Milan Leščák halálára, avagy elpuskázott lehetőségeink egyike?

Milan Leščák nevével, emlékeim szerint, első alkalommal a Leščák–Sirovátka10 kézbevétele kapcsán ta- lálkoztam. Ez a tankönyvnek is kiváló folklorisztikai kézikönyv olyannyira fellelkesített, hogy nem ma- radtam meg egy, alapvetően az említett kötet ihlette rendhagyó „recenzió” megírásánál,11 hanem évekkel (igen: inkább évtizedekkel) később egyetemi előadásaimhoz is használtam, majd (sok más mellett!) saját egyetemi tankönyveim12 megírása során is bizonyos fokú, inspiráló példaként ott lebegett a szemem előtt.
Viszont személyesen, az említett visszhangkiadványokhoz képest korábban ismerkedtem meg vele. Még a rendszerváltás előtt egy, az MTA Néprajzi Intézete által szervezett budapesti nemzetközi konfe- renciára kaptam meghívást, ám akkori munkahelyi felettesem (ezt manapság már nehéz elhinni, de hát így volt) csak abban az esetben volt hajlandó elengedni, ha hozok egy igazolást a Szlovák Tudományos Akadémia pozsonyi Néprajzi Intézetétől is. Alighanem senki nem kérte ezt tőle, s maga sem nagyon tud- ta, mi is legyen abban az igazolásban, de igyekezett magát mindig is túlbiztosítani, hát most is ezt tette. Mert azt bármikor megkérdezhették tőle, hogy na základe čoho…13 Felutaztam hát Pozsonyba, a Népraj- zi Intézetbe, ahol Milan Leščákba botlottam. Arra nem emlékszem, hogy akkor már igazgató volt-e vagy sem, és csak a szobája névtáblája alapján megnyilvánuló bizodalmam alapján kopogtattam-e be hozzá, mindenesetre neki öntöttem ki bánatomat. Ő rögtön intézkedett (nie že kvôli hlúpemu riaditeľovi tenchudák chlapec sa nebude môcť zúčastniť na medzinárodnej konferencii14), s perceken belül kezemben is volt az ékes szlovák nyelven, mindenféle pecsétekkel ellátott hivatalos szlovák állami megerősítése annak, hogy Budapestre nem valamiféle államfelforgató célzattal szeretnék utazni, hanem ott valóban egy nemzetközi konferencián szándékozom részt venni.

Időnként aztán többször is összefutottunk, de az igazán jelentős beszélgetésünk 1989 decemberé- ben lehetett, amikor elkezdtük szervezni a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaságot. Arra már nem emlékszem, hogy a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének igazgatójaként (egyszersmind a Szlovák Néprajzi Társaság elnökeként) ő keresett-e engem vagy én őt, mindenesetre létrejött egy po- zsonyi beszélgetés, ahol kifejtette, hogy a Szlovák Néprajzi Társaság, amely akkor akadémiai keretek között működött, nagy változások előtt áll. Egyrészt neve is megváltozik Szlovákiai Néprajzi Társaság- ra, kifejezendő az ország multietnikus jellegét. Ezen belül szekciókat szeretnének létrehozni a szlovák, a magyar, az ukrán (ruszin), német stb. kutatások szervezésére.15 A szekciók elnökei a tervek szerint egy- szersmind a Társaság alelnökei lesznek, elnököt meg, rotációs alapon közösen választanak. Felajánlotta, hogy az alakulófélben lévő Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság tagozódjon be ebbe a struktúrába. Nekem tetszett az ötlet, miközben tudtam, hogy van egy másik lehetőség is, a Csemadok KB égisze alatt eddig is működő Néprajzi Szakosztályt átminősíteni, átstrukturálni lényegében önálló társasággá. Erről egy személyben nem dönthettem, így felajánlottam neki a rövidesen sorra kerülő alakuló közgyűlésün- ket, hogy ott is ismertesse az elképzelést, s a közgyűlés résztvevői döntenek. Így is történt, Leščák meg- jelent az 1990 januárjában megrendezett pozsonyi közgyűlésen (a Csemadok-székházban), Méry Margit kíséretében, aki akkor a Néprajzi Intézet aspiránsa (mai szóval: doktorandusza) volt, jelen esetben pedig Leščák tolmácsa. Ott is elhangzott ugyanaz, ami négyszemközt a Néprajzi Intézetben. Az érvekre és el- lenérvekre már nem emlékszem, nem is lényeges, hiszen a közgyűlés a Csemadokhoz való kapcsolódást preferálta. Leščák, azt hiszem, kicsit sértődötten távozott, s azóta úgy hozta a sors, hogy személyesen többé nem találkoztunk. Nem hiszem, hogy a tüske hosszan kínozta volna, hiszen egyébként (időnkénti levélváltások) kapcsolatban maradtunk. Lehet, hogy csak bennem maradtak ennek az esetnek ambivalens utóérzései. Meg kell, hogy mondjam, előzetes aggályaim cáfolataként a Csemadok jó gazdának bizo- nyult, ami mégis (még most is) számomra a Szlovák(iai) Néprajzi Társaság felé billentené a döntés mér- legének a nyelvét, az az akadémiai közeg. Az, hogy ha nem is napi, de rendszeres szinten egy tudomá- nyos közegben működhettünk volna, s az a Társaság (s ezen túl a szlovákiai magyar néprajz) tudományos beágyazottsága, kapcsolatrendszere stb. szempontjából vélhetően inkább előnyére, mint hátrányára lett volna. Nem tudhatjuk persze, nagyon történelmietlen ez a volnázás, abba is hagyom… (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az élet később hozott ismét egy hasonló választási szituációt, s a mérleg nyelve akkor sem a szlovák akadémiai közeg oldalára billent. Itt sem tudhatjuk, hogy mi lett volna, ha…)
Milan Leščák szakterülete nem kifejezetten az interetnikus kutatásokra súlypontozódott, de mindig figyelemmel kísérte mind a szlovákiai multietnikus és -kulturális viszonyokat, mind a nemzetközi tren- deket. Folklorizmuskutatásai pedig egyenesen mintát szolgáltatnak a szlovákiai magyar „népművészeti mozgalom” tudományos igényű leírásához, értelmezéséhez, interpretálásához. Ha végezetül tehát azt mondom, hogy műve ma is élő és iránymutató, nem egy üres frázist sütök el, hanem valós feladatokra hívom fel a figyelmet!