Hidasi József: Losonctól – Losoncig. Egy város, egy család és egy fiatal túlélõ története.
Budapest: Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó 2008, 278 p., ill. /Múlt és Jövő Könyvek/ ISBN 978-963-9512-37-5
A 2008-as budapesti Könyvfesztiválra jelent meg a losonci születésű, ma a németországi Freiburgban élő építész Hidasi (eredetileg Heksch) József visszaemlékezése. Egy 14 éves fiatal túlélőé, aki családjával együtt zsidó származása miatt járja meg a poklot. A kötetet kilencéves kisöccse emlékének ajánlja, „aki nem tudta, miért történik ez vele”. A kisöccs az auschwitzi haláltáborban pusztult el édesanyjával együtt, édesapja pedig Kópházán fejezte be életét embertelen és méltatlan körülmények között. Arról, hogy majdnem hatvan év múltán mi késztette a kötet megírására, a következőképpen vall a szerző: „Nem hagyhatjuk cserben az eddig legésszerűtlenebb őrület egyetlen áldozatát sem, aki a huszadik század hatalmas temetőjében találta meg örök békéjét, és aki csak akkor élhet tovább, ha nevét újra visszaadjuk. ők nem békében haltak meg, szeretteik között, nem váratlan szerencsétlenség, hanem a beteg lelkű társadalom irigysége, kapzsisága oltotta ki tervszerűen az életüket.”
Hidasi József 1929-ben Losoncon, egy „vidékies hangulatú, nagypolgári miliőben” látta meg a napvilágot. A tizenötezres város lakosságának a zsidóság körülbelül a 20 százalékát alkotta. A szerző apai ükapja, Heks Lipót szűcsmester valószínűleg Balassagyarmatról költözött egykor Losoncra, 1854-ben kapott végleges letelepedési engedélyt. A dédnagyapa, akitől a szerző keresztnevét örökölte, már a tehetős és befolyásos városi polgárság körébe tartozott, épületfaraktárt alapított, a „fadepót”, amely 1941-ig működött. Az anyai nagyszülők szintén tehetős losonci polgárok voltak, a nagyapa alapította meg az „Első Losonczi Likőr- és Rumkülönösségek Gyárát”. Mindkét család jelentősen hozzájárult tehát a város gazdasági fejlődéséhez. A szerző szülei emancipált zsidók voltak, a származás kérdése nem volt téma a családban. 1935-ben még nem volt hatéves, amikor iskolába került: „Zsidó elemi iskolában ültem, ahol magyar nyelven tanítottak. Először álltam szemben ’zsidó eredetem’ tényével, s erre otthon nem készítettek fel a szüleim (…) Először vált világossá, hogy azok közé az emberek közé tartozom, akiket a köznyelv ’zsidónak’ nevez, illetve minősít.” Az 1939/40-es tanévben lett a református gimnázium diákja, éppen a tanévnyitó napján tört ki a második világháború. Az antiszemitizmussal ekkor már egyre gyakrabban szembesül az akkori kisdiák. 1943-as év nyugtalan légkörében konfirmált a reformátusoknál. A sárga csillag viselése 1944. április 5-től vált kötelezővé. A losonci református egyház azonban megtiltotta ennek viselését, a templomban, az iskolában és egyéb papi és közösségi épületekben is. „Amikor megkezdődtek a városban a magyar csendőrök és magánszemélyek által kezdeményezett fosztogatások, zsarolások, tiltakozások csak intellektuális körökből és a református egyház részéről hangzottak el” – idézi fel a szerző. A nehéz időkben Kövy Árpád és Böszörményi László volt a helyi református lelkész, akik emberiességükről adtak tanúbizonyságot. „Ma, hat évtized után, ha fiaikkal találkozom, feléled bennem a régi illúziókkal átitatott világ, amelyben valamikor mindnyájan együtt éltünk” – írja a szerző. Anyai nagyapja, a nehéz vészjósló napokban naivan azt mondogatta: „Nekünk nem történhet semmi bajunk, elég bizonyítékunk van arra, hogy mindig hű magyarok voltunk”. 1944. május 20-án költöztek a gettóba, ahol fültanúja volt édesapja kínvallatásának, amelyet egy Perlaky nevű magyar csendőrtiszt vezetett: az áldozatok talpát szöges botokkal verték, hogy megtudják tőlük, hová rejtették el értéktárgyaikat. „Egy óra múltán hozták haza apámat egy négykerekű, nem éppen erre a célra szolgáló taligán” – emlékezik. A még sebesült, járni alig tudó apjával indítják őket többedmagukkal munkaszolgálatba Jolsva felé, ahonnan majd rövidesen a Kárpátokba szállítják őket.
A zsidóüldözés során a nácik lehetővé tették, hogy a helyi lakosságnak módjában álljon a zsidók kifosztására, így ezáltal az anyagi haszon reményében nagyon sokan készek voltak az együttműködésre, sőt a kegyetlenkedésre is. Nagyon sok zsidó túlélő említi viszszaemlékezésében, hogy a magyar csendőrök és a katonák valamint a polgári lakosság is nagy mértékben igyekeztek kihasználni ezt a lehetőséget. A tizennégy éves Hidasi Józsefnek is bőven kijutott mindebből. Az egyik tisztviselő a „besorozáskor” észrevette a karóráját és visszarendelte őt. „Magának órája van a karján, vegye le és mutassa meg! – mondta parancsoló hangnemben és elkobozta a karórámat (…) mélyen megrázott ez az eset. Egy tisztviselőtől nem vártam ilyen nyílt rablást egy fiatallal szemben.” A tizennégy éves gyerek nem is sejtette, hogy már kilenc nappal távozásunk után édesanyja és kisöcscse Auschwitz gázkamráiban lelték szörnyű halálukat. Később édesapjától is el kell válnia, kalandos körülmények, halálos veszélyek között jut el Budapestre. Különböző helyeken bujkálva itt éri meg a háború végét is rokonaival. Reménykedve várja vissza édesapját, mindhiába. Elvesztését a mai napig nem tudta kiheverni: „Hiányzott, mit láncszem a folytatólagosságban, hiányoztak ismeretei a múltból, hiányzott egyénisége, jövőbe látása, elhatározottsága. Hiányzott mindenkinek, mind Losoncon, mind Budapesten, Bécsben és Buenos Airesben és még ma is nekem, Freiburgban. Hiányzik mindenhol, ahová megyek.”
Hidasi József könyve hű krónikája egy adott korszaknak, az első olyan visszaemlékezés, amely egy magyar zsidó szemszögéből írja le egy szlovákiai magyar város magyar zsidóságának tragédiáját, s egy polgárváros fokozatos hanyatlását. Részletes képet kaphatunk az egykor virágzó polgárváros társadalmi életéről, politikai és vallási viszonyairól, az impériumváltás időszakáról, s a szerző „városképi barangolásainak” köszönhetően a város akkori építészeti sajátosságairól is. „Én más szemmel jártam az utcán, sokszor kerülőutakat tettem, hogy egy új épületet megnézzek. Ébredezett bennem a várostervező” – emlékezik.
Ember Mária 1974-ben megjelent Hajtűkanyar című, a vészkorszakról szóló önéletrajzi ihletésű regényének első oldalán a következőket olvashatjuk: „Ennek a könyvnek a tárgya nem ’a’ zsidó sors. Amit ez a könyv elbeszél az a magyar történelem.” Ezek a sorok ugyanúgy érvényesek Hidasi József könyvére is, azzal a módosítással, hogy az ő visszaemlékezésének tárgya a (cseh)szlovákiai magyar történelem, a (cseh)szlovákiai magyar sors. ő és családja is ehhez a közösséghez tartozott, ha ez a közösség meg is tagadta őket. „Engem, aki a magyar társadalomba szívesen beilleszkedtem volna, aki ebben a városban a család ötödik generációjaként születettem, és még több generációval ehhez a kultúrához kapcsolódtam, ahol a családom generációról-generációra anyagi alapokat teremtett, hogy ennek az országnak hű és lelkes lakója legyek, most 14 éves koromban halálra ítéltek, mert egy saját hibáiból tanulni nem akaró, vesztes nemzedék bosszút lehelt, elégtételt követelt egy téves ideológia alapján. A hazaárulók nem mi voltunk, a haza árult el minket, kiárusított idegen érdekekért idegen követelésekre ” – írja az egyik fejezetben.
A bemutatott kötetet német nyelven is kiadták (Der weite Weg zum Überleben). Tudomásunk van róla, hogy Hidasi József már megírta élettörténetének második részét, amelyben a második világháború befejezése utáni időszak történéseit dolgozta fel napjainkig. Kíváncsian várjuk megjelenését.