csütörtök, július 29, 2021

Confronting with the Self, Confronting with the Other. Is Reconciliation Possible in the Balkans? Suočavanje sa sobom, suočavanje sa drugim. Da li je moguće pomirenje na Balkanu?

A konferencia címéhez kapcsolható jelenségek, témák kutatása egészen biztosan a néprajz és az antropológia egyik kitüntetett célja lehet a Balkánon, de ez a megállapítás egész Délkelet-, Közép- és Kelet-Európára is érvényesnek tűnik. A Szerb Tudományos és Művészeti Aka­dé­mia (a továbbiakban a közkeletű szerb rövidítést használom: SANU) Néprajzi Intézete, illetve a Konrad Adenauer Alapítvány közös nemzetközi konferenciát szentelt ennek a szerteágazó, bonyolult, de valóban kulcsfontosságú problémakörnek. Habár a dátum szerint kétnapos tanácskozásról volt szó, az előadásokra igazából csak a második, október 31-ei napon került sor (az első nap az ünnepélyes megnyitóról és az ismerkedésről, barátkozásról szólt).
A jó és közvetlen hangulatban, egy belvárosi hotelben lezajlott konferencián összesen tizenkét előadó volt jelen nyolc különböző országból (szerb, horvát, szlovén, bolgár, olasz, cseh, svéd és orosz kutatók voltak a meghívottak között), és négy tematikus blokkban mutatták be kutatásaikat, ezek közül emelem ki a legfontosabbakat. A tizenöt perces előadások nyelve nagyjából fele-fele arányban oszlott meg az angol és a szerb között.
A „Jelenkori és történeti perspektívák” című szekcióban az előadások nem csak „Európa puskaporos hordójának” problémáit érintették, hanem annál szélesebb körű kontextusról is szó volt. Nonka Bogomilova (Társadalom- és Tudáskutató Intézet, Bolgár Tudományos Akadémia) a „másik” létrehozásának történeti-vallási hátterét mutatta be a Balkánon. Gondo­lat­menete arra a meglátásra alapult, miszerint a vallás (ebben a keretben nyilvánvalóan az ortodoxiáról van szó) a térségben nem egy önmagától, előreláthatóan működő tényező, hanem mindig több más jelenség függvénye. A nemzet- és államépítés is döntő befolyással voltak a vallásosság működésére, amely ezáltal egyes csoportok érdekeinek rendelődött alá – ahelyett, hogy meghaladta volna ezeket az érdekeket. Következtetései szerint az ezzel kapcsolatos ún. „etno-pszichológiai sztereotípiák” leépítésére, „deszakralizálására” lenne szükség a megbékéléshez. Marina Martinova Jurevna (Etnológiai és Antropológiai Intézet, Orosz Tudományos Akadémia) gyakorlatilag a bolgár kutató előadásához kapcsolódott. Mint többször külön hangsúlyozta, a nemzet, a nemzetállam, az etnicitás és az etnikai csoport mást jelentenek Kelet-Európában, mint Nyugaton vagy máshol. Ezt többek között azzal az államszervezési mechanizmussal támasztotta alá, amellyel a volt Szovjetunióban és Jugoszláviában valójában etnikai és nemzeti hovatartozástól függően alakítottak ki autonóm területi egységeket. Ez a tendencia Jurevna szerint az említett szövetségi államok felbomlása után is tovább él, és a következtetések levonásánál nyitott kérdésként kezelte, hogy milyen irányt vehet a jövőben.
A második szekció a „Etnikus sztereotípiák és aktuális kulturális gyakorlatok” kérdéskörét vizsgálta néprajzi/antropológiai terepmunkán alapuló esettanulmányokon keresztül. Sanja Zlatanović (Néprajzi Intézet, SANU) korábbi hároméves koszovói kutatásának egyik mozzanatát mutatta be. Ő a délnyugat-koszovói Gnjilane város tágabb környékén végzett terepmunkát, és többek között azt akarta kideríteni, hogy az ottani szerbek miként hozzák létre diszkurzív módon a „másokat” – ahol az albánok ennek a legfőbb megtestesítői. A köztudatban elterjedt Koszovó-képpel szemben meglepőnek hathat, hogy a szerb adatközlők gyakran a helyi albánokkal való jó kapcsolatot hangsúlyozták, ami Zlatanović szerint a regionális identifikációnak köszönhető. Ezzel összefüggésben a konfliktusok szításában a politikai döntéshozók felelősségét emlegették a helyi szerbek. A jól felépített diskurzus-analízisből az a következtetés adódott, miszerint a helyi regionális identifikációra építve, azt jól megértve lehetséges a megbékélés. Izgalmas vizsgálatról számolt be Aleksandar Krel (Néprajzi Intézet, SANU) is, aki a magyar–szerb határtól nem messze eső vajdasági Gakovón (magyarul: Gádor) német és szerb viszonylatban próbálta értelmezni a megbékélés folyamatát. A településről a második világháborút követően tűnt el a német lakosság, és itt működött a vajdasági németeket internáló egyik legnagyobb gyűjtőtábor. A háborús évek után szerb telepesek népesítették be a falut, akik gyakorlatilag akkor szembesültek a hely múltjával, amikor öt évtized után az egykori lakosok és utódaik újra felkeresték a helyszínt. Ezt a pillanatot ragadta meg Krel, amikor a németek emlékművet állítottak az egykori gyűjtőtábor helyén, és több szálon át elkezdték kiépíteni kapcsolataikat a helyi szerbekkel – akik a kutatás szerint rövid idő alatt magas fokú együttérzéssel vettek tudomást a múltról. Krel a személyes találkozásnál és kapcsolatépítésnél nem kevésbé tartja fontosnak a politika szerepét a megbékélésben – megfigyelései szerint a hasonló megbékélések akkor lehetségesek, ha a döntéshozók is változtatnak a kommunikációs stratégiáikon, és többé nem használják a nacionalista sztereotípiákat.
„A megbékélés etno-szociológiai aspektusai” címmel zajlott a harmadik szekció, témájukat tekintve voltaképpen három összefüggő esettanulmánnyal. Madeleine Sultán Sjökvist (Hugo Valentin Központ, Uppsalai Egyetem) egy meglepőnek látszó jelenbeli tendenciát elemzett: egyre több svéd nő tér át ugyanis a muszlim hitre. A jól tagolt és érdekfeszítő előadás az ún. „megélt vallás” dimenzióján keresztül vizsgálta a megtérést elmesélő történeteket, és az azt követő normákhoz való viszonyt. Sjökvist arról számolt be, hogy hogyan próbálnak a nők szilárd nemi, vallási és etnikus identitást létrehozni, illetve egyúttal sokoldalúan megfelelni a „jó muszlim nő” ideálképnek. Céljuk az új vallás felvételével valamilyen szilárd pont kialakítása az életükben. Az ezt követő két előadást akár együtt is tarthatták volna a kutatók. Jadranka Đorđević Crnbronja (Néprajzi Intézet, SANU) és Ivanka Petrova (Etnológia és Folklór Tanulmányok Intézete Néprajzi Múzeummal, Bolgár Tudományos Akadémia) a Belgrádban élő gorani népcsoport közösségének, valamint a muszlim bolgár nők öltözködési kultúráját elemezték. Đorđević Crnobrnja a muszlim gorani nők megfelelési kényszeréről számolt be – ők ugyanis ha megváltoztatják öltözködésük egyes elemeit, azzal konfliktusba kerülnek férjükkel és rokonaikkal, illetve a népcsoport általános értelemben vett normáival. Petrova ennek a folyamatnak egy másik, ellenirányú változatát mutatta be. Ő azokról a bolgár muszlim nőkről számolt be, akik a mindennapokban mind jobban kihangsúlyozzák vallási/etnikai identitásukat az öltözködésen keresztül. A szekció mindhárom előadása voltaképpen egy dinamikus, mozgásban levő társadalmi/kulturális folyamatot mutatott be, amelyek által különböző és megoldásra váró ellentétek keletkeztek.
„A fiatalok és a megbékélés” volt az utolsó, negyedik szekció elnevezése. Jelena Spasenić (Hugo Valentin Központ, Uppsalai Egyetem) újvidéki középiskolásokon, azok szülein és tanárain keresztül arra kereste a választ, hogy a kilencvenes évek Szerbiájának politikai/társadalmi valósága hogyan jelenik meg a mai emberek életvilágában, illetve hogy miképpen teremtődik meg a mindennapi tudás. Külön érdemes kiemelni a kettősséget a diákok Szerbia jelenéhez és múltjához való viszonyulásában. Az országot egyrészt egy visszafelé haladó, téves úton járó helynek tekintik, másrészt mélyen azonosulnak a mindennapi élet számukra értékes minőségeivel (pl. az emberek egymáshoz való viszonyulásával). Spasenić szerint ezért a fiatalok Szerbiához való viszonya nem csak a saját identitásukra való reflexió és az erkölcsi gondolkodásmódjuk, hanem az ország gazdasági és társadalmi állapotának is a függvénye. Goran Pavel Šantek (Etnológia és Kulturális Antropológia Tanszék, Zágrábi Egyetem) nem saját kutatást, hanem inkább egy gondolatmenetet mutatott be. Alexander kulturális trau­máról, illetve Anderson elképzelt közösségekről alkotott elméleteiből indult ki, és ezzel hozott kapcsolatba két nagy, az fiatalok vallásosságát kutató horvát szociológiai kutatást. Šantek ezek mentén arra következtetett, hogy a fiatalok valóban fogékonyabbak lehetnek a múltbeli konfliktusokkal, traumákkal való szembenézésre, ebben pedig fontos szerepe lehet a vallásnak (Horvátország tekintetében a római katolikus hitnek). A zágrábi kutató ugyanakkor a szakma szerepét is kitüntetettnek tartja, ugyanis az antropológiai szemlélet egyes traumák társadalmi „konstruáltságára” irányíthatja rá a közfigyelmet.
Ha a tanácskozás nagyobb részére érvényes kritikát kéne megfogalmazni, akkor az mindenképpen az egyes prezentációk hiánya, vagy a nem megfelelő minőségük és terjedelmük. Több elméleti előadás, illetve az esettanulmányok esetében is szükség lett volna a hallgatók figyelmét vezető bemutatókra – ezzel adós maradt a konferencia. Az egyetlen teljes körű kivételt Jelena Spasenić prezentációja képezte, amely mind felépítését, mind ízlésességét tekintve élvezetes kísérője volt a kutató előadásának.
Mivel a konferencia címe gyakorlatilag egy kérdés volt, ezért fel lehet vetni, hogy vajon megkaptuk-e erre a választ is? Részben azonban – a néprajzi/antropológiai „óvatosságból” is kifolyólag – költői volt ez a kérdés. Az első szekció előadásai, bármennyire is izgalmas következtetésekkel jártak, igazából csak óvatos javaslatokkal szolgálhattak arról, hogy milyen előzetes megfontolással kell élni, ha a Balkánról gondolkodunk. A második szekció adta talán a legvilágosabb válaszokat: a helyi lakosoknak kell valamilyen társadalmi/kulturális okból kifolyólag megegyezniük (Zlatanović, Krel). Ebben az esetben a lokális identifikáció, egymás ismerete és az együttérzés a kulcsfontosságú pontok, emellett szerepel a döntéshozók magatartása/beszédmódja is. Nem szabad azonban elhanyagolni az adott állam általános társadalmi/gazdasági állapotát (Spasenić), illetve az intézményes vallás szerepét sem (Šantek). A szakma részéről viszont – és ez mindegyik előadás nyílt vagy rejtett jellemzője volt – a néprajzi/antropológiai szemléletmódnak kell aktívnak lennie, hiszen ez az adott jelenséget annak sokrétűségében tárhatja fel. Ez a tudás pedig utat találhat a közvéleményhez, segítve a megértést és az elfogadást – talán ez volt konferencia válasza egy másik, nyíltan ott fel nem tett kérdésre: mit jelent „alkalmazni” ezt a szakmát?