Gecse An­na­bel­la köny­vé­ről

Bara­ca ki­csiny gömöri fa­lu, a szer­ző és a re­cen­zens szü­lő­fa­lu­ja. (Meg­je­gyez­ném, hogy ne­vét – rö­vid írás­mód­ja el­le­né­re – az ott élők hos­­szan ej­tik, az­az: Barac­ca, Barac­cán, barac­ciak.) Szü­le­im, s más idő­sebb em­be­rek gya­kor­ta fel­em­le­get­ték né­hai He­ge­dűs Já­nos, r. kat. plé­bá­nos­nak a 30-as évek­ben tett jós­la­tát: Bara­ca ci­gány­fa­lu lesz!
Eme, be­tel­je­se­dő­ben lé­vő jós­lat­nak az ár­nyé­ká­ban nőt­tem fel ma­gam is.
*
Höl­gye­im és Ura­im, Ked­ves Ven­dé­gek, Tisz­telt Kol­lé­gák!

Egy olyan köny­vet mu­tat­ha­tok be, amely az em­lí­tett jós­lat hát­te­rét, bo­nyo­lult ös­­sze­füg­gé­se­it mu­tat­ja be. Szer­ző­je Gecse An­na­bel­la, aki­nek ez a dok­to­ri mun­ká­ja, ame­lyet a deb­re­ce­ni egye­te­men vé­dett meg.
A re­cen­zens szo­mo­rú!
Szo­mo­rú, mert az a pa­rasz­ti kö­zös­ség, amely­ben ma­ga is fel­nőtt, s amely tag­já­nak vall­hat­ja ma­gát, má­ra gya­kor­la­ti­lag el­tűnt, vir­tu­al­izáló­dot­t. Mind­az, ami eb­ben a könyv­ben ró­la ol­vas­ha­tó, már csak az em­lé­kek­ben él.

A re­cen­zens vi­dám.
Vi­dám, s örül, mert egy fon­tos és ki­tű­nő mun­kát mu­tat­hat be. Van egy ma­gyar szó­lás, mi­sze­rint Az ör­dög a rész­le­tek­ben bú­jik meg. Itt nincs esé­lye az ör­dög­nek! Ez a könyv ar­ra is jó pél­da, hogy szé­les­kö­rű tár­sa­dal­mi fo­lya­ma­to­kat ho­gyan le­het min­den ap­ró rész­let­re ki­ter­je­dő­en, egy eset­ta­nul­mány for­má­já­ban be­mu­tat­ni.
A pa­raszt­ság­nak és ci­gány­ság­nak az adott lokalitá­son be­lü­li kap­cso­la­ta a 18. szá­zad utol­só har­ma­dá­ban kez­dő­dik, még­pe­dig a ci­gány­ság ki­e­rő­sza­kolt le­te­le­pí­té­sé­vel. Barac­ci, muly­o-lány, Rózu volt a fe­le­sé­ge ki­vá­ló me­se­mon­dóm­nak, aki­től ér­zék­le­te­seb­ben ta­lán so­ha sen­ki nem ír­ta le en­nek a ke­ser­ve­it. Ez volt az el­ső ha­tár, amely le­om­lott. For­ma­i­lag ró­mai ka­to­li­ku­sok let­tek. Ez­zel a kö­vet­ke­ző vá­lasz­fal is el­tűnt. Ha­ma­ro­san át­vet­ték a ma­gyar nyel­vet (a ci­gány nyel­vet már nem­ze­dé­kek óta nem be­szé­lik), ez­ál­tal egy kö­vet­ke­ző ha­tár­vo­na­lat lép­tek át. A kö­ze­le­dés to­váb­bi je­lét a vá­lasz­tott ro­kon­ság, a ko­ma­ság in­téz­mé­nye je­len­tet­te. A kez­de­mé­nye­zők a ci­gá­nyok vol­tak – de az el­fo­ga­dás­ról se fe­led­kez­zünk meg! (Édes­apám­nak is volt ci­gány ke­reszt­gyer­me­ke.) Má­ra Baracán gya­kor­la­ti­lag meg­szűnt a te­rü­le­ti szeg­re­gá­ció. S meg­kez­dő­dött a tár­sa­dal­mi ki­egyen­lí­tő­dés utol­só fá­zi­sa, a vér­sé­gi ös­­sze­ol­va­dás is. A fo­lya­mat konf­lik­tu­sok­tól ko­ránt­sem men­tes, ám ös­­szes­sé­gé­ben im­po­záns és lát­vá­nyos.
A könyv en­nek a fo­lya­mat­nak azon, 20. szá­za­di sza­ka­sza­it elem­zi, ame­lyek a tu­do­mány esz­kö­ze­i­vel el­ér­he­tők. A mun­ka ge­rin­cét há­rom fe­je­zet al­kot­ja: 1) A fa­lu tár­sa­dal­mi jel­lem­zői a 20. szá­zad el­ső év­ti­ze­de­i­ben, 2) A te­le­pü­lés éle­té­re ha­tó kül­ső té­nye­zők, 3) A mai et­ni­kai kép ki­ala­ku­lá­sa. Eze­ket a Be­ve­ze­tés és Ös­­szeg­zés ke­re­te­zi. Szer­ves ré­sze a könyv­nek a mint­egy fél­száz ol­dal­nyi mel­lék­let, va­la­mint a gaz­dag iro­da­lom­jegy­zék, il­let­ve az ide­gen nyel­vű ös­­sze­fog­la­lá­sok.

A re­cen­zens op­ti­mis­ta.
Ci­gány­fa­lu lesz Bara­ca? A vá­la­szom egyi­de­jű­leg igen­lő is, meg nem­le­ges is. „Igen” – ha a kér­dést vagy-­vagy, az­az ki­re­kesz­tő­en tes­­szük fel; „is” – amen­­nyi­ben meg­en­ge­dő­en. Baracán a ci­gány-ma­gyar foga­lom­pár­nak nem volt ér­tel­me, még ke­vés­bé a ket­tő szem­be­ál­lí­tá­sá­nak. A Bógy­i-réten gyer­mek­ko­rom­ban ci­gány–pa­raszt mec­­cse­ket ját­szot­tunk. Azo­nos­ság­tu­da­tunk­nak a „ma­gyar” ré­sze igen rit­kán ke­rült szó­ba. Szár­ma­zá­sunk okán em­le­get­tük egy­mást pa­raszt­ként, il­let­ve ci­gány­ként. Az, hogy mind­ahá­nyan ma­gya­rok va­gyunk, a le­he­tő leg­ter­mé­sze­te­sebb volt – nem volt ugyan­is ki­vel szem­ben ma­gyar­ként meg­fo­gal­maz­ni ho­va­tar­to­zá­sun­kat. (A Tri­a­non után ér­ke­zett pusz­tai szlo­vák te­le­pe­sek nem is igen szá­mí­tot­tak a fa­lu­kö­zös­ség­hez – mint ezt a szer­ző is ki­fej­ti.)
Most egy hos­­szabb idé­zet kö­vet­ke­zik a könyv­ből:

„Az egy te­le­pü­lé­sen töl­tött év­ti­ze­dek – Bara­ca ese­té­ben – mind ez ide­ig nem ve­zet­tek nyílt et­ni­kai konf­lik­tus­hoz. A két et­ni­kum egy­más­ról al­ko­tott ké­pé­ben nem a ne­ga­tív vo­ná­sok erő­söd­tek, ha­nem egy­más is­me­re­te. Ez ter­mé­sze­te­sen nem je­lent súr­ló­dás­men­tes idillt, pusz­tán an­­nyit, hogy min­den­ki tud­ja, hol a ha­tár, és nem akar­ja át­lép­ni. Ezt a ci­gá­nyok is tu­do­má­sul vet­ték, már ak­kor is, mi­kor ki­sebb­sé­get al­kot­tak, a pa­rasz­tok is tu­do­má­sul ve­szik, csak­úgy, mint a meg­vál­to­zott kö­rül­mé­nyek­kel já­ró ap­ró mó­do­su­lá­so­kat.
Lé­te­zé­sét két­ség­be nem von­ják.
Úgy tű­nik, Baracáról nem vé­let­le­nül ’pereg le’ a ro­ma prob­lé­ma ál­la­mi meg­ol­dá­sá­nak né­hány öt­le­te. Itt az egy­más mel­lett élés olyan fi­no­man ki­dol­go­zott gya­kor­la­tá­val, a ’meg nem ol­dás, de még­is mű­kö­dés’ olyan vál­to­za­tá­val ál­lunk szem­ben, amit el­moz­dí­ta­ni (akár po­zi­tív, akár ne­ga­tív irány­ba) kül­ső be­avat­ko­zás fi­zi­kai kény­szer nél­kül alig­ha tud. A kül­ső szem­lé­lő szá­má­ra hal­mo­zot­tan hát­rá­nyos hely­ze­tű fa­lu la­kói te­le­pü­lé­sük ne­héz, már-már ki­lá­tás­ta­lan ál­la­po­tát és meg­íté­lé­sét pon­to­san is­me­rik, ér­zik. Még­is a bir­to­ká­ban van­nak a kö­zös­sé­gi ta­pasz­ta­la­tok egye­dül­ál­ló, meg­is­mé­tel­he­tet­len, má­sok szá­má­ra el­ér­he­tet­len ’kinc­s’-ének: sen­ki nem ál­lít­hat­ja ró­luk azt, hogy elő­í­té­le­te­ik van­nak a má­sik et­ni­kum­mal kap­cso­lat­ban. Az egy­más mel­lett élés­ben szer­zett több év­ti­ze­des ta­pasz­ta­la­tuk ezt tel­je­sen ki­zár­ja. A pa­rasz­tok ci­gá­nyok­ról al­ko­tott ké­pét je­len­tős mér­ték­ben meg­ha­tá­roz­za az, hogy ben­nük – bi­zo­nyos szem­pont­ból – ön­ma­gu­kat lát­ják. Szá­muk­ra a ci­gá­nyok egy­faj­ta tük­röt je­len­te­nek. Olyan tük­röt, amely­ben sa­ját kö­zös­sé­gi élet­tör­té­net­ük si­ker­te­len­sé­gét lát­hat­ják meg: azt, hogy a fa­lu­ból mint fi­zi­kai tér­ből ők el­fogy­tak, a ci­gá­nyok pe­dig gya­ra­pod­tak. Az, hogy ez ér­zel­mi­leg ’áthang­ol­ja’ a ci­gá­nyok mi­nő­sí­té­sét, nem ne­vez­he­tő elő­í­té­let­nek, sok­kal in­kább az együtt töl­tött év­ti­ze­dek ter­mé­sze­tes kö­vet­kez­mé­nyé­nek, amely azon­ban mind­két et­ni­kum egy­más­ról al­ko­tott ké­pé­nek alapja.“

Ed­dig az idé­zet.
Ha a tu­do­mány nem az azt mű­ve­lők ön­cé­lú já­té­ka, már pe­dig hi­tem sze­rint nem az, hogy­ha nem cél, csu­pán esz­köz, túl kell te­kin­te­nünk an­nak ha­tá­ra­in. A ci­gány­ság kér­dé­se Gömör dé­li ré­szén nem alap­ve­tő­en et­ni­kai, nem­ze­ti, sok­kal­ta in­kább men­tá­lis és szo­ci­á­lis kér­dés. Fel­te­het­jük per­sze a gon­dol­ko­dó­ink ja­vát rég­óta fog­lal­koz­ta­tó kér­dést: Ki a ma­gyar? Az egy­sze­ri  rozs­nyói pol­gár pél­dá­za­ta jut eszem­be. Meg­kér­dez­ték tő­le, ő mi­fé­le. Így vá­la­szolt: ha a ma­gya­ro­kat bánt­ják, ma­gyar va­gyok, ha a zsi­dó­kat bánt­ják, zsi­dó va­gyok, egy­szó­val: ma­gyar zsi­dó va­gyok.
Té­mánk­nál ma­rad­va: ez a könyv iga­zol­ja, hogy a barac­ci ci­gá­nyok egy­ben ma­gya­rok is. Nem egy­sze­rű an­nak el­dön­té­se, me­lyik a jel­ző, il­let­ve jel­zett szó, az­az: „ci­gány ma­gyar”, vagy „ma­gyar ci­gány”? Nem ok nél­kül ál­la­pít­ha­tó meg, hogy az el­ső szó­kap­cso­lat az in­do­kol­tabb. Az­az: a ma­gyar­sá­gon be­lül ci­gá­nyok. Leg­alább­is a nép­szám­lá­lás­kor tett be­val­lás több­sé­gé­ben ezt iga­zol­ja. Ez ma in­kább még ösz­tö­nös ho­va­tar­to­zás, s ke­vés­bé tu­da­tos vál­la­lás. A kér­dést nem úgy kell fel­ten­ni: ci­gány? vagy: ma­gyar? Az iden­ti­tás ugyan­is több­ré­te­gű. Egy­szer­re barac­ciak, ci­gá­nyok és ma­gya­rok!
S ha nem te­kin­tik túl­sá­go­san fenn­költ­nek, még azt is meg­je­gyez­ném: a vizs­gált ré­gi­ó­ban (de tán má­sutt is) a ma­gyar jö­vő leg­főbb le­té­te­mé­nye­sei a ci­gány ma­gya­rok. A barac­ci pél­dát úgy is jel­le­mez­het­nénk: az egy­más mel­lett élés­től az együt­télés…-ig – mon­da­nám szí­vem­ből, de he­lye­sebb, ha így fo­gal­ma­zok: az együtt­élés fe­lé.
Én ta­lán ezt a ta­nul­sá­got te­kin­tem a könyv leg­főbb ho­za­dé­ká­nak. Az ilyen s ha­son­ló ta­nul­sá­gos köny­vek­re le­het épí­te­ni a jö­vőnk ter­ve­zé­se­kor.
Szí­ves fi­gyel­mük­be aján­lom.
Vé­ge­zet­re a Szer­ző­nek a gon­dos fel­tá­ró- és elem­ző mun­kát, a ju­bi­le­u­mát ün­nep­lő Et­no­ló­gi­ai Köz­pont­nak a könyv ki­adá­sá­nak a fel­vál­la­lá­sát, igaz­ga­tó­já­nak, Lisz­ka Jó­zsef­nek a be­mu­ta­tás­ra szó­ló fel­ké­rést, Önök­nek pe­dig a meg­tisz­te­lő meg­hall­ga­tást kö­szö­nöm.

B. Ko­vács Ist­ván

Andreas Schriefer köny­vé­nek be­mu­ta­tó­ja 2007. no­vem­ber 15-én a ko­má­ro­mi Selye Já­nos Egye­tem Ta­nár­kép­ző Ka­rán. A szer­ző mel­lett Pongó Ist­ván, a Mo­dern Fi­lo­ló­gi­ai Tan­szék mun­ka­tár­sa (Liszka Jó­zsef felv. 2007)