Kovács Ákos

Évfolyamtársak voltunk. Az 1970-es évek elején egyéni levelezőként végeztük el a néprajz szakot az ELTE-n. Neki volt már irodalomból és történelemből tanári diplomája. Felületesen már korábbról is ismertük egymást: én a Műcsarnokban dolgoztam, Ákos pedig bejárt oda, mert akkoriban plakátokat gyűjtött. A Pesti Barnabás utca IV. emeleti néprajzi szemináriumi szobájában az „öregek” természetesen egymás mellett ültek az előadásokon. Nekünk némileg más gondjaink is voltak, mint a „kicsiknek”, mivel dolgoztunk, és akkoriban még szinte mindennap hallgattunk valamilyen előadást, a munkaidő és az egyetemlátogatás összeegyeztetése nem is ment mindig simán. A pályakezdés, illetve eredeti végzettségünkhöz képest a pályamódosítás, a családalapítás, a megélhetés és a lakásszerzés gondjai sokszor szóba kerültek a Múzeumkertben, vagy az egyetem előtt a Duna-parti lépcsőkön. Azután a dolgok lassan a helyükre kerültek: a magánélet rendeződött, Ákos már 1973-ban a Hatvani Múzeum igazgatója, mindenese lett. A „vándorévek” első szakasza után rátalált önmagára és megtalálta a helyét, fennkölt szóval élve: a rendeltetését. Mindazok a témák, amelyekkel korábban foglalkozott – irodalom, történelem, néprajz, képzőművészet, esztétika – a hatvani múzeumban is megjelentek, gyakorlati formát öltöttek. A gyakorlat egy idea megvalósítását jelentette: ez volt Ákos módszere egy életen át. Hihetetlen ösztöne, érzéke volt a kultúra hétköznapi tényeinek esztétikai és esztétikaellenes vonásainak megpillantásához, az átmenetek és az ellentétes vonások egyszerre való érzékeléséhez. Nem volt képzett művészettörténész, elméletileg esztétikával, irodalomtudománnyal sem foglalkozott: kivételes probléma- és minőségérzéke mint vele született adottság volt elgondolásainak az alapja. Tíz év alatt több tucat irodalmi, képzőművészeti, néprajzi kiállítást rendezett Hatvanban, majd néhány jelentős bemutatót másutt is, amelyek valódi eseményszámba mentek a magyar kulturális életben. Gulácsy Lajos, Lesznai Anna, Moholy-Nagy László, Kornis Dezső tárlatai messziről is vonzották a látogatókat. Érdekes volt Keserű Ilona és Nagy Imre kötélverő mester együttes bemutatása, Jeney Zoltán zenei műveinek ősbemutatói, vagy Egerben Gárdonyi Géza „Pokol” című körképe rekonstrukciójának a felállítása. A művészetek határvidékeinek bejárása, felfedezése általánosabb értelmet is nyert, hiszen a bemutatók – a néprajzi jellegűek is – egyszersmind határsértést is jelentettek, a szabadság megtapasztalásának lehetőségeit a rendező és a nézők számára egyaránt. A népi faszobrok, polgári festett lőtáblák, olajnyomatok, madárijesztők, falvédők, tetoválás: mind olyan néprajzi témák, amelyek a megszokott tárgytípusoktól messze estek. E tárgyak „primitív” megfogalmazásai azonban olyan esztétikai minőséget képviseltek, amelyet a laikus néző a naivitás, a kortárs művész a nem szokványos eszköztár használata miatt értékelt.
Az észrevett, megfigyelt, elgondolt probléma felmutatása volt lényegében Kovács Ákos egész életművének a lényege. Ebben a törekvésében megingathatatlan, makacs, önfejű, kitartó, irgalmatlan „igazságkereső” volt. A hatvani években kialakult egyfajta munkamódszere: a megszületett idea következetes, alapos körüljárása, a kiválasztott probléma lényegének a megragadása, tényekkel, adatokkal való pontos körülhatárolása és jellemzése. Ebben a munkában megvolt a helye a múzeumi anyag- és adatgyűjtésnek, valamint az elemzési munkában kitűnő szakemberek bevonásának. Kovács Ákos 1976-ban Lesznai Anna: A tervezés művészete című tanulmányának a közlésével indította el a Hatvany Lajos Múzeum Füzetei című sorozatot, amelynek keretében hol egy adott kiállításhoz kapcsolódó, hol más elgondolásból összeállított tanulmányköteteket publikált. A kiállítás és a katalógus – példaként itt az említett sorozatban (is) megjelent Magyarországi szöveges falvédők (1980), illetve Magyarországi madárijesztők (1981) címűekre hivatkozunk – azután mintegy ünnepként koronázta meg a hónapokig, akár évekig tartó sokoldalú munkát, amelyben felesége, Sztrés Erzsébet támogatóként, alkotó társként vett részt. Némelykor megelégedett azzal, hogy egy-egy izgalmas tényre felhívta a figyelmet, máskor elvégezte az előmunkálatokat önfeláldozó módón ahhoz, hogy kortársakból, kollégákból valósággal kipréselje az adott téma feldolgozását. Az általa szerkesztett kötetek tanulmányírói – Balázs Géza, Boglár Lajos, Hoppál Mihály, Kunt Ernő, Vajda László, hogy csak a már említetteken kívül más néprajzkutatókat is említsünk – hálás áldozatok voltak.
A múzeumi munka mellett – hol azzal összefüggésben, hol attól egészen elkülönülve – Kovács Ákos sokféle irányban tevékenykedett. Az éppen aktuális „ügy” szent szolgálatot jelentett számára, legyen szó akár a gorzafalvi fazekasság megmentéséről, Gazda József erdélyi kutató kéziratának Magyarországra való átcsempészéséről, a falusi fotográfiákról vagy Weöres Sándor és mások grafikáiról. Az elkötelezettség nem kapott feladatok teljesítését jelentette az ő számára. Amit fel- és elvállalt, azt szokványos és elvárt helytörténészi keretekben nem is lehetett teljesíteni. Érzékenyen pillantott rá a korabeli kulturális állapotokra, és ma is bámulatot keltő merészséggel alkotott a maga számára olyan feladatokat, amelyek szellemi horizontunk tágítását szolgálták.
A határok feszegetése eleinte egy minden iránt érdeklődő, pályakezdő fiatalember tájékozódásáról tesznek tanúbizonyságot, aki felfedezései igazságának érvényességét magától értetődőnek tartotta. A kiállítások és írások arra szolgáltak, hogy az igazság győzelmének ünnepében mások is osztozzanak. A társkeresésnek ez a sajátos módja a szakmai kereteken kívül nagyobb visszhangra talált, mint a kanonizált szakmai közegben, miközben vezető néprajztudósok (például Bodrogi Tibor, Csilléry Klára, Hofer Tamás, Voigt Vilmos) felismerték, értékelték és támogatták Kovács Ákos tevékenységét. Ma már észre sem vesszük, hogy számos téma, ami a népi és az elit kultúra közötti „határsávban” van, amelyek észrevételéért Kovács Ákost oly sok kritika érte, mára a néprajzi témakörök közé illeszkedett. A falvédők immár évtizedes nemzetközi diadalútja, amit kiállítások, tanulmányok sora igazol, máig tart. A falusi fénykép kutatási feladatként való tematizálása is egyike az ő kezdeményezéseinek. A falusi házakban oly népszerű olajnyomatok tematikus vagy monografikus feldolgozása, amelyből a legteljesebb kollekció a Hatvany Lajos Múzeumban van, máig megoldásra serkentő feladat. (A Hatvany Lajos Múzeum 2011-ben elvesztette ugyan területi múzeumi státuszát, de Közérdekű Muzeális Gyűjtemény besorolást kapva fennmaradt, talán éppen azért, mert jelentős képzőművészeti gyűjteménye mellett a gyékénytárgyak, olajnyomatok és falvédők száma országos viszonylatban is reprezentatív.)
A tudományszakokhoz sokféle módón lehet hozzájárulni: vannak, akik a problémák részleteiben szeretnek és tudnak elmélyülni, vannak, akik nagy ívű áttekintésekre képesek, mások pedig kitűnnek az ún. problémalátásukkal. Kovács Ákos ez utóbbi vonatkozásban tett teljesítményeit lassanként igazolja az idő. Különösen érdekes, hogy költők és képzőművészek – Tandori Dezsőtől Keserű Ilonáig – milyen ihletett módón válaszoltak Kovács Ákos problémalátására. Jakovits József, Korniss Dezső, Román György, Veszelszky Béla és a hazai avantgarde sok más kortárs képviselői számára kiállítási lehetőséget is biztosított.
1983-tól a Magyar Művelődési Intézet munkatársaként folytatta a „mezsgyék”, gazdátlan „őrvidékek” bejárását, talán még elmélyültebben, mint korábban. Voltaképpen a „művészi tárgy” az ő szemében egészen különös formákban volt érdekes: börtöntetoválások, az országúti balesetek gazdagon dokumentált, nemzetközi távlatú bemutatását adta – szerencsére! – máig megmaradó nyomatott művekben is. Igen sok ilyen témájával (pl. a lakások falait kitöltő óriásposzterek) azóta sem foglalkozott senki sem. Noha ugyanezekben az időkben magyar művelődésszociológusok és társadalomelméleti igényű kutatók gondolatai (utalhatunk például Vitányi Iván vagy Hankiss Elemér, sőt Beke László írásaira) szélesebb körben váltak ismerté – azért Kovács Ákos volt az, aki empirikus adatgyűjtéssel tulajdonképpen átfogalmazta azt, amit ma már „a mindennapi tárgy” néven nevezhetünk meg. E kutatási területnek egyetlen igazi megszállottja volt – sajnos ma se említhetünk igazi utódokat. Noha egy-egy kérdéskör, például a giccstárgy időnként előjön a mindennapi élet mai leíróinál (van is egy giccsmúzeum Diszelben), a turizmusról és folklorizmusról időnként új meg új publikációk jelennek meg – mindezekből azonban hiányzik Kovács Ákos egyéni, friss látásmódja és sokszorosan precíz adatolása. Az első világháború hősi emlékművei minden magyar faluban a főtéren láthatók ma is. Kovács Ákos nagy energiákkal ennek az emlékezetállítási gyakorlatnak a színét és visszáját dokumentálta monografikus méretekben. A társszerzőkkel együtt létrehozott kötet akár az életpálya fordulópontját is jelölheti, kiadását Néray Katalin, a Műcsarnok akkori igazgatója tette lehetővé 1985-ben. Ez is egyike azoknak a példáknak, hogy Kovács Ákos valósággal kikényszerítette az általa fontosnak tartott téma hathatós támogatását azok körében, akik megértették a szándékait. A Forrás, a Liget szerkesztői alkalmanként biztosították szerkesztői elgondolásai számára a megjelenés lehetőségét, a Mozgó Világ pedig 1991 és 2008 között támogató szellemi hátteret nyújtott kritikai elgondolásainak kifejtéséhez és kifejezéséhez.
Az új évezred elején folytatott beszélgetéseink visszatérő motívuma volt a környezet értetlenségével folytatott küzdelem, annak az ellenállhatatlan kényszernek a kifejezése, ami a kulturális toposzok, társadalmilag agyonhasznált közhelyek hazugságainak a leleplezésére irányult. Kovács Ákos nem taktikázott, nem számítgatott, önmagát sem kímélte vagy dicsérte, mintha magányos farkasként küzdött volna a butaság alaktalan, ám mindenütt támadásra kész szörnyeivel. Időről-időre felbukkant az ELTE BTK folyosóin, mindig egy téma kibontásának kellős közepén, egy friss felfedezés hírével és örömével. Tanítani nem akart. Megsejtette, hogy az ő munkaintenzitása követéséhez nem az egyetemi oktatás a megfelelő forma.
Az életút és tudományos pálya második szakaszában beérett az addig sok irányban kifejtett munkálkodás. Elmélyülten folytatta azokat az átfogó és alapos kutatásokat, amelyek tanulmányok és monográfiák formájában jelentek meg. A különlegesség, ritkaság, érdekesség, ami a hatvani korszak általa szervezett eseményeire már jellemző volt, folytatódott és „forráskritikával” egészült ki. Ekkoriban vált azzá a nagyon egyedi és egyéni hangvételű kultúrakutatóvá, aki a további műveiben a „hamis ideológiák” működését és leleplezését vállalta fel mint hivatása beteljesítését. A 19. század végének szórakoztató mutatványos produkciójaként létrejött körképek mitikus utóéletét a Két körkép (1997), a látványkultúra egyik elemének, a tűzijátéknak politikai célú felhasználását a Játék a tűzzel (2001), az ünnepi népszokások analógiájára kialakított hivatalos ünnepek ideológiai hátterét A kitalált hagyomány (2006) című köteteiben összegezte.
Noha legalább három évtizeden át mindig dolgozott és sokszor publikálta is az általa feldolgozott témákat – utólag visszatekintve mégis váratlanul gazdag ez a beskatulyázhatatlan életmű: húsz-harminc olyan témára kiterjeszkedve – amelyek zömével azóta sem tud mit kezdeni néprajztudományunk, művészetszociológiánk, egész muzeológiánk vagy éppen a mindennapi élettel foglalkozó projektek. Kovács Ákos nem egyetlen ötlettel állt elő, műveivel sok tekintetben teljesen átértelmezte „a mindennapi kultúra” bemutatásának kereteit, nem is egy diszciplína számára példamutató módón. Kovács Ákos gesztusainak, elgondolásainak és műveinek célja és jelentősége a „Vurstli Magyarország” valódi képének a felmutatása volt. Ez az igazságkereső kérlelhetetlenség nem kifizetődő, de az egyetlen olyan magatartásforma, amely az emberi méltóság megőrizhetőségének hitét bizonyítja és közvetíti kortársak és utódok számára.