hétfő, október 18, 2021

Egy soko­róalji ipa­ros em­lé­kei. Bu­da­pest: Aka­dé­mi­ai Ki­adó 2007, 375 p. ISBN 978 963 05 8500 2

87 me­se, 27 mon­da, 52 prover­bium, 8 ta­lá­lós, 8 nyelv­tö­rő, 19 csú­fo­ló, 42 tré­fás szó­for­du­lat, 70 vicc, 86 tör­té­net, 9 bal­la­da, 8 szo­kás­köl­té­sze­ti szö­veg, il­let­ve dal­lam, 47 gyer­mek­já­ték, 4 rá­ol­va­sás, 14 fel­irat, 163 dal, 79 po­pu­lá­ris ze­nés szö­veg, il­let­ve 12 in­ter­jú a könyv „fő­sze­rep­lő­jé­től”. Mind­ez 29 órá­nyi hang­zó anya­got, 132 ol­dal­nyi kéz­írást – és 5 éves gyűj­tő­mun­kát je­lent. Va­ló­ban en­­nyit je­lent­het egy tel­jes re­per­to­ár­vizs­gá­lat­ra tö­rek­vő mun­ka?
A szer­ző Alb­recht Lehman­n-t idéz­ve tu­da­to­sít­ja az ol­va­só­ban is vál­lal­ko­zá­sá­nak alap­ve­tő fon­tos­sá­gát (ame­ly ki­dol­go­zott­sá­gá­ban en­nek el­le­né­re szin­te mai na­pig egye­di ku­ta­tá­si ered­mény a ma­gyar folk­lór­ku­ta­tás­ban), mi­sze­rint: „az ös­­szes kul­tú­ra­tu­do­mány alap­kér­dé­se: a kul­tú­ra és a sze­mé­lyi­ség egy­más­hoz va­ló vi­szo­nya.” Lanczen­dor­fer Kár­olyé ti­pi­kus ese­te an­nak az élet­pá­lyá­nak, amely hely­ze­té­nél fog­va – bi­zo­nyos szem­pont­ok­ból – köz­ve­tí­tő: ipa­ros­ként, „sváb­ként”, több, egyen­ként sa­já­tos kul­tú­rá­val, folk­lór­tu­dás­sal jel­le­mez­he­tő ré­teg éle­té­vel, az ő kul­tú­rá­juk­kal volt kap­cso­la­ta – a 20. szá­zad­ban –, és ezek mind be­fo­lyá­sol­ták tu­dá­sát. Nincs sem­mi mag­yarázni­valóan meg­le­pő – az ún. ha­gyo­má­nyos folk­lór­mű­faj­ok mel­lett – a po­pu­lá­ris mű­faj­ok erős je­len­lé­tén. Ugyan­ak­kor min­den mű­fa­ji cso­port­ra igaz, hogy még­is „ha­gyo­má­nyos” folk­lór al­ko­tás, ugyan­is an­nak leg­fon­to­sabb tör­vény­sze­rű­sé­gei – a va­ri­á­ci­ók­ban élés, a száj­ha­gyo­mány út­ján ter­je­dés – jel­lem­zik. Egyé­ni al­ko­tói adott­ság­gal ma­gya­ráz­ha­tó, hogy Lanczen­dor­fer Kár­oly leg­in­kább a rö­vid tré­fás mű­faj­ok mes­te­re. A mű­faj­ok tel­jes anya­gon be­lü­li meg­osz­lá­sa azon­ban emel­lett az élet­út sa­já­tos­sá­ga­it, a tör­té­ne­ti kor­sza­kot, a fel­gyor­sult, sok vál­to­zást ho­zó szá­zad­vé­get is tük­rö­zi.
Amen­­nyi­re vál­to­za­to­sak a folk­lór­kincs mű­fa­ji adott­sá­gai, an­­nyi­ra sok­ré­tű mód­szer­ta­ni meg­kö­ze­lí­tés­re volt szük­ség a szer­ző ré­szé­ről, ame­lyek kö­zül ve­zér­fo­nal­nak leg­in­kább még­is az élet­raj­zi mód­szer te­kint­he­tő. En­nek két oka is van. Egyik a szer­ző – mun­ká­já­val iga­zolt – fel­té­te­le­zé­se, mi­sze­rint a folk­lór­tu­dás egyik leg­erő­sebb meg­ha­tá­ro­zó­ja min­dig az élet­út. Má­sik a ku­ta­tó és – eb­ben az eset­ben va­ló­ban csak idé­ző­jel­ben hasz­nál­ha­tó ki­fe­je­zés­sel él­ve – „adat­köz­lő­je” hely­ze­ti adott­sá­ga. Lanczen­dor­fer Zsu­zsan­na ab­ban a te­kin­tet­ben, hogy egyet­len em­ber folk­lór­tu­dá­sá­nak vizs­gá­la­tát tűz­te ki cél­já­ul, nem előz­mé­nyek nél­kü­li úton jár, hi­szen az egyé­ni­ség­vizs­gá­ló bu­da­pes­ti is­ko­la je­len­tős ered­mé­nyek­kel di­cse­ked­het, ám ab­ban, hogy vizs­gá­la­ta tár­gyá­ul édes­ap­ja tu­dá­sát vá­lasz­tot­ta, mun­ká­ja mind ez ide­ig egye­dül­ál­ló. En­nek nem a kö­tet rend­kí­vü­li ala­pos­sá­ga az egyet­len ho­za­dé­ka. Igen ta­nul­sá­gos – amint azt Voigt Vil­mos is hang­sú­lyoz­za be­ve­ze­tő­jé­ben –, hogy az ér­tel­mi­sé­gi­ek, a folk­lo­ris­ták is „jöt­tek va­la­hon­nan”, szak­mai hoz­zá­ál­lá­suk is, de tu­dá­suk is csa­lá­di „örök­ség”, elő­ző ge­ne­rá­ci­ók éle­té­nek foly­ta­tá­sa le­het.
A hi­e­de­lem­mon­dák­tól a rö­vid mű­faj­okon át a nép­dal­ok, egyéb ze­nei mű­faj­ok kot­ta­ké­pé­ig min­dent ér­tőn rend­sze­re­ző Lanczen­dor­fer Zsu­zsan­na kü­lö­nö­sen jó pél­dá­ja en­nek. Nem ne­héz kap­cso­la­tot ta­lál­ni a sok­ol­da­lú re­per­to­ár­ral jel­le­mez­he­tő édes­apa, és a mind­ezt ki­vé­tel nél­kül fel­dol­goz­ni ké­pes, mód­szer­ta­ni­lag im­po­ná­ló­an fel­ké­szült folk­lór­ku­ta­tó le­á­nya kö­zött.