„Amirõl Voigt Vilmos nem tud, az nincs is…”
A hetven éves Voigt Vilmos köszöntése
(Budapest 2010. január 15.)
A címben idézett mondattal kezdte előadását a nyelvész Pusztai János, a folklorista Voigt Vilmos hetvenedik születésnapja alkalmából 2010. január 15-én, Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán megtartott ünnepi konferencián. Mindez viszont nem jelenti azt – folytatta gondolatmenetét az elődadó – , hogy amiről Voigt Vilmos valaha is írt, az egészen bizonyosan létezne is. Olyan problémákra tapint rá (akárcsak Mengyelejev periódusos táblázatának üresen hagyott helyeivel), amelyekről, ha nem is tudunk, hogy vannak, de lenniük kell. „Voigt Vilmos a magyar Mengyelejev” – mutatott rá Pusztai, A terminológia voigtogató szükségessége című előadásában.
Az említett tanácskozás célja Voigt Vilmos sokoldalú munkásságának, interdiszciplináris gondolkodásmódjának a bemutatása volt. Nagy Ilona a folkloristát, Bojtár Endre a teoretikus, Szörényi László a régi magyar irodalmat búvárló, Simonsics Péter a komparatista, Masát András a skandinavista, Pusztai János a terminológiai szakember, Szerdahelyi István az esztéta és végül, Hoppál Mihály az etnoszemiotikus Voigt Vilmos tudományos eredményeit vette számba. A konferencia első szakaszának végeztével a Folklore Tanszék hallgatói a Folcloristica című tanszéki kiadvány legújabb számának – Voigtloristica sokatmondó című – egyetlen példányát adták át az Ünnepeltnek. A kiadvány, amely Voigt Vilmos jelenlegi tanítványai írásaiból nyújt válogatást, ígéretek szerint mások számára is hozzáférhető módon, „rendes” példányszámban is megjelenik majd.
A gyakorlatilag egész napos rendezvény ebédszünetében Emlékek és tárgyak a folklorisztika köréből címen egy kis kamara-kiállítás is nyílt a Néprajzi Tanszék könyvtárában és a kapcsolódó folyosókon. Általános címe ellenére ez is az Ünnepeltet mutatta be különféle életszakaszaiban, más-más élethelyzetekben.
Az eseménysorozathoz még két publikációnak az e napra időzített megjelenése is társult. Az egyik Voigt Vilmos bibliográfiája1, amely évenkénti lebontásban hozza a szerző publikációs jegyzékét, azon belül öt kategóriába sorolva az írások bibliográfiai adatait: 1. önálló könyvek; 2. a szerző által szerkesztett művek; 3. tudományos jellegű tanulmányok; 4. egyéb közlemények, cikkek (konferencia-beszámolók, köszöntések, nekrológok stb.) és végül 5. ismertetések, recenziók. Magáról a kötetről különben már ott, helyben a bemutatás közepette kiderült, hogy – nem teljes. Nézzük először a számokat! Az 1960–2009 közti fél évszázadnyi időszakot a kötetben 2194 bibliográfiai tétel képviseli. Ebből 28 önálló publikáció és több mint 800 (!) tudományos közlemény (cikk, tanulmány). És itt nem vettem tekintetbe a különféle magyarországi és külföldi szaklexikonokba, enciklopédiákba írt seregnyi, sok esetben egyenként is tanulmányértékű szócikkét2. Mindez, ha jól számoltam, legalább 15 nyelven! Arra viszont már nem is vállalkoztam, hogy módszeresen áttekintsem, Voigt Vilmos hány nyelven megjelent (és általa el is olvasott!) publikációt ismertetett: itt gyakorlatilag az összes európai nyelv felsorakoztatható a litvántól a portugálig, az izlanditól a szlovákig, hogy csak az egzotikusabbakat említsem. E könyvismertetések (számukat tekintve nagyságrendileg a tanulmányoknak felelhetnek meg) noha nem kizárólagosan, de nagyobbrészt magyarul a magyar szakmai közönséghez szólnak. Talán nem is tudatosítottuk, hogy ezáltal milyen szélesre tárta az e nyelveken nem olvasó kollégák számára a tájékozódás ablakát! Ha valaki ezeket a recenziókat egyszer végigolvasná, akkor a 20. század második felének európai folklorisztikájáról egy többé-kevésbé hiteles képet nyerhetne. Ehhez hozzávéve a konferencia-beszámolókat és az egyéb, a tudományos közéletet érintő cikkeket, elemző számvetéseket, akkor a nemzetközi folklorisztikai élet pezsgésébe (vagy éppen pangásába) is betekintést nyerhetnénk.
Hiánytalan bibliográfia nincs. Nyilván Voigt Vilmosé sem az; jómagam is tudnám kapásból néhánnyal szaporítani ezt a könyvészeti jegyzéket. Igen, a bibliográfiák természetrajza már csak ilyen. Ráadásul egy korántsem befejezett életműről van szó, ami azt jelenti, hogy már szorgosan lehet készíteni Voigt Vilmos bibliográfiájának kiegészítő kötetét. Addig is, már ez a jegyzék is nyilván gyakran forgatott kézikönyve lesz minden, magyar és összehasonlító folklorisztikával foglalkozó kutatónak.
A másik, az ünnepi alkalomra megjelent (ez a megjelenés viszont éppen két évig 2007-től 2009-ig tartott: papíron. Gyakorlatilag viszont 2010-ig), szóval az ünnepi alkalomra megjelent másik kiadvány pedig a mesével kapcsolatos magyar nyelvű írásainak a gyűjteménye3. Noha a jelenlévő pályatársak, kollégák a szóban forgó konferencián úgy ünnepelték Voigt Vilmost, mint valamiféle utolsó polihisztort, ő saját magát „leginkább mesekutatónak” tartja. Éppen ezért könnyű, ám egyszersmind nehéz dolga is volt akkor, amikor a népmesével, a népmesekutatással foglalkozó írásainak az összegyűjtésére vállalkozott. Nyilvánvaló, hogy nem férne el egy kötetben a műfajjal kapcsolatos összes megjelent (s pláne meg nem is jelent!) szövege. Így aztán értelemszerűen nem szerepelnek benne a különböző lexikonokba írt, a témábavágó szócikkei, az általa szerkesztett magyar folklorisztikai egyetemi tankönyv népmese fejezete4, s egyéb, korábbi, magyar nyelvű tanulmányköteteiben már napvilágot látott dolgozatai5. A két korai, alapvetően a folklór esztétikai kérdéseivel foglalkozó monográfiája mesével kapcsolatos fejezetei, gondolatai is kimaradtak ebből a válogatásból6, valamint zömében az angol7, illetve német8 nyelvű tanulmánykötetének vonatkozó írásai is.
A kötet fölfogható rendhagyó egyetemi tankönyvnek is. Amit a népmeséről magyarul tudni lehet és tudni illik, az benne van. Ha máshogy nem, áttételesen, irodalmi hivatkozások formájában. Ráadásul különféle tudományos műfajok alakjában. Találunk itt bizonyos problémakörök kutatási helyzetéről szóló, gazdagon adatolt áttekintéseket (A magyar népmese; A magyar népmesekutatás a XIX. század első felében; A mesekutatás legújabb eredményeiről stb.), valamint bőséges filológiai apparátussal ellátott tanulmányokat (Tulajdonnevek a magyar népmesékben; Játék-elbeszélés tegnapelőtt és holnapután stb.). Nem hiányoznak a könyvismertetések (Propp, Lüthi, Nagy Olga, Honti János, Dégh Linda stb. stb. egy-egy kötetéről), továbbá a konferencia-beszámolók, köszöntők és nekrológok sem. Ez a műfaji sokszínűség pedig egy központi témakör, a népmese körül forog. Hogy a szerkezete, logikai felépítése milyen, mi volt az a vezérfonal, ami mentén a szerző felsorakoztatta az egyes írásokat, számomra rejtély. Semmiképpen nem kronológiai sorrend, s nem is tematika belső tagolás. Az egész gyűjteménynek egy viszonylag terjedelmes Bevezetés, illetve egy még terjedelmesebb tájékoztató jellegű, alapvetően a mesekutatásban elért újabb eredményeknek a számbavételére vállalkozó utószó (Itt a vége…?) ad keretet. Ebből a keretből némileg kinyúlik a kötethez csatolt, a szerzőnek a népmese (és rokonműfajok) problematikájával foglalkozó publikációinak jegyzéke, továbbá Honti János könyvismertetése Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél című, korszakmeghatározó munkájáról. Ami azon a bizonyos kereten belül van, az – megítélésem szerint – úgy néz ki, mint egy puzzle (vagy mondjunk mozaikot?) össze nem rakott elemeinek halmaza. Ily módon a kötet, akár egy breviárium, tetszés szerinti helyen felüthető és olvasható. Célszerűbb azonban mégis sorban olvasni az itt (néhány esetben első ízben!) közölt írásokat, hiszen ily módon ki-ki fejében rendeződhetnek ezek a puzzle elemek.
Amikor a kiadványt fentebb rendhagyó egyetemi tankönyvként határoztam meg, akkor nem csak a benne összegyűjtött írások tematikai komplexitására gondoltam. Voigt Vilmos vérbeli tanár, fél évszázadot töltött katedrán, ami visszatükröződik írásain is. Azok stílusán, szerkezeti felépítésén egyaránt. Minden egyes szövegével (amellett, hogy akár vadonatúj szakmai megállapításokat közöl) egyszersmind tanít is. Nyilván ez a tanári véna tetetett be vele a gyűjteménybe néhány rövid (mondhatni nyúlfarknyi) recenziót is. Az olvasó (s most a diákolvasóra gondolok) amellett, hogy a népmeséről sok mindent megtud, megismeri az egyes műfajokat is: a tanulmány, közlemény, konferencia-beszámoló, recenzió, könyvkritika, köszöntő, nekrológ, sőt még az interjú műfaját is.
A fentebb vázlatosan bemutatott két kötet kézbevehető (!) megjelenésének e napra történt időzítése méltó koronája volt a rengeteg kollégát, barátot, pályatársat vonzó rendezvénynek. Valóban már „csak” hab volt a tortán a nap eseményeit záró fogadás, ahol az Oktatási Minisztérium szakállamtitkára, Manherz Károly, az ELTE Bölcsészettudományi Karának dékánja, Dezső Tamás, valamint a tanszék jelenlegi hallgatói köszöntötték az ünnepeltet.