Gecse Annabella: Az etnikai és társadalmi átrendezõdés folyamata egy gömöri falu 20. századi életében
Az etnikai és társadalmi átrendeződés folyamata egy gömöri falu 20. századi életében. Komárom – Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2007, 191 p. /Interethnica 10./ ISBN 978-80-80249-13-8
Gecse Annabella: Az etnikai és társadalmi átrendeződés folyamata egy gömöri falu 20. századi életében c. munkáját olvasva már az első néhány oldalt követően több, elsősorban kutatás-módszertani kérdés is felmerül az olvasóban. Az olvasás előrehaladtával – és persze ismerve Gecse Annabella eddigi munkásságát, hitvallását a néprajzról és a rokon tudományokról – egyértelmûvé válik, hogy a problémát azon az optikán keresztül vizsgálta, s vonta le következtetéseit, mely főleg a néprajzkutatók (és kultúrantropológusok) fiatalabb generációjára jellemző. (Jelen recenzió keretei között nem áll sem módomban, sem szándékomban bővebben kifejteni az alábbi kérdést, ami megfogalmazódott bennem mindezek kapcsán: elérkezett a magyar néprajz paradigmaváltása vagy csak egyszerûen arról van szó, hogy a hagyományos paraszti közösségek végleges eltûnésével a kutatók új témákat, új kutatási területeket keresnének maguknak?) Ennek az interdiszciplináris szemléletmódnak – mely megfelelő arányban ötvözi a néprajzzal a kulturális-, történeti- és szociálantropológia, alkalmanként a szociológia és a szociolingvisztika módszereit és eredményeit – nagyszerû képviselőit találjuk a magyarországiak mellett elsősorban az erdélyi kutatók között, de (amennyire ismereteim helytállóak térségünk kutatás-módszertani fejlődését illetően) a fiatal szlovák és cseh etnológusok szemléletmódja is ebbe az irányba fókuszál, s ez a szemléletmód markánsan jelen van a szlovákiai magyar néprajztudományban is. Jó példája ennek épp ez a kötet. Mindezzel együtt Gecse Annabella jelen munkája az egyébként Magyarországon magas színvonalon mûvelt társadalomnéprajz egyik remek példája is.
Már a dolgozat elején – a falu bemutatása, a történeti–néprajzi–demográfiai előképek felvázolása során – egyértelmûvé válik, hogy a szerző igencsak „otthon van” az általa vizsgált településen. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogy vizsgálódásának tárgyát szülőfaluja és annak társadalomnéprajza képezi. Ilyenkor merül fel a kérdés, hogy ennyire mély ismereteket lehet-e szerezni egyetlen kutatási módszerrel, esetleg a fellelhető korabeli írásos emlékek, személyes feljegyzések, fényképalbumok tanulmányozásával? Külön-külön aligha! Még ha a kutató a kutatási módszerek mindegyikét ötvözi is, a tökéletes „láthatatlansághoz” mindenképp szüksége van arra, hogy születésétől fogva része legyen az adott településnek, közösségnek. Az „idegen” kutató ugyanis nem tud annyi időt eltölteni egy településen, hogy „helybélivé” váljon. Vissza-visszatérhet egy közösségbe éveken keresztül, s alkalmanként heteket, hónapokat is eltölthet ott, ő akkor is csak „az az idegen lesz, aki gyakran eljön közénk, aki olyan akar lenni, mint mi, aki titokban vagy kevésbé titkolva folyton lefényképez, lefilmez bennünket és mindenféle buta kérdéseket tesz fel nekünk”. Ahhoz ugyanis, hogy az idegenből érkezettet helybéliként kezelje a hagyományos közösség, kevés egy emberi élet. A Szabó László által leírt hajdúböszörményi parasztember találó megfogalmazása szerint (miután az 1950-es évek elején a településre helyezett párttitkár azzal kezdte egy nagygyûlésén a mondandóját, hogy tudja azt, hogy őrá csak mint „jött-mentre” tekintenek a helybeliek) ugyanis a kívülről jött idegen „egy senki, jött-ment majd csak a gyereke lesz”.
Mindezek alapján úgy tûnik, hogy a résztvevő megfigyelés csak bizonyos esetekben – ha a kutató történetesen a saját közösségén belül vizsgálódik – kecsegtet azokkal az eredményekkel / eredményességgel, amit a módszer megnevezése első hallás után előre vetít. Természetesen nem kívánom vitatni eme kutatási módszer létjogosultságát, azonban bizonyos fenntartásokkal kell kezelni, s az ezt az eljárást egyedüli üdvözítőként beállító vélekedéseket is alkalmanként talán érdemes a helyükre tenni. Mivel minden embernek – bizony, még a kutatónak is! – értelemszerûen egy szülőfaluja, városa van, illetve élete során legfeljebb 2-3 lokális közösségnek lehet többé-kevésbé elfogadott/befogadott tagja, s mivel térségünk minden egyes településének nem lehetnek „saját” kutatói, így a különféle történeti- és társadalomtudományokban ismert és alkalmazott módszerek ötvözetével kénytelenek a jövőben is tovább dolgozni a néprajzkutatók. Ezt a feladatot pedig Gecse Annabella igazán jól oldotta meg!
Kétségünk nem férhet hozzá, hogy Baraca – a vizsgált település – bemutatása során a szerző az összes fellelhető történeti adatot elénk tárja, melyek szinte már-már egymást igazolják. A könyv másodszori elolvasása után véleményem szerint ez az egyetlen bírálható pontja a dolgozatnak (habár ez is csak szemléletmód kérdése, ízlések és pofonok…): készséggel elhisszük a szerzőnek, hogy a bőséges történeti forrásanyag minden egyes pontja hiteles és nincs arra szüksége, hogy a történeti adatokat újabbakkal igazolja. A mintegy 190 oldalon keresztül bemutatott település, annak közössége és az ott folytatott kutatás eredményei, annak összegzése Gecse Annabella tökéletes helyismeretéről tanúskodnak.
A kutatás és az eredmények összefoglalásának céljáról Gecse Annabella a bevezetőben a következőket írja: „Dolgozatom célja egy mind ez ideig kevéssé kutatott falu, Baraca társadalmának, belső életének bemutatása. A ma Szlovákiához tartozó település paraszti lakossága az 1970-es évek óta rohamosan fogy, cigány népessége pedig napjainkra elérte a 80 %-os többséget. (…) Dolgozatom célja ezért nem egyéb, mint az eltûnőben lévő faluközösség életének – több szempontból is erősen korlátok közé szorított – jellemzése.” A kérdést a szerző három nagy fejezetre bontva vizsgálja. Az elsőben a 20. század első évtizedeit tárgyalja, a második fejezetben az 1920 utáni külső politikai beavatkozásokat és azok következményeit mutatja be, míg a harmadik fejezetet a település mai etnikai képe alakulásának szenteli. Bár a szerző a bevezetőben azt írja, hogy a magyar – cigány együtt / egymás mellett élés kérdésével csak érintőlegesen, néhány részterületet megvizsgálva foglalkozik, a leírtak alapján e kérdéskörben is plasztikus képet alakíthat ki magában az olvasó.
Az első fejezetben részletesen megismerkedhetünk Baraca kialakulásával, történeti múltjával. A település általános jellemzése mellett mintegy ellentétpár, bemutatásra kerül a falu lakosságának önjellemzése és a kialakított külső kapcsolatok is. Ezt követően a szerző sorra tárgyalja azokat a témaköröket, melyeken keresztül részletes képet kapunk a falu társadalmáról, kezdve a belső tagoltságon, családszervezeten, nem és kor szerinti csoportokon, a lokális kapcsolatokon, munka- és üzemszervezeten keresztül egész a faluszervezetig és a helyi jogviszonyok bemutatásáig.
A második fejezetben mindazon külső politikai eseményeket – háborúk, impériumváltások, ki- és betelepítések stb. – és azoknak a helyi közösségre gyakorolt hatását tárgyalja nagyon részletesen Gecse Annabella, amelyek mintegy megalapozták Baraca jelenlegi helyzetét.
S hogy milyen is a környezetében is különlegesnek, „más”-nak tartott falu mai helyzete, arról a harmadik fejezetben tájékozódhatunk. Mondhatjuk azt is, hogy a könyvnek ez a legizgalmasabb fejezete (ahhoz, hogy többé-kevésbé megértsük az itt leírtakat, természetesen szükséges megismerkedni az előző két fejezet tartalmával is). Ez az a rész, mely a legtöbb kérdést, pontosabban továbbgondolásra érdemes megállapítást, gondolatot (melyek visszakanyarodhatnak akár az első két fejezethez is) váltja ki az olvasóból. Különösen érdekes ez a fejezet annak tükrében, hogy B. Kovács István többször és több helyen megállapította: a gömöri (és ezen belül a baracai) cigányság kettős identitású, pontosabban „magyar cigány” identitású, így ezeknek az embereknek a megnyilvánulásait, tetteit nem lehet pusztán úgy kezelni, mint a cigányok cselekedeteit! Az egész könyvet hitelesítik azok az adatközlőktől származó idézetek, amelyeket a kutatás során rögzített Gecse Annabella, ugyanakkor a harmadik rész témájához kapcsolódó interjú-részleteknek köszönhetően nagyon pontos képet kapunk a falu „légköréről”, a kilátásokról és a kilátástalanságról.
Gecse Annabella: Az etnikai és társadalmi átrendeződés folyamata … c. munkája minden tudományos igényt kielégítve vizsgálja Baraca társadalmát, annak szerkezetében végbement változásokat, egyúttal megpróbálja megkeresni azokat a törvényszerûségeket, melyek ezeket a mozgásokat eredményezik. Az sem elhanyagolható erénye ennek a könyvnek, hogy a témát nem zárja le, s így az nyitva áll mindenki más előtt is úgy, hogy több ponton is lehet csatlakozni a Gecse Annabella által felvetett problémavizsgálathoz.
Mintegy folytatás gyanánt érdemes lenne megkeresni a „virtuális Baraca” lakóit, a faluból a környező városokba, településekre költözötteket, hogy mi okból döntöttek az elköltözés mellett, tartják-e egymással a kapcsolatot, mint baraciak, s ha találkoznak, milyen alkalmakból. (Jó példa erre az a 2008 szeptemberi felhívás, melynek alapján a Rimaszombatban lakó korlátiak szerveztek találkozót. A Rimaszombatban, Tornalján élő baraciak vajon olykor-olykor találkoznak-e ezekben a városokban akár „felülről szervezett”, akár spontán találkozókon?) Aztán: a parasztok elköltözése mellett érdemes lenne megvizsgálni a cigányok elköltözését is, mivel ilyen jelenség is tapasztalható. Ismereteim szerint több, mint húsz éve folyamatos – ha nem is olyan intenzív, mint a nem romák esetében – elköltözésnek lehetünk tanúi. (Az egyik céltelepülés Rimaszécs, mely falu jelenleg többé – kevésbé szintén azt az utat járja be, mint Baraca. És mi lesz akkor, ha a mostani 60%-ról ott is 80% fölé emelkedik a cigányság számaránya? Onnan is tovább költöznek?) Gecse Annabella könyvében felteszi azt a kérdést is, mi lehet az oka annak, hogy a legutóbbi népszámláláson már 39-en romának vallották magukat? Nagyon helyesen jut arra a megállapításra, hogy ez elsősorban (az időközben lemondott) polgármester, az őt indító párt (és főleg e párt egyik „harcos” rimaszombati vezetőjének; aki egyébként a különféle kampányok során retorikáját illetően gyakran esik át a ló túlsó oldalára) tevékenységének köszönhető. Tehát: milyen szerepet töltenek be az etnikai alapon szerveződött politikai pártok és civil szervezetek a cigányság életében, mennyire befolyásolják őket döntéseikben stb? A térhasználat etnikai alapú eltéréseit tárgyalva a szerző rámutat arra, hogy „az életmódbeli különbségekből adódóan azonban első látásra megkülönböztethetők a faluba érkező idegen számára is a cigányok házai.” Felmerül a kérdés – és nem csak Baraca esetében – hogy van-e valamilyen visszajelzés a nem cigányok részéről abban az esetben, ha a „cigányok háza” semmilyen „etnikus jegyet” nem visel magán? Ez lenne az első lépés a megfelelni akarás, vagy ha úgy tetszik: az asszimiláció útján? És hogyan vélekednek erről a romák? Végezetül egy utolsó példa: Gecse Annabella a falu határában letelepedett feketebalogi szlovákok névjegyzékét is közli. A könyv olvasása idején részt vettem Tornalján egy iskolai rendezvényen, ahol felbukkant az egyik szlovák telepes család neve – a magyar iskola tanulói között! Így adja magát a kérdés, hogy érdemes lenne talán megvizsgálni azt is, hogy a baracai magyar és magyar cigány lakosok mellett mi lett a „baracai” szlovákokkal?
Összességében elmondható tehát, hogy Gecse Annabella, illetve első önálló kötete pontosan azt nyújtja, amit a szerzőtől szakmai körökben elvárhatunk. Részletes és precíz leírását egy dinamikusan (vissza, előre, le, át) fejlődő / alakuló falunak, az ottani közösségi és erőviszonyok átrendeződésének, az értékeltolódásnak. A munkája során alkalmazott eljárások pedig (a kutatás módszerei, az összehasonlítás térben, időben, néprajzon és rokon tudományokon belül) nagyon is megfelelnek a mai – vagy ha úgy tetszik: modern – tudományos szemléletnek, melyek azonban nincsenek híján a komoly múlttal rendelkező magyar társadalomnéprajzi kutatásokkal való kapcsolatoknak sem. Ugyanakkor a kötet nem csak a szakmai körök érdeklődésére, de az érdeklődő nagyközönség és az egyetemek, főiskolák hallgatóinak figyelmére is méltán tarthat számot.