Tamás Ildikó: „Adj netet!” Nyelvi, képi kifejezésmód és kreativitás a gyermek- és diákfolklórban

Budapest: Balassi Kiadó 2022, 192 p. ISBN 9789634560999

A modernitás hangsúlyai, megjelenési formái, válogatott területei sokfélék. Még a tudományok vidé- kén is azok, s ott is jelen vannak mintegy tudományos kontinuitásként. Értékelendő például, ahogyan a magyar szövegfolklór- és mesekutatás a maga konvencionális fókuszpontját, eszköztárát és szemlé- letmódját mind inkább kiterjeszti a találós kérdések, a siratók, a temetési búcsúztatók, vőfélyversek, regék és mondagyűjtemények felől a populáris kultúra friss termése felé – vagy legalább a mese új forrásainak és műfaji korkérdéseinek frissebb elemzési irányzataihoz kapcsolódva, a klasszikus irodalmi műfajok továbbélésének formatanát is felfrissítve, amikor újabban odafordul a tény és fikció, nemzet és régió, a magyar honfoglalás és mondavilág, vagy az elit és populáris kultúrák konfliktusai felől a kortárs jelenségek szóbeliségben hagyományozódó mesék, a magyar mondakutatás fehér foltjaként minősített modern mondák folklorisztikai meseértelmezése felé23. Így Mikos Éva kutatásai (éppen a modern monda és rokonsága terén napjainkban gyűjthető változatai), Bálint Péter és Bálint Zsuzsa újabb eredményei („Azé kűdött az Isten ide hozzátok, hogy segíjjek rajtatok”. Példázatok és folklórszövegek hermeneuti- kája. 2018), vagy akár a Gulyás Judit összeállításában megjelent Nagy Ilona-kötet (A Grimm-meséktől a modern mondákig. Folklorisztikai tanulmányok. Szerk. Gulyás Judit. 2016) és a Tanulmányok a 19. századi magyar szövegfolklórról (szerk. Gulyás Judit. 2008) világosan jelzik, milyen rokontudományi érdeklődés és figyelem övezi a városi/kortárs/modern mondának nevezett műfajt akár a nemzetközi szak- kutatás terén is, melyre Nagy Ilona mint a mondakutatás eddigi „fehér foltjára” utal ekként, már a Ma- gyar Néprajzi Társaság és az ELTE Folklore Tanszékének 2005-ös konferenciáján. Az azóta eltelt időben pedig nemcsak seregnyi új publikáció született, hanem a lokális folklórhagyomány és monda-örökség feltárása mellett (látnivalóan Magyar Zoltán újabb négy kötetével24 igen erősen hozzá is járul ehhez) új tárgyterület is keletkezett az internetes kommunikáció népszerűvé válásával, ezen belül is a kortárs fiatal korosztályok saját vagy „globális közösségekbe” csatlakozásának új hullámával a koronavírus által át- szabott iskolai terekből a perszonális kommunikáció vizeire sodródva25. Talán mindezek is illusztrálják, hogy a folklórtudomány klasszikus, modern és recens tudásanyaga sem lehet meg „a hagyományos falusi közösségekben a kicsik és a nagyok játéktevékenysége és folklórtudása” mellett a ma már kiegészítésre szoruló, tipológia-bővítést igénylő folklorizmus-változatok elemzése nélkül, s ezen belül is önálló tudás- területként az offline és online kommunikáció gazdagodásának elemzése nélkül – miképpen ezt Tamás Ildikó új kötetének Bevezetése is jelzi. Az MTA Néprajztudományi Intézet munkatársának közel nyolc évnyi gyűjtésre és kutatómunkára épülő, a fiatalok kortárs tudáskészletének folklórként értelmezhető elemeit rendszerezett feltárási változatait bemutató és elemző kötete a Balassi Kiadó gondozásában jelent meg mint olyan monográfia, mely a „legismertebb hazai folklorisztikai tipológiák” révén „a gyermek- kor költészetének mindössze néhány fő műfajcsoportját” (Voigt Vilmos rendszerével: a gyermekdalokat, gyermekjátékokat és gyermekmeséket, valamint Tátrai Zsuzsa „mondókákat, dramatikus jellegű játék- szövegeket és gyermekdalokat” feldolgozó forráskészlete mellett) ezeket kiegészíti „a gyűjtendő szöveg- korpusz határainak” bővítésével olyan tárgykörökre, „mint például a vicc, monda, anekdota, rémhír és igaztörténet, amelyek szerves részei a gyermekfolklórnak is”. (9. p.)

Tamás Ildikó abból indul ki, hogy a hagyományos műfajtipológiákba nem illeszthető jelenségek is részei ma már a folklórnak, így „például az internetes kommunikációban megjelenő folklór jellegű tartalmak”, melyek nem szűkíthető a játékok vagy tevékenységek körére, hanem a hagyományos kö- zösségekben is „a kicsik és a nagyok játéktevékenysége és folklórtudása” mellett megjelenő 21. századi sajátosságok, mint a gyermekek világát kiegészítő diák-korcsoportok folklórja, a hagyományos közlés- formák mellett az intézményes közlésekbe átemelődő műfajok, vagy a szakirodalom által eddig nem kellőképpen elemzett átmeneti sajátosságok, mint példaképpen a társas tevékenységeket visszaszorító internetes tartalmak, bővülő hozzáférés-területek, hibrid közlemények (online és offline világok) sajátos világa, közvetlen diskurzus-formái vagy jel-együttesei. Példaképpen utal az írásbeliség olyan újabb ele- meire, mint a gesztuskommunikáció jelei, az emotikonok, a kódok és mémek, vagyis a szóbeliségből az írásbeliségbe átkerült megannyi változat, melyek a korábbi közlésmódokat egyidejűleg alkalmazzák az online térben zajló közlésformák körében is („tartalmi, formai, stilisztikai jellemzők” kíséretében zajló regiszterváltások ezek), nem mellesleg a „saját folklór” fogalmi körét is bővítve, és a kutatót is a temati- kus gazdagodás észrevételére serkentve, a közösségi média eszköztárában a jövő írásos etnográfiájának egy sajátlagos kognitív témarendszerét szorgalmazva. (9–13. p.)

A gyermek- és diákfolklór jelenségeinek kortárs gyűjtése és önálló tudástérként meghatározása nem- csak e sajátos regiszterként értelmezést teszi lehetővé, hanem a közlésmódok és eszköztárak rendszerező leírásán túl a folklorisztika újabb külső késztetettségének is helyet biztosítanak: a bevezető fejezetek kö- zötti tudománytörténeti áttekintés (15–34. p.) már kitér ez új jelenségek online/offline folklórba illeszke- dési trendjeire, „a szóbeli variánsoktól az írott közléseken át az internetes mémekig” bővülő alapanyagra, de nem hagyja figyelmen kívül a retorikai eszközök, a nyelvi lelemények, a formai-stilisztikai innová- ció kínálta szempontrendszer felvázolhatóságát sem, ezzel új „alkotáscsoportokat” formálva, melyekre saját elnevezést, értelmező leírást is előtérbe helyezve. „A tágabb folklóron belül a néprajztudomány kezdeteitől megfigyelhető. Ezzel szemben a diákfolklór mint önálló kategória szinte teljesen kimaradt a kutatásból, a néha felbukkanó diákköltészet kifejezés pedig elsősorban a 18–19. századi diákság írott forrásokból ismerhető kulturális hagyatékával kapcsolódik össze. Ennek a hiátusnak az enyhítésére vál- lalkozik a közel 8 éves gyűjtésre és kutatómunkára épülő, a fiatalok kortárs tudáskészletének folklórként értelmezhető elemeit bemutató és elemző kötet most megjelent” – súgja a kötet ismertetője.

Lévén szó itt nemcsak egy szinte „alternatív tankönyv” értékű monográfiáról, sajnálatos módon eleve le kell mondanunk ennek részletező bemutatásáról. Hisz a kötet igazi értékei nemcsak a példatárban rej- lenek, vagy nemcsak a műfaji kereteket tágítani képes műfajrepertoár-bővítésről van szó benne, hanem a kognitív szemantika, az antropológiai nyelvészet, a ketagóriatanok újabb verziói, a prototípuselmélet és a tipikalitási feltételek új változatainak jelenségeit is föltáró kutatói eredményekről épp annyira bi- zonykodik.
Tamás Ildikó e kötetében is, vagyis magával a művel is új perspektívát nyit a gyermek- és diák- folklór-kutatásoknak, talán elsőként azzal, hogy a bevált metodológiai elveket nem elveti, hanem föl- használja és továbbfejleszti, így a „hagyományostól eltérő perspektívából” törekszik beláttatni a nyelvi és képi kifejezésmódok kreatív és gyorsan változó világát, ahogyan az már az online és offline térben mindennapossá lett. Ám ezt is kölcsönhatásokban tárja föl, mégpedig külön is hangsúlyt adva a nyelvi, továbbá zenei és képi kommunikáció sajátos megnyilvánulásainak, kapcsolódási felületeinek, összefüg- géseinek és kölcsönhatásainak. Olyan elemekre világít rá, mint amilyen a ritmus, a halandzsa és a humor nyelvi elsajátításban szerepet játszó elemei, például szöveges és képes paródiák, abszurdok, valóságko- mikum-szegmensek, idegen nyelvi és kevert nyelvi interferenciák, halandzsa, tulajdonnév-cselezések, proverbium-változatok, álszentenciák, „gyerekszáj”-maradványok és módosult közmondások, érzések helyetti élethelyzet-interpretációk, mémek, „tanáros” szövegek, szegmentum-helyettesítések, töltelék- szavak-stílus, pletykázás, lokalizált világszentenciák, rajongói narratívák, s mindezek vizuális kifeje- ződései. Az egész második fejezet ezekre épül (35–150. p.), s közben olyan jelenségekre is fény derül, mint a „zárvány időkapszula”, vagy a népetimológia szövegpoétikai torzulásai, a tartalomelemzés új metodológiai lehetőségei, a félrehallások vagy a „dadaista” elemek örökségesítései. Roppant izgalmas mindez, amit azután a harmadik, záró fejezetben (151–192. p.) a diákfolklór- és gyermekfolklór-kutatá- sok további esélyeinek szemlézésével bővít ki, egyben el is helyez a szóbeliség/írásbeliség (mozgó vagy mozgékony) határain túl is. A nyelvi kreativitásban rejlő lehetőségek, a képekben megjelenő gondolatrit- mus, a reflexiók mémesített változatai immár nemcsak a tudományos igényességű elemzést biztosítják, hanem példaképpen a halandzsaszövegek folklórban betöltött szerepének és a népetimológia megjelenési formáknak mintegy globális jelenségeken túli tartományaira is odafigyel, de nem mellőzi az iskolák/ osztályok/rajongói csoportok értelmező-közösségi elemzését sem. Mindezek mellett a kötet temérdek pompás internetről és közvetlenül gyerekektől gyűjtött szellemes-vicces-poénos képi- és szövegilluszt- rációval gazdag kivitelben kínálja a társtudományok érdeklődési körébe, a kommunikációtudomány új irányzatai közé, avagy akár pedagógusoknak és szülőknek is ajánlható kortárs világképek, szokások, nyelvhasználati sémák és narratívák okostelefonos változataiból eredő kapcsolathálózati és közösségi szokáselemek felvonultatását.