, majd a csehszlovák–magyar lakosságcsere keretein belüli áttelepítések követték, miközben a Csehszlovákiában maradottak a reszlovakizáció nyomása alatt igyekeztek boldo- gulni. Az emléknap alkalmából megszervezett konferencia ezek közül az események közül a lakosságcserével, annak előzményeivel és következményeivel foglalkozott. Az előadások megtekinthetőek a Rubicon Intézet és a Rubicon Történelmi Magazin Youtube-csatornáján.1

Szarka László előadásában a lakosságcsere történeti előzményeit és következményeit fog- lalta össze. A második világháborút követően a csehszlovák állam törekvéseit a kassai kor- mányprogram foglalta magában, amely a kisebbségi közösségek felszámolását tűzte ki cé- lul. A nagy többségben a cseh oldalon, a Szudéta-vidéken élő, mintegy 3 millió főt számláló németség, a potsdami döntés szerinti erőszakos kitelepítése után a csehszlovák kormányzat a magyarság kérdése felé fordult. A magyar kisebbségnek a németekhez hasonló egyoldalú ki- telepítése felmerült ugyan, de a nagyhatalmak ehhez nem adták beleegyezésüket, így a repat- rizáció vagy a lakosságcsere útjai álltak rendelkezésre a cél eléréséhez. Elsőként az első bécsi döntést követően a visszacsatolt területekre beköltözöttek, úgynevezett „anyások” kitelepítése történt meg. Ezután következtek a fent említett intézkedések. A lakosságcsere keretein belül 92 000 magyar lakost jelöltek ki kitelepítésre, és tervben volt 23 000 fő kényszerű kitelepítése a nemzetiszocializmusban játszott szerepükért. Ez utóbbi szám nyilvánvalóan túlzó volt, és csak töredékében sikerült a megvádoltakra rábizonyítani a bűnösségüket. Magyarországról 92 000 szlovák jelentkezett a lakoságcserére, ám végül körülbelül 73 000 fő vállalta valóban a költözést. Az áttelepítések egyik oldalon sem voltak zökkenőmentesek. Sokan panaszkodtak a csehszlovák hatóságok erőszakos viselkedésére, idősek, kisgyerekes anyukák, terhes nők kényszerű áttelepítésére. A Magyarországról áttelepülni készülő szlovák lakosság körében pedig rémhírek (kényszermunkára hurcolás, Szudéta-vidékre való költöztetés) keltettek ria- dalmat. Főként azok körében volt erős a félelem az áttelepítésektől, akik sváb szomszédja- ik minden vagyon nélküli kitelepítését megtapasztalták. A kényszertelepítések következmé- nyeként a csehszlovákiai magyar kisebbség létszáma a felére csökkent, Magyarország pedig a lakosságcsere keretében szlovák lakosságának kétarmadát veszítette el. Az érintettek és családjaik közül sokan a költözést, költöztetést traumaként élték meg, melynek hatásai máig érzékelhetőek. A lakosságcsere azonban lehetővé tette, hogy a hátramaradt magyar közösség Magyarország és a nagyhatalmak támogatásával fennmaradhasson, valamint az intézkedések egyoldalúsága helyett a magyar fél viszonylagos kontrollja alatt kerülhetett sor a magyarság kitelepítésére is, így a megvalósítás is viszonylag nyugalommal zajlott le, és a kitelepítettek vagyonuk legalább egy részét magukkal vihették.
Ezután Paulik Antal, országgyűlési szószóló A lakosságcsere a magyarországi szlovákok emlékezetében címmel adott elő. Kifejtette, hogy az eseményeket a közelmúltig elsősorban a szlovákiai magyarság tragédiájaként tartották számon, ám a 70. évfordulóra készült kiállítás kapcsán előtérbe került az a koncepció is, amely hangsúlyozza a magyarországi szlovákságra való hatását. A szülőföld elhagyásának traumája ugyanis ebben a közösségben is mély nyo- mokat hagyott. Az előadó a továbbiakban a csehszlovák Különbizottság munkáját mutatta be, azaz hogy hogyan igyekeztek a magyarországi szlovákokat meggyőzni az önkéntes áttelepü- lésről. A lakosságcsere aláírását követően (1946. február 27.) a különbizottság három hóna- pos intenzív toborzásba kezdett (március 4. – május 27.) A bizottság 16, majd 18 regionális irodája az Antifasiszta Szlávok Frontjának helyi szervezeteivel karöltve kezdte meg a szlovák lakosság felmérését, majd meggyőzését. A propagandaplakátok, rendezvények (filmvetítések, kóruselőadások stb.), sajtóanyagok mellett folyamatos volt a különbizottság képviselőinek jelenléte a szlovák lakta településeken. A nemzeti-kulturális identitás nem tűnt elegendőnek a lehetséges jelöltek meggyőzésére, így az anyagok elsősorban a gazdasági előnyöket hangsú- lyozták. Emellett sok család ígéretet kapott, hogy hadifogságban lévő családtagjuk hamarabb hazatérhet, ha a család egy győztes országban, Csehszlovákiában várja őt. A háborút követően a jól szervezett, a csehszlovák gazdaságot erősként bemutató kampány nagy népszerűségnek örvendett. Az egyházi vezetők, értelmiségek nagy része az áttelepülés mellett állt, fellendül- tek a néprajzi, nyelvészeti gyűjtések is. A kampány végére több mint 92 000 jelentkezőt írtak össze, ebből körülbelül 74 000-en beszéltek szlovákul. Ebben valószínűleg szerepeltek olyan személyek is, akik a háborút követő felelősségrevonás elől szerettek volna elmenekülni, ezek száma azonban a teljes létszám töredéke lehetett. A változás szinte minden családot érintett. A kommunista hatalomátvételeket követően a kiköltözöttek és otthon maradottak között közel 10 évre megszakadt a kapcsolat. A magyarországi szlovákság mintegy kétharmada távozott az országból, ami magában foglalta az értelmiségi, egyházi vezető és politikailag vagy kulturáli- san aktív személyek nagy részét. Több településről teljesen eltűnt a szlovákság. A kitelepülők között pedig, a magyar többségű területre érkezők esetében nagy arányban elmagyarosodás volt megfigyelhető, ami egyebek között arra vezethető vissza, hogy a szlovák közösségek Magyarországon már ekkor is igen asszimilálódott állapotban voltak.

A következő előadást Angyal Bélától hallgathattuk meg, aki a háborút követő államközi egyezményektől (1946. február) a népcsere megkezdéséig (1947. április) vezető utat mutatta be csehországi levéltárak minisztériumi dokumentumai és két, Gútán, a csehországi depor- tálásról, valamint az áttelepítésről készült propagandafilm segítségével. A kutató elsőként az egyezményhez vezető kül- és belpolitikai tényezőket foglalta össze. A helyzetet a következő történeti körülmények befolyásolták:

– A két ország területe a szovjet érdekszférába tartozott.
– Mindkét országban a kommunista pártok megerősödése volt jellemző.
– Folyamatosak voltak a háborút követő perek, a háborús bűnösök felelősségre vonása.
– A párizsi békekonferencia történései, döntései.

A két ország tekintetében különbségeket is felfedezhetünk, amelyek nagyban befolyá- solták, miként alakult a magyar és a szlovák kisebbségek sorsa. Csehszlovákia esetében egy győztes országról beszélhetünk, amely a szláv testvériség alá tartozott. Az állam a szláv nem- zetállám kiépítését tűzte ki célul, aminek egyik lépéseként propagálta a külföldön élő csehek és szlovákok hazatelepülését, másrészről pedig a nemzetiségei felszámolását tűzte ki célul. Magyarország ezzel szemben vesztes állam volt, amelynek célja a csehszlovákiai magyarság védelme volt. A háborús károk nagyobb mértékben sújtották az országot, emellett a gazdasági lehetőségeket korlátozta a megfizetendő kártérítés is. A vesztes státusz emellett azzal is együtt járt, hogy az államnak korlátozták a szuverenitását, diplomáciailag sokáig elszigetelt volt, hi- szen egészen 1947. szeptember 15-ig a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) ellenőrzése alatt tartották. Angyal Béla hangsúlyozta, hogy a SZEB-nek az áttelepítésekben való hangsú- lyos szerepe eddig nem világlott ki a forrásokból, azt a cseh minisztériumi dokumentumok támasztják alá. A csehszlovák oldalon a tárgyalásokban a Daniel Okáli vezette Csehszlovákiai Áttelepítési (Ellenőrző) Bizottság (CSÁB), valamint a katonai misszió vezetője, a kormány képviselője, František Dastich játszott fontos szerepet. Utóbbi elsősorban a szovjet vezetőség- gel való kapcsolatot biztosította, valamint kiterjedt hírszerző hálózatával támogatta az intéz- kedéseket. A tárgyalások kimenetelét emellett természetesen a szovjet vezetőség álláspontja is befolyásolta.

A megegyezést több tényező is hátráltatta, a lakosságcserével kapcsolatos témák mellett (hányan, kitelepítésre kijelölésönkéntesség problematikája) mindkét fél remélte, hogy a pári- zsi békekonferenciák a tárgyalások kimenetelét az ő oldalára billentik majd el. A szovjet fél hintapolitikája sem gyorsította a megegyezést. Magyar oldalról azonban sürgető, sőt fenye- gető tényező volt, hogy Csehszlovákiában időközben elkezdődtek a csehországi deportálások (43 900 személy elszállítása kényszermunkára Csehország belső területeire a munkaerőhiány felszámolása érdekében). Az egyezmény a deportálások és az egyoldalú kitelepítések, vagyon- elkobzások leállításával és az elszállítottak hazaengedésével kecsegtetett. A reszlovakizáció szintén nyomás alatt tartotta a magyar kormányzatot. A kitelepítések végrehajtása is sokáig húzódott, a 26. számú véghatározat végül csak jugoszláv közvetítés segítségével született meg.
Az egyezmény alírását követően a CSÁB két fontos feladatot kapott: egyrészről a ma- gyarországi szlovák lakosságban az önkéntes áttelepülés propagálását, másrészről a magyar- országi szlovákság és a szlovákiai magyarság népösszeírását. Előbbire Csehszlovákiából 440 millió korona támogatás érkezett, amiből 110 millió koronát a népszerűsítésre különítettek el. Ez a háborút követően óriási összegnek számított. A népösszeírások Magyarországon felü- letesebben, Csehszlovákiában azonban alaposan mentek végbe. A magyarországi szlovákok lélekszámát településenként bemondás alapján írták össze: 885 településen összesen 447 033 főt regisztráltak, ami nyilvánvalóan túlzó szám volt. A magyar és német nemzetiségűek ösz- szeírása Csehszlovákiában ehhez képest sokkal pontosabb volt, a lakosokat egyénenként, név szerint is feljegyezték, ingó és ingatlan vagyonukat, jószágaikat is összeírták. A pontos adatok feljegyzése a vagyonelkobzások céljából ugyanis fontos volt. Ilyen részletes adatok 600 000 magyar lakosról találhatóak meg a Szlovák Áttelepítési Hivatal irattárában. Magyarországról az első körben végül 92 390, a második kört követően 97 610 jelentkezőt írtak fel, míg a másik részről 105 047 fő kitelepítésre kénytelent választottak ki.

A délelőtti szekció végén a „Szívet cseréljen az, aki hazát cserél?” A magyarországi szlo- vákok válaszai a lakosságcsere kihívására című előadást hallgathatták meg az érdeklődők, Szuda Krisztina, a Magyarországi Szlovákok Kutatóintézetnek munkatársa jóvoltából. Az előadó azon kutatását mutatta be, melynek segítségével azokat a motivációkat kívánta felfe- dezni, amelyekkel a magyarországi szlovák lakosok rendelkeztek az áttelepítésre jelentkezés idején, azaz miért jelentkeztek, miért nem jelentkeztek, vagy miért léptek vissza a költözéstől. Eredményei azt mutatták, hogy a szlovák kormány érvrendszere komoly befolyással bírt, így a szláv nemzettudat hangsúlyozása, a munkalehetőségek, a hadifoglyok korábbi hazaengedé- sének ígérete, valamint a gazdasági-szociális érvek komoly szerepet játszottak abban, ki hogy döntött a kérdésben. Így sokan a szegénység ellen menekülve vagy meggyőződéses szlovák- ként jelentkeztek. Emellett azonban a kitelepítéstől való félelem is szerepet játszott főleg azo- kon a területeken, ahol a német lakosságot már korábban elvitték. Sokakat visszalépésre sar- kalltak a már kitelepítettektől érkező panaszlevelek, ők elsősorban a szülőhely elhagyásának traumájától szenvedtek, de gazdasági jellegű problémákat is említettek. Komoly visszatartó erő volt a lokális identitás, az erkölcsi ellenérzés, és az egzisztencia elvesztésétől való félelem. A szlovák közösségekben komoly viták is kialakultak a kitelepülést propagálók, támogatók és az otthonmaradók között, sőt családokon belüli komoly konfliktusokról is vannak feljegy- zések. Láthatjuk tehát, hogy a lakosságcsere a magyarországi szlovák közösségekben sem az áttelepülők, sem az otthon maradottak szemszögéből nem ment végbe nyom nélkül.

Az ebédszünetet követően Popély Árpád a lakosságcserére reagáló csehszlovákiai magyar emlékiratokat mutatott be. Hangsúlyozta, hogy a magyar történettudomány korábbi szem- szöge, mely a szlovákiai magyarságot a lakosságcsere passzív elszenvedőjeként ábrázolta, téves volt, ugyanis sok próbálkozás volt arra, hogy aktívan ellenálljanak az igazságtalan intézkedéseknek. Ennek egyik formája a különböző panaszok, emlékiratok voltak, amelye- ket különböző érdekvédelmi szervek (nevében) írtak. Ezek közül az előadó négyet emelt ki: A Magyar Végrehajtó Bizottságot, a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetséget (CSMADNÉSZ), a Szlovákiából Kiutasított és Elmenekült Demokrata Magyarok Bizottsá- gát (Tanácsát), valamint a Szlovákiai Magyar Antifasiszták Szövetségét (vagy Csehszlovákiai Antifasiszta Magyarok Intézőbizottsága néven is találkozhatunk velük). Ezek mellett kisebb érdekvédelmi szervezetek is működtek, és nagy népszerűségnek örvendtek a Fábry Zoltán nevével fémjelzett emlékiratok, köztük a legismertebb A vádlott megszólal című memorandum. A bemutatott dokumentumok a magyarságot ért igazságtalanságokat panaszolták el, valamint különböző követeléseket fogalmaztak meg. Így például felszólaltak a kollektív bűnösség elvével szemben, és elítélték Esterházy János halálos ítéletét. Követelték a magyarlakta területek visszacsatolását, vagy népszavazás kiírását a visszacsatolásról, valamint elutasították a csehszlovák fennhatóságot. A különböző intézkedésekre reagálva elutasították az egyoldalú áttelepítéseket, a lakosságcserét, és kivándorlási iroda felállítását, vagy az állampolgári jogok biztosítását kérték. Ezek a panaszok és emlékiratok tehát folyamatosan reagáltak az eseményekre, igazságosabb bánásmódot követeltek a csehszlovákiai magyarság számára, emellett tudósítottak Magyarország és a nagyvilág felé a közösséget ért igazságtalanságokról is.

Péter László: Fehérlaposok. A felvidéki magyarok betelepítése a dunántúli német fal- vakba című tervezett előadása sajnos elmaradt, ám a konferencia anyagából készülő kötetben tanulmánya olvasható lesz a témában. Kovács Anna, a Magyarországi Szlovákok Kutatóintézetének egyik kutatója a lakosságcserét propagáló s az ellen fellépő intézkedéseket és eseményeket vizsgálta meg mélyebben Komárom-Esztergom megye és a Budapest környéki szlovák lakta települések példáján keresztül. Először kifejtette, hogy a csehszlovák állam tö- rekvései a külföldön élő szlovák- és csehajkúak visszatelepítésére nem csak Magyarországot érintették: Romániából 23 000 lakost költöztettek át, de érkeztek Jugoszláviából is visszatele- pülők, valamint Bulgáriából a szlovák lakosság 95%-a települt át. Franciaországból, Belgium- ból Tatabányáról emigrált bányászok érkeztek az államba. Őket elsősorban a jobb munkakö- rülmények reménye sarkallta a költözésre. Az előadó ezután Paulik Antal előadását kiegészítve a magyarországi szlovák lakosság körében szervezett toborzó kampányt mutatta be részlete- sebben. Ő is kiemelte, hogy a meggyőzés alapvetően két érvrendszer köré szerveződött: az egyik a nemzeti tudat, az összetartozás-érzés megélésének lehetőségét, a másik a kedvezőbb gazdasági és szociális viszonyokat hangsúlyozta. Emellett megjelent a hadifoglyok korábbi hazaengedésének ígérete is. Ezek terjesztésére sokféle eszközt bevetettek: az Antifasiszta Szlávok Frontjának folyóirata, a Sloboda ezekben a hetekben csak a lakosságcseréről szólt, emellett minden héten kétszer 15 perces agitációs műsor került leadásra a Magyar Rádióban. Nagy számban készültek a népszerűsítést szolgáló plakátok, röplapok, képeslapok is. Emellett könyveket, gyermekújságokat, magazinokat osztottak szét. Igyekezték a helyi értelmiséget maguk mellé állítani, így a papok, lelkészek prédikációi is lehetőséget nyújtottak a népszerűsítésre. Nyelvtanfolyamokat, kulturális programokat, karácsonyi műsorokat, ajándékozásokat szerveztek. A települések, közösségek delegációit dél-szlovákiai települé- sekre utaztatták ki, üzemlátogatásokat, a gyermekeknek nyaralást biztosítottak.

A jelentkezésre való meggyőzést nehezítették a felröppenő álhírek, az áttelepítések idősza- kában pedig további problémák léptek fel (a már áttelepültektől érkező elégedetlen hangok, visszaköltözések, mások általi visszalépések), ami sokakat a költözés visszamondására sar- kallt. A jelentkezetteket ráadásul az átköltözésig a magyar és maradó szlovák lakosság részéről is folyamatos atrocitások érték. Előfordult, hogy a jelentkezetteket már jóval a költözés előtt elbocsátották a munkahelyükről, állami irányból pedig megvonták a hadisegélyt és a rokkant- sági nyugdíjat is erre az időszakra. A kutató eredményei szerint folyamatos volt a félelemkel- tés, a nyomásgyakorlás a szlovák lakosságra, a jelentkezők lebeszélésre az úgynevezett „sut- togó propaganda” eszközeit használták fel, folyamatos volt az álhírek felbukkanása. A magyar rendőrökkel sem volt ritka az összetűzés, sőt néhányakat a szlovák trikolór viselése miatt közmunkára is ítéltek. Emellett mindennapivá váltak a sértések, csúfolódások, fenyegetések, köpködések a vegyes lakta településeken.

Végül Sápos Aranka, a Szlovák Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Intézetének munkatársa a lakosságcsere által érintett felvidéki magyarok és magyarországi szlovákok írá- sos panaszaiban talált információkat foglalta össze. A kutatónő háláját fejezte ki a meghívásért és hangsúlyozta, hogy a magyar és szlovák közéletben az eseményről való véleményalkotás sztereotípiákon, nem pedig tudományos tényeken alapul, így fontos a témáról való folyamatos diskurzus. Emellett kiemelte, hogy a lakosságcsere miatt mind az érintett magyar, mind az érintett szlovák családok olyan sérelmeket éltek meg, amelyeket az utódok is megörökölhet- tek. Az előadó kutatásai azt mutatják, hogy az írásos panaszok abból eredtek, hogy a lakosság- csere lebonyolítása során a személyi és vagyoni paritás betartása nem minden esetben valósult meg, a véghatározat betartása folyamatosan akadályokba ütközött. A felvidéki magyarság ese- tében komoly problémát jelentett, hogy habár ingóságaikat magukkal vihették volna a kitele- pítés során, sokak ilyetén vagyonát az elkobzások során lefoglalták, annak visszaigénylését pedig különböző ürügyekkel visszautasították (például csak akkor kapják vissza, mikor már be vannak osztva a költöztetésre, és erről igazolást kapnak, ilyen igazolást azonban egyet sem állított ki semmilyen hivatal). A vagyon visszaszerzésére valójában a folyamatok lassításával vagy ismeretség(ek)en keresztül nyílt lehetőség. Nagyon sok adóügyi sérelem került még elpa- naszolásra, főként a jogtalan behajtások és a közszolgáltatások beszüntetése miatt. A nyugdí- jak, a hadirokkantsegély, az iparjogosítványok elvesztése sokakat olyan helyzetbe süllyesztett, hogy a létminimumot is alig tudták maguknak és családjuknak biztosítani.

A költöztetésen átesettek körében az új helyükkel való elégedetlenség okozta a legtöbb pa- naszt. A helyi lakosság Magyarországon az új lakókat „cseszkóknak” bélyegezte, a kitelepített svábok helyére érkezőket azok kitelepítéséért hibáztatta, emellett ellenszenvet váltott ki az ide- gen nyelvjárás, öltözködés, szokásvilág is. A helyzetet nehezítette, hogy olyan pletykák is szárny- ra kaptak, hogy a háborús bűnösöket, köztörvényes elítélteket telepítik ki hozzájuk Csehszlo- vákiából. Az etnikai és vallási súrlódások Csehszlovákiában is gyakoriak voltak a beköltözők és a helyi lakosok között. Sok helyen nem volt lehetőség az újonnan érkezetteknek a felekeze- tük szerinti hitélet gyakorlására. A magyarországi szlovák dialektust a helyiek nem értették, így a magyar többségű településeken a magyar lett a közös nyelv, ami lassan a beköltözöttek elma- gyarosodásához vezetett. Sokan elégedetlenek voltak továbbá az odaítélt ingatlanokkal. Panasz esetén elméletben lehetőség volt másodlagos helyszín kijelölésére, erre azonban ritkán került sor. A magyarországi szlovákságot még Magyarországon a lakosságcserére jelentkezés és a költözés közötti időszakban érték atrocitások. A panaszok főként a jogellenes elbocsátásokról, a földek jogszerűtlen elkobzásáról, az engedélyek megtagadásáról, a lakásbérleti szerződések felmondá- sáról szólnak.

Összefoglalva, a konferencián nem csupán történeti szempontból kaphattunk képet a lakosságcsere előzményeiről, eseményeiről és következményeiről, hanem a lakosságcserében érintettek mindennapjaira való, akár mai napig tartó hatásáról is részleteket tudhattunk meg. A korábban feltárt vagy feltételezett történeti adatokat a kutatók új információkkal és új perspektívákkal egészítették ki. A konferencia felüdítő újdonsága volt, hogy a történéseket nemcsak a szlovákiai magyarság részéről láttatták, hanem a magyarországi szlovákság szempontjából is. A Magyarországi Szlovákok Kutatóintézetének munkatársainak eredményei pedig beilleszthetőek a magyarországi szlovákságról eddig feltárt néprajzi ismeretek közé is.