csütörtök, július 29, 2021

Len­gyel­or­szá­got je­len­leg kö­zel 39 mil­lió em­ber lak­ja, 93-94%-uk ka­to­li­kus (Hu­nya­di 1995, 287). Egy ha­zai egy­há­zi fel­mé­rés sze­rint 2000-ben a la­kos­ság 91%-a val­lot­ta ma­gá­ról, hogy is­ten­hí­vő. A len­gyel nép s or­szá­ga tör­té­ne­tét jól is­me­rők nyo­mán bát­ran le­het ál­lí­ta­ni, hogy Len­gyel­or­szág­ban a ka­to­li­kus val­lás­nak szin­te min­den kor­szak­ban pél­da­ér­té­kű volt nem­zet­meg­tar­tó és nem­zet­meg­úju­ló sze­re­pe. Az el­ső vi­lág­há­bo­rú előtt 123 évig há­rom­fé­le ide­gen (orosz, po­rosz és oszt­rák ural­mi) el­nyo­más alatt a len­gyel­sé­get egy­ség­ben csak a ka­to­li­kus egy­ház és ál­ta­la irá­nyí­tott val­lá­si lel­ki­sé­gi moz­gal­mak őriz­ték. A ka­to­li­kus egy­ház lé­pett fel a rusz­i­fiká­ció és a né­met ha­tás el­len, de ha úgy ítél­te meg, az oszt­rák ró­mai ka­to­li­kus ha­tal­mi ren­del­ke­zé­sek­kel is szem­be­for­dult. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú alatt a ha­zai ka­to­li­kus egy­ház irá­nyí­tá­sá­val nem egy­szer fegy­vert fog­va véd­ték az egy­sze­rű len­gye­lek az ár­tat­lan em­be­rek (köz­tük pl. a zsi­dók) éle­tét. Min­den­na­po­sak vol­tak men­tő ak­ci­ó­ik. Ren­ge­teg em­bert búj­tat­tak és men­tet­tek meg az éhín­ség­től, a tra­gi­kus ha­lál­tól. A há­bo­rú súj­tot­ta Eu­ró­pá­ban már a har­cok ide­jén el­is­me­rő­en szól­tak, s pél­da­ér­té­kű­nek tar­tot­ták kül­föl­di­ek is a len­gyel ka­to­li­kus egy­ház el­len­ál­ló moz­gal­mát.

A vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő szo­ci­a­lis­ta ál­lam­ha­ta­lom éve­i­ben a len­gyel ka­to­li­kus egy­ház nem gyen­gült, ha­nem in­kább meg­erő­sö­dött. Hi­á­ba mond­ta fel 1945-ben a kon­kor­dá­tu­mot Va­ti­kán­nal az ak­ko­ri po­li­ti­kai ha­ta­lom, Ste­fan Wyszyñs­ki kar­di­ná­lis­sal, majd prí­más­sal az élen több egy­ház­fő vál­lalt nyílt el­len­sze­gü­lést az ate­is­ta ide­o­ló­gi­á­val és gya­kor­lat­tal szem­ben2. Meg­győ­ző ma­ga­tar­tás­sal, temp­lom­épí­tő moz­gal­mak­kal a tar­tós ke­resz­tény ala­pot to­vább szi­lár­dí­tot­ták. Ez az alap oly­an­­nyi­ra ki­ter­jedt és meg­szi­lár­dult, hogy az egész len­gyel nem­zet­tel érez­tet­ni tud­ta a ka­to­li­kus hit szük­ség­sze­rű lét­jo­go­sult­sá­gát, és biz­to­sí­tot­ta a fo­lya­ma­tos val­lás­gya­kor­lást az egész 20. szá­za­don át.

A ha­tá­ro­zott és szé­les­kö­rű tár­sa­dal­mi bá­zis­sal ren­del­ke­ző len­gyel ka­to­li­kus­ság­nak ter­mé­sze­te­sen na­gyon sok és sok­fé­le kül­ső­leg ki­emel­ke­dő­en lát­ha­tó is­mér­ve van. Ér­té­kes temp­lo­mo­kon, rend­há­za­kon kí­vül kü­lön­le­ges él­ményt nyúj­ta­na az a fe­le­let, amely ar­ra a kér­dés­re vá­la­szol­na, hogy a len­gyel or­szág­utak men­tén és más­hol is, fal­vak­ban, vá­ro­sok­ban kint a sza­bad­ban men­­nyi szak­rá­lis em­lék­hely éke­sí­ti az épí­tett kör­nye­ze­tet il­let­ve a dom­bor­zat­hoz il­lő­en si­mul be­le a len­gyel táj­ba.

A len­gye­lek éle­té­ben a sza­bad­ban ál­ló szak­rá­lis kis­em­lé­kek­nek ugyan­úgy meg­van a ma­ga ren­del­te­té­se, mint más egy­há­zi épü­let­nek. Ter­mé­sze­tes­nek tart­ják, hogy ha­zá­juk­ban utak men­tén, híd­fő­nél, for­rá­sok fe­lett, a lom­bos fák ko­ro­nái alat­t, a fa­lu­ba ve­ze­tő és on­nan ki­ve­ze­tő utak men­tén, a ha­tár bi­zo­nyos pont­ja­in stb. ke­resz­tek, ká­pol­nák, szen­te­ket áb­rá­zo­ló szob­rok áll­nak. Meg van­nak győ­ződ­ve ar­ról, hogy azok­nak ott kell len­ni­ük. Va­la­ki va­la­mi­ért azo­kat oda ál­lí­tot­ta. Mind­egyik tar­to­zott vagy je­len­leg is tar­to­zik valak­i(k)hez. Ugyan­ak­kor má­sok­nak is fel­kí­nál­ják a ke­resz­té­nyi cse­le­ke­de­te­ket. A fa­lu­si len­gye­lek el sem tud­nák kép­zel­ni azt a hely­ze­tet, hogy eze­ket az ob­jek­tu­mo­kat va­la­mi­lyen ok­ból el­moz­dí­ta­nák he­lyük­ről, pl. kor­ha­dás mi­att mú­ze­um­ban res­ta­u­rál­nák, s ott fel­ál­lí­ta­nák a múlt em­lé­ke­ként. Szá­muk­ra ezek a szent he­lyek és ott ál­ló szent emel­vé­nyek nem le­het­nek holt mú­ze­u­mi tár­gyak, mert azo­kat va­la­mi­lyen ok­ból oda­ál­lí­tot­ták, de ha nem is tud­juk az okát meg­fej­te­ni, azt min­den­ki vall­ja, hogy ma­gá­nak Jé­zus Krisz­tus­nak örök igé­jét hir­de­tik a föl­dön: ha lát­sz, gon­dol­kodj el és fo­hász­kodj.

A konk­rét sze­mé­lyes érin­tett­sé­gen és egy­ben kö­zös­sé­gi transz­cen­dens vi­lág­hoz va­ló kap­cso­lat­te­rem­té­sen túl a len­gyel nép még a leg­egy­sze­rűbb út men­ti ke­reszt­ben is meg­ér­zi és tu­da­to­san hir­de­ti azt a rend­kí­vü­li erőt, mely hi­te sze­rint fenn­tart­ja a len­gyel­sé­get az egye­te­mes vi­lág­ban, a vi­lág­tör­té­ne­lem­ben. Hogy ez a hit ilyen le­gyen, na­gyon sok (je­les) em­ber cse­le­ke­dett éret­te. Már rég­óta tu­da­to­sít­ják, hogy mit is ér­nek ezek a sza­bad­ban ál­ló szak­rá­lis kis­em­lé­kek a len­gyel nem­zet­nek, ho­gyan le­het­nek tar­tós osz­lo­pai or­szá­gu­kat át­öle­lő, egy­ség­be fo­gó nem­ze­ti tu­da­tuk­nak.
Csak egy köz­is­mert pél­da a sok kö­zül: II. Já­nos Pál pá­pa 1997. jú­ni­us 6-i za­ko­pa­nei lá­to­ga­tá­sán a kö­vet­ke­ző­ket mond­ta:

„A ke­resz­tek­ről szó­ló tu­do­mány, mely má­sok­nak le­het, hogy ba­dar­ság, ne­künk ma­ga az Is­te­ni Erő. Na­gyon jól tud­ták ezt ma­guk a pod­haleiek is. Ugyan­is, ami­kor a 19. szá­zad vé­get ért és meg­kez­dő­dött az új, a je­len­ko­ri, az Önök apái a Giewont csú­csán fel­ál­lí­tot­tak egy ke­resz­tet. Ez a ke­reszt az­óta is ott áll, ki­tar­tó­an, né­mán, mi­köz­ben a mi időnk leg­főbb sokat­tudó ta­nú­já­vá vált. Ez a szá­zad­for­du­lós ke­reszt Za­ko­pa­ne és Krak­kó fe­lé néz. Le­het, hogy még tá­vo­labb­ra is: Var­só és Gdañsk irá­nyá­ba, vé­gig­lát ha­zán­kon a Tát­rá­tól a Bal­ti-ten­ge­rig. Az Önök elő­dei akar­ták így. Hogy ekép­pen ke­reszt ural­ja Len­gyel­or­szág­nak ezen szép tá­ját. Az aka­rat va­ló­ra vált. Az Önök vá­ro­sa, Za­ko­pa­ne fel­épült, a dol­gok ter­mé­sze­té­nél fog­va a ke­reszt lá­bá­nál; Za­ko­pa­ne vá­ros és vi­dé­ke, Pod­hale (Tátraalja) lé­te­zik és fej­lő­dik a ma­ga út­ján. Ezt fe­je­zik ki a gon­do­san ápolt, szé­pen fa­ra­gott út­szé­li ká­pol­nák és ke­resz­tek. Jé­zus ott van Önök mel­lett hét­köz­nap­okon, dol­guk vég­zé­sé­nél és he­gyi ván­dor­út­ja­i­kon egyarán­t.”3

A pá­pa sza­va­it min­den­hol hall­hat­ták or­szág­szer­te. Az írott saj­tó meg­örö­kí­tet­te, sőt ma­gya­ráz­ta, hogy mit is je­lent az or­szág majd leg­ma­ga­sabb pont­ján, jól lát­ha­tó he­lyen fel­ál­lí­tott ke­reszt. Ez a ke­reszt nem­csak véd és ol­tal­maz, fej­leszt egy te­le­pü­lést, az egész or­szág­gal is azt te­he­ti, ha né­pe fo­lya­ma­to­san a ke­reszt ál­tal ki­je­lölt úton jár (ak­kor) még az előt­tük le­vő új érá­ban is, a 21. szá­zad­ban.
A len­gyel ka­to­li­kus egy­ház a sza­bad­ban ál­lí­tott szak­rá­lis kis­em­lé­kek­ről, tör­té­ne­tük­ről, je­le­nük­ről te­hát úgy vé­le­ke­dik, hogy azok mint val­lá­si ob­jek­tu­mok egy­ben a ha­za, a ha­za­fi­as­ság ér­zé­sé­nek szim­bó­lu­mai, a len­gyel nép sor­sát, kul­tú­rá­ját és hi­tét tük­rö­zik, a ma­guk for­mai, szel­le­mi és ér­zel­me­ket ki­vál­tó va­ló­sá­guk­ban.
„Véd­jük ká­pol­ná­in­kat, mert ben­ne la­koz­nak fa­ra­gott szent­je­ink, bá­dog­le­mez­re raj­zolt ma­don­ná­ink, és ott lát­ha­tók azok az olaj­nyo­mat­ok, me­lyek a kis Jé­zust szop­ta­tó Szűz­anyát szem­ből áb­rá­zol­ják. Ez a mi je­le­nünk, tör­té­nel­münk, kul­tú­ránk, sa­ját és őse­ink hi­te. Ne en­ged­jük meghal­ni.”4
A fen­ti­ek­ből vi­lá­go­san lát­hat­juk, hogy a len­gyel ka­to­li­kus egy­ház és a ci­vil tár­sa­da­lom kö­zött nincs el­té­rés a te­kin­tet­ben, hogy mi­kép­pen vé­le­ked­nek a sza­bad­ban ta­lál­ha­tó, leg­több eset­ben né­pi kez­de­mé­nye­zés­re ál­lí­tott szak­rá­lis kis­ob­jek­tu­mok­ról. Az egy­ház nem sa­já­tít­ja ki ma­gá­nak, meg­en­ge­di, hogy kul­tu­szát az egész nem­zet, an­nak min­den tár­sa­dal­mi ré­te­ge, tag­ja sza­bad aka­ra­ta sze­rint néz­ze, cso­dál­ja, hasz­nál­ja és hasz­no­sít­sa, ha kell az egész múlt, a len­gyel­ség szim­bó­lu­ma­ként. Ezért is vá­lik az ér­dek­lő­dés kö­zép­pont­já­vá, és ezért is ta­kar már an­­nyi meg­le­vő, de új hely­ze­tek­hez iga­zod­ni tu­dó kü­lön­le­ges­sé­get.

A sza­bad­ban ál­ló szak­rá­lis kis­em­lé­kek ku­ta­tá­sát, nyil­ván­tar­tá­sát, tu­do­má­nyos fel­dol­go­zá­sát, nép­sze­rű­sí­té­sét Len­gyel­or­szág­ban már rég­óta több szak­te­rü­let vég­zi. Ezek kö­zött van­nak mű­vé­szet­tör­té­né­szek, nép­rajz­ku­ta­tók, mű­ve­lő­dés­sel fog­lal­ko­zók, hon­is­me­re­ti tör­té­né­szek, mű­em­lék­vé­dők, te­o­ló­gu­sok és nem kis szám­ban fo­tó­sok, mű­vé­szek, fes­tők, szob­rá­szok.
Az aláb­bi­ak­ban idő­ren­di sor­rend­ben kö­vet­jük nyo­mon a sza­bad­ban ál­ló szak­rá­lis kis­em­lé­kek­ről szó­ló írá­so­kat, hogy fok­ról-fok­ra le­hes­sünk ta­núi egy sok­ol­da­lú­an ér­tel­mez­he­tő, po­pu­lá­ris té­ma­kör tu­do­má­nyos igé­nyű fel­dol­go­zá­sá­nak Len­gyel­or­szág­ban.
A leg­ko­ráb­bi fel­jegy­zé­sek a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­ből szár­maz­nak. Oskar Kol­berg (1814–1890) ír­ta 1871-ben, hogy a hí­vő fa­lu­si­ak egész­sé­gük meg­óvá­sá­ra, ha­szon­nal já­ró gaz­dál­ko­dás re­mé­nyé­ben vagy né­hol je­les sze­mé­lyek em­lé­ké­re ke­resz­te­ket és ká­pol­ná­kat ál­lí­tot­tak, fő­leg út­ke­resz­te­ző­dé­sek­nél, a fa­lun kí­vül, de bent a fa­lu­ban is.5 Az 1878-ban ki­adott Encyk­lo­pe­dia koœ­ciel­na (Egy­há­zi En­cik­lo­pé­dia) ide­il­lő cím­sza­va sze­rint más­hol se­hol sem lát­ha­tó an­­nyi ke­reszt utak men­tén, ha­tár­ban és te­me­tők­ben, mint a len­gye­lek­nél (Nowodworski 1878). 1900-ból szin­tén egy en­cik­lo­pé­di­á­ban ol­vas­hat­juk a kö­vet­ke­ző­ket: „A mó­do­sabb ne­me­sek, pol­gá­rok és pa­raszt­gaz­dák min­den­fe­le ká­pol­ná­kat és ke­resz­te­ket ál­lí­ta­nak. Kis­vá­ros­ok­ban, ura­dal­mak köz­pont­já­ban, fal­vak­ban, el­ága­zó utak men­tén szám­ta­lan ilyen látható.”6

Az el­ső rész­le­te­seb­ben ma­gya­rá­zó, tu­da­tos fel­mé­rés ös­­szeg­zé­se 1907-ben je­lent meg Krak­kó­ban aka­dé­mi­ai fo­lyó­irat­ban. Szer­ző­je Micha³ Bren­stein, aki­ről most még csak any­­nyit tu­dunk, hogy Vil­niuszban tar­tóz­ko­dott, és in­nen Krak­kó­ba küld­te dol­go­za­ta­it az ant­ro­po­ló­gia, ar­che­o­ló­gia és et­nog­rá­fia kö­zös fo­lyó­ira­tá­ba. Len­gye­lül írt len­gye­lek­nek, és len­gyel tu­dós kor­tár­sak kö­zé tar­to­zott. Ezt azért kel­lett meg­je­gyez­ni, mert a sza­bad­ban, út men­tén ál­ló szak­rá­lis kis­em­lé­kek­ről szó­ló el­ső fel­dol­go­zás nem ki­zá­ró­lag len­gye­lek lak­ta vi­dék­ről szólt, ha­nem a je­len­le­gi Lit­vá­nia Bal­ti-ten­ger­mel­lé­ké­ről. On­nan, ahol az un. zsmud et­ni­kum él. A kül­ho­ni­ak ezt a tá­jat ne­ve­zik Žemaiti­já­nak, la­ti­nul Samogi­tianak. A len­gye­lek­nek ez a ¯mudŸ-föld. A tör­té­ne­lem so­rán bár­ho­vá is tar­to­zott, min­dig va­la­mi­lyen önál­ló­sá­got él­ve­zett. A lit­ván nép 1413-ban vet­te fel a ke­resz­tény­sé­get. ¯mudŸ-föld mind­járt önál­ló püs­pök­sé­get ka­pott Vil­niusztól7. Köz­igaz­ga­tá­si­lag is meg­ma­radt fe­je­de­lem­ség­nek, a ve­le já­ró ki­vált­sá­gok­kal. A len­gyel-lit­ván ál­lam 1795-ös megszünte után ez a te­rü­let az orosz cá­ri bi­ro­da­lom alá ke­rült. Ez­után vált ez a len­gye­lek is lak­ta ¯mudŸ-föld szó sze­rint lit­vá­nab­bá a lit­ván­nál, és a nép­raj­zi ér­dek­lő­dés előtt eg­zo­ti­kus te­rep­pé. Ugyan­is az orosz cá­ri bi­ro­da­lom­mal szem­ben a ka­to­li­kus val­lá­sos­ság meg­nyil­vá­nu­lá­sa­i­val és tős­gyö­ke­res kul­tú­rá­já­val véd­te (arany) sza­bad­sá­gát. ¯mudŸ út­há­ló­za­tát egy­más­tól alig pár mé­ter­re egy­más után so­ra­ko­zó ke­resz­tek szegé­lyezték,8 mi­kor kezd­tek azok­ra fel­fi­gyel­ni, és írás­ban ne­ve­ze­tes­sé ten­ni.

A Vil­niuszban szé­ke­lő, de Krak­kó­ban pub­li­ká­ló Micha³ Bren­stein már an­­nyi ada­tot bir­to­kolt, hogy a ¿mudŸ-i sza­bad­ban ál­ló szak­rá­lis kis­em­lé­ke­ket ti­pi­zál­ta for­mai szem­pont­ok sze­rint. Az ál­ta­la meg­kü­lön­böz­te­tett tí­pu­sok­hoz iga­zod­tak ké­sőbb a len­gyel ku­ta­tók, meg­fi­gye­lők is. Bren­stein sze­rint az alap­tí­pus­hoz tar­toz­nak a la­tin fa­ke­resz­tek, ame­lyek­nek vé­ge­it há­rom­szög­le­tű te­tő vagy nye­reg­te­tő szer­ke­zet zár­ja, és a te­tő­csú­csot kis­mé­re­tű fa- vagy vas­ke­reszt dí­szí­ti. Eze­ket vél­te ¯mudŸ-földön a leg­ko­ráb­bi­ak­nak.

A kö­vet­ke­ző tí­pust már fej­let­tebb­nek tar­tot­ta. Két­fé­le for­má­jú épít­mény­ből ál­lí­tot­ták ös­­sze. Egy vagy ket­tő eset­leg négy tar­tó­osz­lop­ból és a rá rög­zí­tett szek­rény­ből, fa­do­boz­ból. A szek­rény alap­raj­za le­he­tett négy- vagy hat­szög­le­tes. Min­den­kép­pen volt te­te­je, és hi­ány­zott egyik ol­dal­fa­la. Eb­be hely­zet­ék a szen­tet áb­rá­zo­ló szob­rot. Ide tar­toz­tak a ¯mudŸ-földön gya­ko­ri, mind­ös­­sze 2 mé­ter ma­gas, vi­szony­lag ala­csony tar­tó­osz­lop­okon nyug­vó fa­há­zak is, aho­vá rend­sze­rint Jé­zus Krisz­tus éle­tét, fő­leg szen­ve­dé­sét meg­je­le­ní­tő szob­ro­kat vagy pas­si­ó­ra em­lé­kez­te­tő tár­gya­kat rak­tak be. Micha³ Bren­stein sze­rint ezek a szak­rá­lis kis­em­lé­kek va­ló­já­ban kis­ká­pol­nák, tí­pu­sú­kat el is ne­vez­te va­ló­di kis­ká­pol­nák­nak (kaplicz­ki w³aœ­ci­we).

A har­ma­dik tí­pus­ba tar­tó­zó­nak vél­te a még ös­­sze­tet­tebb épít­mé­nye­ket, ame­lyek­nek be­ren­de­zé­se is több elem­ből áll. Ma­ga az épít­mény 1–2 m ma­gas­sá­gú, sza­bá­lyos ab­la­kok­kal, aj­tó­val el­lá­tott há­zi­kó, ami­nek a bel­se­jé­ben ol­tárt ké­pez­tek ki. Az ol­tár mel­lé ado­mány­gyűj­tő per­selyt tet­tek. A hí­vő em­ber az ol­tár előtt bent a há­zi­kó­ban imád­koz­ha­tott. Ilyen ká­pol­ná­kat kü­lön­le­ges ter­més­kö­vek­re vagy nagy lomb­ko­ro­ná­jú öreg tölgy­fa alá épí­tet­ték. Il­let­ve – a nép el­mon­dá­sa sze­rint – kö­ze­lük­ben ilyen kép­ződ­mé­nyek vol­tak. Bren­stein ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott, hogy ilyen tí­pu­sú ká­pol­ná­kat olyan he­lyen lé­te­sí­tet­tek, amit a nép sa­ját hi­te sze­rint is szent hely­ként tisz­telt, kul­ti­kus cél­ból gya­kor­ta fel­ke­re­sett. Ami­kor már ma­ga Bren­stein vé­gez­te a fel­mé­ré­se­ket, az ál­ta­la ter­mé­sze­ti val­lás­nak ne­ve­zett szer­tar­tá­sok­ról csak­is ilyen ká­pol­nák alap­za­tai em­lé­kez­tet­ték őt.9 Eze­ket az épít­mény­tí­pu­so­kat kis­ká­pol­nák­nak (a szer­ző sza­vá­val kapliczk­i­nak ~ kis­ká­pol­ná­nak) ne­vez­te el.
Ne­gye­dik tí­pus­cso­por­tot al­kot­nak azok az egy mé­ter­nél min­den­kép­pen ki­sebb szer­ke­ze­tek, me­lye­ket út men­ti fák tör­zsé­re vagy ud­va­ro­kon ma­gá­ban ál­ló tölgy­fá­ra, más­hol er­dei­fe­nyő­re füg­gesz­tet­tek fel. Az ilyen élő fás szek­rény-ká­pol­nák elől nyi­tot­tak. Leg­gyak­rab­ban szo­mo­rú Krisz­tust (Chrystus „smut­ny”, az­az Smutke­lis) vagy Szűz Má­ri­át áb­rá­zo­ló szob­rot őriz­tek ben­ne. Elő­for­dul­tak olya­nok is, ahol ben­nük csak ke­reszt volt lát­ha­tó.

M. Bren­stein önál­ló, ötö­dik tí­pus­cso­port­ba so­rol­ta a he­lyi, va­gyis a ¿mudzi jel­leg­ze­tes­sé­ge­ket: azo­kat a gaz­da­gon dí­szí­tett la­tin ke­resz­te­ket, ame­lyek szem­mel lát­ha­tó­an, for­ma­i­lag is el­tér­tek a len­gyel és a szom­szé­dos fe­hér­orosz ke­resz­tek­től. Rá­juk vés­ték Krisz­tus szen­ve­dé­sé­nek jel­ké­pe­it. A ke­resz­tek csú­csa­it vagy pe­li­kánt vagy ka­kast vagy har­so­nát fú­jó ark­an­gyalt vagy kis zász­lót áb­rá­zo­ló fa­rag­vány zár­ta. Ezen tí­pus­hoz il­leszt­he­tők – a szer­ző sze­rint – a ket­tős ke­resz­tek is, ame­lyek jár­vány­tól óv­ták a ¿mudzi em­be­re­ket (Brenstein 1907, 1–16).

Micha³ Bren­stein ta­nul­má­nyát 9 év­vel ké­sőbb kö­vet­te előbb fran­cia nyel­ven10, majd 1922-ben len­gye­lül is ol­vas­ha­tó írás Bro­nis³aw Pi³­sud­s­ki (1866–1918) meg­fo­gal­ma­zá­sá­ban. Pi³­sud­s­ki uta­zó volt. Nyu­gat-Eu­ró­pa or­szá­ga­i­ban meg­ta­pasz­tal­ta, hogy ezen a té­ren mi­lyen ku­ta­tá­sok foly­tak. Ezért, ami­kor már szá­mí­tá­sá­ba jöt­tek a len­gyel nem­ze­ti tu­do­má­nyok, el­ső­ként hív­ta fel az ér­dem­ben is szá­mon­tar­tott ha­zai nép­rajz­ku­ta­tók fi­gyel­mét az utak men­tén ta­lál­ha­tó ke­resz­tek, ká­pol­nák tu­do­má­nyos ku­ta­tá­sá­ra, ak­ko­ri ál­la­po­tuk meg­örö­kí­té­sé­re. Sze­rin­te el­ső­sor­ban a nép­rajz­tu­do­mány fel­ada­ta en­nek a té­ma­kör­nek a fel­ka­ro­lá­sa, a sza­bad­ban ál­ló ke­resz­tek, ká­pol­nák ere­de­té­nek ki­bo­go­zá­sa, tör­té­nel­mi fej­lő­dé­sük fel­raj­zo­lá­sa, tör­té­ne­tük meg­írá­sa tel­je­sen a ke­resz­tény­ség kez­de­té­ig. A kül­föl­di írá­sok ha­tá­sa alatt fel­ve­tet­te, hogy az egye­te­mes ke­resz­tény­ség tör­té­ne­té­ben a ke­reszt­ál­lí­tás szo­ká­sát Szent Amb­rus (339-97) mi­lá­nói püs­pök­sé­gé­ig (374-97) le­het­ne vis­sza­vezetni11. Pi³­sud­s­ki fel­hív­ta a fi­gyel­met, hogy a ko­ra kö­zép­kor­ban a fran­ci­ák jár­tak élen a ke­reszt­ál­lí­tás­ban. (Ez va­ló­szí­nű­leg így is volt a kon­ti­nen­sen). Ut­ca­sar­ko­kon, a te­le­pü­lé­sek be­ve­ze­tő út­ja­i­nál ál­lí­tot­tak ke­resz­te­ket. Az ő írá­sá­ból ol­vas­ha­tó elő­ször len­gye­lül az az ál­lí­tás, mi­sze­rint ál­ta­lá­ban előbb vol­tak út men­ti ke­resz­tek, mint te­me­tői kereszt-sír­jelek12.

Pi³­sud­s­ki ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re is ju­tott, hogy Len­gyel­or­szág­ban kez­det­ben ma­gas fa­ke­resz­te­ket ál­lí­tot­tak, még­pe­dig rez­gő­nyár­fá­ból ácsol­ták ös­­sze. Jár­vá­nyok, be­teg­sé­gek el­len nyúj­tot­tak vé­del­met. Majd ezt kö­ve­tő­en ter­jed­tek el az élő fák­ra, fő­leg tölgy­fák tör­zse­i­re ag­ga­tott ké­pek és ke­resz­tek. Ha eze­ken a ké­pe­ken Szűz Má­ri­át áb­rá­zol­ták, ak­kor azo­kat va­la­ho­gyan fe­lül­ről le­véd­ték. Úgy gon­dol­ta, hogy nem vé­let­le­nül ke­rül­tek az élő fák­ra ezek a ke­resz­tény val­lá­si jel­ké­pek. Ezek a fák már ko­ráb­ban is ki­je­lölt he­lyei vol­tak va­la­mi­lyen má­gi­kus cse­le­ke­de­tek­nek. A len­gye­lek ezért is akasz­ta­nak szent ké­pe­ket tölgy­fák­ra és ma­gá­nyo­san ál­ló fá­ra, mert ilyen fák alá han­tol­ták el ha­lot­ta­i­kat, míg­nem az egy­ház fel­lé­pett e szo­kás el­len.

Bro­nis³aw Pi³­sud­s­ki fel­hí­vá­sá­ra még 1922-ben re­a­gált Jan Wik­tor mű­vé­szet­tör­té­nész, aki hos­­szabb időt tölt­ve egy tátraal­jai kis fa­lu­ban, Szcza­wni­ca­ban, meg­ta­pasz­tal­ta, hogy nem­csak a tör­té­nel­mi Len­gyel­or­szág észak­ke­le­ti csücs­ké­ben van szám­ta­lan ke­reszt és ká­pol­na a ha­tár­ban, ha­nem más­hol is, pl. ott, ahol ő most kö­rül­né­zett, Pod­halen (Tátraalján). Úgy gon­dol­ta, ha már a Krak­kó­ból el­in­dult M³oda Pol­s­ka (If­jú Len­gyel­or­szág) mű­vé­sze­ti-tár­sa­dal­mi moz­ga­lom fel­ka­rol­ta Pod­halet, az ott élő góralok (gurálok, he­gyi la­kók) ha­gyo­má­nyos kul­tú­rá­ját nem­ze­ti szint­re fel­emel­te, ak­kor a kép­ző­mű­vé­szek ve­gyék párt­fo­gá­suk alá, a mű­vé­szet­tör­té­né­szek meg ta­nul­má­nyoz­zák a sza­bad­ban lát­ha­tó szak­rá­lis kis­em­lé­ke­ket, mint út men­ti ke­resz­te­ket, ká­pol­ná­kat, szen­tek szob­ra­it. Nem­csak az kí­vá­na­tos, hogy ír­ja­nak azok­ról, ha­nem azo­kat tu­da­to­san óv­ni, vé­de­ni kell a ter­mé­sze­tes enyé­szet­től. Ezek a sza­bad­ban lát­ha­tó szak­rá­lis ob­jek­tu­mok ugyan olyan bi­zo­nyí­té­kai egy-­e­gy tör­té­nel­mi kor­nak, mint a mú­ze­u­mok­ban el­he­lye­zett tár­gyak. Va­lós ér­té­kü­ket csak ak­kor le­het meg­ér­te­ni, ha a nép­rajz­ku­ta­tók ös­­sze­fog­nak a mű­vé­szet­tör­té­né­szek­kel, a nép­mű­vé­sze­tet meg­ér­tő kép­ző­mű­vé­szek­kel, fes­tők­kel és szob­rá­szok­kal, s együt­te­sen al­kot­nak vé­le­ményt.

Wik­tor szá­má­ra pl. rög­tön ki­de­rült, hogy mit je­len­tet­tek a kő­bá­nyák Pod­halen a sza­bad­ban ál­ló szak­rá­lis kis­em­lé­kek tör­té­ne­té­ben, mi­lyen kü­lön­bö­zők dí­szí­tés­ben, anya­gá­ban. An­­nyi ilyen ob­jek­tum van az or­szág te­rü­le­tén, hogy csak egy irá­nyí­tott ös­­sze­fo­gás­sal le­het­ne tu­do­má­nyos cél­ra fel­mé­rést ké­szí­te­ni. A mun­ká­ból nem mel­lőz­he­tik a lel­ki­pász­to­ro­kat. Csak a rész­le­tek meg­is­me­ré­se után sza­bad­na ki­je­len­te­ni, hogy me­lyik len­gyel táj gaz­dag szak­rá­lis kis­em­lé­kek­ben. Ilyen cél­ból raj­zolt le és fény­ké­pe­zett le né­hány sze­pes­sé­gi ká­pol­nát (Wiktor 1922, 23–51).
Az 1922-es te­ma­ti­kus fel­dol­go­zá­so­kat és Jan Wik­tor el­kép­ze­lé­se­it szá­mos ott-itt pub­li­kált rö­vid uta­lás, meg­jegy­zés követ­te13. A len­gyel nép­rajz­tu­do­mány azon­ban Eu­ró­pa más or­szá­ga­i­hoz ha­son­ló el­ven ku­tat­ta a né­pi kul­tú­rát. Köz­pon­ti kér­dé­sei tá­vol es­tek a sza­bad­ban ál­ló szak­rá­lis kis­em­lé­kek szisz­te­ma­ti­kus ku­ta­tá­sá­tól. Ar­ra vár­tak fe­le­le­te­ket, hogy a ha­gyo­má­nyos kul­tú­rá­nak me­lyek azok a ré­szei, amik­nek tör­té­ne­te már a ke­resz­tény­ség fel­vé­te­le előtt kez­dő­dött, és ezen az ala­pon ki le­het je­len­te­ni, hogy a tár­sa­da­lom al­só ré­te­gé­nek, a nép­nek sa­ját­ja. Hi­szen a kul­tú­rá­nak ezen ös­­sze­te­vő­it, azok sok­fé­le­ség­ét kell előbb meg­is­mer­ni, mert azok­ról ed­dig sem­mit sem tu­dott a tu­do­mány.

A nap­ja­ink­ban to­vább­ra is egye­dül­ál­ló tu­do­má­nyos szin­té­zis­ként ke­zelt Kul­tura ludowa S³owian [A szlá­vok né­pi kul­tú­rá­ja] Kaz­imierz Moszyñskitól (1887–1959) csak ott szól az út men­ti ke­resz­tek­ről és ká­pol­nák­ról, ha köz­vet­le­nül hi­e­de­lem kap­cso­ló­dott hoz­zá­juk. Érin­ti az ál­la­tok ál­do­za­ti he­lye­it, a hárs­fa (li­pa) és az elő­ző­ek­ben már több­ször em­lí­tett tölgy­fa (d¹b) kul­ti­kus nö­vé­nye­ket. Pél­dák­kal ma­gya­ráz­za, hogy mi­kép­pen él to­vább tisz­te­le­tük a ke­resz­tény hit­ben. Moszyñs­ki csak azo­kat, a fő­leg hi­e­del­mi mo­tí­vu­mok tár­gyi ve­tü­le­te­it vet­te fi­gye­lem­be, ame­lyek biz­to­san lé­tez­tek már a ke­resz­tény­ség fel­vé­te­le előt­t, és azo­kat a ke­resz­tény­ség be­fo­gad­ta ill. más ese­tek­ben meg­tűr­te. A tu­dós sze­mé­ben min­den­kép­pen mint pro­fán ele­mek lé­tez­nek a né­pi kul­tú­rá­ban (Moszyñski 1967: II, 251–259; 519–529; 661).

Stanis³aw Poni­a­tows­ki (1884–1945) szin­tén a két vi­lág­há­bo­rú kö­zött meg­je­lent ösz­­sze­fog­la­ló­já­ban ír­ta: „Mind­az, ami az Egy­ház­hoz kap­cso­ló­dik, egy ko­ráb­bi kor­szak mi­to­ló­gi­á­já­ból ered. A nép most a ke­reszt­ben lát­ja a min­den­ha­tó erőt. Ma­ga előtt ke­resz­tet vet, mi­kor dol­gá­hoz lát. Épü­le­te­i­re ke­resz­tet rak. Ez­zel vé­di va­gyo­nát a baj­tól. Ke­resz­tet ál­lít az utak men­té­re, út­ke­resz­te­ző­dé­sek­hez, oda aho­vá a né­pi mi­to­ló­gi­á­ban ár­tó szel­le­mek gyűl­nek, a ke­resz­té­nyi hit­ben pe­dig ör­dö­gök. Te­hát nincs ab­ban sem­mi kü­lö­nös, hogy most az ott ál­ló ke­resz­tek­nél zaj­la­nak mi­ti­kus, má­gi­kus cse­le­ke­de­tek. A ke­le­ti vi­dé­ke­ken pl. Pod­lasien a ke­resz­tek­re ken­dő­ket, ru­ha­da­ra­bo­kat, ron­gyo­kat ag­gat­nak, ha baj van. Más­kor meg fel­dí­szí­tik a ke­resz­te­ket vagy fel­öl­töz­te­tik a szen­te­ket áb­rá­zo­ló szob­ro­kat. Ha va­la­ki meg­be­te­ge­dett, ak­kor ru­há­ját ki­vi­szik a ház­ból, és azt a kö­zel­ben ál­ló ke­reszt­re akaszt­ják. Így sza­ba­dul­nak a be­teg­ség­től, és vár­ják a ke­reszt gyó­gyí­tó ha­tá­sát a beteg­nek.”14
Stanis³aw Poni­a­tows­ki is csat­la­ko­zott ah­hoz az ál­lás­pont­hoz, mi­sze­rint az út men­tén el­he­lye­zett szak­rá­lis kis­em­lé­kek sor­sa a ka­to­li­kus egy­ház­hoz tar­to­zik, és mint ilye­nek, tu­do­má­nyos ku­ta­tá­su­kat a ke­resz­tény­mű­vé­szet­hez kel­le­ne so­rol­ni. A nép­rajz­tu­do­mány­nak ott van fel­ada­ta, ami­kor az ilyen szak­rá­lis ob­jek­tu­mok­kal kap­cso­lat­ban ész­re ve­szi a po­gány szer­tar­tá­sok nyo­ma­it, pl. a ko­ráb­bi te­met­ke­ző he­lye­ket, bál­vány­osz­lo­po­kat, ka­pu­kat és kü­lön­fé­le má­gi­kus cse­le­ke­de­te­ket. Ez a né­zet ural­ta a len­gyel nép­rajz­tu­do­mányt mind­ad­dig, míg 1958-ban meg­je­lent az el­ső nép­raj­zi fel­dol­go­zá­sú mo­no­grá­fia a sza­bad­ban ál­ló len­gyel szak­rá­lis kis­em­lé­kek­ről: Kaplicz­ki i krzy¿e przy­dro¿ne w Polsce [Út men­ti ká­pol­nák és ke­resz­tek Len­gyel­or­szág­ban] cím­mel15.

Az el­ső kor­szak le­zá­rá­sa­ként el­mond­ha­tó, hogy a len­gye­lek a sza­bad­ban ál­ló szak­rá­lis kis­em­lé­kek­ről (a leg­újabb len­gyel tu­do­má­nyos ter­mi­no­ló­gi­á­val: ma³e formy architek­tu­ry sakral­nej ~ szak­rá­lis épí­té­szet kis­for­má­i­ról) a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­től már fo­lya­ma­to­san kö­zöl­tek ada­to­kat. Elő­ször uta­zók be­szá­mo­ló­i­ban és az egész len­gyel­sé­get át­fo­gó mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti ös­­sze­fog­la­lá­sok­ban. Lát­szik, hogy el­ső­sor­ban az ol­va­só­kat kí­ván­ták meg­lep­ni for­mai és esz­té­ti­kai ér­de­kes­sé­gek­kel, más­részt fel­hív­ták a cél­tu­da­to­san ér­dek­lő­dők fi­gyel­mét ar­ra, hogy az ilyen, ke­resz­tény­ci­vi­li­zá­ci­ó­hoz köz­vet­le­nül kap­cso­ló­dó ob­jek­tum tör­té­ne­ti hát­te­ré­ben ere­de­ti­leg ott szun­­nyad az ősi (né­pi) hit. Ha ezt si­ke­rül fel­fe­dez­ni, még ér­té­ke­sebb sa­já­tos­ság tud­ha­tó meg a nem­ze­tet él­te­tő nép kul­tú­rá­já­ról. Ezért fi­gyel­mük kü­lön­le­ges tör­té­ne­tű, föld­raj­zi­lag és tár­sa­dal­mi­lag is izo­lált te­rü­le­tek­re irá­nyult: kez­dő­dött ¯mudz-föld­del és foly­ta­tó­dott Pod­hale ré­gi­ó­val.
A le­írá­so­kon túl lo­gi­kus­nak tar­tot­ták a tí­pu­sok meg­je­lö­lé­sét. Né­mely szer­ző írá­sá­ban ész­re­ve­he­tő a li­ne­á­ris fej­lő­dést hir­de­tő evo­lu­ci­o­nis­ta gon­do­lat­me­net sé­má­ja. Esz­me­tör­té­ne­ti­leg több irány­ból bi­zony­gat­ták, hogy a té­ma igen­is tar­toz­hat tu­do­má­nyos ku­ta­tá­sok ka­te­gó­ri­á­já­hoz. Kül­föl­di ha­tá­sok kö­zül a fran­cia kö­vet­he­tő nyo­mon.

Az elég sok té­tel­ből ál­ló sok­fé­le len­gyel írás át­te­kin­té­se után már ezen a szin­ten ki­de­rült, hogy a va­ló­ság­nak ez olyan időt­ál­ló, élő és múlt­tal ös­­sze­füg­gő, sok­szí­nű­en ki­ter­jesz­ke­dő ré­sze, amit egy tu­do­mány­szak nem ké­pes át­ka­rol­ni, és nem is sa­já­tít­hat ki ma­gá­nak.

Iro­da­lom

Ar­nold, Stanis³aw – ¯ychowski, Ma­ri­an
1965 Zarys his­torii Pols­ki. Warsza­wa.

Boj­tár End­re
1995 Be­ve­ze­tés a baltisztiká­ba. Bu­da­pest.

Bren­stein, Mihal
1907 Krzy¿e i kaplice na ¯mudz­i. In Mate­ri­a³y Antropo­log­iczne, Arche­o­log­iczne i Etno­graficzne. Kraków, 1–16. p.

Gloger, Zyg­mund (red.)
1900 Encyk­lo­pe­dia staropol­s­ka ilus­trowana. Warsza­wa.
1900–1903 Encyk­lo­pe­dia straropol­s­ka I–IV. Warsza­wa.

Hu­nya­di Lász­ló
1995 A vi­lág val­lás­föld­raj­za. Bu­da­pest.

Kol­berg, Oskar
1871 Lud. Jego zwycza­je, sposób ¿yci­a, mowa, poda­ni­a, przys³owia, obrzêdy, gus³a, zabawy, pieœni, muzy­ka i tañce Krakowskie. Kraków.
1971 Stu­di­a, rozprawy i artyku­ly. Dziela Wszys­tkie. T. 63. Wroc³aw – Poz­nañ.

Kor­pa­la, Józef
1922 Kaplicz­ki i krzy¿e przy­dro¿ne w ziemi bocheñskiej. Orli Lot 4, 72–74. p.

Kutrze­ba, An­na
1929 Kapliczk­i, krzy¿e i fig­ury przy­dro¿ne w Zawoi. Orli Lot 10, 62–66. p.

£opatkiewicz, Tadeusz
1983 Ma³e formy architek­tu­ry sakral­nej jako przed­miot zain­tere­sowañ poz­naw­czych. Lud 67, 219–231. p.

Matuza­s, Alfons
2001 Muzy­ka Kalwarii ¯mudzkiej w Gor­dach (Samogitia) i Kalwarii Zebrzy­dowskiej zbie¿noœæ i ró¿nice. Lud 85, 83–105. p.
2004 Kult Góry Krzy¿y znakiem walk Polaków i Litwinów o wal­noœæ relig­in¹ i nar­o­dow¹. Lud 88, 91–104. p.

Moszyñski, Kaz­imierz
19652 Kul­tura ludowa S³owian. Kul­tura duchowa I–II. Warsza­wa.

Nowod­worski, Micha³ (red.)
1878 Encyk­lo­pe­dia koœ­ciel­na. Warsza­wa.

Pi³­sud­ski, Bro­nis³aw
1916 Les croix lithuani­ennes. In Archi­tect suiss­es des tra­di­tion pop­u­lar. I. XX.
1922 Krzy¿e litewskie. Kraków, 1–15. p. /Biblioteka Orlego Lotu Nr 3./

Poni­a­towski, Stanis³aw
1931 Wiedza o Polsce. Etno­grafia Pols­ki. Warsza­wa.

Sew­eryn, Tadeusz
1958 Kaplicz­ki i krzy¿e przy­dro¿ne w Polsce. Warsza­wa.

Strauch­man­n, Krzysztof
1992 Tajem­ni­ca skalnej zie­mi. Nie tylko prze­wod­nik. h.n.

Szoko­lay Ka­ta­lin
1995 Len­gyel­or­szág tör­té­ne­te. Bu­da­pest.

Wik­tor, Jan
1922 Kaplicz­ki i krzy¿e przy­dro¿ne jako dzie³a sztu­ki ludowej i potrze­ba ich ochrony. Orly Lot 4
1931 O twór­c­zoœ­ci ludowej na Oraw­ie. Ziemi­a, 183. p.

Ziehr, Wil­helm
1995 A ke­reszt. Jel­kép és va­ló­ság. Bu­da­pest.

Zwolakiewicz, Hen­ryk
1929 Krzy¿e ¿elazne szczy­towe i ozdo­by krzy¿ów przy­dro¿nych z okolic Lêczne­j. Orli Lot 10, 126–129. p.