A reálszocializmus mint a néprajzkutatás tárgya
***
Munkámban azt szeretném megvizsgálni, hogy az etnológia mint tudomány mennyiben képes a reálszocialista mindennapok néhány fontos aspektusának megvilágítására. A kérdéskört az európai etnológia (Ethnologia Europaea) eszméje felől szeretném megközelíteni, amely egy többszálú kutatói diskurzus, amennyiben a közép-európai néprajzkutatás hagyományát kultúrantropológiai és szociálantropológiai módszerekkel kapcsolja össze. Egy interdiszciplináris jellegű szociokulturális tudományterületről van szó, amelynek leghangsúlyosabb eleme a mindennapok kultúrájára, a társadalmi különbségekre, interszubjektív mozgatóerőkre, cselekvési és gondolkodási mintákra, valamint a kultúrák közti hermeneutikára való reflektálás. Egy olyan tudományág, amely a legkülönfélébb európai társadalmi csoportok (múlt- és jelenbeli) interszubjektív dimenzióját vizsgálja3.
Érdeklődésem tárgyát, a reálszocializmust szakmai körökben általában ideológiai koncepcióként, politikai-gazdasági rendszerként vagy éppen (egy korhoz kötött) geopolitikai terminusként szokás meghatározni. Az alábbiakban ezzel szemben azt próbálom majd bizonyitani, hogy az etnológiai szempontból a reálszocializmust sokkal inkább érdemes kulturális jelenségként értelmezni. A kulturális típus elméletét, mint társadalmi jelenségek elemzésére alkalmas modellt a tartui szemiotikai iskola dolgozta ki, eredetileg az irodalomtudomány kérdéseire vonatkoztatva. (vö. Lotman 1981). A reálszocializmust azért is jellemezhejük kulturális típusként, mert megvalósulását, fokozatos kialakulását számos kulturális változás vagy változtatásra való törekvés kísérte. A vizsgált jelenséget munkánk szempontjából úgy is meghatározhatnánk, mint különleges kulturális szokások és szabályok összességét. Wolfgang Engler berlini kultúrszociológus e tekintetben okkal beszél a kelet- és nyugat-európai viselkedés, magatartás közti „civilizációs résről” (vö. Engler 1992). Jurij Lotman szerint egy adott kulturális típus jellemrajzát csak akkor tudjuk teljességgel felvázolni, ha kijelölhetők azok a legalapvetőbb elemek, amelyek az adott kulturális rendszer működéséhez elengedhetetlenek (Lotman 1981, 57). A szocialista realitás modellezését viszont differenciáltan, mindig több értelmezési szint meghatározásával kell kialakítanunk. Az etnológia számára a legalkalmasabb terepnek éppen a legalsóbb szint, vagyis az ún. hétköznapi emberek gyakorlati cselekedeteinek, reflektálatlan döntéseinek és eseményeinek vizsgálata mutatkozik.
Amikor tehát az etnológia a reálszocializmust vizsgálja, célja nem a korabeli politikai rendszer összefüggéseinek feltárása, sem pedig fejlődéstörténetének vagy átalakulási mechanizmusainak elemzése. Sokkal inkább azt szeretné feltérképezni, miként viszonyultak hozzá az emberek, és mennyiben befolyásolta vagy alakította mindennapi döntéseiket. Fontos kérdésként merülhet fel továbbá, hogy a vizsgált rendszernek milyen mai interpretációi születnek, illetve, hogy az aktuális értelmezések milyen új összefüggésekre mutatnak rá. A reálszocializmus idejére jellemző repetitív viselkedés- és szokásminták feltárása, feldolgozása fontos lehet az átalakulási periódusok, vagyis a posztszocialista átalakulási időszakok sajátos problémáinak megértéséhez. Jellemző, hogy ezek a problémák nemegyszer a szociális interakció szereplői és meghatározói előtt is ismeretlenek. Célunk tehát a vázolt módszer tekintetében nem csupán a reálszocializmus önmagában való vizsgálata, hanem sokkal inkább a róla kialakult mai képek és interpretációk elemzése. Nem egy letűnt rendszer rekonstrukciója, hanem a múltunkhoz való természetes viszonyunk, tágabb értelemben pedig az emberi emlékezet működése mozgatórugóinak vizsgálata4.
Nyilvánvaló, hogy a fentebb vázolt kutatási perspektívának mindenképpen figyelembe kell vennie a felellhető forrásanyagokat vagy a tudományterület módszertanát érintő specifikus problémákat. Ugyanakkor ebből a szemléletből kiindulva mindjárt több komolyabb elméleti kérdés is felmerül. Az egyik legnyilvánvalóbb probléma, hogy a reálszocializmusra ma már (Európában legalábbis5) csakis ex-post-perspektívából tekinthetünk, tehát egy olyan realitást, jelenséget vizsgálunk, amely de facto már nem létezik. Gondot jelenthet az is, hogy a múlt bárminemű vizsgálata mindig is a jelen folyton változó szempontjaitól, aktuális látószögeitől függően változik, alakul. A múlt interpretálása tehát mindig csupán a jelen (mint egykori realitás lecsapódása) szemlélői pozíciójából történhet.
***
Tanulmányunk során a reálszocializmust úgy is definiálhatjuk, mint egy sajátos társadalmi megarendszert, amelyen belül „a szocialista ideológia és kultúra a társadalmi élet minden rétegét és szeletét átitatta” (Eichhorn 1969, 407). Így tehát egy olyan, kötött berendezkedésű rendszernek tekinthetjük, amely – ellentétben a szocializmussal mint puszta ideológiai doktrínával – közvetlen kapcsolatban olvadt eggyé a mindennapokkal. Egy olyan „átélt” vagy „megélt” szocializmusról beszélünk tehát, amelynek egyik fő célkitűzése, nyílt törekvése „egy új ember megformálása” volt, ami – a kommunista ideológusok törekvései szerint – egy alakulófélben levő „új társadalom” keretein belül valósult volna meg. A rendszer ideológusai a szocialista (vagyis új típusú) ember célként kitűzött „intellektuális és erkölcsi megújulását, valamint tökéletesítését” (Ponomarjov 1979, 73) tekintették hivatkozási alapnak utópisztikus törekvéseik legitimálására. A korabeli kommunista hatalom ezen oldalának vizsgálatával – nem kis figyelmet szentelve a témának – számtalan más társadalomtudományi diszciplína kutatója is foglalkozott már,
A kutatók figyelme kiterjedt a kommunista uralom további aspektusaira is. Leginkább azokra a területekre, amelyek összefüggnek a rendszernek azon gyakran hangoztatott törekvésével, miszerint a hatalom programszerűen beleszólt a közélet minden szférájába. Ez a kontroll természetesen magába foglalta a mindennapok kulturális életébe való gyakori, nagy mértékű intervenciókat is6. A szocializmus teljes meghonosítása és berendezése elsősorban a politika szintjén valósulhatott meg. Az egész folyamatot végigkísérte egy hoszszú távú, minden szintet érintő kulturális innovációra való törekvés is7. E tényeket szem előtt tartva kell tekintenünk a témára, a rendszer etnológiai elemzésekor fontos szempont, hogy a súlypontokat a reálszocializmus kulturális koncepcióira, valamint a végbemenő kulturális változások dinamikájára összpontosítsuk. A rendszer kulturális koncepciói alatt pl. a szocialista esztétikáról, erkölcsről, hőskultuszról, az ideológiáról és hitről, a jövőképről és a hazafiasságról való elképzeléseket érthetjük. A fenti fogalmakból kiindulva sajátos képet rajzolhatunk az adott korszak kulturális életéről, a kommunisták által propagált „szocialista életmódról” mint társadalmi modellről.
Amennyiben a tárgyi emlékek és konkrétumok8 helyett figyelmünket kizárólag a kultúra eszmei vonatkozásaira összpontosítjuk, tehát a nem tárgyi kultúrának nevezett jelenséget preferáljuk, az etnológiai kutatás szemszögéből két konkrét módszer rajzolódik ki. Az első lényege a rendszert megélt korosztály korabeli, vagyis résztvevő (tehát jelen-perspektívából történő) megfigyelése, a második módszer alapja pedig a vizsgált korosztály képviselőivel, különféle, változó szempontok szerint készített interjúk lennének. Vizsgált tárgyunk jellegéből (a már említett ex-post-perspektívára gondolunk) nyilvánvaló, hogy a reálszocializmus mai szemszögből való vizsgálatakor a két említett módszer közül csupán a második jöhet szóba. Amennyiben autobiografikus szövegekről, szájhagyomány útján terjedő anyagokról van szó, a szóbeli adatközlés módszerei szerint járhatunk el. Eközben viszont mindenképpen hangsúlyoznunk kell – ellentétben az ún. „nagy történelemről”9 készült művekkel, amelyek kapcsán általában a politikai vagy közéleti elit tagjait kérdezik meg – az etnológia figyelmének központjában mindig a „hétköznapi” emberek kultúrája áll.
A (szóbeli) történetmesélés az ember legősibb adottságai, szellemi foglalatosságai közé tartozik. Az etnológusok már eleve is emiatt szentelnek nagy figyelmet a szóbeli történeteknek, híradásoknak. Általánosságban elmondható, hogy a szóbeli adatközlés a néprajztudomány egyik legalapvetőbb témája, egyszersmind forrásanyaga. A mindennapok életéről szóló történetek – Bernd Faulenbach kifejezésével élve – „a névtelen ember tapasztalatait” (Faulenbach 1999, 16) internacionalizálják, s tárják elénk elbeszélőik feltételezett tudását, elképzeléseit, eszmevilágát stb. A narratív megnyilvánulások gyakorlati használhatósága leginkább abban nyilvánul meg, hogy a mindenkori elbeszélő a tömörítés, az elvonatkoztatás és a leegyszerűsítés által azonnal a múlt érzetét kelti, s ezáltal az események egy képzeletbeli lineáris sorozatát hozza létre. De nemcsak ebben. A narráció néprajzi szempontú vizsgálata arra az alapfeltevésre épül, hogy – szellemi, lelki sajátosságai mellett – minden szóbeli megnyilvánulás egyúttal a mesélő szociális hátteréről is képet ad, vagyis egy adott kulturális kontextusba ágyazott, lényeges, releváns információról van szó. Tehát – Jan Assmann kifejezését idézve – egy „kulturálisan meghatározott Énről” van szó (Assmann 2001, 122). Minden narratív megnyilvánulás több információt tartalmaz, mint amennyit megfogalmazója tudatosan elmondott. Ilyen értelemben az elbeszélésnek egyfajta interszubjektív dimenziójáról beszélhetünk. A szájhagyomány útján terjedő vagy szóbeli történetekben megnyilvánuló információanyag összesítése, rendszerezése és interpretációja ezért tekinthető a néprajztudomány legfontosabb törekvésének, feladatának.
A reálszocializmust érintő szóbeli elbeszélések elemzésénél abból az alaptételből indulhatunk ki, hogy a tipikus szocialista életmód specifikus elemei a mindennapi élet leghétköznapibb eseményeiben is benne foglaltattak, így azok a vizsgált korszakot megélt elbeszélők történeteiben máig fellelhetők. A reálszocializmus hétköznapjaira való visszaemlékezések ezért – bizonyos mértékig – jó betekintést nyújtanak a vizsgált kulturális típus működési mechanizmusaiba. A kutató az adatközlővel való kapcsolat során nem csupán azt tudja meg, amire érdeklődése eleve irányult, hanem időnként sajátos és váratlan információs korlátok, tabuként kezelt témák is felbukkanhatnak. Az ilyen narratív pozíciók és tabutémák pedig a későbbiekben hasznos kiindulási pontokként szolgálhatnak egy-egy további kutatás során.
***
A fejlett ipari társadalmakban végzett néprajzi kutatások kimutatták, hogy egy-egy szóban vagy írásban reprodukált történet nem pusztán leképezése annak a világnak, amelyben a mesélő él, hanem maga a történet egyúttal egy új világot is teremt. A szerző vagy az adatközlő akarva-akaratlanul kiragad egy-egy emléket az események végtelen sokaságából, hogy azokat elbeszélésében önálló, összefüggő történetekké fűzhesse össze (Andrle 1999, 43). Az elbeszélés így egyfajta kulturális technikaként értelmezhető, hiszen megfoghatóvá és érthetővé teszi a múltat azáltal, hogy kiemeli a számára érdekes, fontos, tehát továbbadásra érdemes eseményeket. Egy a múltba visszatekintő önéletrajzszerű elbeszélésnek különleges szerepe van: a múltbéli emlékeket a jövőbeli elvárásokkal együtt reprezentálja. Egy élettörténet így az egyén szociális helyzetéről is tudósít, tükrözi annak különféle problémamegoldó képességeit, vagy éppen csoportokhoz, szociális rétegekhez való tartozását (Andrle 1999, 44).
Christian Giordano svájci etnológus szerint a néprajz a múltnak azon szegmensét igyekszik szóra bírni, amely éppen a jelenben mobilizálódva jut kifejezésre (Giordano 2000, 37). Giordano, aki a múlt század kilencvenes éveiben egy dobrudzsai szocialista kooperáció átalakulásait kutatta, arra próbált rámutatni, hogy adatközlői a múlt eseményeit folyamatosan újrainterpretálták, nemritkán teljesen újraformálva őket. A múlt feldolgozásakor az etnológiának ezért inkább az ember veleszületett emlékezésmintáira, a történtekhez való aktív viszonyára kellene összpontosítania, nem pedig magára a történelemre (vagyis a világtörténelem objektív tényeire). Mivel minden egyén történelmi tapasztalata legbelsőbb, szubjektív élményeivel szerves összefüggésben alakul, az etnológia céljának ennek a belső történelmi tudatnak a kibontása, feltárása kell, hogy legyen. A néprajzkutatás számára közben nem az adott egyén saját élménye az igazán érdekes, hanem az egyes mesélők és történetek között létrejövő interszubjektív tér.
A mindennapi élményekről szóló élőbeszédnek forrásként való kezelése természetesen egy sor problémát is felvet. Fontos kérdésként merülhet fel, hogy egy-egy történetben tudatos fabulálásról, öntudatlan fikcióról, vagy éppen autentikus emlékről van-e szó, továbbá lényeges befolyásoló elem lehet, ha az adatközlő túlságosan hajlik a múlt idealizálására vagy éppen önmaga túlzottan mesélővé stilizálására. Az ilyen és hasonló nehézségek általában a szóbeli közléseket jellemzik, az idevágó metodológiai szakirodalom viszont ismer néhány többé-kevésbé hatásos megelőző stratégiát. Az ilyen források értékelésénél azonban mindig szem előtt kell tartanunk, hogy esetükben nem objektív információk felhalmozásáról van szó, hanem úgy tükröznek különféle múltbeli eseményeket, hogy azok közben újabb és újabb kontextusokba ágyazódva jelennek meg. Ennek révén egy adott történelmi eseményről mindig több, egymástól eltérő személyes interpretáció születik, s ezek majd a néprajzkutató összegző és elemző tevékenysége során állhatnak össze tudományos igényű helyzetképpé. Az etnológiai elemzések egyik fő célja éppen az ilyen megnyilvánulásokban rejlő belső logikai összefüggések feltárása lehet, még akkor is, ha azok sok esetben homályosnak vagy ellentmondásosnak tűnhetnek.
***
Az etnológus munkájának magyarázatokat, értelmezési vagy megoldási lehetőségeket kell kínálnia. Egy-egy társadalmi probléma alaposabb megismerése, valamint azokon túlvezető megoldási, leküzdési stratégiák keresése is munkájának fontos része lehet. Az etnológiai kutatás nem kevésbé lényeges eleme a különféle „natív” helyzetek és álláspontok alaposabb megvilágítása, illetve ezek másokkal való megosztása, vagyis „non-natív” kulturális kóddá való transzformációja is. E szempontok mentén haladva a következőképpen öszszegezhetnénk a reálszocializmus etnológiai kutatásának alapvetéseit: egy olyan területről van szó, amely a reálszocializmusban kialakult cselekvési, viselkedési és gondolkodási formákat és mintákat vizsgálja, ugyanakkor a korszakra jellemző túlélési stratégiákkal is foglalkozik, amelyek gyakran elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy az emberek el tudják viselni a deficites gazdaság, a totalitárius rendszer beavatkozásai, valamint a kényszerű modernizáció által okozott terheket. Az európai etnológia kontextusából vizsgálva a reálszocializmusra mint olyan rendszerre kellene reflektálnunk, amely saját kulturális világot, valóságos új életteret alakított ki maga köré, saját szabályrendszerrel és előírt magatartásmintákkal. A hétköznapi emberek döntő többségének nem maradt más választása, mint elfogadni a fennálló rendszert. Arra ugyanis senki sem képes, hogy egy adott társadalom mindennapjaiban mozogva – hosszú távon – teljesen izolálni tudná magát a rendszer társadalmi és kulturális normáitól (Roth 2000).
A reálszocializmusra mindamellett nem lenne szabad kizárólag mint totalitárius diktatúrára tekintenünk, még akkor sem, ha a benne fennálló politikai hatalom kétségkívül totalitárius jellegű volt. A rendszerben élő egyének élettörténetét, valamint a korabeli kulturális gépezethez való kötődésüket ugyanis nem lehet egyenlővé tenni magának a diktatúrának a történelmével. Ezt a problémakört sokkal inkább érdemes más tudományágak hatáskörében meghagyni, még akkor is, ha a reálszocializmus mindennapjainak etnológiai vizsgálata sok tekintetben hozzásegíthet a diktatórikus rendszer belső összefüggéseinek megértéséhez is. E folyamatok alatt a rendszer különféle kulturális praktikáit értjük, amelyek gyakran arra kényszerítették a szocialista társadalom tagjait, hogy mindenképpen részt vállaljanak bennük: a magán- és közélet szigorú kettéválasztását, a társadalom specifikus (újra)hierarchizálását, a mindenkire kiterjedő kollegialitás és szolidaritás modelljét, ugyanakkor az egymás iránti kölcsönös gyanakvás és a besúgóhálózat fokozatos kiépítését is.
A reálszocializmus etnológiai vizsgálatának további tárgyai az ún. „szocialista életvitel” interszubjektív kontextusban értelmezett kulturális jelenségei lehetnek, beleértve minden gondolkodásbeli vagy ideológiai sémát, szociális praktikát és ünnepkultuszt. Az előbbi szempontok alapján, mintegy összegzésként a következő kérdéseket tehetjük fel: hogyan formálta az embereket a reálszocializmus, illetve milyen mentális nyomokat hagyott a rendszer a benne élőkben? Létezett-e a reálszocializmusban egységes kulturális-kultúraformáló rendszer? Mennyiben volt a rendszer tartalmilag „szocialista” és formailag „nemzeti”, mint ahogyan azt annak idején hirdették? Létezett-e egyáltalán nemzetközi formája a reálszocializmusnak, vagy csak különálló nemzeti modellekről beszélhetünk? S ha létezett átfogó, internacionalista koncepció, lehet-e abból ma az egyes nemzetek sajátosságaira, jellemző vonásaira és problémáira következtetni? A cseh viszonyokat tekintve felmerülhet az a kényes kérdés is, vajon egy (a csehekre) kívülről ráerőszakolt szociális kísérletről volt-e szó (mint ahogyan azt Csehországban gyakran állítják), vagy egy olyan társadalmi és értékrendről beszélhetünk inkább, amely szervesen összefügg a nemzet kultúrájával, és akár egészen a nemzeti ébredés korszakáig vezethető vissza?10
A reálszocializmus tanulmányozásakor mindig szem előtt kell tartanunk ugyanis azt a tényt, hogy nem előzmények nélkül alakult ki, hanem szorosan kötődött korábbi társadalmi rendszerekhez, szerkezetét pedig számos történelmi, szociális, kulturális és egyéb tényező alakította és befolyásolta. Nagyrészt emiatt is alakult ki számos, egymástól eltérő kép a reálszocializmus hétköznapjairól, s ezért is lehet utólagos megítélése gyakran erősen ambivalens. Arra az elméletre, mely szerint a reálszocializmus fogadtatása, megítélése és gyakorlata helyi szinten gyakran nagyon különbözött az állami szinten tapasztaltaktól, példaként saját kutatási tapasztalataimat hozhatom fel. A morvaországi Žïár nad Sázavou városban egy nemzetközi projektum keretében végzett kutatás, amelyben magam is részt vettem, igazolta azt az elképzelést, miszerint regionális szinten a szocialista életvitel formálisan mindenekelőtt a „Gleichschaltung” eszközeivel, vagyis a helybeli szociális mikrostruktúrák és hétköznapi kulturális hagyományok agresszív szinkronizációjával, egybeolvasztásával honosodhatott meg. Mindez sok hasonlóságot mutat az imperialista agresszióval, hiszen ez is asszimilációs és akulturalizációs intézkedések által valósult meg, a folyamatot pedig szintén erőszakos iparosítás és tömeges migráció kísérte és erősítette. A fenti összefüggések némi párhuzamot mutatnak az ún. dependency theory alapvetéseivel, azzal az elmélettel, amellyel a 20. század 60-as éveitől kezdve gyakran szokás érvelni a nyugat-európai etnoregionalizmus fellendülése és az ott végbemenő vallási forradalmak vonatkozásában is. Mindezekben a diskurzusokban jellemzően központi fogalomként merül fel a centrum-periféria ellenpár, valamint a belső kolonizáció fogalma. Jó példa erre, hogy a Žïárban végbemenő változások kommunikálása során is az őshonosok és telepesek ellentéte alkotta a rendszer által folytatott és elfogadott interpretáció vázát (Vö. Lozoviuk 2003; Lozoviuk 2004; Lozoviuk 2005b).
***
A néprajzkutató az adatközlők elbeszéléseit feldolgozva nem a történelmi tények feldolgozását tűzi ki célul. Figyelme sokkal inkább a szóbeli megnyilvánulásokban rejlő interszubjektív emlékezetre irányul: egy olyan emlékezetre, amely a múlt történéseit próbálja (újra)értelmezni, tehát nem feltétlenül a „ténylegesen megélt” valóság felidézése a célja. Különböző kulturális modellek és diskurzusok elemzésénél ezért nem elsősorban az a mérvadó szempont, hogy „pontosan mi hogyan történt”, hanem az, hogy egy személy vagy közösség miként gondolkodik egy adott történelmi eseményről, és hogy interpretációja milyen, a társadalom szempontjából is releváns összefüggéseket világít meg. Csak ekképpen mérhetjük fel egy-egy olyan értékítélet relevanciáját, amelyben a reálszocialista hétköznapok valamely mozzanata, pl. az emberek közti kapcsolatok, szokásminták, értékrendek stb. jelennek meg.
A szóbeli visszaemlékezések gyakran tartalmaznak különféle magyarázatokat arra vonatkozóan is, hogy egy adott esemény miért vagy miért éppen abban a formában történt meg. A jelen időben zajló és múltbeli eseményekre visszaemlékező történetekben a múlt nemritkán egyes kiragadott események magyarázatává szűkül, melyeket az emlékezet – a valósághoz képest – gyakran lényegesen átrendez. E helyütt hivatkozhatunk Jurij Lotman különbségtételére „kulturális szöveg” és „nem-szöveg” között. Eszerint kétfajta szöveg létezik: az egyik típusba a társadalom számára fontos, releváns szövegek, míg a másikba a „feledésre ítélt”, vagyis a kollektív tudatból kitörlődött (vagy kitörlődő) szövegek tartoznak11. Az e térre irányuló kutatások egyik legalapvetőbb kérdése tehát a kicserélt információ feldolgozási mechanizmusai, illetve az azokban rejlő logikai összefüggések, valamint az emlékezet általi szelekció mibenlétére, milyenségére irányul. A néprajzi elemzés végső konklúziója tehát egy a következő típusú kérdésfelvetésre adott válasz lehetne: A ma társadalmára nézve milyen üzenetértéke van annak, hogy a ma embere ilyen vagy amolyan módon emlékezik vissza a szocializmusra?
A múltbeli történések minden egyes megfogalmazása csupán egyike a sok lehetséges leírásnak, ami „ténylegesen” megesett, tehát nem szükségszerűen értékítélet vagy általános érvényű igazság. Hasonlóan, mint ahogy a néprajzkutatók különböző kultúrákban a világ különböző „lehetséges verzióit” látják, a múltra való folyamatos visszaemlékezésekben is a történelem egy-egy lehetséges variánsa, interpretációja jelenik meg. Ezek természetesen nem teljesen tetszőleges tartalmúak, hiszen interszubjektív jellegüknél fogva mindig egy belső logikát rejtenek magukban. A mindenkori néprajzkutatónak pedig éppen ezt a belső rendszert kell feltárnia, kihámoznia. Nyilvánvaló, hogy „a valóban megtörtént” eseményekről alkotott képek nemritkán ellentmondanak egymásnak. A múlthoz való viszonyunk ambivalens megközelítése tehát nem feltétlenül deviáció, hanem sokkal inkább arra a tényre hívja fel figyelmünket, hogy az adott közösség tagjai egy-egy társadalmi realitást eltérően észlelnek, alkotnak és élnek meg. Ezeknek az összefüggéseknek az ismerete pedig különösen fontos a totalitárius rendszerek reflexiójához és elemzéséhez.
(Csanda Máté ford.)
Irodalom
Alan, Josef
1995 Normales Leben unter anormalen Verhältnissen: die tschechische Gesellschaft in den siebziger und achtziger Jahren. In Der Riss im Raum. Berlin, 94–101. p.
Assmann, Jan
2001 Kultura a pamì. Písmo, vzpomínka a politická identita v rozvinutých kulturách starovìku. Praha.
Eichhorn, Wolfgang u. a. (Hgg.)
1969 Wörterbuch der Marxistisch-Leninistischen Soziologie. Berlin.
Engler, Wolfgang
1992 Die zivilisatorische Lücke. Versuche über den Staatssozialismus. Frankfurt a/M.
Faulenbach, Bernd
1999 Aspekte des Alltagslebens. In Alltagsleben in der DDR und in den neuen Ländern, Materialien der Enquente-Komission „Überwindung der Folgen der SED-Diktatur im Prozes der deutschen Einheit” Band V. Frankfurt a/M., 15–21. p.
Filipov I.
1998 Informatoria katedry sociologie FSV UK (Autorenkolektiv). Praha.
Filipov II.
1999 Informatoria katedry sociologie Institutu sociologických studií FSV UK (Autorenkolektiv). Praha.
Giordano, Christian
2000 Aktualisierte und aktivierte Geschichte in mediterranen Gesellschaften. Rheinisches Jahrbuch für Volkskunde Band 33, 37–50. p.
Halbwachs, Maurice
1985 Das kollektive Gedächnis. Frankfurt a/M.
Hann, Chris (Hg.)
1993 Socialism. Ideals, Ideologies and Local Practice. London.
2002 Postsozialismus. Transformationsprozesse in Europa und Asien aus ethnologischer Perspektive. Frankfurt a/M./New York.
Konopásek, Zdenìk (Hg.)
1999 Otevøená minulost: Autobiografická sociologie státního socialismu. Praha.
Lotman, Jurij
1981 Über das typologische Studium der Kultur. In Kunst als Sprache, Leipzig, 49–66. p.
Lozoviuk, Petr
2003 Ethnographie des realsozialistischen Alltags. Fallbeispiel Žïár nad Sázavou (Tschechien). Kuckuck. Notizen zur Alltagskultur Nr. 1, Jg. 18, 16–21. p.
2004 Eine sozialistische Musterstadt. Industrialisierung, Urbanisierung und Ideologisierung des Alltags in der tschechischen Provinz. In Arbeit im Sozialismus – Arbeit im Postsozialismus. Erkundungen der Arbeitswelt im östlichen Europa. Hg. von Klaus Roth. Münster, 219–238. p.
2005a Evropská etnologie ve støedoevropské perspektivì. Pardubice.
2005b Das Alte und das Neue in einer sozialistischen „Musterstadt”. Die Bezirksstadt Žïár nad Sázavou, In Sozialgeschichtliche Kommunismusforschung. Tschechoslowakei, Polen, Ungarn und DDR 1948-1968. Hg. von Brenner Ch. und P. Heumos. Bad Wiesseer Tagungen des Collegium Carolinum, Band 27, München, 481–503. p.
.
Otáhal, Milan – Vanìk, Miroslav
1999 Sto studentských revolucí. Studenti v období pádu komunismu – životopisná vyprávìní. Praha.
Ponomarjov, Nikolaj B.
1979 Reálný socialismus a jeho mezinárodní význam. In Reálný socialismus a jeho mezinárodní význam. Praha, 23–75. p.
Roth, Klaus (Hg.)
2005 Sozialismus: Realitäten und Illusionen. Ethnologische Aspekte der sozialistischen Alltagskultur. Wien.
Roth, Klaus
1991 Erzählen im sozialistischen Alltag. Beobachtungen zu Strategien der Lebensbewältigung in Südosteuropa. Zeitschrift für Volkskunde 87, 181–195. p.
2000 From the Study of „Folk Culture” to the Study of (Socialist) „Everyday Culture“: an Undesired Transition? Plenary paper presented at the conference of the International Association for Southeast European Anthropology (Sofia, September 14–17, 2000).
Vanìk, Miroslav a kol.:
2002 Ostrùvky svobody. Kulturní a obèanské aktivity mladé generace v 80. letech v Èeskoslovensku. Praha.
Vanìk Miroslav (vyd.)
2005 Vítìzové? Poražení? Politické elity a disent v období tzv. normalizace. Životopisná interview. Praha.
2006 Mocní bezmocní a Bezmocní mocní. Politické elity a disent v období tzv. normalizace. Interpretaèní studie životopisných interview. Praha.
Vanìk, Miroslav
2003 Orální historie. Metodické a „technické” postupy. FF UP Olomouc.
2007 Naslouchat hlasùm pamìti: teoretické a praktické aspekty orální historie. Praha.
Verdery, Katherine
1996 What was Socialism, and What Comes Next? Princeton NJ.
Významný mezník v životì komunistù. In Reálný socialismus a jeho mezinárodní význam. Praha 1979, 76–83. p.