csütörtök, október 28, 2021

Mielőtt a számítógép elé ültem volna, azon tűnődtem, mióta is ismerem személyesen Viga Gyu­lát? Mert hogy nagyon régóta, az szentigaz, sőt, azt mondanám (ha közben nem tudnám, hogy ez azért nem így van) örök idők óta tart ismeretségünk, s nagyon jóízű, azt hiszem, hogy 2004 óta már bátran kimondható, megbonthatatlan szakmai, emberi barátságunk. Úgy emlékszem, valamiféle szakmai levélváltással kezdődött a nyolcvanas évek elején, aztán személyesen először konferenciákon futottunk össze olykor. Ez az ismeretség, kapcsolat aztán egyre szorosabbá, intenzívebbé vált. A kilencvenes évek legelején egy remek előadással (Az árucsere néhány interetnikus vonatkozása a Kárpát-medence északkeleti térségében) itt volt Komáromban az Internet­nikus kapcsolatok a Kárpát-medence északi részén című konferenciánkon, majd részt vett a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság Szepsiben megrendezett, Bódva-völgyi kutatással egybekötött továbbképző tanfolyamain is. Ugyanekkor már a Néprajzi Látóhatár Balassa Iván és Ujváry Zoltán által történt megalapítása után annak agilis szerkesztője lett, egy évtizeden át1, közben, szerkesztőbizottsági tagságom révén, ezen a téren is amolyan laza munkakapcsolatba kerültünk. Ami aztán egyre szorosabbá, vált, hiszen miközben a miskolci Herman Ottó Múzeum munkatársa, igazgatóhelyettese, órákat tart a miskolci egyetemen, s közben kutatásokat is végez, szervez a Bodrogközben. És sorra jelennek meg tanulmányai, később kötetei a Bodrogköz változó népi kultúrájáról2. Annak idején, amikor éppen a millecentenárium tiszteletére jelent meg egy tanulmánykötete, ismertetésemben azt átallottam leírni, hogy ezzel többet tett közösségünkért, a bodrogköziekért (sőt: a szlovákiai magyarokért) mint az akkoriban nagyiparszerűen beindult kopjafa-állítások szervezőinek garmadája együttvéve (valószínűleg nem pontosan ezekkel a szavakkal, de a lényeg ez). Nos, lett is ebből nagy hadd-el-hadd! Nem részletezem, röviden szólva: kitagadtattam. Másfél évtized eltelt, fenti mondatom azóta méginkább beigazolódni látszik. A kopjafák szaporodnak, mi nem… Viga Gyula komoly munkái viszont igen. Korábbi állításomat fenntartom tehát.
A Bodrogköz szerelmese, s ha ezt nem is mondta ki semmilyen helyi hivatalosság, a magam részéről tiszteletbeli bodrogközinek, s egy kicsit (miért kicsit?) tiszteletbeli szlovákiai magyarnak tekintem. Hiszen ha csak a térséggel foglalkozó önálló köteteit, az általa szervezett kutatásokat, az azokból kisarjadt további tanulmánygyűjteményeket, falumonográfiákat nézzük3, s az általa a régióban tartott megszámlálhatatlan előadásról, azokról a szakmai tanácsokról, támogatásokról, amelyeket a térség néprajzával foglalkozóknak nyújtott meg is feledkezünk, hát sokkal többet tett, mint… No, de ebből megint baj lesz! Ne hasonlítgassunk! Annyi viszont tény, hogy ha nincs Viga Gyula, akkor a Felső-Bodrogköz néprajzi szempontból gyakorlatilag ma ugyanolyan fehér foltnak számítana, mint számított a 20. század közepe táján.
Kedves Gyulám! E (viszonylag) kerek évforduló kapcsán, ha visszatekintünk eddigi pályádra, nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy megtetted azt, ami emberi mércével mérve szakmánkban megtehető volt. Nem a garast tetted Te le, hanem súlyos Napóleon-aranyakat, s még így is (tudom jól!) vannak tartalékaid, vannak terveid. Miközben megköszönöm azt a rengeteg emberi, szakmai segítséget, az együttműködést, a közös munkákat, azt kívánom, hogy ez töretlenül folytatódjon tovább. Erőben, egészségben, megfelelő derűvel folytassad azt, amit megkezdtél, s persze (már miért ne lehetnék én is egoista) kicsit velünk együttműködve is.
Isten éltessen sokáig!