szerda, október 20, 2021

Hadd divatozzam kicsit! Volt már Attila 100, legyen most Attila 75! Ez természetesen nem azt jelenti, hogy József Attilát fiatalítom, hanem sokkalta inkább azt, hogy Paládi-Kovács Attila születésnapja alkalmából rendhagyó köszöntő sorokat írok.
Öt évvel korábban, Balogh Balázs intézetigazgató ünnepi köszöntőjét azzal kezdte, hogy egyetemi hallgatóként félt tőle, munkatársként tartott tőle, igazgatóként pedig tiszteli őt! Részemről nincsenek ilyen szakaszok a hozzá fűződő kapcsolatomban, én mindig tiszteltem, s ma sincsen ez másképpen!
Bár már nem vagyok éppen mai gyerek, mégis hallgatóként kerültem először „munkakapcsolatba” Paládi-Kovács Attilával. Az ELTE Néprajztudományi Doktori Iskolájának hallgatójaként ücsörögtem többedmagammal óráin. Akkoriban – a kétezres évek első tizedében – még túrkevei muzeológusként, igen nagy utakat tettem meg az órákat hallgatandó, és az aláírások begyűjtése is körülményes volt, hiszen klasszikus leckekönyvbe írtak be a tanár urak, summa summarum: bekopogtam Múzeum körúti szobája ajtaján egy aláírás reményében!
Szeptember vége, október eleje lehetett, a nyárias melegben balladai félhomály volt a szobában, a napellenző redőny jótékony hatásaként. Mindez tehát még jóval a félévi penzum teljesítése előtt, a tárgyfelvétel hitelesítésének idején történt. Asztalánál ült, elvette a leckekönyvet, valamit írt bele és azt mondta: – Legyen ez a nagy-nagy bizalom jele! Köszöntem, kijöttem s mikor belenéztem a leckekönyvbe, akkor láttam, hogy előlegbe kaptam egy ötöst, amit utólag szolgáltam meg. Ilyesmi sem korábban, sem a későbbiekben nem esett meg velem.
Jó néhány alkalommal jártam nála a várban, konzultálni, majd – sokakhoz hasonlóan – intézeti szobájában tettem le a doktori szigorlatot is. Védéskor az ELTE udvarán mosolyogva megkérdezte, hogy a zabszempróbán átmennék-e?! Igyekeztem magabiztos pózba merevedni, de azért megráztam a fejem!
Aztán eszembe jut egy szentendrei találkozás, talán Csilléry Klárára emlékeztünk éppen a skanzen régi igazgatósági épületében, mikor is a komplexum udvarán K. Kovács Lászlóval beszélgetett egy fa hűvösében. Attila, amikor meglátott, biccentett üdvözlésképpen, majd egy fél lépést is tettünk egymás felé, ám akkor Laci bácsi egy laza csuklómozdulattal megfogta zakója gombját, s az üdvözlés ezzel félbemaradt. Az elkövetkező órában néhányszor még jártam arrafelé, ahol beszélgetésük zajlott. Figyelmesen hallgatta Laci bácsit, aki továbbra is fogta a zakó gombját…
Később, a Néprajzi Társaság egyik választmányi tisztújító gyűlésének kezdete előtt megkérdezte: – Jól tudsz számolni? No, akkor te leszel a szavazatszedő bizottság elnöke! Hát így nyertem ideiglenesen magas hivatalt általa!
Amikor megindult a múzeumhálózat átszervezése, az aszódi gyűjtemény megmentése érdekében hozzá fordultam. Türelmesen végighallgatta panaszos mondókámat, és megkérdezte, hogy mit várok tőle, hogyan tud segíteni? Kértem, emelje fel szavát a kellően nem átgondolt, elő nem készített intézkedéssel szemben. Megtette. Foganatja ugyan nem lett, de szakmai tekintélyével egy kis múzeum ügye mellé állt. Azon kevesek között volt, akik a szakmaiság mellett törtek lándzsát és véleményüket nem rejtették véka alá. No, de elmúlt esőnek nem kell köpönyeg!
Aztán az is előfordult, hogy baráti látogatásra beültem tanyázni Szilágyi Miklóshoz a közös szobájukba. Olyankor sok mindenről szót ejtettünk. Legtöbbször tudománytörténeti pletykákat osztottunk meg egymással. Egy ilyen alkalomkor, számítógépe mellől felénk fordulva ránk mordult: – Nem hagyjuk szegény Miklóst dolgozni! Hát erre mit volt mit tenni: véget vetettek a beszédnek, s hazaszéledtek a legények!
Volt, hogy együtt utaztunk konferenciára, köszöntésre, s felajánlottam az autómat. Mosolyogva megkérdezte: Milyen kocsid van?! – Mondtam a gyártót, típust. – Nem ismerem. Az kényelmes? Erre, mintegy argumentumként sorolni kezdtem, hogy a szakmabeliek közül ki mindenki ült már benne… Úgy tűnt, ezzel némileg meggyőztem, ám akkor jött az újabb kérdés: Mióta vezetsz?!
Aztán eljött az utazás napja. A megbeszélt találkahelyen volt pontosan, magam is jó ütemű forgalomban, időben érkeztem. Beült, lerobogtunk a messzi bácskai helyszínre, majd este vissza. Pesten, búcsúzásképen megmutatta a magával hozott jogosítványt: Hát, nem szorultál rám! – mondta búcsúzóul.
Ez a mondata sokáig ott motoszkált a fülemben. A gépkocsivezetést illetően valóban nem szorultam rá a segítségére, de tudományszakunk művelése közben sokszor volt segítségemre tanácsaival, tudományos eredményeivel. Barátságára ma is büszke vagyok!
Mit is írhatnék e rendhagyó köszöntés végére: Kedves Tanár Úr! Isten éltessen sokáig!