Az ajándék motívuma a magyar mondahagyományban

A népköltészeti alkotások elemzése és rendszerezése során megkerülhetetlen azoknak a tartalmi-esztétikai kategóriáknak a vizsgálata, melyek kisebb-nagyobb alkotóelemét képezik a szóban forgó lírai, epikai vagy dramatikus folklórszövegeknek. E kategóriák egyike a motívum, amely a folklorisztikában mára konszenzusos módon egy adott szöveg legkisebb olyan részét képezi, amely még képes a valóság és a képzelet művészi kifejezésére. A 20. században a szövegrendszerezés a típusmutatók mellett javarészt a motívumok alapján történt, és mára mintegy félszáz olyan kézikönyvet tart számon a folklórkutatás (Jason 2000, 159–210), amely a motívumok alapján tekinti át – nemzeti vagy regionális viszonylatban – a legkülönfélébb folklórműfajokat (elsősorban a narratív műfajokat) a hősmeséktől a kincsmondákig, a példázatoktól a reneszánsz novellákig.

E művek előképe és zsinórmértéke túlnyomórészt a jeles bloomingtoni professzor, Stith Thompson grandiózus műve, a Motif-Index of Folk-Literature volt. Thompson szerint a motívum a legkisebb olyan része egy epikus szövegnek, amely a hagyományban fennmaradni képes (Thompson 1944, 58; Thompson 1951, 415). A népmeséről publikált műfaji monográfiájában Thompson a motívum három fajtáját különböztette meg: külön csoportként határozta meg a szereplőket, a történetbeli eseményeket, melyek szerinte a motívumok többségét alkotják, és az első két kritériumtól függetlenül is létezhetnek, akár önálló – egymotívumos – típusként is (Thompson 1951, 415–416).

Az utóbbi évtizedekben számos tanulmány foglalkozott a motívumok népköltészeti potenciáljával, azok nagyfokú variabilitásával (Thompson 1955; Grambo 1976; Kvideland 1993). Többen még azt is megkérdőjelezték, hogy valóban a motívum-e a folklóralkotások legkisebb olyan egysége, amely művészi módon képes ábrázolni annak tartalmát. Voigt Vilmos úgy vélte, hogy noha majd minden egyes alkotásban vannak olyan elemek, melyek „valamilyen mértékegység szerint” kisebbek a motívumnál, azok már nem a művészi elsajátítás egységei, hanem a valóság részei, és a műalkotás formájához, nyelvéhez tartoznak, ám esztétikai jelentőséget önmagukban nem hordoznak (Voigt 1965, 212–213). Az ilyen folklórelemek (pl. formulák, almotívumok) precíz számbavétele sokszor valóban szövegkörnyezet-függő, a tudományos rendszerezés során azonban esetenként a nagyobb esztétikai szintekhez hasonlóan nem mellőzhetők.

E tanulmány voltaképpeni témája egyetlen motívum nagyfokú variabilitásának érzékeltetése a magyar mondaanyag alapján. A választott motívum (ajándék) persze önmagában csak egy hétköznapi szó, olyan főnév, amely folklorisztikai értelemben a szövegkörnyezet kibontásával, jelentésrétegekkel történő felruházásával nyer tágabb és mélyebb értelmet. Stith Thompson említett motívumindexében közel száz olyan megjelenést említ a nemzetközi epikus folklóranyag alapján, melyekben az ajándék (gift, present) mint narratív motívum hangsúlyos vagy éppen meghatározó szerepet tölt be (Thompson 1958, VI: 331, 603–604). Az ajándék számos mesetípusban is fontos, határozott funkciókkal bíró alkotóeleme a történet alapszituációjának vagy későbbi cselekményének, összesen 24 ilyen előfordulását adatolta Hans-Jörg Uther a nemzetközi népmese-katalógus legutóbbi, átdolgozott kiadásában (Uther 2004, III: 192, 283). A közelmúltban napvilágot látott magyar történetimonda-katalógus pedig a másik fő prózaepikai műfaj kapcsán mutatta ki változatgazdag jelenlétét: több mint hatvan magyar mondatípusban. Az előfordulások lehetséges száma azonban a magyar mondahagyományban ennél is jóval nagyobb, hiszen az a hiedelemmondákban is fel-feltűnő motívum, és egy monografikus igényű vizsgálat a műfaj más szegmenseiben (eredetmagyarázó mondák, apokrifek) is rátalálhat.

Jelen tanulmány ilyen szisztematikus vizsgálatra természetesen nem vállalkozhat, azonban néhány, jellemzőnek és illusztratívnak érzett példa alapján igyekszik rávilágítani a nevezett motívum különféle előfordulásaira. A motívum legkorábbi felbukkanása történetesen az egyik legkorábbi magyar népmonda, a honfoglalásnak, illetve az Árpád-ház országszerzésének emléket állító fehér ló mondája. A magyar történeti mondák katalógusában A fehér lovon vett ország típuscímen szereplő történet (Magyar 2018, I: 62 – Típusszáma: MZ I. A 25.) a Képes Krónikában és Anonymus Gesta Hungarorum című gesztájában egyaránt szerepel, és közel hasonló módon azt beszéli el, hogy az ország egy ambivalens jellegű ajándék révén jutott a magyarok birtokába. A 10–13. század folyamán nagy valószínűséggel a korabeli szájhagyományozó műveltség integráns része volt, egyike az énekmondók „csacsogó énekeinek” és a parasztok „hamis meséinek”, melyekről mintegy mellékesen Béla király Névtelen jegyzője megemlékezett (Anonymus 42. fejezet). S noha e monda 19–20. századi feljegyzései (a jóval korábbi nyergesújfalui helyi monda kivételével)[1] a krónikás hagyományból közvetlenül folklorizálódott narratívumként kerültek megörökítésre, a szintén alapítási hagyományként fennmaradt változatai már olyan lokális adaptációk, melyeknek nyilvánvaló ugyan, ám már csak közvetett az eredeti rétege (a birtokszerzők egy fehér lóért cserében jutnak egy nagy földterülethez – Magyar 2018, I: 143).

Az ajándék motívuma köré szerveződik a gömör–tornai mondahagyomány leginkább tájspecifikus eleme, a Bebek-monda is. Mint narratívtípus, nem köthető csakis ehhez a régióhoz, mégis úgy tűnik, mintha a helyi prózafolklór esszenciáját adná. Kincsmondaként, illetve alapítási mondaként egész sor felföldi párhuzama ismert (Selmecbánya, Körmöcbánya, Újbánya, Fülek, Szomolnok, Rozsnyó stb.), és még csak az sem állítható, hogy a Kárpát-medencében a Rozsnyó vidéki monda lenne e vándormonda elsődleges rétege. A környékbeli variánsok többségében a jelzett felföldi analógiákhoz hasonlóan pásztor a szerencsés kincstaláló, akit többnyire ugyancsak egy állat vezet el a földben rejtőző értékhez (kincshez, érctelérhez). A felföldi változatok többségével ellentétben azonban, melyek város (bányaváros) alapítását beszélik el, a Bebek-mondában váralapításról esik szó (akárcsak Füleken), és az alapítási mondát a hagyomány évszázadokon át a környéken birtokos nagyhatalmú főúri család, a Bebekek felemelkedésével, félig-meddig mitikus homályba burkolt eredettörténetükkel kapcsolta össze.

A gömör–tornai Bebek-monda szüzséje öt olyan narratív „pilléren” nyugszik, melyek így együtt csak a Tornai-karsztvidéken és annak peremterületein fordulnak elő: 1. A kincsre egy Bebek (Bubek) nevű pásztor talál rá. 2. A talált kincset Bebek elviszi ajándékba a királynak. 3. A kincsért cserébe azt kéri az uralkodótól, hogy „hét juhaklyot” építhessen. 4. A hét juhakol helyett hét vár épül a környéken. 5. Az elsőként épített vár nem a Bebek által kiszemelt helyen épül fel, mert természetfeletti erők az építőanyagot áthordják egy másik hegyre.

A Bebek-monda törzsterülete, mondhatni „szülőhazája” nagy valószínűséggel az abban nevesített Krasznahorka szűkebb környéke, a Rozsnyói-medence, dél felé Pelsőcig a Sajó melléke, valamint a Csermosnya völgye. Alapvetően tehát az a terület, ahonnét a krasznahorkai vár vizuális hatása érvényesül. Az itt található településeken a monda elbeszélésekor többnyire az említett öt fő mondaelem mindegyike felhasználásra került. A Rozsnyói-medencével szomszédos néhai Torna vármegyében, ahol az ezredfordulón még ugyancsak széltében-hosszában ismert volt e monda (1995–1998 között összesen 42 szövegváltozatát jegyeztük fel!),[2] többnyire elmarad a csodás építés epizódja (noha mint mondatípus a különféle helyi mondák formájában Tornában is ismert). A Tornával határos észak-borsodi és nyugat-abaúji településeken néhány helyen még ugyancsak tudtak a Bebek-ős szerencséjéről és a környékbeli várak ilyetén felépítéséről. Ujváry Zoltán a monda szórványos belső-gömöri változataira hívta fel a figyelmet (Ujváry 1982, 38–39; Ujváry 1986, 57–63), Jozef Adamec pedig a gömöri szlovák folklórban mutatta ki a jelenlétét (Adamec 1948–1949, 132–133).

A Bebek-monda (MZ I. E 11.) első írásos említésére Bél Mátyás Notitiajának Torna megyét tárgyaló részében lelhetünk, ahol a szerencsés pásztor a szlávos hangzású Bubek névalakban szerepel (Bél 2002, 80). Egy másik 18. századi szerző, a jezsuita Timon Sámuel 1735-ben Kassán megjelent munkájában említi (Timon 1735),[3] hogy a Bebek családnak egy juhász volt az ősatyja, aki a Sajó és Csetnek vize melletti hegyoldalban legeltetés közben roppant kincsre találva hét várat építtetett. Budai Ferenc 19. század elején megjelent, háromkötetes honismereti művében immár magyar nyelven is feltűnik a monda, s a lejegyző a hét vár egy részét is megjelölte: „Bebek vagy Bubek. Úgy tartják, hogy ennek a’ Sajó vize mellett legeltetné juhait, egy hegy alatt lévő barlangbann, igen sok kintset találtt vólna; mely által osztán ez a’ juhász nagyra emelkedett, és az országban hát várakat építtetett. Azok közzűl való Szádvára, Torna Vármegyébenn; Murány, Krasznahorka, és Pelsőtz Gömörbenn.” (Budai 1804, I, 315) E történet a szájhagyományban a 18. század közepétől kimutatható, napjainkig kontinuus maradt – igaz, általános ismertségére, fennmaradására jótékony hatást gyakorolt a nagy számú irodalmi híradás, ismeretterjesztő feldolgozás is. Strófákba szedve még a Tatár Péter Regekunyhója című ponyvasorozat egyik darabjaként is megjelent 1857-ben.[4] A vonatkozó folklórszövegek többsége kihangsúlyozza, hogy a várépítésekre a király megajándékozását követően, az uralkodói engedély birtokában került sor. Mindössze az ajándék fajtájában (aranyrög, drágakő) és mikéntjében vannak eltérések. A leginkább költői variáns szerint Bebek juhász a meglepetés hatását fokozandó egy általa készített sajtba csomagolva nyújtotta át a királynak a legeltetés közben talált rendkívüli kincset (Magyar 2018, I, 156 – típusszáma: MZ I. E 11.1.).

A Mátyás-hagyománykörön belül külön tematikus csoportot képeznek az okos királyról és eszes alattvalóiról szóló történetek. A magyar és nemzetközi folklórkutatás kivált Az okos parasztlány típusú novellamesével (ATU 875. The Clever Farmgirl) foglalkozott mélyrehatóan, amely a Mátyás király alakjához tapadt narratív hagyomány talán leginkább internacionális darabja. Szerepel már a középkor századaiban nagy hatású Gesta Romanorumban, és magyarországi elterjedését kedvezően befolyásolta Pálóczi Horváth Ádám 1916-ban íródott A tétényi leány Mátyás királynál című színpadi darabja. A magyar nyelvterületen (beleértve Moldvát is) széleskörűen ismert mondatípus szüzséje lényegében azonos (Magyar 2018, IIa: 432–433 – típusszáma: MZ II. H 171.), azonban rendkívül változatgazdag a király által az okos lánynak feladott találós kérdések és paradox feladatok listája. E feladványok egyike a király ama kívánsága, miszerint a lány keresse fel őt a székhelyén, és vigyen is neki ajándékot, meg ne is.[5] Az elmés megoldás szerint a lány egy galambot visz magával ajándékul, amelyet elenged, amint megérkezik a palotába (Magyar 2018, IIa: 436). E paradox ajándék motívuma Mátyás király kapcsán huszonöt folklórszövegben szerepel, a narratívtípushoz hasonlóan széleskörű földrajzi elterjedésben.

A magyar történeti hősök kapcsán említendő a Petőfi-hagyománykör társtalan narratívtípusa is. A megszületett gyermeket ajándékkal köszöntő pásztorok motívuma azonban csak a magyar mondahagyományban párhuzam nélküli, a szakrális tradíciókban nagyon is létező, hiszen közvetlen előzménye maga a Biblia, a Jézus názáreti születését megörökítő evangéliumi feljegyzés: a pásztorok, illetve napkeleti bölcsek/háromkirályok által a Megváltónak vitt ajándék (Lk 2, 7–16.). A magyar mondai redakciók szerint Petőfi az orgoványi/a hortobágyi csárdában születik, ahol szilveszterkor éppen a környékbeli pásztorok mulatoznak. Amikor a pásztorok Petőfi apjától értesülnek fia világra jöttéről, ők is bemennek a szobába megnézni a csecsemőt, és ajándékul letesznek az ágy mellé egy üveg bort, egy kisbárányt és egy karikás ostort, hogy ha majd felnő a gyerek, akkor is emlékezzen arra, hogy pásztorok között született. E történetnek A magyar történeti mondák katalógusa mindössze három előfordulását tartja számon (Magyar 2018, IIb: 239 – típusszáma: MZ II. N 3.), s e 20. század közepéről származó – egymástól független – feljegyzésekben közös, hogy azok mind Petőfi tényleges szülőhelyének földrajzi környezetéből (Duna-Tisza köze, Dél-Alföld) származnak.

A „jó betyár” toposzt erősíti, és a betyárromantika eszmeköréhez is harmonikusan illeszkedik az a történetcsoport, amely a szegényeket önzetlenül megajándékozó törvényen kívüli személyekről szól. Szórványos analógiái a nemzetközi folklórból is ismertek (a jószívű gróf, az inkognitóban feltűnő király megajándékoz egy szegény embert),[6] Kelet-Közép-Európán kívül azonban csak egy németalföldi feljegyzése ismert, amely Jacques R. W. Sinninghe holland mondakatalógusában tűnik fel (Sinninghe 1943, 115 – típusszáma: Sinninghe: Sagen 1034. Der dankbare Räuber). A magyar folklórban azonban se szeri, se száma a betyár jótéteményeit taglaló mondáknak, és azok között is kiemelkedően népes az a típusbokor, amely a szegényeket különböző módon és formában megajándékozó betyárról szól (Magyar 2018, VII: 26–33). A betyármondák közkeletű, formulaszerű toposza szerint amit elvesz a gazdagoktól, odaadja a szegényeknek, amit az uraktól elrabol, szétosztja a nélkülözők között. Főként a felföldi tájakon volt népszerűn az a narratívtípus, miszerint a betyár egy gazdag kereskedőt állít meg az úton, és a tőle elvett posztót úgy osztja szét az arra járó szegényeknek, hogy a két szomszédos fa közötti táv a hosszmérték (MZ VII. A 53.). Más esetekben pénzzel, ruhaneművel, haszonállatokkal ajándékozza meg a megsajnált szegényeket, vagy éppen úgy, hogy a vásárban többszörös árat ad az általa megvásárolt áruért, vagy pedig soha nem jelentkezik a megvett és kifizetett holmiért/állatért. Hasonlóképpen elterjedt és kikristályosodott típus az, amelyben a betyár ajándéka egyfajta jutalom: az inkognitóban megjelenő betyárt a vele találkozó szegény leány/férfi/asszony dicsérő szavakkal illeti, és ő hálából részesíti valamilyen adományban az illetőt (MZ VII. A 55.), vagy megy el beszélgetőtársa lakodalmára, és ott hagy távoztában egy nagyobb összeget (MZ VII. A 56.). A gavallérnak tekintett betyárok, parasztnábobok, úrhatnám dzsentrik kapcsán egyaránt a folklór része a vásározó nép/az utcán játszó gyerekek közé szórt aprópénz motívuma is (MZ VII. A 57.7.; MZ IX. C 81.8.), és végső soron a tárgyalt motívum bizonyos formájának tekinthetők azok a kincsmondák is, melyekben a már megöregedett/megvakult törvényen kívüli személy (betyár, rabló) útmutatása alapján lelnek rá szerencsés emberek az évtizedekkel korábban elrejtett kincsre (MZ VII. A 415.).

A tanulmány elején szó esett a fehér ló mondájáról, az epikus hagyomány azonban ismer más ambivalens ajándékokat is. Králjevics Márkó szerbből magyarrá lett mondakörében szerepel az a történet is (MZ II. G 98.), miszerint Márkó király megöli a boszorkánykútban tanyázó sárkányt, majd a fejét apróra összevagdalva elküldi „ajándékul” a török szultánnak. A törökök nem sejtvén, hogy az miféle hús, paprikást főznek belőle, és a sárkányfejekben lévő méregtől az egész török sereg elpusztul (Penavin 1984, 413–414). Hasonló epikus sémát követ az a vasi (Rába-völgyi) magyar, szlovén és osztrák folklórban egyaránt elterjedt monda, miszerint a törökök a vesztes (szentgotthárdi) csatát követően egy hatalmas templomi gyertyát küldenek ajándékba az újonnan épült szentgotthárdi apátsági templom felszentelésére. A gyertya olyan hatalmas, hogy nem tudják bevinni a templomajtón, ezért kettéfűrészelik azt/a sekrestyés gyanút fog és szétbontja, és így derül ki, hogy az tele van puskaporral. A monda tanulsága szerint ha a gyertyát meggyújtották volna, az egész templom a levegőbe repül az ünneplő tömeggel együtt, így azonban – az isteni gondviselés eredményeként – a szultán szándéka meghiúsul (Magyar 2018, IV: 104 – típusszáma: MZ IV. C 77.6.).[7] Az 1664. évi szentgotthárdi csata mondakörét felgyűjtő Eperjessy Ernő kiváló tanulmányában e történet egy Nógrád megyei (ipolytarnóci) előfordulására is utal (Eperjessy 1988, 420), ami azt sejteti, hogy az valaha a török kor mondavilágának részeként egy szélesebb körben is ismert/elterjedt mondatípus lehetett.

A vallásos témájú mondák néhány típusa a nincsteleneknek és rászorultaknak juttatott isteni ajándék motívuma köré szerveződik. Ilyen monda az a középkori gyökerű történet, amely a 19. század közepén még ismert volt a bihari Berettyó mentén, és amelyet – forrásmegjelölés nélkül – a folklorisztikai szempontból megbízható Csodák Könyve örökített meg. E mirákulumtörténet (MZ V. C 42.8.2.) szerint egy nincstelen hegedűs – egyéb javak híján – saját énekét és muzsikáját ajánlja fel az oltár előtt térdelve Szent Márton (szobra) számára, mire a könyörgése meghallgatásra talál, „és ime! Alig végzé be siralmas énekét, midőn az oltárról hangos pengéssel elébe esik egyik arany saru, és a szentet nagy világosság folyván körül igy szól: »Menj, az arany saru a tied, maradj ezután is jó és ájtatos«” (Csodák Könyve 1859, 65–67).[8] Mint arra Bálint Sándor rámutatott, e legendában a luccai Volto Santo, illetve a luccai hegedűs vándormondájára ismerhetünk (Bálint 1977, II, 68–70). A típus újabb kori változatai pedig – Szent Mártontól független formában – a csíksomlyói kegyhely erdélyi legendakörében bukkannak fel.[9] A két változatban, a Székelyföldön és a gyimesi csángók körében feljegyzett kortárs (20. század végi) monda szerint (Magyar 2018, V: 92 – típusszáma: MZ V. C 40.6.) egy bohóc is eljut a kegytemplomba, azonban semmilyen adományt nem tud Szűz Mária csodatevő szobrának felajánlani, sőt még imádkozni sem tud. Hirtelen az jut az eszébe, hogy a bohócjátékát ajánlja fel a Szűzanyának, és amikor ezt megteszi, a kegyszobor lehajol hozzá, és átöleli a bohócot (Dobos 1984, 18; Magyar 2003, 703).

A motívumvizsgálat szempontjából is számottevő hozadék lehet majd a mintegy 33 000 folklórszöveg alapján készülő Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus, amelynek motívumindexe és mutatója jelenleg még nem áll rendelkezésre, így egyelőre csupán két kiragadott példán keresztül kívánjuk érzékeltetni, hogy a tárgyalt motívum a monda ezen alműfajának is integráns része. A történeti mondák és a hiedelemmondák műfaji határán lévő kincsmondák erdélyi hagyománykörében (illetve a nevezett mitikus lény hiedelemkörében) tűnik fel leginkább szemléletes módon a kincsőrző szellemnek adandó ajándék motívuma. A hiedelemkutatók által a természeti szellemek között számontartott fehér ember az erdélyi folklórszövegek szerint akkor adja át az arra vállalkozó személynek az általa őrzött elásott kincset, akkor vezeti el a szerencsés illetőt a kincs lelőhelyéhez, ha az egy fehér ronggyal/fehér ruhaneművel/fehér zsebkendővel megajándékozza őt (Magyar, 2018, VIII: 257, 264 – típusszámai: MZ VIII. F 95.2., MZ VIII. F 102.). Az ajándékozás rítusához azonban különféle szabályok és tilalmak is fűződnek, ugyanis a fehér szövetet tilos csupasz kézzel, illetve kézből átadni neki, hanem azt eléje kell dobni/egy botra téve kell átnyújtani, különben a kincsszerzés helyett szerencsétlenség éri az illetőt (elszárad a keze, szörnyethal stb.).

Az ártó szándékú (vagy legalábbis az emberekkel ambivalens módon viselkedő) természetfeletti lények megajándékozása szintén alapvetően jóindulatuk elnyerését szolgálja. E körbe sorolható a bányaszellemnek adott ajándék éppúgy,[10] mint a keleti magyar nyelvterületen főként csumának mondott betegségdémon megajándékozása. A járvány elhárítására, a településen való megjelenésének megakadályozására szolgáló archaikus rítus: A járvány által sújtott/fenyegetett községből (kedd este) 9 szűzlány/7 vagy 9 szűzen maradt öregasszony/9 asszony/9 Mária nevű asszony/7 Borbála nevű asszony/5 azonos nevű asszony egyetlen éjszaka alatt megáztat, megtör és megfon annyi kendert, amelyből megvarrhat egy kicsi inget/egy inget és gatyát, amit még napfelkelte előtt kiakasztanak a falu szélére, hogy azt vigye el a csuma, és egyúttal távoztassa el a településről/ne hozza a község népére a betegséget. A frissen szőtt, kitett ruhadarab láttán a betegségdémon elkerüli a községet/felölti az inget, és a járvánnyal egy másik, közeli településre megy. Az 1646–1648 között íródott Codex Bandinus feljegyzései szerint a moldvai magyar és román néphitnek már a 17. század közepén is részét képezte (Domokos 1987, 371), s noha a 20. századi gyűjtésű folklórszövegekben már csak survival elemként tűnik fel a betegségdémon ilyetén megajándékozásának képzete, a 19. század közepén még élő hiedelemként is fel-felbukkant és aktualizálódott egyes székelyföldi településeken.

Az 1873. évi erdélyi kolerajárvány népi emlékezetére marosszéki (kibédi) példák alapján már Ráduly János is felhívta a figyelmet (Ráduly 1994), s e járvány (illetve a még korábbi járványok emléke – hiedelemmondává transzformálódván – részévé vált a múltról történő beszédnek. A járványt előidéző, gyerekként elképzelt betegségdémon elleni védekezés a 19. század közepén megörökített felsőrákosi (Jánosfalvi 1942, II, 95–96) és a 20. századi székely hiedelmek szerint egyaránt csakis az elhárító rítus elvégzésével lehet eredményes. E képzetkör egy invariáns adat formájában a Homoródalmási-barlang mondakörébe is bekerült (vö. Magyar 2011b, 142–143). Kőváry László a 19. század közepén még úgy hallotta, hogy az országban pusztító pestis a barlangban lakó tündérek kedélyállapotával függ össze, s e célból – miként az oroszhegyi Urusos-kútnál napjainkig szokásban van (Magyar 2011c, I, Képmelléklet: 8. kép) – a nép a barlang szájához a betegség elhárítása végett ingeket tett. E hiedelemcselekvés John Paget angol utazó (Paget 1850, II: 198–199) és az említett erdélyi történetíró és geográfus (Kőváry 1853, 117–118) feljegyzéseiben egyaránt szerepel, Kővárynál olyan értelemben, hogy azért hordtak a falu végére és a barlang szájához ingeket a környékbeli emberek, hogy ne fázzanak a barlangban lakó (barlangba zárt) tündérek. A folklóranalógiák ismeretében azonban valószínűbb, hogy e hiedelemcselekvés és maga az ajándék (ajándékozás) valójában a betegségdémon távozását elősegítő szimbolikus behelyettesítő rítus lehetett.[11]

Mint azt elöljáróban is jeleztük, e tanulmány mindössze néhány eseti – bár szemléletesnek érzett – példa alapján kívánt rávilágítani egyetlen apró motívum népköltészeti beágyazottságára, prózaepikai variabilitására. A magyar mondahagyományban feltűnő ajándék természetesen az itt ismertetetteknél jóval szélesebb körű tartalmi, tematikai és esztétikai tekintetben egyaránt, mint ahogy a műfaj későbbi életében még további, más, ma még nem létező jelentésrétegekkel is bővülhet. A lehetséges vonatkozások szisztematikus számbavételét és népköltészeti hinterlandjának a felvázolását azonban még csak nem is egy átfogó igényű motívumindex, hanem a magyar szövegfolklorisztikában még jelen idejűleg is hiányzó, ám más esetekben is rendkívül kívánatos motívummonográfia valósíthatná meg.

Irodalom

Adamec, Jozef (1948–1949): Sedem synov, sedem hradov. Povest’ o Bebekovcoh. Krásy Slovenska 26, 132–133. p.

Anonymus (2003): Gesta Hungarorum. A magyarok cselekedetei. Fordította és jegyzetekkel ellátta Pais Dezső. Budapest: Szent István Társulat.

Bálint Sándor (1977): Ünnepi kalendárium I–II. Budapest: Szent István Társulat.

Bél Mátyás (2002): Torna vármegye leírása (1730 körül). In Torna vármegye és társadalma a 18–19. századi források tükrében. Rémiás Tibor szerk. Bódvaszilas–Miskolc: Herman Ottó Múzeum, 51–110. p.

Csodák könyve (1859): Csodák könyve. Szent hagyományok és népies mondák, melyekben százötven csodák foglaltatnak. Pesten: Bucsánszky.

Budai Ferencz (1804–1805): Magyar Ország polgári históriájára való Lexicon I–III. Nagy-Váradonn: Budai É’saiás.

Dobos Ilona (1986): Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség. Budapest: Gondolat Kiadó.

Domokos Pál Péter (1987): A moldvai magyarság. Budapest: Magvető Kiadó.

Eperjessy Ernő (1988): A szentgotthárdi csata emléke a magyarországi szlovén néphagyományokban. Vasi Szemle 401–421. p.

Grambo, Ronald (1976): The Conceptions of Variant and Motif. A theoretical approach. Fabula 17, 243–256. p.

Grimm, Jacob–Grimm, Wilhelm (2009): Német mondák. Fordította és az utószót írta Adamik Lajos és Márton László. Pozsony: Kalligram.

Jánosfalvi Sándor István (1942): Székelyhoni utazás a két Homoród mellett I–II. Sajtó alá rendezte Benczédi Pál. Kolozsvár: Minerva. /Erdélyi Ritkaságok 7–8./

Jason, Heda (2000): Motif, Type and Genre. Amanual for Compilation of Indices & A Bibliography of Indices and Indexing. Helsinki: Academia Scientiarum Fennica /Folklore Fellows Communications 273./

L. Juhász Ilona (2004): A permonyík. A bányaszellem és bányamanó egy gömöri bányásztelepülés, Rudna hiedelemvilágában. Fórum Társadalomtudományi Szemle 6/2, 127–142. és 212–213 p.

L. Juhász Ilona (2005): Permoník. Banský duch a banský škriatok v poverových predstavách gemerskej baníckej obce Rudná. Acta Ethnologica Danubiana 7, 77–93. p.

Klintberg, Bengt af (2010): The Types of the Swedish Folk Legend. Helsinki: Academia Scientiarum Fennica /Folklore Fellows Comunications 300./

Kőváry László (1853): Erdély földe ritkaságai. Kolozsvár: Tilsch.

Kríza Ildikó (1995): A fehér lóért vett ország. Néprajzi Értesítő 77, 45–60. p.

Kríza Ildikó (1996a): Az újraírt történelem. A honfoglalás mondája a XVIII. századi német forrásokban. In Ősök, táltosok, szentek. Tanulmányok a honfoglaláskor és Árpád-kor folklórjából. Pócs Éva–Voigt Vilmos szerk. Budapest: MTA Néprajzi Kutatóintézete, 199–208. p.

Kríza Ildikó (1996b): Pannónia megvétele. A fehér ló monda történeti gyökerei. Ethnographia 107, 427–460. p.

Kríza Ildikó (1997): A fehér ló mondája a 18–19. századi forrásokban. In Honfoglalás és néprajz. Kovács László–Paládi–Kovács Attila szerk. Budapest: Balassi Kiadó, 275–284. p.

Kvideland, Reimund (1993): The Narrative Potentials of a Motif. In Boundaries and Tresholds. Hilda Ellis Davidson szerk. Woodchester: The Timble Press, 13–20. p.

Lukács László (2013): Ezer év gyöngye. A magyar történeti néphagyomány köréből. Székesfehérvár: Szent István Király Múzeum.

Magyar Zoltán (2001) Torna megyei népmondák. Budapest: Osiris Kiadó /Magyar Népköltészet Tára I./

Magyar Zoltán (2003): A csángók mondavilága. Gyimesi csángó népmondák. Budapest: Balassi Kiadó /Magyar Népköltészet Tára III./

Magyar Zoltán (2004): Bucsek József mesél. Kiskovácsvágási mesék és mondák. Debrecen: Debreceni Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke /Gömör Néprajza LIX./

Magyar Zoltán (2008): Pannónia védőszentje. Szent Márton a magyar kultúrtörténetben. Budapest: Kairosz Kiadó.

Magyar Zoltán (2011a): Bebek juhász kincse. Népmondák Rozsnyó vidékén. Dunaszerdahely: Lilium Aurum Kiadó.

Magyar Zoltán (2011b): A Homoródalmási-barlang mondaköre. Ethno-Lore 28. Ispán Ágota Lídia–Magyar Zoltán szerk. Budapest: MTA Néprajzi Kutatóintézete, 117–148. p.

Magyar Zoltán (2011c): Erdélyi népmondák I–II. Marosvásárhely: Mentor Kiadó.

Magyar Zoltán (2013): Őrségi mesék és mondák. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta: Magyar Zoltán. Budapest: Balassi Kiadó. /Magyar Népköltészet Tára XV./

Magyar Zoltán (2016): A csíksomlyói kegyhely legendaköre. Ethnographia 127, 212–225. p.

Magyar Zoltán (2018): A magyar történeti mondák katalógusa. Típus- és motívumindex I–XI. Budapest: Kairosz Kiadó.

Magyar Zoltán–Varga Norbert (2006): Három szem klokocska. Egy gömöri pásztor hiedelemvilága és történetei. Budapest: Gondolat Kiadó–Európai Folklór Intézet.

Paget, John (2011): Magyarország és Erdély. Napló. Sajtó alá rendezte, a bevezetőt írta és a jegyzeteket készítette Cs. Lingvay Klára. Kolozsvár: Kriterion Kiadó.

Penavin Olga (1984): Jugoszláviai magyar népmesék II. Budapest–Újvidék: Akadémiai Kiadó. /Új Magyar Népköltési Gyűjtemény XIX./

Ráduly János (1994): Az 1873. évi kolerajárvány emlékezete Kibéden. In Népismereti Dolgozatok 1994. Kós Károly–Faragó József szerk. Bukarest: Kriterion Kiadó, 307–318. p.

Sinninghe, Jacques R. W. (1943): Katalog der niederländischen Märchen-, Ursprungssagen-, Sagen- und Legendenvarianten. Helsinki: Academia Scientiarum Fennica /Folklore Fellows Communications 132./

Thompson, Stith (1944): Egy típus és motívumjegyzék célja és jelentősége. Ethnographia 55, 53–58. p.

Thompson, Stith (1951): The Folktale. New York: Dryden Press.

Thompson, Stith (1955): Narrative Motif-Analysis as a Folklore Method. Helsinki: Academia Scientiarum Fennica /Folklore Fellows Communications 161./

Thompson, Stith (1955–1958): Motif-Index of Folk-Literature. A Classification of Narrative Elements in Folktales, Ballads, Myths, Fables, Mediaeval Romances, Exempla, Fabliaux, Jest-Books and Local Legends I–VI. Copenhagen–Bloomington: Rosenkilde and Bagger.

Timon Sámuel (1735): Tibisci Ungariae fluvii notio Vagique ex parte… Cassoviae: Typ. Acad.

Ujváry Zoltán (1982): Bebek mondája Gömörben. Múzeumi Kurír 4, 60–61. p.

Ujváry Zoltán (1986): Fejezetek Gömör folklórjához. Debrecen: KLTE Néprajzi Tanszéke /Gömör Néprajza V./

Uther, Hans-Jörg (2004): The Types of International Folktales. A Classification and Bibliography. Helsinki: Academia Scientiarum Fennica /Folklore Fellows Communications 284–286./

Voigt Vilmos (1965): A mondák műfaji osztályozásának kérdéshez. Ethnographia 86, 200–220. p.