„Egy magyarul megfogalmazott levél vétele töltött el csodálkozással…”

A Budai hegyvidékről kitelepítettek levelezésnyelvének választásához
(Egy dokumentáció előmunkálatai)

Bevezetésül

I.H.S.! Tiszafüred, 10.7.50.

Liebste Mutter, Brüder, Schwiegerin und Grossmutter!

Den Brief von 26.6. mit den Photographien habe ich mit grösster Freude erhalten. Es wunderte mich einen in ungarischer Sprache geschriebenen Brief bekommen zu haben, und zwar einen so gut geschrieben [sic.]

Brief, ich verstand auch warum, aber Sie brauchen keine Sorge haben. Siekönnen ruhig deutsch schreiben. Freilich, wenn Du, Michael, Dich im ungarischen üben willst, kannst auch ungarisch schreiben. Mir ist es ja ganz gleich![1]

A fenti levélrészlet egy budaörsi, magyarországi német teológushallgató 1950. július 10-én írt leveléből származik.[2] Martin Ritter, az egri líceum akkori diákja írta kitelepített családjának négy évvel azok elűzetése után: szüleinek és két testvérének, akik a badeni Gerlachsheimba kerültek. Ő maga csupán azért volt még Magyarországon, mert „lemaradt” a kitelepítésről: a család bevagonírozása idején éppen Egerben tartózkodott és „túl későn” érkezett Budaörsre, röviddel övéi távozása után.

A Ritter család levelezése már egynéhány rövid idézettel is kitűnően ráhangol a kétnyelvű családi levelezés témájára és annak funkcióira, mint például a két testvér nyelvhasználatának sajátos cseréje: Martin feltehetőleg azon csodálkozik, hogy testvére négy évvel a kitelepítés után még mindig jól ír magyarul. A sorokban rejlő másik célzás azonban („meg is értettem, miért”), talán nem ennyire ártalmatlan hátterű: jóllehet arra utal, hogy Martin feltételezi, talán rokonai tartanak attól, hogy Németországból német nyelvű levelet írjanak neki, s ezért használják a magyart. Martin pedig válaszul nemcsak levelével, hanem annak német nyelvével is jelzi, hogy ezt nem tartja szükségesnek. Így áll elő a nyelvek érdekes „kereszteződése”: a németországi levél magyarul, a magyarországi pedig németül…

Martin, a leendő pap az 1950. szeptember 27-én írt levelében, amelyet öccséhez intéz, kisebb fiútestvérét Németországban a magyar nyelv megtartására buzdítja – és ezt alá is húzza magyar nyelvű levelével –, és igen széles horizontra vall, ahogy a nyelvek tanulásának hasznáról ír:

Kitelepítettek privátlevél-állománya a freiburgi IVDE intézetben

 A Ritter család levélállománya talán nem egészen átlagos: Kevésbé volt jellemző, hogy a leveleket írógéppel, illetve hogy a fenti szintű nyelvi kompetenci(ák) birtokában ír(hat)ták. Az a levélállomány, amelyet a következőkben tárgyalunk, feltételezhetően inkább megfelelhet az általános levelezési gyakorlatnak: olyan kitelepített magyarországi németek írták, akik jórészt inkább földműveléshez és gazdálkodáshoz voltak szokva, s nem annyira az írásbeli kommunikációhoz.

A freiburgi IVDE intézetben található, az intézetre hagyományozott, Bonomi Jenőnek írott, Németországon belül keletkezett kitelepítettektől származó privátlevél-állomány, amelynek ez idő tájt dokumentációját készítjük elő, már több helyütt bemutatásra került (vö. Pably–Schell 2015; Schell 2016a). Jelen írásunkban csupán nyelvi szempontú megközelítésben a levélállományban előforduló nyelvváltás kvantitatív paramétereit tárgyaljuk.

A „kitelepítési nyelvállapot”. A beszélt nyelv(ek) és a megérkezés

Milliónyi menekült és kitelepített megérkezése után Németországban a kutatás elsőként a sürgetőbb szociális, illetve kulturális beilleszkedés problémáira és témáira koncentrált. Az új polgárok nyelvi beilleszkedése valójában alig volt kutatás tárgya. Talán vélhetően abból a feltételezésből kiindulva, hogy a kitelepítettek nyelvi integrációja, mivel eleve németek, egy bizonyos alkalmazkodási idő után hamarosan úgymond magától megoldódik. Peter Auer a telepítések idejével bizonyos szempontból összehasonlítható történelmi időszakra, az 1989/90-es keletnémet áttelepülési hullám során a betelepülő keletnémetek nyelvi beilleszkedésére irányuló vizsgálatában tézisszerűen és valójában általános érvénnyel állapította meg a migráció és nyelv vonatkozásában:

 A nyelvi különbözőség mint a szociális, ill. kulturális idegenség felszíni indikátora lehet jelentős problémák oka az új szociális környezetbe való felvétel során, sőt lehet okozója elutasításnak, ill. diszkriminációnak; ugyanakkor fordított esetben fontos forrás lehet a jövevények identitásának biztosítására.[3]

 Egyike a kevésszámú kutatásoknak a „tübingeni iskolából” közvetlen a referenciaidőben a későbbi nyelvészprofesszor Ulrich Engel a betelepítések után keletkezett doktori disszertációja (1955-ös keltezésű, de a felmérése az 1950-es évek elejére, s ezzel időben a legközelebb esik), amely mivel a württembergi nyelvváltozatok (nyelvjárások és beszélt nyelv stb.) viszonyát vizsgálta, a terepen élő kitelepítettekre bukkanva akarva-akaratlanul beleütközött további nyelvjárások problematikájába (Engel 1955). Engel egyike lehetett azon keveseknek, akik „az új polgárok”, tehát menekültek és kitelepítettek és a befogadók (svábok) nyelvjárásainak ütközőzónájában felmérte, hogy a hazájukból kiutasítottak (Heimatverwiesene) származásuknak megfelelően igen változatos nyelvi formákat mutatnak fel:

Az egykori Württemberg-Baden tartományban a szudétanémetek állnak az első helyen 50%-kal, utánuk következnek a magyarországi németek 15%-kal, továbbá nagyobb csoportot képeznek még a sziléziaiak (10%). Bonyolultabbnak tűnik a kiutasítottak helyzete azáltal, hogy a származási terület és a nyelvi terület nem fedik egymást. Így a magyarországi németeknél találunk bajor, frank és sváb nyelvjárásokat, s másfelől különböző területeken vannak jelen a nagy nyelvjárások, mint pl. a bajor.

(Engel 1956, 90)

 Engel a nyelvhasználókból kiindulva hipotézist állított fel (még ha ezt nem is írja explicite), mi történhet a nyelvváltozatok egymásra hatása során (Engel 1956, 91). Két „átmeneti utat” feltételezett: az egyik, hogy különböző összetételű keverék-variáns(ok) keletkeznek: a hozott nyelvbe beszivárognak az új nyelv szabályai, amely nyelvváltozat állandó változásnak lesz kitéve. Ez esetben a nyelvhasználók egy hibátlan (irodalmi német) célnyelvre törekednek. A másik út a hozott nyelvből az új nyelvbe (Altsprache zur Neusprache) úgy vezet át, hogy a régi nyelvhez hozzátanulják az újat, azaz a nyelvhasználók mindkét nyelvváltozatot bírják. Ekkor beszél Engel többnyelvűségről (Engel 1956, 92).

Tehát amennyiben a nyelv kutatás tárgyát is képezte, úgy az elsősorban az egymással érintkező dialektusok nyelvi kiegyenlítődése szempontjából s a „hozott” történelmi nyelvjárások szempontjából számított érdeklődésre. Hogy legalábbis a magyarországi németek esetében a magyar államnyelvet is automatikusan „magukkal hozták” a kitelepítettek, s főleg az a tény, hogy ez a nyelvváltozat bizonyos helyzetekben még szerepet játszhatott a nyelvhasználatban, ez csak a mai retrospektív szemléletünkből válik igazán világossá, illetve vizsgálat tárgyává.

Időben párhuzamosan Engel kutatásaival az éppen megújuló német néprajzi kutatás is jelezte a nyelvi problematika jelentőségét. Az új településekre (neue Siedlungen) fókuszáló néprajzi megfigyelésekben, közöttük a fiatal Hermann Bausinger meglátásaiban, ahogy ő nevezte – a „menekültek” (Flüchtlinge) esetében a „megmaradás és beilleszkedés” (Beharrung und Einfügung) témájában fontos tényező volt a nyelv is (Bausinger 1956, 13).

A legújabb néprajzi/antropológiai vizsgálatok is alátámasztják azonban a hozott nyelv jelentőségét a kitelepítés utáni első évtizedekben. A kitelepítettek búcsújárásai során ezt mutatják új források a referenciaidőből, a hozott államnyelvnek a búcsújárás gyakorlatában akár mint gyónási nyelv is szerepe volt; így egy Maria Bickesheim-i forrás tanúsága szerint sok kitelepített csak 1948-ban tudott először gyónni, mert ekkor állt először rendelkezésre magyar, illetve horvát nyelvű gyóntató (Prosser-Schell 2012, 197). Egy akkori Caritas-munkatárs, aki a szervezésben részt vett, úgy nyilatkozott, hogy a magyarországi németek fele szívesebben beszélt magyarul, mint németül (Prosser-Schell 2012, 198). Egy további forrás arról tudósít, hogy az észak-badeni Bruchsal búcsújáróhelyen 1946. szeptember 22-én a magyarországi németek a magyar Himnuszt, illetve Vörösmarty Szózatát énekelték – mint a hazavágyódás megnyilvánulását (Prosser-Schell 2012, 198).

Ha ezek az adalékok szórványos jellegűek is, mégis a nyelvváltási hajlandóság, a szituatív kétnyelvűség jeleiként foghatók fel, s fényt vetnek arra, hogy e tömeges szociális helyzet, a több tízezer kitelepített találkozása a búcsújáráson a magyar nyelv használatára legalábbis hívóerővel hatott. Ebben az összefüggésben konstatálta maga Bonomi is: „[die Ungarndeutschen] konnten sich [auf der Wallfahrt] so geben, wie sie waren, ohne gleich anzuecken“ (azaz: „a magyarországi németek a búcsújárásokon valós önmagukat adhatták, olyannak, amilyenek voltak, anélkül, hogy ezzel valakit zavartak volna”). (Bonomi 1970, 152)

Térjünk azonban vissza az Engel által tárgyalt nyelvváltozatokra azzal a megállapítással, hogy ebben a referenciabeli időhöz közeli, s egyébként igen iniciatív és alapos nyelvi felmérésben a hozott idegen nyelv tehát fel sem merült. Úgy tűnik, Engel nem bukkant rá az úgymond – hétköznapi szóhasználattal élve – valódi kétnyelvűségre, a nyelvváltozatok között „megbúvó” magyarra. Igaz azonban, hogy magyarországi német adatközlője csupán kettő volt, s azok közül csak az egyik összehasonlítható geográfiai illetőségű (perbáli).[4] Ha Engel adatközlői talán valóban nem beszéltek is magyarul, úgy éppen a következőkben tárgyalt levélállomány reményeink szerint egyértelműen alá fogja azt támasztani, hogy a Buda környéki magyarországi németek egy része magyarul legalább jó, ha nem anyanyelvi kompetenciával rendelkezhetett.

Nyelvváltozatok és az írás aktusa a kitelepítés után

 A magyarországi németek jó része a megérkezéskor – a Bonominak írott összességében tekintett nyelvi állomány tükrében – legalább három hozott nyelvváltozattal rendelkezhetett. Ezek a következők voltak:

1. A helyi dialektus
2. Az irodalmi német nyelv
3. A magyar nyelv

Ha a levelek nyelvi állományát úgymond nyelvi próbának tekintjük, akkor azt mondhatjuk, hogy a különböző nyelvírók a fenti nyelvváltozatokban igen különböző kompetenciákat mutatnak. Az íráskészséget természetesen alapvetően meghatározza a levélíró képzettsége, iskolázottsága, amely már a helyesírás felszíni (azonban néha legközvetlenebbül szembeötlő, mert a megértést befolyásoló) „mércéje” alapján manifesztálódik. Újabb vizsgálatok kimutatják, hogy a két világháború közötti időben a budai hegység falvainak tanügyi történetében (is) milyen meghatározók voltak a mindenkori helyi viszonyok (Marchut 2014), amelyek végső soron alapvetően befolyásolták az ekkor iskolaköteles, tehát a Németországba később fiatalon kikerülő generáció nyelvi kompetenciáját. A későbbi hiányos (azaz a Németországban a későbbiekben adott esetben olyannyira hiányolt) német irodalmi nyelvismeret tehát itt alapozódott meg – ha megalapozódhatott.

A nyelvállapoton felül egy további sor tényező is meghatározta a kitelepítettek nyelvi szintjét: mint ahogy már egy esetben részletesebben bemutattam (Schell 2016b), önmagában az írás is adott esetben szokatlan volt: ahogy a levelek többször maguk is explicit tárgyalják, a kitelepítettek nem voltak íráshoz szokva, azaz életvezetésük már az óhazában sem követelte meg sokszor az írás gyakorlatát. S ehhez csatlakozott az a gátlás, hogy egy rossz németséggel írott levelet nem mindenki adott ki szívesen a kezéből – némely levélíró esetében főleg érvényes volt ez a nemcsak képzett, hanem tudósként valóban tisztelettel is övezett címzett, Bonomi Jenővel szemben.

Mielőtt a levelek kétnyelvűségéhez érnénk, legyen röviden szó a címzett kétnyelvűségéről, hiszen a nyelvváltás alapvető feltétele ebben a kérdésben egyebek között az ő attitűdje: Kétnyelvű levelezés, illetve nyelvváltás, ez evidens, csak az arra fogékony levélpartnerek között lehetséges. A levelek alapján feltételezhető, hogy a levélírók tapasztalatból tudhatták, hogy Bonomi – aki a budai hegyvidéki németség falvaiban kiterjedt terepkutatást végzett, a családokat jól ismerte, beszédbeli kompetenciáikat jól felmérhette – nyitott ebben a kérdésben.

Bonomi nyitottságához önmagában visszaemlékezésének az az adaléka is elég talán, amelyben megemlíti, hogy terepkutatása és adatközlői érdekében sikerült megtanulnia a bajor dialektust. De hogy állt Bonomi maga a nyílt nyelvváltás kérdéséhez saját írásbeli kommunikáció során? Bonomi maga is váltott nyelvet írásban: Amikor egy 1972. okt. 24-én kelt, a H. családnak írt levelében érkezése körülményeit közli, mondandóját nyelvváltással nyomatékosítja:

Ich komme also am Sonntag […] und warte in der Bahnhofstür. Können Sie mich abholen, so würde ich mich freuen […]. Ich hoffe fest, daß Sie Zeit haben (mert már körmömre ég a dolog!) In einer guten Stunde sind wir fertig![5]

A nyelvváltás kvantitatív mérői a kitelepítettek leveleiben

Mit mondhatunk, milyen nyelven folyt tehát a levelezés? Ezt maga Bonomi így ítélte meg:

Magyarul csak egy család írt nekem, mindenki más mindig németül. A fiatalabbaknak bizonyára könnyebb lett volna a magyar nyelvet használni, mintsem a nyelvjárásban gondolkozva irodalmi nyelven próbálják magukat kifejezni; hiszen az iskolában alig volt lehetőségük valamelyest németül tanulni. Az első években beszóródnak magyar szavak, fordulatok, sőt egész mondatok. [6]

 Bonomi tömör mondatokba foglalt, azonban lényegre törő pontossággal megfogalmazott megfigyelése mögött kibontakozik az egész nyelvi problematika: tehát a kitelepítettek nyelvjárásban gondolkodtak, azt megpróbálták irodalmi nyelvi formába önteni, s végül magyar szavakat, fordulatokat, egész mondatokat „szórtak be” közléseikbe.

A kitelepítettek leveleinek nyelvi állományában a magyar nyelvbe való nyelvváltás[7] szempontjából a következő három csoport állítható szembe:

1. Alapvetően németül írt levelek (amelyek különböző német nyelvváltozatok befolyását mutathatják)
2. Egészében magyar nyelven írott levelek
3. Levelek, amelyek németül íródtak, de legalább egy helyen valamilyen hosszúságú nyelvváltást mutatnak fel

A három csoport arányát a következő grafikon szemlélteti.

Amíg az összlevélállomány összesen 11 faluból érkezett kitelepítettektől származtatható (Bia, Budakalász, Budakeszi, Budaörs, Békásmegyer, Nagykovácsi, Pilisvörösvár, Solymár, Torbágy, Törökbálint és Pilisborosjenő), addig a nyelvváltó levelek négy falura korlátozódnak. Ezek: Budaörs, Solymár, Békásmegyer és Torbágy. (Ezt azonban nem tekinthetjük reprezentatív adatnak.)

A legtöbb nyelvváltó levél budaörsiektől származik. A következő grafikon a nyelvet váltó és nem váltó leveleket állítja arányba.

Hogy a nyelvváltó levelek túlnyomó része budaörsi kitelepítettől való, nem értékelhető önmagában reprezentatív adatként, hiszen azzal a ténnyel (is) nyilvánvalóan összefügg, hogy Bonomi innen kapta a legtöbb levelet, mert itt végzett kutatásokat a két világháború között s innen ismerte a legtöbb családot, s következésképp velük levelezett a legintenzívebben. S nem minden budaörsi család váltott nyelvet. Ezt nemcsak egyes levelek,[8] hanem pl. a B. család levelei[9] is bizonyítják, akik összesen 10 levél esetében sosem váltanak nyelvet.

Végül álljon itt néhány összehasonlító adat a budaörsi levélállományon belül. Összesen 13 egyazon feladócímhez rendelhető személy, ill. családból hat olyan család, ill. személy emelhető ki, akiknek írásaiban – igen különböző terjedelmű – magyar nyelvű részek vannak. S nemcsak a produkált írásbeli mennyiség különböző, hanem azoknak a helyeknek a mennyisége is, amelyek nyelvváltást mutatnak. Lásd a következő grafikont:

A „gyakran írók” esetében már e szembeállítás is rávilágít néhány összefüggésre. A nyelvváltási hajlandóság egy képzelt széles skála két pólusán helyezhető el. A skála egyik végen talál ható A. B. úr, aki majd 50 (s nemcsak számszerűleg, de terjedelmében is számottevő) levelének majd mindegyikében nyelvet vált. Vele szemben áll a skála másik pólusán G. H. asszony, aki viszont csak egyetlen helyen, s összesen ugyancsak nem kis mennyiségű (37) levelének csupán egyikében vált nyelvet (ugyanakkor ez az egy idézet azonban meggyőz magyar nyelvi kompetenciájáról). Meghatározható, hogy milyen (kommunikatív) okokból fordulnak elő ezek a nyelvváltások s miért éppen az adott kontextusokban? Ezekre és számos más kérdésre majd csak a kvantitatív vizsgálat után következő kvalitatív elemzés adhat majd választ.

Kitekintés

 Természetesen még sok további paraméterrel egészítendő ki a fenti mennyiségi összehasonlítás. Pl. igen fontos, hogy milyen életkorúak (s amennyiben a levelekből kiderül), milyen iskolázottságúak a levélírók, pontosan mikor íródtak és milyen időbeli összintervallumban a levelek, milyen nagy mennyiségű az adott nyelvi próba stb. A fenti adatok e röviden bemutatott formában is azonban remélhetőleg meggyőzően „beszéltek” arról, hogy a kitelepítettek új hazájukban a magukkal vitt magyar nyelvet – bizonyos kommunikációs szándékkal – mindenesetre használták.

Irodalom

Auer, Peter–Barden, Birgit–Grosskopf, Beate (1993): Dialektwandel und sprachliche Anpassung bei „Übersiedlern“ und „Übersiedlerinnen aus Sachsen“. Deutsche Sprache 1‚ 80–88. p.

Bausinger, Hermann (1956):   Beharrung und Einfügung. Zur Typik des Einlebens der Flüchtlinge. Jahrbuch für Volkskunde der Heimatvertriebenen 2, 9–16. p.

Bonomi, Eugen (1961/1964): Mein Briefwechsel mit heimatvertriebenen Deutschen aus dem Ofner Bergland/Ungarn. Württembergisches Jahrbuch für Volkskunde, 157–187. p.

Bonomi, Eugen (1964): Mein Weg als Volkskundler. Nebst einem Verzeichnis der Veröffentlichungen. Jahrbuch für ostdeutsche Volkskunde 8, 273–290. p.

Bonomi, Eugen (1977): Mein letzter Wille. Kézirat 1977. 7.31. 4 oldal. Jelzet: 3/012.

Engel, Ulrich (1955): Mundart und Umgangssprache in Württemberg. Beitrage zur Sprachsoziologie der Gegenwart Tübingen [Disszertáció].

Engel, Ulrich (1956): Die Sprache der Heimatvertriebenen und das Schwäbische. Württembergisches Jahrbuch für Volkskunde, 90–111. p.

Marchut, Réka (2014): Töréspontok. A Budapest környéki németség második világháborút követő felelősségre vonása és annak előzményei (1920–1948). Budapest–Budaörs: MTA Társadalomkutató Központ.

Pably, Saskia–Schell, Csilla (2015): Budaörsi kitelepítettek levelei Bonomi Jenőnek. Egynéhány a levélváltás gyakoriságára vonatkozó adat elemzése. Acta Ethnologica Danubiana 17, 223–228. p.

Prosser-Schell, Michael (2012): Heimatvertriebenen-Wallfahrten. Aspekte volkskundlicher Erforschung unter besonderer Berücksichtigung der Erzdiözese Freiburg und der Donauschwaben. In Liturgie und Migration. Die Bedeutung von Liturgie und Frömmigkeit bei der Integration von Migranten im deutschsprachigen Raum. Benedikt Kranemann szerk. Stuttgart: Verlag W. Kohlhammer, 188–216. p.

Schell, Csilla (2016a): Eugen Bonomis Briefwechsel mit Heimatvertriebenen. Zur geographischen Zuordnung der Briefe und zur Bedeutung der Korrespondenz. In Wandel durch Migration. Radek Tünde–Szilágyi-Kósa Anikó szerk. Veszprém: Veszprém Megyei Levéltár, 75–86. p.

Schell, Csilla (2016b): „… aber wen[n] man sich Deutsch beken[n]t darf man nicht mehr nachhause wen[n] es einmal soweit kom[m]t / … de ha az ember németnek vallja magát, akkor nem mehet majd haza, ha arra kerül a sor“ – adatok egy Württembergbe kiűzött budaörsi család integrációjához magánleveleik tükrében In Pro Minoritate. Németek a második világháború után a keleti blokkban. Nyár, 19–46. p.

Schell, Csilla (2016c): „Ja das ist sehr ri[c]htig. Itt se kellünk[,] ott se kellünk“ – Sprachwechsel / Kode-Umschaltung in Briefen einer heimatvertriebenen Frau aus Ungarn in den Jahren 1947–1953. In Deutsch in Mittel-, Ost und Südosteuropa. Geschichtliche Grundlagen und aktuelle Einbettung. Hannes Niclas Philipp–Andrea Maria Ströbel szerk. Regensburg: Verlag Friedrich Pustet, 162–188. p.