szombat, november 26, 2022

Prosser-Schell, Michael szerk.: Populare religiöse Kultur, Konflikte und Selbstvergewisserung in multiethnischen und multikonfessionelle Einwanderungsgebieten. Ausgewählte neuere Forschungen und Dokumentationen mit einem Schwerpunkt auf dem Mittleren Donauraum

Münster–New York: Waxmann 2016, 204 p. ISBN 978-3- 8309-3551-3 /Schriftenreihe des Instituts für Volkskunde der Deutschen des östlichen Europa 17./

„Hosszú cím.” Kezdi bevezetőjét a kötet összeállítója, Michael Prosser-Schell, a freiburgi, a kelet-eu- rópai németek néprajzi kutatóintézetének (Institut für Volkskunde der Deutschen des östlichen Europa; a továbbiakban: IVDE) tudományos munkatársa. Mi tagadás, valóban hosszú, kissé barokkos, viszont ennek fejében a kötet tartalmát kiadósan megmagyarázó. Ha nem volnék minden szarkazmus híján, még azt is mondhatnám, hogy a cím alapján akár maga a könyv is bemutatható lenne. Ha ez teljesen azért nincs is így, maga a cím valahogy mégis kell, hogy fémjelezze magát a művet is. Ennek Prosser-Schell is tudatában van, s ezért (is) hangsúlyozza a címválasztás egyik elemét, a „populáris vallási kultúra” vizsgálatát, s állítja szembe a „klasszikus néprajzi kultúraanalízissel”. Nem mondja ki, de a „populáris vallási kultúra” meghatározást alighanem a korábban bevett népi vallásosság (Volksfrömmigkeit) helyett használja.
Voltaképpen az IVDE utóbbi években egyre markánsabbá való kutatási vonalához, mégpedig a kü- lönféle migrációkhoz kapcsolódó vallási élet gyakorlati megnyilvánulási formáinak vizsgálatához, dokumentálásához, értelmezéséhez kapcsolódnak a kötetben egybegyűjtött, eredetileg részben konfe- rencia-előadásként elhangzott, majd tanulmánnyá formált szövegek. Egy ilyen „alaprendezvény” volt a 2015. június 22-én, az IVDE, a Freiburgi Egyetem, a Szegedi Tudományegyetem és a Fórum Kisebb- ségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja együttműködésében Freiburgban megvalósult nem- zetközi konferencia (Themen und Felder der volkskundlich-kultuanthropologischen Frömmigkeitsfor- schung), amely szűken értelmezve a második világháború után Kelet-Európából kitelepített németek búcsújárásainak szentelte tárgyát, tágabban általában a búcsújárások, valamint az emlékezéskultúra volt a Németországból, Svájcból, Szlovákiából és Magyarországról meghívott előadók központi témája. Nos, ennek a rendezvénynek némely előadása visszaköszön jelen kötet tematikájában is. A migrációt mind a jelzett konferencia, mind maga a kötet is viszonylag széles körben kezeli, hiszen a 18. századi nagy közép-európai demográfiai változások következményeit éppúgy taglalja, mint a második világháború utáni erőszakos népmozgások vagy az azt követő „békés”, Európán belüli lakhelyváltoztatások hatásait, valamint a megnövekedett mobilitással járó kulturális jelenségek egyre masszívabb, az emlékezéskultú- rát is meghatározó terjedését.

A kötet első, A nyugati és a keleti kereszténység határán. Vallási együttélés és konfliktusok a dél-ma- gyarországi Bácskában a 18. században6 című tanulmányának szerzője, Bárth Dániel, választott témáját sokéves elmélyült levéltári kutatási eredményeire támaszkodva mind ez ideig több alkalommal és formá- ban is kifejtette.7 Egy olyan térség, ha úgy tetszik, ütközőzóna vallási mindennapjait vizsgálja, amelynek abban az időben szinte minden lakosa éppen vagy a közelmúltban valahonnan jött. A szó hagyományos értelmében nem volt tehát őslakosság. Az ott élő különféle etnikumok (magyarok, szerbek, németek, ruszinok, szlovákok, bunyevácok, zsidók stb.) vagy a török elő észak felé menekülve telepedtek meg itt, vagy a török után északról érkeztek az újranépesítés során. A multietnicitáshoz természetesen multi- konfesszionalitás is társult. Levéltári kutatásaira támaszkodva Bárth egy sor olyan szakrális jelenségre (a különféle szent helyek, a szent kutak, szent szövegek, szent emberek stb.) mutat rá, amelyek egy idő- ben más-más vallások körében is értelmet nyerhettek és nyertek is. Bárth szerint a vizsgált időszakban ott élőknek éppen az a bevándorlómúltja okozhatta azt, hogy viszonylagos békében tudtak együtt élni. Magyarán nem volt, mert nem lehetett meg senkiben a „gyüttmentekkel” szembeni felsőbbrendűségi érzés, hiszen mindenki éppen valahonnan jött…

Részben kapcsolható az imént bemutatotthoz Juliane Brandt tanulmánya (Alázatos alattvalók vallás- gyakorlásának közösségi praxisa. A tatai reformátusok a 18. század második felében8), amely a lecsengő ellenreformáció s az azt követő protestáns újjászületés körülményeit vizsgálja egy katolikus többségű du- nántúli kisváros, Tata viszonylatában. Érzékletes példákon keresztül mutat be egy afféle modus vivendit, aminek köszönhetően a mélyen katolikus Esterházy-család meghatározta cuius regio, eius religio árnyé- kában, minden (zömében erőszakos) hittérítési kísérletek dacára a protestánsok meg tudták őrizni vallásu- kat az erős katolikus többség mellett. A hitélet teljes kibontakozására (pl. saját templom, parókia, iskolák építése) csak a türelmi rendeletet (1781) követő időben kerülhetett sor. Noha Tatán a magyar mellett akkor már jelentékeny német kisebbség is élt, az etnikai, nemzetiségi különbözőségeket a vallásiak nem képezték le pontosan. Ahogy másutt is ebben az időben a vallási (nem pedig a nyelvi) hovatartozás volt a döntő a korabeli Tatán.

Szilágyi-Kósa Anikó tanulmánya (Egy történelemmel átszőtt utazás Észak-Bádenból Magyarország- ra és annak következményei9) egy dunántúli német település, Barnag török utáni, német vendégekkel való újranépesítésének történetét, a település karakterisztikus jegyeit (pl. a méltán híres kálvária10), továbbá a rendszerváltás utáni öntudatra ébredését taglalja. Az újratelepítés 300. évfordulója tiszteletére hatalmas ünnepséget rendeztek, amelynek keretében egy, a német lakosság új hazába érkezését bemutató össz- népi színjáték bemutatására is sor került, valamint (s erre utal az írás címe) az óhazából, a többi között Észak-Bádenből érkezett vendégeknek köszönhetően, élénk és virágzó kapcsolat alakult ki a magyaror- szági falu mostani lakói és a kibocsátó német települések polgárai között.

Bednárik János tanulmányában (A budakeszi tumultus. Egy 19. századi helyi konfliktus elemzése11) egy, a 18. századtól német többségű (noha jelen esetben az etnikai hovatartozás voltaképpen nem játszik szerepet) település papjának és híveinek konfliktussorozatát mutatja be korabeli dokumentumok alapján az egyéni szerepvállalások aprólékos bemutatásával. Maga az írás már önmagában is roppant érdekfeszí- tő, de ha összevetjük a szerző hasonló típusú további tanulmányaival, akkor a pap és közössége témakör rendkívül szövevényes kapcsolatrendszere tárulhat fel előttünk.12

Jakob Bleyer és a magyarországi katolikus egyház című tanulmányában13 Grósz András egy, az ELTE Bölcsészettudományi Karán benyújtott (időközben nyilván meg is védett) doktori disszertációja14 legfontosabb eredményeit foglalta össze. Jakob Bleyer – neves germanista, a két világháború közöt- ti magyarországi német nemzeti kisebbség meghatározó képviselője (egy ideig nemzetiségi miniszter, több ciklusban parlamenti képviselő) – törekvéseit a szerző egyrészt levéltári források fényében, más- részt a Bleyer által alapított (1921) Sonntagsblatt közleményeinek a tükrében vizsgálja. Ezek, amellett, hogy a magyarországi németek nyelvének és kultúrájának a megőrzését szolgálták (különféle szinteken és szempontok szerint), a katolikus egyházhoz fűződő kapcsolatuknak, valamint a magyar hazafiságon alapuló kettős identitásuknak is jelentős dokumentumai. Bleyer alakja, felmenői fekete-erdei származása, valamint a második világháború után Németországba telepített magyarországi németek emlékezéskultú- rája révén jelenleg is összekötő kapocs Németország és Magyarország között.

Ugyancsak a második világháború utáni kényszerkitelepítések elszenvedői Torsten W. Müller kö- vetkező, 2015-ben a freiburgi konferencián előadásként is elhangzott tanulmányának (Kitelepítettek bú- csújárásai az egykori NDK-ban15), mellesleg egy doktori disszertáció tematikájának is a főszereplői. A jelenség kevésbé volt ismert, a freiburgi közönség fel is kapta a fejét arra, hogy az egykori szovjet megszállási zóna, a későbbi Német Demokratikus Köztársaság területén, az 1950-es évek első felében (a szerző ezt a korszakot vizsgálta), ha rendkívüli módon ellenőrzötten és megfigyelten is, zajlottak, mégpedig hatalmas tömegeket megmozgató vallási búcsújárások. Ezek több szempontból is fontosak (és egyszersmind kényesek) voltak a Türingiába került, elsősorban Magyarországról és a jugoszláv te- rületekről érkezett katolikus kitelepítettek számára. Egyrészt ez olyan alkalom volt, amikor legálisan találkozni tudtak, viseleteikkel nem feltűnést (esetleg ellenérzést) váltottak ki, hanem éppen az össze- tartozásukat prezentálták vele. Lelkileg egyrészt a szülőföld elvesztésével járó sebeket is gyógyították, valamint némileg az újrakezdést megkönnyítették ezek az együttlétek. Másrészt a túlnyomórészt protes- táns térségben ezek a rendezvények összetartozás-tudatukat erősítették, miközben a résztvevők az egyre inkább hivatalosan ateistává váló állami környezetben különféle, az adott pillanatban nem biztos, hogy pontosan körvonalazható későbbi veszélyeknek, negatív megkülönböztetéseknek is kitették magukat.

Michael Prosser-Schell Barna Gáborral való együttműködéséből született a máriaradnai kegytemplom renoválási munkálatait és 2015-ös újramegnyitását bemutató szöveges és képes dokumentumgyűjtemény.16 Dominik Wunderlin egy svájci búcsújáróhely, Mariastein szerepét vizsgálja a migráns hátterű bú- csújárók szempontjából.17 Az említett kegyhely eredetileg a második világháború alatt és után a térségbe került, nagyobbrészt kelet-európai bevándorlók kedvelt találkozási helye volt, majd 1956 után jelentős magyar szent hellyé is vált (1961-ben hatalmas magyar istentisztelet jelzi a búcsújáró hely ily szempontú jelentőségét). Idővel viszont tovább gyarapodott a kegyhelyen lelki megnyugvást keresők száma és köre. A Srí Lanka-i polgárháborúk következtében, az 1980-as évektől tamilok tömegei kerestek (és találtak) menedéket Svájcban. Ezeknek a migránsoknak a 80–90 százaléka hindu, s csak 10–15 százalékuk ke- resztény (ez utóbbi számnak nagyjából 90 százaléka katolikus). Nos, ők is saját kegyhelyükre találtak Mariasteinban, mégpedig nemcsak a keresztények, hanem a hinduk egy része is. Megadott időpontokban ők is használhatták (használhatják) saját rítusuk szerint a kegyhelyet. Némileg hasonlít ez a Bárth Dániel által bemutatott bácskai kegyhelyek, szent kutak, vallási felekezetek átnyúló közös használatára. Jut eszembe, nem egyedi jelenségek ezek. Csak hirtelenjében hadd említsem meg a gömöri Barka római katolikus búcsújáró helyét, amelyet a környék reformátusai is látogattak (látogatnak?). A közeli Rudna határában volt egy mára funkcióját veszített szent forrás (Magdolna), amelynek gyógyhatásúnak tartott vizéből (időnként a római katolikus pap meg is szentelte) nemcsak a környék római katolikus, hanem az evangélikus és református népe is vitt haza. Wunderlin említi (egy képen illusztrálja is), hogy a maria- steini kegyhely szenteltvizet szolgáltató vízcsapjához két piktogramot kellett a fenntartóknak kihelyezni- ük: az egyik azt mutatja, hogy a csapból jövő (szentelt) víz flakonba eresztendő és hazaviendő. A másik arra figyelmeztet, hogy nem (rituális) kézmosásra szolgál…

L. Juhász Ilona Út menti haláljelek és halálhelyjelek című tanulmányában18 az emlékezéskultúra egy, a megnövekedett mobilitásból (is) adódóan napjainkban kétségtelenül reneszánszát élő jelenségét, a halálos közúti balesetek emlékére állított haláljelek és halálhelyjelek dél-szlovákiai változásait mutatja be. Szorosabban véve a Somorja–Komárom és Komárom–Rozsnyó útszakaszokon tett, csaknem két év- tizedes megfigyeléseit adja közre a szerző a 2015-ös freiburgi előadásból átdolgozott tanulmányában.19

A bevezetőben Michael Prosser-Schell amiatt szabadkozik, hogy a kötetnek nincs egységes kerete. Szerintem viszont van: a (lakó)helyváltoztatásból is adódó szakrális és „szakrális” emlékhelyek és -jelek, emlékezetkultúra az, ami (ha lazán is, de) a kötet tanulmányait mégis egy egységbe keretezi. És ami miatt rendkívül fontosnak tartom a kötetet, az az, hogy Európa két térségének, mondjuk így, Dél-Németország- nak és a Kárpát-medencének évszázados élénk kapcsolatrendszereire építve, azt tovább folytatva, egy keretben mutat be, egymással párhuzamba állítva vagy akár konfrontálva hasonló jelenségeket.