Acta archív

A kötet szerzőinek címjegyzéke

Bárth János
Batthyány u. 17. I. em. 2.
H–6000 Kecskemét,
e-mail: barthjanos1@gmail.com

Bendíkné Szabó Márta
Honti Múzeum és Simonyi Lajos Galéria –
Hontianske múzeum a galéria Ľudovíta Simonyiho
ul. J. Rotaridesa 13
SK–936 01 Šahy
e-mail: b.szabo.marta@gmail.com

Buday Péter
Katedra dejín výtvarného umenia
Filozofická fakulta
Univerzita Komenského
Gondova 2
P.O.BOX 32
SK–814 99 Bratislava
e-mail: budaypet@gmail.com

Csuthy András
Duna menti Múzeum – Podunajské múzeum
Palatínová 1028/13
SK–945 01 Komárno
e-mail: andraskn@gmail.com

Danter Izabella
Honismereti Múzeum –
Vlastivedné múzeum v Galante
Hlavná ul. 976/8
SK–924 01 Galanta
e-mail:
danterova.izabela@zupa-tt.sk

Gräber, Hanna Lena
Ethnologie-Studentin
Philipps-Universität
Institut für Europäische Ethnologie
Deutschhausstr. 3
D–35032 Marburg
e-mail: Graeber@students.uni-Marburg.de
Juhász Ilona, L.
Fórum Kisebbségkutató Intézet
Etnológiai Központ
P.O.BOX 154
SK–945 01 Komárno 1.
e-mail: icu@foruminst.sk

Kemény Attila
Kútvölgy 28.
H–2073 Tök
e-mail: kemenyattila49@gmail.com

Klamár Zoltán
Székesegyházi Kincstár és Egyházmegyei Gyűjtemény
Március 15. tér 4.
H–2600 Vác
e-mail: drklamarz@gmail.com

Liszka József
Selye János Egyetem
Tanárképző Kar
Neveléstudományi Tanszék
Bratislavská 3322
SK–945 01 Komárno
*
Fórum Kisebbségkutató Intézet
Etnológiai Központ
P.O.BOX 154
SK–945 01 Komárno 1.
e-mail: liszkajozsef@azet.sk

Marx Mária
Göcseji Múzeum
Batthyány u. 2.
H–8900 Zalaegerszeg
e-mail: marxmari@gmail.com

Obermüller, Alexandra
Ethnologie-Studentin
Philipps-Universität
Institut für Europäische Ethnologie
Deutschhausstr. 3
D–35032 Marburg
e-mail: alexa.obermueller@googlemail.com

Osse, Johanna
Ethnologie-Studentin
Philipps-Universität
Institut für Europäische Ethnologie
Deutschhausstr. 3
D–35032 Marburg
e-mail: osse@students.uni-marburg.de

Pably, Saskia
Institut für Volkskunde
der Deutschen des östlichen Europa (IVDE)
Goethestraße 63
D–79100 Freiburg
e-mail: saskia.pably@gmx.de

Prosser-Schell, Michael
Institut für Volkskunde
der Deutschen des östlichen Europa (IVDE)
Goethestraße 63
D–79100 Freiburg
e-mail: michael.prosser@ivde.bwl.de

Pusztay János
Univerzita Konštantína Filozofa
Fakulta stredoeurópskych štúdií
Konstantin Filozófus Egyetem
Közép-Európai Tanulmányok Kara
Tr. A. Hlinku 1
SK–949 74 Nitra
e-mail: pyj@btk.nyme.hu

Ruebsaat-Trott, Adam
Ethnologie-Student
Philipps-Universität
Institut für Europäische Ethnologie
Deutschhausstr. 3
D–35032 Marburg
e-mail ruebsaattrott@gmail.com

Schell, Csilla
Institut für Volkskunde
der Deutschen des östlichen Europa (IVDE)
Goethestraße 63
D–79100 Freiburg
e-mail: csilla.schell@ivde.bwl.de

Schwark, Josephine
Ethnologie-Studentin
Philipps-Universität
Institut für Europäische Ethnologie
Deutschhausstr. 3
D–35032 Marburg
e-mail: schwarkj@
students.uni-marburg.de

Seidler, Hannah Katinka
Ethnologie-Studentin
Philipps-Universität
Institut für Europäische Ethnologie
Deutschhausstr. 3
D–35032 Marburg
e-mail: seidler.hannah@
googlemail.com

Silling István
Ž. Zrenjanin u. 28.
SRB–25262 Kupuszina
e-mail: silling@sowireless.org

Szarka László
Selye János Egyetem
Tanárképző Kar
Történelem Tanszék
Bratislavská 3322
SK–945 01 Komárno
e-mail: laszloszarka@gmail.com

Vataščin Péter
Đerđa Dože 19/a
SRB–24000 Subotica
e-mail: kertalja@gmail.com

Viga Gyula
Mednyánszky utca 3.
H–3524 Miskolc
e-mail: vigagyula@gmail.com

Viszóczky Ilona
Herman Ottó Múzeum
Görgey utca 28.
H–3529 Miskolc
e-mail: viszo@hermuz.hu

Voigt Vilmos
ELTE – Folklore Tanszék
Múzeum krt. 6–8.
H–1088 Budapest
e-mail: voigtbudapest@gmail.com

A lengyelfalvi eset – Néprajzi szemléletű történeti életkép egy 18. századi székely faluról

Tanúvallomás és történeti népéletkutatás

Orbán Balázs szülőfaluja, Lengyelfalva, Udvarhelyszékben, Székelyudvarhely város közelében, dombok között húzódik meg. Gyümölcsfák lombjai mögé bújt házait 1834-ben 368 római katolikus székely nevezhette otthonának (Schem. Trans. 1834, 137).
Ebben a kis lélekszámú, csendes faluban a nyugodt életritmushoz szokott lakosok 1794 legelején szokatlanul mozgalmas napokat éltek meg. Alig múlt el vízkereszt napja (jan. 6.), alig zajlott le a házszentelés esztendőnként ismétlődő szokása, illetve alig kezdődött el a házszentelést követő farsangi időszak, amikor január 8-án idegen urak jelentek meg a faluban, akik a helyi elöljárókkal „összeparancsoltatták” Lakatos János házához mindazokat a lengyelfalviakat, akikről gyanítható volt, hogy egy vizsgálat vallomástevő tanúi lehetnek.
A vizsgálatot, amely egy lengyelfalvi leány, a „fertelmes” életmódra hajló Ferenc Anna teherbe esésének előzményeit, erkölcsi hátterét igyekezett tisztázni, valószínűleg kadicsfalvi Török Ferenc udvarhelyi főesperes, az udvarhelyi főesperesi szentszék vezetője rendelte el. Talán Ferenc Anna szülei kérték a helyzet szentszéki feltárását, hogy kiderüljön ki „terhesítette meg” leányukat és ki a „bitang gyermek” apja. Jelöltjük is lehetett a lengyelfalvi Sófalvi Mihály személyében, aki időközben megházasodott. Kezdeményezhette a szentszéki vizsgálatot Dési Ferenc lengyelfalvi plébános is, aki 1792-ben került a faluba (Ferenczi 2009, 222) és 1793 elején elégedetlenkedett Ferenc Anna viselkedésével.
Kadicsfalvi Török Ferenc, a jezsuita szerzetesből lett főesperes Pataki András szenttamási és László András szentléleki plébánost bízta meg a lengyelfalvi erkölcsi vétségek vizsgálatával. A feladatot szorgalmasan teljesítő két pap 1794. január 13-án, Szenttamáson írta meg jelentését az elvégzett munkáról. A tanúknak feltett kérdéseiket és a latinul bemutatott tanúk magyarul feljegyzett válaszait egy latin nyelvű levél keretébe foglalva küldték el Udvarhelyre a főesperesnek.
A tízoldalas levél, benne a lengyelfalvi vallatási jegyzőkönyvvel, megérte a 20–21. század fordulóját.1 Sajnos mivel a hajdani udvarhelyi főesperesi szentszék üléseiről bizonyára vezetett2 jegyzőkönyvek nem őrződtek meg, illetve ismeretlen helyen lappangva nem állnak a kutatás rendelkezésére, nem tudhatjuk, hogy Ferenc Anna és Sófalvi Mihály szentszéki perében milyen ítéletet hozott az udvarhelyi főesperesi szentszék. Testi fenyítésre ítélték-e a legényekhez különösen vonzódó Ferenc Annát? Sófalvi Mihály köteles lett-e egyösszegű „gyermektartási” pénzt fizetni a „megterhesített” Ferenc Anna számára? Részesültek-e valamiféle kedvezőtlen retorzióban a történet mellékszereplői?
Annak ellenére, hogy a fenti kérdésekre nem felelhetünk, az 1794. évi lengyelfalvi szentszéki vizsgálat tanúvallomásai mégis megérdemlik a 21. századi történeti népéletkutatás figyelmét. Elsősorban azért számíthatnak a kutató érdeklődésére, mert a hasonló perbéli vallomásoktól jobban, erősebben villantják fel a 18. század végi köznépi székely élet mindennapjait. A lengyelfalvi vallomáscsokor kiváló történeti forrásnak tekinthető, ha az elemző kutató történelemszemléletében helyet kapott a mikrotörténelem, a történeti antropológia, a történeti néprajz. Aki számára jobbára csak a csaták, a királyok tettei, a politikai pártok küzdelmei jelentik a történelmet, egy 18. század végi falusi leány cselekedeteinek „csacska meséit” nyilvánvalóan nem méltatja arra, hogy történeti forrásnak tartsa. Aki viszont a hajdani mindennapok falusi életének menetéről, szokásairól, a faluban élők életmódjáról, tárgyi világáról, mentalitásáról, a falusi ifjúság társas életéről, szórakozásáról, párválasztási szokásairól, nemi erkölcséről és hasonlókról feltárt adatokat is a történelem részének tekinti, a lengyelfalvi tanúvallatás jegyzőkönyvét a kiválóan tájékoztató történeti források között szerepelteti (vö. Bárth 1999, 28 és 43; Paládi-Kovács 2013, 6 és 25). E sorok írója a kutatók utóbbi csoportjával tart, és alább e szerény vallomáscsokor alapján megpróbál történeti népéletkutató,3 vagy másként történeti néprajzi tanulmányt írni. A 18. század végén papírra vetett paraszti perbéli vallomáshoz mint történeti forráshoz néprajzi szemlélettel közelít, hogy forrásértelmező tevékenysége révén az aprócska adatokból kiformálódhasson, megszülethessen a 18. század végi székely falusi mindennapok életképének néhány szelete.

A történések foglalata

A 18. század utolsó évtizedének első felében törzsökös székely család sarjaként élt Len­gyelfalván egy Ferenc Anna nevezetű leány, aki az átlagosnál jobban vonzódott a legényekhez. Lépten-nyomon kereste az alkalmakat, hogy találkozhasson az erősebbik nem képviselőivel. Női kegyeit bőségesen osztogatta azoknak a legényeknek, akiket arra érdemesnek tartott. Rendszeres résztvevője és látogatója volt a legkülönbözőbb társas munkáknak, kalákáknak, magánházaknál tartott bálaknak. Kihívó magatartásával igyekezett felhívni magára a figyelmet. „Incselkedett” a legényekkel. Rövidebb-hosszabb időszakokra eltűnt a táncolók csoportjából. Távolléte alatt valamelyik legénnyel bujkált a telek melléképületeiben. Előfor­dult, hogy az utcán is ölelkezve járt az éppen aktuális szeretejével. A „táncok” után nem sietett haza, hanem hosszan sétálgatott, ácsorgott, beszélgetett kísérőjével. Ezek a beszélgetések, „gyanús társalkodások” némely esetben a természeti környezetben (szénafüvön, havon, „csutakon”, fa tövében) lebonyolított közösülésbe csaptak át.
Normaszegő viselkedésének helytelenségét azzal is fokozta, hogy más leányok előtt dicsekedett kalandjaival. Arra bíztatta leánytársait, hogy ne óvakodjanak a csábító legényektől. A „nyertes” legények szintén dicsekedtek sikerükkel. Következésképp számolni lehetett azzal a veszéllyel, hogy Lengyelfalva mindkét nembeli ifjúsága körében a szokottnál is gyorsabb tempóban terjedni fognak a kor erkölcsi elveivel, az egyház elvárásaival szembeni destruktív magatartások.
Végül, 1793 tavaszán, kora nyarán a falu lakossága számára nyilvánvalóvá vált, hogy Ferenc Anna, a „tűzzel” sokat játszadozó leány „megterhesedett”. Az apaság gyanúja az időközben megházasodott Sófalvi Mihály lengyelfalvi legényre terelődött, akivel sokan látták a leányt. A „falu száján” forogtak azonban más legények is, akik számba jöhettek mint „megterhesítők”.

A szereplők (tanúk, rokoni hálók, emlegetett személyek)

Az 1794. évi lengyelfalvi vizsgálat során a két szentszéki kiküldött 39 tanú vallomását hallgatta meg. A vallomástevők valamennyien lengyelfalvi lakosok voltak, ezért bemutatásuk során lakóhelyükre egyenként nem utaltak a vallatási jegyzőkönyv készítői.
Alábbiakban latinból magyarra fordítva eredeti sorszámozással közlöm a megszólaltatott tanúk nevét, életkorát, és ha van, családi helyzetére utaló megjegyzést. A sorszám azért fontos, mert az idézett szövegrészletek esetében a tanú számának feltüntetésével jelölöm az előfordulási helyet. Az életkorral és a rokonságra utaló megjegyzéssel együtt közölt nevek számíthatnak a népesedéstörténeti, családtörténeti kutatók érdeklődésére. Növeli a nevek értékét, hogy többségük női név, ami elég ritka a 18. századi névsorokban és más történeti forrásokban. A vallatási jegyzőkönyv papírra vetője különösen fogékony volt arra, hogy a szóvégi „cz”-k helyett „tz”-ket írjon. Ebben a jegyzékben (miként az idézett szövegrészletekben is) meghagytam a Ferenc családnév Ferentz alakját. A tanulmányban azonban következetesen a köznyelvi Ferenc alakot használom. Néhány más név, például a Hannagy–Hadnagy esetében is különbözik a forrásbeli és a tanulmánybeli írásmód.

1. tanú. Vaszi Katalin, hajadon, kb. 20 éves
2. tanú. Bíró Borbála, néhai Péter János özvegye, kb. 50 éves
3. tanú. Péter Judit, az előbbi tanú leánya, kb. 19 éves
4. tanú. Benedek Sára, kb. 25 éves
5. tanú. Bálint András, kb. 38 éves
6. tanú. Bartalis Anna, Simó György házastársa, kb. 32 éves
7. tanú. Hannagy András, legény, kb. 23. éves
8. tanú. Péter Mária, néhai Péter János leánya, kb. 22 éves
9. tanú. Bartalis Borbála, Bartalis István leánya, 15 éves
10. tanú. Simó Zsuzsanna, hajadon, Simó András leánya, 16 éves
11. tanú. Péter József, legény, 17 éves
12. tanú. Bartalis János, kb. 34 éves
13. tanú. Fábián Anna, Bartalis Márton házastársa, kb. 30 éves
14. tanú. Bíró Borbála, kb. 25 éves
15. tanú. Benedek Klára, Simó Pál házastársa, kb. 30 éves
16. tanú. Szente Katalin, néhai Bartalis Ferenc özvegye, kb. 60 éves
17. tanú. Nyisztor Anna, hajadon, kb. 17 éves
18. tanú. Simó István, 52 éves
19. tanú. Benedek Anna, Bálint András házastársa, kb. 30 éves
20. tanú. Hannagy János, 35 éves
21. tanú. Dénes Katalin, néhai Bálint József özvegye, 31 éves
22. tanú. Szilágyi Anna, néhai Simó János özvegye, kb. 55 éves
23. tanú. Bartalis József, 27 éves
24. tanú. Hannagy József, legény, 19 éves
25. tanú. Ferentz Borbála, Simó János házastársa, kb. 28 éves
26. tanú. Bálint Tamás, kb. 44 éves
27. tanú. Benedek Katalin, az előbbi tanú házastársa, kb. 40 éves
28. tanú. Fábián Borbála, hajadon, kb. 29 éves
29. tanú. Balás Julianna, kb. 50 éves
30. tanú. Ferentz Anna, Simó István házastársa, kb. 40 éves
31. tanú. Bokor Borbála, Gáspár György házastársa, 26 éves
32. tanú. Gáspár György, kb. 40 éves
33. tanú. Bartalis Judit, néhai Simó András özvegye, kb. 50 éves
34. tanú. Fábián Judit, Hannagy Ferenc házastársa, kb. 29 éves
35. tanú. Simó István, legény, 18 éves
36. tanú. Gathár József, kb. 38. éves
37. tanú. Bumbuj József, legény, kb. 20 éves
38. tanú. Gáspár János, kb. 32 éves
39. tanú. Benedek János, kb. 38 éves

A tanúvallomások során feljegyzett életkorok a 18. század végén és főleg fiatalok esetében általában reálisak szoktak lenni akkor is, ha az írnok megszokásból használta az életkor hozzávetőlegességére utaló „Annorum circiter” kifejezést. Valószínűleg így van ez a lengyelfalvi tanúnévsor esetében is. Tollhibák, elírások azonban előfordulhattak. Példaként említhetjük a Barbara Fábián néven bemutatott 28. számú tanút, akiről a jegyzőkönyvíró azt vetette papírra, hogy körülbelül 29 éves és hajadon. Abban az időben a 29 éves leány már igazi vénlánynak számított. A tanúk által többször Fábián Boriként emlegetett fehérnép viszont egyáltalán nem tűnik vénlánynak. Ferenc Anna leánypajtásaként rendszeresen találkozott legényekkel, részt vett az ifjúság összejövetelein. Legtöbbször a 20 esztendős Bumbuj Józsi kísérgette, ami azt jelzi, hogy életkorát alaposan elírhatta a vallomásokat rögzítő pap.
A 39 tanú 19-féle családnevet viselt. Közülük 6 családnév: Bartalis, Benedek, Bíró, Ferenc, Péter, Simó már szerepelt a falu 1722. évi összeírásában (Pál-Antal 2009, 317). A 18. század végi tanúvallatás idején a tanúk több mint fele, 20 fő ezt a 6 törzsökös családnevet viselte. 1935-ben a helység monográfusa 10 családnévvel jellemezte a település „derék családjait”, a kiterjedt, népes famíliákat. Közülük 6 név: a Ferenc, a Bartalis, a Bálint, a Benedek, a Simó és a Hadnagy ugyancsak 20 személlyel előfordult az 1794. évi vallatás tanúi között (Lévai 1935, 13–14).
A megidézett tanúk egy része viszonylag bőbeszédűen nyilatkozott. Akadtak azonban olyanok is, akik hallgatagságukkal tűntek ki. Nem mondott semmi érdemlegeset 7 tanú. (2, 12, 14, 20, 21, 31, 32) Fölöttébb keveset szólt 6 vallomástevő. (4, 11, 15, 19, 29, 38) Bőbeszédűségéről, epikus történetmesélő képességéről tett tanúbizonyságot 7 megkérdezett. (7, 10, 25, 28, 33, 37, 39) A többi szereplő az átlagot képviselte.
A szófukarok bizonyára megijedtek, féltek. Valószínűleg jó okot láttak magatartásukra, például a kérdésben forgó személyek rokonai, szomszédjai voltak. Nem akartak sem a Ferenc, sem a Sófalvi család pártjára állni. Inkább a hallgatást, a tájékozatlanság megjátszását választották.
Bizonyos tanúk esetében tetten érhető az érintett személyek mentegetése, vagy „bemártási” kísérlete. A mentegetésre jó példa Ferenc Anna 40 éves szomszédasszonyának kijelentése arról, hogy soha nem látta a lány háza táján Sófalvi Mihályt. (30) Több fiatal tanú is hangsúlyozta, hogy semmi „gyanús társalkodását” és „illetlen cselekedetét” nem látta, sőt nem is hallotta a „megterhesedési” eset szereplőinek. (1, 8, 16, 38) Szinte természetes, hogy a legközelebbi leánypajtása, Fábián Bori védelmezte a bajba került Ferenc Annát. Nem átallotta kijelenteni: „Én eleget jártam a Ferentz András házát, Pannával barátságban éltem, de soha leg kissebben sem ismértem az ifiú legényekkel való tisztátalan társalkodását”. (28)
Talán Sófalvi Mihály mentegetését szolgálták azok a kijelentések, amelyek azt sugalmazták, hogy a „megterhesedés” idején Demény Pista járt Ferenc Annához. (1, 24) Ez az állítás némiképp meglepőnek látszik, amikor azt olvassuk, hogy „abban az időben is, mellyben meg terhesedett Panna, Sófalvi Mihály volt szeretője nem más, mert akkor Demény Pista honnyában sem volt, mivel üldözték, hogy Katonának fogják”. (25) A kijelentésnek bizonyára volt igazságtartalma, de ajánlatos figyelembe venni, hogy egy olyan menyecske mondta, akit Ferenc családnéven emlegettek, és aki fölöttébb haragudott Sófalvi Mihályra, mivel terhes asszonyi állapotában a vérmes legény egyszer szexuálisan zaklatta.
A tanúk egy része rokoni kapcsolatban állt egymással. Némely rokoni kapcsolatok szóba is kerültek a tanúbemutatások és a vallomások során.
Házastársi kapcsolatban élt az 5. és a 19., a 26. és a 27., a 18. és a 30., valamint a 32. és a 31. tanú. Anya és leánya kapcsolat állt fent a 2. és a 3., a 2. és a 8., a 33. és a 10., valamint a 16. és a 6. tanú között.
A 22. tanú menyének nevezte a 25. tanút, Ferenc Borbálát, akit egyébként a történet „főhőse”, Ferenc Anna egyszer a néném megjelöléssel illetett. (28)
Az 5. tanú, Bálint András a vallomásában ángyomnak nevezte a 21. tanút, Dénes Katalint, néhai Bálint József özvegyét.
A Józsefeket bizonyára gyakran nevezték a mindennapi szóhasználatban Józsinak. Bartalis Józsefet, akinek házában többször rendeztek táncot, a falubeliek minden bizonnyal legtöbbször Bartalis Józsi-ként emlegették. Erre utalnak a „Bartalis Józsi házánál tartott mulatság”. (35) jellegű megfogalmazások. Ezek után szinte természetes, hogy Bumbuj Józsefet, a vidám kedvű 20 éves legénykét a tanúk egybehangzóan Bumbuj Józsinak nevezték.
Sófalvi Mihály, akinek kora ismeretlen előttünk, de tekintélyes legénynek számított, egy 38 éves férfi tanútól a Miska megjelölést kapta. (39) Egy 15 éves leány (9) Miska bá, egy 16 éves leány pedig (10) Miska bátyám megnevezéssel beszélt róla.
A legény Orbán Ferenc, amikor egy meglátogatott család középkorú tagjai heccelték Ferenc Annával való szerelmi kapcsolata miatt, „panaszos” hencegését a „Hadgyák el kentek!” megszólítással kezdte. (28)
Az 1794. évi lengyelfalvi tanúvallatás „főhősének” Ferenc Anna tekinthető, akit több tanú Panna becenéven emlegetett. Mivel nem tanúskodott, életkora a vallomásokból nem derül ki. Bizonyára szemrevaló, 20 év körüli virgonc leány lehetett, aki nem pironkodott szende szemlesütéssel, ha legények közelébe került. Az egyik legrégebbi lengyelfalvi famíliából származott. 1602-ben már összeírták egyik ősét (SzOkl. IV: 1998, 102 és 325).
Az emlegetett személyek sorában kiemelkedő helyet foglalt el Sófalvi Mihály, aki büszke legényként Ferenc Anna legkedvesebb szeretejének számított. Őse egy datálatlan, 1614 utáni, 1620–1630 táján keletkezett lajstromban zsellérként tűnt föl Lengyelfalva társadalmában (SzOkl. IV: 1998, 559 és 562).
Természetesen sokszor emlegették a tanúk Ferenc Anna apját, Ferenc András gazdát, valamint leánykori neve nélkül Ferenc Anna anyját mint Ferenc Andrásnét.
A tanúként meg nem idézett legények közül sokszor szerepelt a vallomásokban Orbán Ferenc és Demény Pista. Mindkettőjük ősei már a 17. század elején, 1602-ben és 1614-ben Lengyelfalván éltek (SzOkl. IV: 1998, 102 és 325). Orbán Ferenc abból a lengyelfalvi nemzetségből vétetett, amelynek egyik ága báróságra jutott és a „legnagyobb székelyt”, Orbán Balázst adta a magyar tudománynak.
A tanúk gyakran beszéltek olyan személyekről, akik maguk is tanúk voltak. Például sokszor esett szó Bumbuj Józsiról4 és Fábián Boriról. A vallomásokban többször elhangzottak azoknak a nevei, akik házaiknál „táncot” engedélyeztek.
Ferenc Anna hódolói közül név nélkül emlegettek a tanúk egy „kadicsfalvi legényt”, egy „sükei legényt” és bizonyos „szombatfalvi legényeket”. (10, 36, 24)
Többször szóba került a „praefectus inassa”. (1, 33, 37) A praefectus tisztségnév valószínűleg az Orbán földesúri család gazdatisztjére vonatkozott. Mindenesetre a „praefectus inassa” a falusi legényekkel együtt legénykedett, a lányoknál elért sikereivel nyakra-főre dicsekedett. Nem lehetett különösebben módos, hiszen amikor táncolni támadt kedve, Bumbuj Józsitól kért csizmát. (37)
A tanúk két alkalommal név nélkül emlegették a falu plébánosát is, aki megintette Ferenc Andrást, Ferenc Anna apját, hogy vigyázzon a lányára, lehetőleg ne engedje „táncba”, mert rossz hírek jönnek felőle. (25, 30) Abban az időben, 1792-től 1798-ig Dési (Dézsi) Ferencnek hívták Lengyelfalva plébánosát (Ferenczi 2009, 222. Vö. KL. XII: 723).

Az események ideje, a szereplők időszemlélete

Érdemes itt újra felidéznünk azt a tényt, hogy a vallatás 1794. január 8-án kezdődött, és valószínűleg a következő egy-két napon folytatódott. Ehhez a dátumhoz mérendők a tanúk által emlegetett időszakaszok.
A 18. század végén a falusi székelyek még nem naptári hónapok és számmal jelölt napok szerint, hanem fontos eseményekhez, ünnepekhez, jeles napokhoz, évszakokhoz mérten tartották számon az időt. A lengyelfalvi vallatás tanúi efféléket mondtak: „Az ősszel esztendeje múlék” (7, 28), „tavasz tájban” (25, 27), „a nyárban” (29), „tavaly nyáron” (27), „a mult Fársángban” (25, 33), „ezen a Fársángon esztendeje lesz” (28, 37) ”a Fársángba” (30), „majd két esztendeje lészen a Fársáng farkán” (33), „most hamar esztendeje lesz” (35), „advent előtt tavaly” (37), „A Szent Kereszt napkor esztendeje múlék” (36), „közelebb el tölt Úr napján” (34). Egy tanú ugyan Ferenc Anna hat évvel korábbi kijelentésére is utalt (3), de a vallomástevők többsége azokról az eseményekről, viselkedésekről, magatartásokról, kijelentésekről beszélt, amelyek a vallatás előtti egy-két évben, vagyis 1792–1793-ban történtek meg. A vallomásokból látható, hogy a kacér leány a vallatás előtti esztendő farsangján, vagyis 1793 késő telén, kora tavaszán esett teherbe. Nyár elején, Úrnapján már a falu legtöbb asszonya és fiatalja tudott terhességéről.

A falu településképének felvillanásai

A vallomásokban elmondott események, cselekedetek kivétel nélkül mind Lengyelfalva belterületén történtek. Az épített faluban, vagyis a „tanórak kapun belül” álltak a táncmulatságoknak helyet adó házak, például Bartalis József, Bartalis Ferencné, Bálint József házai. A falu portáit zárták el a világ elől azok a kapuk, amelyek előtt Ferenc Anna igen sokat szeretett beszélgetni. A település többi épülete között húzódott meg Simó Jánosné háza, ahol a főszereplő fiatalok pálinkát illogatva, pogácsát eszegetve vendégeskedtek.
A vallomások alapján feltételezhető, hogy Lengyelfalva a 18. század végén laza beépítettségű település volt. Házai között nagy kertek terültek el sok gyümölcsfával. Aki a faluban járt-kelt, időnként kerteken, szénafüveken, gyümölcsösökön haladt keresztül. Jellemző, hogy az egyik tanú nem utcáról, hanem ösvenyről beszélt, amikor a hazafelé tartó szerelmesek útját idézte föl. (28) Többször, több vallomásban is szóba került egy falubeli szilvás kert, amelyen Ferenc Annának és kísérőjének át kellett haladni, ha haza akartak jutni. (28, 37) Hadnagy Andrásék szénafüve, vagyis kaszálója határos volt az Orbán bárók telkével. Egyik reggel láthatták az arra járó emberek az elhevert fűben az előző esti mulatságból hazatérő szerelmesek hancúrozásának nyomát. (7)
Több vallomásban elhangzott a földesúri kúria, udvarház jelentésű udvar kifejezés. A tanúk bizonyára a báróságra jutott Orbán família kastélyát, illetve annak telkét, gazdasági udvarát értették alatta. A fentebb említett Hadnagy András elmondta, hogy szülei szénafüve az „udvarral közkertes”. (7) Többen emlegették az udvari kalákákat. (7, 10)
Az egyik vallomásban szereplő pásztorház bizonyára a falu szélén állt. (22) Ugyancsak a falu szélén csordogálhatott a Borvíz néven szinte földrajzi névként is többször emlegetett ásványvízforrás. Ferenc Anna szeretett mellette üldögélni és álldogálni az érte rajongó legényekkel. (17, 24, 34)

Házak, épületek

A tanúvallomásokban jobbára azokról a házakról és azoknak a házaknak a melléképületeiről esett szó, amelyeknek gazdái táncnak adtak helyet. Ilyen telek volt Bartalis József „bennvalója”. Az ott történteket több tanú is felidézte. Két tanú a Gothár József házánál látott eseményekről is beszélt.
Föltétlenül szót érdemel, hogy a vallomásokban emlegetett táncok valószínűleg nem csűrökben, hanem házakban, vagyis a lakóépületek nagyméretű szobáiban zajlottak. A táncolókat az udvar felől a jobbára eresznek, ritkábban pitvarnak nevezett5 előtéren keresztül lehetett megközelíteni. Amikor Bartalis Judit 50 éves özvegyasszony elment Bartalis József házához, hogy ott a táncban vigadozó legényektől visszaszerezze két üvegét, belépve az eresz ajtaján, a pitvarban látta, hogy Sófalvi Mihály és Ferenc Anna a táncból kijőve ott ölelkeznek. Bement a táncolókkal teli szobába, hogy elintézze a dolgát. Kifelé jövet még mindig a pitvarban ölelkeztek a szerelmesek. Az esetről érdemes idéznünk a kocsmároskodó özvegyasszony vallomását: „…midőn az eresz ajtón bé mentem volna, a pitvarban találám Sófalvi Mihályt Ferentz Pannával egybe ölelkezve, s egy kevés ideig ottan mulatván, mikor vissza jöttem is, úgy hagytam el őket”. (33) A 44 éves Bálint Tamás is járt tánc idején Bartalis József házánál. Éppen be akart menni az épületbe, vagyis belépett az „eresz ajtón”, amikor észrevette, hogy az egyik udvari épületben rendellenes dolgok történnek. (26)
Hét tanú is megemlékezett Bartalis József telkének egyik melléképületéről, amelybe tánc idején gyanúsan elbújva „társalkodott” Sófalvi Miska és Ferenc Panna. A lakóháznál lényegesen kisebb faházat a hét tanú közül négy a szénház, egy a kamara ház, egy a vén ház, egy pedig a kicsi ház névvel illette, de mind a hét esetben ugyanarról az építményről, egy udvari sütőházról volt szó. (7, 9, 10, 23, 26, 37, 39) A kicsi ház nem szorul különösebb magyarázatra. Udvarhelyszék népe kedvelte ezt a kifejezést olyan épületre, amely egy nagyobb épület mellett állt. Például a hajdani varsági szállások csűrjei mellett álló kis emberi hajlékokat a nagy tanyaépületekben lakó 20. századi varságiak előszeretettel emlegették oroszhegyi kicsi háznak (Bárth 2001, 179 és 219, IX: 18. kép). A vén ház kifejezés arra utalhatott, hogy az épület régebbi volt, mint az éppen álló lakóház. Valaha talán lakóházként is használták. Az újabb ház felépülte után sem tűnt el a telekről. Sütőház gyanánt élt tovább. Udvarhelyszéki tájakon gyakran előfordult, hogy a sütőházat egy fedél alá építették az udvari kamarával és a kocsiszínnel (vö. Furu 2011, 80 és 82). Erre, illetve az épület általános tároló hely, rakodó hely jellegére utalhat a kamara ház megnevezés. A „szén” szavunk „parázs”, „tüzes hamu” jelentésével függ össze a lengyelfalvi vallomásokban felbukkant szénház kifejezés, amely minden bizonnyal olyan épületet jelentett, amelyet a 20. századi székelység leginkább a sütőház szóval jelölt (SZT XII: 347 és 364; UMTSZ 5: 128). Ez a 20. századi közkedvelt épület néha egyesítette a kemencés sütőhelyet, a nyári konyhát, a zakotával teli rakodóhelyet, illetve a családban élő idős személy hálóhelyét. Efféle módon hasznosulhatott a 18. század végi szénház is. Neve a kemencés tüzelőberendezés befogadására utal. Több tanú is emlegette a családdal együtt élő öregasszony szénházban lévő ágyát, amelyet igénybe vettek a szerelmes fiatalok. (7, 9, 37, 39) Egy 15 éves leány úgy talált rá a táncból kiszökött és a kíváncsi szemek elől bujkáló párra, hogy a szénházban keresett magának innivaló vizet. „Bé menék a Szénházba innya, s hát a kérdésben feltett személyek egymás mellett feküsznek az öreg asszony ágyába” – vallotta.
A nyitott elejű kocsiszínt, amelyben szerszámokat is tartottak, a székelység árnyéknak vagy árnyékaljának nevezte (SZT I: 428; Bárth 2001, 181, 204–205, 214). A lengyelfalvi vallomásokban az árnyék változat került elő. Hadnagy József 19 éves legény emlékezett, hogy „a Bartalis Józsefnél tartatott mulatságban zúgatni kezdék, hogy Sófalvi Mihály Ferentz Pannával az árnyék alatt vannak”. (24) Az árnyék alatti üldögélést és iszogatást látta a 18 éves Simó István is: „…a Bartalis Jósi házánál tartatott mulatságból ki menék az árnyék felé, s hát Sófalvi Mihály Ferentz Annával ottan a Szekér rúdon ülnek, s öszve ölelkezve pálinkát isznak”. (35) A Gothár József házánál tartott kaláka alkalmával Ferenc Anna egy sükei legénnyel töltötte az időt az árnyék alatt. A gazda bizonyára értékes szerszámokat tartott ott, mert aggódott, hogy valami kár történik. Figyelmeztette a fiatalokat, hogy ne menjenek a nyitott elejű kocsiszínbe. A legény és a leány azonban mégis bement az építménybe, de megnyugtatásul közölték a gazdával: „Ne féllyen Jósi bá, mert semmi el nem vész”. (36)

Kalákák és társas munkák mint az ifjúság találkozási alkalmai

A tanúvallomásokban sokszor szó esett azokról a kalákamunkákról és kalákavigasságokról, amelyeket a megszólalók az udvari kaláka névvel jelöltek. Az udvari jelző arra utal, hogy az efféle kalákákat a báró Orbán família szerveztette. Valószínűleg részt vett rajtuk a falu összes legénye és nagylánya. A kaláka alkalmával közösen végzett munkát tánc követte. A földes­úri vendéglátó étel, ital dolgában bizonyára kitett magáért. Következésképp, az évente megrendezett udvari kalákák sokáig megmaradtak a résztvevők emlékeiben. Mivel a vallomástevőknek Ferenc Anna viselt dolgaira kellett koncentrálniuk, a vallatás idején legtöbbször a 2-3 évvel korábbi udvari kalákák kerültek szóba.
A családi házaknál rendezett kalákák közül a vallatás alkalmával Gothár József Szent Kereszt-napkor6 rendezett kalákájának emléke villant fel. (36)
Asszonyok fonóját emlegette egy 30 éves menyecske, amikor arról beszélt, hogy 1793 farsangján egy este guzsalyával a kezében elment Sófalvi Ferencné házához. (19)
Egy leányfonó emléke került elő Fábián Borbála vallomásában, amit tanúként guzsalyosnak nevezett. (28) A guzsalyos szó többféle jelentéssel élt az erdélyi magyarság körében. Ezekre a jelentésekre később, a szerelmi élet témakörénél még visszatérek. Itt a szó alapjelentése, a „fonó” ragadható meg.
Ugyancsak Fábián Borbála mesélt egy néhány leány részvételével végzett őszi kendertiloló segítségmunkáról, amelyet a kisegített asszony farsangban vendéglátással igyekezett megköszönni: „Ezen a Fársángon esztendeje lesz, hozzám jöve Ferentz Panna, és azt mondá: mennyünk le Simó Jánosné nénémhez, mert pogácsát süt s pálinkát ád nékünk, hogy az ősszel tilolással meg segítettük ő Kegyelmét, mellyre el is menénk, s midőn ottan ennénk, innánk, oda érkezék Sófalvi Mihály Bumbuj Jósival, és együtt a pálinkát meg illogatók”. (28)
A szövegben emlegetett pogácsa föltehetőleg nem pontosan azt a süteményfajtát jelentette, amit a 21. századi köznyelv pogácsának nevez. Előfordulhat, hogy valamiféle lapos, mézes tésztájú süteményt jelöltek a lengyelfalviak a pogácsa szóval. Ehhez a lehetőséghez érdemes tekintetbe vennünk, hogy a lengyelfalvihoz hasonló kultúrájú, oroszhegyi eredetű varságiak a 20. század végén a mézeskalácsot nevezték pogácsának.7

A házi pálinkamérések mint találkozóhelyek

A 18. század utolsó évtizedének elején Lengyelfalván asszonyok működtettek házi italméréseket, amelyekben elsősorban pálinkát kínáltak a vendégeknek, de szükség esetén valószínűleg bort is árultak. Az italmérő asszonyok házait fel-felkeresték a vigasságra vágyó legények. Előfordult, hogy leányokat is hívtak magukkal az iszogatásra.
Pálinkamérő asszony lehetett a 28 éves Simó Jánosné Ferenc Borbála, aki tanúként elmondta: Sófalvi Mihály és Ferenc Anna „nálam is kerültek egybe: nevezetesen a mult Fársángban hozzám jövén Ferentz Anna, tsak hamar oda érkezék Sófalvi Mihály, s nálam lévén még Bumbuj Jósi és Fábián Bori, négyen fél ejtel pálinkát meg ivának, azután négyen együtt el is menének”. (25) Az esetet azért hozta szóba a beszédes fiatalasszony, mert később, tavasz táján Ferenc Anna mesélte neki, hogy távozásuk után, azon a napon „járt rosszul” Sófalvi Mihálytól. Egy másik történet kedvéért Ferenc Borbála említett egy olyan esetet is, amikor Sófalvi Mihály a rivális Orbán Ferenccel járt nála pálinkázni.
Az ügyes kocsmároskodó menyecske valószínűleg „kivonult” portékájával azokhoz a házakhoz, ahol éppen táncot rendeztek. Maga vallott erről: „A Bálint Jósefné házánál való mulatságban pálinkát árultam”. Így volt alkalma látni és hallani eleget. (25)
Az 50 éves özvegy Simó Andrásné Bartalis Judit tanú ugyancsak szeszes italt árult a maga házánál. Egyrészt azért tudta elmesélni egy táncházi megfigyelését, mert elment Bartalis József házához, ahol éppen tánc volt, és ott igyekezett a legényektől visszaszerezni üvegeit. „Két üvegemet el vivék a legények, nékem szükségem lévén az üvegekre, utánnok menék” – vallotta. (33) Másrészt otthon, pálinkaárulás közben az egyik „megrészegedett” legénytől hallott egy, később még idézendő, dicsekvő történetet a fának döntött Ferenc Annáról, amely történet meglehetősen rossz fényben tüntette föl a leányt. (33)

Lakóházaknál rendezett táncok mint szórakozási alkalmak

A tánc szó a 18. századi erdélyi magyar nyelvben alapvetően két dolgot jelentett: 1. zene vagy énekelt dal ütemére végzett ritmikus mozgást, táncolást, 2. táncolási alkalmat, táncmulatságot (SZT XII: 877–879). Az 1794. évi lengyelfalvi tanúvallatás vallomásaiban legtöbbször a 2. jelentés fordul elő, vagyis amikor a tanúk táncot mondtak, magánháznál rendezett bálra, táncalkalomra gondoltak.
Alább bemutatok néhány példát a táncalkalmak tánc szóval való jelölésére. Ezek az idézett kifejezések egyben azt is tükrözik, hogy az 1790-es évek elején mely gazdák házainál rendezték a lengyelfalvi táncokat.
„Láttam a Bálint Jósefné Ángyom házánál tartatott Tántz alkalmatosságával”. (5) „Bartalis Ferentzné Anyám házánál tartatott Tántzban …jelen voltam”. (6) „A Bartalis Jósef házánál tartatott Tántzban lárma kerekedék”. (7) „A tavasszal Bálint Jósefné házánál tartatott Tántzban látám”. (19) „Én is jelen voltam a Bartalis Jósi Tántzában”. (26) „A mult Fársángban …többször is tartatott Tántz Bartalis Jósefnél”. (33) „Bartalis Josefnél az Advent előtt tavaly Tántz lévén”. (37) „A Bartalis Josef házánál tartatott Tántz alkalmatosságával”. (39) Egyedülálló módon fogalmazott egy 15 éves leányka: „Bartalis Jósefnél tán­tzolóba lévén”. (9)
Az alább idézendő példák alapján látható, hogy a lengyelfalvi vizsgálat tanúi a lakóhá­zaknál rendezett táncalkalmakra a tánc szó mellett időnként a mulatság szót is használták: „A Bartalis Jósefnél tartatott mulatságban” (24), „A Bálint Jósefné házánál való mulatságban” (25), „A Bartalis Jósi házánál tartatott mulatságból”. (33)
A fiatalok bizonyára pénzzel vagy munkával fizettek (Pesovár 1990, 228. Vö. Bárth 2004, 191) azoknak a háztulajdonosoknak, akik megengedték, hogy házukban tánc tartassék. Erről azonban nem szólnak a vallomások.
Nem esett szó a mulatságok zenéjéről sem. Ennek ellenére feltételezhető, hogy abban az időben, a lengyelfalvi táncokban a 39. szám alatt számon tartott tanú, a 38 éves Benedek János hegedült. Bár vallomásában egy szóval sem mondta, hogy ő volt a zenész, szavaiból a muzsikusi szerep kikövetkeztethető. Tanúként 38 éves létére sokat tudott a lengyelfalvi ifjúság szórakozásairól, táncairól, szerelmi viszonyairól. Késő éjjel, a mulatságok végén járt haza. A hangadó legényekkel igyekezett jó kapcsolatot fenntartani. Ennek biztos jele, hogy amikor akarata ellenére megbántotta Sófalvi Mihályt, sürgősen igyekezett fél kupa bor együttes megivásával kiengesztelni. (39) Zenész mivolta feltételezhető abból a tényből is, hogy amikor zenélés közben eltört a hegedű vonója, gyertyával a kezében ő indult ki a sötét udvarra, hogy nyírentyűnek való ágat keressen. Ki tudott volna megfelelő faágat találni, ha nem a zenész? Az esetről először Bartalis József, majd Benedek János vallomása számolt be: „Magam házánál tartatott Tántz alkalmatosságával el törék a musikus nyírentyűje, s Benedek János ki méne, hogy arra való ágot keresne”. (23) „Bartalis Jósef házánál tartatott Tántz alkalmatosságával ki menék gyertyával, hogy nyírentyűnek való ágat keressek”. (39)
A nyírentyű (vagy nyíretyű) szó valószínűleg a hegedű vonóját jelentette. Különös, de az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárban nincs nyoma ennek a kifejezésnek. Az Új Magyar Tájszótár és a régi valóságirodalom azonban őrzi emlékét.8
Több tanú is szóvá tette, hogy a helytelenül viselkedő Ferenc Anna tánc közben kiszaladgált különböző legényekkel a ház udvarára, és ott melléképületekben bujkált. Éppen ezért figyelemre méltó, hogy Gothár János 38 éves gazda, amikor védelmezni igyekezett a leányt, így nyilatkozott: „Láttam a mulatságokban, hogy együtt tisztességesen tántzoltak, s a tántz végén egyik egy felé, s a másik más felé le ült”. Amit a középkorú férfiember elmondott, bizonyára az ideát, a közösség által elvárt, illendőnek tartott báli viselkedést jelentett.

Szerelem, párkapcsolat, szexualitás

Az 1794. évi lengyelfalvi vizsgálatnak azt kellett kideríteni, hogy miként viselkedett Ferenc Anna a legényekkel, miként vélekedtek róla „falusfelei”, miként és kitől esett teherbe, milyen szerepe volt rossz útra tévedésében Sófalvi Mihálynak. A vallomások alapvetően ezekről a témákról szóltak, ha a tanúk időnként el is kalandoztak más területekre. Következésképp, a tanúvallomásokban az ifjúság találkozási alkalmainak, szórakozásainak keretébe ágyazva a legtöbb szó a szerelemről, a legények és a leányok viszonyáról, a párkapcsolatok alakulásáról hangzott el, különös tekintettel a „megterhesedéshez” vezető szexuális kapcsolatokra.
Valamely legény és leány „szerelmi viszonyának” jelölésére a tanúk többféle kifejezést használtak. Ezek a megfogalmazások némely esetben nem pontosan olyan kapcsolatot takarnak, mint a hasonló hangzású 20–21. századi szavak.
Viszonylag sokszor előfordul a vallomásokban a szereteje kifejezés. A vallató pap egy alkalommal a szeretője formát vetette papírra, a többi esetben, a székely környezetben hitelesebbnek látszó szereteje alakot szerepeltette. A vallomások bővelkednek az efféle megfogalmazásokban: „Miska bá volt a szereteje”. (9) „Nem hallottam, hogy más szereteje lett volna, hanem Sófalvi Mihály”. (10) „Ferentz Panna elégszer mondotta nékem, hogy Sófalvi Mihály, Demény István és egy Kaditsfalvi legény mind a három szereteje”. (10) „Elégszer beszéllette nékem Anna, hogy néki Sófalvi leg jobb szereteje”. (35) „Sófalvi Mihály mindenkor szeretejének tartotta”. (39)
A 20–21. századi magyar köznyelvben a szerető szó olyan szerelmi viszony részesére vonatkozik, amely viszonynak fontos eleme a testi kapcsolat, gyakori velejárója a titkosság, jellemzője a társadalmi normáktól való eltérés. Emiatt a szó hordoz valamiféle pejorativitást. Ezzel szemben a 18. század végén a székely falvakban, ha valakiről azt állították, hogy egy más nemű személynek a szereteje, arra gondoltak, amit a 21. század eleji együtt jár, jár kifejezés takar. Vagyis a szereteje kifejezést a lengyelfalvi vallatás tanúi a „kedvese, választottja” értelemben használtak. Ilyen értelmű jelentéssel került elő a szó a 20. század végi székelyvarsági néprajzi kutatás során is (Bárth 2006, 150 és 323).
A 20–21. század fordulójának magyar köznyelvben a szerelmeskedik ige a szerelmi cselekményeknek fölöttébb sokféle fokozatát, fajtáját foglalja magába. Mintha egyre inkább a testi szerelem finomkodó kifejezése rejlene mögötte! Benedek János tanú 1794-ben valószínűleg nem pontosan erre gondolt, amikor kijelentette: „A Tántzokban és egyéb mulatságokban láttam, hogy Sófalvi Mihály szerelmeskedett Pannával”. (39) A szorgalmas muzsikus bizonyára azt akarta kifejezni a szerelmeskedett szó használatával, hogy a legény szerelmes volt a lányba, „szerelmesen viselkedett” a lánnyal. Tanújelét adta, a többi fiatal előtt nyilvánvalóvá tette, hogy szereti Annát. Mások szeme láttára is ölelte, csókolta választottját.
A különböző nemű fiatalok egymás iránti vonzódására, aktív figyelmére a lengyelfalvi tanúk leggyakrabban a szeret, szereti igét használták. Fábián Bori vallomása szerint neki Ferenc Anna többször kijelentette: „mind Sófalvi Mihályt, mind Demény Pistát szereti s akármelyikhez el menne férjhez tsak mód lenne benne”. (28) Simó István viszont úgy emlékezett: „Demény Pista is járt sokszor hozzá, de róla azt mondotta, hogy őtet nem szereti”. (35) A 18 éves Simó István valószínűleg arra törekedett, hogy bizonyítsa Sófalvi Mihály szerelmének erősségét: „Láttam, hogy Sófalvi Mihály Ferentz Pannához járt éjjel is, nappal is, én is voltam véle ottan, s azzal mutatta hozzá való szeretetét, hogy előttem is vagy kétszer meg ölelgette, meg tsókolgatta”. (35)
A legények és a lányok viszonyában a „beszélgetéstől” a „megnyomásig” fölöttébb széles skálát villantottak fel a tanúk. A közbeeső kapcsolati fokozatok felölelték a korabeli lengyelfalvi ifjúság munkán kívüli időtöltését, szórakozását.
Ferenc Anna sokat „beszélgetett” a legényekkel. Minden alkalmat megragadott a férfiakkal, fiúkkal való szószaporításra. Úgy látszik, témája mindig akadt bőven. A falubeliek látták „beszélgetni” a Borvíznél, tánc alkalmával, kocsirúdon ülve az árnyék alatt, házi pálinkamérésben, hazafelé tartva szilváskertben, „töltésen”, „csutakon” ülve, kapuk előtt álldogálva az éjszakai utcán.
A „beszélgetésre”, a csevegő időtöltésre álljon itt néhány példa: „Láttam, a Bálint Jósefné ángyom házánál tartott Tántz alkalmatosságával, hogy a két utrizált személy együtt beszélgetett kinn a töltésen, de mások is voltak mellettek”. (5) „Közelebb el tölt Úr napján láttam Pannát a Borvíznél Demény Pistával beszélgetni, de akkor már tudva volt terhes volta”. (34) „Az Udvari kalákában, vagyon több esztendejinél, sokáig mulatván, mikor onnan el széllyedtünk, láttam az utzán, hogy Ferentz Panna a tsutakokon ült, de a legényt, akivel ott ült, nem ismértem”. (37) „A mi kapunk előtt is sokszor meg állottak beszélgetni, s én is mondottam néhányszor nékik: már mennyetek el onnan, ne beszélgessetek többet”. (39)
Három tanú is használta Ferenc Annával kapcsolatban a sokféleképpen értelmezhető játszadoztak kifejezést. Hadnagy József 19 éves legény így fogalmazott: „Láttam, hogy Ferentz Pannát a vidéki legények Szombatfalvárol, a Borvízig késérték, és ottan játzadoztak véle”. (24) Péter Mária 22 éves leány vallotta: „Tudom, hogy a mult Fársángon hozzánk egy más kedviért jövögettek, és játzadoztak együtt”. (8) A jól értesült Benedek János pedig azt mondta: „Miska bizony eleget járta Ferentz András házát éjjel is, nappal is Panna kedvéért, együtt játzadoztak, sokszor tsókolódtak”. (39) Föltételezhető, hogy a három vallomástevő, nem „gyermekjátékokra”, hanem az enyelgést, tréfálkozást, évődést, simogatást, csókolózást is magába foglaló „szerelmi játékokra” gondolt, amikor a játszadoztak kifejezést használta.9
Ferenc Anna igyekezett a környezetében lévő legények érdeklődését felkelteni és ébren tartani. Ha nem tapasztalt elég aktivitást, megpróbálta kacérkodással kiprovokálni azt. Egyik incselkedő cselekedetét örökítette meg Fábián Bori vallomása: „Egyébkor is ha találkozott véle Sófalvi Mihály, nem állotta meg, hogy véle ne szólyon, vagy a keszkenyejével hozzá ne tsapdosson”. (28)
Az eladósorba jutott leányok iránti férfiúi érdeklődés biztos jelének számított a lányos házhoz való eljárogatás. A legények rendszeres lányos házhoz járását a Lengyelfalvához közel fekvő udvarhelyszéki falvakban vizitába járásnak, vizitának nevezték (Bárth 2006, 158–160). A vizita, vizitába járás kifejezés az 1794. évi lengyelfalvi perben nem fordul elő, helyette viszont szerepel a „Ferenc András házát gyakorolta”, „Ferenc András házát járogatta” megfogalmazás. Közülük a gyakorol ige efféle jelentése különösen megérdemli figyelmünket, mivel „látogat, jár valamit” értelemben Erdélyben nagy múltra tekinthet vissza (SZT IV: 686–687). A gyakorol ige „látogat, eljár valahova” jelentése a vizsgálatot végző pap első kérdésében került elő: „Tudgya-é …hogy …Lengyelfalván lakó Sófalvi Mihály ifiú legény …Ferentz András házát Anna nevezetű leánya kedvéért éjjel vagy nappal nyilván vagy alattomban gyakorolta volna?” A kérdésre adott válaszokban azonban a „házat gyakorol” megfogalmazás nem hangzott el. A tanúk inkább a „házat járogat” formát használták: „Tudom, hogy Sófalvi Mihály a Ferentz András házát járogatta, de semmi illetlen cselekedetit nem láttam”. (1.) „Igen gyakorta nem járta Sófalvi Mihály a Ferentz András házát”. (23) „Miska bizony eleget járta Ferentz András házát”. (39)
A lányos házhoz járás témakörénél elengedhetetlen, hogy utaljak a guzsalyos kifejezés erdélyi, különösen gyimesi sokféle jelentésére (UMTSZ 2: 715–716). Ezek a jelentések a „fonótól” a „lányos házhoz járáson”, „udvarláson” át a guzsalyoskodik formában kifejezett, közösség által legalizált rendszeres „lánnyal hálásig” terjednek. A guzsalyos szó „fonó” jelentésére már idéztem példát. A lengyelfalvi vallomásokban azonban előfordult a kifejezés „udvarlás”, „lányos házhoz járás”, „vizitába járás” értelmű használata is: „Láttam éjjel is, nappal is Sófalvi Mihályt a Ferentz András házánál gusalyoskodni”. (24), „Háromszor bizonyosan tudom, hogy Sófalvi Mihály el ment a Ferentz András házához gusalyosba estéken”. (37)
A Lengyelfalvától nem messze fekvő Varságon az oroszhegyi eredetű tanyai nép a 20. században azt tartotta illendőnek, ha a legény a vizitából, ahol a szülők jelenlétében beszélgetett a lánnyal, legkésőbb éjfélkor elindult hazafelé (Bárth 2006, 159). Gyimesben viszont a guzsalyaskodó legény együtt is hálhatott a meglátogatott lánnyal (Tankó 1996, 41–44). Ennek a kettősségnek a fényében érdemes idéznünk egy fiatal legényke visszaemlékezését: „Egykor Ferentz Anna mondotta vala nékem, de nem tudom mi idő tájban: Demény Pista az este nálam volt és hajnalba ment el”. (11)
Bizonyára fölöttébb sértette a helyi erkölcsi normákat és jelentősen átlépte a táncházi illem szabályait, ha valamelyik leány a tánc szüneteiben vagy a táncolás alatt kimászkált a táncnak helyet adó épületből, és gyaníthatólag „elbútt” egy kedvére való legénnyel a sötét udvaron. Ferenc Anna végtelenül kedvelte az efféle „kiruccanásokat”. A tanúk gyakran emlegették kijárkálásait, gyanús éjszakai „társalkodásait”: „Azt nem tagadhatom, hogy Ferentz Panna hol egyik, hol másik legénnyel a Tántzokbol ki ment”. (8) „A Tántzokban …a házbol is ki mentek elégszer egy más után, de hova mentek s mit tsináltak, nem visgáltam”. (10) „A mulatságokban mondották a legények, hogy no Ferentz Panna most sints benn”. (23) „Igaz, hogy ritká[n] esett ollyan Tántz, hogy vagy egyik vagy a másik Legénnyel ki nem ment volna a házbol”. (24) „Házamnál tartott Kaláka alkalmatosságával tapasztalám, hogy Ferentz Anna egy Sükei legénnyel a házbol ki s bé járogatott, setét éjjel a Kapun ki s meg vissza nyargalódzott”. (36)
Fentebb az épületek kérdéskörénél már szó esett arról, hogy a táncot elhagyó leány különböző legényekkel az árnyék alatt üldögélt, máskor pedig a szénházba húzódott.
Annak idején bizonyára nagy port vert föl a faluban annak az esetnek a híre, hogy „Bartalis József táncában” Ferenc Anna, kiszökvén a táncházból, az udvar egyik melléképületében, a szénháznak is nevezett sütőházban szerelmeskedett szeretejével, Sófalvi Mihállyal, amíg a fiatalok egyik csoportja nagy zsivaj közepette rájuk nem talált. A „nagy leleplezés” előtt már rájuk nyitott egy 15 éves óvatlan leány, aki inni akart az épületben. Bár a sötétben nehezen tájékozódott, úgy látta, hogy a „bűnös pár” „feküdt” az ágyon. Fontos, hogy az ajtót minden erőfeszítés nélkül kinyitotta, vagyis az nem volt bezárva. Ellenben a „leleplező” csoport az ajtót már zárva találta. Nagy dirrel-dúrral be kellett dönteni. Ez a művelet, valamint a gyertyával való bevilágítás időbe telt, ami alatt a fiatal pár felülhetett. Következésképp a leskelődő csoport valamennyi tanúvá lett tagja azt látta, hogy Sófalvi Mihály és Ferenc Anna „ült” a sötétben az öregasszony ágya szélén, ami nyilvánvalóan enyhébb vétséget jelentett, mint az ágyon fekvés.
Álljanak itt először a sütőházba véletlenül betévedt vízre szomjas 15 éves leányka, Bartalis Borbála szavai! „Most esztendeje tájban …Bartalis Józsefnél tántzolóba lévén én is, bé menék a Szénházba innya, s hát a kérdésben fel tett Személlyek egymás mellett feküsznek az öreg Asszony ágyába, de mivel setét volt, nem láthattam semmi tselekedeteket”. (9)
Ezek után következzenek azoknak a tanúknak a vallomásai, akik a szénházbeli „ágyjelenetről” némely esetben szinte „dramatizált” módon, az élő történetmesélés nyelvi fordulataival tudósítottak!
„Az ősszel esztendeje múlék, hogy a Bartalis Jósef házánál tatatott Tántzban lárma kerekedék: jertek mert a Szén házban valami dolog vagyon. Arra sokan meg futamodánk, s Benedek János gyertyára kapván, bé tartá azt a Szén házba, akkor látám, hogy az ágy karéján egy más mellett ülnek vala, de semmi illetlen dolgokat nem láttam”. (7)
„Benedek János ki méne, hogy, [nyírentyűnek való] ágot keresne, és bé nyitván a Szén ház ajtaját, azt mondá: Mit tsináltok itt héj? Mellyre Sófalvi azt felelé: Mi tsak veszteg ülünk”. (23)
„Bartalis Josefnél az Advent előtt tavaly Tántz lévén, egykor a gyermekek észre vévék, hogy a Vén házban valakik vannak, s hírré tévén Benedek Jánosnak, ő oda szalada és az ajtót bé nyomá, mert bé volt zárva, s mi is sokan oda futván látók Sófalvi Mihályt Pannával az ágyon ülni”. (37)
„Bartalis Josef házánál tartatott Tántz alkalmatosságával ki menék gyertyával, hogy nyíretyűnek való ágat keressek, s mikor ki lépém a házból a fitzkó legényetskék tsiadozni kezdének, hogy vigyem a gyertyát mert a kitsi házban bizony valaki van: én nem akarván bé tartani a vílágot, de a legények sokan meg fogák a karomot és erővel bé tartották, az ajtót pedig ők előttem bé nyitották volt, de setét lévén, semmit sem láthattak, s hogy a gyertya világ bé kezde sütni, látók Sófalvi Mihályt Pannával az ágyon ülni. Mihály mindgyárt fel ugrék és káromkodni kezde, s velem erővel veszekedni akart, miért vizsgálódom utána, mondván: én ha valamit tsinálok is Pannának, azzal senkinek semmi baja nintsen, mivel ő az enyém, én őtet el veszem, kinek mi baja véle”. (39)
A vallomásból érezhető, hogy a vallomástevő muzsikus nem szívesen avatkozott a fiatal szerelmesek dolgába. Zavarta, hogy Sófalvi Mihály az ő kezében látván a gyertyát, rá haragudott meg. Fél kupa bor vásárlásával és együttes megivásával igyekezett kiengesztelni a sértett legényt, ami nyilvánvalóan gesztus értékű, „megbékéltető” cselekedetnek számított. (39)
A fenti vallomás végén olyan szavakat örökített meg az emlékező, amelyek Sófalvi Mihály házasságra elszánt legényi öntudatát, a gyanúba kevert leány iránti kötelességérzetét tükrözik. Valószínűleg az efféle szavak hatására terjesztette Ferenc Anna 1793 nyarán, hogy őt Sófalvi Mihály feleségül veszi. (29)
Ferenc Annát a szórakozási alkalmak, elsősorban a táncházak, kalákák után mindig legények kísérték haza. Ezek a kísérések, a vallomások alapján, beszélgetős bolyongásoknak tűnnek, amelyek némely esetben bűnre vezető alkalmakként maradtak meg az emlékezetben. Szóljon erről néhány vallomás! „Azután haza indulánk fel a Szilvás kerteken hárman …végre előttem az ösvenyböl ki állának, és én ottan egybe ölelkezve el hagyám őket és haza menék”. (28) „Sófalvi Mihály …minden mulatságokbol el kísérte”. (39) „Minek utána …Simó Jánosné …házánál, mulatván onnan el mentek, és Bumbuj Jósi Fábián Borival el vált tőlök, Sófalvi Mihály a Pásztor házánál egy tsutak mellett ejtette teherbe”. (22)
A vallatók számára a „fertelmességre” való hajlamosság biztos jelének látszott, ha egy leány a legényekkel „tisztátalanul társalkodott” és „fajtalan csókokat” váltott. Mindez együtt járt a nyilvános ölelkezéssel, ami talán nem számított túl gyakorinak akkortájt. Mindenesetre a tanúk rendre felemlegették Ferenc Anna látványos ölelkezéseit és csókolózásait: „Láttam sokszor, hogy a Tántzokban eleget ölelkeztek s tsókolódtak együtt a kérdésben forgó személyek”. (10) „A Tavasszal Bálint Jósefné házánál tartatott Tántzban látám, hogy Sófalvi Mihály Ferentz Annának az ölébe üle, s meg ölelé őtet”. (19) „A pitvarban találám Sófalvi Mihályt Ferentz Pannával egybe ölelkezve”. (33)
Az ölelkezés vétke még nagyobbnak tűnt, ha a legény köpenye alatt történt, hiszen a köpenynek nevezett bő ruhadarab sok bűnös cselekedetet eltakart a kíváncsi szemek elől. Ferenc Annát egyszer a „praefectus inassa” a köpönyegébe burkolva vezette ki a táncból a ház nyugalmas kertjébe. (33) Orbán Ferenccel is volt a lánynak „köpönyeges” kalandja a zenész Benedek János vallomása szerint: „Mint egy két esztendeje egy éjjel a Tántzbol el bomolván, mikor haza menék látám, hogy a kapunk előtt való tsutakon Orbán Ferentz a köpenyege alá takarta Ferentz Pannát, és úgy ültek együtt”. (39)

Néhány vallomástevő tudott arról, hogy Ferenc Anna nemcsak beszélgetett, ölelkezett, csókolózott, kacérkodott a legényekkel, hanem alkalom adtán közösülési törekvéseiknek sem állt ellen.
Az első tanú egy 20 éves leány a hóban talált nyomokból következtetett Ferenc Anna téli kalandjára: „Láttam most két esztendeje, hogy a Praefectus Inassával szerelmeskedett, és pedig olly gonoszul, hogy hó lévén gonosz tselekedeteknek fekvéseknek hellye sokáig meg maradott a hón, és mások is sokan látták, s nevették”. (1)
A „praefectus inassához” kapcsolható az a történet is, amelyet Bumbuj Józsi mesélt el: „A Praefectus Inassa egykor el kéré a Tsizmámot, hogy tántzolhasson, és mikor vissza adta volna azt mondá: No ha tudnád, hol járt az este és mit tsinált a Tsizmád, nem húznád fel többször, mert mikor én Ferentz Pannát a kertbe meg nyomtam, a sarkantyú10 tsak amúgy perregdegelt”. (37)
Bartalis Judit pálinkaárus asszony elmondása szerint az egyik inas némi pálinka megivása után maga is dicsekedett a Ferenc Annánál elért sikerével: „Majd két esztendeje lészen a Fársáng Farkán, a Praefectus Inassai hozzám jövének pálinkázni, s egyik meg részegedvén azzal kérkedék, hogy Ferentz Pannát, a Köpenyegje alá kapta, a tántzolók közül a kertbe ki vezette, és egy fának úgy néki szorította, hogy annak a fának ki kell aszszani, mert a tövét bé oltotta”. (33)
Hadnagy András a nyári fűben látott szeretkezésre utaló nyomokat: „Vagyon eddig 3 esztendeje, hogy az Udvari kaláka után való nap másod magammal kaszálni menék, ugyan az Udvarral köz kertes szénafüvünkbe, és látók, hogy a fű egy helyt el vala heverve, s mindgyárt gyanítók, kik heverték légyen el: de azután tsak hamar találkozván Ferentz Pannával, rá fogám, hogy a füvünket el heverte, s nem tagadá, hanem arra kére, hogy hallgatnék, senkinek arrol ne szóllanék. Hasonló képpen Benedek Jantsinakis szemire vetém, ő sem tagadá”. (7)
A fenti négy konkrét eseten kívül valószínűleg más alkalmakkor is kedvüket lelhették a legények a szerelmi vágytól túlfűtött leányban. Erre több utalás is elhangzott a vallomásokban. Különösen Orbán Ferenc dicsekvéseinek felidézése sejtetett sokat: „Úgy tartatott sokaktol, hogy Anna rossz életű, apjával, anyjával nem gondoló volt. Orbán Ferentztöl hallottam mondani, hogy Ferentz Anna néki mindenkor helyt állott, mikor néki tetzett, s engedett kívánságának”. (23) „Orbán Ferentz a Tavasz tájban hozzánk jövén, bosszantók, hogy ugyan jó élt Ferentz Pannával míg ifiú legény volt, s azt felelé: hadgyák el Kentek, én meg tanítám őtet mindenre, s már más veszi hasznát”. (27)11
Maga Ferenc Anna is hozzájárult a saját rossz hírének terjedéséhez azáltal, hogy leánytársait kábította szerelmi történeteinek elmondásával. Rossz példát nyújtva arra biztatott más lányokat, hogy ne féljenek a legények kedvében járni, és ne aggódjanak a szeretkezések következményeitől. Erről több tanúnak is voltak emlékei: „Ez előtt mint egy hat esztendővel hallottam Ferentz Pannának azt a kérkedezését, hogy Orbán Ferentzel elégszer volt baja, még sem terhesedett meg tőle”. (3) „Hallottam a leányoktol, hogy Ferentz Anna azt beszéllette volna nékik, hogy ne félyenek a legényektöl, mert semmi bajok sem lesz, mivel őtet sem lelte semmi”. (6)
A történtek ellenére Sófalvi Mihály szerette Ferenc Annát, és fentebb már idézett nyilatkozata szerint el akarta venni feleségül. Ferenc Anna is bizakodott a házasságkötés megvalósulásában. A falubeli asszonyok gyakran pletykálkodtak a két fiatal összeházasodásáról. Erről vallott Benedek Anna 30 éves menyecske: „Most esztendeje hallottam az asszonyoktol zúgatni, hogy no most a Fársángon Sófalvi Mihály el veszi Ferentz Annát, mert hozzá jár”. (22) A beharangozott házasság azonban nem jött létre. Az esküvő elmaradásának okait a vallatók nem kérdezték és a tanúk sem emlegették.
Mielőtt lezárnánk a szerelmi élettel kapcsolatos fejezetet, meg kell emlékeznünk Sófalvi Mihály egyik dicstelen cselekedetéről. Ferenc Borbála 28 éves kocsmároskodó menyecske, aki vezetéknevéből ítélve rokona, esetleg testvére lehetett Ferenc Annának, és különös módon haragudott Sófalvi Mihályra, azt vallotta, hogy „terhes állapota” ellenére Sófalvi Mihály megpróbálta őt megerőszakolni. Íme, a történet!
„Más alkalmatossággal ismét hozzám jöve Sófalvi Mihály …én tsak egyedül lévén házamnál, Mihály meg ragada és az ágyba taszíta, az ingem allyát emelni kezdé. Én noha terhes állapotban voltam, addig küzdöttem véle, hogy a kalapját az ajtón ki vetettem, s magát is az után szokatlan káromkodásim és szitkozódásaim között ki taszigálám, s így kemény harapásim által szabadulék meg tőle. Akkor a kalapja töteje nálam maradván, most is kezemnél vagyon”. (25)
Valami valóságalapja bizonyára volt a vallomásban elmondott történetnek. Lehetséges azonban, hogy bizonyos elemeit a haragos és bosszúra áhítozó fehérnép nagyította föl.
Figyelemre méltó a vallomásban az a momentum, hogy a védekező menyecske kidobta a támadó legény kalapját a szobából. A kalap kihajítása, vagyis a férfiúi lét jelképének tekinthető ruhadarab lealacsonyítása, a legény szégyenbe hozásának, bizonyos fokú meggyalázásának számított akkortájt.12

Nyelvi jellegzetességek

A 18. századi tanúvallomásokat, legyen szó házassági perről, lólopási vizsgálatról vagy határperről, írástudó személyek, literátus emberek vetették papírra. Nagyjából érzékeltették a tanú gondolatmenetét, érvelését, de a mondanivalót sok esetben a saját műveltségüknek megfelelően átfogalmazták. Néha meg-megvillan a leírt vallomásokban a köznépi tanú szóhasználata, máskor viszont a megszólalók eredeti szavait divatos prókátor szövegek helyettesítik. Természetesen a történeti népélet kutatójának az a tanúvallomás tetszik igazán, amelyben egyre több maradt meg a tanú eredeti mondataiból, nyelvi fordulataiból, tájszavaiból.
Ebből a szempontból az 1794. évi lengyelfalvi tanúvallatás szövege kiváló történeti jellegű nyelvhasználati forrásnak számít. A vallomásokat rögzítő pap jól ismerte a székely nyelvet, talán maga is székelynek született. Emellett nagy gondot fordított arra, hogy a tanúk szóhasználatából minél több eredeti mondat, nyelvi szerkezet, tájszó kerüljön be a leírt szövegbe. Következésképp, az 1794. évi lengyelfalvi vizsgálat tanúvallomásainak leírt szövege a történeti nyelvjáráskutatás egyik udvarhelyszéki forrásának tekinthető. Külön tanulmányban lehetne elemezni a vallomásokban szereplő nyelvtörténeti, tájnyelvi jellegzetességeket, adatokat. Erre a munkára azonban nem vállalkozhatom. Annak érdekében azonban, hogy efféle vizsgálathoz adatokat szolgáltassak, alább adattár-szerűen felsorolom a legszembetűnőbb régies vagy székelyes nyelvi jelenségeket és tájszavakat.

árnyék = udvari épület, kocsiszín (35)
beszélik → Ferentz Pannát beszélik = Ferenc Pannáról pletykáznak (13)
beszéllette = mondta (28)
bé = be
→ bé nyitván …az ajtót = benyitotta az ajtót (23)
→ léptem bé = beléptem (26)
→ bényomá = benyomta (37)
→ a gyertyavilág bé kezde sütni = a gyertya fénye kezdett bevilágítani (39)
borvíz = ásványvíz (itt: ásványvízforrásra utaló helynév), (17, 24, 34)
csiadoz = (Kriza 1863, 494 alapján) ijedezve kiáltoz (39)
(Az SZT.-ban nem szerepel)
csutak = tuskó (22)
egybe is vesztek vala szóból = haragosan vitatkoztak (9)
ejtel = űrmérték, kupa, 1,4 liter
elbomolván = esemény után a jelen lévők csoportja eloszlott, hazatért (39)
eltölt = eltelt, elmúlt (34)
eresz = a székely ház előtere, előszoba jellegű helyisége (33)
-é = -e
→ előtt-é vagy után = v. mi előtt-e vagy után (9)
fársáng = farsang (8, 19, 33)
fársáng farka = farsang utolsó három napja (33)
fickó legényecske = kamasz fiú (39)
guzsaly = fonáshoz használt, legtöbbször díszített farúd (19)
guzsalyos 1. = fonó (28)
guzsalyos 2. = legény esti időtöltése, udvarlása lányos háznál, vizita (37)
guzsalyoskodik = udvarol, lányhoz jár (24)
gyakorol (kérdésben)
→ v. kinek a házát gyakorolja = v. kinek a házához jár
gyanít (7)
→ gyanítók = gyanítottuk
hamar = hamarosan (35)
hej! = hé! (23)
hírré tesz = hírt ad v. kinek, szól v. kinek (37)
hony = hon. Itt: szülőfalu, felnevelő falu (25)
→ honnyában sem volt (akkor) = itt: (akkor) a falujában sem volt
→ nem laktam honyomban (akkor) = itt: (akkor) nem laktam a falumban
iszik
→ a pálinkát meg illogatók = a pálinkát megiszogattuk (28)
→ innya = inni (9)
→ fél ejtel pálinkát meg ivának = fél ejtel pálinkát megittak (25)
→ ivók meg = ittuk meg (39)
jár
→ v. kinek a házát járta = valakinek a házához járt (1, 23, 39)
→ eleget jártam a Ferentz András házát = eleget jártam a Ferenc András házához (28)
jertek = gyertek (7)
jön
→ hozzám jövén = hozzám jött (25)
→ jöve = jött (28)
kaláka = összesegítéssel végzett, legtöbbször vigassággal befejezett munka (7, 36, 37)
karéj, ágy karéján = perem, széle v. minek, ágy szélén (7)
keszkenyő, keszkenyejével = kendő, kendőjével (28)
kevésség
→ jöjjön le egy kevésség ide = jöjjön le egy kis időre ide (28)
kezd
→ kezde, kezdének = kezdett, kezdtek (39)
kér
→ engem arra kére = engem arra kért (28)
közkertes (beltelek) = két szomszédos beltelek, amelyet kerítés választ el egymástól (7, 30)
kupa = űrmérték, 2 icce, kb. másfél liter (39)
lát
→ látók, látám = láttuk (7, 37, 39), láttam (39)
légyen
→ gyanítók, kik heverték légyen el (a füvet) = gyanítottuk, hogy kik heverték el (a füvet) (7)
megnyom (férfi nőt) = közösül (32)
megrészegedik = sok szeszt iszik, berúg (33)
megterhesedik = teherbe esik (9)
megy
→ elmene, elmenénk, elmenének = elment, elmentünk, elmentek (25, 28)
→ kiméne, kimenénk = kiment, kimentünk (23, 35)
midőn = mikor, amikor (28, 33)
mond
→ mondék = mondtam (36)
→ mondá = mondta (13, 23)
múlik
→ esztendeje múlék = esztendeje múlt, egy éve (28, 36)
-ní = -hoz, -hez, -höz
→ elmenék Sófalvi Ferentzní = elmentem Sófalvi Ferencnéhez (19)
→ Ferentz Andrásní ment = Ferenc Andrásnéhoz ment (27)
→ Simó Jánosní jöve = Simó Jánosnéhoz jött (28)
nyírentyű, nyíretyű = hegedű vonója (23, 39)
ösveny = kerti, mezei, erdei gyalogút (28)
perregdegel = itt valószínűleg: folyamatosan pengő hangot ad (37). (A SZT.-ban és az UMTSZ.-ban nem szerepel). Vö. Szinnyei 1893-1901, II: 125. perregtet = „sarkantyút penget” címszavával!
pitvar = a ház előszoba szerepű előtere, azonos a székely eresszel (33)
pogácsa = itt: (talán mézes tésztájú) lapos sütemény (17, 28)
szalad
→ oda szalada = odaszaladt (37)
szereteje = kedvese, választottja (9, 10)
szénház = sütőház, kis udvari épület (7, 9)
tánc = táncalkalom, legtöbbször valamely lakóháznál rendezett mulatság (5, 6, 7, 19, 26, 33, 37, 39)
táncoló = tánc, táncalkalom (3)
tilolás = kendertörés finomabb formája (28)
tőked = jut
→ fülébe tőkedvén = fülébe jutván (25)
törik
→ el törék = eltört (23)
udvar = nemesi, földesúri kúria, udvarház és telke (7)
udvari kaláka = a földesúr gazdatisztje, „udvarbírája” által rendezett összesegítő munka, nagy vigassággal (7)
úgy jár = teherbe esik (13)
ül
→ üle = ült (19)
vala
→ mondotta vala nékem = mondta nekem (11)
→ itt vala Sófalvi Mihály = itt volt Sófalvi Mihály (28)
→ oda jött vala = oda jött (28)
veszteg ül = nyugodtan ül (23)
volt
→ kikkel ment volt ki? = kikkel ment ki? (23)
→ ment volt-e le, vagy nem? = lement-e, vagy nem? (28)
zúgat = pletykát terjeszt, pletykázik (19, 24)

Összegzés

Egyetlenegy 18. század végi székely köznépi per tanúvallomásainak elemzési kísérletét nyújtottam át az olvasónak. A vallomások nem sorsfordító történelmi eseményekről adnak hírt, hanem egy kissé nimfomániás székely lány normasértő viselkedéséről, váratlan teherbe esésének körülményeiről szólnak. Ez igazán nem olyan téma, nem az a történet, amely föltétlen elemző tanulmányért kiáltana. A megszólaltatott tanúk azonban nemcsak az események feltárásához nyújtottak adatokat, hanem felvillantották a 18. század végi udvarhelyszéki székely életmód néhány elemét, sajátosságát is. Ez viszont már olyan téma, amely megérdemli a tanúvallomások szavakra, félmondatokra bontását, néprajzi szemléletű értelmezését, elemzését.
A történeti népéletkutatás szempontjából miről is tudnak üzenni ezek a vallomások a 21. századi figyelmes olvasónak, elemzőnek?
A tanúk életkorral, családi helyzet feltüntetésével ellátott nevei és az emlegetett személyek nevei a falu népességét jelenítik meg. Az elmondott történetekből felsejlenek a falu házai, udvari épületei. Megvillan a kertekkel, gyümölcsösökkel tagolt, lazán beépített település képe. A legtöbb vallomás az ifjúság társas életét, ünnepi szórakozásait helyezi mondanivalója középpontjába, mégpedig a vigassággal záródó kalákákat és a magánházaknál rendezett táncokat. Ferenc Anna viselt dolgai kapcsán a vallomásszövegek elemzője és az elemző tanulmány olvasója számára felderengnek a 18. század végi székely falusi viselkedési normák, illetve érzékelhetővé válnak a velük ellentétes magatartások. Különösen a szerelem, az udvarlás, a párválasztás, a szexualitás illendő és illetlen történetei bukkannak elő a kíváncsi „bírák” kérdéseire adott válaszokból. Az 1794-ben megörökített vallomáscsokor gazdag tárháza a korabeli udvarhelyszéki tájszavaknak, valamint a régies és székelyes nyelvi fordulatoknak, nyelvjárási sajátosságoknak.

Irodalom

Balázs Lajos (2010): Amikor az ember nincs es ezen a világon. Paraszti nemi kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomokoson. 2. kiadás. Csíkszereda: Pallas–Akadémiai Könyvkiadó.

Bárth János (1999): Bálint Anna házassága. Havasalji székely életkép a XVIII. század végéről. In Emlékkönyv Imreh István nyolcvanadik születésnapjára. Kiss András–Kovács Kiss Györgyi–Pozsony Ferenc szerk. Kolozsvár: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, 28–43. p.

Bárth János (2000): A vigasztaló Napbaöltözött Asszony. Csodás gyógyulások egyházi vizsgálata Csíksomlyón 1784-ben. Szeged: Agapé Kiadó.

Bárth János (2001): Varság, a székely tanyaközség. Kecskemét: A szerző kiadása.

Bárth János (2004): Úz-völgyi magyarok. Kecskemét: Bárth Bt. kiadása.

Bárth János (2006): Jézus dícsértessék! A székelyvarsági hegyi tanyák népének vallási hagyományai. Kecskemét: Bács-Kiskun Megyei Múzeumi Szervezet kiadása.

Bárth János (2012): Szentgyörgy megyéje Alcsíkban. Esettanulmány a katolikus székelység egyháztörténetéhez és társadalomnéprajzához. Kecskemét: Bács-Kiskun Megyei Múzeumi Szervezet kiadása.

Bernád Rita (2009): Plébániai levéltárak I. A Gyulafehérvári, a Sepsiszentgyörgyi, a Szamosújvári és a Gyergyószentmiklósi Gyűjtőlevéltárak repertóriuma. Gyulafehérvár–Budapest: ELTE Egyetemi Levéltár és a Gyulafehérvári r. k. Érsekség kiadása.

Egyed Ákos szerk. (1970): A megindult falu. Tallózás a régi erdélyi faluirodalomban (1849–1914). Bukarest: Kriterion Kiadó.

Ferenczi Sándor (2009): A gyulafehérvári (erdélyi) főegyházmegye történeti papi névtára. Budapest–Kolozsvár: Szent István Társulat és a Verbum kiadása.

Flórián Mária (1997): Öltözködés. In Magyar néprajz IV. Életmód. Füzes Endre–Kisbán Eszter szerk. Budapest: Akadémiai Kiadó, 585–767. p.

Furu Árpád (2011): Udvarhelyszék népi építészete. Kolozsvár: Gloria Kiadó.

KL (1993–2010): Magyar Katolikus Lexikon, I–XV. Diós István főszerk. Viczián János szerk. Budapest: Szent István Társulat.

Kriza János (1863): Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény. Kolozsvár: Stein János Erd. Muz. Egyleti könyvárus bizománya.

Lévai Lajos (1935): Poloniţa – Lengyelfalva monográfiája. Odorheiu: k.n.

Paládi-Kovács Attila (2013): Időrend, kronológia, periodizáció az európai etnológiában. Akadémiai székfoglaló. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.

Pál-Antal Sándor (2009): Csíkszék 1701-1722 között. Székely székek a 18. században III. Marosvásárhely: Mentor Kiadó.

Pesovár Ferenc (1990): Táncélet és táncos szokások. In Magyar néprajz VI. Dömötör Tekla főszerk. Hoppál Mihály szerk. Budapest: Akadémiai Kiadó, 195–250. p.

Schem. Trans. (1834): Schematismus venerabilis cleri dioecesis. Claudiopoli: Transsilvaniensis pro Anno MDCCXXXIV.

Szinnyei József (1893–1901): Magyar tájszótár I–II. Budapest: Hornyánszky.

SzOkl. (1983–2006): Székely oklevéltár, új sorozat I–VIII. közzéteszi: Demény Lajos-Pataki József-Tüdős S. Kinga. Bukarest–Kolozsvár–Marosvásárhely.

SZT (1975–2009): Erdélyi magyar szótörténeti tár I–XIII. Anyagát gyűjtötte: Szabó T. Attila. Bukarest–Budapest–Kolozsvár.

Tankó Gyula (1996): Gyimesi szokásvilág. Székelyudvarhely: Erdélyi Gondolat.

UMTSZ (1979–2010): Új magyar tájszótár I–V. B. Lőrincz Éva főszerk. Hosszú Ferenc szerk. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Levéltári rövidítések

CSISZEMIKPI = Csíkszentmiklósi plébánia irattára
GYÉL = Gyulafehérvári Érseki Levéltár
GYGYL = Gyergyószentmiklósi Gyűjtőlevéltár
(A Gyulafehérvári Érseki Levéltár Gyergyószentmiklósi Gyűjtőlevéltára)
UGYL = Székelyudvarhelyi Gyűjtőlevéltár
(A Gyulafehérvári Érseki Levéltár Székelyudvarhelyi Gyűjtőlevéltára)
UPI = Székelyudvarhelyi plébánia irattára

Prípad z obce Lengyelfalva
Obraz života jednej sedmohradskej obce v 18. stor. z národopisného aspektu

(Súhrn)

Príbeh analyzovaný v tejto štúdii sa odohráva v malej maďarskej dedine Lengyelfalva (Poloniţa) v Sedmohradsku, dnes patriacom k Rumunsku, v strede tzv. Sikulského územia Sikulskej zeme, v blízkosti mesta Székelyudvarhely (Odorheiu Secuiesc). Podkladom pre štúdiu bol morálny spor medzi katolíckymi cirkevnými predstaviteľmi.
Autor ponúka čitateľovi pokus o analýzu výpovedí svedkov v jednom sikulskom ľudovom spore z konca 18. stor., ako príklad jednej z možných metód tzv. historického národopisu.
Svedecké výpovede nepodávajú správu o prevratných historických udalostiach, ale o trochu nymfomanskej sikulskej dievčine a jej normy porušujúcom správaní, o okolnostiach jej nečakaného otehotnenia. Toto naozaj nie je taká téma, taký príbeh, ktorý by si bezpodmienečne zasluhoval analytickú štúdiu. Prehovoriaci svedkovia však neposkytli údaje len k objasneniu udalostí, ale odhaľujú aj niektoré prvky a svojráznosti sikulského života na konci 18. stor. v stolici Udvarhelyszék. A to je už téma, ktorá si zaslúži rozbor svedeckých výpovedí na jednotlivé slová, časti viet, na ich výklad a analýzu z národopisného hľadiska. Aké odkazy môžu odovzdať tieto výpovede pozornému čitateľovi či analytikovi 21. storočia z aspektu historického výskumu ľudového života?
Mená svedkov, doplnené ich vekom a rodinným stavom, ako i mená spomínaných osôb vykresľujú dedinské spoločenstvo. Z vyrozprávaných príbehov sa rysujú domy a hospodárske stavby vo dvore. Zablysne sa obraz záhradami, ovocnými sadmi členenej, voľne zastavanej usadlosti. Najviac výpovedí hovorí predovšetkým o spoločenskom živote mládeže, o ich sviatočných zábavách, najmä o veselicou končiacej kaláke [forma spoločnej práce, ktorú vykonávajú členovia istého spoločenstva – lokálneho, pokrvného, majetkového a pod.– jednému zo svojich členov dobrovoľne, z láskavosti alebo na odplatu. Tieto spoločne vykonávané práce bývajú spojené aj so spoločnou zábavou – pozn. prekl. ] a o tancovačkách v súkromných domoch. V súvislosti s nemiestnym správaním sa Anny Ferenc sa pred autorom, analyzujúcim texty výpovedí i pred čitateľom tejto štúdie ozrejmujú normy správania sa na sikulskej dedine na konci 18. stor., resp. možno z nich vyvodiť aj im protichodné správanie sa. Z odpovedí na zvedavé otázky „sudcov“ vyvstávajú najmä slušné a neslušné príbehy lásky, dvorenia, sexuality a výberu partnera. Súbor výpovedí, zaznamenaných v roku 1794, je bohatým prameňom dobových nárečových výrazov v stolici Udvarhelyszék, ako i archaických jazykových zvratov a nárečových osobitostí.

Der Fall von Lengyelfalva
Historisches Lebensbild aus ethnographischer Sicht von einem Szeklerdorf
aus dem 18. Jahrhunder

(Zusammenfassung)

Der Fall, der in der vorliegenden Studie untersucht wird, spielte sich in Lengyelfalva (Poloniþa) ab, in einem kleinen ungarischen Dorf inmitten des sog. Szeklerlandes, unweit von Székelyudvarhely (Odorheiu Secuiesc) in Siebenbürgen, der früher zu Ungarn gehörte und heute Teil von Rumänien ist. Als Grundlage für die Studie dient ein Prozess, der von katholischen Behörden geführt wurde. Der Autor bietet dem Leser einen Analyseversuch von Zeugenaussagen eines szeklerischen Volksprozesses aus dem Ende des 18. Jahrhundertes – und damit ein methodisches Verfahren der sog. historischen Volkskunde.
Die Aussagen berichten weniger von schicksalsschweren Ereignissen, sondern vom Verhalten eines leicht nymphomanischen szeklerischen Mädchens, das gegen die geltenden Normen verstieß, bzw. über die Umstände ihrer plötzlichen Schwangerschaft. Man könnte einwenden, dass es sich nicht um eine Geschichte handelt, die unbedingt nach einer untersuchenden Studie schreit. Die Zeugen, die sich zu Wort meldeten, haben in ihren Aussagen allerdings – außer dem Umstand, dass sie Daten geliefert haben, die zur Klärung der Sachlage notwendig waren – auch einige typischen Elemente und Spezifika des szeklerischen Alltagsleben in Udvarhelyszék ans Tageslicht gebracht. Damit aber rühren wir an ein Thema, das eine ethnographische Betrachtung verdient, vor allem in Hinsicht einer Interpretation aus dem 21. Jahrhundert.
Die Namen der Zeugen (die jeweils mit dem Alter und dem Familienstand der betroffenen Person ergänzt wurden), sowie die Namen der erwähnten Dorfbewohner bieten ein Gesamtbild der Bevölkerung der Gemeinde. In den erzählten Geschichten werden die Häuser und Höfe des Dorfes fassbar. Es ersteht vor uns das Bild einer lose bebauten, durch Gärten und Obstplantagen gegliederten Gemeinde. Im Mittelpunkt der meisten Aussagen steht das soziale Leben der Jugend, deren Vergnügung zu feierlichen Anlässen, allen voran die Feierlichkeiten am Ende einer sog. kaláka (eine Art unentgeltlich-freiwilliger gemeinschaftlicher Arbeit) und die in Privathäusern veranstalteten Tanztreffen. Dank der Ereignisse um Anna Ferenc werden vor uns die dörflichen Verhaltensnormen der Szekler am Ende des 18. Jahrhunderts sowie mögliche Alternativen dazu sichtbar. Aus den Antworten auf die Fragen der neugierigen „Richter“ tauchen insbesondere (sowohl schickliche als auch unanständige) Geschichten über die Liebe, über das Hof-Machen, über die Paarfindung und Sexualität auf. Das 1794 aufgezeichnete Konvolut stellt ein reiches Sammelsurium von zeitgenössischen Dialektwörtern aus Udvarhelyszék – und darüber hinaus von szeklerischen Redewendungen, Archaismen und mundartlichen Besonderheiten dar.

Mementá holokaustu

Deportácia Židov z územia dnešného Slovenska sa neuskutočnila naraz, ale v niekoľkých časových úsekoch. Hranice Tisovho fašistického štátu sa na juhu, východe i na západe značne líšili od dnešných hraníc krajiny. Oblasti vtedajšieho južného (Česko)Slovenska, obývané Maďarmi, v novembri 1938 boli znova pričlenené k Maďarsku, dôsledkom čoho spôsoby a intenzita prenasledovania Židov boli odlišné na juhu a na ostatnom území Slovenska. Táto štúdia sa zaoberá predovšetkým pomníkmi holokaustu na území južného Slovenska, ale v celoslovenskom, a do istej miery aj v celoeurópskom kontexte. Pomníky nepredstavuje len ako objekty, ale opisuje aj spoločenské pozadie ich vzniku a okolnosti, za ktorých boli postavené, financované atď.

Historické pozadie

V septembri 1941 na Slovensku nadobudol účinnosť tzv. Židovský kódex, ktorý zbavil slovenských Židov všetkých základných práv, a na jar 1942 sa už začali aj deportácie, ktoré potom boli na jeseň zastavené (Nižňanský 2010, 104–181).
V kontexte prenasledovania Židov musíme pripomenúť aj jednu málo známu udalosť. Po Prvej viedenskej arbitráži, v novembri 1938 slovenské aj maďarské úrady vyhostili z krajiny mnohých Židov, odsunuli ich na územie nikoho, do nového hraničného pásma, kde viacerí pobývali celé týždne pod holým nebom, až kým sa po mnohých ťahaniciach mohli vrátiť domov, alebo im na pomoc prišli židovské komunity, ktoré sa ich prechodne ujali (Engel 1995, 124–126, Nižňanský 2010, 45–57). „Prelúdium“ holokaustu sa v Maďarsku odohralo v lete 1941. Počas akcie, ktorú úrady vydávali za operáciu cudzineckej polície, odsunuli z krajiny 22 000 tzv. osôb bez štátnej príslušnosti do nemeckým a maďarským vojskom už obsadených oblastí Ukrajiny (predovšetkým do Kamenca Podolského), z ktorých 18 000 zavraždili (Eisen–Stark 2014, 77–80) Masové deportácie maďarských Židov sa začali v júni 1944, vtedy odišli prvé transporty do táborov smrti.
Takzvaná druhá deportácia či druhá vlna deportácií na Slovensku spadá do obdobia po vypuknutí Slovenského národného povstania na jeseň r. 1944. Vtedy za aktívnej účasti Hlinkovej gardy zavraždili obrovské množstvo Židov a odbojárov, telá ktorých sa zväčša ocitli v masových hroboch. Bádatelia, ktorí sa venujú tejto problematike, evidujú 211 takýchto masových hrobov na Slovensku (Mičev 2009, 92–122). Už dávno je predmetom diskusií otázka, ktorá krajina spáchala ťažšie hriechy? Slovensko, odkiaľ sa vypravili transporty do táborov smrti už v r. 1942, a kde Jozef Tiso bol ochotný Nemecku aj platiť za odsun Židov; alebo Maďarsko, kde sa síce začali deportácie neskôr, ale odsun viac než 400 000 vidieckych Židov vykonali v rekordne krátkom čase, prekvapujúc týmto výkonom dokonca aj Nemcov (Gerlach–Götz 2005, 331–335)? Takto postavená otázka je samozrejme nezmyselná a nezodpovedateľná. V oboch štátoch sa odohralo nahnanie Židov do get, ich totálne vyrabovanie a deportácia za asistencie štátnych orgánov, úradov a domácich poriadkových síl. Podľa údajov sčítania ľudu z r. 2011 na Slovensku v súčasnosti žije 631 Židov1 a funguje 15 židovských náboženských obcí.2 V Maďarsku pri sčítaní v rovnakom roku 10 9653 osôb uviedlo, že je židovského vyznania. Počet obetí holokaustu sa na území Slovenska odhaduje na takmer 100 000 (Büchler 2009, 10), na území Maďarska (spolu s pričlenenými územiami) na 564 507 (Braham 2007, I: 92).4
Slovenský parlament v r. 2000 vyhlásil za pamätný deň holokaustu 9. september, Národné zhromaždenie Maďarska v r. 2001 za pamätný deň určil 16. apríl. V zmysle uznesenie OSN medzinárodným pamätným dňom holokaustu je 27. január, vtedy sa odohralo oslobodenie vyhladzovacieho tábora Auschwitz-Birkenau. V tých niekoľkých náboženských obciach, ktoré v regiónoch južného Slovenska s maďarským obyvateľstvom ešte fungujú, si každoročne uctia pamiatku obetí holokaustu. Na tomto území, na ktoré sa sústreďuje môj bádateľský záujem, je termínom Dní martýrov [Mártírnapok] máj a jún, pretože v týchto mesiacoch vypravili prvé transporty z vidieckych miest Maďarska, teda aj z miest, ktoré boli pričlenené k Maďarsku v r. 1938.
Akt spomínania sa v súčasnosti odohráva zväčša na cintorínoch alebo pri pamätníkoch holokaustu, resp. na oboch miestach. Pri tejto príležitosti sa vracajú preživší holokaustu, ich rodinní príslušníci, resp. potomkovia obetí aj zo zahraničia, aby spoločne spomínali. Spo­mienka na holokaust na južnom Slovensku býva zväčša dvojjazyčná (slovensko-maďarská) s tým, že modlitby a spevy znejú v hebrejčine. Existencia či absencia pamätníkov na verejných priestranstvách, miesto, čas a okolnosti ich umiestnenia veľa prezrádzajú o vzťahu samospráv a obyvateľov obcí k holokaustu, o tom, či sa postavili zoči-voči krivdám spáchaným na Židoch, či naopak, vyhýbajú sa tejto konfrontácii.

Pamätníky holokaustu od r. 1945

V krajinách bývalého socialistického bloku sa nestavali pomníky obetiam holokaustu. Cieľom bolo najmä zdôrazňovanie antifašizmu, ideologického boja proti fašizmu, preto sa rasová ideológia nacizmu, a tým aj holokaust, obchádzala. V Nemeckej demokratickej republike sa moc snažila všetku zodpovednosť zvaliť na imperializmus, vykresľovať kapitalistickú NSR ako jediného vinníka. Pomníky na pamiatku obetí holokaustu na území bývalej NDR sa objavili až v rokoch po zjednotení (Fulbrook 2001, 118–119). Výnimku tvorí pamätná tabuľa venovaná miestnym obetiam, ktorú ešte pred zjednotením Nemecka, v r. 1988 umiestnili kresťania v Drážďanoch na vonkajšom múre Kreuzkirche s nasledovným textom:

In Scham und Trauer gedenken Christen der judischen Burger dieses Stadt. 1933 lebten in Dresden 4675 Juden. – 1945 waren es 70. Wir schwiegen, als ihre Gotteshäuser webannt, als Juden entrechtete, vetrieben und emordert wurden. Wir erkannten in ihnen unsere Bruder und Schwester nicht. Wir bitten um Verbegung und Schalom. November 1988.5
V tresty odňatia slobody odsúdených nacistov, mnohých prepustili na slobodu, viacerí aktívni poháňači nacistickej mašinérie dokonca mohli po vojne zastávať vysoké štátne funkcie (Fulbrook 2001, 91–101). Konzervatívna vláda sa v 80. rokoch snažila o vytvorenie pozitívnejšieho obrazu nemeckej histórie. Stret odlišných názorov na nemeckú minulosť eskaloval počas diskusie historikov (Historikerstreit) v r. 1986. Časť historikov sa snažila o posilnenie nemeckej národnej identity popieraním jedinečnosti holokaustu, druhá strana vehementne odmietala snahy o relativizovanie zločinov nemeckého štátu.6 V podstate to boli tieto názory, ktoré či už pozitívne alebo negatívne ovplyvnili aj proces umiestňovania pamätných objektov holokaustu od konca vojny po zjednotenie Nemecka až do dnešných dní.7 Vo svetle vyššie uvedených skutočností bol významným počinom gesto nemeckého kancelára Willyho Brandta, keď v r. 1970 nečakane pokľakol pred pamätníkom obetí povstania vo varšavskom gete. Víku8 vyvraždených európskych Židov v Berlíne aj nedávno zosnulý nemecký literárny kritik Marcel Reich-Ranicki (1920–2013) vo svojich pamätiach zaznamenal túto udalosť:

…Wenn das Mahnmahl errichtet sein wird, werde ich es mir ansehen. Ob ich dabei viel empfinden werde, weiß ich nicht, gewiss nicht soviel wie im Dezember 1970, als ich das Bild sah, das durch die Weltpresse ging – das Bild des vor dem Denkmal des Warschauer Gettos knienden Willy Brandt. Damals wusste ich, dass ich ihm bis zum Ende meines Lebens dankbar sein werde. Zum ersten Mal nach dem Warschauer Kniefall traf ich Willy Brandt Ende Januar 1990 in Nürnberg: Er war, schon von schwerer Krankheitgezeichnet, gekommen, um den neunzigjährigen Hermann Kesten, den Schriftsteller, den Juden und Emigranten, zu ehren. Ich habe versucht, Willy Brandt mit einigen unbeholfenen Worten zu danken. Er fragte mich, wo ich überlebt hätte. Ich erzählte ihm so knapp wie möglich, dass wie, Tosia und ich, im September 1942 von deutschen Soldaten zusammen mit Tausenden anderer Juden auf ebenjenen Warschauer Platz geführt worden waren auf dem heute das Getto-Denkmal steht. Dort hatte ich zum letzten Mal meinem Vater und meine Mutter gesehen, bevor sie zu den Zügen nach Treblinka getrieben wurden.
Als ich mit meinem kurzen Bericht fertig war, hatte jemand Tränen in den Augen. Willy Brandt oder ich? Ich weiß es nicht mehr. Aber ich weiß sehr wohl, was ich mir dachte, als ich 1970 das Foto des knienden deutschen Bundeskanzlers sah: Da dachte ich mir, dass meine Entscheidung, 1958 nach Deutschland zurückzukehren und mich in der Bundesrepublik niederzulassen, doch nicht falsch, doch richtig war. Fassbinders Stück, der Historikerstreit und die Walser-Rede, allesamt wichtige Symptome des Zeitgeists, haben daran nichts geändert.9
Pamätné objekty holokaustu v Československu pred r. 1989

V období socializmu sa ani v Československu nestavali/nemohli stavať pamiatky obetiam holokaustu na verejných priestranstvách. Moc takéto počiny nedovoľovala, dokonca je známy aj príklad nanútenej likvidácie existujúcej pamiatky. Podľa našich vedomostí sa najhanebnejší a najviac zneucťujúci zásah odohral v Prahe. Preživší zvečnili na vnútorných stenách Pinkasovej synagógy pri starom pražskom židovskom cintoríne mená viac ako 70 000 židovských obetí z Čiech a z Moravy. Mená úplne zaplnili nabielo natreté steny synagógy od podlahy až po strop.10
V roku 1968 komunistický režim dal zatvoriť synagógu pod falošnými zámienkami (napr. archeologický výskum). Následne boli steny synagógy premaľované latexovou farbou, a tým sa odstránil zoznam obetí, čo bol vlastne skutočným cieľom režimu. Tento krok súvisel s antisemitickou a protiizraelskou politikou Sovietskeho zväzu. Riaditeľ vtedajšieho židovského múzea v Prahe, Erik Klíma miesto pôvodného, zničeného zvečnenia pamiatky obetí holokaustu v roku 1975 predložil iný návrh. Medzi inými vyhlásil:

Dále pokládáme za nutné, aby Památník byl novým způsobem ideově zaměřen proti falsifikácii dejín druhé světové války, které jsou rozšiřovány propagandisti světového imperialismu a sionismu a jsou využívány k ideologické diverzi proti ČSSR a ostatním zemím socialistického společenství.
Navrhujem tedy, aby vstupní hala Pinkasovy synagogy byla opatřena úvodními texty v češtině a hlavních světových jazycích, které by jednoznačně podali marxisticko-leninský výklad genocídy, zdůraznili by rozhodující podíl Sovětského svazu na porážce nacismu a podtrhly skutečnost, že země socialistického společenství spolu se světovými pokrokovými silami jsou jediným skutečným garantem boje proti fašizmu a rasizmu.11

Tento prípad je pozoruhodný predovšetkým preto, lebo nešlo o monument či pamätnú tabuľu umiestnenú na verejnom priestranstve, ale o pamiatku nachádzajúcej sa vo vnútri jednej synagógy. Mená sa mohli znovu napísať na steny až po zmene systému v r. 1989, vtedy na poschodí synagógy zriadili aj stálu výstavu kresieb detí z koncentračných táborov.
Ani košickí Židia nepochodili, keď v r. 1950 chceli postaviť pomník v bývalej tehelni, kde ich onoho času sústreďovali. Vedenie mesta s iniciatívou nesúhlasilo, preto umiestnili pamätnú tabuľu skromných rozmerov na múre ortodoxnej synagógy na Zvonárskej ulici 7 s hebrejským textom, ktorý v slovenskom jazyku znie nasledovne:

Kameň, volaj z múrov na smútok.
Na večnú pamiatku a žiaľ generácií.
Nebesá si obliekli mračná a zeme Európy boli zahalené
do smútočného odevu so židovským Národom,
ktorý bol skoro celý vyhubený. Nemecký fašistický had
vylial svoj jed a otrávil. Prekliatí nacisti a iní prenasledovatelia
preliali krv Židov, starcov, mládencov a detí a batoliat ako vodu.
Vykynožili ich mečom, hladom, ohňom a vodou. Medzi nimi
boli aj členovia našej obce – svätí a čistí. Asi 12 tisícich bolo
upálených na posvätenie nebies. Táto hrôza sa udiala
v rokoch 5701 – 5705 v šiestom tisícročí od stvorenia sveta.
Bože, pomsti ich krv. Tento pamätný kameň bol vyhotovený
6. Tišreja 5710 pozostalými našej obce na znak
večného oplakávania a smútku
(Bauer 2007, 103)

Na Slovensku sa po vojne úradne povoľovali pamätné objekty iba na počesť obetí fašizmu, predovšetkým padlým a zavraždeným v Slovenskom národnom povstaní. Aj keď medzi nimi boli aj mnohí Židia, nápisy sa o tom nezmieňovali, a rovnako na nich chýbala zmienka o holokauste. Niekoľko príkladov pamätníkov postavených na pamiatku obetí fašizmu v obciach s maďarských obyvateľstvom na Slovensku:
Do žitnoostrovského Kolárova sa z 371 odvlečených židovských obyvateľov vrátilo iba 60 (Büchler 2009, 186–188), monument postavený na pamiatku obetí fašizmu (dielo Jána Reichera) mal pripomínať iba účastníkov komunistického odboja.12 Tento odkaz je zjavný aj dvojjazyčného (slovensko-maďarského) nápisu:

OBčANOM KOLáROVA, ZAHYNULýCH V KONCENTRAčNýCH
TáBOROCH DACHAU A SCHöNBERG.
A DACHAUI És schönbergi táborokban mártírhalált halt
kolárovói polgárok emlékére

Rovnaká zásada sa uplatnila aj v Komárne, keď v máji 1971 odhalili pamätník antifašistických martýrov. Na pamätnej tabuli sú mená 34 komárňanských obetí, medzi nimi aj mená viacerých židovských odbojárov. V r. 1980 dostal komunistický odbojár Gábor Steiner aj samostatnú bustu, táto sa však po zmene režimu stratila (L. Juhász 2010, 98). Dvojjazyčnú (slovensko-maďarskú) pamätnú tabuľu mladého košického antifašistu Zoltána Schönherza13 s jeho reliéfom odhalili na 30. výročie jeho popravy, v r. 1972. V r. 1983 bola po ňom pomenovaná Stredná priemyselná škola s vyučovacím jazykom maďarským v Košiciach, čo pripomínala aj dvojjazyčná pamätná tabuľa na budove školy:

Az iskola városunk szülöttének
a kiemelkedő komunista
forradalmárnak,
Schönherz Zoltánnak
nevét viseli, akit a fasiszták
1942. október 19-én kivégeztek.

Škola nesie meno rodáka
z nášho mesta, významného komunistického
revolucionára
Zoltána Schönherza,
ktorého fašisti 9. októbra 1942 popravili
Pamätnú tabuľu po r. 1989 odstránili, ani škola už nepoužíva jeho meno, zlikvidovali aj predtým zriadenú pamätnú izbu Schönherza. Žiaľ, protifašistických odbojárov, martýrov kvôli ich členstvu v komunistickej strane hádzali (predovšetkým na území južného Slovenska) do jedného vreca s komunistami, ktorí v čase socializmu po prebratí moci v roku 1948 boli aktívnymi činiteľmi v politickom živote.

Pamätné objekty na južnom Slovensku pred r. 1989,
postavené vďaka preživším

Židia, ktorí prežili druhú svetovú vojnu, pokiaľ takú možnosť mali, snažili sa o pripomenutie zahynutých aj prostredníctvom pamätníkov. Mohli tak urobiť len v uzavretých priestoroch: na židovskom cintoríne, alebo – ak zostala zachovaná – v synagóge. (Aj) z hľadiska pamätníkov holokaustu postavených na Slovensku pred rokom 1989 má značnú dokumentačnú hodnotu – napriek niektorých svojich chýb a nepresností – kniha autorov Eugena Bárkánya a Ľudovíta Dojča o histórii židovských náboženských obcí na Slovensku, v ktorej popri cintorínoch a synagógach – až na nepatrné výnimky – sú zmapované aj pamätníky holokaustu vyhotovené preživšími (Bárkány–Dojč 1991). Niektoré z nich už neexistujú, alebo sa nenachádzajú na pôvodnom mieste, ako napr. pamätník s menami obetí z mesta a okolia na židovskom cintoríne v Hurbanove, ktorý ešte v roku 1978 premiestnili do pohrebnej siene Židovskej náboženskej obce v Komárne, aby ho takto zachránili pred zánikom (Raab 2000, 60).

Obr. 1. Pomník holokaustu premiestnený z Hurbanova v r. 1978 do domu smútku židovského cintorína v Ko­márne (Foto: Ilona L. Juhász, 2008)
V menších sídlach sa pomníky nestavali, lebo aj keď jeden-dvaja prežili, tí nezostali vo svojom rodisku, ale presťahovali sa do väčších miest. V ďalšej časti tejto práce predstavíme pamätníky z tých juhoslovenských obcí, v ktorých pred šoa pôsobili početné náboženské obce.
Z nich vyčnieva Dunajská Streda, ktorú pre podiel židovského obyvateľstva nazývali aj Malou Palestínou a Malým Jeruzalemom.14 Preživší v r. 1946 usporiadali symbolický pohreb, v prázdnej rakve pochovali zavraždených, samotnú náboženskú obec, ako aj zneuctené zvitky Tóry (Engel 1995, 160–161). Nápis na pamätníku, postaveného na masovom hrobe odkazuje aj na pochované mydlá:

STOJ! Skloň si hlavu pred pochovanými
Svätými knihami, zvitkami Tóry a
Pred mydlami z ľudských tiel privezenými
Z osvienčimského tábora smrti.15

Mydlá pochovali aj novozámockí Židia, rovnako aj popol a zvyšky kostí, ktoré priniesli zo svojej prvej púti v Osvienčime v r. 1962:

V blízkosti IV. krematória sa ešte nachádzajú zvyšky popola a drobných nedohorených kostí. Jeden z účastníkov zájazdu, Eduard Quitt zbiera do improvizovanej papierovej škatule trocha zeme, popola i kostí, aby ich pochoval, tak ako sa patrí, do spoločného hrobu zavraždených nevinných z táborov nútených prác na ortodoxnom cintoríne. Neskoršie do toho istého hrobu umiestnil aj žltohnedú kocku mydla s označením RJS – Reine Jüdische Seife, ktoré našli v meste.

(Lang–Štrba 2006, 403)

Obr. 2. Pomník na symbolickom hrobe na židovskom cintoríne v Dunajskej Strede.
(Foto: Ilona L. Juhász, 2015)
O pochovaných kúskoch mydla máme údaje okrem Slovenska aj z iných častí Európy.16
Na pamiatku obetí z Dunajskej Stredy a okolia, ktorých bolo viac ako 3000, postavili pamätník v cintoríne až neskôr, v r. 1969:

Stĺp martýrov na dunajskostredskom cintoríne, ktorý postavil zvyšok náboženskej obce v r. 1969, zostal jediným putom, ktoré nás, pozostalých, ešte volá späť, a ktoré niektorých z nás ešte sem-tam aj uvidí: toľko zostalo zo živej, ovplyvňujúcej, tvorivej, žiarivej židovskej „malej svätyne“. Kto môže, z času na čas sa ešte vydá na púť, aby si uctil symbolický aj skutočný hrob svätých, čistých, aby orodovali za naše deti, za náš národ, za našu krajinu.
(Engel 1995, 168)

Lučeneckí preživší odhalili pamätnú tabuľu holokaustu v r. 1948 v neologickej synagóge a pred obradnou sieňou nového židovského cintorína postavili pomník od Oszkára Winklera s trojjazyčným (slovensko-maďarsko-hebrejským) nápisom – Na pamiatku našich mučeníkov – v r. 1951.
Komárňanskí Židia, ktorí prežili šoa, už v roku 1945 umiestnili v dome smútku pamätnú tabuľu výlučne s hebrejským textom, a v roku 1948 ako pamätník holokaustu vyhĺbili symbolickú pec v stene malej synagógy, patriacej k útulku. O dva roky neskôr, v r. 1950 uložili sem pamätnú knihu s menami komárňanských obetí (Raab 2000, 45)17. Podľa zápisnice náboženskej obce pamätník odhalili v nedeľu 14. marca 1948 (na tento deň nariadilo vedenie náboženskej obce všeobecný pôst). Podujatie, na ktoré boli pozvaní iba členovia náboženskej obce, sa začalo doobeda o 9.30 zádušnou bohoslužbou.18 Hebrejský nápis na bielej mramorovej doske, umiestnenej nad pecou znie v slovenskom jazyku nasledovne:

Na večnú pamäť v svätej sieni večne živého.
Svätým, mužom, ženám a deťom, príslušníkom našej posvätnej spoločnosti, tu
v Komárne – nech sa postaví Sion a Jeruzalem –
ktorí zomreli v mukách, boli kruto zavraždení v pracovných táboroch,
ktorí boli odvlečení v roku 704 [=1944] do zeme prenasledovania ako stádo na jatky
boli zavraždení, zmasakrovaní a spopolnení prekliatymi zloduchmi, otcovia, matky a deti, milovaní,
v živote vrúcni,
pobožní, pravdiví a čistí spoločne za posvätenie mena Všemohúceho.
Bože, uchovaj ich v spomienkach spolu s ostatnými pozostalými pravdivými sveta,
a pomsti krv tisícov synov Izraela, ako to povedali tvoji proroci: Pomstím ich nepomstenú krv.
Pán býva na Sione.“
(Joel 4, 219)19
V Rimavskej Sobote pamätné tabule so zoznamom zavraždených umiestnili preživší v synagóge. Žiaľ, synagógu začiatkom 70. rokov minulého storočia za jeden deň zbúrali, ale vďaka Tiborovi Husztimu, obyvateľovi mesta, tabule boli zachránené, a neskoršie premiestnené do židovského cintorína.
V Leviciach postavili pomník na cintoríne, rovnako ako v Nitre a vo vyššie už spomenutom Hurbanove, ako aj v iných obciach na Slovensku. Tieto pamätné objekty zvyčajne pripomínajú aj obete z okolia miest.

Pomníky na masových hroboch na cintorínoch

Na južnom Slovensku sa na viacerých židovských cintorínoch nachádzajú masové hroby, do ktorých boli pochované obete počas vojny alebo po skončení vojny z danej obce alebo z okolia. Niekoľko príkladov: „Na cintoríne sme postavili štyri betónové pyramídy, inicioval to ešte vynikajúci Ignác Róth. Exhumovali sme telesné ostatky martýrov, ktoré sa nachádzali u nás, resp. roztrúsene po okolí v neoznačených hroboch, a tieto sme uložili na večný odpočinok pod týmito nápadnými betónovými blokmi. Na každom z nich je mramorová doska s vyrytým nápisom: Na pamiatku mučených, ktorí zahynuli za vieru vo Všemohúceho“ – spomínal vo svojej knihe o histórii košických Židov Artur Görög, jeden z tých Košičanov, ktorí unikli smrti. On sám sa neskôr vysťahoval do Izraela (Görög 1991, 237).
Na novozámockom cintoríne ležia v spoločnom hrobe 17 popravení chlapci, ktorí pred popravou si sami museli vykopať svoj hrob. Neskoršie tu pochovali aj troch mužov, ktorí utiekli z nútených prác, a ktorých nyilašovci popravili v lese pri ceste medzi Bajčom a Pribetou blízko Nových Zámkov. Keď Ede Quitt, člen novozámockej náboženskej obce v roku 1946 opustil krajinu, požiadal obec, aby jeho dom predala a zo získaných peňazí vyhotovila pamätník. Na spoločnom náhrobníku je nasledovný nápis:

Bože, kráľ sveta, srdce bolí, a duša sa vzďaľuje. Je hrozné, že znalcov Tóry, synov Izraela zajali, vyhnali na cintorín, nútili ich vykopať vlastné hroby, aby ich potom nemilosrdne zavraždili. Nech odpočívajú v pokoji Mosche Duksler Hakohén, Menachem Baruch Binét, Baruch Stern, Benjamin Zeev Schonfeld a Schulz, Baruch Ratter, Davod Eichenbaum a József Strasser z Nových Zámkov. Mordecháj Ehrenwald a Pinchasz Zeev Foschof z galantskej náboženskej obce. Rudolf Zaas a Jeno Stein zo Székesfehérváru. József Singer, József Buchler a mnohí ďalší, mená ktorých nepoznáme, z Magyaróváru. Všetci sú hrdinovia, všetci sú svätci. Počúvajte, nebesá, čo sa udialo. Ach, ruka vraha preťala život a nádeje mladých chlapcov v mesiaci Adar roku 1945.
(Strba–Lang 2004, 156)

26. septembra 1948 aj na komárňanskom cintoríne postavili pomník s hebrejským nápisom na masovom hrobe, v ktorom boli uložené telesné pozostatky zahynulých v okolí Komárna počas pochodu smrti smerom k rakúskym hraniciam, resp. telá tých, ktorých komárňanskí nyilašovci zastrelili a hodili do Dunaja. Na tomto hrobe neskôr umiestnili aj väčšiu tabuľu z čierneho mramoru s maďarským nápisom, ktorý v preklade znie:

1945
Masový hrob
Tu sníva svoj smutný sen
114 prenasledovaných Židov
Ktorých život pri úsvite slobody
Vyhasol kvôli nenávisti
Ich pamiatku uchová LÁSKA
Na cintoríne v Petržalke postavili pomník na masovom hrobe popravených Židov v r. 1958. Tu bol zriadený v r. 1944 koncentračný tábor pre 1600 maďarských Židov. Bezprostredne pred koncom vojny v tábore zavraždili takmer 500 osôb, ktoré boli pochované vo viacerých spoločných hroboch. Na spoločnom pomníku okrem zoznamu obetí je nasledovný text:

Tu odpočíva 497 nevinných obetí
ktoré na jari 1945 na prahu našej slobody
zavraždili v Petržalskom cintoríne
fašistickí vrahovia.
Nech je tento hrob trvalou výstrahou
proti hrôze fašizmu.
Večná pamiatka mučeníkom!20

Na pomníku sú mená tých, ktorých sa podarilo identifikovať, pričom niekoľko ďalších identifikovaných obetí má na cintoríne aj vlastný hrob (Bárkány–Dojč 1991, 56).

Pamätné objekty po roku 1989

Pamätné tabule venované deportáciám

V r. 1992 pri príležitosti 50. výročia vypravenia prvých židovských transportov do koncentračných táborov zo Slovenska, navrhol vtedajší minister kultúry Ladislav Snopko umiestniť pamätné tabule v mestách, odkiaľ odišli transporty. Diela bratislavského sochára Michala Kerna, symbolizujúce zlomenú kamennú tabuľu Mojžiša, boli umiestnené v týchto mestách: v Poprade (odtiaľ odišiel prvý transport), v Liptovskom Svätom Mikuláši (odtiaľ vypravili prvý dievčenský transport), v Bardejove, v Nových Zámkoch, v Košiciach a v Nitre. Okrem toho po jednom odhalili tabule v Banskej Bystrici v Múzeu Slovenského národného povstania a v Izraeli v pamätníku Jad Vašem. Nakoľko v lete 1944 vyšli transporty aj z južného Komáromu – zo stanice na ľavom brehu Dunaja, ktorá je dnes na území Maďarska –, aj na vonkajšej stene malej synagógy, patriacej židovskému starobincu, umiestnili dvojjazyčnú pamätnú tabuľu:

Zkoch 1942–1944
deportovali 1922 židovských
občanov do koncentračných
táborov celej európy
na večnú pamiatku umučeným

az 1942–1944-es években komáromból
1922 zsidót deportáltak európa
koncentrációs táboraiba.
a megkínzottak örök emlékére
1992

Po tom, ako v r. 1996 neznámi páchatelia ukradli pamätnú tabuľu, v Komárne až do r. 2006 žiaden verejný pamätník nepripomínal holokaust.
V Maďarsku pri príležitosti 60. výročia holokaustu odhalili pamätné tabule na železničných staniciach, odkiaľ odišli transporty so Židmi do Osvienčimu. Na rozdiel od Slovenska to nebola iniciatíva štátu, štát na tabule ani neprispel. Celá akcia sa uskutočnila vďaka Vysokej školy pre výchovu duchovných Jánosa Wesleyho [Wesley János Lelkészképző Főiskola] a Evanjelického bratstva v Maďarsku [Magyar Evangéliumi Testvérközösség]. Jednu z týchto tabúl možno vidieť aj na budove stanice v maďarskom Komárome, odkiaľ vypravili vagóny so Židmi medzi inými z Komáromu a z okolitých obcí, ktoré v súčasnosti ležia na území Slovenska. Na kovovej tabuli je reliéfové vyobrazenie vagónu a z neho vystrčenej ruky, doplnené dvojjazyčným (hebrejsko-maďarským) textom, ktorý v preklade znie nasledovne:

Požehnaná je pamiatka martýrov!
Umiestnili
Evanjelické bratstvo v Maďarsku
a Vysoká škola pre výchovu duchovných Jánosa Wesleyho
pri príležitosti 60. výročia holokaustu
2004
Vytvorenie pamätného miesta podporil odbor pre nákladnú dopravu Maďarských štátnych železníc

Pri príležitosti 70. výročia holokaustu v roku 2014 organizátori dvojdňovej konferencie o holokaustu v Košiciach chceli umiestniť pamätnú tabuľu deportácií Židov na budove železničnej stanice v Košiciach.21

Vtanicu prechádzali vlaky s deportovanými maďarskými Židmi do Osvienčimu. Štefan Varančík, strážmajster Maďarskej kráľovskej armády slúžil v čase deportácií na košickej železničnej stanici a zaznamenal si všetky vlaky. Vďaka jeho záznamom presne vieme, že cez Košice do Osvienčimu vypravili 137 vlakov s 401 437 deportovanými Židmi (Gaško 2014, 117–123). Žiaľ, vedenie železničnej spoločnosti nepovolilo umiestnenie tabule, preto organizátori našli pre ňu miesto na budove Štátnej vedeckej knižnice v Košiciach na Hlavnej ulici. Na tabuli je zvečnená pamiatka židovských obetí, ako aj ochrancov Židov, Štefana Varančíka a advokáta Mikuláša Gaška.

Obr. 3. Pamätná tabuľa na budove Štátnej vedeckej knižnice v Košiciach (Archív Fórum Inštitútu pre výskum menšín)
NA PAMIATKU 401 439 ŽIDOV,
KTORÝCH OD 14. MÁJA DO 20 JÚLA 1944
PREVIEZLI V 134 TRANSPORTOCH
Z VTEDAJŠIEHO MAĎARSKA CEZ KOŠICE
DO VYHLADZOVACIEHO TÁBORA AUSCHWITZ-
BIRKENAU. VĎAKA JUDr. MIKULÁŠOVI GAŠKOVI
A ŠTEFANOVI VRANČÍKOVI, KTORÍ V OHROZENÍ
SVOJHO ŽIVOTA ZAZNAMENALI O TOM
SVEDECTVO PRE BUDÚCNOSŤ.

AZ 1944. MÁJUS 14. ÉS JÚLIUS 20. KÖZÖTT
KASSÁN ÁT 137 SZERELVÉNYBEN
AZ AUSCHWITZ-BIRKENAUI HALÁLTÁBORBA
SZÁLLÍTOTT 401 439 MAGYARORSZÁGI ZSIDÓ
EMLÉKÉRE. KÖSZÖNET DR. GASKÓ MIKLÓSNAK
ÉS VRANCSÍK ISTVÁNNAK, AKIK ÉLETÜK
KOCKÁZTATÁSÁVAL FELJEGYEZTÉK ENNEK
TÉNYÉT AZ UTÓKOR SZÁMÁRA.

IN MEMORY OF 401 439 JEWWS DEPORTED
BETWEEN THE 14TH MAY AND 2OTH JULY 1944
IN 137 TRANSPORTS VIA KOŠICE FROM WAR-
-TIME HUNGARY TO THE AUSCHWITZ-BIRKENAU
EXTERMINATION CAMP. WITH THANKS TO
DR. MIKULÁŠ GAŠKO AND ŠTEFAN VRANČÍK
WHO RISKED THEIR LIVES TO KEEP THIS
TESTIMONY FOR FUTURE GENERATIONS.

Odhalenie tabule sa uskutočnilo v rámci dvojdňového podujatia, súčasťou ktorého bola aj prezentácia knihy Mikuláša Gašku, obsahujúca predtým nikde nepublikovaný presný zoznam vlakov a počtu deportovaných Židov, vyhotovený Štefanom Varančíkom (Gaško 2014).

Verejné pomníky obetí holokaustu

Po zmene režimu sa objavili pomníky holokaustu na verejných priestranstvách, a ich počet z roka na rok rástol. Dnes je už len relatívne málo takých obcí, kde nič nepripomína židovské obete. V ďalšej časti svojej práce poskytnem prehľad týchto pamätníkov z južného Slovenska, znázorňujúc ich rozmanitosť, resp. približujúc aj okolnosti ich umiestnenia. Nevymenujem ich všetky, ale popisom jednotlivých typov či variantov sa pokúsim o podanie pomerne komplexného obrazu, a zároveň poukázať na isté tendencie, ktoré z hľadiska pamätníkov považujem za významné.
Najprv predstavím pamätné objekty z väčších miest (župných, resp. okresných sídiel) v poradí, v akom boli odhalené:

V porovnaní s ostatnými obcami nachádzajúcimi sa na sledovanom území, v okresnom sídle Dunajská Streda bol odhalený verejný pomník martýrov holokaustu pomerne skoro, v októbri 1991. Stojí na námestí pomenovanom po jednom z významných miestnych rabínov, Yehudovi Assadovi. Znázorňuje torzo kamennej tabule. Tento dunajskostredský prípad je o to pozoruhodnejší, že práve vo väčších mestách s významnejším počtom židovských obyvateľov chýbala aj po r. 1989 ochota s úctou si pripomenúť majetku zbavených, odmietnutých a potom vyvraždených bývalých občanov prostredníctvom pamätníkov, financovaných z verejných zdrojov. V tomto ohľade cítiť podstatnejšiu zmenu postojov po r. 1999.
V Dunajskej Strede 29. júna 2014 pri príležitosti 70. výročia holokaustu na cintoríne odhalili nový pomník, pamätnú stenu s menami 2735 obetí, ktorí boli deportovaní z Dunajskej Stredy a okolia. Pomník je dielom sochárky Adrienn Kutak zo Šiah. Nie sú na ňom všetky mená, nakoľko dodnes sa nepodarilo zostaviť presný zoznam všetkých obetí. Preto je na stene prázdne miesto, kde by mali časom postupne pribúdať chýbajúce mená.22

Obr. 4. Pamätný múr na židovskom cintoríne v Dunajskej Strede. (Foto: Ilona L. Juhász, 2015)

Po odhalení pomníka preživší z Dunajskej Stredy zapálili 6 fakieľ na pamiatku umučených a zavraždených. Tento akt býva súčasťou dní martýrov aj v iných mestách. Tibor Kornfeld, predseda židovskej náboženskej obce vo svojej slávnostnej reči medzi inými vyzdvihol, že tento pomník bol vyhotovený so sedemdesiat ročným meškaním, a je rád, že konečne sa podarilo zvečniť mená obetí aj pre budúce generácie. Sándor Dakó, poslanec mestského zastupiteľstva v Dunajskej Strede nazval 15. jún 1944 najtmavším dňom histórie mesta, keď na smrť poslali obyvatelia mesta svojich vlastných spoluobčanov. V mene mesta Dunajská Streda prosil o odpustenie strašných hriechov, ktoré spáchali obyvatelia mesta voči Židom tohto mesta. László Szigeti (riaditeľ známeho vydavateľstva Kalligram) vo svojom prejave vyslovil veľmi dôležité a aktuálne myšlienky. Medzi inými podčiarkol, že nie je možné prosiť o odpustenie za spáchané hriechy voči Židom v mene každého, a upozornil na to, že v Dunajskej Strede aj v súčasnosti žijú a vyvíjajú činnosť antisemitickí autori. Vyzdvihol:

Holokaust je celkom fatálny ideologický fantóm, ktorý vzkriesilo celosvetové protižidovské zmýšľanie. Neviem, čo s ním, sám som proti tomuto fantómu bezmocný. Cítim sa byť bezmocný najmä vtedy, keď tento fantóm preniká do súčasných demokratických systémov, jeho stúpenci sa dostávajú k moci, pričom si ani neuvedomujú, že sami sa stanú fatalistami, keď demontujú systémy ústavnej kontroly, a usilujú sa o to, aby sa tzv. demokratická moc sa sústredila v rukách jedinej osoby. A my sa neozývame včas a s dostatočným dôrazom .23
Okrem mien obetí v strede pomníka sa v štyroch jazykoch (hebrejsky, slovensky maďarsky a anglicky) nachádza nasledovný text:

NA PAMIATKU ŽIDOVSKÝCH OBETÍ HOLOKAUSTU,
ODVLEČENÝCH Z DUNAJSKEJ STREDY A OKOLIA

DUNASZERDAHELY ÉS KÖRNYÉKÉRŐL ELHURCOLT
ZSIDÓ HOLOKUSZTÁLDOZATOK EMLÉKÉRE

IN MEMORY OF THE VICTIMS OF THE HOLOCAUST
JEWS DEPORTED FROM DUNASZERDAHELY
AND VICINITY

Obr. 5. Pamätná tabuľa holokaustu na vonkajšom múre Hontianskeho múzea v Šahách. (Foto: Béla Bendík, 2015)

Obr. 6. Pamätná tabuľa na vonkajšom múre synagógy v Šahách. (Foto: Ilona L. Juhász, 2010)
V hontianskom mestečku Šahy na vonkajšom múre Hontianskeho múzea, vo dvore budovy v r. 1995 umiestnili na pamiatku 1100 židovských obetí zo Šiah a okolia pamätné tabule s menami obetí, kombinované s reliéfnou výzdobou. Dielo je prácou šahanskej umeleckej keramičky Adrienn Kutak. Nakoľko tabule boli v uzavretom priestranstve, iba málokto si ich mohol všimnúť. Preto sa rozhodol Péter Hunčík24, že dá vyhotoviť ďalšie pamätné tabule na vlastné náklady. Nové tabule (na ktorých sú už aj mená ďalších 50 obetí, ktoré sa medzičasom objavili), ktoré tiež pochádzajú z dielne Adrienn Kutak, sú na stenách neologickej synagógy, ktorá v súčasnosti funguje ako kultúrne centrum. V správe o odhalení tabúľ sa okrem iného píše:

…keďže synagóga sa dostala na zoznam židovských pamiatok – Jewish Heritage, je odporúčanou zastávkou aj pre cestujúcich do Osvienčimu, na neomietnutej stene budovy umiestnili dielo Adrienn Kutak, pamätnú tabuľu obetí holokaustu zo Šiah a okolia. Pri tej príležitosti premietli dokumentárny film Fedora Gála o tom, ako sa vydal po posledných 25 kilometrov poslednej cesty svojho otca, ktorého zastrelili počas pochodu smrti. Vystúpil aj János Kulka, meno jeho starého otca Nándora Kulku je tiež medzi menami ostatných 1045 obetí na pamätnej tabuli.25

V Bratislave pamiatku holokaustu postavili na mieste zbúranej synagógy v roku 1997. Znázorňuje opustený dom, na vrchole s obrovskou Dávidovou hviezdou. O niekoľko metrov ďalej, paralelne s novou hlavnou cestou vedúcou cez bývalú, už zbúranú židovskú štvrť, je vytvorená stena spomienok z čiernych mramorových tabúľ so siluetou bývalej synagógy. Pri príležitosti 70. výročia holokaustu odhalili v Slovenskom národnom múzeu v Bratislave aj zvláštny, virtuálny pomník obetiam. Pamätný znak tvorí 8 sklenených dosiek 2×1 metrov, na nich sú mená 81 614 doteraz známych obetí holokaustu. Pri ňom je ďalšia rozmerná doska s taktiež 81 614 drobnými Dávidovými hviezdami.

V gemerskom meste Rožňava až do r. 2002 nič nepripomínalo, že tu niekedy žili aj Židia. V 70. rokoch vedenie mesta po synagóge zlikvidovalo aj cintorín, odvezené pohrebné kamene sa stratili. Po viacerých pokusoch až v r. 2002 sa podarilo dosiahnuť umiestnenie malej dvojjazyčnej kovovej tabule na stene radnice. Veľkú zásluhu na tom mal rodák z Rožňavy István Lebovits26. Vďaka Tiborovi Ehrenfeldovi, ktorý stále žije v meste a Sándorovi Strauszovi, ktorý opustil Rožňavu v r. 1968, resp. vďaka úsiliu miestneho historika László Kardosa konečne dostali obete dôstojný pomník. Pomník bol postavený na mestskom cintoríne. Na vrchu pomníka je štylizovaná Mojžišova kamenná tabulu a je na ňom vyrytý nasledovný nápis v slovenskom a maďarskom jazyku:

Obr. 7. Pomník holokaustu na rožňavskom verejnom cintoríne (Foto: Ilona L. Juhász, 2007)

Na pamiatku viac než
400 občanov mesta
Rožňava, ktorých pre ich
židovský pôvod fašistický
režim v roku 1944 povraždil,
ako aj tých, ktorých miesto
posledného odpočinku
v rožňavskom cintoríne bolo v 70. rokoch likvidované
vtedajším režimom.

Tento pamätník bol postavený
v r. 2005 z iniciatívy a zbierky
smútiacich pozostalých a samosprávy
mesta Rožňava27

Vyššie už bola spomenutá pamätná tabuľa, vyhotovená na objednávku ministerstva kultúry a odhalená v Komárne v r. 1992, ktorú v r. 1996 ukradli neznámi páchatelia. V roku 1999 mesto odhalilo na jednom z rušných miest Komárna pomník prenasledovaným. Podľa pôvodnej predstavy vedenia mesta mal to byť spoločný pomník padlým v 2. svetovej vojne, komárňanským Maďarom násilne vysťahovaným do Maďarska alebo deportovaným do Čiech po druhej svetovej vojne, ako aj všetkým komárňanským obetiam svetovej vojny, teda aj odvlečeným a zavraždeným Židom. Mal teda zároveň slúžiť ako pamiatka obetiam holokaustu. S touto predstavou ale vedenie Komárňanskej židovskej náboženskej obce nesúhlasilo, neprijalo pomník ako spomienkový znak holokaustu. Svoje stanovisko odôvodnilo tým, že medzi tými, ktorým pomník postavili, boli aj takí, ktorí sa k prenasledovaným Židom správali nepriateľsky, alebo sa sami aktívne zúčastnili ich prenasledovania, vyrabovania, resp. vraždenia. Spoločne by sa teda pripomínali obete a páchatelia. Náboženská obec presadzovala, aby mesto z vlastného rozpočtu pripravilo pomník svojim takmer 2000 židovským občanom, ktorých zbavili majetku a potom ich zlikvidovali. Požiadavka, ktorá vyvolala mnoho polemík, bola po mnohých prieťahoch28 splnená až v r. 2006. Výsledkom však nebol pomník na ústrednom verejnom priestranstve, ale dve pamätné tabule, ktoré umiestnili na oboch stranách vchodu do synagógy. Na pravostrannej maďarsky a hebrejsky, na ľavostrannej slovensky a anglicky je nasledovný nápis:

NA VEČNÚ PAMIATKU
KOMÁRŇANSKÝM ŽIDOM – OBETIAM HOLOKAUSTU
MESTO KOMÁRNO

Obr. 8. Pamätné tabule pri vchode do malej synagógy v Komárne (Foto: Ilona L. Juhász, 2012)
O odhalení tabúľ priniesol maďarský denník Új Szó dlhšiu reportáž. Nasledovný úryvok je z tejto reportáže:

Židovských obyvateľov mesta nahnali do geta v máji 1944, potom ich deportovali medzi 12. a 16. júnom. […] Veľkú časť komárňanského židovstva v počte asi 2500 osôb barbarskí vrahovia mučili a vyvraždili v Osvienčime, v Treblinke, v Majdanku. […] Hlava židovskej komunity na spomienkovom podujatí nezamlčal ani to, že zodpovednosť nenesie iba nacistické Nemecko, predsa likvidácia Židov sa všade, aj v Komárne, odohrala za pomoci miestnych – boli takí, ktorí aktívne pomáhali, kým väčšina asistovala nečinným prizeraním. Túto otázku nastolila aj Katalin Kerti, podpredsedníčka komárňansko-ostrihomského župného parlamentu. Ako pripomenula, maďarský štát, ktorý sa vyhlasoval za štát kresťanský a národný, v r. 1944 totálne zlyhal pri dodržiavaní svojich povinností voči vlastným občanom. Odvolávajúc sa na známych historikov zdôraznila, že holokaust bol lúpežnou vraždou, a kým to nepovieme nahlas, nedokážeme sa pozrieť pravde do očí. Na záver spomienkového podujatia primátori partnerských miest – Komárna a Komáromu, Tibor Bastrnák a János Zatykó odhalili pamätnú tabuľu na stene synagógy, čiže na budove Menház – židovského kultúrneho a komunitného centra. Účastníci potom v synagóge zapálili ohne na pamiatku obetí.29

V blízkosti Komárna, v Zlatnej na Ostrove odhalili pomník aj s menami 61 miestnych obetí holokaustu na židovskom cintoríne v r. 1995.

Židovská náboženská obec v Nových Zámkoch zvečnila mená 2300 obetí na 18 mramorových tabuliach vo vnútri synagógy, zrenovovanej po zmene systému. Pamätné tabule boli odhalené na 55. výročie deportácií, 20. júna 1999. Okrem týchto sú v predsieni synagógy dve ďalšie tabule, na jednej sú mená darcov, na druhej je zachytený príbeh deportácií v slovenčine, maďarčine, angličtine a v jazyku ivrit. Tretinu nákladov hradilo mesto, tretinu rodáci, poslednú tretinu náboženská obec a jednotlivci.
Vs podporou mestskej samosprávy bol v r. 2008 odhalený aj verejný pomník. Dielo sochára Tibora Szilágyiho postavili v parku pomenovanom po rabínovi Ernő Kleinovi.30 Prejav vtedajšieho podpredsedu slovenskej vlády Dušana Čaploviča, prednesený pri odhalení pamätníka vyvolal medzi Maďarmi menšiu búrku. Členovia Strany maďarskej koalície vyčítali rečníkovi, že vo svojom prejave spomínal len zločiny Maďarov proti Židom, ale o vine Tisovho Slovenského štátu nepadlo ani slovo. Autor článku o protestnom stanovisku Novozámčanov okrem iného napísal:

V súvislosti so spomienkovou slávnosťou 10. februára poslanci miestnej organizácie maďarskej strany sa vyjadrili, že podujatie popri pripomenutí si tragických udalostí minulosti poskytlo vhodnú príležitosť aj na protest proti násiliu všetkých čias a na podporu tolerancie. Opak sa však stal pravdou. […] Zástupcovia SMK31 preto protestujú proti jednostrannému pohľadu na históriu v prejave Čaploviča. V jeho úvode podpredseda vlády zdôvodnil tragédiu mnoho tisícov Židov odvlečených z mesta a okolia krutosťou horthyovských fašistických zákonov, pričom hlboko mlčal o protižidovských zločinoch Tisovho fašistického Slovenska. O tom, že prvý transport do Osvienčimu bol vypravený z Popradu už v októbri 1942. A v tom čase veľa slovenských, resp. poľských občanov židovského pôvodu našlo útočisko pred brutalitou fašistickej totality práve v Maďarsku.32

Stanovisko miestnych poslancov Strany maďarskej koalície k prejavu bolo zverejnené aj v tlači:

Protestujeme proti takej premise prejavu predneseného pri odhalení pomníku, ktoré sa usporiadalo s ohľadom na blížiace sa výročie oslobodenia koncentračného tábora v Osvienčime, ktorá konštruuje súvislosť aj medzi zmenou hraníc v r. 1938 a prenasledovaním Židov, ktorá naznačuje, že osud Židov by bol úplne iný v Tisovom Slovensku. Protestujeme aj proti jednostrannému politikárčeniu podpredsedu vlády, keď pri odsúdení súčasných prejavov neonacizmu poukázal iba na jeden budapeštiansky pochod, neberúc na vedomie alebo zámerne zamlčujúc prejavy extrémizmu na Slovensku a ich smutné dôsledky.33

Aj v žitnoostrovskom Veľkom Mederi odhalili pamätnú tabuľu 418 martýrom v r. 2004 na budove mestského kultúrneho strediska, ktorá stojí na mieste niekdajšej synagógy. Pamätník inicioval mestský úrad a ďalšie organizácií, ktoré zabezpečili aj financie na jej vyhotovenie. Úrad primátora pozval na toto podujatie aj bývalých židovských občanov, ktorí v súčasnosti žijú v Izraeli. Józsua Weisz, preživší z Veľkého Medera, v izraelskom časopise Új Élet, ktorý vychádza v maďarskom jazyku, napísal článok o chystanej smútočnej spomienke s názvom Po 60-ročnom mlčaní. Azkara v slovenských mestách:

Asi pred dvoma týždňami som dostal list zo svojho rodného mesta z južného Slovenska… od známeho… V liste ma z poverenia miestneho primátora informuje, že mesto usporiada 27. júna „spomienkovú slávnosť“ na počesť zničenej židovskej obce. Vrcholom „slávnosti“ bude odhalenie pamätnej tabule, na ktorej budú vyryté mená 418 obetí, zavraždených v Osvienčime. V liste prosí, aby čím viac nás, preživších sa zúčastnilo stretnutia. Primátor prosí, aby sme mu poslali adresy tých, ktorí prežili, aby mohol každému poslať osobnú pozvánku… Skoro 60 rokov bolo úradnou povinnosťou mlčať o tejto tragédii. Toto pozvanie je veľmi významné preto, lebo predstavenstvo mesta po prvýkrát iniciovalo toto zvečnenie, pamätnú tabuľu, obrad a srdečné pozvanie preživších. Vzrušení a hlboko dojatí sa chystáme na túto dôležitú udalosť, ktorá dokazuje, že Veľký Meder spolucíti s nami v našej neliečiteľnej bolesti, a pripomenie si svojich bývalých občanov.
(cituje: Varga 2010, 137)

Počas slávnosti dvaja jej účastníci striedavo čítali mená 418 obetí, rozozvučali sa zvony kostola, a miestny spevácky zbor spieval pieseň s názvom Jerusálájim sel zahav. Z Izraela vyhoveli pozvaniu štrnásti ľudia, medzi nimi aj vyššie spomenutý Józsua Weisz, ktorý predniesol aj prejav. Jeho úvodné vety zneli nasledovne:

Keď stojím pred týmto cteným zhromaždením, v prítomnosti tejto nemej pamätnej tabule, cítim, že v tejto chvíli som hovorcom týchto 418 umlčaných obetí, že musím hovoriť v ich mene, mám poverenie ich zastupovať. Ak by som chcel vyjadriť všetko to, čo mi našepkáva bolestivá spomienka na nich, čo mi do úst dáva ich posledná modlitba a zúfalý výkrik, nebol by som schopný otvoriť ústa, vychádzali by z nich iba vzlyky. Odpusť mi, ty nemá, srdce lámajúca tabuľa, nie som schopný splniť toto poslanie, ale ty budeš neustále v našich srdciach…
(Varga 2010, 112–113)

Na pamätnej tabuli je trojjazyčný (maďarsko-hebrejsko-slovenský) nápis:

NA PAMIATKU
418 ŽIDOVSKÝCH
SPOLUOBČANOV
KTORÍ
BOLI ODVLEČENÍ
Z VEĽKÉHO MEDERA
V JÚNI 1944
A UMUČENÍ
V KONCENTRAČNOM
TÁBORE AUSCHWITZ

Obr. 9. Pomník holokaustu vo Veľkom Mederi (Foto: Ilona L. Juhász, 2015)

Lučenec a Rimavská Sobota patria medzi tie väčšie mestá, kde v minulosti žila početná židovská komunita, ktorá v dôsledku holokaustu takmer úplne zanikla. V Lučenci obete zatiaľ nemajú verejný pamätník. V Rimavskej Sobote v r. 2005 odhalili dielo sochára Gyulu Maga s týmto nápisom:

VENOVANÉ PAMIATKE
ŽIDOVSKÝCH SPOLUOBČANOV
MESTA RIMAVSKÁ SOBOTA
UMUČENÝCH POČAS
HOLOKAUSTU

MESTO RIMAVSKÁ SOBOTA
MÁJ 2005

Obr. 10. Pomník holokaustu v Rimavskej Sobote
na mieste zbúranej synagógy (Foto: archív)

V Galante odhalili pamätník 1800 obetiam holokaustu na mieste zbúranej synagógy až v r. 2013 s nasledovným dvojjazyčným nápisom:

NA PAMIATKU OBETIAM HOLOKAUSTU
A HOLOKAUSZT ÁLDOZATAINAK EMLÉKÉRE

NA TOMTO MIESTE STÁLA
V ROKOCH 1899–1976 SYNAGÓGA
EZEN A HELYEN ÁLLT 1899-1976 KÖZÖTT
A ZSINAGÓGA

Obr. 11. Odhalenie pomníku holokaustu na mieste zbúranej synagógy v Galante (Foto: Jozef Keppert, 2003)

V novohradskom Fiľakove prvé iniciatívy na umiestnenie spomienkového objektu v Pomník na pamiatku takmer 200 obetí odhalili až v r. 2013, vďaka 84-ročnému podnikateľovi Frankovi Löwymu, ktorý opustil mesto ako dvanásťročný, a v súčasnosti žije v Austrálii. Pomník stojí na mieste bývalej synagógy, zbúranej v r. 1960. Na každej strane mohutného hranolu je nápis v inom jazyku (maďarsky, slovensky, hebrejsky a anglicky), a pod nimi je vygravírovaný aj obraz synagógy. Nápis v krátkosti zhrnie najdôležitejšie informácie o histórii niekdajšej fiľakovskej židovskej náboženskej obce:

VENOVANÉ STRATENEJ
ŽIDOVSKEJ KOMUNITE VO FIĽAKOVE.
ŽIDIA, KTORÍ SA TU OSÍDLILI
PO ROKU 1880
NA TOMTO MIESTE POSTAVILI
OKOLO ROKU 1870 SYNAGÓGU.

NA ZAČIATKU DRUHEJ SVETOVEJ VOJNY
BOLO FIĽAKOVO DOMOVOM
200 ČLENNEJ DYNAMICKEJ
OTRODOXNEJ ŽIDOVSKEJ KOMUNITY.

V 1944 ODVIEKLI DO GETA
V LUČENCI
VŠETKÝCH ŽIDOVSKÝCH OBČANOV,
ODKIAĽ BOLI DEPORTOVANÍ
DO KONCENTRAČNÉHO TÁBORA
AUSCHWITZ.
PO VOJNE SA 30 Z NICH VRÁTILO
DO FIĽAKOVA,
NESKÔR SA ROZPTÝLILI PO SVETE.

SYNAGÓGA BOLA ZBÚRANÁ
PO ROKU 1960.

Vo viacerých väčších sídlach s maďarským obyvateľstvom nemajú ešte tamojší odvlečení verejný pomník (napríklad v Šamoríne, v Leviciach atď.). V Košiciach síce v r. 2009 vyhlásilo občianske združenie „Občania občanom“ verejnú zbierku na podporu výstavby pamätníka holokaustu v centre mesta34, no ten dodnes nebol vyhotovený.

Pamätníky holokaustu venované rodinám

V Semerovciach s prevažne slovenským obyvateľstvom umiestnili pamätnú tabuľu na budove súčasného zdravotného strediska v r. 1995. Táto budova stojí na pozemku židovskej rodiny, ktorá sa stala obeťou holokaustu. Dediči darovali pozemok obci, čo oznamuje aj nápis na tabuli:
DAVID A BERTA BUCHINGEROVCI
BOLI ODVLEČENÍ V ROKU 1944
A UMUČENÍ V KONCENTRAČNOM TÁBORE.
NA ICH PAMIATKU DAROVALI DEDIČIA TENTO POZEMOK
OBCI SEMEROVO
NECH JE ICH PAMIATKA ŽEHNANÁ.
SEMEROVO JÚN 1955

Na pamiatku rodiny Feigenbaumovcov ztorý pôvodne bol ich rodinným domom. Na pamiatku tejto rodiny postavili v roku 2006 aj malý pomník v miestom parku (v blízkosti pomníka padlých v prvej a druhej svetovej vojne) s nasledovným nápisom:

Rodina Feigenbaum család
Gábor – Hedviga
obete holokaustu – holokauszt
áldozatai
1944

V roku 2009 v obecných novinách Hamuliakova uverejnili nezvyčajnú pozvánku na spomienku na holokaust, ktorej autor podrobne opísal aj históriu rodiny Feigenbaum:

Počas tohtoročných dní obce v Hamuliakove si piatok 19. júna pripomenieme 65. výročie deportácií židovského obyvateľstva do vyhladzovacieho koncentračného tábora Osvienčim (Auschwitz). Tragédia nezmyselného násilného odvlečenia a následného mučenia sa týkala rodiny Gábora Feigenbauma, pochádzajúceho z našej obce. Z jeho osemčlennej rodiny boli umučení a zavraždení pre svoj židovský pôvod starí rodičia Gábor (1881–1944) a Hedviga (1886–1944) a neprežila jedna ich dcéra Anna s rodinou a syn Lajos zahynul ako vojak. Možno spomenúť, že ani jeden z Gáborových piatich súrodencov, tunajších rodákov, žijúcich so svojimi rodinami už mimo našej obce, neprežil hrôzy šoa-holokaustu (s výnimkou zopár príslušníkov ich mladšieho potomstva). Historicky má rodina Feigenbaumovcov v Gútore-Hamuliakove dávnejšie korene. Gáborov otec Abraham sa sem priženil do rodiny Gábora Blaua a jeho ženy Amálie v roku 1869 z Bardejova. Vzal si ich dcéru Netty. Bývali na mieste dnešného kultúrneho domu, kde mali aj obchod. Židovské obyveteľstvo sa v našej dedine vyskytovalo podľa jeho sčítania už aj v roku 1752. Konfesijne patrilo do Mliečna, kde bol rabinát, synagóga a židovský cintorín. Neskôr sa duchovný život presťahoval do Šamorína.
Pozývame Vás na spomienku. ktorá sa uskutoční v piatok večer za účasti rodinných pozostalých zo zahraničia a iných hostí. Program askary spestrí koncert židovských piesní v podaní umelca Ervína Schönhausera. Srdečne Vás pozývame.35

Desiatim miestnym obetiam holokaustu v Salke – rodine Fráterových dala postaviť pamätník v r. 2010 potomok rodiny Katalin Hardy, žijúca vo Švjčiarsku, v Alízy Weiss a Ferenca Piczeka z Komárna. Pamätník bol umiestnený v ohradenej časti miestneho cintorína, kde sú pochované obete druhej svetovej vojny, a kde sa nachádza aj pomník vojnovým obetiam. Katalin Hardy žila so svojimi rodičmi v Budapešti, v Salke zvykla stráviť leto u svojich starých rodičov. Rodina jej starého otca Gedeona Frátera bola jedinou židovskou rodinou v obci. Malá Katinka Hardy prežila holokaust vďaka Salčanom, ktorí ju ukrývali.36 Na odhalenie pamätníka pricestovali príslušníci troch generácií rodiny z rôznych kútov sveta. Popri dvoch riadkoch textu v hebrejčine na pamätníku je maďarský text, ktorý v preklade znie:
Na pamiatku obetí
holokaustu zo Salky – 1944
Ignác Fráter
Rozália Fráter
Magdaléna Fráter
Katalin Neumann Fráter
Andor Fráter
Mária Fráter
Ilona Fráter
Katalin Fráter
dala postaviť ich vnučka Katinka v r. 2010

Obr. 13. Katalin Hardy so svojou rodinou po odhalení pomníku v Salke (Foto: František Piczek, 2010).

V Pozbe to bola miestna samospráva, ktorá iniciovala aj financovala postavenie pamätníka martýrom z obce. Na slávnostnom odhalení sa zúčastnila aj významná izraelská maliarka Miriam Neiger-Fleishmann, pochádzajúca z pozbianskej rodiny Perlmannovcov.37 Pamätník postavili na bývalom pozemku jej starých rodičov, tam, kde stojí aj pomník obetiam svetových vojen. O podujatí písali aj v Spravodaji komárňanskej náboženskej obce:

…pamiatková slávnosť bola zahájená úvodným prejavom pani starostky Aranky Valent, ktorá pripomenula udalosti holokaustu. Po recitácii miestnych žiakov k prítomným prihovoril Antal Pasternák, predseda Komárňanskej židovskej náboženskej obce. Nasledovala úvaha duchovného reformovanej cirkvi Árpáda Tótha, potom prejav poslanca Národnej rady Slovenskej republiky, bývalého ministra školstva Lászlóa Szigetiho, ktorý poukázal na úlohu pripomínania a výučby. Pamätný kameň s menami rodín v maďarčine a hebrejčine odhalili Miriam Neiger-Fleischmann a zástupca starostu Pál Kiss. Miriam s dojatím poďakovala obyvateľom obce a starostovi. Zo starších účastníkov mnohí hovorili o svojich osobných spomienkach spojených so štyrmi rodinami. Smútočnú modlitbu a Kadiš celebroval Tibor Messinger, kantor Novozámockej židovskej náboženskej obce. Program sa skončil recepciou v miestnom kultúrnom dome, kde umelkyňa darovala komunite svoju maľbu…38

v predmetnom komárňanskom Spravodaji zverejnili aj text prejavu Antala Pasternáka, predsedu Židovskej náboženskej obce v Komárne z ktorého je tento dlhší úryvok:

…Váš počin je šľachetný. Ak sa popozeráme po regióne, nájdeme, žiaľ, iba málo takýchto príkladov, v mnohých dedinách a mestách zatiaľ nič nepripomína, že nie tak dávno bola židovská komunita súčasťou každodenného života. Ale to boli tiež ľudia, cituplné duše, dnes by mohli mať deti, vnúčatá, mohli by obohacovať život obce […] V súčasnosti stále častejšie vidieť a počuť prejavy antisemitizmu aj v našom regióne. Takéto odhalenia pomníkov sú zároveň protestom proti tomu, aby komukoľvek napadlo diskriminovať kohokoľvek kvôli náboženskému vyznaniu, národnosti, farbe pleti či na inom základe. Hrozba silnejúceho antisemitizmu nás napĺňa obavami. Obavy sú zvlášť silné u starších, ktorí prežili obdobie hrôzovlády, a u nás, ktorí sme sa narodili tesne po holokauste. Pretože všetko sa začína slovami, tak to bolo aj onoho času… Slová čochvíľa nasledovali činy, činy, ktoré vykonali miestni za pomoci Nemcov… Keď aj nekonali aktívne, svojou ľahostajnosťou prispeli k tomu, že udalosti nabrali rýchly spád. Bolo len málo takých, ktorí chceli pomôcť, skúsili pomôcť, či mali odvahu pomôcť. Nenávisť voči Židom je v súčasnosti už taká intenzívna, že to nemôžeme obísť mlčaním. Musíme nahlas povedať, že stále častejšie počuť negatívne slová z úst extrémistov – nech už patria k väčšinovému slovenskému národu, alebo k maďarskej menšine. Nádejame sa, že takéto ostrovčeky spomínania, ako je Pozba, resp. šírenie poznatkov o židovskej kultúre a tradíciách na školách pomôže otupiť ostrie týchto slov, postaviť hrádzu ich šíreniu…39

Vyššie bolo spomenutých niekoľko takých pamätníkov, ktoré boli postavené nie preživšími Židmi, ale obcami, resp. boli spolufinancované obcami. Takýto prístup je charakteristický najmä pre menšie obce. Niekoľko ďalších príkladov:
V Tvrdošovciach blízko Nových Zámkov už niekoľko málo rokov po zmene systému, v r. 1994 postavila obec pomník na pamiatku vyvraždených židovských obyvateľov. Na pomníku sa nenachádzajú žiadne mená, len nasledovný maďarský nápis:

1944–1994
a holocaust tardoskeddi áldozatainak emlékére állíttatta
tardoskedd község 1994. jún.40

Pamätník v Zlatých Klasoch pripomína obete a zároveň aj niekdajší, už zaniknutý židovský cintorín. Pozostáva zo 17 náhrobníkov zapustených do spoločného betónového podkladu. Tri stredné sú stély, naľavo i napravo od nich sú vrchné časti 7 obeliskových náhrobných kameňov. Pred náhrobníkmi je tabuľa z čierneho mramoru obdĺžnikového tvaru, na nej je vyrytá sedemramenná menóra a nasledovný text v troch jazykoch (v hebrejčine, slovenčine a v maďarčine):
oBETIAM FAšIZMU VENUJú
OBYVATELIA OBCE
1995

Obr. 14. Odhalenie pamätnej tabule holokaustu v Plešivci (Foto: László Kardos, 1999)

V gemerskom Plešivci odhalili pamätnú tabuľu na počesť 179 obetí vďaka úsiliu miestneho historika Lászlóa Kardosa. Pamätná tabuľa sa nachádza na budove postavenej na mieste bývalej synagógy. Majiteľ pri stavbe tejto budovy použil stavebný materiál zo zrúcanej synagógy. 41

shoah
spomínajme na fašistickou
nadvládou z plešivca
odvlečených, zavraždených
179 židovských spoluobčanov

emlékezzünk a fasiszta
rémuralom által elhurcolt
meggyilkolt 179 pelsőci zsidó
polgártársainkra
1944–1999

Na plešiveckom židovskom cintoríne zasadili aj strom na pamiatku obetí. Pri príležitosti 60. výročia holokaustu Občianske združenie Pro Pátria Pelsőciensis pod už spomenutú pamätnú tabuľu pridalo ďalšiu s textom, v ktorom uviedli dátum deportácie plešiveckých Židov:
VIZKOR
SPOMÍNAME
EMLÉKEZÜNK
1944.6.8.
Pro Pátria Pelsőciensis
2004

Pamätné tabule na domoch smútku

Sú obce, kde sú mená židovských obetí uvedené na pamätnej tabuli na budove domu smútku spolu s menami obetí druhej svetovej vojny, resp. sa na tabuli bez uvedenia mien, iným spôsobom odkazuje na obete holokaustu.
Nezvyčajné riešenie bolo zvolené v obci Bajtava blízko Štúrova. Na dome smútku umiestnili samostatnú pamätnú tabuľu, na ktorej ale nie sú uvedené mená obetí šoa, ale tých Židov, ktorí boli v minulosti pochovaní v obci (v maďarčine):

Pamätná tabuľa
Spomienka na komunitu izraelitov v Bajtave, na jej zosnulých a na tých,
ktorých odvliekli počas 2. svetovej vojny, a už sa nemohli vrátiť do svojej rodnej obce.
Zoznam izraelitov pochovaných v Bajtave:
Fuchs Salamonné rod. Fanni Groszmann, zomr. 15. apr. 1899
Ignác Fuchs, zomr. 4. aug. 1907
Fuchs Ignácné rod. Ilona Fleischmann, zomr. 28. febr. 1925
Sándor Jelinek, zomr. 11. aug. 1906
Jelinek Sándorné rod. Julianna Szamek, zomr. 12. júla 1898.
Pokoj ich prachu

Spoločné pamätníky obetiam druhej svetovej vojny
a holokaustu

Vo viacerých obciach zvečnili pamiatku židovských martýrov tak, že ich mená pridali na pomníky obetí druhej svetovej vojny. Takéto riešenie si zvolili napr. vo Veľkých Trakanoch v regióne Medzibodrožia, v žitnoostrovskom Číčove, v Zemianskej Olči a inde. Pomník v Zemianskej Olči „vysvätili, resp. požehnali podľa obradov reformovanej, katolíckej a izraelitskej náboženskej obce“.42 Mená židovských obetí na vojenských pamätníkoch sú buď na samostatnej tabuli, alebo sú vyryté medzi menami padlých vojakov a iných obetí v abecednom poradí. V obci Keť odhalili pamätník miestnym obetiam holokaustu v rovnakom čase, ako pomník padlých vej svetovej vojne, v r. 1995. Je na ňom nasledovný nápis: A községünkből elhurcolt és a koncentrációs táborokban elhunyt zsidó polgáraink emlékére [Na pamiatku židovských občanov odvlečených z našej obce, ktorí zahynuli v koncentračných táboroch].
V Čalovci v dolnožitnoostrovskom regióne sú mená 8 židovských martýrov uvedené na pomníku padlým v 2. svetovej vojne pod uvodzovacím nápisom koncentračné tábory /koncentrációs táborok.
V Štúrove je pamätník, odhalený v r. 1994, venovaný obetiam dvoch svetových vojen aj miestnym obetiam holokaustu. Na monumente z čierneho mramoru (dielo Tibora Szilágya) na jednej strane je nasledovný text:
Pro memoria
1914–1918 1939–1945
mesto štúrovo miestnym
obetiam dvoch svetových vojen a holocaustu
párkány városa aború
és a holocaust párkányi
áldozatainak

Na druhej strane pomníka sa nachádza zoznam židovských obetí (mená rodín) a v hornej časti v hebrejčine, slovenčine a v maďarčine citát:

„CHVÁLTE HOSPODINA, LEBO…
ON UZDRAVUJE SKRÚŠENÝCH SRDCOM
A OBVÄZUJE ICH RANY“ (ŽALMY 147/1-3)

V Kalnej nad Hronom postavili pamätník holokaustu v r. 2003 vedľa pomníku padlým vo svetovej vojne, aj keď dotknutí mali iné predstavy: „Židovskí obyvatelia, z ktorých, žiaľ, už iba jeden žije v obci, by chceli pomník na mieste bývalej synagógy, keďže však dnes je tento pozemok v súkromnom vlastníctve, domnievali sme sa, že vedľa ďalších dvoch pomníkov bude mať dôstojné miesto a pamätný stĺp pripomínajúci obete holokaustu“ – povedala novinárom jeden z iniciátorov stavania pamätníkov.43

Z viacerých hľadísk je poučný príbeh pamätníka holokaustu v Tekovských Lužanoch. V obci už dávno nežije žiadny Žid, ale príslušníci menších kresťanských cirkví prednedávnom ohradili a dali do poriadku židovský cintorín; vyčistili od buriny, vyrovnali spadnuté náhrobníky. Jedným z hlavných organizátorov bol Ondrej Šebo,44 miestny občan, ktorý je aktívny aj v združení Hatikva, založenom v r. 2002 v Leviciach, aj v miestnej organizácii YMCA45 v Tekovských Lužanoch. Okrem týchto občianskych združení sa do prác zapojila aj miestna Bratská jednota baptistov, resp. mladí členovia Bratskej cirkvi z Levíc. Za ich aktívneho prispenia bol vyhotovený aj pamätník holokaustu. Na podstavci zo stupňovito kladených kameňov stojí pamätný múr, na ňom je biela mramorová doska s menami miestnych obetí holokaustu a nad ním nápis: Na pamiatku spoluobčanom Tekovských Lužian. Pomník bol odhalený v septembri 2006, v termíne blízko dátumu slovenského Pamätného dňa obetí holokaustu a rasového násilia. Poznamenávam, že Tekovské Lužany a ich širšie okolie, kde aj v súčasnosti je maďarské obyvateľstvo vo väčšine, boli v r. 1938 pričlenené k Maďarsku, a tak bolo židovské obyvateľstvo obce v lete 1944 deportované.46 Autorka publikácie vydanej po odhalení pamätníka cituje niekoľko poučných viet z doslovu Igora Sallaia: „Pán rabín mi gratuloval k tomu, čo sme s pamätníkom urobili pre Slovensko a Slovákov. Najprv som nechápal. Až potom som si uvedomil. Židia nezabudnú ani bez pamätníka. My ho potrebujeme viac. Aby sa hrôza dejín neopakovala. Ani s inými, ani s nami (Zubčeková 2006, 28).
Reformovaná cirkev v Pribete plánovala zvečniť mená židovských martýrov na pomníku obetiam druhej svetovej vojny z radov protestantských veriacich postavenom v r. 1991. Nepodarilo sa im ale skontaktovať sa s tými, ktorí holokaust prežili a vysťahovali sa do Izraela. Preto podujatie „zostalo v rámci reformovanej komunity“.47
Medzitým sa v obci objavil nápad, aby holokaust pripomínal pamätník, ktorý by bol súčasťou pomníka padlým v druhej svetovej vojne. Táto myšlienka bola kvôli protestom niekoľkých antisemitov nakoniec zavrhnutá. Jeden z nich prezentoval svoj názor aj v tlači, a to v krajne pravicovom mesačníku Magyar Hírvivő48, vydávanom v Komárne. Článok bol uverejnený s názvom Nerob rozdiely medzi obeťou a obeťou – odhalenie pamätnej tabule v Pribete (?). Z neho je nasledovný dlhší úryvok:

Prednedávnom sa mi dostala do uší správa, že samospráva našej obce, za výdatnej podpory zo zahraničia (Jeruzalém, Londýn) „konečne“ umiestni pamätnú tabuľu 22 židovským rodinám (106 osobám) odvlečených z Pribety počas tzv. holokaustu. Správy o tom kolujú iba ako klebety, a väčšina ľudí – ako to už býva „dobrým zvykom“ v Pribete – prijala správu úplne ľahostajne. Sme tu ale aj niekoľkí takí, ktorých správa o chystanom podujatí zarazila. Nespochybňujeme oprávnenosť, potrebnosť odhalenia tabule, našu žlč zdvihla „diskusia“ o výbere miesta pre tabuľu, ktorá sa taktiež odohráva na neoficiálnej úrovni.
Najviac nás ohromil „vynikajúci“ nápad niektorých „pánov poslancov“ umiestniť pamätnú tabuľu v bezprostrednej blízkosti pomníka padlým v druhej svetovej vojne, ktorý bolo postavený pri príležitosti milecentenária, a má tvar svätej koruny. Tento šialený nápad (a to som sa ešte vyjadril veľmi zdvorilo), ktorý je nezlučiteľný s duchom, odkazom, symbolikou maďarskej Svätej koruny, vďaka bohu už nie je na programe dňa, podľa najnovších správ tabuľa má byť umiestnená na bývalom židovskom cintoríne. Potiaľ všetko v poriadku.
No rád by som upriamil pozornosť (údajne) maďarských poslancov našej samosprávy na smutný fakt, že krvavé desaťročia 20. storočia nemali iba židovské obete. Nebojme sa, vystúpme z ústrania, zbavme sa pocitu menejcennosti, ktorý nám vštepila moc okupantov […] Nakoniec chcem dať milým čitateľom do pozornosti slová spisovateľa židovského pôvodu Frigyesa Karinthyho: „Žijeme v novom Bábeli, v ríši pekelného chaosu pojmov. Nehanební klamári obrali slová o česť.“ Rozmýšľajme a konajme!
Endre Csomor Kovács, Pribeta49

Martýri nakoniec dostali pamätník na cintoríne, kde bola inštalovaná pamätná tabuľa, na ktorú prispeli aj príbuzní rodín pochádzajúcich z Pribety:

Pri príležitosti 60. výročia holokaustu 27. augusta 2004 odhalili na miestnom židovskom cintoríne v Pribete pamätnú tabuľu na počesť odvlečených rodín. Na dojímavej slávnosti sa zúčastnili aj potomkovia z rodín pochádzajúcich z obce, ktorí teraz žijú v Londýne. Oni aj finančne prispeli na tabuľu. Po slávnostnom prejave starostu dr. Tamás Novák spomínal na obdobie krutovlády. Slová pána prepošta László Németha, ktorý rozprával o svojich osobných zážitkoch z deportácií, rozplakali početné publikum. Pripomenul aj to, ako vľúdne ho v Izraeli prijali bývalí Pribeťania. Samospráva pripravila pre účastníkov recepciu…50

Spomenúť treba aj pamätníky, ktoré nie sú priamo venované genocíde Židov, ale Dávidova hviezda na nich symbolizuje obete holokaustu. Príkladom môže byť šesťcípa hviezda na vyrezávanom pamätnom stĺpe v Jablonove nad Turňou, postavenom pri príležitosti 870. výročia prvej písomnej zmienky o obci. V Pribeníku v regióne Medzibodrožia je Dávidova hviezda aj na pamätnej tabuli padlým v 2. svetovej vojne a odvlečeným do sovietskych gulagov. Za menným zoznamom týchto obetí je dôvetok: valamint az áldozatul esett zsidó polgártársaink tiszteletére (a na počesť židovských obetí, našich spoluobčanov).

Nový typ pamätníkov holokaustu: kamene zmiznutých – „Stolperstein“

Vďaka projektu nemeckého výtvarníka Güntera Demniga sa od r. 1977 šíri po celej Európe nový typ pamätníkov holokaustu, tzv. kamene zmiznutých, ktoré sa vsádzajú do dlažby pred domami, z ktorých boli odvlečené obete holokaustu. Pamätné kamene, nemecky Stolperstein, sú vlastne 10 x 10 x 10 centimetrové kamene s mosadznou doskou na jednej zo strán, na tejto doske je uvedené meno, dátum narodenia, dátum odvlečenia, miesto a dátum smrti obete. Kamene Stolperstein do konca apríla už boli umiestnené v 19 európskych krajinách, kde v 1200 obciach ich počet už dosiahol skoro 50 000.51 V Maďarsku boli prvé kamene osadené oveľa skôr ako na Slovensku, kde sa prvé tri umiestnili na jeseň r. 2012 v Brezne (na pamiatku členov rodiny Mittelmannovcov), štyri v Banskej Bystrici (na pamiatku Ernő Sebőka a členov rodiny Keme). Rok na to sa počet kameňov v Banskej Bystrici zvýšil o dva (na pamiatku manželov Karvašovcov). Okrem týchto boli pamätné kamene osadené v r. 2013 v Prešove (7 kameňov na pamiatku rodiny Gellértovcov, 2 na pamiatku rodiny Preiszovcov), v Haliči pri Lučenci (5 kameňov na pamiatku rodiny Sternlichtovcov)52 a v Komárne (5 kameňov na pamiatku rodiny Paszternákovcov, 1 na pamiatku rabína Ernesta Walmanna). V roku 2014 sa ich počet ďalej rozšíril: 2 boli osadené v Banskej Bystrici, (pre členov rodiny Gräberovcov), 2 v Lučenci (pre členov rodiny Kleinovcov), 1 v Ratkovej na pamiatku Lajosa Grünfelda, 3 v Častej (na pamiatku Terézie Beck a manželov Spitzovcov). V Bratislave umiestnili 6 kameňov: 1 na pamiatku architekta Friedricha Weinwurma, 2 na pamiatku rodiny Mayerových a 3 na pamiatku Ignáca Vécseiho a jeho rodinných príslušníkov. Do konca roka 2014 počet spomienkových kameňov na Slovensku dosiahol 43.

Obr. 15. Posledná fáza umiestnenia spomienkových kameňov v Komárne. (Foto: Ilona L. Juhász, 2013)

Pripomínanie si obetí na náhrobníkoch

Pri príležitosti spomienkových slávností na deň martýrov, usporiadaných na židovských cintorínoch, účastníci navštívia aj hroby svojich príbuzných, položením kamienkov si pripomínajú blízkych, ktorí zahynuli v táboroch smrti. Na niektorých náhrobníkoch sú uvedené aj mená členov rodiny, mená príbuzných, prípadne známych, zavraždených v období krutovlády.
Uvádzanie mien obetí na náhrobníkoch má mnohé podoby, príbuzenské vzťahy sú často nevystopovateľné. Mená sú veľakrát vyryté na náhrobníku takého člena rodiny, ktorý umrel skorej, ešte pred nástupom fašizmu; zoznamy sú nejeden raz srdcervúco dlhé. Inokedy je na náhrobníku iba nápis ako „Na pamiatku martýrov“ či „In memoriam“, bez uvedenia mien, môže byť uvedený názov koncentračného tábora, rok úmrtia a pod.53 Vymenovať tu všetky varianty je nemožné, preto len príkladmi z komárňanského a šahanského židovského cintorína sa pokúsim aspoň čiastočne znázorniť rozmanitosť pripomínania zavraždených.54
Na komárňanskom cintoríne je pochovaný muž, ktorý prežil holokaust. Na jeho náhrobníku je zvečnená aj pamiatka manželky a synčeka, ktorí zahynuli v koncentračnom tábore:
tu odpočíva v pokoji
sándor wilhelm
1905–1996
Do konca svojho života smútil
za svojim synčekom ivanom 1932–1944
a bývalou manželkou Bözsike 1918–1944
ktorých fašisti popravili v Osvienčime55

Na neologickom cintoríne v Šahách sú mená zavraždených členov rodiny uvedené na náhrobníku Ignácza Hirschberga (zomr. v r. 1929) a jeho manželky rod. Johanny Faufeder (zomr. v r. 1917). Uvedené sú aj údaje o dátume a mieste ich narodenia:

Z vašich 7 vynikajúcich detí, ktoré sa dožili dospelosti,
3 zomreli pred
2. svetovou vojnou. 4 zostávajúci
sa stali obeťami holokaustu. Mená Gézu a Matilda sú zvečnené na tomto
cintoríne,
na hroboch ich manželky, resp. manžela. Nech sú ale na večnú pamiatku
uvedené na tomto náhrobníku mená tých dvoch vašich synov, ktorí
spolu so svojimi manželkami a deťmi
zahynuli v Osvienčime.

Vynikajúci advokát zo šiah dr. József Holló (Tompa, 19. sept. 1881)
jeho manželka
Elza Himmler (Šahy, 4. augusta 1890)
ich dcéra
Gyuláné Brinzer
Barna Holló (Šahy, 20. dec. 1910)
András a Marianna Brinzerovci
(Bratislava 4. febr. 1935 a 2. febr. 1938)
Oszkár Holló (Hokovce, 9. mája 1889)
jeho manželka
Anna Hercz (Dubník, 11. marca 1899)
ich syn
Endre Holló (Tompa, 11. febr. 1921)56

Ďalšie dva príklady zo šahanského neologického cintorína:

Tu odpočíva
ZsigmonD ReinhaRdT
zomrel 14. okt. 1929 na Jom Kipur
v 67. roku svojho života.
Nemôže pri ňom spočívať jeho žena, žiarivý ten vzor matiek a manželiek,
Matild Hirschberg, ani tí, z ktorých mal toľko radosti: jeho dcéra Magda a
zať Artur Knapp, ani nevesta Loli Szauer, ktorá si tak verne uctievala jeho pamiatku, ani ten malý anjelik, ktorého za svojho pozemského života nepoznal, ale ktorého možno on nám poslal,
aby počas krátkych 12 rokov pozlacoval naše životy: naša malá Pannika.
Nech večne horí plameň ich martýrskeho osudu vo svedomí tohto sveta!57
o –
Naši martýri perzekúcií
1942–45
vdova Paula Lusztig rod. Groszmann
a dcéry:
Rózsi, Sári, Klári
vnúčatá:
Pál a Ágnes Kárpáti
Péter Schück
Gyuri Hoffmann
zaťovia
Sándor Schück
Dr. Sándor Hoffmann
súrodenci:
Dr. Frigyes Groszmann
a Blanka
deti brata
Viola Borsodi
Endre Borsodi
Illés Groszmann
švagor
Dr. FISCHER…58

Z ortodoxného cintorína v Šahách:

Tu našiel večný odpočinok
ZOLTÁN KOLMAN
ktorého drahú manželku
RUŽENU rodenú WEISSOVU
odvliekli ukrutní vrahovia spolu
s ich malým synom PAVLOM
do najhroznejšej smrti.
Nech bude požehnaná ich pamiatka!

Dva príklady z bratislavského ortodoxného cintorína:

IN MEMORIAM:
MAMIČKA:
MÁRIA SCHWARTZOVÁ
ROD. LEICHTMANNOVÁ 1889-1944
SÚRODENCI:
TIBOR SCHWARTZ 1908-1944
A JEHO SYN JÁN 1942-1944
ANNA MOŠKOVIČOVÁ
ROD. SCHWARTZOVÁ 1910-1944
LILI MOŠKOVIČOVÁ
ROD. SCHWARTZOVÁ 1911-1944
A JEJ DCÉRA MARIKA 1938-1944
JOZEF SCHWARTZ 1913-1945
OTTO SCHWARTZ 1922-1945
HELENA SCHWARTZOVÁ 1923-1943
ZAHYNULÝM
V KONCENTR. TÁBOROCH

-o-

GIZELA EINHORNOVÁ
19. III. 1873–27. II. 1944
VEČNÁ NECH JE PAMIATKA
JEJ MANŽELA LEOPOLDA,
SYNOV ABRAHÁMA A JOZEFA
DCÉRY LOTKY
ZAŤOV DOLKA A KUBA
NEVESTY OĽGY, VNÚČAT
ROBKA RUNKY BUBKA A TEDYNKA
TRAGICKY ZAHYNULÝCH
V R. 1942–1945

Obr. 16. Náhrobník s menami obetí holokaustu na komárňanskom cintoríne. (Foto: Ilona L. Juhász, 2011)

Pamätníky rómskeho holokaustu

V zmysle uznesenia kongresu Svetového zväzu Rómov z r. 1972 sa stal 2. august Medzinárodným pamätným dňom rómskeho holokaustu. V noci z 2. na 3. augusta 1944 v Osvienčime zavraždili vyše tritisíc Rómov.

Osud Rómov počas druhej svetovej vojny sa vo viacerých ohľadoch líšil od osudu Židov. Nacisti pôvodne nemali v pláne vyvraždenie všetkých Rómov, „iba“ kočovných a „miešancov“. Inak sa k nim pristupovalo v kolaborujúcich a inak v obsadených štátoch. Na Tisovom Slovensku Rómov nedeportovali, ale vysťahovali ich na perifériu obcí. Jednotky SS viacerých z nich odvliekli na nútené práce. Ich prenasledovanie sa zintenzívnilo od jesene 1944, keď sa začal hon na účastníkov Slovenského národného povstania a podporovateľov povstalcov. Mnohí – za výdatnej podpory členov Hlinkovej gardy – boli zavraždení a pochovaní v masovom hrobe spolu s ostatnými obeťami. Z výskumov Stanislava Mičeva vieme, že hromadné deportácie slovenských Rómov boli síce pripravené, ale nerealizovali sa pre vypuknutie epidémie škvrnitého týfusu v zaisťovacom tábore v Dubnici nad Váhom.59 Nemci, ktorí tábor riadili, 23. februára 1945 pod zámienkou hospitalizácie odviezli chorých nákladnými autami do areálu zbrojovky, kde ich všetkých popravili.60 Na Slovensku prežilo holokaust asi 30 tisíc Rómov.61 Odhadnúť počet rómskych obetí je veľmi ťažké, medzi bádateľmi, ktorí sa tejto téme venujú, dodnes nie je konsenzus v tejto otázke. Podľa rôznych odhadov 10 až 30 % európskych Rómov bolo vyvraždených.62
V Maďarsku Rómovia, na rozdiel od Židov, mohli vykonávať vojenskú službu. Nacisti sa intenzívnejšie začali venovať cigánskej otázke až od leta 1944, vtedy nariadili vytvorenie 50–60 cigánskych rôt. Treba ale poznamenať, že menšie skupiny internovali do Osvienčimu a Mauthausenu už na jar r. 1944. Organizované sústredenie Rómov sa začalo po prevzatí moci nyilašovcami. Najväčší zaisťovací tábor bol v Komárne v areáli pevnosti Csillagerőd.63 Natlačili tu tisíce Rómov z južného Slovenska. Podmienky v tábore boli neľudské, mnohí už tu zomreli na dôsledky mučenia a hladu. Pozornosť si ale zaslúži fakt, že starých, chorých a deti pustili domov, povyberali „iba“ práceschopných. Oni sa dostali do koncentračných táborov v Dachau a v Bergen-Belsene, kde niektorí boli zavraždení, niektorí sa stali obeťami pseudovedeckých lekárskych výskumov. V Maďarsku na viacerých miestach došlo aj k masovým popravám za účasti žandárov a nyilašovcov. V regióne, ktorému sa bádateľsky venujem, napr. v chotári žitnoostrovských obcí Topoľníky a Trhová Hradská v januári 1945 popravili nyilašovci 60 Rómov.64 V Slatine v Levickom okrese na konci vojny zavraždili 56 Rómov.65 Podľa doterajších výskumov rómsky holokaust na území Maďarska si vyžiadal 5000 životov, no počet prenasledovaných bol oveľa vyšší, niektorí bádatelia ho odhadujú na niekoľko desaťtisíc.66
Pred zmenou systému vorému sa venujem, ani v iných regiónoch Slovenska.
Je málo známy fakt, že prvý pamätník obetiam rómskeho holokaustu odhalili v ženie Romani Jile, založené miestnymi Rómami (pozri aj L. Juhász 2005, 50), členovia ktorého si prvý raz pripomenuli obete v r. 2000, pri príležitosti 61. výročia rómskeho holokaustu. 2. augusta 2005 v rámci veľkolepého podujatia odhalili pamätník – folklorizovaný drevený kopijovitý náhrobník – v parku oproti katolíckemu kostolu, v blízkosti obecného vojnového pomníka. Vysvätil ho farár z blízkych Veľkých Ludiniec, István Nemcsok, ktorý vo svojom prejave poznamenal: „V Čate sa tejto dôležitej spomienky zúčastnil iba maličký kŕdeľ veriacich“, čím naznačoval, že z miestnych Nerómov iba málokto prišiel na spomienkovú slávnosť. 3 metre vysoký stĺp z bukového dreva zadarmo vyrezal miestny rezbár János Oravecz, ktorý sám nepatrí k miestnej rómskej komunite. Na stĺpe dominujú vyobrazenia rómskych symbolov: na čelnej strane sú majstrovsky vyrezané husle, na bočnej strane kolesá vozov. Na dolnej časti stĺpa je pripevnená kovová tabuľa s nápisom:

na pamiatku
obetiam
rómskeho holokaustu
v 2. svetovej vojne67

Predseda OZ Romano Jile, István Bábindák vysvetlil, že sa pre kopijovitý stĺp, ktorý sa u Maďarov považuje za národný symbol, rozhodli preto, lebo chceli zdôrazniť, že miestni Rómovia sa hlásia k maďarskej národnosti. Je dôležité poznamenať, že na odhalení bol prítomný parlamentný poslanec Strany maďarskej koalície László A. Nagy, ako aj kultúrny atašé maďarského veľvyslanectva v Bratislave Ádám Szesztay; obaja vystúpili aj s prejavom.68
O rok neskôr, v r. 2006 postavili pomník obetiam rómskeho holokaustu v Dunajskej Strede. Iniciátorom bol riaditeľ miestneho Romologického ústavu József Ravasz. Pomník je spoločným dielom Ravasza a súrodencov Sárközyovcov zo starej rómskej kováčskej dynastie, ktorí žijú a stále tvoria v Dunajskej Lužnej. Pozostáva z tehlovej steny, na ktorej je postava sediaceho, trpiaceho človeka a zamrežované okno.69 Na pamätnej tabuli je trojjazyčný nápis:

Rómsky holokaust
Romano holokaust
Roma holokauszt
1939–1945
Spomínaj!
Ma bisteren!
Emlékezz!

Tlač mylne informovala, že dunajskostredský je prvý pomník svojho druhu (táto informácia je dnes už všeobecne akceptovaná), v takomto duchu sa vyjadrili aj iniciátori. V porovnaní so spomienkovou slávnosťou v Čate, odhalenie pomníka v Dunajskej Strede bolo impozantnejšie. Zúčastnili sa ho vtedajší premiér Robert Fico, ministerka práce a sociálnych vecí Viera Tomanová, taliansky veľvyslanec Antonio Provenzano, zástupcovia rómskych občianskych združení, predstavitelia mesta i župy, ako aj zástupcovia židovskej obce. Premiér Fico vystúpil aj so slávnostným prejavom.70 Odvtedy sa pri pomníku každoročne koná spomienková slávnosť. Hlavný organizátor, József Ravasz, vo svojom prejave v r. 2007 zdôraznil:
…história rómskeho holokaustu na Slovensku, žiaľ, má aj svoju žitnoostrovskú súvislosť, keďže v januári 1945 pri Topoľníkoch a Trhovej Hradskej nyilašovci, čiže vojaci Szálasiho popravili 60 Rómov. – Rómovia nášho regiónu sú oprávnene hrdí na to, že od Dunajskej Stredy dostali možnosť postaviť pomník obetiam rómskeho holokaustu v centre mesta. Dunajská Streda je mesto tolerancie. Je to mesto, kde spolu žijú v vzájomnej harmónii Maďari, Slováci, Rómovia, Židia, Vietnamci. Je to mesto, ktoré pomáha pri budovaní takého centra duchovného života Rómov, ktoré môže byť vzorom pre celé Slovensko. Za to by som sa chcel aj touto cestou poďakovať samospráve a primátorovi mesta…71

Pomník v r. 2007 poškodili, no nie s rasistických pohnútok – zlodeji ukradli prvky z farebného kovu.72 No v r. 2010 sa József Ravasz vo svojom prejave už dotkol aj problému silnejúceho rasizmu:

…udalosti pred 66 rokmi nespôsobila príroda, ale ľudia. […] To, čo sa stalo v Osvienčime, je za hranicou vysvetliteľného. Niekto sa rozhodol, že tí ľudia sú menejcenní. Že nemajú právo na život, lebo sú Rómovia. […] Musíme byť ostražití, pretože príslušníkom rómskej komunity aj dnes vyhrážajú skupiny neonacistov, fyzicky na nich útočia […] Je nebezpečné, ak vysokopostavení politici, ktorí údajne vyznávajú demokratické hodnoty, programovo hlásajú protirómskosť. Sú presvedčení, že im to prináša hlasy, a v tomto ohľade, žiaľ, majú pravdu.73

Pomníky na masových hroboch Rómov

Slovenské ministerstvo kultúry ešte v r. 2005 prijalo rozhodnutie o tom, že masové hroby zavraždených Rómov by sa mali označiť pomníkom. Realizáciou bolo poverené Slovenské národné múzeum, ktoré v r. 2005 vypísalo verejnú súťaž na vyhotovenie pomníkov podľa jednotnej koncepcie. Podmienkou bolo, aby na každom bol umiestnený nápis „Ma bisteren!“ (v rómčtine „Pamätaj!“), dátum zločinu, ako aj symboly „tradičnej“ rómskej kultúry (koleso, husle, klinec). Medzi podmienkami bolo aj to, aby kovové prvky na pamätných objektoch boli vyhotovené tradičnými postupmi rómskych kováčov (L. Juhász 2010, 162–163). Doteraz bolo postavených 7 objektov: v Banskej Bystrici, v Lutile, v Nemeckej, v Hanušov­ciach nad Topľou, vo Zvolene, v Dubnici a na cintoríne maďarskej obce Slatinka. Pomník v Slatinke pozostáva z dvoch častí: na jednej strane vysokého balvana je pamätná tabuľa s menami obetí, na zábruse v strede druhej strany balvana sa nachádza tabuľa s nápisom v slovenskom a maďarskom jazyku:

Masový hrob
56 obetí
Beštiality nemeckých fašistov
V decembri 1944

A német fasiszták
1944 decemberében
Elkövetett bestialitása
56 áldozatának tömegsírja
Ďalšia kamenná doska je umiestnená pred balvanom, na nej nápis „Ma bisteren!“, pod ním na čiernej tabuli nasledovný dvojjazyčný nápis:

Pamiatke
rómskeho HOLOCAUSTU

A roma holokauszt
emlékére

Začiatkom r. 2014 na miestach, ktoré sa nachádzajú v regióne obývanom prevažne maďarským obyvateľstvom, a ktoré majú konkrétnu spojitosť s rómskym holokaustom – miesto zberného tábora v Komárne a miesto popravy 60 Rómov pri Trhovej Hradskej a Topoľníkoch – ešte neboli umiestnené pamätné objekty. Splnomocnenec vlády pre rómske komunity Peter Pollák v r. 2013 nadhodil myšlienku postavenia pomníka v Bratislave,74 no nemáme vedomosť o tom, že by sa v tomto smere čokoľvek udialo.

Obr.17. Pomník na masovom hrob

Pamiatke
rómskeho HOLOCAUSTU

A roma holokauszt
emlékére

Začiatkom r. 2014 na miestach, ktoré sa nachádzajú v regióne obývanom prevažne maďarským obyvateľstvom, a ktoré majú konkrétnu spojitosť s rómskym holokaustom – miesto zberného tábora v Komárne a miesto popravy 60 Rómov pri Trhovej Hradskej a Topoľníkoch – ešte neboli umiestnené pamätné objekty. Splnomocnenec vlády pre rómske komunity Peter Pollák v r. 2013 nadhodil myšlienku postavenia pomníka v Bratislave,74 no nemáme vedomosť o tom, že by sa v tomto smere čokoľvek udialo.

Obr.17. Pomník na masovom hrobe Rómov v Slatinej.
(Foto: Ilona L. Juhász, 2010)
Pamätníky záchrancov Židov

Nariadenie o právnom postavení Židov, tzv. Židovský kódex, vychádzajúci z norimberských rasových zákonov, ktorý zbavil Židov základných práv na Slovensku, bol vydaný 10. septembra 1941. Tým sa začalo vylúčenie Židov zo spoločnosti. Museli nosiť odlišovací znak – žltú hviezdu, segregovali ich, začiatkom r. 1942 sa začali deportácie. V tomto čase veľa rodín utieklo do Maďarska, mnohí sa pokúšali prejsť cez zelenú hranicou pomocou prevádzačov ľudí (pozri Jelínek 2009, 272–277). Ak utečencov zadržali, vrátili ich na Slovensko, kde ich čakala smrť alebo deportácia.
V r. 1944 sa situácia obrátila. Keď v Maďarsku začali s odvážaním Židov z vidieka do koncentračných táborov, mnohí sa snažili dostať sa na Slovensko (pozri napr. Jelínek 2009, 277–282). Ak nemali šťastie, a dostali sa do rúk slovenských úradov alebo kolaborantov, boli vyhostení späť do Maďarska, kde sa už nemohli vyhnúť deportáciám. Prevádzačov prísne trestali. Kto bol prichytený, toho zväčša čakala internácia; niektorí si miesto obávaného trestu zvolili radšej samovraždu. V dobovej tlači boli časté správy o prekazených pokusoch na záchranu Židov, aby odstrašili ľudí od poskytnutia pomoci.75
Ukrývanie a pomoc Židom prísne trestali tak v Maďarsku, ako aj na Slovensku, záchrancovia neraz doplatili na svoju ľudskosť životom. Napriek tomu sa našli odvážni ľudia, ktorí boli ochotní riskovať svoju existenciu, svoje životy, aby pomohli prenasledovaným. Vďaka výskumom holokaustu dnes už poznáme mená mnohých záchrancov Židov. Izraelský inštitút Yad Vashem oceňuje záchrancov titulom „Spravodlivý medzi národmi“. Komisia Yad Vashem doteraz priznala toto ocenenie 22 211 ľuďom, 703 z Maďarska, 478 zo Slovenska. V Záhrade spravodlivých sa vysádzajú stromy na ich pamiatku, ich mená sú uvedené na Múre cti (Frojimovics–Molnár 2009).
Vedúci činitelia kresťanských cirkví v Maďarsku oficiálne neprotestovali proti prenasledovaniu Židov počas krutovlády, dokonca hlasovali za prvé dva protižidovské zákony.76 Po tom, ako nadobudli účinnosť norimberské rasové zákony, počas deportácií od r. 1944 sa snažili intervenovať u vlády iba v prospech pokrstených Židov (Braham 2009, 194–201; Szenes 1986). V rámci kresťanských cirkví sa uskutočnili záchranné akcie len z iniciatívy jednotlivcov či skupín, vďaka nim sa však viacerým Židom podarilo prežiť obdobie krutovlády.

Tri záchrankyne z Košíc:
Sára Salkaházi, Vilma Bernovits, Margit Slachta

V tejto časti svojej práce chcem najprv predstaviť činnosť troch záchrankýň Židov – Sáry Salkaházi, Vilmy Bernovits, Margit Slachta –, ako aj pamätné objekty pripomínajúce ich pamiatku. V čase holokaustu síce žili v Budapešti, tam ukrývali Židov, no všetky tri pochádzajú z Košíc, aj medzi zachránenými boli viacerí takí, ktorí pochádzali zo Slovenska, a vďaka týmto hrdinkám prežili obdobie prenasledovania v Budapešti. Všetky tri boli veriace katolíčky a členky Spoločnosti sociálnych sestier.

Sára Salkaházi (Schalkház) (1899, Košice – 1944, Budapešť)
Martýrka Sára Salkaházi je jednou z najznámejších osobností zo skúmaného regiónu, ktoré získali ocenenie Spravodlivý medzi národmi. Pochádzala z bohatej rodiny, jej otec, Lipót Schalkház bol známym košickým hotelierom.77 Členkou Spoločnosti sociálnych sestier, vedenej Margit Slachtou sa stala ešte vo svojom rodnom meste. Keď sa dostala do Budapešti, Margit Slachta ju už v r. 1940 zapojila do aktivít v prospech Židov, čoraz viac vylučovaných z maďarskej spoločnosti. Ako členka spoločnosti zohrávala dôležitú úlohu v záchranných akciách, ukrývala najmä ženy a deti. 27. decembra 1944 ju nyilašovci odvliekli z domova pre robotníčky na ulici Bokréta v Budapešti, spolu so 4 chránenkyňami a učiteľkou náboženstva Vilmou Bernovits78 po tom, ako ich jedna dvadsaťročná dievčina udala. Zomreli martýrskou smrťou: spolu s chránenkyňami ich nyilašovci zastrelili na nábreží Dunaja. Počas súdneho pojednávania v r. 1967 obžalovaný člen Strany šípových krížov vypovedal, že pred spustením paľby rádová sestra „… sa s nevysvetliteľným pokojom otočila k popravcom […] potom si kľakla, a so zrakom zdvihnutým na nebesá sa široko prežehnala“ (Ritter–Smith–Steinfeld 2009, 258).
Po vojne jedna z členiek spoločnosti, Hedvig Jolsvai iniciovala v r. 1979 umiestnenie pamätnej tabule martýrkam na dome na ulici Bokréta. Jej žiadosť bola vtedajšími príslušnými úradmi hlavného mesta po konzultácii s úradom pre cirkevné záležitosti zamietnutá s odôvodnením, „že predmetná budova vlastne nie je miestom, kde sa popísané udalosti odohrali. Umiestnenie pamätnej tabule nie je odôvodnené ani podľa predstaviteľov cirkvi“. Neskôr v objekte bol zriadený špeciálny domov pre mladistvých, riaditeľ ktorého tiež žiadal o umiestnenie pamätnej tabule Sáre Salkaházi a Vilme Bernovits, ale aj on sa stretol s nevôľou. V r. 1987 nakoniec dal vyrobiť tabuľu z vlastných honorárov a odmien, resp. z finančných darov pedagógov školy a sociálnych sestier s týmto nápisom:

27. decembra 1944.
tu popravili skupinu prenasledovaných a dve
bojovníčky protifašistického odbojového hnutia
pedagogičku – rehoľnú sestru
Sáru Salkaházi a
učiteľku náboženstva
Vilmu Bernovits

Na odhalenie tabule však nedostali povolenie, bola odhalená až v r. 1989 na zábradlí na nábreží Dunaja. Žiaľ, tabuľa bola dvakrát rozbitá (Hídvégi 2006, 255). Na opätovne odhalenej tabuli je nápis:
Tu postrelili a hodili do Dunaja
27. decembra 1944
sociálnu sestru
Sáru Salkaházi
učiteľku náboženstva
Vilmu Bernovits,
ktoré svoje vlastné životy obetovali za prenasledovaných;
rovnako tu usmrtili skupinu tých,
ktorí si pre svoj pôvod našli útočisko v nimi vedenom domove v ulici Bokréta,
Budapeštianska židovská náboženská obec
spoločnosť sociálnych sestier
samospráva IX. obvodu
samospráva hlavného mesta Budapešť
2001

V jej rodných Košiciach odhalili pamätnú tabuľu v decembri 1998 v sídelnej budove rádu sociálnych sestier Regina Pacis (tabuľa je dielom sochára Ladislava Záborského). Z tohto domu sa Sáre podarilo dostať dvoch Židov, ktorí sa tam skrývali od r. 1942, do budapeštianskeho dievčenského domova predtým, ako Gestapo vykonalo domovú prehliadku. (Frojimovics–Molnár, 331–332). Je na zamyslenie, že nápis (výlučne slovenský) na tabuli nijako nespomína holokaust, ani náznakom nepoukazuje na židovský pôvod zachránených:

in memoriam
Sestra sára salkaházi
11.5.1899 – 27.12.1944
Členka Spoločnosti Sociálnych Sestier
Verná svojmu povolaniu
obetovala svoj život na záchranu
prenasledovaných v II. svetovej vojne.
„Keď treba obetu, tu som!
Prijmi ma za všetkých a za všetko“

Ocenenie od Múzea Yad Vashem Spravodlivý medzi národmi jej bolo udelené v r. 1972. Rímskokatolícka cirkev ju 17. septembra 2006 blahorečila v Budapešti.79 Pri tejto príležitosti bola o nej publikovaná aj pamätná kniha (Hídvégi 2006).
Dva roky po jej blahorečení, na výročie jej usmrtenia na budove dievčenského domova v ulici Bokréta umiestnila Ostrihomsko-budapeštianska arcidiecéza pamätnú tabuľu s nápisom:

z tohto miesta odvliekli
27. decembra 1944
sociálnu sestru
Sáru Salkaházi
na miesto jej mučeníctva
Blahoslavená Sára Salkaházi
ukrývala počas II. svetovej vojny
skoro sto prenasledovaných
v katolíckom ženskom domove na ulici Bokréta č. 3.
Ostrihomsko-budapeštianska arcidiecéza
27. decembra 2008.

V posledných rokoch viackrát, na viacerých miestach si pripomenuli pamiatku Sáry Salkaházi, aj na území Slovenska, zväčša v réžii katolíckej cirkvi. Je zaujímavé, že na spomienkových podujatiach sa zvyčajne nehovorí o jej činnosti v prospech Židov, zriedkakedy je vôbec vyslovené slovo „holokaust“. Dobrým príkladom je článok z katolíckeho týždenníka Remény, vydávaného na Slovensku v maďarskom jazyku. V správe o slávnostnej svätej omši na pamiatku Sáry Salkaházi v Buzitke pri Moldave nad Bodvou na východnom Slovensku autor ani jedným slovom nespomína ani Židov, ani holokaust.80 Je to v každom prípade zvláštne, predsa nyilašovci ju popravili pre ukrývanie Židov, teda aj jej martýrium vychádza z tejto skutočnosti. V Budapešti na ulici Szerencsés (XV. obvod) pomenovali po nej kostol a komunitný dom, jej kult je stále silnejší aj medzi katolíkmi na Slovensku. Jej sochu odhalili v Dóme sv. Alžbety v Košiciach v máji 2013.81

Margit Slachta (Košice, 1884 – Bufallo, 1974)
Táto charizmatická osobnosť, ktorá stelesňovala a v každodennom živote praktizovala kresťanskú lásku, lásku k blížnemu, sa narodila v r. 1884 v Košiciach, a zomrela v r. 1974 v americkom Buffale. V r. 1919 sa stala poslankyňou maďarského parlamentu za Katolícku stranu, ktorú sama založila. V r. 1920–1922 bola prvou ženou v zákonodarnom zbore. Aktívne bojovala za politické práva žien. Bola zakladateľkou Spoločnosti sociálnych sestier (1923), ktorá vyvíjala svoju činnosť v Maďarsku aj na Slovensku (Schmidt 1998, 178; Frojimovics–Molnár 2009, 339–340). Aj keď sa spolu s ďalšími členkami spoločnosti významne pričinila o záchranu prenasledovaných v dobe krutovlády, jej meno sa zďaleka nestalo tak známym vo verejnosti, ako meno Sáry Salkaházi. Ocenenie Spravodlivý medzi národmi jej bolo komisiou Yad Vashem priznané až 11 rokov po smrti, v r. 1985. Od začiatku rozhodne vystupovala proti rasizmu, proti krajnej pravici, proti židovským zákonom. V mene organizácie Keresztény Női Tábor (Tábor kresťanských žien) napísala 8. novembra 1940 podanie v prospech odvlečených do pracovných práporov, v r. 1941 protestovala u ministra vnútra proti deportácii Židov, prehlásených za osoby bez štátnej príslušnosti, do Jasine. „Protestujeme proti tomu, aby sa na území našej krajiny odohrávali úradmi posvätené masové ukrutnosti. Káže nám tak činiť ľudskosť, naša kresťanská viera a naša maďarskosť…“ – znelo jej krédo (Ritter–Smith– Steinfeld 2009, 257). V lete 1942 poslala všetkým poslancom maďarského parlamentu list, v ktorom protestovala proti pripravovanému štvrtému protižidovskému zákonu. Spisovateľ János Kodolányi (ktorý bol veľkým obhajcom zákona) žiadal, aby bola braná na zodpovednosť: „Kedy dostane Margit Slachta od maďarskej kultúry odpoveď, akú si jej leták zaslúži? Alebo aj ona považuje návrh zákona o vyvlastnení židovskej pôdy za rabovanie, za krádež?“82
Slachta ukrývala v Budapešti, v kláštore Sociálnych sestier na ceste Thököly viacero Židov, medzi nimi aj manželku básnika Miklósa Radnótiho či spisovateľa Jenő Heltaiho. V kancelárii ňou založeného Zväzu Ducha svätého rozmnožovali text prejavu sedmohradského katolíckeho biskupa, záchrancu Židov Árona Mártona,83 ktorým sa biskup obrátil na veriacich a duchovných 18. mája 1944 v kostole sv. Michala v Koložvári.84 Margit Slachta vyzývala aj svojich cirkevných nadriadených, aby protestovali proti prenasledovaniu a ukrutnostiam. Musela strpieť aj poníženie, keď ju na jeseň 1944 fyzicky napadli mladí nyilašovci.
Slachta aj po vojne pokračovala vo svojej práci ako poslankyňa, no pre svoje vystúpenia proti zatváraniu cirkevných škôl a iným proticirkevným opatreniam sa dostala do nebezpečenstva. Pred formujúcou sa komunistickou diktatúrou utiekla v r. 1949 do Rakúska, odtiaľ pod krycím menom Etelka Tóth do Spojených štátov amerických. Zomrela ako deväťdesiatročná v jednom z kláštorov Spoločnosti sociálnych sestier v Buffale. Keď jej bolo udelené ocenenie Spravodlivý medzi národmi a na jej pamiatku bol zasadený strom v parku Yad Vashem v r. 1985, aj maďarský štát udelil pamätnú medailu ňou založenej Spoločnosti sociálnych sestier; jej osobne bola udelená medaila Maďarskej republiky za odvahu. Pamiatke nezištnej záchrannej činnosti Margit Slachta a Sociálnych sestier venovali v r. 1996 pamätnú tabuľu. Umiestnená je na budove bývalého kláštora v ulici Thököly v Budapešti. Na bielej mramorovej tabuli sú tri kovové ruže a nápis:

Tu bol materský kláštor rehole Sociálnych sestier
zakladateľka ktorej, Margit Slachta, v období krutovlády v r. 1940 – 1945
robila všetko, čo bolo v jej silách,
aby chránila prenasledovaných
Nadácia na uchovanie pamiatky na holokaust v Maďarsku
1996 ZS.U.K.

Na tejto istej budove 7. apríla 2010 umiestnili ďalšiu pamätnú tabuľu na pamiatku obetí teroru nyilašovcov a na pamiatku prenasledovaných v budapeštianskom obvode Zugló.85 12. mája bola odhalená aj ďalšia pamätná tabuľa, ktorú dali spoločne vyrobiť samospráva mestskej časti Újbuda, Kelenligeti Kör a Budapeštianska židovská náboženská obec – Synagóga v mestskej časti Lágymányos. Táto bola umiestnená na budove v ulici Ulászló č. 15, kde Spoločnosť sociálnych sestier taktiež ukrývala prenasledovaných Židov.86
Pomník obetiam holokaustu bol postavený v Budapešti v r. 1991 za budovou synagógy na ulici Dohány. Autorom je Imre Varga. Znázorňuje smutnú vŕbu, pripomínajúcu obrátenú menoru; na listoch stromu sú mená vyvraždených židovských rodín. Na mramorových doskách okolo pomníka sú mená ľudí, ktorí riskovali svoje životy za záchranu Židov. Medzi nimi sú aj mená Sáry Salkaházi a Margit Slachta.
Pamiatkové objekty venované Raoulovi Wallenbergovi na Slovensku

Ako sme sa o tom už zmienili, činnosť záchrancov pôsobiacich v Budapešti sa týkala aj tých Židov, ktorí žili na území pričlenenom v r. 1938 k Maďarsku, dnes patriacom k Slovensku. Po začatí deportácií vidieckeho Židovstva mnohí hľadali útočisko v maďarskom hlavnom meste. Nejeden z nich sa zachránil práve vďaka Wallenbergovi. Nakoľko z budapeštianskych záchrancov je na Slovensku pripomenutý aj pamätníkmi okrem Sáry Salkaházi iba Raoul Wallenberg, v tejto časti svojej práce sa budem venovať pamätným objektom na jeho počesť. Mnoho novozámockých Židov prežilo vďaka nemu, preto miestna náboženská obec z iniciatívy Spoločnosti Židov a kresťanov na Slovensku 7. júla 1997 umiestnila na budove bývalej školy pri synagóge pamätnú tabuľu. Na tabuli je nasledovný slovenský text:

Pamiatke
raoula wallenberga
švédskeho diplomata v Budapešti
ktorý v rokoch holokaustu zachránil
aj židovských bratov a sestry
zo slovenska
spoločnosť židov a kresťanov na slovensku
nové zámky 7. júla 1997.

Z vďaky za to, že Wallenberg zachránil životy viacerým Židom pôvodom zo Slovenska, bol postavený pamätník v Bratislave na Zámockej ulici. Odhalili ho 11. novembra 2004. Je na ňom nápis:

Raoul Wallenberg
1912 – ????
Švédsky diplomat,
ktorý v rokoch vojny
zachránil životy
tisícom židov
vrátane občanov
Slovenska.
V azylovom dome
v Budapešti
očakávali utečenci
vydanie falošných
dokladov, aby mohli
opustiť fašistami
okupované územie.
Po vojne bol zajatý
ruskými vojakmi
a zavlečený do gulagu.
Dodnes nie je známe
kedy zahynul
a kde je pochovaný.

S vďakou
With thank
Na druhej strane:
Raoul Wallenberg
Spravodlivý medzi národmi

Nemám vedomosť o tom, že by niekto zo záchrancov okrem Sáry Salkaházi a Raoula Wallenberga dostal samostatný pomník v skúmanom regióne. Jedinú výnimku predstavuje pamätná tabula v Nových Zámkoch na budove bývalej kaviarne Lapka, dnešného hotela Stardust. Tabuľu s trojjazyčným (slovensko-maďarsko-anglickým) nápisom odhalili v júni 2004 na pamiatku bratov Bélu a Lajosa Lapkovcov. Iniciátorom bol László Winter, rodák z Nových Zámkov, ktorý v súčasnosti žije v austrálskom Sydney. Za svoj život ďakuje novozámockým bratom, ktorí sa aktívne zapojili do aktivít na záchranu Židov. Po obsadení Maďarska Nemcami boli Lapkovci zadržaní, Nemci spolu s nimi odvliekli aj otca László Wintera, Mórica Wintera. Bratia Lapkovci zahynuli v koncentračnom tábore v Dachau. Slovenská časť nápisu na tabuli znie nasledovne:

1944–1945
NA PAMIATKU ZÁCHRANCOV
Dr. BÉLU LAPKU A ĽUDOVÍTA LAPKU
ODDANÝ PRIATEĽ
Dr. LADISLAV WINTER
SYDNEY, AUSTRÁLIA 2002

Spracovanie činnosti ďalších významných záchrancov pôsobiacich v predmetnom regióne sa ešte neuskutočnilo. Máme iba útržkovité informácie, pretože regióny južného Slovenska s prevažne maďarským obyvateľstvom boli mimo záujmu slovenských i maďarských historikov holokaustu. Slovenských preto, lebo tento pás územia obývajú prevažne Maďari, a počas fašizmu patril k Maďarsku; maďarských preto, lebo ide o územie mimo hraníc súčasného Maďarska. V posledných rokoch najmä vďaka výskumom László Koncsola a Gusztáva Tamása Filepa sme sa dostali k novým informáciám o záchrancoch zo súčasného južného Slovenska. Koncsol publikoval dôležité údaje o záchrannej činnosti štyroch duchovných. Ide o katolíckych farárov z Nitry, resp. z Vrakúne László Sedivého a Ferenca Gaála, a o reformovaných duchovných z Jahodnej resp. zo Zvolena Sándora Brányika a Istvána Puskása87 (Koncsol 2006a; Koncsol 2006b). László Sedivy (1870–1944) bol zakladateľom reformovanej cirkvi v Nitre, pre záchranu Židov bol dvakrát väznený (Koncsol 2006a, 126).
Gusztáv Tamás Filep vo svojej knihe cituje spomienky Grácie Kerényi, ktorá sa zmieňuje o malej skupinke Maďarov nie židovského pôvodu v 26. bloku tábora v Ravensbrücku, medzi nimi o Teréz Sturm, ktorá bola odvlečená preto, „lebo bola veľkou obhajkyňou Židov, ukrývala ich“. Zahynula v tábore za hrozných podmienok. Dostala hnačku, a za trest za to, že si zašpinila posteľ, veliteľka baraku ju nahú zavrela do nevykúrenej kúpeľne v mrazivom januárovom počasí. „Tam, za najhroznejších okolností zahynula dobrodinka z Nány“ (Filep 2007, 265–267). Nemám vedomosť o tom, že by lokálpatrioti iniciovali zvečnenie jej pamiatky, ale jej meno je uvedené na štúrovskom pamätníku obetiam svetovej vojny.
Pamätníky „predholokaustu“
Masové vraždenie v Jasini (Kamenec Podolskij) v r. 1941

Z tohto prehľadu nemožno vynechať ani pomník a pamätnú tabuľu obetiam masových vrážd na Ukrajine v Kamenci Podolskom, pretože medzi obeťami boli aj Židia, odvlečení z územia Slovenska.88 Podľa najnovších výskumov maďarská vláda v r. 1941 deportovala cca 22 000 Židov do operačnej zóny na ukrajinskom území s odôvodnením, že ide o osoby bez štátnej príslušnosti. 18 000 z nich bolo zavraždených (Eisen-Stark 2014). Medzi nimi boli mnohí, ktorí už celé desaťročia či celé generácie žili v Maďarsku a svoju štátnu príslušnosť vedeli aj doložiť.89
Dekan Fakulty teológie a výchovy duchovných budapeštianskej Vysokej školy Jánosa Wesleyho pre výchovu duchovných, Tamás Majsai urobil veľa preto, aby sa tragédia, označovaná aj ako „predholokaust“, stala známou, aby sa maďarská spoločnosť konečne skonfrontovala s faktami, a v neposlednom rade preto, aby obete boli dôstojne pripomenuté.90 Spomenutá vysoká škola a Maďarské evanjelické bratstvo spoločne odhalili pamätnú tabuľu v Kamenci Podolskom s nasledovným textom:

Na pamiatku našich židovských bratov, ktorí boli Maďarmi,
alebo hľadali útočisko v Maďarsku v r. 1941.
Vtedajší maďarský štát a neľudská nacistická nenávisť ich vypudila a poslala na smrť.
Nech je ich pamiatka požehnaná!
Umiestnila Vysoká škola pre výchovu duchovných Jánosa Wesleyho
a Maďarské evanjelické bratstvo
2009

Pamätná tabuľa je umiestnená na pomníku postavenom z kameňov, pod ňou sú ďalšie dve tabule rovnakých rozmerov s hebrejským, resp. ukrajinským textom. Pamätná tabuľa bola odhalená aj na budove železničnej stanice v Jasini. Pripomína, že vlaky s deportovanými, vypravené v Maďarsku, prichádzali v lete 1941 na túto stanicu.
Pri príležitosti 70. výročia deportácií odhalili pamätnú tabuľu na budove školy, oproti stromčeka, pochádzajúceho z masového hrobu v Kamenci Podolskom, ktorý zasadili v r. 2003.

Pamätné miesto a pamätník anonymných obetí:
Park ušľachtilých duší

Medzi pamätnými miestami holokaustu predstavuje špecifickú kategóriu pamätný park spolu s pomníkmi v ňom postavenými vo Zvolene. Tieto boli vyhotovené v rámci projektu s názvom Park ušľachtilých duší z r. 2007, ktorý inicioval a realizoval predseda predstavenstva Izraelskej obchodnej komory na Slovensku, Miloš Žiak. Aj jeho rodičia prežili holokaust vďaka záchrancom. Park ušľachtilých duší vytvorili na priestranstve medzi židovským cintorínom a Technickou univerzitou vo Zvolene. Venovali ho pamiatke všetkých tých, ktorí kdekoľvek na území dnešného Slovenska – teda aj na území v r. 1938 pripojenom k Maďarsku – ukrývali Židov, riskujúc svoje životy, bez ohľadu na to, či bola záchrana úspešná, alebo nie. Mnohí zo záchrancov sa sami stali obeťami nacistov, resp. slovenských či maďarských kolaborantov, neraz sa ich telá ocitli v masových hroboch spolu so Židmi, ich mená zostali neznáme, a preto sa nemohli ocitnúť na Múre spravodlivých medzi národmi, medzi menami známych záchrancov Židov.
V Slovenskom národnom povstaní v r. 1944 bojovali mnohí Židia; v tom istom roku 30. septembra sa spustili tzv. druhé deportácie, kvôli ktorým veľa z nich utieklo do hôr a pridali sa k partizánom. Počas povstania a po jeho potlačení nasledovali krvavé represálie. Popravené židovské obete boli pochovávané do masových hrobov spolu s osobami, ktoré ich ukrývali. Na Slovensku vieme o 211 masových hroboch (Žiak–Nižniansky–Snopko– Krajmerová 2009, 96). Viacero masových hrobov sa nachádza aj v okolí Zvolena, o. i. aj na mieste, kde bol vytvorený predmetný pamätný park. V podstate to bol dôvod, prečo padla voľba na toto priestranstvo. V septembri 2009 bol odhalený 5 metrov vysoký monumentálny pomník zo skla zelenej farby, dielo slovenského výtvarníka Pala Macha. V r. 2010 sa dokončil ďalší výnimočný objekt, Cesta pokory. Ide o päť metrov dlhý sarkofág s betónovými stenami, ktorý pripomína hrobku, vchádza sa do neho úzkymi schodmi. Zakrytý je sklenými platňami naplnenými kamienkami, symbolizujúcimi obete holokaustu. Platne sú vložené medzi železničné koľajnice, ktoré symbolizujú transporty do koncentračných táborov. Kto prejde podzemím, cestou počuje židovské pohrebné piesne, potom sa dostane von bielymi schodmi smerom ku Stromu života.

Čo dodnes chýba…

Aj keď v posledných rokoch významne vzrástol počet obcí, v ktorých nejakým spôsobom zvečnili pamiatku na židovské obete (najmä od 60. výročia holokaustu), ešte stále je veľa miest, kde sú v tomto ohľade stále dlžní svojim bývalým občanom. Je na zamyslenie, že ani v Maďarsku, ani na Slovensku neexistuje pamätný objekt vyhotovený z iniciatívy kresťanských cirkví na pamiatku zavraždených veriacich, ktorí v zmysle norimberských rasových zákonov boli považovaní za Židov, aj keď desaťročia predtým boli pokrstení, alebo sa už narodili kresťanským rodičom. V tomto kontexte si zasluhuje uznanie iniciatíva manželského páru – reformovaných duchovných z Martoviec pri Komárne. Vďaka nim sa uchováva pamiatka na obete z radov miestnych Židov prostredníctvom pamätnej tabule na budove domu smútku na miestnom cintoríne od r. 2010.

Poškodzovanie a zneuctenie pomníkov holokaustu

Popri správach o pribúdaní pamiatok židovským obetiam holokaustu nie sú, žiaľ, zriedkavé ani správy o zneuctení, o poškodzovaní náhrobníkov na židovských cintorínoch. V súčasnosti sme konfrontovaní so stále znepokojujúcejšími prejavmi antisemitizmu, a zdá sa, že rastie aj tábor popieračov holokaustu. Sú tu aj otvorené alebo maskované snahy na relativizáciu šoa: spochybňuje sa jedinečnosť holokaustu, to, že išlo o pokus o totálne vyhladenie celého národa po celej Európe; dáva sa znamienko rovnosti medzi holokaust a zločiny spáchané v mene komunizmu. Antisemitizmus je silne spojený s protiizraelskými postojmi. Antisemitizmus je citeľný aj v regiónoch, ktoré sú predmetom môjho výskumu, a prejavuje sa aj zhanobením budov, pamätných objektov, náhrobníkov viažucich sa k židovstvu. Niekoľko príkladov:
O zhanobení dunajskostredského pomníka holokaustu informovala tlač v r. 2002:
„Neznámi vandali ohavne počmárali pomník holokaustu na námestí Yehudu Assada v centre mesta. To, že naň namaľovali nápis „Nech žije Palestína“, nás privádza k dvom konštatáciám. Graffiti určite nie je dielom „dunajskostredských Palestíncov“! Tento čin mohli spáchať iba osoby ovplyvnené ideológiou neznášanlivosti, ktoré nemajú potuchy o tom, že počas krvavej 2. svetovej vojny tisíce slušných dunajskostredských občanov odvliekli do hitlerovských koncentračných táborov. Z hrozných tovární na smrť sa vrátili iba niekoľkí… Voči nim, voči ich deťom, vnukom a voči všetkým Dunajskostredčanom dobre vôle predstavuje hanebnosť každý trestný čin, spáchaný z nevedomosti alebo zo sebeckého politického záujmu, ktorý zneucťuje pamiatku zomrelých…91
Na rimavskosobotský pomník, postavený v roku 2005, niekoľko mesiacov po jeho odhalení niekto napísal, že „svetová vojna je klamstvo“. Žiaľ, antisemiti zneuctili tento pomník aj neskôr, v roku 2006 dokonca viackrát. Neznámi páchatelia ho polepili fotografiami Hitlera, pokúsili sa doň vytesať hákový kríž, na pomník dokonca nasypali obsah nádob na smeti, čím ho značne zašpinili.92
Vyššie už bola spomenutá krádež pamätnej tabule holokaustu v Komárne. Nové tabule, umiestnené na mieste tej pôvodnej, neznámi páchatelia v januári 2008 zneuctili, keď na ne namaľovali hákový kríž a číslo 88, ktoré sa považuje za kód pozdravu Heil Hitler (HH).
Prednedávnom, krátko po ich umiestnení v r. 2013 v Komárne neznámi páchatelia poliali smolou kamene zmiznutých osadených na pamiatku rodiny Paszternákovcov. Správca základnej školy, ktorá stojí na mieste bývalej pekárne Paszternákovcov, ich hneď očistil. Pravnuk jedného z obetí, András Paszternák napísal dojímavý a poučný príspevok na svoj blog s titulkom Dostali sa im tri mesiace, alebo smola a moji prarodičia, ktorý prevzali viaceré portály. Považujeme ho za dôležitý, preto ho tu zverejňujeme aj my ako akýsi doslov:

Človeka, keď chodí po svete, sa často pýtajú, odkiaľ prichádza. Zvyčajne odpovedám bez zaváhania: z Komárna. Aj keď pomaly štrnásť rokov žijem v Budapešti, môj DOMOV je predsa stále tam, niekde pri sútoku Dunaja a Váhu. Tu som vyrastal, viažu ma sem zážitky z krásneho detstva. Tu som chodil do jasieľ, do materskej školy. Tu som drel ľavice základnej školy na Mierovej ulici a Gymnázia H. Selyeho. Tu ma vzala stará mama prvý raz do synagógy, medzi starými múrmi Menházu ma ako trinásťročného vyvolali k čítaniu Tóry na mojej Bar micve. Tu som počúval príhody o prastarom otcovi, o pekárovi Zsigmondovi Paszternákovi z ulice Tolnai, a o jeho manželke – mojej prastarej mame – Márii Paszternák. Počul som o šťastných komárňanských rokoch, aj o bezútešných všedných dňoch v 30., 40. rokoch. Vždy som sa cítil byť otrasený, keď som na zozname obetí krutovlády uvidel mená troch súrodencov starého otca – Margit, Dezső, Sándor a príslušníkov ich rodín.
Žiaľ, starého otca som osobne nepoznal. Rád by som sa ho bol opýtal, ako mal silu vrátiť sa v r. 1945 do vyrabovaného rodinného domu a uvedomiť si, že už nemá rodičov, súrodencov, že sa nevrátil jeho švagor, švagriná, ich deti… Rád by som bol pochopil, ako dokázal znovu si založiť rodinu v Komárne, znovu otvoriť pekáreň v Tolnai ulici, a potom ešte dlhé roky po zoštátnení piecť bochníky na mieste, odkiaľ mu vzali všetkých, ktorých mal rád. Keď som tieto otázky položila starej mame, ktorá prišla do Komárna v r. 1945, odvetila: „Starý otec mal toto mesto tak rád, že nikde inde by nikdy nedokázal žiť. Ani napriek tomu, čo sa stalo jeho rodine.” Toto leto, 69 rokov po ich odvlečení, moji prarodičia a ich zavraždené deti „sa vrátili” na bývalú Tolnai, dnes Komenského ulicu. Keď som sa v septembri vrátil z Izraela, moja prvá cesta viedla k nim do Komárna. Zastavil som sa pred kameňmi zmiznutých, a veril som, že po tom, čo prešli dve generácie od všetkého, čo sa im stalo, toľko si zaslúžili. „Doma“ im boli dopriate tri mesiace. Toľko času bolo dopriate pamätným kameňom, kým niekto alebo niektorí ich poliali smolou. Ich osud naveky uchová nezmazateľnú pamiatku na nosenie žltej hviezdy, na vytvorenie geta v Komárne, na vyrabovanie rodinných domovov a na dobytčie vagóny na železničnej stanici v južnom Komárne, nech by sa ju akokoľvek snažili niektorí ľudia vymazať slovami alebo vedrom smoly. Drahá prastará mama Mária, drahý prastarý otec Zsigmond, Margit, Dezső a Sándor, ak na vás vylejú smolu, akoby som bol poliaty ja. Nič iné mi nezostáva, než nasledovať príklad starého otca Jenő, aj keď popálený horúcou smolou, zostať hrdým Komárňančanom.93

Literatúra

Bárkány, Eugen–Dojč, Ľudovít (1991): Židovské náboženské obce na Slovensku. Bratislava: Vesna.

Bauer, Juraj (2007): A plynuli stáročia. Pamätné tabule a nápisy, erby, busty, monogramy, domové znaky mesta Košice. Košice: OTA.

Berger Ágnes (2006): Emlékező macskakövek. Múlt és Jövő 17/4, s. 52–53.

Braham, Randolph L. (2009): A keresztény egyházak és a holokauszt Magyarországon. In Ritter–Smith–Steinfeld eds. 2009, s. 194–201.

Braham, Randolph L. (2003): A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó.

Braham, Randolph (2014): Magyarország keresztény egyházai és a holokauszt. In A holokauszt Tinódija. Randolph L. Braham az új Múlt és Jövő folyóirat negyedszázadában. Tisztelgés a tudós 90. születésnapjára. Kőbányai János összeáll. Budapest: Múlt és Jövő Könyvkiadó, s. 143–178.

Büchler, Róbert, J. zostavil a preložil (2009): Encyklopédia židovských náboženských obcí na Slovensku 1. časť: A–K. Bratislava: SNM–Múzeum židovskej kultúry

Büchler, Róbert, J. zostavil a preložil (2010): Encyklopédia židovských náboženských obcí na Slovensku 2. časť: L–R. Bratislava: SNM–Múzeum židovskej kultúry

Büchler Róbert, J. zostavil a preložil (2013): Encyklopédia židovských náboženských obcí na Slovensku 3. časť: S–T. Bratislava: SNM–Múzeum židovskej kultúry

Büchler Róbert, J. zostavil a preložil (2014): Encyklopédia židovských náboženských obcí na Slovensku 4. časť: U–Ž. Bratislava: SNM–Múzeum židovskej kultúry
Eisen, George–Stark, Tamás (2014): Az 1941-es galíciai deportálás és a kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás: a magyar holokauszt első fejezete. Valóság (9)

Engel Alfréd (1995): A dunaszerdahelyi zsidó hitközség emlékkönyve. Pozsony: Kalligram /Csallóközi Kiskönyvtár/

Frojimovics Kinga–Molnár Judit (2009): A Világ Igazai Magyarországon a második világháború alatt. Budapest–Jeruzsálem: Balassi–Yad Vashem.

Fulbrok, Mary (2001): A német nemzeti identitás a holokauszt után. Budapest: Helikon.

Gaško, Mikuláš (2014): Nad úkrytom. A bunker felett. The trains of Death. (Spomienky košického advokáta. Egy kassai ügyvéd visszaemlékezései. Memories of an Attorney). Bratislava: Slovenská advokátska komora.

Gellér Ádám–Gellért János (2012): Az 1941. évi kőrösmezői deportálások. A kitoloncolásokat jóváhagyó minisztertanácsi döntés háttere. Betekintő. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának internetes folyóirata 2002/2. sz. http://www.betekinto.hu/2012_2_gellert_gellert

Gerlach, Christian–Aly, Götz (2005): Az utolsó fejezet. A magyar zsidók legyilkolása. Budapest: Noran Kiadó.

Glanc, Tomáš (1999): Stopy jmen mŕtvych. Kritická příloha Revolver revue 14, s. 37–46.

Görög Artur (1991): A kassai zsidóság története és galériája. Bné-Brák.

Gruber, Ruth Ellen (2010): Zsidó emlékhelyek Európában. Budapest: Geograph Kiadó.

Hídvégi Máté szerk. (2006): Boldog Salkaházi Sára. Emlékkönyv. Budapest: Szent István Társulat.

Iltis, Rudolf (1959): Die jüdische Gemeinden in der Tschechoslowakischen Republik nach dem zweiten Weltkrieg. Prag: Zentral-Kirchenverlag.

Jelinek, Ješajahu Andrej (2009): Dávidova hviezda pod Tatrami. Židia na Slovensku v 20. storočí. Praha: Vydavateľstvo Jána Mlynárika.

L. Juhász Ilona (2010a): Neveitek e márványlapon. A háború jelei. Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értékeléséhez. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet /Jelek a térben 3./

L. Juhász Ilona (2010b): A holokauszt emlékjelei tájainkon. Új Szó 2010. június 19., 12–13. p.

L. Juhász Ilona (2012): Különvonatok és előholokauszt. Az 1941-es kőrösmezői deportálás és a kamenyec-podolszkiji vérengzés emlékezete. Új Szó 2012. október 20., 24. p.

Komoróczy Géza (2000): Holocaust. A pernye beleég a bőrünkbe. Budapest: Osiris.

Koncsol László (2006a): Sedivi Lászlóról háromszor. In uő. Tegnap a holnap után. Pozsony: Madách Posonium, 104–127. p.

Koncsol László (2006b): Zsidómentő lelkészek és laikusok a Felvidéken. In uő. Tegnap a holnap után. Pozsony: Madách Posonium, 128–149. p.
Korčok, Martin (2015): Pracovný a koncentračný tábor Židov v Seredi. Pamiatky a múzeá 64/1, s. 38–41.

Kornfeld Tibor (2014): Volt egyszer egy zsidó város, Dunaszerdahely. H.n. [Dunaszerdahely]: Agentúra RADKO.

Lang, Tomáš–Štrba, Sándor (2006): Holokaust Židov na južnom Slovensku. Na pozadí histórie novozámockých Židov. Bratislava: Kalligram.

Majsai Tamás (1986): Iratok a kőrösmezői zsidódeportálás történetéhez, 1941. Budapest, Ráday-gyűjtemény évkönyve, IV–V.

Mičev, Stanislav (2009): Osudy ušlachtilých duší. In Žiak–Nižňanský–Snopko–Krajmerová eds. 2009, s. 98–122. p.

Nižňanský, Eduard (2010): Nacizmus, holokaust, sloveský štát. Bratislava: Kalligram.

Raab Ferenc (2000): A komáromi zsidók múltja és jelene. Komárom: KT Kiadó.

Ritter, C.–D. Smith, C.–Steinfeld, I. (2009): A holokauszt és a keresztény világ. Budapest: Egyházfórum–Balassi.

Somodi Henrietta (2001): Zsidók Bács-Kiskun megyében. Budapest: Makkabi Kiadó.

Strba Sándor–Lang Tamás (2004): Az érsekújvári zsidóság története. Pozsony: Kalligram.

Szenes Sándor (1986): Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok. Budapest: magánkiadás.

Szirtes Zoltán összeáll. (1996): Temetetlen halottaink, 1941: Körösmező, Kamenyec-Podolszk. Budapest: Magánkiadás.

Szita Szabolcs szerk. (2000): Tények, adatok a cigányok háborús üldöztetésének (1939–1945) tanintézeti feldolgozásához. Budapest: Magyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs Központ.

Turai Hedvig (2009): Emlékkő, botlatókő, próbakő. Holokauszt és kortárs művészet. In Az eltűnt hiány nyomában. Az emlékezés formái. Gantner B. Eszter–Réti Péter szerk. Budapest: Nyitott Könyvműhely, s. 34–53.

Varga László (2010): Velünk éltek. A nagymegyeri zsidóság története. Komárom: Komáromi Zsidó Hitközség.

Zubčeková, Helena (2006): História židovskej náboženskej obce v Tekovských Lužanoch. Vydané pri príležitosti výročia prvej písomnej zmienky o Tekovských Lužanoch. Tekovské Lužany: Obecný úrad.

Žiak, Miloš–Nižňanský, Eduard–Snopko, Ladislav–Krajmerová, Eva eds. (2009): Park ušľachtilých duší 3. Bratislava: Izraelská obchodná komora na Slovensku.

Príloha

Azkara v Hamuliakove
V Hamuliakove, susediacej dedinke so Šamorínom sa v piatok večer 19. júna konala askara v rámci tunajších každoročných obecných slávností. Konala sa popri pietnej spomienke na padlých vojakov I. a II. svetovej vojny.Pred šesťdesiatymi piatimi rokmi v roku 1944 bola aj odtiaľto deportovaná jediná tu žijúca osemčlenná židovská rodina Feigenbaum. Rodičia tejto rodiny Gábor (1881–1944) a Hedviga (1886–1944) sa so svojou dcérou a jej rodinou už nevrátili z koncentračného tábora smrti Osvienčim. Táto rodina vlastnila obchod a veľkostatok, na ktorom zamestnávala niektorých obyvateľov dediny, ktorí ich aj po mnohých rokoch mali v peknej a vďačnej spomienke ako ľudských a štedrých.
Pôvod židovstva v kedysi prevažne maďarskej dedinke siaha až do polovice 18. storočia. V 19. storočí tu žila rodina Gabriela Blaua, do ktorej sa v r. 1869 pri ženil z ďalekého Bardejova Abraham Feigenbaum, a vzal si ich dcéru Netty. Ujal sa neskôr dedičstva a viedol tu statok, obchod a krčmu. Možno dodať, že ani jedno zo šiestich detí Abrahama a Netty (vrátane Gábora) s ich rodinami neprežilo šoa, mimo ktorých potomkov, ktorým sa podarilo nejako zachrániť. Askara spomienková slávnosť na mŕtvych, spájajúca sa najmä s holokaustom v Hamuliakove začala koncertom židovských piesní v podaní melca-kantora Ervína Schönhausera na miestnom námestí, pred súčasným rekonštruovaným Domom kultúry, kedysi obydlím rodiny Feigenbaum. Obec spolu z pozostalou rodinou na tomto dome odhalila Feigenbaumovcom v roku 2004 pamätnú tabuľu. Naša spomienka pokračovala v miestnom parku pri pamätníku padlým oboch vojen a pri pamätníku šoa, ktorý bol slávnostne odhalený v roku 2006 vedením obce a hosťom prof. Pavlom Mešťanom, riaditeľom bratislavského Židovského múzea. Slávnostnými rečníkmi pri tohoročnej jubilejnej spomienke boli okrem starostu obce Jozefa Schnobla aj hostia za Židovskú obec Ing. Tibor Kornfeld a MUDr.Tibor Feldmár z Dunajskej Stredy.
Odznela ešte jedna trúchlivá židovská pieseň Ervína Schönhausera a po nej nasledoval kadiš, ktorý sa už tradične modlil dnes už 93 ročný Ing. Alexander Singer, syn tiež zahynulého posledného šamorínskeho rabína, Abrahama Jákoba Singera (1888–1944).
Zdá sa, že takáto spomienková slávnosť, keďže tu nebola prvá, sa stala v Hamuliakove už tradíciou. Pre túto obec je výnimočné aj to, že má ako snáď jedna z mála na Slovensku aj Židovskú ulicu (je na niekdajšom pozemku tejto rodiny), ktorú miestne zastupiteľstvo
pri pomenovávaní názvov ulíc zanechala pod týmto názvom tak, ako ju predtým všetci volali. Je to pre miest
Rozišli sme sa po tejto askare s pocitom vďačnosti za ňu a zadosťučinenia pre tých, ktorí
mučivo zahynuli v plyne koncentračných táborov, nakoniec zhoreli v peciach a nemajú svoj hrob.
Kiež je to mementom!
Ján Hevera
Šamorín a okolie 19, 1999/7–8, s. 5.

Pomník s menami obetí
Pietna slávnosť pri príležitosti 70. výročia holokaustu

29. júna bola v dunajskostredskom židovskom cintoríne pri príležitosti 70. výročia holokaustu spomienková slávnosť. Na pietnom podujatí odhalili pomník s menami 2735 ľudí, ktorí boli deportovaní z Dunajskej Stredy a okolia a zahynuli v koncentračných táboroch. Pomník je dielom sochárky Adrienn Kutak zo Šiah.
Slovenskú a izraelskú hymnu predniesol spevácky súbor Lajosa Bárdosa z Veľkého Medera, v mene dunajskostredskej židovskej náboženskej obce privítal prítomných Tibor Feldmár: veľvyslanca Izraela Alexandra Ben-Zviho, primátora JUDr. Zoltána Hájosa, viceprimátora László A. Szabóa a poslancov mestskej samosprávy. Na slávnosti bol ďalej prítomný čestný predseda Ústredného zväzu židovských náboženských obcí v SR Prof. Pavel Traubner, ústredný tajomník zväzu Martin Kornfeld, zástupcovia miestnych historických cirkví dekan Monsign. László Szakáll a duchovný reformovanej cirkvi Dr. Zsolt Görözdi, delegácia Zväzu protifašistických bojovníkov, zástupcovia židovských náboženských obcí z okolia, potomkovia ľudí, ktorí prežili hrôzostrašné roky a dnes žijú v Austrálii, Spojených štátoch, Kanade, či v Izraeli. Tibor Feldmár sa poďakoval Jurajovi Sternovi a Tiborovi Kornfeldovi, ktorý sizyfovskou prácou zostavili menný zoznam obetí. Ten však ešte stále nie je úplný: zhruba 300 osôb sa im ešte nepodarilo vypátrať. Na spomienkovej slávnosti si hrôzostrašné udalosti spred 70. rokov účastníci pripomenuli úryvkom z knihy Anima rerun – Duša predmetov z pera Évy Fahidi, ktorý predniesol herec Oszkár Gáti. Následne odhalili pomník obetí.
Tibor Kornfeld povedal: čas nie je schopný zaceliť bolestivé rany: „Holokaust poznačil aj nás, ale musíme spomínať, lebo ten, kto zabúda na minulosť, nemá budúcnosť.“ Veľvyslanec Ben-Zvi pripomenul, že intolerancia je aj dnes v každej spoločenskej vrstve prítomná, a je potrebné zdvihnuť hlas proti jej prejavom. Zoltán Hájos povedal: precíti bolesť židovstva, nakoľko aj jeho rodičov a starých rodičov perzekvovali na základe Benešových dekrétov. Odchod Židov z Dunajskej Stredy mesto ochudobnelo, a to nielen po hmotnej, ale aj po kultúrnej a spoločenskej stránke, nové generácie už nepoznajú zvyky a tradície Židov. „Preto nabádam dunajskostredskú židovskú náboženskú obec, aby vytvorila židovské múzeum, ktoré by podporilo aj mesto“ – navrhol primátor. Duchovný pastier reformovanej cirkvi vyzdvihol potrebu spomienky na obete. Pavel Traubner pripomenul: z takmer 3 deportovaných sa vrátilo len 600 ľudí, väčšina z nich definitívne opustila krajinu, v Dunajskej Strede sa ku svojim židovským koreňom hlási už len 60 osôb. Poslanec mestskej samosprávy Alexander Dakó vo svojom príhovore, ktorý predniesol v hebrejčine, angličtine a maďarčine, povedal: v roku 1944 Dunajskostredčania poslali na smrť Dunajskostredčanov, ale za to sa ešte nikto neospravedlnil. Preto žiadal duše obetí o odpustenie.
László Szigeti sa prihovoril v mene občianskych združení. Spochybnil možnosť kolektívneho odpustenia, ako aj to, či má niekto právo v mene mesta žiadať o odpustenie. „Som potomkom páchateľov a týmto sa dá len veľmi ťažko vysporiadať. Teraz sa tu ozvalo svedomie, ktoré sa samo od seba len ťažko lieči“ – povedal. Na konci pietnej slávnosti jeruzalemský kantor Baruch Wesely odriekol smútočnú a spomienkovú modlitbu za obete holokaustu.

http://www.dunstreda.sk/dh/content/pomn%C3%ADk-s-menami-obet%C3%AD
(stiahnuté: 22.8.2015)

Az emlékezés jelei
A holokauszt dél-szlovákiai mementói

(Összefoglalás)

A tanulmány a holokauszt emlékjeleit mutatja be, elsősorban Dél-Szlovákiára fókuszálva, viszont össz-szlovákiai kontextusban. Tárgyalásra kerülnek azok a Szlovákia határain kívül található emlékjelek is, amelyek kötődnek a mai Szlovákia területén élt holokausztáldozatokhoz (pl. Kamenyec-Podolszkij). A második világháborút követően a szocialista blokk országaiban a hatalom ellenezte a holokauszt-emlékjelek állítását, csupán az antifasiszta ellenállóknak állítottak emlékműveket. A túlélők azonban (ahol erre lehetőségük volt) a temetőkben vagy pedig a zsinagógákban valamilyen módon megörökítették a közösség elpusztított tagjainak emlékét. A temetői síremlékekre is felkerültek az áldozattá vált családtagok, rokonok nevei. Az 1989-es rendszerváltást követően jelentősen megváltozott a helyzet. Több település közterén is megjelentek a holokauszt mementói, néhány emlékjelet az egykori lerombolt zsinagóga helyén állítottak fel. A tanulmány kitér a roma holokauszt emlékjeleire is, valamint azokra is, amelyek a bátor életmentőkre emlékeztetik az utókort, többek között a három kassai születésű, Budapesten tevékenykedő nőre, Slachta Margitra, Bernovits Vilmára és Salkaházi Sárára. E két utóbbi hölgy maga is áldozattá vált, a zsidók bújtatásáért védenceikkel együtt őket is a Dunába lőtték a nyilasok.

Die Zeichen der Erinnerung
Mahnmale des Holocaust in der Südslowakei

(Zusammenfassung)

In der Studie werden die Erinnerungszeichen des Holocaust präsentiert – der Fokus liegt vor allem auf der Südslowakei, wobei die Zusammenhänge in einem gesamtslowakischen Kontext erörtert werden. Es werden auch jene Mahnmale einbezogen, die sich außerhalb der slowakischen Staatsgrenzen befinden, aber doch in einer engen Verbindung mit den Holocaust-Opfern aus dem Gebiet der heutigen Slowakei stehen (z. B. Kamjanez-Podilskyj). Nach dem Ende des Zweiten Weltkrieges hat die Staatsmacht in den Ländern des sozialistischen Blocks die Errichtung von Holocaust-Mahnmäler missbilligt, es wurden lediglich Erinnerungszeichen für die antifaschistischen Widerstandskämpfer gestiftet. Die Überlebenden haben jedoch die Erinnerung an die verstorbenen Gemeindemitglieder in den Friedhöfen oder Synagogen in gewisser Form – je nach ihren Möglichkeiten – immer wieder festgehalten. Die Grabmäler in den Friedhöfen wurden ebenfalls mit den Namen der verstorbenen Familienmitglieder versehen. Nach dem Systemwechsel im Jahre 1989 hat sich die Situation erheblich verändert. Im öffentlichen Raum mehrerer Gemeinden sind Mahnmale des Holocaust erschienen – einige dieser Zeichen wurden an der ehemaligen Stelle der (zerstörten) Synagoge errichtet. Die Studie geht des Weiteren auch auf die Erinnerungszeichen des Holocaust der Roma ein. Thematisiert werden auch solche Denkmäler, die die Nachwelt an die mutigen Lebensretter erinnern – so etwa an die drei gebürtigen Kaschauerinnen, die in Budapest tätig waren: Margit Slachta, Vilma Bernovits und Sára Salkaházi. Die beiden letzteren Damen sind dabei selbst zum Opfer geworden – für die Hilfe und das Versteck, die sie jüdischen Personen geboten haben, wurden sie von den Pfeilkreuzlern – zusammen mit ihren Schützlingen – in die Donau geschossen.

Műszövés Őriszentpéteren a 19–20. század fordulóján

„Az utazásom Kés márkra 1884dik évben!
Őri Sz. Péterről indultam Augusztus 30dikán szombaton;
Csákányig fizettem 1 forint 50 kr,
Csákánytól Szombat helyig 97kr, –
Szombat helyről Bécsig 4 f. 39 kr,
Bécstől Pozsonyig, 1 f. 65 kr,
Pozsonytól Poprádig 10 f. 63 kr,
Poprádról Kés márkig 50 kr.
Nagyobb álomások Szombat hely; Bécs új hel;
Bécs; pozsony; Bécsen alul a morva határon megy
a gőzös a morva folyón át megy a morva fojó vallasztja
ausztriát magyar országtól!
Augusztus 30dikán estve 7 órakor érkeztem Pozsonyban
31dikén ott üdőztem nevezetesseb helyeit meg néztem!
Pozsonyból indultam Szeptember elseén reggel 10 órakor
Poprádra érkeztem estve 7 órakor poprádról Kés márkra,
kocsin érkeztem 10 órakor estve;
utazás Pozsonytól Kés márkig nagyobb álomások;
Pozsony; Bazin; Nagy Szombat; Pöstyén! Vág új hely!
Trencsén! Trencsén Tepla! Ílava – – Puczkó,.
Nagy Bécse; Zsolna; Rutka, Turány Rózsa hegy,.
Liptó Szent miklós; Liptó újvár; Csorba! Lucsivna!
Poprád felka; – –
Pozsonytól indulva a vas út mely az embert viszi
a vág völgyi vas útnak nevezik! Bal oldalon a morva
határ van; melyet a Kis Kárpátok jeleznek;
Trencsénnél a vas út a vág fojón megy át!
Trencsén város és a vár rom mely igen szép a jobb
oldalon fekszik, hajdan gr. Íllés háziaké volt, később;
Csák Mátéé, Zsolnától mindig ma[ga]ssab hegyek jőnek
jobról és balról; és fojton a vág fojó mellet megy a vas út,
mi előtt Rutkára Érkezik egy alag úton megy keresztűl
a vas út. Rutkától a vidék még szebb kezd lenni. Liptó
Szent Miklóson már a nagy Liptói hegyek láthatók;
Liptó Szent miklóstól a harmadik állomáson kezdődik a
Kárpát hegység! és Lipptó Sz. miklostól a vas út fojton fel
felé megy; Csorbai állomástól pedig le felé egész Poprádig;”
„Késmárkot kelet felől szintén magas hegyek kerittik;
a mit jeruzsálem hegynek neveznek; leg nagyobb
épület az Evangélikus templom második a katholikus templ
Két fő úttzája van, melyben mind emeletes házak vannak,
a mű szövő iskola a régi téren van; én a régi téren laktam
özvegy Grámonnénál, kinek fia már szövő tanittó!
Kosztelenczki János mű szövő barátommal laktunk egygyüt”

Ez a furcsa helyesírású leírás szép, rendezett kézírással, fekete tintával írva egy ma már elég viharvert állapotú könyv első oldalain olvasható. A könyv része Kovács Antal őriszentpéteri takácsmester hagyatékának, amely az ő és cége, a Kovács és Czihák Műszövőde (sic!) hivatalos dokumentumait tartalmazza. A hagyatékot unokája, Horváth Juliánna és férje, Markó Gyula ajándékozta az Őrségi Gyűjteménynek, onnan került a körmendi múzeumba.1 Tanulmányom ezt a forrásanyagot dolgozza fel azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet a takácsmesterség e sajátos és rendkívül fejlett ágára és a kézművesipar történetének a 19–20. század fordulóján végbement változásaira.
A múzeumba került dokumentumok a következők:
84.11.1. Kovács Antal műszövő mester [megrendelései] 1884.
A könyvben a késmárki utazás leírásán kívül egy Jacquard-szövőgép és a hozzá tartozó eszközök, egy szövőszék, valamint alkatrészek, eszközök és mintakártyák beszerzéséről szóló lista, a mester megrendeléseit, a behozott házi fonal mennyiségét és a teljesítést tartalmazó bejegyzések olvashatók 1903-ig.
84.11.2. El adott munkák naplója
A napló a cég megrendeléseit, az egyes termékek mennyiségét és árát is tartalmazza. A „Kovács Antal műszövő 1884” megrendeléseit folytatja egy év átfedéssel, 1902-től 1912 októberéig. A könyv végébe céges, illetve szakmai feljegyzések, a segédeknek kifizetett pénzösszegek kerültek.
84.11.3. Fonal raktárkönyv. Termelési könyv. és Calculation könyv.
Első része 1903. május 1-től kezdődően tartalmazza a különféle szövött termékek anyag- és munkabérszükségletét. Az 5–6. oldalon a damasztáruk mintáinak nevét és számát sorolja fel, majd a termékek befűzési rendjét, végül termékenként egy-egy lapon a megfelelően kikalkulált árakat. Több oldalon csíkos anyag – valószínűleg rolónak való „csinvat” – színritmusának leírása található.
84.11.4.a A Kovács és Czihák cég nyomtatott árjegyzéke 1903.
A borítólapon szereplő cím szerint: „Az 1900 évi első iparpártolási kiállításon díszoklevéllel kitüntetett Kovács és Czihák műszövöde Őri Szent Péter Vasmegye, Vasúti állomás: Csákány. Árjegyzék damaszt lenáruk, vásznak, gör- és fafüggönyökről. Nyomatott Bertalanffy Józsefnél Körmend. 1903.”
84.11.4.b Notesz
Első 12 oldalán a különböző termékek táblázatszerű felsorolása található méretválasztékkal és árakkal, majd különböző feljegyzések, számolások és megrendelések viszonylagos összevisszasága következik. Kiemelkedik közülük a 23. oldal, amelyen a feljegyzés írója valószínűleg valamelyik testületi ülésre való felkészülésként több kérdésbe foglalva az iparosmesterek problémáival (házalás, engedélyek, boltnyitás, kereskedés) foglalkozik.
84.11.5. Pénztárkönyv
Nagyméretű, franciakockás füzet, amelybe több témáról írtak feljegyzéseket, és minden új témánál a lapok számozása is újra kezdődik. A Pénztár számla és Pénztár napló, valamint a Gyűjtő napló töredékei mellett itt is megtalálható a damasztabroszok és szalvéták árkalkulációja, valamint Kovács Antal, majd Czihák Nándor betétjeinek és kivétjeinek felsorolása, valamint egyéb üzleti kiadások.
84.11.6. Kovács Antal levelezése
Főként 1903 utáni, tehát a társas vállalkozás korszakából való különféle üzleti levelek, árajánlatok, megrendelések, fuvarlevelek és számlák. Legérdekesebbek a különböző fonalgyártók, közülük is a Heinrich Palme morvaországi cégének árajánlata, amelyhez fonalmintákat is mellékeltek. Így fogalmat alkothatunk a színes damasztáruk, kávésterítékek lehetséges (kék, sárga, rózsaszín) színösszeállításáról is. Ebben a csomagban van egy 1891-ből származó, Kovács hitelképességéről szóló igazolás, valamint a Soproni Kereskedelmi és iparkamara engedélye egy mángorló állami pénzből történő vásárlására.2
A hagyaték másik fontos része egy később nyilvántartásba vett tétel, amelyben a takácsmester mintáinak egy része is látható.
2008.5.1. Céhartikulusok (1820) kézzel írott, töredékes másolata, amelynek utolsó lapjaira néhány bonyolultabb, de hagyományos (szedett/lanszé) mintát rajzoltak.
2008.5.4. Kovács Antal mintakönyve, és a benne lévő két külön lapon lévő minta leltári száma 2008.5.2. és 2008.5.3. Domonkos Ottó közli összefoglaló művében. (Domonkos 1998, 86 és 290–305) Ő azonban – valószínűleg csak a fénymásolt és összekeveredett lapok alapján – téves következtetésekre jut: a mintagyűjteményt Balázs János miháldi szövész művének tartja, akinek Kovács Antal benősült a családjába. (Domonkos 1998, 290) Domonkos a hagyományost és archaikust előnyben részesítő szemléletet követve nem tartja valami nagyra a 43 „mintát” – tulajdonképpen 42 darab, kártya kiverésére szolgáló kötésrajzot és a végén egy, 5 nyüsttel leszőhető, hagyományos mintarajzot – tartalmazó együttest. „Kizárólag damasztszövésre tervezett nagy rózsák, növényi motívumok sorakoznak e lapokon, bár nem valami nagy rajzkészségről tanúskodó mester próbálkozásaiként.” (Domonkos 1998, 86)
A mintakönyvbe belerakott két különálló és külön leltári számon is szereplő lap valóban Miháldról származik. Kovács Antal kapott és nyilvántartása szerint vásárolt is ilyen kötésrajzokat és Jacquard-géphez használható lyukkártyákat. Mivel késmárki tanulmányainak köszönhetően maga is tudott hasonlókat készíteni, valamint vejére, Horváth Elekre mint textiltervezőre és rajztanárra emlékeznek utódai,3 valószínűnek tartom, hogy ezeket a lapokat csereberélték is az egymással jó kapcsolatot ápoló szövőmesterek.
Ennyi tehát a rendelkezésünkre álló forrásanyag, amelyből rekonstruálni tudjuk egy nyugat-magyarországi községben4 sikeresen működő iparos, majd cégalapító vállalkozó életútját, és a takácsmesterségnek a 19. század végén, 20. század elején történt átalakulását.
Kovács Antal életpályája arra a korszakra esik, amikor a céhes szervezetek felbomlása után, a hagyományos mesterségek korábbi keretek közötti művelésének ellehetetlenülésével a kézműveseknek új utakat, új formákat kellett keresniük megmaradásuk érdekében. Ebben a korban mind a falusi, mind a városi lakosság textiláruk iránti igényeit döntően a gyári tömegtermelés elégítette ki. A hagyományos takácsműhelyek általában nem voltak képesek sem mennyiségben, sem minőségben az olcsó és színes anyagokkal szemben állni a versenyt. Ugyanakkor a polgárosuló társadalmi rétegek körében megjelent a korábban csak a gazdag nemesi körök számára elérhető, a kor divatjának megfelelő árufélék iránti kereslet, s ezt a modernizálódó kisüzemek még évtizedekig képesek voltak kielégíteni. Ilyenek működtek Őriszentpéter mellett Egyházasrádócon, Körmenden, Csornán, és másutt.
Az átalakulást mindenekelőtt az ismeretek új módon – államilag szervezett, iskolai keretek között – történő megszerzését jelentették. Másrészt új, fejlettebb módon történt az ipar­űzés kereteinek megszervezése és működtetése, amelyhez az ismereteket, ötleteket, kapcsolatokat szintén az iskoláztatáson, illetve magán az iskolán keresztül szerezhették meg a tanulók. A termékszerkezet átalakítása már az otthon, saját műhelyben dolgozó iparosok feladata volt. Ehhez az indulási eszközöket, gépeket – az iskola segítségével – ugyancsak az állam igyekezett biztosítani. Végül a termékek minőségének biztosítása, új termékek bevezetése és a régi típustermékek minél változatosabb mintával való előállítása, valamint azok népszerűsítése ismét csak a mesterek rátermettségén, ambícióin múlott.

Kovács Antal 1848. május 28-án, Őriszentpéteren született.5 Édesapja, János az 1848-as őrségi katonai összeírásban földművesként szerepel, de a vele együtt, az egy háztartásban összeírt négy fiútestvér közül Kovács György és apai nagybátyja, Mihály foglalkozásaként takács van bejegyezve.6 Kovács János felesége, Baksa Katalin ugyancsak egy őriszentpéteri takácsmesternek, Baksa Sándornak volt a leánya és Baksa József takácsnak a testvére.7 Egészen bizonyos tehát, hogy a népes takácsfamíliából származó Antal családja körében sajátította el mestersége alapjait. Önállóan 1870 körül kezdett dolgozni.8
Az 1880-as években jelentős változások történtek a takácsmester életében.9 Az 1884-es ipartörvény előírása szerint iparengedélyt csak megfelelő szakképesítést szerzett és erről sikeres vizsgát tett mester kaphatott. A családi műhelyben elsajátított tudás ehhez nem volt elegendő. Saját ambícióin kívül nyilván ez volt az oka annak, hogy Kovács Antal valamikor az évtized közepe táján két évre az ország egy távoli városába, Késmárkra utazzon, és szakmai tanulmányokat folytasson az akkor még csak mintegy 15-20 tanulót felvevő szövőipari szakiskolában, amelyet a korai években a szepesmegyei háziipari egyesület, majd a Földművelési, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium tartott fenn. (1. kép) Ez a Műszövő Szakiskola lett Erdélyen kívül szinte az egész Kárpát-medence legnagyobb és legszínvonalasabb textilipari oktatási központja. Életre hívója az az állami törekvés volt, amely a céhek megszűnte után, a 19. század folyamán igyekezett a magyar ipart az ausztriai színvonalra fejleszteni, ezzel együtt a magyarországi kis- és kézműiparosoknak önállóságukat is megőrizve tisztességes megélhetést biztosítani.10 (Domonkos 1991, 115–120) Az oktatás célja volt nagy tudású iparosokat képezni, akik a gép- és műszövés elméletét és gyakorlatát olyan szinten elsajátítják, hogy piacképes termékeket tudnak előállítani, és a vállalkozásokhoz szükséges ismeretekkel is rendelkeznek. Ugyanakkor a kereskedőket is ellátni a megfelelő tudással a szövetek értékének meghatározásához.11

1. kép: A Késmárki Műszövő Szakiskola alaprajza
Az iskolában nemcsak a szövéssel kapcsolatos tananyagot: szakrajzot, anyag-, kötés- és szerszámtant, szövetelemzést és -számítást oktattak a résztvevőknek tankönyveket is kezükbe adva, hanem általános tárgyakat: magyar nyelvet, helyesírást és szaknyelven történő írás-olvasást, számtant, mértant és mértani rajzot, szabadkézi rajzot is. Ezenkívül az alapvető vállalkozási ismereteket, a könyvvitelt és az üzleti levelezést is el kellett sajátítaniuk.12 Erre elméleti és gyakorlati órákon készültek fel a szakmai műhelygyakorlatokkal párhuzamosan, és vizsgát is kellet tenniük. Az oktatás nyelvéről nincs szó az Értesítő füzetekben, de Baán József panaszaiból tudjuk, hogy a szakmai része általában német nyelven folyt. (Domonkos 1991, 115) Ezt persze nem lehet csodálni, hiszen az iskolának otthont adó Késmárk és általában a Szepesség iparos lakosságának tekintélyes része német volt, az oktatókat is a magas színvonalú textiliparral rendelkező cseh, német és morva területekről hívták meg az iskolába. Az értesítőben külön kiemelik, hogy a tanulók – egy kivétellel – más nyelvet is beszélnek.13
A gyakorlati oktatáshoz a gépek karbantartása is hozzátartozott. A Késmárkon megkezdett könyvben a következő receptet olvashatjuk: „A sima gép részeket meg lehet ovni (sic) a rozsdától; oly képpen; viaszt fel olvasztjuk terpentin közé keverjük hogy ez tömeget képezzen, ezzel időnként be kenjük;”14
Az iskola által nyújtott előnyök közé számít az is, hogy a végzett iparosok jó kapcsolatokat alakíthattak ki egymással, valamint olyan gyárak és cégek címeihez juthattak hozzá, ahonnan később gépeket, fonalat, készárut rendelhettek. Ezek a címek Kovács Antal dokumentumaiban, mintakönyvében is megtalálhatók.15
A tanulmány elején idézett útleírás az egyetlen bizonyítéka annak, hogy Kovács Antal a műszövő szakmát a Késmárki Állami Szövőipari Szakiskola tantermében és műhelyében tanulta. (Bősze–Léces 1996, 16–18)16 A könyvének címkéjén szereplő évszám alapján vélhető, hogy az 1884/85-ös és 1885/86-os tanévet töltötte a szakiskolában, ahová 36 évesen képzett takácsként iratkozott be. Iparát gyakorló, nős, gyermekes, valószínűleg katonaviselt17 emberként nyert felvételt, hogy megfeleljen a századvég kihívásainak.
Bár hivatalos dokumentuma nem maradt tanulmányainak, az iskolában szerzett szakmai és vállalkozási ismeretek egész további életét és pályafutását meghatározták. A forrásokban szereplő adatokból nagyon jól nyomon követhető, mi mindent hasznosított a takácsmester az iskolai oktatásból és a régitől gyökeresen különböző szemléletmódból.
Nemcsak a korábbinál magasabb szintű szaktudásnak jutott itt birtokába, amelynek segítségével teljesen új típusú (damaszt) termékeket készíthetett és ajánlhatott szélesedő vevőkörének, hanem olyan gyümölcsöző kapcsolatokat alakított ki, amelyek segítségével saját céget alapított és működtetett, eszköz-, gép- és fonalmegrendeléseit az itt megismert és ajánlott, megbízható cégekkel bonyolította, cégtársa, segédei vagy bedolgozói ugyancsak a szakiskola tanulói voltak hosszabb-rövidebb ideig. Sőt Késmárkon tanult, majd dolgozott későbbi veje is, aki valószínűleg mindvégig segítségére volt vállalkozásában.
Tanulmányaival egy időben bővítette ki műhelyét az 1885-ben minisztériumi támogatásból megvásárolt 300-as Jacquard-géppel, és egy másik, hagyományos szövőszékkel is.18 Ezeket a gépeket a szakiskola ajánlására és közreműködésével szerezték be az arra érdemesnek talált iparosok. A gépek összeszerelésében pedig a tanárok és műhelyvezetők is részt vállaltak.
Iparigazolványát 1890-ben kapta kézhez a következő szöveggel:
„Kovács Antal őri szt péteri lakos kellően bejelentette, hogy Őri Szt. Péter község területén műszövő ipart szándékozik űzni. Miután az 1884. XVII. t.cz. által előírt kellékekkel igazolta azt, hogy ezen ipar űzésére jogosult, Kovács Antalt 109/1890 szám alatt bejegyeztük iparlajstromunkba és részére ezen iparigazolványt kiadtuk. Kelt Szentgotthárdon 1890. június hó 27-n. Papp Antal sk. főbíró mint I. fokú iparhatóság”.19 (Horváth 1998, 137)
1898-ban a Soproni Kerületi Kereskedelmi és Iparkamara értesíti, hogy a minisztériumtól max. 400 forint értékben egy „simító sajtó”, azaz mángorló vásárlására kapott pénzt és engedélyt.20 Látható tehát, hogy a Késmárkon tanultak bővülést, fejlődést hoztak az őriszentpéteri szövödébe.
Rendeléseinek nagysága valószínűleg meghaladta a szokásos mértéket, a levelezésében ugyanis az őriszentpéteri elöljáróság, valamint a szentgotthárdi közjegyző 1891. március 22-én kelt igazolása is szerepel, amely tanúsítja, hogy a műszövész ingó és ingatlan vagyona 2.000 forintot tesz ki, tehát a rendelései kockázat nélkül teljesíthetők.21
Hogy ez az ingatlan vagyon – a műhely felszerelését nyilván nem számolva – miből állt, az Első Magyar Általános Biztosító Társaság egy későbbi, 1926-ban kelt kötvényből tudható meg. A kötvényen vegyes falazatú, cseréptetős lakóház, téglából épült és cseréppel fedett istálló és pajta, valamint egy fából készült, zsúpfedelű ól szerepel.22 Bár a dokumentum későbbi, a mester halála után valószínűleg nem változott a telken lévő épületek száma és jellege, ami teljesen megfelel egy átlagos nyugat-dunántúli parasztporta épületállományának.23 (Bali 2012)
Kovács Antal gyorsan és jó érzékkel kamatoztatta a Késmárkon megszerzett tudást és az állami támogatással kapott gépeket. Részt vett a 19. század második felében már több-kevesebb rendszerességgel megrendezett iparkiállításokon. Az 1887-es Vas vármegyei Iparkiállításon a bírálóbizottság ezüstéremmel tüntette ki. (Horváth 1998, 138) Az 1986-os Ezredéves kiállításra is egész kollekciót küldött. A kiállítás katalógusának 44. oldalán olvasható szöveg szerint „damaszt asztalnemüek és egyéb műszövő készítmények, lanczezirozott24 magyar munkák, smyrna szőnyegek” is szerepeltek tőle. (Domonkos 1998, 290) A listán szereplő tételek mindegyike megtalálható a késmárki értesítő felsorolásában is, amely a Műszövő Szakiskolában diákok által készített és a kiállításra beküldött textileket tartalmazza.25 A tanulók által „kiállított tárgyak középpontját egy teríték képezi, mely a koronázási jelvényeket mutatja »Millennium 1896« felírással.” Ennek a kiemelt terítéknek a megfelelője is megvan Kovács kiállítási anyagában. Ez pedig egy hatszemélyes abrosz, amely középen Árpád fejedelem bőrsisakos arcképét, különböző magyarság-szimbólumokat és Thaly Kálmán: Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted kezdetű versének első szakaszát ábrázolja. (A terítő részletes technikai és ikonográfiai elemzése: Marx 2008.) Az Árpád-abrosz a bírálóbizottság tetszését elnyerte, készítőjét „haladásért” kiállítási éremmel tüntette ki. Az érem Őriszentpéteren volt látható, a róla kiadott díszes oklevelet pedig a körmendi múzeumban őrzik.26 (2. kép) Kevesen voltak díjazott szövők. Rejtő Sándor iparfelügyelő, műegyetemi tanár, a kiállítás sokkötetes elemzésében így írt róluk:
„Meg kell továbbá említenem, hogy három szövő az ezredéves kiállításra történelmi képeket szőtt. Képek szövése rendes viszonyok között ugyan érdemnek nem róható, de jelen esetben, mert a nagy fáradsággal és költséggel járó munkát a millennium fényének emelése érdekében végezték, dicséretet érdemelnek. E három derék kisiparos neve: Virág Apró József Kecskemétről, Török István Körmendről s Kovács Antal Öri-Szentpéterről.” (Rejtő 1897, 626)

2. kép: Az Ezredéves kiállítás oklevele (1896)

A három abroszból kettőt a zalai múzeumok őriznek: a kisebbik, Árpád-fejes a Göcseji Múzeum néprajzi gyűjteményében, a Török István által szőtt 12 személyes, hatalmas damaszt, amelyen Munkácsy Honfoglalás című képe látható, a nagykanizsai Thúry György Múzeum helytörténeti gyűjteményének darabja. (Marx 2014, 111–120)
Az Árpád-abrosz fehér és színes változatban is készült. Millenniumi debütálása után a mester nyilván még több példányt is készített belőle, kettő közülük üzleti könyveiben is szerepel. Egyik ismeretlen dátummal, de még 1903 előtt Wágner Antalhoz került Rábakeresztúrra27 (ma Heiligenkreuz, Ausztria), a másikat az El adott munkák naplójának tanúsága szerint Bereczky Emma vette meg 1909. március 12-én.28 Utóbbiról tudjuk, hogy 62 korona 85 fillért fizetett érte. Ez az összeg igen magas volt, több mint tízszerese az ugyanakkor vásárolt, azonos méretű (158×180 cm-es), de tucatjával szőtt damasztabroszoknak, amelyeknek ára 5 korona 50 fillért tett ki. Az árat nemcsak a nagy fáradsággal és költséggel járó munka, hanem valószínűleg az elnyert kiállítási díj is befolyásolta.
Az abrosz egy sárga láncfonallal készült változatát Batári Ferencnek, az Iparművészeti Múzeum egykori osztályvezetőjének gyűjteményéből árverezték el 2006-ban.29 Ez azt jelenti, hogy az abroszt Kovács legalább kétszer vetette fel a Jacquard-szövőszékre. A készítésre a mintarajzok kapcsán még visszatérek.
Az új termékek bevezetéséhez elengedhetetlen volt a magasan képzett munkatársak foglalkoztatása. Késmárki iskolából került ki két legfontosabb munkatársa, Horváth Elek és Czihák Nándor.
Horváth Elek 1868. augusztus 6-án született Őriszentpéterben.30
Már 1893 januárjában szerepel Kovács elszámolásaiban „Elek munkája”, amikor is 274 db különböző textil szövését és az érte járó fizetséget számolta össze munkaadója.31 Nem derül ki, hogy ezt és a sok későbbi munkát bedolgozóként vagy segédként teljesítette-e.
A késmárki értesítőkből tudjuk, hogy az 1894/95-ös tanév végén mint őriszentpéteri önálló szövő záróvizsgát tett.32 A következő években pedig olvashatjuk, hogy Tschörner József mérnök-igazgató iskolai működésén kívül, Magyarits iparfelügyelő megbízásából a házi szövőipar emelésére … „szövőszékeket építtetett szövőmesterek számára Iváncon, Szentesen és Eőri-Szt. Péteren.”33 Bartos Miklós művezető pedig segédkezett a szövőszékek felállításánál, valamint Jacquard- és damasztrajzokat készített és kártyákat vert ki, szakértői tanácsokat adott különböző helyeken lakó iparosok, szövők számára.34 A fenti őriszentpéteri fejlesztések – akárcsak tíz évvel korábban Kovács Antalnál – valószínűleg a frissen végzett Horváth Elek műhelyében történtek.
Horváth azonban nem maradt meg az otthoni szövőszék mellett. Mint az Értesítőkben olvasható, a 61766/1899-es minisztériumi ügyiratban, mint ösztöndíjas művezető jelöltet a szövőiskolához osztották be. A szabadkézi és szakrajz oktatásában is segédkezett, valamint rajzokat készített a műhely számára is.35 Iskolai „karrierje” folyamatos. 1900-ban segédművezető, 1902-től művezető, 1906-tól segéd-raktárkezelő, majd 1907-től a fonal- és áruraktár kezelője lett, emellett szakrajzot oktatott. 1909-ben „ötödéves pótlékban” részesült. Az 1910/11-es tanévi értesítő hiányzik a sorozatból, ezért nem tudjuk, miért vált meg állásától, a következő értesítőben már nem szerepel.36
1900 utolsó negyedévében tagjai közé választotta a Magyar Iparművészeti Társulat.37 E minőséget jelző tagság mutatja, hogy az őriszentpéteri szövöde a sima vászon és felszedett mintás abrosz szövésétől az iparművészeti munkák tervezéséig jutott.
Iskolai állása mellet rendszeresen dolgozott Kovács Antalnak is.38 Közben 1903 januárjában feleségül vette Kovács Antal leányát, Juliánnát.39 Az esküvőt Őriszentpéteren tartották, de elsőszülött gyermeküknek, Győzőnek Juliska Késmárkon adott életet ugyanazon év november 21-én. A második gyermek, Horváth Juliánna 5 évvel később már Őriszentpéteren született.40 (3. kép)
Valószínű, hogy Horváth Elek Késmárkról hazatérve együtt élt és dogozott apósával. A mintakönyv családi bejegyzéseinek végére ő írta be Kovács halálának és temetésének időpontját. Nem maradt azonban végleg együtt a családjával. Elvált feleségétől és másodszor is megnősült. Unokájának közlése szerint nyugdíjaskorában költözött csak vissza Őriszentpéterre, addig Szombathelyen textiltervezőként, festőként és rajztanárként dolgozott. Munkái, rajzai és az azok alapján kivert kártyák, amelyek a Jacquard-gépet szebbnél szebb minták előállítására vezérelték, nagyban hozzájárultak Kovács Antal műhelyének és később cégének sikeréhez.

A másik fontos személy a műszövő mester életében Czihák Nándor volt. Az iskolai értesítők szerint Szamos-Dobokán (Doboka, majd Szolnok-Doboka vm., ma Románia) született 1876-ban. Hat elemit végzett, majd esti tanfolyamon kezdte a szövőiskolát az 1896/97-es tanévben,41 a következőben lett rendes tanuló. Nagyon jól tanult, számtani, magyar nyelvi és rajzi pályamunkáival díjakat nyert, ösztöndíjat is kapott.42 Az 1899/1900-as tanévben már raktárnokként részt vett a Mesterek tanfolyamán Bartos Miklós művezetővel együtt (aki az Őriszentpéterre szállított szövőgép összeszerelésében és a mintakártyák, szakrajzok előállításában részt vett).43
A felsőbb tanügyi hatóság 108722/1907 ügyiratában ösztöndíjas művezetőjelöltté nevezte ki, és az újonnan berendezett kézi és gépszövő műhelybe osztatta be.44 Ettől az időtől kezdve a kongré szövését is oktatták a szakiskolában. 1911-ben Czihákot segédművezetővé nevezték ki, a következő évben pedig véglegesítették állásában,45 sőt tanulmányútra – mintegy a „vándorlást” helyettesítendő – 200 korona költséget engedélyezett neki a minisztérium.46 Kovács Antal halálakor 1915-ben még mindig a Szakiskola segédművezetője volt. Késmárki raktárnoki és művezetői állásával párhuzamosan – mint azt a későbbiekben részletezem – Őriszentpéteren is dolgozott, sőt a dokumentumok egyikében 1903-ban, mint „helybeli” lakos szerepel.47 Lehetséges, hogy a közös vállalkozás miatt váltott lakóhelyet.
Megállapítható, hogy Kovács Antal biztosította a szakmai színvonal feltételeit egy korszerű vállalkozás megindításához.
1903 elején ugyanis Kovács Antal a fiatal szakemberrel közösen társas vállalkozást hozott létre, a Kovács és Czihák Műszövődét (sic!). Ettől az évtől kezdve a két vállalkozó egyenlő mértékben viselte a beruházási és működési költségeket, és egyenlő mértékű osztalékot vett fel a cégtől.48 Olyan esetben, amikor a kiadások meghaladták a közös cég lehetőségeit, Kovács Antal és Czihák Nándor magánszemélyként adta be a szükséges összeget, amelyet aztán a Műszövőde részletekben visszatörlesztett nekik.49 Volt példa a külső kölcsönfelvételre is: „500 Korona kölcsöntől a késmárki tak[arék]”.50
Közvetlen okirat a vállalkozás alapításáról nem került a múzeum birtokába, a „közjegyzőnek”51 és az „ipar engedélyért”52 fizetett díjakból következtethetünk az átalakulásra. A felmerülő költségekből az is kiderül, hogy az új vállalkozás a tevékenység kiszélesítése mellett a helyiségek megfelelő bővítésével, új műhely építésével járt együtt.53
A tanultaknak megfelelően Kovács a korszerű vállalkozás adminisztrációs eszközeit is biztosította. 1903 nyarán szerezte be üzleti könyveit, bélyegzőjét és a levelezéséhez szükséges papírárut, bélyeget, írószert. Vett egy szekrényt is 16 koronáért, amiben talán a megnövekedett mennyiségű hivatalos iratokat tartotta.54
Mindenképpen új jelenség, és a szemléletváltás újabb bizonytéka, hogy a korai időkben reklámra is költöttek. A kiadások között szombathelyi és budapesti lapokban megjelent hirdetések szerepelnek.55 Ugyancsak 1903-ban a cég Bertalanffy József körmendi nyomdájában árjegyzéket is56 nyomatott. (4. kép) Ebben a hagyományos, Kovács Antal takácsműhelyében korábban is készült textileknek – hímes abroszok, kendők, törölközők, ágyneműk, vásznak stb. – már csak az utolsó oldalon jutott néhány sor. Helyettük a korábban kevésbé jelentős szerepű damasztáru szélesebb választéka mellett megjelentek az új típusú termékek, a különféle függönyök, rolók és redőnyök is. Az árjegyzéket postán küldték ki a reménybeli vevőknek.57
A vállalkozás megindítása a műhely bővítését, új gépek beszerzését is magával hozta. Ezek közül is kiemelkedő jelentőségű volt a Kluge kékfestő cégtől vásárolt mángorló,58 amely lehetővé tette, hogy a textil minőségét javító és a damaszt mintáit kiemelő, a kelme felületét fényesítő appretúrát is helyben végezhessék el. A mángorlást újonnan felépített külön épületben végezték. Ezenkívül egy kártyaverő gép is tartozott az új beszerzések közé,59 valamint egy vetőállvány és vetőléc vagy felvetőléc a láncfonalak kimérésére.60 Vásároltak nagymennyiségű nyüstszálat és zsinórt a gépek felszereléséhez.61
A műhelynek lehettek másféle gépei is. A hagyatékban szerepel ugyanis két fotó, az egyik Kovács Antalt, feleségét, Laczó Máriát és leányát, Juliánnát ábrázolja még fiatal leányként, vélhetőleg valamikor az 1890-es évek végén, talán a millenniumi sikerrel kapcsolatosan.62 (5. kép) A másik, szintén dátum nélküli fotón63 egy hölgy áll, akit sem az őriszentpéteri adatközlők, sem a múzeumi kollégák nem tudtak azonosítani. Ez a műhely belsejében készült, és két gép látszik rajta, a nő bal keze felé eső gép egy vetülékcsévélő, a jobb keze felé eső pedig valószínűleg egy angol típusú láncfelvető gép.64 (6. kép) Még a vállalkozás kezdetén sor került újabb, 400-as két Jacquard-gép beszerzésére.65 A finomabb áruk szövésére azonban kellett nagyobb szövőgép is – a Termelési és Calculation könyvben felsorolt 600-as szövésű damaszttermékek erre engednek következtetni.

6. kép: A Kovács és Czihák cég műhelye csévélőgépekkel (1900-as évek)
A műszövő műhely felszereléséhez feltétlen hozzátartoztak a különböző mintarajzok66 és lyukkártyák, amelyek szerint a Jacquard-gépet befűzték, illetve leszőtték a textileket. Ezeket Kovács több helyről szerezte be. Részint voltak saját mintái a Domonkos által közölt mintakönyvében,67 amelyet minden valószínűség szerint Késmárkon rajzolt, s kapott más szövőktől is lapokat, ilyen a már szintén említett két betétlap a mintakönyvben, amely Balázs János miháldi műszövőtől származott.68 Készíttetett ilyeneket pénzért késmárki szakemberekkel, ilyen volt Horváth Elek, akinek 5 koronát fizetett 1 db 300-as mintarajzért,69 és Bartos Miklós, neki 300-as kártyáért járt 9 korona 24.70 Vásároltak mintákat Késmárkról a Wein Károly és Társa cégtől is.71
Az iskolai értesítőkből tudjuk, hogy a szakiskolában készültek mintarajzok és lyukkártyák is kifejezetten vidéki szövők számára,72 és az igazgató Tschörner József „rajzokat készített a mintalapok első és második füzetei számára”.73 Ezek egyikét rendelte meg 1903 augusztusában Kovács Antal is.74 „1 minta gyüjtemény ku[p]fer 3.80 ”, mely a bejegyzés szerint rézmetszetekkel készült. Sajnos, a hagyaték sem ezt a füzetet, sem más, sokszorosított mintalapokat nem tartalmazta. Pedig nemcsak kapott, hanem küldött is mintafüzetet, mégpedig a Temesvárhoz közel fekvő Fibisre (Temesfüves, volt Temes vm., ma Románia) Kiss Elemérnének 19 db különböző színes és fehér, kockás és egyéb textília mellett.75
Van viszont egy sor az El adott munkák naplójában, ami egy érdekes mozzanatra hívja fel a figyelmet. Rosenberg Betti petánci (ma Petanjci, Szlovénia) megrendelő listája mellé és alá a „mintául” és „a fény kép minta könyv vel (sic)”76 szavakat jegyezték. Ez a kis szöveg jelentheti: a) hogy a hölgy, aki gyakori megrendelője, talán viszonteladója volt Kovács Antal portékáinak, fénykép, esetleg fényképekkel illusztrált mintakönyv segítségével pontosította a kívánságára készített damasztok mintáit. Esetleg b) Kovács küldött neki kész darabot és fényképes gyűjteményt a megrendelések kiválasztására.
A minták nagyobb részét, amelyekből az 1884-es könyv tizenegyfélét nevezett meg (rózsabimbó, szőlőfürt, szórt virág, futó virágos, nagykoszorús, „pátráncos” = páfrányos, gyümölcsös, madaras, aprócsillagos, nagycsillagos és kávészem) Kovács Antal kézzel rajzolt mintakönyvéből készíthették. Ezeket most a mintafüzet számozása szerint választhatta ki a megrendelő. Van a régiek közt is 1. számmal jelölt, valamint „2 új minta” és „2 szebb minta”, amelyről nem tudjuk, valójában mit is ábrázolt, csak azt mutatja, hogy a műhely folyamatosan újított a minta- és kártyakészleten. A 84.11.3. leltári számú Fonal, Termelési és Calculation könyvben a mintákat termékek szerint csoportosítva találjuk,77 nem minden esetben dönthető el, milyen ábráról is van szó (pl. dísztörölköző bordür, dessertli minta, magyar stílusban). Ilyenkor feltehető, hogy a mintakönyvet is megnézhették a megrendelők. A lista a dokumentum használatba vételéből következően 1904 körül keletkezhetett. Nem sok újdonságot tartalmaz a korábbiakhoz képest, a havasi gyopár, a lepkés, a vadrózsa, a pontos szélű és a magyaros stílusú lehet új, a szőlőfürt viszont eltűnt a kínálatból.
Érdekes kérdéseket vet fel a millenniumra készült Árpád-képes abrosz – és természetesen a hasonló, festmények után készült képes abroszok – mintája. Az Ezredéves Országos Kiállításon Kovácshoz hasonlóan „Haladásért” érmet nyert Török István körmendi műszövő Munkácsy-képes abroszáról a Vasvármegye 1896. április 26. száma közölt méltató cikket. A cikk írója szerint a damasztabrosz rajzát Rábai Zsigmond lapszerkesztő készítette. (Marx 2014, 117) Ez azonban nyilvánvalóan nem lehet igaz. Egy ügyes kezű lapszerkesztő készíthetett Munkácsy – akkor még nagyon friss! – Honfoglalás-képéről egy „szürkeárnyalatos” másolatot, s ennek alapján egy damasztszövésben járatos szakember, aki nemcsak a technológiát, hanem azt a konkrét gépet is ismerte, amelyen a szövést végzik, el tudta készíteni a kötésrajzot. Így lehetett ez az Árpád-abrosz esetében is, annyi könnyebbséggel, hogy ez esetben az alapkép is fekete-fehér (metszet) volt, és a korabeli reprodukciók is, amelyekről a szakrajz készülhetett.78 (7. kép)

7. kép: A millenniumi kiállításra készített damasztabrosz Árpád vezér bőrsisakos képével
Még egy nagyobb tétele volt az 1903-as átalakítások költségeinek, az anyagbeszerezés. A kártyakiverő géphez papír kellett.79 A mángorláshoz szükséges anyagokon (keményítő, gumiarábikum) és a kenéshez szükséges eszközökön (lavór) kívül ekkor rendeltek alkatrészeket (csont- és rézkarika, porcelánszeg, zsinór és szalag különböző színekben) az új árufajtákhoz, a függönyökhöz és rolókhoz.80
Ettől az időtől kezdve nagymértékben megnőtt a műhely fonalszükséglete. Az újonnan alakult vállalkozás több helyről is kért/kapott árajánlatokat, amelyekről – talán csak részben – Kovács Antal levelezésében is olvashatunk.81 Az ajánlatok között színes fonalmintákat is találunk. A megrendelések az első időben több cég között oszlottak meg. Általában cseh és morva területekről származó fonalakkal dolgozott. De már rövid idő elteltével kialakult az a néhány vállalkozó, akikkel mindvégig kapcsolatban maradt:
• D Goldberger, Freudenthal (Bruntál, Szudéta-vidék, ma Csehország) – a legnagyobb, a későbbiekben szinte egyetlen fonalszállítója lett.
• J. W. Zuppinger Mechanikus orsógyára, Römerstadt, Morvaország (ma Janovice-Rýmařov, Csehország) – a szövőgépekhez szükséges alkatrészek gyártója.
• Strunz Adolf készítette a fa vetülékpálcákat és rudakat a redőnyökhöz.82
• Faltin & Hecht Seilerwarenfabrik in Prag – bordó, zöld, nyers zsinórt rendelt tőlük a függönyökhöz.83
• Ugyancsak ehhez a termékhez csináltatott függönyrudakat, esetenként festve Nemsen Ernő őriszentpéteri asztalossal.84 A szükséges apróbb alkatrészek (csont- és rézkarikák, porcelánszegek) pedig Neu Ignác és Fiától, Körmendről rendelte meg.85

Folyamatos beszállítója volt a cégnek az Edouard Niessner Lienen-Baumwoll- und Damastwaren Weberei, Römerstadt. Olyan kész termékeket rendeltek meg ettől a cégtől, amelyek nem vágtak a Kovács és Czihák Műszövőde profiljába, vagy amelyeket valamilyen okból nem tudtak előállítani. Ezeket a termékeket felárral adták tovább. Előbbire az ágyterítők és egyéb terítők, zsebkendők lehetnek példák, utóbbira nagyobb mennyiségű vászon és a kanavász.86 A Wein Károly és Társa cég is szállított különböző finomságú és szélességű végvásznat Késmárkról Őriszentpéterre.

Egy vállalkozás jelentőségét meghatározza, hogy hány és milyen képzettségű munkaerővel rendelkezik. Már a társas vállalkozás előtti néhány évből is vannak adataink arról, hogy Kovács Antal foglalkoztatott takácsokat, műszövőket megrendelései teljesítésére. Bár az üzemszervezés szempontjából fontos tényező lenne, nem (mindig) tudjuk megállapítani, hogy ezek az emberek, akiknek Kovács fizetett bizonyos mennyiségű textil elkészítéséért, bedolgozóként vagy segédként, helyben dolgozva végezték-e a munkát. A nekik kifizetett összeg kétféleképpen szerepel a dokumentumokban, volt úgy, hogy darabra számolt el, de volt, amikor fizetést írt az összeg mellé. Általában előleget adott, majd bizonyos idő után – hetente vagy havonta – elszámolt a dolgozóval.
Sajnos, a forrásokból nem dönthető el, hogy egy-egy név szerint is említett ember pontosan mennyi ideig állt Kovács alkalmazásában, sem pedig, hogy egy időben hányan dolgoztak neki. A dátumokból feltételezhető, hogy a segítők munkába állására az 1890-es években, a damasztok iránti megnövekedett kereslet miatt került sor. Kovács Antal minden segéd után gondosan fizetett a betegsegélyező pénztárnak, és ezeket az összegeket is elkönyvelte az El adott munkák naplójában.
Még nehezebb a dolgunk, ha az inasokat vagy tanoncokat próbáljuk számba venni. Tudjuk ugyan, hogy szinte folyamatosan volt inas a műszövő műhelyben, mert havi kosztpénzük rendszeresen szerepel a könyvelésben. Név szerint azonban csak egyet ismerünk közülük 1903-ból, őt Jakosának hívták, egy szalafői takácsfamília gyermeke volt.87 A vállalkozás indulásakor arra is volt példa, hogy két tanuló volt a műhelyben.88
A fentebb felsoroltakon kívül rendszeresen végzett kiegészítő munkát a cégnek a helyi varrónő.89
A damasztáru leggyakoribb díszítési módja az azsúrozás volt. Ha a vevő készre varrt terítéket vagy ágyneműt kért, annak árában a mángorláson és varráson kívül az azsúrozás is benne foglaltatott. Az azsúr többnyire egyszeres vagy kétszeres, ún. létra-azsúr vagy cikcakk-azsúr lehetett, ennél bonyolultabb mintákat csak saját részre vagy luxuskereskedők számára állítottak elő, a műszövők nem foglalkoztak vele. Árazását az El adott munkák naplója 233. oldalán olvashatjuk. Azsúrozással általában a műszövők családtagjai foglalkoztak. A Kovács és Czihák cég kifizetései között is találunk erre példát.90
És utoljára, de nem utolsósorban természetesen a műszövő mesterek maradtak. Nem tudni, hogy volt-e közöttük valamiféle munkamegosztás, a kifizetések alapján ez nem vehető észre. Mindketten ismerték és végezték az összes szövéssel kapcsolatos munkafolyamatot, amelyeknek külön-külön is volt meghatározott áruk. Eszerint kapták a cégüktől a fizetést,91 a nyereségből pedig – amikor volt – osztalékot vettek ki.92
Munkájuk összetettségének és bonyolultságának szemléltetésére álljon itt egy példa a Termelési és Calculation könyvből, amely egy szokványos damasztáru készítésének munkafázisait és azok bérezését mutatja:

Munkabérek az abrosznál.93
Lánc csévélés: 204 matring 2 matringtól 3 fillér 3.06
Vetülék csévélés: 257 matring 2 matringtól 7 fillér 9.03
Lánc felvetés: 5000 : 56 = 89 menet, 3 menet 6 fillér 1.78
Lánc sodrás: 89 menet 3 menet 8 fillér 2.56
Szövőbér: 1 rőftől 48 fillér, 1 métertől 60 fillér × 100 60.-
Tisztítás: 1 métertől 5 fillér 5.-
Mángorlás: 1 métertől 20 fillér 20.-
Préselés, csomagolás: 10 fillér 10.-
munkabérek 111.41
fonal árak 150.71
előállítási ár 100 m 262.12
50% Regi 131.06
100 méter ára 393.18
1 méter ára 3.93
0,90 m ára 3.51
1 abrosz 154/190 cm ára 7.44”

A cég termékskálájában és vevőkörében fokozatos, de nagyon jelentős változások, arányeltolódások mentek végbe.
A régi üzletfeleket felsorakoztató 1884-es könyvben Kovács Antal felírta, mennyi saját fonalat adott le a megrendelő, és mit szeretne készíttetni belőle. A korai időkben ez volt az általános. A fonalat fontban mérték, legtöbbször zsákkal együtt, esetleg pakliban ruhával, de gombolyag és kötet is előfordul mértékként. Volt, amikor a maradékot visszaadták,94 de gyakrabban a megrendelt áru fajtái után csak annyit jegyeztek meg: „a többi kendő”, vagy: „a többi vászony”95. A gyengébb minőségű házi fonalat általában csak vetüléknek használták el, láncfonalat hozzáadott a takács. Ezt Kovács gépfonalnak írja. A hozzáadott fonal gyakran pamut, ezt a vevő előre fizette.96 Az így megszőtt vegyes vászon puhább volt a nyers házi fonalból készültnél, de nem tartott olyan hosszú ideig.
A korai munkák között is volt már damaszt, de arányaiban több volt még a hagyományos takácsszőttes: szakajtóruha, kenyérruha és a sávolyszövésű kendők, szalvéták, törölközők. Időnként – nem gyakran – piros „stráfokkal”.97
A különböző finomságú végvásznak mellett készítettek „krádlit” – azaz gárdlit vagy csinvatot (sávolykötésű, pamut-len anyagú erős szövet), ponyvát, dunyha- és párnahuzatot, ún. „kapric-párnát” vagy kispárnát, lepedőt. A rőfben számolt abrosz, a kendők valószínűleg szintén vászonból készültek. A damasztárunál nem hosszméret, hanem a teríték nagysága (6, illetve 12 személyre) van megadva, és külön számolja a szalvétákat, általában tucatjával. Damasztabrosz és -szalvéta esetén a vevő gyakran meghatározta a mintát is. Különleges termék volt ekkor még a kávésteríték, melyet általában színes vetülékkel készítettek. Kérésre készítettek rojtozott darabokat is, mint pl. a Széll Kálmánné Vörösmarty Ilona számára szőtt, különböző méretű kredencterítők és tálcakendők.98
Az 1870–90-es évek vevőköre nagyjából a Délnyugat-Dunántúlra terjedt, Dél-Burgenland, az Őrség, Hetés és a Muraköz, valamint Zala vármegye nyugati részének és Vas vármegyének falvaira. Sok közülük ma már meg sem található, összeolvadt a közeli községekkel, városokkal. A megrendelők a falusi társadalom különböző rétegeiből kerültek ki. Voltak közöttük iparosok (gerencsér, kőműves, asztalos, molnár, pék) falusi értelmiségiek (tanítók, jegyzők, lelkészek), volt bíró, ügyvéd, csendőr, illetőleg a feleségeik. De a legnagyobb részük mindössze névvel vagy az ismeretség fokával (Bokorné anyja) jelölt egyszerű polgár, legfeljebb XY úr vagy úrnő, asszonyság és „tensasszony”.
Már az 1890-es években nőtt a damasztáru aránya az eladott termékek között. Ebben valószínűleg szerepet játszott az is, hogy Kovács Antal résztvevője volt a különböző iparkiállításoknak, megyei seregszemléknek, majd az Ezredéves Országos Kiállításnak. Sikerének nyilván megvolt a visszhangja a helyi sajtóban is.
Damasztot házilag font fonalból, nem eléggé egyenletes vastagsága miatt, nem lehetett szépet szőni. Az új vállalkozásban ezért a házi fonalnak egyre kisebb lett a jelentősége. Az árjegyzék és az üzleti bejegyzések ugyan azt mutatják, hogy vállaltak még ilyen munkát is, de a vevőkör jelentősen átrendeződött.
Az Eladott munkák naplójából kiderül, hogy a saját személynek szóló megrendelések csökkennek, közülük is többen messzire küldetik maguknak a kész textileket, Budapestre, Miskolcra, Kadarkútra, Pécsre, Győrbe, Sopronba vagy Bécsbe. Eljutottak az abroszok a Kárpát-medence legszélső pontjaira, mint Brekinszka (volt Pozsega vm., ma Horvátország) sőt Temes és Szatmár vármegyébe is. A vevők között pedig megjelentek a magas állást vagy tisztséget betöltő urak, és jelentős személyiségek.99 Szállított a Lendvai uradalomnak, a Tulipán Szövetségnek,100 függönymegrendelést kapott a muraszombati közkórháztól. A lekönyvelt fuvar- és útiköltségekből látható, hogy a közelebbi helységekbe fuvarossal,101 a távolabbiakba vasúton szállíttatta termékeit a Műszövőde.102
Bár a megrendelők száma kevesebb, a fonalrendelés ebben az időben sem csökken, sőt. A kb. egy év leforgása alatt szinte kizárólagos fonalszállítóvá vált Goldberger cég hatalmas mennyiségeket küld Őriszentpéterre. Hacsak nem veszett el egy, az egyéni megrendeléseket külön tartalmazó üzleti könyv, ami nem valószínű, akkor ez azt jelenti, hogy az árut már jórészt viszonteladók, kereskedők vásárolták és adták tovább. Bizonyosan ilyen volt az őriszentpéteri Haász Kálmán, a miskolci Tagleicht Károlyné, a zalaegerszegi Fenyvesi Miksa, a Métnek-pusztai (ma Szentgyörgyvölgy, Zala m.) Országh Adolf és Sándor, a dugaresai (Duga Resa, volt Zágráb vm., ma Horvátország) Spitzer Regina, Lentiben pedig Mitzger Miksa, de még hosszú lehetne a felsorolás.
Rendszeresen, nagy mennyiségeket rendeltek olyanok is, akiknek nem kereskedő volt a foglalkozásuk, például a lövői Dobránszky Gyuláné és Tihanyi Ödön plébános, valamint Mozsonyi Sándor lelkész és felesége Kadarkútról. Ők valószínűleg összegyűjtötték környezetükből az igényléseket, és egyben rendelték meg a textilárut. A vásárlásoknál gyakran találkozunk azzal is, hogy ugyanabból a helységből többen rendelnek, esetleg nagyobb mennyiséget is, valószínűleg a szállítási költségek megoszlása miatt.103
A termékek teljes skáláját az Árjegyzék 104 és a Notesz sorolja föl részletesen. Megtudhat­juk belőle, hogy kétféle minőségű damasztot szőttek, egy finomabbat és egy vastagabbat (ezt jelző nélkül egyszerűen csak damasztnak nevezték). Két szélességben (145 és 158 cm) mindegyikhez hatféle hosszúságot párosítva mérték az abroszt, a szalvétákat négy, illetve három méretben adták. A teljes terítékek skálája még nagyobb volt, a damaszt 145 cm-es szélességéhez 18-féle hosszúság és háromféle méretű szalvéta (42 x 42, 65 x 65 és 70 x 70 cm) tartozott, a finom damaszt 158 cm széles volt, négyféle szalvétamérettel (42 x 42, 70 x 70, 75 x 75 és 80 x 80 cm) és ebből adódóan 24-féle variációban volt rendelhető. A mesterségbeli tudást mutatja, hogy az abroszt és a szalvétákat ugyanolyan mintával, ugyanannak a fűzésnek a felhasználásával feleakkorára tudták leszőni.
Pamut damasztabroszra is készült árszámítás,105 ez a termék azonban sem a megrendelések között, sem az árjegyzékben nem jelenik meg.
Az asztalneműn kívül mindkét damasztminőségből készítettek törölközőket két-két szélességben és hosszúságban. A damaszt ágynemű csak a vékonyabb minőségből készült egy 145 x 390 cm-es dunyhahuzat, 45 x 110 cm-es kispárnák, 78×200 cm-es nagypárnák tartoztak hozzá. (Ezek a méretek megvarrva felére csökkennek.)
A méterben, kétféle szélességben kapható damasztgrádli mellett az árjegyzékben megjelennek a barna-piros csíkos lenfüggönyök, ezek mai szóhasználattal rolók, kilenc szélességben rugós hengerrel működtek. A másik vadonatúj termék a fafüggöny volt, amelyet gyűrűkön átvezetett zsinórral lehetett felhúzni. Ezt is 5 cm-enként emelkedő szélességben és szimpla vagy douple (sic)106 vastagságban állították elő.
A hagyományos termékek, vásznak 78-tól 175 cm szélességig voltak kaphatók, házi vetülékfonal esetén csak 158 centiig.
Álljon itt egy lista az 1903. augusztus 28-án Czihák Nándornak kifizetett textíliákról, ezeken nemcsak a színválaszték, hanem néhány különleges szövési technika is megjelenik.107

„1 abrosz 150×150 [szalvéták hozzá] 39×39 6 személyes rózsa
Zsebkendő 4 sima fehér
[zsebkendő] 4 széllel
[zsebkendő] 12 tiszta len
[zsebkendő] 13 tiszta len
[zsebkendő] kék és fehér
[zsebkendő] kék és piros
[zsebkendő] valódi piros
[zsebkendő] sötét kék
törölköző 44/100 fehér
[törölköző] 44/100 félnyers
[törölköző] 44/100 csillagos
[törölköző] 44/100 pontos
[törölköző] 44/100 pontos fehér
[törölköző] 44/100 csillagos fehér
[törölköző] tiszta len kivar[r]ni
[törölköző tiszta len] piros szél
[törölköző tiszta len] mak[k] fehér
[törölköző tiszta len]dam[aszt] rojtos
törlő kendő piros fehér
[törlő kendő] fél nyers
pamutszalv. Jacquard
vegyes [szalv. Jacquard] feh[ér]
tiszta len [szalv. Jacquard] feh[ér]
tiszta len [szalv.] dam.[aszt] gyüm.[ölcsös]
tiszta len [szalv.] dam.[aszt] rózsa
abrosz 7/4 kockás feh.[ér]
abrosz 6/4 kék és piros
[abrosz] 7/4 fehér és [piros]
[abrosz] 8/4 kék és [piros]
abrosz 6/4 kék és fehér
abrosz 6/4 rózsa [és fehér]
[abrosz] 7/4 fehér piros
abrosz 6/4 kék és piros
[abrosz] 8/4 dam[aszt] rózsa feh[ér] II
[abrosz] 8/4 rózsa piros II
[abrosz] 8/4 kék piros II
[abrosz] 8/4 valódi rózsa rojt[tal] I
6 dessertli 39×39 [szalvéta] hozzá
8/4 abrosz I Jacq.[ard] rojt[tal]
8/4 [abrosz] sejtes fehér piros
8/4 [abrosz] sejtes lila fehér”

Asztalneműkből és a függöny- és rolóanyagból színesek is készültek. A fonalmegrendelések azt mutatják, hogy a színes damaszt esetében a sárga és a rózsaszín volt a népszerűbb, de készült piros-fehér, piros-kék, lila-fehér és még számos egyéb változat.
A rolóvászon (tulajdonképpen sávolykötésű csinvat vagy grádli volt ez is108) színes csíkritmusaira is sokféle változatot találtam.109 Gyakori volt a barna-piros-sárga, a fekete-piros-sárga, a barna-fehér-fekete, a barna-piros, a fekete-piros, de akadt kékkel, krémszínűvel vagy zölddel, okkerrel és arannyal kombinált változat is.
A dokumentumok adataiból nyomon követhetjük az a folyamatot, amelynek során egy hagyományos falusi takácsmesterből korszerű, megújuló termékskálát előállító és értékesíteni tudó vállalkozó lett. A házilag megfont fonalat felhasználó népi textilektől saját szakismeretei és az általa foglalkoztatott, kiválóan képzett mesterek munkájával eljutott az iparművészeti színvonalon tervezett és kivitelezett termékekig. Ezeknek hírét már reklámokkal és a sajtóban megjelentetett hirdetésekkel juttatta el a megcélzott vevőkörhöz, így elérte, hogy áruját a műhelyétől igen távoli vidékekről is megrendelték, megvásárolták. Fogyasztói köre a falusi iparos és értelmiségi, valamint kisnemesi rétegekről a városi polgárságra tevődött át, ezzel párhuzamosan a városi bolthálózatot is elérte. A cég felfuttatásához a damasztáru és az egyéb új termékek polgári divatja teremtette meg a kapaszkodót, amelyet Kovács Antal jó érzékkel ismert fel. Tevékenységét az állami támogatás is segítette, amely éppen az ilyen vállalkozások felkarolásától remélte az ország iparának felzárkóztatását. Szaktudását, kockázatvállalását, befektetéseit egy jól működő cég igazolta. Őt magát pedig lakóhelyének köztiszteletben álló polgárává, számos helyi szervezet vezetőjévé tette. Az első világháborút, amely elnyelte az övéhez hasonló ipari vállalkozásokat, már nem élte végig. Veje, Horváth Elek pedig nem önálló iparosként, hanem egy szombathelyi textilüzem tervezőjeként dolgozott nyugdíjazásáig.110 (8. kép)

Irodalom

A földmívelés-, ipar-, és kereskedelemügyi m. kir. ministerium által segélyezett Késmárki Műszövő Szakiskola 1883-84. tanévi értesítője. Budapest: 1884.

A késmárki m. kir. állami szövőipari szakiskola értesítője az 1899/1900. tanévről. Késmárk: 1900.
1900/01. tanévről. Késmárk: 1901.
1901/02. tanévről. Késmárk: 1902.
1907/08. tanévről. Késmárk: 1908.

Bali János (2012): A lakóház és a lakóudvar változása Hetés falvaiban. In A kódisállástól a kockaházig és tovább… Marx Mária szerk. Zalaegerszeg: Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 35–78. p.

Domonkos Ottó (1991): A késmárki Műszövő Szakiskola. In VII. Kézművesipartörténeti Szimpózium. Nagybákay Péter et al. szerk. Veszprém, 1990. november 12–14. Veszprém: MTA–VEAB. 115–120. p.

Domonkos Ottó (1998): A magyarországi takácsok mintakönyvei. Sopron: Soproni Múzeum.

Értesítő a Késmárki Állami Szövőipari Szakiskola működéséről az 1895/96. tanévben. Késmárk: 1896.
1896/97. tanévben. Késmárk: 1897.
1897/98. tanévben. Késmárk: 1898.
1898/99. tanévben. Késmárk: 1899.

Gráberné Bősze Klára–Léces Károly (1996): A magyarországi iskolai értesítők bibliográfiája 1850/51 – 1948/49. 10. kötet (A magyar neveléstörténet forrásai XVII.) Budapest: Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum.

Horváth Sándor dr. (1998): Erdők és utak ölelésében. Őriszentpéter monográfiája 996–1996. A község ipara. Őriszentpéter: magánkiadás.

Marx Mária (2008): „Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted…” Milleniumi damaszt terítő a Göcseji Múzeum néprajzi gyűjteményében. (Vasi népművészeti tár III.) Vasi Szemle 62/3, 344–350. p.
Marx Mária (2014): Reprezentatív damaszt-tárgyak a zalai múzeumok gyűjteményeiben. In A textilművesség évezredei a Kárpát-medencében. Szulovszky János szerk. Budapest: Plusz Könyvek, 111–120. p.

Rejtő Sándor (1898): Textilipar. In Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor és az 1896. évi ezredéves kiállítás eredménye. VII. kötet. Matlekovics Sándor szerk. Budapest: Pesti Könyvnyomda Rt. 617–627. p.

Umelecké tkáčstvo v maďarskom meste Őriszentpéter
na prelome 19.–20. storočia

(Súhrn)

V 80-tych rokoch minulého storočia sa dostala do múzea v Körmende pozostalosť tkáčskeho majstra Antala Takácsa z mestečka Őriszentpéter vo Vašskej župe. Nachádzajú sa v nej rôzne písomnosti od cechových artikúl z roku 1820 až po úradné dokumenty do jeho úmrtia v roku 1915, ktoré sa týkajú jeho firmy Umelecká tkáčska dielňa Kovácsa a Cziháka (Kovács és Czihák Műszövőde). Moja štúdia spracováva tento pramenný materiál s cieľom predstaviť jedno špecifické, mimoriadne rozvinuté a v národopisnom výskume doteraz neprávom opomínané odvetvie tkáčskeho remesla, ako aj zmeny, ktoré nastali v remeselnej výrobe na dedinách a v mestečkách na prelome 19. – 20. storočia.
Na základe údajov v spomenutých dokumentoch môžeme sledovať proces, v priebehu ktorého sa z tradičného dedinského tkáča stáva moderný, paletu svojich výrobkov inovujúci a na trhu zhodnocujúci podnikateľ. Od ľudových textílií, vyhotovených z domácky pradených nití, sa svojimi vlastnými odbornými znalosťami a s pomocou práce ním zamestnávaných vysoko kvalifikovaných majstrov dospel až k výrobkom, navrhnutým a spracovaným na umelecko–remeselnej úrovni.
K takejto premene už vedomosti získané v rodine nepostačovali. Pre získanie nových poznatkov musel vtedy už vyučený tkáčsky majster odísť do Kežmarku, ležiacom na opačnom konci Uhorska, kde ich školitelia – pochádzajúci predovšetkým z Moravy a Čiech – učili používať novšie, oveľa vyspelejšie a módnejšie odvetvie tkáčskeho remesla, a to jacquardové tkanie.
Na Odbornej škole tkáčskej v Kežmarku sa naučil nielen nové tkáčske techniky, ale v súlade so široko zameranými učebnými osnovami si osvojil aj podnikateľské a finančné znalosti. S odporučením pedagogického zboru a so štátnou podporou získal moderné tkáčske stavy a mangľovacie stroje. Prvý Jacquardov tkáčsky stav v jeho dielni mu pravdepodobne tiež zostavili jeho učitelia.
Svoje dobré vzťahy so školou neprerušil ani neskôr. Z tohto okruhu pochádzal aj jeho neskorší spoločník vo firme, rodák zo sedmohradskej obce Doboka (teda taktiež z iného konca krajiny), a tiež aj jeho nastávajúci zať Elek Horvát sa učil na tejto škole. Odtiaľto si kupoval vzory a tu dostal aj mená a adresy dodávateľov pre svoju firmu. Dokonca v istom období svojej činnosti dal v Kežmarku bieliť a mangľovať ním vyrábané damaskové plátno.
Správy o svojich nových výrobkoch doručoval cielenému okruhu svojich zákazníkov pomocou reklám a inzerátov, uverejňovaných v tlači. Tým dosiahol, že jeho výrobky si objednávali a kupovali aj zákazníci z veľmi vzdialených krajov. Okruh jeho spotrebiteľov sa z vrstvy dedinských remeselníkov, inteligencie a drobných zemanov presunul na mešťanov a súčasne s tým aj do mestskej obchodnej siete. K rozvoju jeho firmy prispela meštianska móda damaskového a iného nového tovaru, čo si Antal Kovács uvedomil s dobrým citom pre obchod. Jeho činnosť podporovala aj štátna dotácia, ktorá práve podporou takýchto podnikaní mala prispieť k rozvoju priemyslu v krajine. Výsledkom jeho odborných znalostí, podstúpenia rizík a jeho investícií bola jedna dobre prosperujúca firma. A z neho samého sa stal vážený občan svojho bydliska a predseda viacerých miestnych organizácií. Prvú svetovú vojnu, ktorá podobné priemyselné podnikania pohltila, už nezažil do konca. Jeho zať Elek Horváth už nepracoval ako samostatný remeselník, ale až do svojho odchodu do dôchodku bol riaditeľom jednej textilnej fabriky v Szombathelyi.
Die Kunstweberei in Őriszentpéter an der Wende vom
19. zum 20. Jahrhunderts

(Zusammenfassung)

In den 1980-er Jahren hat das Museum in Körmend den Nachlass von Antal Kovács, eines Webermeisters aus Őriszentpéter (Komitat Vas), erworben, der alle offiziellen Dokumente der Kunstweberei Kovács und Czihák enthält, von der Zunftordnung aus dem Jahr 1820 bis zum Jahr 1915, dem Todesjahr des Handwerkers. Die vorliegende Studie stützt sich auf dieses Quellenmaterial, mit dem Ziel, diesen spezifischen, äußerst entwickelten – und in der ethnographischen Forschung bisher kaum beachteten – Zweig der Kunstweberei näher vorzustellen, darüber hinaus die Veränderungen der dörflichen und kleinstädtischen Handwerksindustrie an der Wende vom 19. zum 20. Jahrhunderts.
Dank dieser Dokumente können wir den Prozess verfolgen, der einen herkömmlichen dörflichen Webermeister zu einem Unternehmer werden ließ, der eine moderne und stets aktualisierbare Produktpalette herstellen und vermarkten konnte. Ausgehend von volkstümlichen Stoffen, die aus selbst gesponnenem Garn hergestellt wurden, ist es ihm aufgrund eigenen Fachwissens sowie der Arbeit der von ihm beschäftigten und bestens ausgebildeten Meister gelungen, Produkte auf kunsthandwerklichem Niveau hervorzubringen.
Für diese Innovation reichten die im Familienkreis angeeigneten Kenntnisse nicht mehr aus. Der bereits ausgebildete Weber musste, um die aktuelle Entwicklung kennen zu lernen, nach Késmárk (Käsmark), ans andere Ende des Landes gehen, wo ihm die dortigen (mehrheitlich aus Böhmen und Mähren stammenden) Meister den neueren, höher entwickelten und modischeren Zweig seines Metiers, die Jaquard-Musterung, beigebracht haben. In der Käsmarker Fachschule für Kunstweberei konnte er sich nicht nur die neue Webtechnik aneignen, sondern – gemäß dem umfassenden Unterrichtsplan – auch kaufmännische und unternehmerische Kenntnisse erwerben. Auf Empfehlung des Lehrer­kollegiums bzw. mit staatlichen Zuschüssen hat er die Möglichkeit gehabt, zeitgemäße Maschinen zum Weben und Mangeln zu erwerben. Die erste Jacquard-Maschine wurde ihm vermutlich von seinen Lehrern in seinem Atelier installiert. Die gute Beziehung zu seiner Schule blieb bis in spätere Zeiten erhalten. Aus diesem Umfeld stammte auch sein späterer Unternehmenspartner, der aus Doboka (also ebenfalls vom anderen Ende des Landes) stammte – und auch sein späterer Schwiegersohn, Elek Horváth, hat hier seine Studien vollendet. Hier hat er seine Muster gekauft und hier hat er auch die Adressen seiner Lieferanten erhalten. Während einer bestimmten Periode seines Schaffens ließ er sogar seine eigene gesponnene Damast-Ware in Käsmark bleichen und mangeln.
Den Ruf seiner neuen Produkte hat er mittels gezielter Werbungen und Zeitungsinseraten verbreitet, wodurch er erreichen hat, dass seine Artikel auch in weit von seiner Werkstatt entfernten Gegenden vermarktet werden konnten. Der Kreis seiner Klienten, bisher dörfliche Handwerker, Intellektuelle sowie Käufer aus dem Niederadel, verlagerte sich nun zum städtischen Bürgertum, und parallel dazu konnte er auch die städtischen Geschäftsnetzwerke erreichen. Dem Aufschwung hat vor allem die bürgerliche Mode der Damast-Ware und anderer neuer Artikel den Weg geebnet – Antal Kovács hatte ein gutes Gespür für die neuen Tendenzen. Seine Aktivitäten wurden auch durch staatliche Zuschüsse gefördert, da die Regierung das Aufblühen der Industrie gerade mit gezielter Unterstützung von Unternehmen dieser Art erzielen wollte. In Folge seiner Fachkenntnisse, seiner Risikobereitschaft und seiner Investitionen hat sich sein Betrieb zu einem gut funktionierenden Unternehmen entwickelt. Er selbst avancierte zu einem allgemein geachteten, hochangesehenen Bürger in seinem Wohnort und ist Vorsitzender mehrerer lokaler Vereinigungen geworden.
Das Ende des Ersten Weltkrieges (der Handwerksunternehmen wie seines vernichtet hat) konnte er nicht mehr miterleben. Sein Schwiegersohn, Elek Horváth wirkte nach dem Krieg nicht mehr als eigenständiger Handwerker, sondern hat bis zu seinem Ruhestand als Angestellter einer Textilfabrik in Szombathely (Steinamanger) gearbeitet.

A bodrogközi borról és a mai borünnepről

A Kárpát-medence tájainak nagyobb része megfelelt a szőlőtermesztésre, leszámítva a Kárpátok vonulatát, ami egyszersmind a kultúrnövény elterjedésének klimatikus határa. A történeti Magyarország tagolt felszíne miatt azonban az egyes tájak nem egyformán voltak alkalmasak a szőlőművelésre. Már az Árpád-kor végére körvonalazódtak a jobb minőségű italt adó bortermő vidékek, amelyeket komplementer módon egészített ki a többi táj – vélhetően főként a paraszti önellátást biztosító – szőlőtermesztése (Makkai 1974, 48. Vö. Égető 2001, 527–531). A Tisza, a Bodrog és a Latorca folyók által határolt történeti táj, a Bodrogköz a szakirodalomban és a közbeszédben nem a boráról ismert: a Bodrogközt – hasonlóan a magyar Alföld más vízjárta vidékeihez – a történeti-néprajzi kutatás leginkább az archaikus eljárásmódok, „ősinek” vélt eszközök és technikák reliktum területeként tartotta számon. Az elmúlt félszázad alatt számos tudományos eredmény árnyalta a korábbi felfogást, s a településtörténet, agrártörténet, természeti- és társadalomföldrajz, valamint a néprajz tényei mellett más, hasonló adottságú tájak kutatása is formálta a rendszerelvű értelmezést.1 Írásunk a Bodrogköz és érintőlegesen a Bodrog mente szőlő- és borkultúrája néhány jellemzőjét vázolja, valamint azt, hogy miként vált a bor az elmúlt emberöltő alatt a helybeli ünnepek újfajta szervezőjévé (Boros 1994, 205–218; Boros 1999. Vö. Viga 2009, 93–103).

I. A szőlő- és borkultúra földrajzi alapjai

A Bodrogköz szőlő- és borkultúrája szorosan összefügg mind a táj eredeti felszíni viszonyaival, mind pedig a kultúrtáj kialakításának következményeivel. A vidék mozaikos felszíne miatt a különböző térségek nem egyformán voltak alkalmasak a szőlőművelésre, a szőlő és a bor a vízrendezést megelőzően kevés település életében játszott jelentős szerepet. Az északi részen a síkságból kiemelkedő Tarbucka-csoport (Tarbucka: 277 méter, Szentiván-hegy: 272 méter), valamint a királyhelmeci Nagy-hegy és Kis-hegy (264, illetve 222 méter) kiváló feltételeket biztosít a szőlőtermesztéshez (Boros 1994, 205). A helmeci hegytől lényegében nem válik el Kisgéres szőlőhegye, és közelben van Bodrogszentesé is.2
Abban, hogy a szőlő évszázadokon át – főleg a filoxéravészig – a magasabb térszínekre szorult, a Bodrogköz egészségtelen birtokstruktúrája is szerepet játszott: a parasztemberek egyszerűen sajnálták szőlővel beültetni a nehezen megszerzett szántóikat. Egykori királyhelmeci adatközlőnk nagyon pontosan megfogalmazta a bodrogközi szőlő- és borkultúra elterjedésének jellemzőit:

A Bodrogközben a parasztember számára a szőlő nem tartozott a legfontosabb növénykultúrák közé. A jó termőföldet – legyen az kert vagy szántó – soha nem ültették be szőlővel. Csak a hegyoldalt ültették be, ahol egyéb nem termett, vagy a magasabb homokdombokat, amik a vízrendezés után kevésbé voltak jó helyei az igényesebb növényeknek. Azonban a Teremtő a Bodrogközt néhány heggyel is megáldotta: ilyen az én szülőfalum (Szentes), aminek a hegye folytatása a királyhelmecinek, innen nem messze van a kövesdi és a szerdahelyi hegy. A többi már túl van a Bodrogköz határán. Mivel homokdomb van elég, ezért alig van falu, ahol ne foglalkoztak volna szőlővel. De legtöbbet (Nagy)Kövesd, Kisgéres, Helmec és Szentes borászkodott.3

Meghatározó geográfiai tényező a Bodrogköz és az érintkező vidék gazdasági-műveltségi tagolódásában, hogy a Bodrog eltérő jellegű tájak találkozásánál folyik, különböző adottságú vidékeket választ el egymástól. Jobb partján, a folyó menti síkságból kiemelkedő Zempléni-hegység hegylábfelszínein alakult ki a primer gazdasági jelentőségű szőlőkultúra. Ez a szőlővidék kenyeret is adott a Bodrog bal partján fekvő falvak népének, akik csak igen komoly erőfeszítéssel jutottak megélhetéshez, s maguk – a jobb parthoz képest – csak szekunder jelentőségű szőlőkultúrát műveltek.4 A jobb parton a Zempléni-szigethegység domináns felszíni tényező, ami – a mészégetéssel és kereskedelemmel is foglalkozó Ladamóc faluhoz hasonlóan – több településen jelentős gazdasági ággá tette a szőlőtermesztést, megnehezítve az ott élők szemtermelő mezőgazdálkodását (Csarnahó, Kisbári, Nagybári, Kistoronya, Nagytoronya, Céke, Kásó). A Bodrog bal partja egykor kiterjedt lapály volt, ahol a szántóföldi gazdálkodás a hátakra, gorondokra szorult, s nagyobb teret kapott a legeltető állattartás, jóllehet az áradások olykor a legszükségesebb téli szénatakarmányt is veszélyeztették. Az eltérő jellegű bal és jobb part nem csupán a különböző adottságú falvak gazdasági kapcsolatait, javainak cseréjét serkentette, hanem – a munkaigényes szőlő, s az ugyancsak sok munkát adó gabona betakarítása révén – a szomszédos tájak között időszakos munkaerő-vándorlást is indukált. Az Alsó-Bodrogköz településeinek szegénysége jelentős számban vállalt napszámos munkát Tokaj-Hegyalja szőlőiben is, együtt a Tiszántúl népével, valamint Észak-Zemplén magyar, szlovák és ruszin napszámosaival.5

II. A szőlő és borkultúra történeti néprajzához

A Felső-Bodrogköz és a Bodrog mente településeinek szőlőkultúrája két nagy történeti korszakot képvisel. Az egyik, feltehetően középkori – korai újkori eredetű réteg a sík vidékből kiemelkedő vulkáni eredetű magaslatokon húzódik (Zempléni-szigethegység, Csókás, Határ-hegy, Lapos-hegy, Fekete-hegy, Simon-hegy, Nyír-hegy, Középső-hegy, Pilis, Borz-hegy stb.). Szőllőske szőlőterületére 1249-ből, Bári szőlőjére 1410-ből, Borsiéra 1390-ből, Géresére 1336-ból, Kistoronyáéra 1390-ből, Bodrogszerdahely és Szomotor szőlőjére 1358-ból találunk írásos említést, a kövesdi hegyen lévő szőlőről már 1323-ban, a szentesiekről pedig már 1423-ban megemlékeztek az oklevelek (Siska 1986, 206–208). Kistoronya már 1737-ben Tokaj-Hegyalja zárt borvidékéhez tartozott,6 a 20. században Szőllőske kertjei is oda nyertek besorolást.
Nyomon követhető a szőlő és a bor jelentőségének alakulása és megítélése az egységes történeti forrásokban és a 18–19. századi országleíró irodalom alapműveiben is. Bél Mátyás a Királyhelmec határában húzódó szőlő- és gyümölcsöskertekről kifejezetten elragadtatással írt: a város határában olyan sok a szőlő és gyümölcs, s „a lejtő oldalait a szőlők meg a gyümölcsfák mindenütt úgy beárnyékolják, hogy majdnem azt hiszed, hogy a Champs Elysées szépséges környezetét látod itt”. Említést tett a település extraneus szőlőbirtokosairól is: „Ezen a helyen a királyság több főurának és nemesének is van szőlője. A mezőváros lakóinak saját használatára alig marad egy kis darabka. [Lakói] ruténekkel vegyített magyarok, akik a szőlőművelést fizetés fejében végzik.” Megemlékezett a kövesdi hegyről is, ahol szerinte sűrűn zöldellt a szőlő, aminek a bora is jó volt.7
Molnár András 1799-ben kelt leírásából már jól kirajzolódik, hogy a vulkanikus eredetű magaslatok málló kőzetén, a domboldalak verőin sorjáznak a szőlőültetvények:

Zemplénnek jó asztali bort termő szőlőhegye van. Céke szőlőhegye kevés, de jó asztali bort terem. Kisbári szőlőhegye jó, gyenge és egységes bort terem. Ladamóc hegye közönséges bort ad. Szőllőskének bőven van szőleje a helységhez mérten, s jó, tiszta, állandó borokat ad, aszúszőlőt is bőven terem. Szerdahely szőlőhegye jó asztali bort terem. Kiskövesd szőlőhegye igen kevés. Nagykövesdé középszerű bort terem. Szentesnek kevés szőlőhegye van, borát már Szent Mihály tájban megisszák.8

A 19. század elején – az első osztályú bort adó hegyaljai mezővárosok mögött – Királyhelmec, Nagytoronya, Zemplén, Szőllőske, Szentes, Kövesd, Bári és Ladamóc bora másodosztályú besorolást nyert Zemplén vármegye borgazdaságában (Szirmay 1798, 25).
Magda Pál munkája (1819) már a vidékünkön termesztett szőlőfajtákról is tanulságos felsorolás tartalmaz: Holyagos, Furmint, Madarkás, Török Gohér, Budai Gohér, Muskotály, Hárslevelű, Balafánt, Leányszőlő, Fejérszőlő, Polyhos, Rózsás, Gerset, Purtsin, Kecskecsecsű, Rumonya, Bogár szőlő, Király édes, Fejér boros, Gyöngy fejér, Zöld szőlő, Batai, Gatsai, Bakator szerepelnek a listáján. A nevek azért is érdekesek, mert azok közül a Bakator, a Fejérszőlő, a Bogár, a Gatsai (Gacsal), a Gerset, a Gohér és a Romonya (Rumonya) már Szikszai Fabricius Balázs 1570 körül kelt, tokaj-hegyaljai szőlőlistáján is szerepelt, jelezve a Felső-Bodrogköz szőlészetének kapcsolatát is Tokaj-Hegyaljával. Hasonlóan 16. századi a Hegyalján a Kecskecsecsű említése. 1791-ből említett Tokaj-Hegyalján a Bátai (Batai), 1803-ban a Fejér boros, 1730-ból a Gyöngy fejér, 1791-ből a Balafánt, 1726-ból a Királyédes, a Madárka, Madárkás, 1730-ból a Polyhos, 1726-ból a Porcsin, 1830-ból a Zöld szőlő. Vagyis a 19. században jószerével ugyanazok a szőlőfajták ismertek Tokaj-Hegyalján, mint a Felső-Bodrogközben (Magda 1819; Balassa 1991, 95–153; Boros 1994).
Fényes Elek geográfiai szótára falvaink közül Kiskövesd, Csarnahó, Imreg, Kistoronya és Nagytoronya, Szőllőske, Bári (Bodrog)Szerdahely, valamint Zemplén és Királyhelmec oppidumok szőlejéről és boráról emlékezik meg, kiemelve Kistoronya borának jó minőségét (Fényes 1851). Az említetteknél később, a 19. század második felében bukkan fel a statisztikai munkákban Kisgéres szőlőjének és borának említése.9 Boros László kutatásai szerint 1869. december 31-én Szőllősként 55 telken 7, Nagykövesden 106 telken 95, Királyhelmecen 275 telken 163 pince volt (Boros 1994).
Keleti Károly statisztikája (1873) már jól érzékelteti, hogy milyen szélsőséges különbségek voltak a szőlőterületek – a szőlő és a bor gazdasági jelentősége – vonatkozásában a Felső-Bodrogköz településein is. Voltak falvak, ahol egy-egy birtokos művelt szőlőt: Bélyben például 300 négyszögöl, Szomotoron 2 kh, Véke határában 1 kh és 200 négyszögöl, Zétényben 900 négyszögöl területen. Ugyanakkor például Kisgéres szőlőbirtokosainak száma 187 volt, akik 111 kh és 975 négyszögöl területet műveltek, Nagykövesdé 167 birtokos 125 kh és 1345 négyszögöl szőlőterülettel, Királyhelmec 681 szőlőbirtokosa pedig 390 kh-t és 91 négyszögölet bírt.10
A jó adottságú szőlőhegyek egy része uradalmi birtok volt, és a két Toronya, a két Bári, Szőllőske, Kisgéres, Helmec lakosainak többsége is birtokolt egy-egy darab szőlőt (az 1873-as statisztika például Királyhelmecen 681, Szerdahelyen 194, Kisgéresben 187, Nagykövesden 167, Zemplénben 124, Csarnahón 119, Szentesben 110 szőlőbirtokost jelöl). Már 1865-ben kisbirtokos volt a szőlőtulajdonosok 9/10-ed része. Egyes nagybirtokos családok azonban egyre kiterjedtebb szőlőterületre tettek szert. A Zemplénben meghatározó szerepet játszó Andrássyak 1805-ben például csaknem 11 hold szőlőterületet bírtak (Boros 1994; Drábiková 1989, 24–27).
Kisgéresi napszámosok még a 20. század első felében is dolgoztak a királyhelmeci szőlőbirtokosoknak. Nem csak kapáltak, hanem a magasan fekvő részekre háton, ponyvában hordták fel a trágyát. A meredek részeken teraszokat is készítettek – ez ritka volt –, és kővel kirakott garádokat formáltak az esővíz erodáló hatása ellen.
A filoxéra, majd az újabb fajták megjelenése, nem utolsósorban a bor beszerzésének és értékesítésének lehetőségeiben a trianoni határok miatt beállott változások következményeként, az első világháború után, főleg az 1930-as évektől a szőlészetnek egy újabb történeti rétege alakult ki. Ez a folyamat majd a második világháború után teljesedett ki, jóllehet az újabb keletű szőlészettel bíró falvak termelése elsősorban az önellátást szolgálta, s minőségében és mennyiségében sem veszélyeztette a fentebb bemutatott települések szőlészetének prioritását. A második világháborút követő időszakban a szőlőtermesztés általános volt. A fentebb jelzett két történeti réteg különbözőségét tovább éltette, hogy a nagy múltú borvidékek állományát államosították, míg a JRD11 és a magángazdaságok nagy része a homoki szőlőkultúrát tudta folytatni.
Királyhelmec és Kisgéres szőlőiben – a Nagy-hegy és a Kis-hegy között egy néhány méteres, vízmosta teknő a választóvonal, az előbbi nyugati oldala a géresieké – az 1940-es évekig a polyhos, a vállas, a juhfark volt gyakori fajta, de az 1920-as évektől ismerték már a furmint és a hárslevelű fajtákat is.12 Géresben a bőtermő, de gyengébb minőségűnek tartott polyhos még ma is a rizling fajták kísérője (lásd alább). Az 1920-as évektől fokozatosan terjedt az olaszrizling, ami a második világháború után is megőrizte dominanciáját. Főként a háború után lett jelentős a vörösborok előállítása. Az 1950-es, 1960-as évektől jelentek meg a különféle burgundi fajták, és a müller. A kisgéresiek emlékezetében azonban korábbról is él a vörösbor készítésének hagyománya: a fekete Izabellából és Otellóból mindig szűrtek vörös bort. Jelentősebb változás 1990 után következett be, mikor a helyi szövetkezet telepített nagyobb mennyiségben fekete szőlőt, és az emberek látták, hogy jobban el lehet adni, mint a fehérbort, többet is fizettek érte.
A muskotályok az 1970-es évektől terjedtek, főleg az Othonel, ami leginkább kedveli az ottani talajt, s nem kényes – a sárgamuskotállyal szemben – a lisztharmatra, és nem rothad. Szentesben az első világháború után már a rizling volt jellemző, csak egy-két igényesebb gazdának volt furmint és hárslevelű. Úgy tartják, hogy a furmint a helmeci hegyen minőségében megközelíti a tokaji zamatot. Azért is szerették, mert jól bírta a szárazságot, s nem nagyon igényelte a trágyázást sem.
A vulkáni tufába vájt lyukpincék összehasonlíthatatlanul jobb minőségű bort érleltek, mint a földbe vájtak, nem beszélve a kamrákban tárolt borok minőségéről. Igazából a jobb minőségű pincék a Bodrogközben is a nagyobb múltú szőlészkedés nyomjelzői: senki nem tudja a pontos korukat, de bizonyos, hogy több száz éves objektumok is vannak köztük. Ezek szerencsés falvak, és szerencsés gazdák tulajdonában vannak: hőmérsékletük egyenletes, jó minőségű borokat képesek érlelni. A síkvidéki települések nagy részénél két méter körül feljön a talajvíz, tehát nem is alkalmasak a körülményeik a borászatra.
Az újabb szőlőültetvényekkel párhuzamosan változott bizonyos mértékben a régi szőlők művelésének és feldolgozásának technikája is. A tőkés művelés időszakában több fajta szőlőt neveltek, azok borát általában együtt is szüretelték. A kordonos művelés az 1920-as, 1930-as évektől jelent meg, s elterjedését a „szocialista” időszak tetőzte be: 10 ár körüli szőlőterületet tarthattak meg a gazdák, ahol elsősorban a minőség javítása révén tudták a hasznukat növelni. Ebben az időszakban jelentek meg a korábban ismeretlen vörös fajták (kékfrankos, kékoportó stb.), s vált jellemzővé a fajborok szűrése is.
A kordonos művelés elterjesztésében is volt szerepe a szövetkezeteknek és az állami gazdaságoknak. Mivel az állam lényegében az összes szőlőt felvásárolta – Királyhelmecen épült meg az a hatalmas felvásárló, amelyik a Felső-Bodrogköz összes értékesítésre termelt szőlőjét összegyűjtötte –, a közös gazdaságok is jelentős szőlőterületeket telepítettek. A helmeci állami gazdaság több mint 100 hektáron szőlészkedett, de a falusi szövetkezetek is jószerével minden homokdombot beültettek, ami szőlészetre alkalmas volt. Szentesben a szövetkezet szőlője a Véke melletti homokdombot foglalta el, Nagygéres és Kisgéres közös gazdasága is a hegy lábánál fogott kordonos szőlőművelésbe. Az újabb fajták oltványai is elkerültek a JRD-ből a paraszti gazdaságokba.
De nem csak a parasztok szőlészkedtek az 1960-as, 1970-es évektől: Királyhelmec környékén kertszövetkezet alakult, ahol minden belépő – akár városi értelmiségi, hivatalnok vagy közalkalmazott is – 4-4 ár szőlőt kapott. A területet közösen műveltették és őriztették, afféle hobbikertekként használták apró parcelláikat.
A bodrogközi településeken az 1990-es évek recens gyűjtései során megfigyelhető volt a szőlőművelés jelentős átalakulása, a szőlőtermelők differenciálódása. Az idősebb generáció számára természetes volt, hogy az elődöktől megörökölt rendben művelte a szőlőt, s továbbra is kijártak a „hegyre”. A szőlőkultúra és a borászat rendszere az ő gazdaságaikban megmaradt tradicionális formájában. Csak kevesen fogtak új ültetvények létrehozásába, ahol új fajtákat telepítettek és elkezdtek színborokat szűrni. A tradicionális eljárás továbbra is a vegyes borok előállítása volt: jószerével mindenféle szőlőt együtt szüreteltek és dolgoztak fel. A fiatalok egy része feladta a szőlőt, s akkor sem foglalkozott a borral és a pincével, ha megmaradt a falujában. Másik részük azonban – nem kis részben a közös gazdaságok szőlőművelésének mintájára – igyekezett modernizálni ezt a gazdasági ágat: kordonos szőlőt telepítettek, a régi fajtákat hárslevelűre, rizlingre, furmintra cserélték, amelyeket külön szűrtek (Viga–Viszóczky 2000, 180–183).
Mára általános a szőlő művelése vizsgált falvainkban, de mind az állomány mennyiségében, mind minőségében, mind gondozásában, mind pedig a bor minőségében jelentős differenciák vannak, ami az egyes családi üzemek eltérő tudását, különböző gazdasági kondícióját és célkitűzéseit is tükrözi.
III. A mai bodrogközi borünnepek. A kisgéresi példa

Az új ünnepek kijelölésekor meghatározó a tradíció, amiből az aktualizált elem(ek) kiválasztása nem szükségképpen a múlt reális értékelését jelenti, mint inkább a (közel)jövőre vetített, remélt helykijelölést a közösség számára. A Bodrogköz gazdasági és társadalom-földrajzi helyzete miatt véges azon kitörési pontok száma, amelyektől a települések felemelkedése remélhető, nem meglepő tehát, hogy ezen a tájon is az új közösségi szerveződések középpontjában az étel és az ital áll, amint azt a Felső-Bodrogköz és az Ung-vidék 2015. évi programtervezete is jelzi:13

A közös főzési alkalmak, a specifikusnak gondolt ételek és az italok a lokálos hagyomány letéteményesei – a bolyi lakodalmast leszámítva –, nem is tudunk azokon kívül másfajta szervezőerőről a településeinken. Különösen a közösség ünneppé formálódó alkalmainak középpontjába, valamint a turizmus szolgálatába állított borkultúra tűnik jószerével az egyetlen kitörési lehetőségnek, aminek a gazdasági és rituális pontjaira az új ünnepek reálisan felfűzhetők. Megjegyezzük, hogy az újfajta ünnepek tematikája és időrendje nem ritkán felülről vezényelt, olykor nélkülözi a lokális tradícióban való beágyazottságot, s kijelölése azt szolgálja, hogy a szomszédos, illetve közeli települések között a turisztikai érdeklődés némiképp megosztódjon.14 Természetesen jelentős előnyt élveznek azok a falvak, amelyek a lokális hagyományból építik az új ünnepeiket: Kiskövesden, Nagykövesden, Bodrogszentesben, Kisgéresben szinte rangon alulinak számított valaki szőlő és borospince nélkül. Ezekben a falvakban a pince presztízst jelentett: vendéget lehetett hívni, meg lehetett kóstoltatni vele a bort. Az újfajta közösségi alkalmak megszervezésében és azok szerkezetében azonban ők is jelentős azonosságot mutatnak a többi településsel.
Az elmúlt egy-másfél évtizedben a bor néhány lokális közösség önmeghatározása, kulturális együvé tartozása szempontjából jelentős szerephez jutott. Mind a helyi identitás újraformálása, mind a remélt gazdasági felemelkedés – az eszközéül szolgáló turizmussal – egyik eszköze lett a borkultúra, különösen azokban a falvakban, ahol a szőlőművelésnek újkori hagyományai vannak. A szőlő- és bortermelés újrafelfedezése mind a hagyományos elemek feltárása, mind a mai társadalom és kultúra szerveződése okán figyelmet érdemel a néprajz/antropológia részéről is.
Jelen írásunkban főként Kisgéres borünnepeit mutatjuk be. Munkánk során figyelemmel voltunk a mai ünnepekről megjelent, nagyszámú tudományos publikáció tanulságaira, de azokból csak a legszükségesebbeket citáljuk.15
Kisgéresben, hasonlóan a Bodrogköz és Bodrog mente több településéhez, az elmúlt egy-másfél évtizedben új szerepkörben jelent meg a bor: a helybeli ünnepek, az újra felfedezett/kitalált hagyomány szervező erejeként. A térség közösségei – hasonlóan a magyar nyelvterület és Európa más vidékeihez – a tradíció elemei, illetve kitalált hagyományok köré szervezik meg ünnepeiket, amelyek mind a közös kulturális mi-tudat, a lokális identitás, mind a turizmus szempontjából kiemelt jelentőségűvé válnak, de a közösségek gazdasági felemelkedésében is szerepet szánnak azoknak. Meg kell jegyeznünk, hogy ez utóbbi bizonyos fokig gazdasági kényszer: a Szlovákia délkeleti, illetve Magyarország északkeleti végvidékén fekvő történeti tájat hozzá hasonló gazdasági helyzetű vidékek veszik körül, a térség fogyó népessége rezonál a nehéz gazdasági és szociális helyzetre. Helyben kevés a munkahely, a zömében elöregedő népesség mellett a fiatalok nagy számban hagyják ugyan el a szülőfalujukat, de szinte mindenütt megfigyelhető egy vékony rétegük, amelyik – amíg lehetséges – megpróbál helyben boldogulni. Különösen a táj szlovákiai oldalán, a szőlőművelő és bortermelő hagyománnyal rendelkező falvakban ez a gazdasági ág jószerével az egyetlen – egyelőre bizonytalan kimenetelű – esélynek látszik a gazdasági (és társadalmi) emelkedésre.
Kisgéres szőlő- és borkultúrája sajátos színt képvisel a vizsgált térség tradíciójában. Maga a szőlő birtoklása, művelése, a termesztett szőlőfajták és a bortechnológia több archaikus elemet őrzött meg a Bodrog mente filoxéra után változó szőlőkultúrájában, vagy akár a szomszédos Királyhelmecen, a régies jegyeket mutató pincesora pedig kifejezetten karakterjegyként jelenik meg az egész Felső-Bodrogköz örökségében. Kisgéresben a pincék köze a találkozások, a vendégeskedés hagyományos helyszíne. Szerepet játszik ebben a pincék sajátos formája is: a szabadból közös pince torok vezet a hegy belseje félé, s abból ágaznak el – nemritkán 7–9 irányban – az egyes tulajdonosok pinceágai (Balassa M. 2000, 149–150). (A pincék tulajdonlásának előtörténete ma már nem rekonstruálható. Ma már nem mutatható ki, hogy egy-egy család birtokolta volna a pincéket. Érdekes viszont, hogy a géresiek ma is azt kérdezik, hogy hány szőlőd van, vagyis, hány darab, s nem azt, hogy mennyi.) A pincék, a géresi bor, az ahhoz kínált géresi béles jószerével a falu tradíciójának specifikumaként, ismertetőjegyeként tűnik fel a bodrogköziek, és az ott megforduló vendégek számára. Az elmúlt évtizedek során a faluközösség – az erre a célra kialakított kis színpad környékén – ebben a térben emlékezik a nemzeti ünnepekre, alkalmanként az a kulturális rendezvények helyszíne is. A pincék köze tehát hagyományosan központi tere a géresiek társasági életének, ami a májusi Nyitott pincék napja alkalmából külsőségeiben is ünnepivé válik: a teret aprólékosan rendezik és készítik elő a vendégfogadásra, a színpad és környéke zászlódíszbe öltözik, színes plakátok és tájékoztató táblák lepik el a szabad felületeket.16 Évente gazdagodnak, bővülnek a figyelemkeltés kellékei, velük a lokális tradícióra utaló jelek is (Verebélyi 2004, 13–20). De fokozatosan terjeszkedik a borászat a falu belső tereiben is: 2014-ben borkút és borház avatására került sor. Az előbbi a település centrális részén csak ünnepekkor üzemel, de díszes fafaragása máskor is jelként működik. Ez a központi falumag ad teret a júliusi Falunapon a szabadtéri istentiszteleteknek is: a jószerével homogén kálvinista lakosság, hangsúlyosan a boros ünnepek kigondolói és szervezői szerepet szánnak a programokban a vallásos mozzanatoknak (pl. új objektumok és az egyes ünnepi momentumok megáldása). A borház funkciója elsődlegesen a tematika folyamatos felszínen tartása: előadások, vendégfogadások reprezentatív építménye és tere.
A pincék köze a májusi borünnepen a társadalmi érintkezés és kommunikáció sajátos formáját valósítja meg. A tér a település közösségét jelképezi, Kisgéres tradícióját és jelenét reprezentálja, ám az ünnepen elsősorban azoké, akik pincét nyitottak.17 Amikor azonban az érdeklődők egy-egy pincébe térnek bort kóstolni, akkor már a borosgazda vendégei, az érintkezés onnan kezdve a két félre szűkül. Ez a sajátos pulzálás végigkíséri az egész programot: a vendégek az ünnepi közös tér és a magánszféra között járnak át, még akkor is, ha az egyes borászok igyekeznek kifejezni a közösséghez való tartozásukat külsőségekben is. 2015-ben a bort kínáló gazdák többsége régi háziszőttes abrosszal vagy kisebb díszes textíliával „terített” meg a pincéje előtt. (A júliusi Falunapra kis kiállításra gyűjtötték egybe a még fellelhető régi textileket.) Lényeges, hogy a nyelvi kommunikáció kétnyelvű: a helybeli magyarok természetes módon érintkeznek a szlovák – akár a cseh – vendégekkel. Nem elhanyagolható az sem, hogy a közösség ünnepein hangsúlyos szerepet kapnak a magyarság jelképei, a magyarsághoz való tartozásuk kifejezése, de a borünnepek egész légköre teljességgel nélkülözi a nemzeti megnyilvánulásokat, s egészében interkulturális jellegű. Vagyis a borünnepek praktikus funkciója felülírja a Felső-Bodrogköz szinte homogén magyar településének a kisebbségi létéből fakadó, más alkalmakkor megjelenő megnyilatkozásait.
Az évente megismétlődő boros ünnepek egységesítik, másrészt periodikusan visszatérővé teszik a programokat, de újfajta alkalmi tárgyak is szolgálják ezt a folyamatot. 2015-ben egyforma üvegpoharat kapott valamennyi fizető résztvevő, aminek felirata az eseményt és annak időpontját rögzítette, hasonlóan ahhoz a kis tasakhoz, amiben a poharat nyakba akasztva lehetett hordozni pincéről pincére. Megfigyelhető, hogy évről évre újfajta emléktárgyak is születnek a bodrogköziek mai ünnepeire, amelyek készítői láthatóan igyekeznek meríteni a lokális tárgyalkotó hagyományból, ám e törekvésük sikere olykor kétséges.
A lényegében homogén kálvinista lakosság kulturális habitusa alapvetően tradicionalista volt a hagyományos paraszti kultúra időszakában (Viga 1994, 333–348). Természetesen számos hatás érte ezt a települést is mind a társadalom, mind a kultúra, mind a gazdaság vonatkozásában, itt elsősorban a közös gazdálkodás vagy a Szlovákiában is ellentmondásos rendszerváltás következményeire utalunk, amelyeket mindig jelentősen árnyalt a térség hátrányos helyzete is. Vizsgált témánk vonatkozásában mindez úgy értendő, hogy Kisgéres a szőlő- és borkultúráját illetően azon települések közé tartozik, ahol napjainkig maradtak régi szőlőfajták és azok vegyes szüretelése, valamint a belőlük szűrt vegyes borok készítésének gyakorlata. Többek szerint maga a géresi borhagyomány a vegyes bor: mindent összeszűrnek, ami terem. Számos idős pincetulajdonos már nem is törődik a pincével, több pincét birtokló már nem is él Géresben: sokan már túl akarnak adni rajta, s nem is művelik a szőlőt.
A kitalált boros ünnepek egyaránt alkalmasak a szőlő- és borkultúra modernizálására, a lokális tradíció életképes elemeinek megtartására, egyszersmind – a turizmus révén – annak megismertetésére. Falvanként specifikus vonásokkal rendelkező folyamatról van szó, amelynek nyomon követése tanulságos néprajzi/antropológiai és szociológiai feladat. Számos részletében tükrözi ugyanis a lokális közösség tradícióját, kulturális habitusát, ami magában hordja a mai társadalmi-gazdasági elvárásokhoz való alkalmazkodás esélyeit is. Úgy gondoljuk, hogy e falusi ünnepek – egyező, illetve hasonló jegyeik mellett – megmutatják egy-egy közösség műveltségének specifikus jegyeit is.
Kisgéresben az elmúlt évtizedben fokozatosan formálódott – és ma is formálódik – az újfajta ünnepek köre, amelyek egymáshoz is kapcsolódva szerveződnek. Az önkormányzat tagjai és az általuk mozgósítható, többségükben a szőlészetben és borászatban boldogulni akarók úgy gondolták, hogy ez a gazdasági ágazat egyaránt alkalmas a település tradicionális jegyeinek bemutatására és gazdasági eredmények elérésére. 2015. januárjában került sor a VIII. Újbor Kóstoló rendezvényére. „Az első két-három évben a rendezvény csak a helyi boros gazdák találkozó alkalma volt. Akkorra már a helyi bor felvásárlása megszűnt, kezdték a hegyen a szőlőművelést elhanyagolni. Azt akartuk, hogy ez a helyi hagyomány ne maradjon el teljesen, lendítsünk rajta valamit. Belejátszott a helyi gazdasági érdek, de az is, hogy Géresnek a hírnevét ezzel lehet egy kicsit terjeszteni. Azt gondoltuk, hogy a nyugdíjasok egy kicsit hozzá tudnak esetleg keresni a jövedelmükhöz, de akár olyan is lehet, aki ebből meg is tud élni. A kezdeti alkalmak csak 30–40 ember összejövetelét jelentették, amit a géresi borászok hoztak össze. Fokozatosan terjedt el a híre az Újbor Kóstolónak: a negyedik, ötödik, hatodik alkalomra már hoztak bort Kövesdről, Szentesből, Szerdahelyből, persze Helmecről is, a legutóbbin már Csehországból meg Rozsnyóról is voltak. (Ebben voltak »profi« borászok is, például Helmecről.) Híre ment a dolognak. Kézről kézre járt a program, meg baráti körön belül is hoztak ismerősöket, akik szeretik a borkultúrát. Mindig megbeszéltük, hogy kit engedünk be ebbe a körbe. Mostanra úgy alakult, hogy a géresi résztvevők száma felment 50-60 közé, amihez jön kb. 30 külső vendég, vagyis 90–100 borász jön, egyenként 2-3 fajta borral.”18 Négy évvel ezelőtt kiegészítették a borkóstolót disznótoros vendéglátással. Úgy szervezték meg a részvételt, hogy a géresi borász a Kóstolóra kétféle bort hozhat, fajtánként két-két litert. Ha vele tart a felesége, akkor hoznak még egy harmadik fajta bort, abból is két litert. A nem falubeli borásznak fizetnie kell a bora bemutatásáért, meg az ellátásért is. A rendezvény nem borverseny, tehát nincs minősítés. Sokan jönnek ma már Kassa, Eperjes környékéről. A külső borokból meg a feleségek borából tombolát is sorsolnak.
A második vagy a harmadik Újbor Kóstoló után merült fel, hogy az összejáró gazdák szervezzék meg a Nyitott pincék Napját: a január végi borünnepek sikere szülte az igényt, hogy teremtsenek még egy alkalmat, ahová több érdeklődőt lehet remélni. Kisgéres karakteres régi pincesora, a területén a rendezvény idején – május derekán – virágzó akácos kétségkívül önmagában kiváló miliőt biztosít ehhez a rendezvényhez. Ekkora már leszűrik a bort. Nem teszik olyan hétre a programot, amikor áldozás van, vagy egy héttel előtte, vagy utána rendezik meg: általában Püskösd előtt szokott lenni a májusi borünnep. A Nyitott Pincék Napján az a géresi borász nyithatja ki a pincéjét, aki az Újbor Kóstolón már szerepelt az italával, és azzal a borral kínálhatja meg a vendégeit, amit a kóstolón már bemutatott, s amit a közösség „hitelesített”.
A májusi borünnep egy valódi sikertörténet. „Az első alkalommal 50–60 vendég jelent meg, a negyediken már volt 200, 2014-ben pedig már majdnem 2000 ember. (Annak ellenére, hogy reggel 6-tól 12-ig ömlött az eső.) A rendezvény lassan már teljes Szlovákiát érinti: Besztercebányától Eperjesig, Bártfáig eljutott a híre, és a résztvevők körében szlovákoknak lassan nagyobb a részaránya, mint a magyaroknak. 2014-ben Magyarországról három borvidékről voltak autóbusszal, de voltak busszal Erdélyből is.”19
Bár az egész falu egyelőre nem tette magáévá a programot, egyre többen kapcsolódnak bele, s évente 2-3 borásszal több van a közös feladat mögött. A helybeliek véleménye szerint többeket a szerénységük gátol, de a többségből hiányzik a vállalkozószellem is. „Pedig a géresi emberek rendkívül vendégszeretők. Az idősebbek különösen: ha egy érdeklődő jön a pincéhez, azt leviszi, megkínálja a borával. Nem mindenütt van ez így. Itt ma is hiányzik az emberekből a mai jellemző felfogás: hogy adok egy pohár bort, de fizesd ki! Egyre szélesebb kör van a rendezvények mögött, szervezetek is: Csemadok, önkormányzat, iskola, művelődési ház, ezen intézmények munkatársai a családjukkal. A megye ebben az évben bevette a Nyitott Pincék Napját a támogatott rendezvények közé. Az első alkalommal adtak némi támogatást, de aztán mindig tologatták: majd a harmadik után, majd a negyedik után. De a nyáron a megyei elöljáró találkozott itt a hercegkútiakkal, s felismerte, hogy komolyabb program van itt, mint akár Báriban. Így ebben az évben bevették a Nyitott Pincék Napját a megye hat legjelentősebb rendezvénye közé, amit a megye szponzorál.”20
Az Újbor Kóstolóra meg a Nyitott Pincék Napjára az innen elházasodott férfiak hazajönnek. (Korábban inkább csak esküvőre jöttek.) A korábbi összejövetelek megmaradtak családi szinten, de a borünnepre is eljönnek ma már. Ma is vannak azért, akik kint ünnepelnek a pincék között, de ők maguk nem nyitnak pincét. Mintha kivárnának, mi lesz belőle, hogyan alakul a program sorsa. De van, aki egy-két év után beszáll, kinyitja a pincét. Minden generáció érintett: 18 évtől 60-70 éves korig nyitják a pincét.
A két nagy létszámú boros programot időben egy harmadik, kisebb rendezvény kapcsolja össze: az ún. Kocsonya Beszélgetés, amit – ha lehet – február közepén, de legkésőbb február végén rendeznek meg. Ilyenkor boros témákban szakmai – például növényvédő – előadás hangzik el, s kötött az alkalom étrendje is: kocsonya fő a januári borünnepre vágott sertések körméből, csülkéből, bőréből.

A borünnepek a településen újabb fejlesztéseket generálnak. 2014-ben – Hercegkúttal közös Uniós pályázatból – Borházat alakítottak ki. Ez a székhelye a 2015. január 1-jén alapított polgári társulásnak, aminek egy régi, Géresben máig fellelhető szőlőfajta, a Pojhos (Polyhos) a névadója. Az Unió felé öt évre elkötelezték magukat, hogy a Borházat önköltségből működtetik. Ez megy is, mert alig van hétvége, hogy ne lennének vendégek a házban. Általában rendezvényekre veszik ki az épületet: adják a konyhát, szállást, előadótermet, kinti kiülőket. Tavaly már Németországból meg Kanadából is voltak vendégek. Ha a vendég félpanziós ellátást kér, az önkormányzat munkatársai főznek. Azt tervezik, hogy egy nagy hűtőtárolót helyeznek el a Borházban, ahol minden tagnak ott lesz egy üveg bora. Ha vendégek jönnek, kóstolnak – egy önkormányzati alkalmazott kínálja őket –, s amelyikből inni akarnak, telefonon felveszik a kapcsolatot a borgazdával, aki felviszi őket a pincéjébe. Ezzel is a helybeli borászatot kívánják lendíteni.
A borünnepek kulturális kínálata hasonló, és hasonlít a település Falunapjának programjához, ám a legváltozatosabb szórakozást a Nyitott Pincék Napja kínálja. Az ünnep időpontja a pincék környéke akácosának virágzására esik, ami látványában és illatával valóban speciális élményt jelent a látogatók számára. A helyben működő öntevékeny művészeti csoportok – Borcsák asszonykórus, gyermek táncosok, iskolai csoportok – mellett megjelennek ilyenkor a „testvértelepülés” képviselői (Csaroda férfikórusa), Királyhelmec (visszatérően a Nosztalgia énekegyüttes) és a környező települések szereplői is. Rendszeresen fellépnek szlovák kulturális csoportok is. A borünnepek hagyományosan interkulturális jellegűek: a szlovák és cseh vendégek jelenléte teljesen általános.
A borünnepek, különösen a májusi program rendkívül meggyarapodott látogatottsága új helyzetet teremtett a géresiek számára. Amíg korábban a vendéglátást az önkormányzat erejéből oldották meg, a nagy érdeklődés felvetette a professzionális vendéglátás szükségességét. (Már eddig is gondot okozott a falu ételspecialitásának összekapcsolása a bor kínálásával: a géresi béles készítése nagy munkaerőt igényel, csak a VIP vendégeknek történő bemutatása is az önkormányzaton négy asszony egész napos munkáját igényli.) Eddig főként füstölt kolbászt kínáltak a vendégeknek, üstökben pörkölt meg gulyás főtt, volt, hogy tárcsán húst sütöttek. A rendkívüli érdeklődés azt hozta, hogy önerőből egyre nehezebb az ellátásukat megszervezni.
A borünnepek megerősítették és felgyorsították a szőlőnek az 1970-es évektől számottevő fajtaváltását és technológiai átalakulását is. A legrégibb fajtákat leváltó furmint, hárslevelű, és rizlingek után, új szőlők is terjednek, mint a Zenit és a Zengő. Akik már most pincét nyitnak a nagyközönség számára, többnyire merik vállalni a színboraikat is. Külön szűrik már a Furmintot, a Hárslevelűt, van néhány gazda, aki az Irsait, a Muskotályt is külön szedi, vannak jó Olaszrizlingek is. Gyakori ma már a vörösbor is, ami korábban kevés volt Géresben: manapság keresett a Bíborkadarka, de a Kékfrankos, Medina, Blauburger, Zweigelt is népszerű. Mindezek fényében meglepő, hogy a géresi borünnepek egyik fő sikere és ismertetője a Polyhos (Pojhos) szőlőből szűrt színbor, amiből – a helybeliek szerint – nincs annyi a hegyen, amit ne tudnának eladni.21
A szőlőfajtákban és a technológiában zajló átalakulásokkal ellentétben, magában a művelésben nincs jelentős változás: a családok maguk művelik a szőlőt. Gondolkodtak egy kis kertközösség létrehozásában, aminek a keretében kerülőket is lehetne fogadni. Ez azonban nem valósult meg, mert a szőlőőrök alkalmazása és főként jogosítványa újabb gondokat vetne fel. Az elmúlt időszakban a szövetkezet is telepített szőlőket, most egy borfeldolgozó üzem telepítésére pályáznak, ami felvásárolna a helybeli gazdáktól is. Ők is szeretnék legalább munkanélküli fiatalokat helyben tartani a szőlővel beültetett domboldalak megművelésére.2

*

Összegzésként megállapítható, hogy a Bodrogköz felső, ma Szlovákiában levő területén, elsősorban a Bodrogközi-szigethegység környékének településein nagy múltú szőlő- és borkultúra egészítette ki a parasztüzemek tevékenységét. Az elmúlt emberöltő során átalakult a térség gazdálkodásának rendszere, és a bortermelő hagyományokkal rendelkező falvakban ennek a gazdasági ágazatnak húzó szerepet szánnak: részben a más tájakon való értékesítés, részben pedig a helyben kialakuló turizmus révén. Az 1990 után kialakuló újfajta közösségi alkalmak között kiemelkedő jelentősége van a boros ünnepeknek, amelyek a lokális tradíció elemből is építkeznek, de többségükben újfajta, sok tekintetben „kitalált” hagyományt képeznek. Ezek szerkezete általánosságban rokon a Kárpát-medence magyarságának és Európa más népeinek újfajta ünnepeivel.

Irodalom

Balassa Iván (1975): Lápok, falvak, emberek. Budapest: Gondolat.

Balassa Iván (1991): Tokaj-Hegyalja szőleje és bora. Tokaj: Tokaj-Hegyaljai ÁG. Borkombinát.

Balassa M. Iván (2000): Kisgéres települése és építkezése. In Kisgéres. Viga Gyula szerk. Dunaszerdahely: Lilium Aurum, 129–165. p. /Lokális és regionális monográfiák 1./

Bodó Sándor (1979): Tokaj-Hegyalja, egy minőségi borvidék körülhatárolása. Ethnographia 90, 480–491. p.

Bogoly János (1992): Királyhelmec. Királyhelmec és a Felső-Bodrogköz természetrajza és történelme. Királyhelmec: Madách Könyv- és Lapkiadó.

Boros László (1994): Adatok Felső-Zemplén 19. századi szőlő- és borgazdaságához. Néprajzi Látóhatár 3/3–4, 205–218. p.

Boros László (1999): A Kárpát-medence szőlő- és borgazdaságának történeti földrajza. Nyíregyháza: Nyíregyházi Főiskola Földrajz Tanszéke.

Boros László (2000): Táj és ember. A falu ökológiai feltételei, táj- és emberföldrajzi összegzés. Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Dunaszerdahely: Lilium Aurum. 11–40. p. / Lokális és regionális monográfiák 1./

Domokos Mariann (2004): A veszprémi Gizella-napok. Az ünnep tartalmi-formai elemeinek vizsgálata. In Pócs szerk. 2004, 93–105. p.

Dóka Klára (1977): A Bodrog szabályozása. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 16, 105–132. p.

Drábiková, Ema (1989): Človek vo vinici. Bratislava: Veda.

Égető Melinda (2001): Szőlőművelés és borászat. In Magyar néprajz II. Gazdálkodás. Paládi-Kovács Attila főszerk. Budapest: Akadémiai Kiadó, 527–595. p.

Fejős Zoltán (1992): Folklór és turizmus. Jegyzet a kultúraközi kommunikáció egy lehetőségéről. In Közelítések. Néprajzi, történeti, antropológiai tanulmányok Hofer Tamás 60. születésnapjára. Mohay Tamás szerk. Debrecen Ethnica, 337–346. p.

Fejős Zoltán (2005): A néprajz, antropológia – a kulturális örökség és az emlékezet kategóriái. In Kulturális örökség – társadalmi képzelet György Péter–Kiss Barbara–Monok István szerk. Budapest: OSZK–Akadémiai Kiadó, 69–77. p.

Fényes Elek (1851): Magyarország geographiai szótára. Pest.

Frisnyák Sándor (1990): Adalékok a Bodrogköz történeti földrajzához (18–19. század). Nyíregyháza (Separatum).

Frisnyák Sándor (2005): A Felső-Tisza vidék ősi ártéri gazdálkodása. In A földrajz dimenziói. Tanulmányok a 65 éves Tóth Józsefnek. Dövényi Zoltán–Schweitzer Ferenc szerk. Budapest: MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, 235–247. p.

Hesz Ágnes (2004): „Ezen a napon csak magunkat ünnepeljük.” Falunap a Somogy megyei Cserénfán. In Pócs szerk. 2004, 57–70. p.

Hofer Tamás–Niedermüller Péter szerk. (1987): Hagyomány és hagyományalkotás. Tanulmánygyűjtemény. Kultúraelmélet és nemzeti kultúrák. Budapest: MTA Néprajzi Kutató Csoport.

Hoppál Mihály (2004): Lokális értékek és hagyományalapú társadalom. Néprajzi Látóhatár 11/1–4, 125–133. p.

Hőgye István (2000): A település történetének vázlata 1945-ig. In Kisgéres. Viga Gyula szerk. Dunaszerdahely: Lilium Aurum, 47–72. p. /Lokális és regionális monográfiák 1./

Keleti Károly (1871): Hazánk és népe a közgazdaság és társadalmi statisztika szempontjából. Pest: k.n.

Lovas Kiss Antal (2011): Társadalmi ünnepek közösségi funkciói az ezredfordulón. Debrecen: Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék /Studia Folkloristica et Ethnographica 56./

Lovas Kiss Antal (2013): Globális jegyek a 21. századi falunapok struktúrájában. In Ünnepek, ünnepkörök történelmi és néprajzi vonatkozásai. Bartha Elek–Csiszár Imre–Forisek Péter szerk. Debrecen: Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, 200–214. p. /Studia Folkloristica et Ethnographica 57./

Magda Pál (1819): Magyar Országnak és a’ határ őrző katonaság vidékinek leg újabb statistikai és és geográphiai leírása. Pest.

Makkai László (1974): Östliches Erbe und westliche Leihe in der ungarischen Landwirtschaft der Frühfeudalen Zeit (10–13. Jahrhundert). Agrártörténeti Szemle 16. Supplementum

Nagy Géza (1999): A Bodrogköz helytörténeti és néprajzi bibliográfiája (1837–1997). Sárospatak–Karcsa: k.n. /Bodrogközi Füzetek 12–13./

Peti Lehel (2005): A testvérfalu-kapcsolatok mint a falusi turizmus és az identitásépítés színterei. In Lenyomatok 4. Fiatal kutatók a népi kultúráról. Jakab Albert Zsolt–Szabó Árpád Töhötöm szerk. Kolozsvár: Kriza János Néprajzi Társaság, 7–27. p.

Pócs Éva szerk. (2004): Rítus és ünnep az ezredfordulón. Budapest: L’Harmattan–Marcali Városi Helytörténeti Múzeum /Studia Ethnologica Hungarica VI./

Pusztai Bertalan szerk. (2003): Megalkotott hagyományok és falusi turizmus. A pusztamérgesi eset. Szeged: Szegedi Tudományegyetem Néprajzi Tanszék.

Püspöki Nagy Péter (1977): Bél Mátyás a Bodrogközről. Fordította, bevezette, jegyzetekkel ellátta Püspöki Nagy Péter. Irodalmi Szemle 20, 904–920. p.

Siska József (1986): A bodrogközi termelő gazdálkodás évszázadai. Széphalom. A Kazinczy Ferenc Társaság Évkönyve I. 199–221. p.

Szirmay Antal (1798): Notitia historica, politica, oecononomica montium et locorum viniferorum comitatus Zempléniensis. Cassovia.

Udvari István (1992): Molnár András: Tekintetes, Nemes, Nemzetes Zemplén vármegye leírása (1799). Szülőföldünk 18, 80–84. p.

Valter Ilona (1974): A Bodrogköz honfoglalás kori és középkori településtörténete. Agrártörténeti Szemle 14, 1–55. p.

Verebélyi Kincső (2004): Ünnep. In Pócs szerk. 2004, 13–20. p.

Viga Gyula (1996): Hármas határon. Tanulmányok a Bodrogköz változó népi kultúrájáról. Miskolc: Herman Ottó Múzeum /Officina Musei 4./

Viga Gyula (2008): A bodrogközi kultúra és társadalom változása a 19–20. században. Budapest: L’Harmattan–PTE Néprajz–Kulturális Antropológia Tanszék /Studia Ethnologica Hungarica X./

Viga Gyula (2009): Bodrogközi néprajzi tanulmányok. Miskolc: Herman Ottó Múzeum /Officina Musei 19./

Viga Gyula–Viszóczky Ilona (2000): A paraszti gazdálkodás változásai. In Kisgéres. Viga Gyula szerk. Dunaszerdahely: Lilium Aurum, 167–208. p. /Lokális és regionális monográfiák 1./

Voigt Vilmos (1978): Május elseje jelei. Világosság 19/8–9, 525–533. p.

Žadanský, Juraj (1999): Z dejín tokajského vinohradníctva a vinárstva. Historica Carpatica. Zborník Východoslovenského múzea v Košiciach 29–30, 25–35. p.

O víne z Medzibodrožia a o dnešných vínnych slávnostiach

(Súhrn)

Spoločenské zmeny v posledných desaťročiach premenili svet tradičných sviatkov a zároveň – prispôsobujúc sa k zmenenej situácii jednotlivých spoločenstiev – do opakujúcich sa sviatočných príležitostí vniesli nové prvky. Tieto opakujúce sa príležitosti v mnohých súvislostiach nesú v sebe znaky miestnej tradície, ešte častejšie sa živia zo spoločnej kultúrnej minulosti lokálnych spoločenstiev. Táto štúdia poskytuje údaje k novému typu sviatkov vína v lokalitách Medzibodrožia (severovýchodné Maďarsko a juhovýchodné Slovensko), ktoré vychádzajú z miestnej tradičnej vínnej kultúry a neslúžia len kultúrnej spolupatričnosti daného spoločenstva, ale prostredníctvom turizmu sa snažia aj posilniť prakticky jediné, za úspešné považované hospodárske odvetvie. Rituály s krátkou minulosťou sa formujú v súčasnosti, nosia v sebe tradičné prvky a zároveň sa snažia do nich uviesť aj aktuálne momenty s cieľom vytvorenia tradície. Sledovanie ich úlohy a vplyvu je dôležitou úlohou národopisných /antropologických výskumov.
Über den Wein aus Bodrogköz und über Weinfeste in unserer Gegenwart

(Zusammenfassung)

Die gesellschaftlichen Wandlungen der letzten Generation haben auch die Welt der traditionellen Feste verändert, wobei diese Änderungen – sich der veränderten Position der einzelnen Gemeinschaften anpassend – auch einige neue Elemente in den Kreis der festlichen Jahrgangsbräuche gebracht haben. Diese wiederkehrenden Anlässe tragen in vielfach die lokalen Merkmale der Tradition, noch häufiger ist aber der Fall, dass sie von der gemeinsamen kulturellen Vergangenheit der örtlichen Gemeinschaften zehren. Die vorliegende Schrift liefert Daten zu den neuerlich entstandenen Weinfesten des Kleingebietes Bodrogköz (Nordostungarn und Südostslowakei), die sich aus der (je nach Gemeinde anders ausgeprägten) Weinkultur der Region entwickelt haben. Diese Feste dienen nicht nur zur Stärkung des kulturellen Zusammengehörigkeitsgefühls, sondern stellen einen Versuch dar, den mehr oder weniger einzigen tragfähigen Wirtschaftszweig der Region, nämlich den Tourismus, zu fördern. Neue Elemente aus der jüngsten Vergangenheit können sowohl Traditionellen weiterführen als auch Innovationen darstellen, die ihrerseits wieder zur Tradition werden. Die Untersuchung der Rolle und der Wirkungsmacht dieser Feste stellt eine wichtige Aufgabe der ethnographischen/anthropologischen Forschung dar.

Von der Bühne zum Museum

Einleitend sollte zunächst die Wahl des Untertitels erklärt werden, vor allem aber die Tatsache, dass ich bezüglich des Begriffes Volkskultur den unbestimmten Artikel (eine) verwendet habe. Es ist keineswegs auf Grund grammatischer Schlamperei passiert, ich bin nämlich fest überzeugt, dass mit der Methode, die im Folgenden (zumindest teilweise) näher dargestellt wird, gleich mehrere verschiedene, miteinander gleichwertig erscheinende (in der Wirklichkeit jedoch voneinander sehr weit entfernte) ungarischen Volkskulturen auch im Rahmen der heutigen Slowakei konstruierbar sind. Zur Pikanterie dieser Erkenntnisse gehört allerdings auch die Tatsache, dass diejenigen, die diese Konstruktionen herstellen, fest überzeugt sind (oder es zumindest zu wissen vermuten), dass sie die ungarische Volkskultur in der Slowakei rekonstruieren…
Petr Lozoviuk hat in seiner jüngst erschienenen Arbeit (Lozoviuk 2008) überzeugend dargestellt, wie bestimmte Phänomene der Volkskultur im Laufe des 19. und des 20. Jahrhunderts für die Konstruktion einer Nationalkultur bzw. einer nationalen Identität instrumentalisiert wurden. Seine Beispiele beziehen sich auf Böhmen – es gibt darunter aber auch einige überaus lehrreichen Fälle, die uns zeigen, dass gegebenenfalls ein und dasselbe Phänomen einmal für die Stärkung der deutschen, ein anderes Mal wiederum zu Stärkung der tschechischen nationalen Identität genutzt wurde. Es wird kein Geheimnis verraten, wenn wir feststellen, dass Bestrebungen dieser Art sich auch in unserer Gegenwart beobachten lassen. Auch heutzutage sieht man zahlreiche Zeichen dessen, wie aus bestimmten repräsentativen Phänomenen einer Volkskultur (in engerem Sinne der Folklore) Werkzeuge der Politik werden und wie sie für die Stärkung nationaler Identitäten bewusst eingesetzt werden (vgl. L. Juhász 2009; L. Juhász 2010; L. Juhász 2011).
Im Folgenden werde ich auf zwei Bestrebungen näher eingehen, deren Ziel jeweils die Konstruktion einer einheitlichen ungarischen Volkskultur in der Slowakei gewesen ist, und versuche diese gründlich zu untersuchen.
In beiden Fällen handelt es sich um eine Privatinitiative, und beide Ansätze lassen sich auf irgendeine Weise mit der Museologie in Verbindung bringen. Im Jahre 2006 hat ein Ehepaar in Barsvárad (slowakisch: Tekovský Hrádok) auf seinem eigenen Grundstück ein sog. Felvidéki Ház (slowakisch: Hornozemský dom, deutsch etwa: Oberländisches Haus) gebaut. Auf den ersten Blick scheint die Einrichtung ein klassisches Heimatsmuseum bzw. eine volkskundlich konzipierte Provinzsammlung zu sein – sobald wir dem Projekt jedoch mehr Aufmerksamkeit schenken – indem wir etwa das für die Eröffnung publizierte Heft durchlesen oder die damalige Presseresonanz beobachten – wird schnell klar, dass die Sammlungsstücke (immerhin mehrere Tausend Objekte!) ihrer genauen Herkunft nach den gesamten ungarischen Sprachraum der Slowakei umfassen, d. h. aus mehr als fünfzig verschiedenen Gemeinden der Südslowakei stammen. So hat es auch der Inhaber festgehalten: „Da wir Gegenstände aus 50 Gemeinden von Kaschau bis Párkány besitzen, haben wir uns entschieden, unser Museum Felvidéki Ház (Oberländisches Haus) zu nennen“1. Anschließend erklärt er uns ganz detailliert die Herkunft der einzelnen Gegenstände: Wir haben „aus Tornalja ein Fuhrwerk, aus Uhliska eine Pelzjacke sowie eine Tonnenkarre aus schwarzem Tannenholz, aus Nemesócsa einen Pflug, die Körbe haben wir wiederum von Vince Buják aus Tardoskedd fertigen lassen“2. Die Objekte repräsentieren also nicht die jeweilige Lokalkultur, sondern eine Mischkultur verschiedener südslowakischer Regionen, eine Art virtueller „ungarischer Volkskultur innerhalb der Slowakei“. Im Rahmen der Eröffnungszeremonie wurde auch ein Speerholz eingeweiht, das zum Andenken jener Dorfbewohner gestiftet wurde, die 1947 vom Barsvárad nach Ungarn deportiert wurden. Ich will die Sammlung fachlich nicht beurteilen, möchte jedoch auf deren ideologische „Botschaft“ aufmerksam machen (die wahrscheinlich nicht einmal bewusst entstanden ist): Es handelt sich um die Verewigung eines lokalen Ereignisses (die Deportierung eines großen Teiles der Dorfbewohner) durch ein universales Symbol des Ungarntums, das Speerholz3 – darüber hinaus um die Füllung eines örtlichen Bauernhauses mit einem Objektfundus, der weder kulturell noch regional einheitlich ist. All dieses erhebt das Lokale auf eine höhere Stufe, auf die Ebene einer virtuellen nationalen Minderheit. An die Tragödie der Ortsbewohner, die Deportation, erinnert ein national konnotiertes Gemeinschaftssymbol, aus dem heimischen Bauernhaus wird eine Gedenkstätte einer größeren Kommunität, ein „Oberländisches Haus“ kreiert. Die Delokalisierung bestimmter Phänomene ist im Kreise derjenigen, die sich mit Volkskultur beschäftigen, nichts Neues. Sie können sich sogar auf prominente Vorgänger beziehen (selbst wenn es nicht bewusst passiert) wie zum Beispiel die Brüder Grimm. Unlängst wurde es von Siegfried Becker exemplarisch dargestellt, dass zwei Erzählungen der Kinder- und Hausmärchen von Jacob und Wilhelm Grimm – die nachweisbar in Marburg aufgezeichnet wurden – bewusst delokalisiert wurden, indem die Brüder in ihren Notizen und Kommentaren diese Stücke einfach als hessisch bezeichnet haben. Damit wollten sie ihre allgemeinere Gültigkeit, ihr urwüchsig hessisches Wesen betonen, wobei inzwischen festgestellt wurde, dass ihr typisch „hessischer“ Informant in Wirklichkeit hugenottischer Abstammung war (Becker 2013, 67–68)4.
Neben der Volksdichtung, der Volksmusik und dem Volkstanz ist vor allem die Volkstracht ein Phänomenkreis, der bereits seit der Entfaltung der Volkskunde als eigenständiger Wissenschaft als eines der am meisten charakteristischen nationalen Wesensmerkmale gilt. Das lässt sich für so gut wie für alle Nationen Europas behaupten. Die Volkstracht wird heutzutage vor allem in der öffentlichen Meinung als eines der wesentlichen Ausdrucksmittel für die Kultur einer bestimmten Nation angesehen, wobei man zugeben muss, dass die Volkskunde zu dieser Tendenz seit jeher „gehörig“ beigetragen hat. Wenn nicht anders, dann gerade durch ihr Schweigen, indem sie die romantischen Vorstellungen – wie man heute in der Politik zu sagen pflegt – weder bekräftigen noch bestreiten wollte.
Mein zweites Beispiel führt in diese Welt, in die Welt der Volkstracht. Da ich mich selbst nicht der Volkstrachtenforschung widme, möchte ich zu diesen Fragen keine Stellung nehmen (also beurteilen, inwiefern die Tracht einer Gemeinde „ungarisch“ oder „authentisch“ ist oder nicht, ganz zu schweigen davon, ob eine solche Fragestellung überhaupt berechtigt ist) – lediglich möchte ich die ideologische Aufladung des Phänomens bzw. dessen zugrunde liegenden ideologischen Mechanismen offen legen (vgl. Hofer 2009; Lozoviuk 2008, 189–197).
Beginnen wir mit einem kurzen chronologischen Überblick. Die Sektion für Kindergartenpädagogik der Vereinigung der ungarischen PädagogInnen in der Slowakei hat unter der Leitung von Eszter Kerekes Szobiné aus Búcs im Jahre 1996 eine Bewegung in Gang gebracht – das Hauptziel dieser Bewegung war, dass jede der involvierten Gemeinden eine 30–50 cm große Puppenfigur erhalten hat, für die man anschließend die charakteristische (genauer gesagt: die als charakteristisch erachtete) Tracht der jeweiligen Gemeinde nähen lassen sollte. Die Zahl dieser Puppen – später Puppenfamilien – wuchs allmählich an, so dass es möglich wurde, sie im Rahmen einer Ausstellung zu präsentieren. Diese Ausstellungen haben dann weitere Puppen hervorgebracht. Zwischen den Autoren der winzigen Volkstrachtfiguren ist eine „gesunde Rivalität“ entstanden (wie es einer der Organisatoren auf den Punkt gebracht hat). Inzwischen war die Ausstellung an insgesamt mehr als hundertfünfzig Schauplätzen zu sehen (unter anderem auch auf der Weltausstellung Expo 2000 in Hannover) – und nun ist die Sammlung nach Búcs zurückgekehrt, in das Dorf, wo die eigentliche Idee entstanden ist. Hier wurde ein verhältnismäßig altes Bauernhaus für museale Zwecke umgestaltet, in dem die bekleideten Figurengruppen (die insgesamt 41 ungarisch sprachige Gemeinden der Südslowakei umfassen) von nun an auf Dauer untergebracht wurden. Es handelt sich dabei mehrheitlich um 4–5-köpfige „Familien“, so dass wir es mit insgesamt mehr als zweihundert Trachtenpuppen zu tun haben. Während die Organisatoren die Vielfalt der ausgestellten Trachten nicht leugnen (es wurden innerhalb der Sammlung 11 Trachtengruppen bestimmt), möchten sie diese in einem einheitlichen Rahmen präsentieren: im Rahmen einer eigenständigen ungarischen Kultur der Slowakei. Zur Betonung des ungarischen Charakters der Ausstellung haben auch die Äußerlichkeiten der offiziellen Ausstellungseröffnung beigetragen. Das in ungarischen Nationalfarben ausgeführte trikolore Band wurde von der Europaabgeordneten Edit Bauer, einer prominenten Vertreterin der Partei der Ungarischen Koalition (Magyar Koalíció Pártja) durchgeschnitten. Auf zahlreichen (sowohl ausgestellten, als auch live präsentierten) Volkstrachten lässt sich eine rot-weiß-grüne Farbdominanz feststellen, oft auch so, dass die einzelnen Trachtenstücke insgesamt ein ungarisches Nationalkolorit hervorbringen: roter Jungfernkranz, weiße Bluse, grüner Rock, oder aber ein Rock mit einem rot-weiß-grünen Saum… Die Vorannahme, dass es sich um einen ungarischen Phänomenkreis aus der Slowakei handelt, stützt sich auf das „Sammelgebiet“ der Trachtenpuppen, auf die Landkarte, die dieses Gebiet veranschaulicht, sowie auf den Wortgebrauch der Organisatoren (felvidéki – oberländisch). Dabei ist gerade dieser vermeintliche slowakische Rahmen bezüglich der ausgestellten Figuren praktisch irrelevant, denn selbst wenn viele dieser Trachten gar nicht so alt sind, wie es die Ideenstifter oft vermuten, im Grunde genommen sind sie dennoch zu jener Zeit entstanden, als das Ungarntum in der Slowakei als eigene Kommunität noch lange nicht existiert hat. Der Fakt, dass sie nun in einem gemeinsamen Rahmen präsentiert werden, ist im Wesentlichen nichts Anderes als eine nachträgliche Konstruktion, die auf der Kenntnis der entstandenen Situation beruht.
Beide Initiativen, und vor allem deren Medienresonanz, suggerieren, direkt oder indirekt, dass es eine mehr oder weniger einheitliche, spezifische ungarische Kultur in der Slowakei gebe – oder in deren Wortgebrauch eine „oberländische“ (felvidéki) Volkskultur. Diese Volkskultur diene der Stärkung der oberländisch-ungarischen Identität. Im Zusammenhang mit dieser Behauptung möchte ich nun mindestens zwei wichtige Bemerkungen anbringen.
Die erstere sollte die Frage der Terminologie sein. Natürlich denke ich hierbei an den Begriff Felvidék (Oberland), der in der ungarischen Sprache nicht auf eine allzu lange Geschichte zurückblicken kann. Als geographischer Begriff, hat das Wort ursprünglich im Allgemeinem ein Gebiet bezeichnet, das im Vergleich zu einem benachbarten, flacheren Gebiet höher gelegen ist (z. B. Balaton-Oberland, Schottisches Hochland usw.). In diesem Sinne scheint es vielmehr ein Äquivalent des slowakischen Begriffes Vysočina zu sein – und nicht von Horná zem. Der Begriff Felvidék wurde erstmals von Lajos Kossuth in einer seiner Reden 1848 verwendet, womit das spätere, mehr oder weniger konkret umrissene Gebiet bezeichnet war. Er verstand darunter die nördlichen, hügelig-bergigen, hauptsächlich von Slowaken bewohnten Regionen der heutigen Slowakei. Um die Begriffsgeschichte kurz zu fassen, genügt es, wenn wir feststellen, dass der Begriff Felvidék in der ungarischen Sprache nach 1918 praktisch zum Synonym der Slowakei avancierte.
Seit 1989 kann man allerdings eine gewisse Schrumpfung der bezeichneten Region beobachten bzw. eine Verschiebung nach Süden: Inzwischen bezeichnet das Wort die südlichen (!), meist von Ungarn bewohnten, naturgeographisch gesehen gar nicht oberländischen Gebiete der Slowakei. In diesem Kontext lässt sich auch die Semantik des oben genannten Oberländischen Hauses (Felvidéki Ház) verorten. Unter der Bezeichnung Felvidék verstehen die Organisatoren keineswegs das „klassische Oberland“, d. h. das heutige Gebiet der Slowakei, sondern nur dessen südliche Regionen, die ja von vornherein stillschweigend als ungarisch gedacht werden, wobei die Formulierung oberländisch-ungarisch (felvidéki magyar) nie verwendet wird! Auch der Titel des Buches, das begleitend zur Ausstellung erschienen ist – Felvidéki népviseletek babákon – (deutsch etwa: Oberländische Trachten­puppen), scheint diese Praxis zu belegen (Szobiné 2006). Hier wurde wohl ebenfalls nicht das klassische Oberland gemeint – sonst hätten ja in der Sammlung neben den ungarischen auch etwa goralische, zipserdeutsche, Liptauer und Detvaer slowakische, Scharoscher ukrainische sowie ruthenische usw. Trachten ihren Platz erhalten müssen. Wir konnten jedoch sehen, dass die Dauerausstellung lediglich den ungarischen Trachten der südslowakischen Regionen gewidmet ist. Auch hier handelt es sich also offensichtlich um ein Phänomen, dass unter dem Begriff Felvidék nur der südliche, ungarische (bzw. als ungarisch angenommene) Landstreifen der heutigen Slowakei verstanden wird. Der Begriff Felvidék für sich alleine ist also in dem ungarischen Sprachgebrauch praktisch nicht mit Inhalt zu füllen. Man sollte daher immer mit einbeziehen, von wem, wann und in welchem Zusammenhang dieses Wort verwendet wird – vielleicht wird es dann auch klar, was man darunter verstehen will (vgl. Liszka 2002, 28–30; Liszka 2003, 26–28; Liszka 2010a, 12–18; Paládi-Kovács 1994).
Meine zweite Bemerkung bezieht sich auf die Volkskultur, in diesem Fall auf die Volkskultur der Ungarn in der Südslowakei. Über diese regional sehr stark differenzierte Kultur sollte man zunächst wissen, dass diese in der Tat gar nicht so einheitlich ist (die detaillierte Begründung dieser These würde den Rahmen dieser Arbeit sprengen; vgl. Liszka 2003; Liszka 2010). Die Verwandtschaft der Volkskultur der Ungarn, die in zahlreichen Kleinregionen zerstreut, in einem ca. fünfhundert Kilometer langen (mal breiteren, mal schmaleren) Landstreifen leben, ist in Wirklichkeit viel enger mit jenen Volkskulturen, die mit ihnen jeweils direkt im Norden (slowakisch) und Süden (ungarisch) angrenzen, als es miteinander, innerhalb des „ungarischen“ Landstreifens (an einer gedachten west-östlichen Achse) der Fall wäre. Anders ausgedrückt: Die Volkskultur der südwestslowakischen Schüttinsel, des mittelslowakischen Süd-Gemers sowie des südostslowakischen Kleingebietes Bodrogköz ist sowohl historisch gesehen als auch in ihrem Gesamtcharakter (!) voneinander sehr unterschiedlich. Es gibt also keine einheitliche Volkskultur der Ungarn in der Slowakei. Die „ungarische Volkskultur in der Slowakei“ ist daher nichts als eine sinnlose Begrifflichkeit, selbst wenn die Ungarn in der Slowakei durchaus über ihre eigene Volkskultur verfügen – allerdings in der Form ihrer lokalen und regionalen Ausprägungen. Bei diesen zwei Aspekten handelt es sich keineswegs um dieselbe Sache. Dadurch jedoch, dass man diese Kultur als eine stabile Einheit behandelt (bereits terminologisch, indem man über „die ungarische Volkskultur in der Slowakei“ redet), unternimmt man lediglich den Versuch, eine virtuelle, quasi-nationale Volkskultur bzw. Volkstracht zu konstruieren.
Es ist allerdings genauso wahr, dass die Volks- (oder populäre?) Kultur der Ungarn, die vor 1918 noch stark gegliedert war, heutzutage bereits eine Einheit zu bilden beginnt. Die nach dem Jahre 1918 entstandene Zwangsgemeinschaft, ähnlich wie damals bei den Sudetendeutschen (vgl. Schroubek 2008, 29–34) hat bis heute zahlreiche Phänomene hervorgebracht, die die einzelnen ungarischen Kleingebiete in der Slowakei miteinander enger verbinden (alleine wegen des gemeinsamen Staates) sowie auch dem Slowakentum näher bringen, während sie von den benachbarten ungarischen Regionen gewissermaßen distanziert werden. Dieses letztere Phänomen wird in der Linguistik als gespaltene Entwicklung (szétfejlődés) benannt, und diese hat freilich auch einige Parallelen und Manifestationen im kulturellen Bereich – etwa in der Ernährung, im Bauwesens, in der Wohnkultur, in der Bekleidungskultur usw. (vgl. Liszka 1998; Liszka 2004; Liszka 2010a, 405–410). Es lassen sich hierfür zahlreiche sprachliche und kulturelle Beweise erbringen. All dies bedeutet jedoch nicht, dass man frühere (wie ich bereits betont habe: regional äußerst differenzierte)
Phänomene nachträglich vereinheitlichen sollte bzw. könnte.

Literatur

Becker, Siegfried (2013): Gab es Marburger Beiträger zu den „Kinder- und Hausmärchen”? Zur Frage der Lokalisierung von Märchenfiguren und Märchenerzählern. In Die Brüder Grimm in Marburg. Hedwig, Andreas szerk. Marburg: Hessisches Staatsarchiv, S. 57–88. /Schriften des Hessischen Staatsarchivs Marburg 25./

Hofer Tamás (2009): A nemzeti történelem rávetítése a népművészetre. In uő: Antropológia és/vagy néprajz. Tanulmányok két kutatási terület vitatott határvidékéről. Budapest: MTA Néprajzi Kutatóintézete–PTE Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék–L’Harmattan, S. 145–177.

L. Juhász, Ilona (2005): „Fába róva, földbe ütve…” A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál. Somorja–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Kiadó /Interethnica 8./

L. Juhász, Ilona (2008): Kopijovité/pamätné stĺpy ako prostriedky národného označenia priestoru. Slovenský národopis 56, S. 43–54.

L. Juhász, Ilona (2009): Maďarskosť a tradícia. Príklad Maďarov na Slovensku. Fórum spoločenskovedná revue, S. 119–134.

L. Juhász, Ilona (2010): Magyarság és hagyomány. In Közművelődési Nyári Egyetem 1999–2008. Válogatás a 10 év előadásaiból. Válogatta és szerkesztette Török József. Szeged: Csongrád Megyei Népművelők Egyesülete, S. 111–127.

L. Juhász, Ilona (2011): A „tiszta forrástól” a „haladó hagyományokon” át a konstruált nép-nemzeti hagyományig. A szlovákiai magyarok példája 1948-tól napjainkig. Acta Ethnologica Danubiana 13, S. 11–34.

Liszka József (1998): A (cseh)szlovákiai magyarság populáris kultúrája. 1918–1998. Vázlat. In A (cseh) szlovákiai magyar művelődés története. 1918–1998. Hg. von Tóth László. Budapest: Ister Kiadó, S. 168–206.

Liszka József (2002): A szlovákiai magyarok néprajza. Budapest–Dunaszerdahely: Osiris Kiadó–Lilium Aurum.

Liszka József (2003): Národopis Maďarov na Slovensku. Komárno–Dunajská Streda: Fórum inštitút pre výskum menšín–Vydavateľstvo Lilium Aurum /Interethnica 5./

Liszka József (2004): Diferencovanosť a homogenizácia ľudovej kultúry Maďarov na Slovensku v 20. storočí. Acta Ethnologica Danubiana 5–6, S. 53–56.

Liszka József (2010a): Populáris kultúra. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet /Magyarok Szlovákiában 6./

Liszka József (2010b): Dva pokusy konštruovania ľudovej kultúry Maďarov na Slovensku. Etnologické rozpravy 17, S. 117–121.

Lozoviuk, Petr (2008): Interethnik im Wissenschaftsprozess. Deutschsprachige Volkskunde in Böhmen und ihre gesellschaftliche Auswirkungen. Leipzig: Leipziger Universitätsverlag GmbH /Schriften zur sächsischen Geschichte und Volkskunde 26./

Paládi-Kovács Attila (1994): A Felföld mint kulturális régió. Ethnographia 105, S. 1–35.

Schroubek, Georg R. (2008): Studien zur böhmischen Volkskunde. Herausgegeben und eingeleitet von Petr Lozoviuk. Münster–New York–München–Berlin: Waxmann /Münchner Beiträge zur Volkskunde 36./

Szobiné Kerekes Eszter (2006): Felvidéki népviseletek babákon. Pozsony: AB-ART.

Színpadtól a múzeumig
Egy szlovákiai magyar népi kultúra megkonstruálására tett kísérletek

(Összefoglalás)

A tanulmány két példa segítségével bemutatja azokat a kísérleteket, amelyek egy egy egységként felfogott, de legalábbis úgy interpretálni kívánt szlovákiai (felvidéki) magyar népi kultúra (lehet: tudatos) kialakítása, megkonstruálása érdekében történnek. A folyamat nemcsak a szlovákiai magyar tájak hagyományos regionális kultúráit mossa össze, hanem terminológiailag is egy új fogalom kodifikálását segíti elő. A felvidékiség, a felvidéki alatt immár nem a történeti Magyarország északi, hegyes-dombos területeit értik, mégcsak nem is a mai Szlovákia szinonimájaként használják, hanem a mai Dél-Szlovákia magyarok (is) lakta területének összefoglaló megnevezéseként. A kérdésről magyarul részletesebben a szerző egy korábbi tanulmányában lehet olvasni (Liszka József: Színpadtól a múzeumig. Egy szlovákiai magyar népi kultúra megkonstruálására tett kísérletek. Acta Ethnologica Danubiana 15, 2013, 193–198).

Od javiska po múzeum
Pokusy konštruovania ľudovej kultúry Maďarov na Slovensku

(Zhrnutie)

Príspevok poukazuje na dva príklady pokusov konštruovania jednej maďarskej ľudovej kultúry na Slovensku (v tomto prípade slovíčko jedna zohráva dôležitú úlohu, veď s dolu uvedenými spôsobmi bolo by možné skonštruovať aj viac, diametrálne odlišných obrazov ľudovej kultúry toho istého etnického spoločenstva).
Prvý príklad sa venuje iniciatíve manželského páru z Tekovského Hrádku, kde v roku 2006 na vlastnom pozemku založili múzeum ľudových tradícii, resp. ľudového bývania s názvom Hornozemský dom (Felvidéki Ház), kam zozbierali exponáty zo 60 lokalít juhu Slovenska od Žitného ostrova až po Košice. Celá kolekcia sa prezentuje ako reprezentácia ľudovej kultúry Maďarov na Slovensku. Takáto jednotná ľudová kultúra však neexistuje. Existujú regionálne varianty, formy ľudovej kultúry Maďarov na Slovensku, ktoré sa od seba mnohokrát diametrálne líšia (napr. ľudová kultúra Žitného ostrova a Gemera, alebo Podzoboria a Medzibodrožia atď.). Expozícia tak predstavuje obraz jednej (virtuálnej) maďarskej ľudovej kultúry na Slovensku.
Popri ľudovej poézii, ako aj ľudovej hudbe a ľudového tanca ľudový odev je skupinou javov, ktorá sa takmer od vzniku národopisnej vedy považuje za jeden z najcharakteristickejších etnoidentifikačných znakov daného etnika. A je to tak v prípade prakticky všetkých národov Európy. Druhý príklad príspevku sa venuje problematike ľudového odevu. Zväz maďarských pedagógov na Slovensku, Sekcia pre materské školy založila v roku 1996 hnutie, ktorého podstatou bolo, že na približne 30–50 cm bábiky si zainteresované obce ušijú svoj charakteristický (presnejšie: nimi za taký považovaný) ľudový kroj. Z týchto bábik, neskôr bábikových rodín sa už zhromaždilo toľko, že stálo za to prezentovať ich na výstave. Putovná výstava bola prezentovaná na viac ako 150 miestach a teraz sa dostala späť do dediny, kde sa nápad zrodil, do Búču. Tu prebudovali starobylý roľnícky dom na múzejné ciele a umiestnili v ňom, teraz už natrvalo, skupiny bábik v ľudovom kroji (sú to obvykle 4–5-členné „rodiny“, ide o viac ako 200 krojovaných bábik), pochádzajúcich zo 41 maďarských lokalít južného Slovenska. I keď organizátori nepopierajú mnohorakosť vystavených krojov (určili 11 odevných skupín), chcú ich umiestniť aj do jednotného rámca: a to do maďarského kultúrneho rámca na Slovensku. Iniciatíva, a najmä sprievodná mediálna odozva, otvorene alebo skryto tvrdia, že existuje viac-menej jednotná, svojrázna maďarská ľudová kultúra na Slovensku, alebo nimi používaným pojmom: hornozemská ľudová kultúra. Táto ľudová kultúra má slúžiť posilňovaniu „hornozemskej maďarskej identity“, t.j. maďarskej identity na Slovensku, ktorá nie je totožná ani s identitou Maďarov v Maďarsku, ani Slovákov na Slovensku.
(Bližšie k tematike od autora viď: Liszka József: Dva pokusy konštruovania ľudovej kultúry Maďarov na Slovensku. Etnologické rozpravy 17, 2010, s. 117–121.)

Százd szakrális kisemlékei és emlékjelei

Az Ipoly mente szakrális emlékeinek kutatásában a „bársonyos forradalom” után Csáky Károly végzett (s végez ma is) úttörő munkát. Míg ő a nyert adatok publikálásában jár az élen, addig a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja Szakrális Kisemlékek Archívuma minden elérhető, a kültéri épített kisemlékekhez kapcsolódó információt, beleértve a technikai paramétereket is, a későbbi kutatások, illetve az esetleges rekonstrukciók viszonylag könnyen hozzáférhető adatbázisaként, részletesen kidolgozott adatlapokon rögzíti. Dolgozatom célja, hogy az adatbázisban még nem szereplő települések egyikének, a lévai járásbeli Százdnak szakrális kisemlékeit és a történelmi eseményekhez kapcsolódó emlékjeleit feltérképezzem, azok adatait a kisemlékarchívum kritériumai alapján az adatbázis számára regisztráljam.

1. kép: Százd látképe (Bendík Béla felv., 2015)
1. Falu a Búr-patak és a Morda között

A község Ipolyságtól mintegy 15 km-nyi távolságban nyugatra, a Búr-patak, a Nagy- és a Kis- Morda-hegy által határolt völgyben, részben az 564-es közút mentén terül el. Az I. katonai felmérés (1782–1785) lényegében egyutcás, szalagtelkes falut mutat, a templom és a temető megjelölése nélkül. A temetőt jelenlegi helyén 1778. július 15-én szentelte fel Nagy János püspöki megbízott és Szőgyéni Ferenc ipolyszakállosi plébános1. Szakrális kisemléknek sem mutatkozik nyoma, holott a Százdtól és a szomszédos Deméndtől nagyjából azonos távolságra eső hébeci zarándokhely Szent Ilona-templomát „egy régi templom” (alte Kirche) megjegyzéssel feltünteti. A II. katonai felmérésen (1819–1869), melynek Hont vármegyei részét az 1840-es évek közepén rajzolták, ugyanez a templom nem szerepel, csupán az ottani remetelakot (Einsiedelei) jelölik. Százd esetében sem szerencsésebb a helyzet, mert a térkép alapján még mindig nem azonosítható sem a temető területe, sem a templom épülete, holott minden bizonnyal mindkettő létezett. A III. katonai felmérés (Magyarország 1872–1884) lényegesen pontosabbnak bizonyult, hiszen a templom és a temető helye könnyűszerrel leolvasható róla. Szakrális kisemléket azonban nem találunk Százdon, pedig a környező településeken (pl. Visken a Nepomuki Szent János-szobrot) azokat is jelezték. Bár a falu épületekben némiképpen gyarapodott, a 19. század közepére elveszítette tisztán szalagtelkes jellegét, itt-ott – bizonyára a majorságok építése következtében – a halmazfalu elemeit mutatta. A második világháború utáni gazdasági rendszer következtében a majorságok fokozatosan eltűntek, és a magánépítkezések folytán ismét a szalagtelkes faluforma került előtérbe.

1.1. A birtokviszonyok rövid áttekintése

A község neve az eddig ismert első, 1261-ből származó okirati említésben Zazd alakban jelenik meg, mikor IV. Béla király Márton fia István és Myke várjobbágyoknak várjószágok visszafoglalásakor tanúsított vitézségükért és testvérük elestéért adományként adta a százdi birtokot (Györffy 1987, 249). Az évszázadok folyamán a falu adásvétel útján vagy zálogjogon többször gazdát cserélt, több nemesi család is bírta. A Deméndy család 1291–1299 közt, illetve 1312-ben, Gyekmin királyi gyógyszerész 1330–1351 között rendelkezett birtokrészekkel Százd kataszterében, 1352-től pedig az ugyancsak gyógyszerész Szerecsen Jakab bírta Gyekmin birtokait. Szerecsen Jakab felesége, Margit, a Hont megyei Libercsey családból származott. Utódai közül Szerecsen Mihály hűtlenség miatt elveszítette a birtoktestet, amit aztán Zsigmond király 1408-ban Gordovai László szlavón bánnak adományozott. 1411–1414 közt a Kóváry, Kaladey, Terbegeczi családok birtokjogát rögzítették az oklevelek, melyek a falut Sazd néven említik. Gordovai László fia, Bertalan 1417-ben török fogságba esett, ezért a váltságdíj előteremtéséhez a bán százdi birtokát eladta Kóváry Pálnak. A Hont-Pázmány nemzetségből eredő Kóváry család a mohácsi vész évében, 1526-ban még birtokos volt a százdi határban, hiszen Kóváry Ferenc végrendeletében többek között az itteni egyházra is hagyományozott (Bakács 1971, 331). A Kóváryakkal párhuzamosan a Szécsényi, Aranyi, Valkay, Kalonday és Kétházi családok, illetve Szoby János, aztán lánya, Sághy Jánosné, Gathalóczy Mátyás, Herentfalvy János valamint Bényi László rendelkeznek birtokrészekkel a százdi kataszterben.
Bakács István Hont vármegyét taglaló munkájában a városok, illetve vásáros helyek közé sorolta a falut: nundina in feria quarta, azaz vásár szerdai napon (Bakács 1971, 78); a vásárjogot Mária királynő adta 1388-ban. A falu korabeli erőteljes fejlődése, vásárainak jelentősége minden bizonnyal a rajta áthaladó, a bányavárosokat a Duna mentével összekötő, egyik jelentős kereskedelmi útvonal gazdasági hatásának volt köszönhető.
A 16. századi oszmán terjeszkedés azonban véget vetett az ígéretes gyarapodásnak. 1552. július 9-én a törökök elfoglalták a viszonylag közeli Drégely várát, 1552. augusztus 10-én pedig a Teuffel Erazmus által vezetett keresztény seregek súlyos vereséget szenvedtek a palásti csatában. Az események következtében Hont vármegye számottevő, főleg déli területei először kerültek török fennhatóság alá; az itt élők sorsa hosszú időre megpecsételődött. Az elkövetkező évek a vármegye még szabad északi régiói, pontosabban a bányavárosok elleni folyamatos oszmán támadások jegyében teltek, különösen Drégelypalánk megépítésétől, 1575-től. A csatározások mellett az oszmán hatóságok a meghódolt települések adóztatására is kellő figyelmet fordítottak. Százd az esztergomi szandzsák részeként 1570-ben 20 házzal és 57 tizenöt éven felüli férfival (a fejadót fizetők száma nincs külön feltüntetve) 8279 akcse évi átalányt fizetett adóként (Fekete 1943, 70–71).
Drégely 1593. évi visszafoglalása átmenetileg ismét a magyar királyság részévé tette a falut. Békés életkörülményekről azonban aligha lehetett szó, a nyugalom viszonylagosnak számított, hiszen már az 1600-as évek legelején több török támadásról, illetve a Bocskai-felkelés kapcsán (később a Thököly-, Rákóczi-felkelések folytán szintén) a zsoldos seregek dúlásáról számol be Hont vármegye monográfiája. Hamarosan több község ismét oszmán fennhatóság alá került, 1608-tól Százdot is a hódolt falvak közé sorolták. Az újvári ejálet 1664-es adóösszeírásai szerint Hond náhije településeként 31 háztartással 9970 ezüstpénz fizetésére kötelezték, s hozzá még 42 férfi utáni fejadóra (210 akcse), ami a végösszeget 10180 akcséra emelte.

1. táblázat: A kétféle (átalány és részletes) adókivetés.

*Forrás: 1. Fekete 1943, 70–71.; 2. Blaskovics 1993, 212.

A két adólajstrom összehasonlításából kitűnik, hogy a közel száz esztendő alatt emelkedett ugyan tizeneggyel a háztartások száma, ami 550 akcséval növelte az adót, de a tizenöt éven felüli, illetve fejadóra kötelezett férfiak száma tizenöttel csökkent. Ugyanakkor a befizetendő végösszeg 1691, illetve 1901 ezüstpénzzel magasabb lett. Az egyre súlyosbodó terhek, gyakori zaklatások elől a falu népe a Morda barlangjaiba menekült, ahol hosszabb tartózkodásra alkalmas helyiségeket alakítottak ki. Mindez azonban nem óvta meg az itt élőket, hiszen, mikor 1685-ben Érsekújvárt a császári seregek visszafoglalták, és Hont vármegye végleg felszabadult az oszmán fennhatóság alól, a község az elpusztult helységek közt szerepelt (Borovszky 1906, 63).
A Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári békekötés után, 1711-ben az evangélikus báró Hellenbach Gottfried János bányagróf lett a falu új földesura, aki 1720-ban a néptelen Százdra Kiscsalomjáról, Hontudvarnokról és Sipékről szlovákokat telepített (Koczó 2014, 6). A 19. században és a 20. század elején a százdi birtoktestet még mindig a Hellenbach leszármazottak bírták; a családba való házasodás útján gróf Stainlein-Saalenstein, később gróf Wilczek Vilmos és gróf Chorinszky Igó. Rajtuk kívül báró Ivánka Lászlónak voltak a község kataszterében jelentős javadalmai.
Az I. Csehszlovák Köztársaság megalakulásakor a földreform keretében felosztották a grófi és bárói uradalmakat. A hajdani grófi javak új résztulajdonosaként került a községbe 1925-ben Juraj Ďurčanský, a rajeci születésű klerikális országgyűlési képviselő, akinek családja aztán 1938-ban, a Felvidék anyaországhoz való visszacsatolásakor a birtokot eladta Mares Margitnak, tarkeői Tahy László diplomata, országgyűlési képviselő második nejének (Budai 2008, 24).

1.2. A lakosság demográfiai összetétele

A történelmi Hont vármegyében a magyar, illetve szláv nyelvű falu- és dűlőnevek váltakozása arra enged következtetni, hogy a lakosság nemzetiségileg már a honfoglalástól kezdve erősen kevert volt. A színtiszta szláv vagy magyar települések mellett vegyes ajkú falvak is előfordultak (Bakács 1971, 32). Százd nevét a magyar „száz” számnév „d” kicsinyítőképzős változataként (százacska) eredeztetik, ezért a községet magyar telepítésűnek tekintik. Az oszmán uralom utáni betelepítések eredményeképpen 1851-ben Fényes Elek még „tót-német” faluról írt. A Borovszky-féle monográfia a község neve alapján szász alapítást feltételez, de megjegyzi, hogy a lakosság „már megmagyarosodott” (Borovszky 1906, 63 és 128). Tény, hogy a népszámlálási adatok a 19. század második felétől a 20. század közepéig tartósan magyar többséget mutatnak ki. Az első világháborús veszteségek, valamint a második világháborút követő kitelepítések és az asszimiláció következtében a folyamat megfordulni látszik. A Beneš-dekrétumok alapján húsz családot és hét különálló személyt deportáltak Csehországba, ők azonban később valamennyien visszatértek. A Magyarországra áttelepített tizenhat családból viszont már senki sem jöhetett vissza szülőfalujába. Az arányok a szlovák és magyar anyanyelvűek között az 1991-es adatok szerint a 19. század közepén feljegyzettekhez közelítenek, 2011-ben pedig az újabb közel 20%-os csökkenés még inkább a magyarság fogyását mutatja. A vizsgált időszakban a lakosságnak csupán elenyésző százaléka vallotta magát német nemzetiségűnek, a négyfős létszám ötven év alatt nem változott. Az 1941-es népszámlálás szerint a község lakosságának száma rekordmagasságot ért el, csakúgy, mint az itt élő németeké. A háború után aztán a német nemzetiségűek ismét megfogyatkoztak.

1.3. Vallástörténeti vázlat

Százdot Ecclesia d. Zazd. néven már a mohácsi vész évében, 1526-ban is az egyházashelyek között tartották számon. Az esztergomi főegyházmegye honti főesperességéhez tartozó falu esetleges önálló plébániájáról ez idáig nem került elő okirati bizonyíték, az eddigi ismeretek szerint 1773-ig Ipolyszakállos, utána Deménd fiókegyháza volt (Koczó 2000, 40; Dobrovolny 1998/10, 4) Más egyház-látogatási jegyzőkönyvre hivatkozó forrás Százdot bő háromnegyed évszázaddal korábban, 1697-ben jegyzi a deméndi plébániához tartozónak, ahol Némethy János volt akkor a plébános (Lászlóová 2002, 102).

2. táblázat: A lakosság nemzetiség, illetve anyanyelv szerint.

*Forrás: 1.Palugyay 1855, 629; 2. Pongrácz, 1893, 86–87; 3. A Magyar Szent Korona országainak 1900. évi népszámlálása, 1902, 18-19; 4. A Magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálása, 1912, 112–113; 5. Az 1941. évi népszámlálás, 1947, 26. és A Felvidék településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) adatai százalékos megoszlásban 1880–1941 (1996) 100.; 6. http://sodb.infostat.sk/sodb/sk/1991/format/htm – letöltve: 2015.8.20.; 7. www7.statistics.sk/wps/portal?urile…a…/Scitanie-letöltve:2015.8.20.

Luther hitújító tanainak terjedését Hont vármegyében sem lehetett megfékezni. A német városokkal szoros kapcsolatot tartó (német többségű) Selmecbányán 1525-ben az alacsony munkabérek miatt lázongó bányászoknak az új hit terjesztői, köztük a város plébánosa, Keck Simon tartottak beszédeket. Werbőczy István nádor 1526 tavaszán keményen megtorolta mind a lázadást, mind a hittérítést, de a török terjeszkedését követő belpolitikai káoszban képtelen volt megakadályozni a reformáció térhódítását. 1604-ben, Bocskai István felkelése idején a vármegye túlnyomó része már protestáns hiten volt. Mikor 1616-ban Pázmány Péter elfoglalta az esztergomi érseki széket, Hont megyében csak néhány katolikus papot és plébániát talált. (Borovszky 1906, 353). A helyzetet súlyosbította, hogy a megye déli része ismételten hódoltsági területté vált, így az ellenreformációs törekvések csupán a török kiűzése, 1685 után érvényesültek. Koczó József tanulmányában Százdot az 1700-as évek elején magyar és katolikus falunak mondja (Koczó 2000, 31). Ennek oka lehetett egyrészt, hogy katolikus anyaegyházát – akár az ipolyszakállosi, akár a deméndi plébániához tartozott – a reformáció kevésbé érintette. Ipolyszakálloson a hívek egy része felvette ugyan az evangélikus hitet, sőt, a katolikus templomot is használták, de a falu nem tért át teljes egészében az új vallásra; Deménden pedig mindössze 1731-ben jelentek meg protestánsok, ám ők is hamarosan konvertáltak a katolikus hitre (Lászlóová 2002, 102). A másik ok, hogy Százdon nem mutatkozott markánsabban a reformáció, valószínűleg a település kihaltsága lehetett, hiszen 1685-ben az elpusztult falvak közé számított (Borovszky 1906, 63). Az 1715-ös összeírás azonban már 27 adófizetőt, az 1720-as pedig 32 adófizetőt listázott. A felekezeti és nemzetiségi (anyanyelvi) megoszlás közt nem mutatkozik párhuzam, ennek ellenére feltételezhetjük, hogy az 1720-ban betelepített szlovák ajkú lakosság a földesúrhoz, báró Hellenbach Gottfried Jánoshoz (1686–1728) hasonlóan, az evangélikus hitet hozta magával. Blaskovitz András százdi lévita, aki 1793-ban az evangélikus anyakönyv vezetését rövid történelmi összefoglalóval kezdte, az első községbe települt evangélikusnak Menyár János gazdát mondta, aki három fiával, Jánossal, Pállal és Györggyel Teszérről érkezett 1774 körül. A településen 1793-ig csupán kis létszámú evangélikus közösség élhetett, amely a szakállosi és lontói hívekkel együtt 1812-ig a csanki anyaegyházhoz tartozott. Százdon az istentiszteleteket léviták végezték, a csanki lelkész csak minden negyedik héten jött a faluba. A közbeeső időszakban a házasulandóknak is Csankra kellett utazniuk. A százdi anyaegyház és fiókegyházai (Ipolyszakállos és Lontó) 1812-ben vált önállóvá, amikor élére felszentelt lelkészt neveztek ki. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy bár az említett anyakönyvet latin nyelven vezették, 1807-ben magyar, 1812-ben szlovák nyelvű bejegyzést tettek benne. Ugyancsak szlovákul írták az anyakönyvi részt megelőző történelmi összefoglaló Pro memoria címszó alatti, egy 1799-es egyházlátogatásra utaló záró szakaszát.
A lakosság felekezeti megoszlása a 19. század közepétől jól nyomon követhető. A kimutatások szerint a községben élők többsége a római katolikus és az ágostai evangélikus hitet vallotta, a többi religió követői elenyésző számban voltak (vannak) jelen. Az ún. történelmi vallások követői mellett a 20. század végén az egyéb hitet vallók és a vallástalanok is megjelentek, illetve az olyan egyének, akik nem merték vállalni vallási meggyőződésüket, esetleg lényegtelennek tartották, hogy hitüket a népszámlálási íveken meghatározzák.

3. táblázat: A lakosság felekezeti megoszlása.

Források: 1.Palugyay 1855, 629; 2. Pongrácz, 1893, 86–87; 3. A Magyar Szent Korona országainak 1900. évi népszámlálása, 1902, 18–19; 4. A Magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálása, 1912, 112–113; 5. http://sodb.infostat.sk/sodb/sk/1991/format/htm (letöltve: 2015.8.20.); 6. www7.statistics.sk/wps/portal?urile…a…/Scitanie (letöltve:2015.8.20)

A településen mindkét számottevő felekezetnek temploma és meghatározott temetőrésze van. A halottasház feletti 30/1-es parcellában az evangélikusok és reformátusok temetkeznek, a Morda oldalának teraszán álló, Szent Miklós tiszteletére szentelt templom felé eső parcella pedig a katolikus hívek nyughelye. A más vallásúakat (metodista, jehovista stb.) és a vallástalanokat annak a felekezetnek a parcellájában temetik el, ahová családjuk a vallásváltás előtt tartozott.
A falu fölé emelkedő templom építési idejét egyes források a 13. századra (Borovszky 1906, 304), egész pontosan 1222-re teszik, s építtetőjének a Hont-Pázmány nemzetség egyik meg nem nevezett tagját tartják, aki Szent László védelmébe ajánlva emeltette a kora gótikus stílusú építmény. Mások egy bő évszázaddal későbbre, a 14. század elejére, 1330-ra datálják.2 Mai formáját az egyhajós kis templom többszöri bővítéssel nyerte. A 15. század végén késő gótikus stílusban átépítették, a tetőzet nyugati szélére barokk stílusú, bádoggal fedett, fa huszártorony került, melynek mind a négy oldalán két-két, enyhén ívelt végződésű, vízszintes farácsozattal védett, négyszögletes hangnyílás van. A torony, melyben ma is három harang lakik, és tetején gömbre állított kettős kereszt magasodik, 2014-ben új faburkolatot kapott. Egy régebbi renoválás alkalmával a déli oldalon az egykori késő gótikus bejáratot befalazták. A hármas kőkeretbe foglalt, ablakká redukált, hajdani gótikus bejárat felett két, az északi falon egy keskeny, befelé szűkülő, csúcsíves ablak biztosítja a nappali világosságot. A nyugati oldalon az eredeti keskeny mellé még egy későbbi gótikus ablakot vágtak, csakúgy, mint a presbitérium déli és keleti falára. Az 1700-as években – feltehetőleg a törökkor utáni szükséges javítások folytán az épület barokk elemekkel gazdagodott. Az utolsó, az objektum külső formáján is változtató hozzáépítés 1932-ben történt, amikor nyugati oldalához bejárati részt, ún. szegények házát építettek. Az átalakításra márványtábla emlékezik a következő felirattal: Hoc temlum/Renovatum est a. D./MCMXXXII/auxilio provinciae Slovenicae,/quod perfecit et renovationi maxime adiit/Georgius Ďurčanský senátor/adiuvantibus fidelibus Sazdiciensibus,/ sub parocho reverendo domino/ Stephano Pokorny./A.M.D.G. (Felújíttatott az Úr/1932-ik évében/Szlovákia provinciójának segítségével/a renováció befejezését legjobban támogatta/Juraj Ďurčanský szenátor/a százdi hívők segítségével/Pokorny István tisztelendő, plébános/idején./Mindez történt Isten dicsőségére!) A költségek fedezésére gyűjtött adományokról és a kiadásokról a deméndi plébánián részletes kimutatás található.
A templomhajó és a szentély eredetileg esetleg bolthajtásos mennyezetét mára simává alakították, az északi oldalra nyíló sekrestyét azonban ma is keresztboltozat fedi. A szentély keleti falában fennmaradt egy ülő-, valamint az egykori szentségtartó fülke. A falakat középkori freskók díszítik, melyeket a többsoros mészréteg alatt az 1890-es évek legvégén fedeztek fel. A falfestményeket jellemzőik alapján Gerevich Tibor művészettörténész Nicolo di Tomasso munkájának tulajdonította. Ezt a nézetet a faluban ma is előszeretettel hangoztatják. Az újabb elemzések alapján azonban más szakemberek (pl. Prokopp Mária) óvatosabban fogalmaznak. Úgy vélik, ha nem is bizonyítottan a neves mester keze munkáját dicsérik a nagy pontossággal megrajzolt, de szignálatlan faliképek, mindenképpen jól képzett, az észak-itáliai festőiskolák stílusvilágában járatos művész alkotásáról van szó. Az addig kezeletlen képek egy részét 2000–2007 között Vladimír Úradníček professzor (1931. 1. 2.–2010. 8. 2.) restaurálta, munkát azonban pénzhiány miatt nem fejezhette be. Dušan Dúbravický akkori deméndi plébános, aki szívügyének tekintette az értékes freskók restaurálását, a 2008-as évre naptárat szerkesztett, melyben közzétette az 1932-es építkezés kimutatásait csakúgy, mint a freskók hét éven át folyó restaurálásának anyagi hátterét. A naptár eladásából befolyó összeget, valamint az ismételten meghirdetett adománygyűjtés bevételét a további munkálatokra szánta. Ezekre azonban egyrészt a restaurátor halála, másrészt az anyagi fedezet hiánya miatt már nem került sor. A Szlovákiai Műemlékvédelmi Hivatal a ritkaságszámba menő középkori freskók miatt 1963-ban 402-1637/1 szám alatt felvette a templomot a védett kulturális emlékek jegyzékére.
A második világháborúban elesettekre a kültéri emlékmű rendszerváltás utáni megépítéséig a templomban elhelyezett, kilenc nevet tartalmazó táblával emlékeztek, melynek részletes leírása az emlékműveknél olvasható.
A 18. században betelepült evangélikusok kezdetben egy pajtából átalakított imaházat használtak istentiszteleti célokra, amit a 19. század elején a paplakkal együtt emelt iskolaépület váltott fel. Jelenlegi templomukat Schmidt Lajos lelkész szolgálati ideje alatt, 1884-ben kezdték építeni, Hellenbach Gottfried János szépunokája, Stainlein-Saalenstein Ottó (1830–1915) hathatós támogatásával. Az 1885. október 24-én felszentelt templom sokszög záródású, hármas tagolódású ormos homlokzattal, melynek két szélén egy-egy alacsony, négyszögletes, gúla alakú áltorony díszlik. A középső, enyhén kiugró bejárati rész egyúttal az ívelt végződésű hangnyílásokkal ellátott, párkányokkal dekorált tornyot is tartja. A nyolcszögletű gúla alapú, hármas tagozódású toronytető szürkére festett bádoggal fedett, gömbjén háromkaréjos szárvégződésű latin kereszt áll. Az evangélikus csillag a templomhajó kontyolt tetejének csúcsára került. A toronyban két harang lakik: a régebbit báró Hellenbach József (1766–1813) özvegye, Kubinyi Zsuzsanna (1771–1823) Körmöcön öntette 1823-ban, Wilhelm Berhardt műhelyében, az újabb, az első világháborúban elkobzott pótlására 1924-ben készült a nagyszombati Fischer testvérek öntödéjében.
A homlokzati timpanon magasságában, a többszintes torony előlapjának mélyített tábláján relief őrzi a felszentelés évének római számokkal írt dátumát: MDCCCLXXXV. Alatta hármas gyűrűbe foglalt vakablakot alakítottak ki, mintegy ellenpárjaként a hátsó falon díszlő rózsaablaknak. A nappali fényt az épület minden oldalán párosával, a szentélyt záró falsíkokon egyesével elhelyezett, félköríves végződésű, magas ablakok biztosítják. A háromlépcsős barokk zárópárkányzat az egész építményen körbefut. A termes típusú istenházának beltere teknőboltozatú, a szentéllyel szembeni karzatot, melyen a budapesti Rieger és Jagendorf cs. és k. hangszergyárban készült orgona kapott helyet, két öntöttvas oszlop tartja. Az 1886-ban felállított neoklasszicista oltárra a kassai születésű, később Amerikába kivándorolt festő, Hegedűs István (1850–1910)3 festette a Jézust az Olajfák hegyén ábrázoló oltárképet.

2. Szakrális kisemlékek

Százdon a katonai felmérések térképei nem jelölnek kültéri szakrális kisemlékeket, valószínű tehát, hogy a legrégibb épített kisobjektum sem készülhetett 1884-nél korábban, még akkor sem, ha az ún. Kúriában álló képoszlop építési idejét, illetve az eredetileg benne elhelyezett képet több forrás (Reško–Kovács 2001, 11–12; Budai 2008, 26) a 19. század elejére teszi. Az esetleges fakeresztek pedig a térképezés idejére már akár elkorhadhattak. Az általam vizsgált hét kisemlék közül hiteles datálással egyet a 20. század legelején, kettőt a második felében és egyet a rendszerváltás után emeltettek. A két fából készült temetői feszület állíttatásának ideje szintén bizonytalan, az adatközlők leginkább a felújítások évét becsülték meg.
A szakrális kisemlékek leírásánál alkalmazott módszerek:
1. A szakrális kisemlékek meghatározásánál a Liszka József által kidolgozott terminológiát használom, a helyi megnevezést dőlt betűkkel szedve zárójelben feltüntetem.
2. Az épített szakrális kisemlékek elemeinek leírásánál az építészetben használatos lexikális megnevezéseket veszem alapul. A talajjal közvetlenül érintkező vagy az utólagos alábetonozásra támaszkodó szakaszt talapzatnak, a talapzatot a vizsgált objektummal összekötő elemet lábazatnak nevezem.
3. A stabilitás vagy terepkiegyenlítés céljából történt utólagos alábetonozást alapként említem meg.
4. Noha a pontos méreteket rögzítettem, s ezek a komáromi Szakrális Kisemlékek Archívumában meg is találhatóak, jelen dolgozatban csak tájékoztatásul általában csak az adott objektum magasságát adom meg. Mivel megfelelő mérőeszközök hiányában éppen ez az adat olykor nehezen határozható meg, ezt hozzávetőlegesen (+/- 5, max. 10 cm) jegyeztem.
5. A sorszámozást a régebbi, a katolikus templomtól körkörösen távolodva, arab számjegyekkel végeztem.
6. Az adatközlők nevét, illetve a hivatkozásokat lábjegyzetben közlöm.

2.1. A templom melletti feszület (templom melletti kereszt)

2–3. kép: A templom melletti feszület két nézetben. Százd (Bendík Béla felv., 2015)

A hívők adományából 1985-ben emelt, hozzávetőlegesen 260 cm magas, fémkorpuszos, műkő feszületet a temetőbe vezető járda és az épület melletti, viszonylag keskeny, sík területet lezáró partoldalba vágott teraszra állították. Stabilitását két széles lépcsővel megtámasztott téglalap alakú, kétlépcsős betonalap biztosítja. A szintén kétrészes talapzat sima, kiszélesedő oszlopfőjén egyenes szárvégződésű, háromlépcsős lábazatra állított kálvária- vagy passiókereszt nyugszik. A fémkorpusz a Megfeszítettet előre néző arccal, a tenyér felső szélén átütött, áldásosztó ujjtartással, egymásra tett lábai alatt támasztékkal mutatja. Ágyékkendője a jobb csípő mellett kis csomóval kötött. A korpuszt, valamint a föléje erősített, textilzászlót imitáló – az INRI (jelentése: Jesus Nazarenus Rex Judaeorum) – feliratot is lekenve fehérre festették. A testet és a zászlót kb. 1cm széles fekete, festett keret fogja körül. A dedikációt a lábazatra vésték, a betűket kiaranyozták. Ajánlásképpen egy-egy magyar és szlovák egyházi ének kezdősorát választották. A lépcsők fölé, a feszület jobb oldalára helyezett, csővasból hegesztett, kétsoros koszorútartón kisméretű műanyag koszorúk sorakoznak. A talapzat alsó részére is ugyanilyen koszorút erősítettek. A lépcső tetejére talpas antik kaspót utánzó fehér, műanyag virágtartó került, bele rózsaszín futómuskátlit ültettek. A feszület és a járda közti területen kis virágoskertet alakítottak ki, ahol rózsa, tulipán, krizantém, írisz, petúnia és földi orgona (bőrlevél – Bergenia) díszlik.

Felirat:
URAM JÉZUS LÉGY/ VELÜNK MI EGYET-/LEN ÖRÖMÜNK! // KU KRIŽU SVATÉMU/ POĎ KRESŤANE!

2.2. A templom melletti képoszlop (lurdesi barlang)

4–5. kép: A templom melletti lourdes-i barlang. Százd (Bendík Béla felv., 2015)

Ugyancsak a templom közelében, a temetőbe vezető járda túloldalán, a domboldal beton támfallal megerősített teraszán kapott helyet a helyiek által lurdesi barlangnak nevezett, ívelt tetejű, 265 cm magas és 118 cm széles képoszlop, melyet még a templom melletti feszület emeltetése előtt, 1970-ben építtettek a hívek. A nyolc széles, lapos lépcsőfokon megközelíthető beton és kő objektum téglalap alaprajzú. Az alacsony alap masszív talapzatot tart, ennek enyhén kiugró fedéllapján pihen a vasrámás üvegajtóval lezárt, nem túl mély, boltíves szoborfülke. Belsejét és külső oldalfalait faragatlan terméskővel rakták ki. A talapzat elejét fehérre, többi részét és a kisemlék hátulját márványmintázatúra meszelték. Az időjárás szeszélyeitől a tetőt szürkére festett, fogazott szegélyű, oldalt esőcsatornás bádogborítás védi. Az esti megvilágítást az ajtócska fölötti egyszerű, tányér alakú búrába erősített villanyégő biztosítja, mely az építmény mögött kis vasállványra szerelt biztosítékdobozból nyeri az elektromos áramot. A fülkébe a templomból hozták ki a Lourdes-i Máriát aranyszegélyes fehér ruhában és fátyolban, derekán széles, úgyszintén arany csíkkal szegett világoskék övvel, jobb karján hosszú, aranyszemes rózsafüzérrel ábrázoló, mintegy 110 cm magas, félgömbre állított szobrot. Lábához köveket és művirágot (rózsát, borostyánt) helyeztek. A talapzat elején kétoldalt egy-egy, S alakú fém falikarra szerelt, cakkos szegélyű viaszfelfogóval ellátott gyertyatartó van, alattuk vésett, aranyozott betűs, fekete márvány hálatáblák. A két tábla aszimmetrikus elrendezése egy további (jövőbeni) elhelyezését feltételezi.

Felirat:
1. Köszönöm / Szűz Anyám / hogy / megsegítettél.
2. Mennyei Édesanyám, / oltalmadba ajánlom / szeretteimet.

A kisemléket a talapzatára erősített plasztikkoszorúkkal, valamint a lépcsőzet tetején virágtartóba rakott művirágokkal, üvegmécsesekkel díszítették. A lépcsősor mellett zöldre festett vaskorlát szolgálja a biztonságos közlekedést; alatta árnyliliomok (Hosta plantaginea) sorakoznak.

2.3. Temetői feszület I. (nagykereszt)

A templomhoz közeli parcellában kezdődik a katolikus temető. Itt az újabb, 370 cm magas, központi fafeszület áll. A fémkorpuszos, sötétbarna pácfestékkel lekent, lekerekített szárvégződésű latin keresztet 2008-ban emelték (Csáky, 2010, 140) Az ezüstszínűre festett fémkorpusz feletti fecskefarkú zászló formájú táblán jól olvasható a fekete I.N.R.I felirat. A korpusz a fejét jobb vállára ejtő, halott Jézust jeleníti. A behajtott ujjú kezeket csukló felett, a lábakat egymás mellé helyezve szegezték fel, az ágyékruha csomója a jobb csípő fölé került. A kereszt tövéhez földi orgonát és törperózsa bokrokat ültettek.
Felirat: I.N.R.I.

6. kép: Az újabb temetői központi feszület. Százd (Bendík Béla felv., 2015)

2.4. Temetői feszület II. (nagykereszt)

A katolikus temetőrész túlsó végén, az 1970-es években épült ravatalozóhoz közeli területen áll a régebbi, az 1920-ban Mészáros Mihály százdi lakos által készített és az 1950-es évek legelején újított, másik, 385 cm magas központi feszület. A kissé kopott, de egykor feketebarna pácfestékkel kezelt, lekerekített szárvégződésű latin kereszt ezüstszínű fémkorpusza a haldokló Jézust kissé jobbra billentett fejjel, felemelt arccal ábrázolja. Jobb lába enyhén behajlított, a lábfejeket egymás mellé helyezve, a becsukott ujjú kezeket a tenyéren keresztül szegezték fel. Az ágyékkendő a jobb oldalon, a test mögött, dús redőzéssel kötött. A függőleges keresztszárat kis műanyag koszorúk díszítik, a kereszt tövébe néhány tő földi orgonát (Bergenia) ültettek.

7. kép: A régebbi temetői központi feszület. Százd (Bendík Béla felv., 2015)

2.5. Temetői képoszlop (lurdesi barlang)

8. kép: A temetői lourdes-i barlang. Százd (Bendík Béla felv., 2015)

A temető katolikus részében, szinte szemben a ravatalozóval áll Százd legújabb szakrális kisemléke, a Szűz Mária tiszteletére 1990-ben Pénz János által emeltetett, ívelt záródású, 245 cm magas, 125 cm széles szoborfülkés képoszlop, amit a hívek szintén lurdesi barlangként emlegetnek. Az objektum az út melletti partoldalba vágott hét, széles lépcsőfokkal megközelíthető, alacsony támfalas betonteraszon épült. A talapzat kváderkőből, a sötétbarna vaskeretes üvegajtóval zárt fülke fehér téglából készült, a fogazott szegélyű, vízelvezetős bádogtetetőt pirosra festették. A szentkúti búcsún vásárolt Lourdes-i Mária-szobor sziklát utánzó talapzaton áll. A plasztika fekete csíkkal szegett és díszített világoskék övvel, ugyancsak fekete szegélyű fehér ruhában és fátyollal, jobb karján fekete szemes rózsafüzérrel, meztelen lába felett piros rózsával mutatja a Szűzanyát. Feje fölött fémkarikából kialakított glória van, rajta tizenkét apró égővel; az áramforrást nem találtam. A szobor feje mögé és kétoldalt a lábához művirágcsokrokat helyeztek. A fülke előtt és a teraszon üvegmécsesek, valamint művirággal teli vázák sorakoznak. A talapzat elejére erősített, fehér márvány dedikációs tábla vésett szövegét kiaranyozták.

Felirat: Máriát dicsérni / hívek jöjjetek.

2.6. Kúriai képoszlop (kápolna)

9. kép: A kúriai képoszlop, kápolna. Százd (Bendík Béla felv., 2015)

A Felvég Kúriának nevezett részén, az útelágazás feletti dombocskán, az adatközlő4 feltételezése szerint a falu 18. század előtti temetője helyének megjelölésére fából való képoszlop állhatott, amit később átépítettek a helyiek által kápolnának nevezett, téglalap alaprajzú, zöldre festett bádog sátortetős, 335 cm magas, 130 cm széles szoborfülkés képoszloppá. Az alacsony alapon álló, tömör oszlop homlokzati falát párkány osztja ketté (a 7 cm széles párkány 7 cm-re emelkedik ki a falsíkból). Az alsó részt falsávos keret díszíti, a párkány feletti, fémkeretes üvegajtóval lezárt szoborfülke dongaboltozatú. Az oszlop és a szoborfülke kívül-belül fehér nemes vakolattal (brizolit) fedett, az alap fehér meszelés nyomát mutatja. Az objektum tetejére laposvasból kovácsolt, az összetételeknél dicsfényt jelképező, két-két sugárral ellátott, gombos kettős kereszt került. A fülkében jelenleg nincs más a barnával szegett fehér ruhás és fátyolos, kék palástos Mária Szent szíve szobron, illetve két fém gyertyatartón és a kerámiatartókba helyezett művirágokon kívül, de 2001-ben a szobor mögött még az eredeti, bádogra festett pièta-ábrázolás is látható volt, mely állítólag Selmecbánya környékén készült (Reško–Kovács 2001, 12). Ugyanitt olvashatjuk, hogy a képet 1861-ben a Dic Mester BOG Gurd restaurálta. Az alkotást jelenleg a községházán őrzik (Csáky 2010, 142).
A kisemlék terepfüggőn emelkedő, utólagosan készített betonalapon áll, rúdvasból és vaspálcákból hegesztett, zöldre festett kerítéssel határolt kiskert veszi körül; az objektum a kerítés elülső részének közepén elhelyezett kiskapun át közelíthető meg. Az egykor bizonyára ápolt virágágyásban mára csak két, évelő pünkösdirózsatő (Paeonia officinalis) maradt. A kápolnához az 1920-as évek elején még jártak közös imádkozásra a hívek.5

2.7. Út menti feszület (kereszt Deménd felé)

10. kép: Út menti feszület a deméndi úton. Százd (Bendík Béla felv., 2015)

Az 564-es műút mentén, Százd kataszteri határán, mintegy félúton Deménd felé, téglalap alakú homokkő talapzatra állított, 295 cm magas műkő feszületet találunk. A keresztnél a régebbi talapzatot betonalap tartja, a felfelé enyhén szűkülő lábazatot kissé kiszélesedő, ívelt párkány zárja, melyen ugyancsak téglalap alakú toldalék teszi lehetővé a fémkorpuszos, egyenes szárvégződésű latin kereszt alapjának csatlakoztatását. A szürke márványmintázattal lemeszelt talapzat elején a vakolatba süllyesztették a – valószínűleg szintén új keletű – fekete műmárvány (opaxit) dedikációs táblát, melyen az állíttatás ideje mellett a felújítás évét is feltüntették. Az eredetitől – a visszaemlékezések szerint háromkaréjos szárvégződésű lehetett – eltérő kivitelezésű feszületet az állíttató Kis Pál unokája, Breda Józsefné született Kis Mária készíttette.6 Az ezüstszínűre festett korpusz a Megfeszítettet kicsit jobbra billentett fejjel és felemelt arccal mutatja. Bezárt ujjú kezét a tenyéren szegezték át, két lábfejét egymás mellé helyezve; a jobb láb térdben picit behajlított. Az ágyékkendő csomója a jobb csípő mögül látszik.
A feszületet beton alapú, cső- és rúdvasból készített, zöldre festett kerítés védi, az eleje jobb oldalán kiskapuval. A körbezárt területet kaviccsal feltöltötték, ennek ellenére a jobb hátsó sarokban egy pünkösdirózsa (Paeonia officinalis) díszlik, a kisemlék körül pedig feltört néhány borostyántő (Hedera helix). A feszület tövéhez helyezett, rúdvasból hegesztett, alacsony koszorútartóra műfenyő és művirág koszorút akasztottak; mécsest nem találtam. A két világháború között az Ipolyszakállos irányából érkező gyalogos búcsújárók itt tértek le az országútról jobbra, a hébeci Szent Ilona-templomhoz vezető mezei útra.7

Felirat:
Jézus / világ Megváltója, / irgalmazz nekünk!/ 1907/ Állíttatta / id. Kis Pál és cs./ Felujítva / 2001

2.8. kripta (kripta)

11. kép: A temetkezési helyül is szolgáló Tahy-féle kápolna. Százd (Bendík Béla felv., 2015)

Bár a szó szoros értelmében véve nem szakrális kisemlék, mégis itt említem meg a százdi temető régebbi funerális építményét, a Tahy-féle kriptakápolnát. Az art decor stílust idéző, sima vonalvezetésű sírkápolna építtetését a Ďurčanský család kezdte 1932-ban.8 A domboldalban álló, téglalap alaprajzú építmény félköríves végződésű, kőkeretes, üvegezett faajtóval zárt bejáratához két oldalról egyszerű vaskorláttal szegett, hatfokos lépcsősor vezet. Az épületen körbefutó főpárkány a homlokzati falon geometrikus oromzatot formál, mely egyúttal a bejárat feletti alacsony, négyszögletes harangtorony elválasztó párkányát is adja. A bádoggal fedett kápolna két oldalán egy-egy kőkeretes, félkörív alakú, négyszeletes üvegezett vasablak van, felettük rácsozott szellőzőnyílás látható. A torony téglalap alakú hangnyílásait mára beüvegezték, a sátortető csúcsán egyenes szárvégződésű latinkereszt áll. A koporsófülkés mauzóleumot 2002-ben felújították, a lépcső alatti kriptabejáratot befalazták, az egykori ajtó helyére emléktáblát tettek. Valószínűleg ekkor került a bejárat fölé a fémvázas üvegtető, valamint az épület elé az alacsony támfalakkal határolt, négyszögletes kőlapokkal kirakott terasz. A felújításkor az addig teljesen üres kriptakápolnába oltárasztalt és ambót állítottak, a falra pedig méretes Jézus Szent szíve plasztikát erősítettek.
Az építtető Juraj Ďurčanský nyugalmazott parlamenti képviselő 1925-ben a hajdani grófi birtok résztulajdonosaként került Százdra. Mint hívő katolikus, bőkezűen támogatta az egyházat, a templom 1932-es javítására ötezer koronát adományozott. Halálakor, 1937. május 1-jén a mauzóleum még nem volt kész, ezért az építmény mellett temették el. A Felvidék visszacsatolása, 1938 után a Ďurčanský család itteni birtokait – a félkész temetkezési kápolnával együtt – eladta tahivári tarkeői Tahy László diplomata és országgyűlési képviselő második feleségének, Mares Margitnak, majd visszaköltözött Rajecre. A szenátor exhumált tetemét is odaszállíttatták.

Tahy László 1940. március 4-én hunyt el Budapesten. Oláh Péter dolgozatából tudjuk, hogy ravatala fölött Raffay Sándor evangélikus püspök mondott búcsúbeszédet, majd földi maradványait a Kerepesi úti temetőben, evangélikus istentisztelet keretében helyezték örök nyugalomra (Oláh 2005, 102). Budai Ernő cikkéből viszont tudjuk, hogy felesége a közvetlen hozzátartozók tudta nélkül Százdra szállíttatta, és a tulajdonukba került kápolna kriptájában helyeztette örök nyugalomra (Budai 2013, 13). A felújítás előtt Budai Ernő és Srna Zoltán személyesen győződtek meg, hogy a diplomata koporsója valóban a sírkápolnában van. A mauzóleumot 2002-ben Tahy László unokája, Holénia Gyula anyagi támogatásával tatarozták, és Czuczor József ipolysági esperesplébános szentmise keretében felszentelte Jézus Legszentebb szívének tiszteletére. A restaurált és felszentelt objektumot Holénia Gyula a százdi katolikus közösségnek adományozta.

12. kép: A felújított kripta belseje. Százd
(Bendík Béla felv., 2015)

3. Közösségi emlékjelek

A 20. század két nagy háborújában elesettek nevét Százdon három emlékhely őrzi. A katolikus templombelső kilenc nevet tartalmazó emléktábláján kívül a község lakói még két kültéri objektummal emlékeznek a nagy világégések áldozataira.

3.1. Az első világháborús emlékmű

13. kép: Az első világháborús emlékmű. Százd (Bendík Béla felv., 2015)

Az evangélikus templom szakrális terében, a körülkerített templomkertben elhelyezett első világháborús emlékmű építésének gondolata 1932-ben merült fel. A kivitelezés a lévai Olbrich kőfaragó műhelyt dicséri, a közadakozásból emelt, 380 cm magas objektumot mintegy négy év után, 1936. november 22-én avatták fel. Az ökumenikus felszentelést Pokorny István deméndi római katolikus plébános és Rozsnyai János helyi evangélikus lelkész végezték.
Az emlékmű eredeti alapját az újabb betonozások eltakarják, egy régebbi, ötfelvételes képeslap sűrű léckerítéssel védettnek mutatja. Ugyanezen a fotón látható, hogy az emlékmű felső záróköve félkörívre formázott, ami mára a kopás következtében elveszítette szabályos jellegét9. Az objektumot faragással formázott terméskőből emelték, a kétoldalt enyhén ívelt, alul elülső támokkal stabilizált fal alsó harmadát a három oszlopban harminc nevet tartalmazó fekete márványtábla foglalja el, alatta két lépcsőfok szolgál a virágok és koszorúk elhelyezésére. A tábla feletti párkány, melybe a kőfaragó bevéste a nevét (OLBRICH LÉVA), egyúttal az emlékművet díszítő relief alapjául szolgál. A durván megmunkált háttérből kiemelkedő, simára csiszolt kődombormű két köpenyes katonát ábrázol egy ágyú elülső része mellett: egyikük oldalt fordulva, sisak nélkül, mélyen lehajtott fejjel, a jobb könyökére támaszkodva, sebesülten fekszik a földön, a másik rohamsisakban, jobb kezében rövid, térdmagasságban tartott karddal, bal kezében nagyméretű, lengő lobogóval rohan előre. Az emlékmű záróköve alatti kőtömb érdesre alakított előlapján két, tölgyfaágak félkörébe helyezett, keresztbe rakott bajonett reliefje szimbolizálja a frontokon harcoló katonák dicsőségét. A két kompozíció között alakították ki az évszámokat és a dedikációt tartalmazó mezőket. Az emlékmű elé kétoldalt, mintegy fél méternyi távolságban egy-egy alacsony, négyszögletes, falsávval díszített talapzatra helyezett, gömbölyű, stilizált öröklángot állítottak. Mára az egész objektumot alacsony betonalapba foglalt, feketére festett, vasoszlopos lánckerítés veszi körül. Az emlékmű jobb megközelítését az utca felől három lépcső, kis betonhíd és négyszögletes járólapokkal kirakott járda biztosítja, mely a lánckerítésen belül rövid betonlapban folytatódik. A betonjárda keskeny virágágyást szel ketté, melyben egy-egy pirosas levelű begónia (Begonia rex) díszlik.

Felirat: 1914/1918 / A világháborúban / elesettek emlékére.

Táblán:
BORKA FERENCZ. MENYHÁR BOLDIZSÁR. PROKOS JÓZSEF.
DUDÁS JÁNOS. MENYHÁR IMRE. PROKOS MIKLÓS.
GÁL FERENCZ. MENYHÁR LAJOS. SZABÓ JÁNOS.
GONDA VINCZE. MENYHÁR MIKLÓS. SZABÓ MÁTYÁS.
GYEKICZKI JÁNOS. PARAJ LAJOS. SZNYIDA ANDRÁS.
IVANICS JÓZSEF. PÁSZTOR ANDRÁS. SZRNA ISTVÁN.
KLÁTYIK JÁNOS. PÁSZTOR JÁNOS. SZOBI IMRE.
KLÁTYIK LAJOS. PÁSZTOR MIHÁLY. SZOBI FERENCZ.
MARÁCSEK ANDRÁS. PÉNZ GYÖRGY. TUHÁRSZKI JÁNOS.
MARÁCSEK MIHÁLY. PROKOS IMRE. VARGA JÁNOS.

3.2. Emléktábla a templomban
A templomban elhelyezett, 45 x 79 cm-es emléktáblán a fehér márványlapba vésett betűket kiaranyozták a magyar és szlovák nyelvű ajánlást, valamint a névsort két oszlopban tüntették fel:

HALOTTAINK PADLÍ HRDINOVIA
A II. VILÁGHÁBORÚBAN. V II. SVETOVEJ VOJNE.

BENYUS ANDRÁS KRŠKO ŠTEFAN
BORKA IMRE PROKOS ANDRÁS
CMARKO JÁN STEILÍBER JÁNOS
IVANYICS ISTVÁN SZABÓ LAJOS
SZÉKELY JÁNOS
NYUGODJATOK BÉKÉBEN. ODPOČÍVAJTE V POKOJI.

3.3. A második világháborús emlékmű

A 300 cm magas második világháborús emlékmű szintén az evangélikus templom közelében, az első világháborústól mintegy 40–50 méternyire az utca túloldalán áll. A rendszerváltás után készült Kovács Gábor akkori polgármester tervei alapján, és 1994. augusztus 19-én szentelte fel Pohánkáné Dobisz Márta evangélikus lelkésznő, valamint Csudai Sándor deméndi plébános.
Szabványméretre faragott terméskőből lépcsőzetes formájúra építették. A széles betonteraszon nyugvó talapzatot négy sor kőből alakították ki, a névsort tartalmazó fekete márványtáblát az öt sorból képezett, középső szakaszra erősítették, amire egy keskenyebb, három sor kő felhasználásával formázott oszlop került. A tizenkét sorból emelt hármas lépcsőzetet két sor íveltre faragott kősor zárja, tetején rozsdamentes acéllapból vágott, egyenes szárvégződésű latin kereszttel. A korpuszt két keresztbe rakott kard helyettesíti, melyeket feketére festett babérkoszorúra helyeztek. Az aranyozott csavarokkal felfogatott névtáblára aranyozott betűkkel vésték az évszámokat, s alájuk két oszlopban a harmincegy nevet. A templomi emléktáblától eltérően a frontokon elesettek mellett a civil áldozatok, illetve a koncentrációs táborokba elhurcoltak nevét is megörökíti.
Az objektum biztonságos megközelítését a mély, betonlapokkal kirakott vízelvezető árkon átívelő, laposvasból és vaspálcákból hegesztett korlátú híd teszi lehetővé. Az emlékmű körüli parkosított területet a hídkorláttal azonos stílusban készített, betonalapra állított, alacsony kerítés választja el a környezettől. A híd folytatásaként betonjárda vezet az objektum teraszáig, mellette a kétszárnyas kiskapuig két-két sor piros paprikavirággal (Salvia splendens) beültetett virágágyás húzódik. Az objektum mögött oszlopostuja-sort (Thuja occidentalis „Columna”) nevelnek szoliterként. A kapun túl, ugyancsak a járda mellé kétoldalt – bizonyára az első világháborús emlékműnél látott örökláng példája nyomán – négyszögletes betonalapokra egy-egy kétrészes, szintén négyszögletes oszlopot helyeztek, rajtuk fémvázas üveg mécsházzal. Az emlékmű előtti, vaspálcákból készített koszorútartón műanyag koszorúk sorakoznak.

14. kép: A második világháborús emlékmű.
Százd (Bendík Béla felv., 2015)
Felirat:
1945 – 1945

BARÁK JÁNOS MENYHÁR BÁLINT
BENYUS ANDRÁS MENYHÁR JÓZSEF
BORKA IMRE NÉMET ISTVÁN
CMARKO JÁN PROKOS ANDRÁS
GROSSMANN ROZÁLIA SIMON GYULA
GROSSMANN BELLA STAJLÍBER JÁNOS
GROSSMANN VALÉRIA M. SZABÓ JÁNOS
GYEKICZKI ANDRÁS SZABÓ LAJOS
IVANICS ISTVÁN id. SZÉKELY JÁNOS
IVANICS ISTVÁN ifj. SZNYIDA ANDRÁS
JAKUSÍK ISTVÁN SZRNA ISTVÁN
KOVÁCS JÁNOS SVITOK IGNÁC
KRŠKO ŠTEFAN TAHY FERENC
LEHMDEN JOZEF TIMÁR KATALIN
MENYHÁR ANDRÁS VÁRDAI ISTVÁN id.
TÓTH ILONA sz. GALCSI

3.4. Kopjafa

15. A hontalanság évei kárvallottjai emlékére felállított kopjafa. Százd (Bendík Béla felv., 2015)
Ugyancsak az evangélikus templom szakrális terében, az épülettől délre kapott helyet a hontalanság évei kárvallottjai és szenvedő alanyai emlékének szentelt emlékoszlop (Budai 2008, 27). A 2003. október 9-én felavatott, 365 cm magas kopjafát Nagy János szobrász tervei alapján Nagy Mátyás faragta. A betonalapra állított, négyszögletes alaprajzú emlékoszlop stabilitását kétoldalt a betonba süllyesztett, díszesen formázott, két-két csavarral felerősített vastámasz biztosítja, amit Budáč Vladimír esztergályozott.10 A sima törzs elejét a fába süllyesztett, fém falucímer uralja, alatta a kétnyelvű, vésett felirattal; a jobb oldali mezőbe az állíttatás évét, a bal oldaliba a település írásbeli említésének első ismert dátumát rótták. A következő szakasz kör közepű, nyolcágú csillagot formáz, amit két korong után egy székelykereszt vált fel. Az egyik legérdekesebb a tulipán alakúra faragott motívum, melynek mind a négy oldalába más-más szimbólum került. A kopjafa gúlában (férfi-szimbólum) végződő csúcsát három kehely tartja. Az objektum körüli, az utca felé nyitott területet alacsony betonalapba állított, sötétbarnára festett, vasoszlopokra erősített lánckerítéssel határolták el a templomkerttől, és darált kővel töltötték fel. A koszorúk számára padszerű, vaspálcákból forrasztott tartót helyeztek a kopjafa elé.
Az emlékoszlop költségeit közadakozásból fedezték, a községi hivatal a kiadásoknak mintegy felét utólag megtérítette. A halmot, melyre állították, Gatial Rados, Suketi Ferenc és Sznyida Zoltán hordták össze. A fémmunkák nagy részét, a kerítéseket és foglalatukat Sznyida Zoltán készítette. A fát (a kivágást és szállítást is) az úrbéri társaság biztosította.11

Felirat:
Emlékezünk / Spomíname //2003// 1261

Összegzés

Százdon a történelmi felekezetek két szakrális teret alakítottak ki. A dombra épült, a mindennapi mozgástértől kissé félreeső katolikus templom közelébe és a felszentelt temetőbe a vallási jellegű kisépítményeket helyezték el, míg a közösségi emlékjelek a könnyen megközelíthető, a falu főutcáján álló evangélikus templom környékére kerültek. Az első világháborús emlékmű számára való helyválasztás témájánál fogva egyúttal a második világháborús emlékmű és a kitelepítettek emlékének szentelt kopjafa helyét is meghatározta.
A katolikus kültéri kisemlékek csekély számát a viszonylag alacsony létszámú lakosság vallási megosztottságában kell keresnünk. Ugyanakkor a felekezetek közti szoros kapcsolatra utal a tény, hogy a 20. század első felében a katolikus és az evangélikus hívek közösen zarándokoltak a környékbeli búcsújáró helyekre, például Szent Ilona ünnepén (aug. 18, illetve a rákövetkező vasárnap) Hébecre, vagy a Hétfájdalmú Szűzanya napján (szept. 15, illetve a rákövetkező vasárnap) az ipolyviski Kútyikához.
A feszületek korpuszainak hasonlósága azonos beszerzési helyre utal. A temetőben két központi fafeszületet állítottak, hogy a szélesen elhúzódó parcella mindkét végéről jól láthatók legyenek. Formájukban is szinte azonosak, ami a helyi készítők kapcsolatáról, hagyománytiszteletéről árulkodik. A kőfeszületek szintén hasonlóságot mutatnak; a templom mellett állót minden bizonnyal a külterületi út mentiről mintázták. A deméndi út melletti feszület a 20. század közepéig kettős funkciót töltött be: jelezte a község kataszteri határát és a hébeci búcsújáróhelyhez vezető utat.
A képoszlopokban elhelyezett Mária-szobrokat a nagyobb, magyarországi búcsújáró helyeken vásárolták. Az újabb építmények kivitelezését jelentősen befolyásolták az adott időszakban kapható építési anyagok. A legrégebbi képoszlopot valószínűleg kőből, esetleg téglából emelték, az újabbnál terméskövet használtak, míg a legújabb készítésénél a faragott terméskő mellett már a fehér mészhomok tégla is elérhető volt az építtetők számára. A faragott kváderkő szintén az 1990-es évek kedvelt építőanyagai közé tartozott, egyrészt rusztikus, az egyszerűség benyomását keltő hatása, másrészt az objektum korszerű megfogalmazásának lehetősége miatt; ugyanakkor az építkezés gyors megtervezése, megvalósítása sem volt éppen elhanyagolható szempont.

Adatközlők

Budai Ernő, Százd, 1938;
Srna Zoltán, Százd, 1968;
Szabó István, Lontó, 1921–1997;

Irodalom

Bakács István (1971): Hont vármegye Mohács előtt. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Blaskovics József (1993): Az újvári ejálet török adóösszeírásai. Pozsony: Magyar Ifjúság Érdekeit Védő Szövetség.

Blaskovitz András (1793): Matrica Cristiana Seu Nomina Natorum & Denatorum in Ecclesia Evangel: Szazdensis, Filialibus Szakállos et Lonthó, eidem adnexis Sub Levita Szazdensi primo Andrea Blaskovitz.

Borovszky Samu (1906): Magyarország vármegyéi és városai – Hont vármegye és Selmeczbánya sz. kir. város. Budapest: Országos Monografia Társaság.

Budai Ernő (2008): Bemutatom Százdot. Börzsönyi Helikon 3/5, 22–30. p. retsag.net/helikon/index.html

Budai Ernő (2013): A kápolnánk. Remény 24/21, 13. p.

Budai Ernő–Skrinyiár Tibor–Srna Zoltán (2003): Erős vár a mi Istenünk – Százd / 2003. október 19. Százd: Százdi Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház.

Csáky Károly (2010): Szakrális emlékeink nyomában III. Dunaszerdahely: Lilium Aurum.

Dobrovolni Antal (1998): Szakállos község emlékkönyve a legrégibb időktől 1935. évig monográfiaszerű alakban I. rész. Ezredforduló 1998/10, 4. p.; 1998/11, 4.p.

Dúbravický Dušan szerk. (2007): Sazdický kalendár 2008 Százdi naptár. H.n.: k.n.

Fekete Lajos (1943): Az esztergomi szandzsák 1570. évi adóösszeírása. Budapest: Gróf Teleki Pál Tudományos Intézet.

Fényes Elek (1851): Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta betürendben körülményesen leiratik. Pest. www.fszek.hu/digitdoc/fenyes/ (letöltve: 2015.08.20.)

Györffy György (1987): Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. III. kötet. Budapest: Akadémiai Kiadó.

L. Juhász Ilona (2005): „Fába róva, földbe ütve…” A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó /Interethnica 5./

L. Juhász Ilona (2010): Neveitek e márványlapon… A háború jelei. Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai értelmezéséhez. Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ /Jelek a térben 3./

L. Juhász Ilona–Liszka József (2006): Szakrális kisemlékeink. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet /Jelek a térben 1./

Klement Kornél (2007): Faragókönyv cserkészeknek PDF-ben. www.nandor-net.de/paloc/farago-konyv/farago-konyv.pdf (letöltve 2015. 09.20.)

Koczó József (2000): Az Alsó-Ipoly mente vallás- és egyháztörténete. Vámosmikola: a szerző magánkiadása.

Koczó József (2014): Felforgat a nagy századok érckeze mindent. II. Börzsönyi Helikon 9/11, 4–14. p.; www.retsag.net/helikon/index.html (letöltve. 2015. 08. 20.)

Lászlóová Henrieta szerk. (2002): Demandice. Nové Zámky: CROCUS.

Liszka József (2000): Állíttatott keresztínyi buzgóságbul… Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Dunaszerdahely: Lilium Aurum.

Némethy Ludovicus (1894): Series parochiarum et parochorum Archi-dioecesis Strigoniensis ab antiquissimis temporibus usque annum MDCCCXCIV.

Oláh Péter (2015): A török–magyar kapcsolatok alakulása egy diplomata szemével – Tahy László ankarai munkássága (1924–1933). Keletkutatás 2015 tavasz, 93–103. p.

Palugyay Imre (1855): Békés-Csanád, Csongrád és Honth vármegyék leírása. Pest: Heckenast Gusztáv.

Pesty Frigyes (1984): Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából. Hont vármegye és kiegészítések. Bognár András szerk. Szentendre: Pest megye Művelődési Központ és Könyvtár /Pest Megyei Téka 7./

Pongrácz Elemér (1893): Hontvármegyei Almanach 1893-ra. Ipolyság: Neumann Jakab Könyv­nyom­dájában.

Prokopp Mária (1973): Az esztergomi várkápolna gótikus falképeinek stílusvizsgálata. Művészettörténeti Értesítő 22/3, 187–198. p.

Reško Sándor–Kovács Gábor (2001): Százd. Látnivalók. Komárom: KT Kiadó.

Végh József (2008): Szondi György és Drégely vára emlékezete. Gödöllő: Gödöllői Innovációs Központ Kft.
Internetes források

A Magyar Szent Korona országainak 1900. évi népszámlálása. I. rész, Budapest, Magyar Központi Statisztikai Hivatal, 1902, konyvtar.ksh.hu/index.php?s=kb…statisztika, letöltve: 2015.8.20.

A Magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálása, I. rész, Budapest, Magyar Központi Statisztikai Hivatal, 1912, library.hungaricana.hu/hu/view/NEDA_1910_01/?pg letöltve: 2015.8.20.

2011-es népszámlálás: www7.statistics.sk/wps/portal?urile…a…/Scitanie-letöltve:2015.8.20.

A Felvidék településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) adatai százalékos megoszlásban 1880-1941 (1996). library.hungaricana.hu/hu…/NEDA_nemzertisegi_Felvidek_1880-1941/?; letöltve: 2015.09.14.

Az 1941. évi népszámlálás. Demografiai adatok községek szerint. Központi Statisztikai
Hivatal, Budapest, 1947. ). library.hungaricana.hu/hu/view/NEDA_1941_demogr_adatok_
kozsegek/; letöltve: 2015.09.14.

Az első katonai felmérés (1782-1785). mapire.eu/hu/map/collection/firstsurvey/;
letöltve: 2015.09.15.

A második katonai felmérés (1819-1869) kereshető térképe/viamap.hu/homeopage/hu
letöltve: 2015.09.15.

A harmadik katonai felmérés. lazarus.elte.hu/hu/digikomyv/topo/3felmeres.htm;
letöltve: 2015.09.15.

Magyar Életrajzi Lexikon 1000–1990. mek.oszk.hu/00300/html/ABC14240/14985.htm; letöltve: 2015.08.20.

Az 1715. évi országos összeírás.193.224.8/adatbazisokol/adatbazis/az-1715 –evi-orszagos-osszeiras/; letöltve: 2015. 08.20.

Az 1720.évi országos összeírás. 193.224.8/adatbazisokol/adatbazis/az-1720 –evi-orszagos-osszeiras/; letöltve: 2015.08.20.

real-phd.mtak.hu/119/15/disszertáció_Somfay%20Örs_doi.pdf

https://www.kozterkep.hu/…/I_vilaghaborus_emlekmu_Szazd_Sazdice_1. csemadok.sk/emlekhelyek/ az-i-vilaghaboruban-elesettek-emlekmuve/

Malé sakrálne pamiatky v Sazdiciach

(Súhrn)

V okolí Sazdíc, z národnostného aj náboženského hľadiska zmiešanej obce v okrese Levice, sa väčšina exteriérnych sakrálnych pamiatok nachádza na kopci nad dedinou v posvätnom priestore okolia rímskokatolíckeho kostola a cintorína. Výnimku tvorí božia muka v lokalite Kúria, o ktorej sa povráva, že stojí na mieste bývalého cintorína z 18. storočia. Mimo obce stojí iba jeden pocestný kríž popri ceste vedúcej do susedných Demandíc. Táto pamiatka má podľa miestnych významnú funkciu: okrem toho, že svojou polohou vyznačuje hranicu katastra obce, stojí na odbočke poľnej cesty vedúcej do neďalekého pútnického miesta Hébec. Pamiatky osudových historických udalostí, pamätníky prvej a druhej svetovej vojny, pamätný stĺp na pamiatku vysťahovaných rodín sa nachádzajú na ľahko prístupných miestach, vedľa hlavnej cesty, v parku evanjelického kostola, resp. v jeho blízkosti. Účasť evanjelických veriacich na katolíckych pútnických cestách, najmä do okolitých pútnických miest, svedčí o mimoriadne dobrých vzťahoch medzi náboženskými skupinami tejto lokality.

Sakrale Kleindenkmäler und Andenken in Százd

(Zusammenfassung)

In Százd (slow. Sazdice), einer Gemeinde aus dem Bezirk Lewenz (ung. Léva; slow. Levice), die sowohl in ethnischer als auch in konfessioneller Hinsicht eine gemischte Bevölkerung hat, befindet sich die Mehrheit der sakralen Kleindenkmäler oberhalb des Dorfes, auf einem Hügel, im sakralen Bezirk der römisch-katholischen Kirche und des Friedhofes. Eine Ausnahme bildet dabei die Bildsäule auf dem Gebiet des Herrenhauses, von der angenommen wird, dass sie jenen Ort markiert, an dem sich der Dorffriedhof vor dem 18. Jahrhundert befindet hat. Auf dem Flurgebiet der Gemeinde befindet sich lediglich ein Wegkreuz, und zwar am Rande der Straße, die nach Deménd (slow. Demandice) führt. Das Kruzifix, das von den Einheimischen schlicht Kreuz genannt wird, erfüllt eine doppelte Funktion: neben der Markierung der Gemeindegrenze kennzeichnet es auch die Gabelung des Feldweges nach Hébec. Die Denkmäler der historischen Ereignisse, etwa die zwei Kriegsdenkmäler und die Säule, die zum Gedenken der deportierten Familien gestiftet wurde, befinden sich auf der Hauptstraße des Dorfes sowie im Park rund um die evangelische Kirche, also an leicht zugänglichen Orten. Von den beispielhaft guten Beziehungen, die zwischen den zwei Konfessionen herrschen, zeugt auch die Tatsache, dass an katholischen Pilgerfahrten (deren Ziel meist die umliegenden Wallfahrtsorte sind) auch evangelische Gläubige teilnehmen.

Nagycétény és Nemespann szakrális kisemlékei és egyéb emlékjelei

Nagycétény (szlovákul Veľký Cetín) és Nemespann (szlovákul Paňa) a Nyitrai járásban találhatóak. Nagycétény plébániaegyház, Nemespann pedig a leányegyháza. A falvak első fennmaradt írásos említése 1239-ből való (Poonh iuxta villam Chethen), ekkor már az Esztergomi Érsekség birtokában voltak. Az itt lakókat solymászokként és hálókészítőkként említi az oklevél, amelyben az érsek falvait IV. Béla mentesíti az állami adók terhei alól.1

Nagycétény

Cétény neve előbb folyónévként fordul elő a fennmaradt forrásokban, legelőbb a 2. zobori oklevélben (1113) insula Syrinc/ fluvium Cyrinc alakban (Fejérpataky 1892, 51–52, 61). Nevét szláv szóból származtatják, értelmét tekintve azonban nincs egyetértés az egyes magyarázatok között. A falu már említett első fennmaradt és ismert említését követően több írott forrás ismét a Céténke folyót (ma a Nyitra főága) említi. Ismét csak 1272-ben a szomszédos Berencs határjárásában sorolják fel terre Ceten alakban (Ipolyi–Nagy–Véghely 1880, VII, 136 No. 103; Györffy 1998, 362–363).
Épített és művészeti örökségének irodalma viszonylag szerény: a faluról megjelent kismonográfiákon kívül (Kurcsa 1999; Petrovay 1999; Presinszky 2002) a szlovákiai műemlékek jegyzéke (Súpis pamiatok na Slovensku) értekezik róluk bővebben (Güntherová et al. 1969, III/ 389, 391). A történelmi Magyarország emlékeit felsoroló Forster-féle jegyzék a vármegye monográfiájának ide vonatkozó adatait közli, kiemelve a templom középkori eredetét (Borovszky 1899, 98; Forster 1906, II: 563). Megjegyzendő, hogy 2015-ben a település az országos műemléklajstromban mindössze két alkotással, az ún. Bús Krisztus és a Fájdalmas Szent Szűz rusztikális, 18. századi szobraival volt képviselve.2 A helyi templomot vagy a hagyományos építészet példáit – bár a jegyzék említést tesz róluk – paradox módon nem vették fel a nemzeti kulturális műemlékek sorába.
Nagycétény kétségkívül legjelentősebb műemlék jellegű épülete a római katolikus plébániatemplom. A templom első felszentelése a helyi hagyomány szerint a középkori magyar állam és egyház szervezetének első évtizedébe nyúlik vissza, amit egykor a hajó falában lévő kőlapra vésett felirat is bizonyított. Az eredetileg gót betűs sorok Domonkos esztergomi érseket, s annak utódját, Sebestyént jelölték meg a templom építtetőiként, 1001 és 1007 közé helyezve a szentély emelését.3 A szöveg látszatra egyértelmű, hiszen konkrét személyekhez és évszámokhoz köti a templom alapítását; „régiségét” (s így „hiteles” voltát) alátámasztotta a betűk stílusa. Tegyük hozzá, hogy a nagycétényihez hasonlóan más, középkori eredetű, az újkorban jelentősebben átalakított templomokban (így például Báton és Zselizen) is léteztek ilyen jellegű feliratok, melyek a távoli, olykor legendás múltba vezették vissza az épületek alapítását. Közös nevezőjük, hogy általában a 18. század derekán, vagy inkább annak második felében íródott vizitációs jegyzőkönyvekben bukkannak fel először. E feliratoknak feltehetően konkrét feladatuk volt: bizonyságot adni a templom ősi (azaz katolikus) voltáról, és így legitimálni a római egyház jogát az adott épületre. A cétényi tábla szövegének elemzése több nehézségbe ütközik. A szóban forgó feliratot a fentebb említett báti és zselizi példákkal ellentétben soha nem rögzítették, bár a 18. század végének egyház-látogatási jegyzőkönyveiben a vizitátorok külön fejezetben foglalták össze a templom, illetve a plébánia történetének kiemelkedő fontosságú dokumentumait. Nem ismerjük tehát a szöveg pontos hangzását, s kérdéses a betűk típusa is. Mindezek ellenére leszögezhetjük, hogy a felirat egy élő hagyományt közvetít, amelyhez az írott források is támaszt nyújtanak.
A helyi plébános 1285-ben az érsek megbízottjaként a nyitrai tized kerület dézsmálója, azaz tizedszedője (Györffy 1998, IV, 363).4 A cétényi papnak hazai viszonylatban korai említése és specifikus feladata az itteni egyházi szervezet régebbi voltára és jelentőségére vet fényt. 1308-ban az érsek Imre nevű káplánja egy kápolna építésének ügyében látogat Céténybe (Györffy 1998, IV, 363; Buday–Csuthy–Fehér 2014, 62–63. jegyzet). A 14. század 30-as éveiben János pap az egyház négy márkányi bevételéből 22 garast fizet pápai tizedként (Györffy 1998, IV, 363; Sedlák 2008, 96, No. 559). 1339-ben a cétényi egyház rektora Domokos volt (Piti 1999, 84–85 No. 154).5 Az 1397. évben az ún. Pázmány-féle jegyzék a nyitrai főesperesség plébániái között említi a cétényit (Péterffy 1742, 269).6 Ez utóbbival véget ér a templom létére közvetve utaló, jelenleg ismert és publikált középkori adatok sora. Elmondható tehát, hogy a településnek már 1285 előtt volt egyháza, ennek külső megjelenése azonban ismeretlen, s csak analógiák, illetve jóval későbbi bejegyzések alapján rekonstruálható.
Mivel az 1560. évi vizitáció üresedésben lévő plébániaként tartja számon Cétényt,7 csak az 1630-as egyházlátogatás jegyzőkönyve nyújt (első alkalommal!) lehetőséget az épület állapotának megismerésére. Az ősréginek nevezett, Keresztelő Szent Jánosnak szentelt templomhoz egy Szent Miklós-kápolna is tartozott. A templom és a kápolna üres oltárai a törökök és „martalócok” által okozott pusztítás következményeiről tanúskodnak (Beke 1994, 112). 1700 előtt megváltozik az egyház patrocíniuma: a középkorit felváltja a Szűz Mária látogatásának címe. Ezzel összefüggésben két új, mariánus oltárt emeltek, a főoltárt a Szent Szűz látogatásának, a mellékoltárt a Fájdalmas Szűzanya tiszteletére szentelték.8 1710 körül változás történik az oltárok titulusaiban – a főoltár az Úr Mennybemenetelének, a mellékoltár Szűz Mária Mennybevitelének volt szentelve.9 A vizitációkban megörökített leírások alapján nem kizárt, hogy a templom még a 18. század első harmadában is megőrizte középkori alakját. 1713-ban csak a liturgikus szempontból kiemelt szentélyt és a sekrestyét fedte boltozat, a hajóban deszkás mennyezet volt, nyugati részében falazott orgonakarzat állt.10 Becskereki István plébános működésének idején (1718–1739)11 a hajót beboltozták és nyugati homlokfala előtt tornyot emeltek (Henszlmann 1976, 273).12 1732-ben a templomnak a főoltáron kívül egy, Krisztus szenvedésének szentelt mellékoltára volt.13 A 18. század derekán négyre nőtt az oltárok száma: a Szűz Mária látogatásának oltárán kívül három mellékoltár állt a templom belső terében. Kiváltságosként említik a Keresztre feszített Krisztus oltárát, ezt követték Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának és Mennybevitelének oltárai.14 Ismert továbbá, hogy a sekrestyéhez egy Szent Mihály-kápolna is csatlakozott (1. kép).

1. kép: Szűz Mária látogatásának szentelt római katolikus plébániatemplom. Nagycétény (Csuthy András felv., 2015)

A patrocíniumát tekintve bizonyosan temetői kápolnáról egyetlen említés maradt fenn 1756-ból.15 Nem tudni, hogy a Becskereki-féle átalakítások során jött-e létre, de az is lehet, hogy egy korábbi épületről volt szó. A kápolnát legkésőbb 1776-ban, az új szentély emelésének alkalmával bontották le. A régebbi templomépület romló állapotára következtethetünk az 1761. évi vizitáció tartalmából, mely szerint „egyik oldala jelentősen károsult.”16 1770-ben ugyan az esztergomi érsekség elvégeztette a legszükségesebb munkálatokat, ezek azonban ideiglenesnek bizonyultak (Henszlmann 1976, 273). Hat évvel később – Bukovinszky István plébánosi szolgálata alatt (1757–1782)17 – elkezdődött a templom nagyarányú átépítése, mely által elnyerte mai, késő barokk formáját. Az átalakítás terve valószínűleg a Magyar Királyi Kamara építészeti igazgatóságának környezetéből került ki, véghezvitelét valamelyik helyi vagy esztergomi (érseki) építőmester felügyelte. 1776–1778 között lebontották a korábbi szentélyt, a sekrestyét, a templom hajójának keleti részét és boltozatát. A megmaradt falak koronáját magasabbra emelték,18 a hajót kibővítették, és falpilléreken nyugvó porosz boltozatokkal újra beboltozták. Újjáépült az ugyancsak porosz boltozatos szentély, melynek északi és déli oldalához kapcsolódnak a sekrestye és az oratórium cseh süvegboltozatos helyiségei. Az épület új tetőszerkezetet és egységes külsőt kapott, melyet visszafogott, lizénás tagolás jellemez. Padlózatát égetett téglával burkolták, a hajó alatt meghagyták a régebbi sírboltot. Felújult a templom berendezése is.
1779 után három korai klasszicista oltár állt a szentélyben, illetve a diadalív két oldalán, ahogy azt egy, 1939 után készült, képeslapon felhasznált fénykép mutatja.19 Magas, gúla alakú klasszicista fedelet kapott a barokk keresztelőmedence, amelynek csúcsát Krisztus megkeresztelésének szoborcsoportja koronázta.20 Maga a keresztelőmedence a templom inventáriumának legrégibb fennmaradt tárgya. Három, valójában csonka részből áll: a felső és középső faragványainak stílusából kiindulva a 18. század közepére helyezhető, talapzata viszont korábbinak tűnik. Az ennek felületét tagoló, lapos, sziromszerű alakzatokból ítélve az adott elemet (mely egykor talán medenceként is szolgálhatott) a 16. században faraghatták ki. Ez az állítás azonban egyéb, a keltezést pontosító részletek hiányának következtében megkérdőjelezhető. Állhatunk itt egy késői, rusztikus munka, vagy akár még középkori faragvány előtt is (2–3. kép).

2. kép: A nagycétényi templom belseje a 20. század közepén (képeslap)

3. kép: Keresztelőmedence a nagycétényi templomban (Csuthy András felv., 2015)

Az 1770-es években megvalósult átépítéssel lényegében lezárult a cétényi plébániatemplom építéstörténete. Az ezt követő változások a templom belső képét érintették. Tekintetbe véve a fent említett, írásbeli forrásokból származó adatokat, valamint a templom elhelyezését a település szélén, a patak melletti magaslaton, feltételezhető, hogy a mai épület középkori elődjének helyén jött létre és falszerkezeteiben beolvasztotta annak részeit. Ez elsősorban a hajó nyugati feléről valószínűsíthető. A torony 1718–1732 közötti időszakra, a hajó keleti része, a szentély és annak oldalhelyiségei 1776 utánra datálhatóak. Megemlítendő, hogy az imént felvázolt kronológiát csak a falkutatás és régészeti feltárás hitelesíthetné.
A továbbiakban áttekintjük a templomban történt fontosabb újabb kori beavatkozásokat. A tetőben és a toronyban több ízben is jelentős károkat okozott a szélvihar. Különösen nagy pusztításról vannak híreink 1842-ből, 1863-ból és 1882-ből (Kurcsa 1999, 15). 1822-ben, Király Sándor lelkész idejében (1821–1831) a tető új zsindelyezést kapott. A falakat kívülről és bent is lemeszelték.21 1837-ben öntötték a kis Szent Mihály-harangot, mely egyetlenként vészelte át az 1917-es rekvirálást (Petrovay 1999, 7).22 Tíz évvel később készült a Szűz Máriának szentelt nagyharang.23 A harmadik állítólag Szent Istvánnak volt szentelve. Jelenleg is 3 harang szolgál a toronyban. A jobb oldalit Szent Mihály arkangyal tiszteletére24 és a középsőt Boldogságos Szűz Mária tiszteletére25 öntötték 1923-ban Nagyszombatban a Fischer testvérek. A harangokat ma elektronikus úton szólaltatják meg.26
1850-ben három oltára volt a templomnak, Szűz Mária látogatásának, Nepomuki Szent Jánosnak és Szent Józsefnek a tiszteletére.27 A múlt század első éveiben helyi lakosok felajánlásaiból készültek a templom festett üvegablakai. Özv. Benyák Ferencné Presinszky Ágnes adományából készült 1902-ben a Szent Ágnest ábrázoló ablak, Presinszky János templomatya ajánlotta fel 1903-ban a Szent Erzsébetet bemutató vitrázst, Fica András 1904-ben a Szent István alakjával díszített ablakot (Presinszky 2002, 112). Eközben felújultak a lourdes-i Szent Szűz (1902) és Szent József oltárai (1905), Jócsik Teréz hagyatékából pedig megvették Jézus Szent Szívének és Szűz Máriának a szobrait (1903; Presinszky 2002, 112). Valamelyik korábbi oltár tartozékai lehettek a padlástérben található magas angyalszobrok is.
1907. május 30-án új bádoglemezzel fedték be a templom tornyát.28 Ahogy arról már fentebb megemlékeztünk, a tornyot eredetileg zsindely borította, melyet az 1863. március végi szélvihar után bádogra cseréltek (Presinszky 2002, 109–110). Az 1912. évi vizitáció szerint a templom már javítást igényelt.29
1935-ben kibővítették a nyugati orgonakarzatot (Kurcsa 1999, 15). Magát az orgonát 1945-ben javították. A javítást végző mester már ekkor figyelmeztette a plébánost, Szüllő Rezsőt, hogy a hangszer állapota nagyon romlott és csakhamar használhatatlanná válik. 1949. március 10-én Szüllő engedélyt kért a nagyszombati apostoli helynökségtől egy új orgona építéséhez, amit az egyházi felsőbbség jóváhagyott.30 Az orgonát Tattinger Ferenc érsekújvári mester építette, aki 1952 tavaszán készült el művével.31
Id. Staudt Mihály komáromi festőművész és restaurátor 1946-ban megalkotta a szentély egykori falképeit és a főoltár festményét. Ezek restaurálására tett ajánlatot 1960-ban Massányi Ödön nyitrai festő, a nemespanni templom falfestményeinek alkotója.32 A munkát Buday Ferenc templomfestő kezdte meg, ezt azonban kénytelen volt félbeszakítani. A restaurálás iránt ugyanis el kezdett érdeklődni a pozsonyi kerületi műemlékvédelmi intézet, amely felszólította az ilyen jellegű munkák kivitelezéséért felelős „Dielo” vállalatot, hogy szüneteltesse a cétényi munkákat mindaddig, amíg nem történik meg a régebbi festményrétegek felkutatása.33 A feladattal megbízott Massányi szerint a kutatás negatív eredménnyel zárult. A festő ugyanakkor javasolta, hogy a falképek restaurálásáról mesterük, Staudt Mihály gondoskodjon.34 1960. november 3-án bizottsági úton jóváhagyták a templom kifestésének tervét. E szerint Massányi kötelezte magát a boltozatra és a diadalívre kívánt jelképek megtervezésére.35 A műemlékvédelmi intézet azonban elutasított bármilyen ornamentális részletet a falakon, és a munkálatokat november 18-án újra leállítatta.36 Kiderült, hogy Buday Ferenc nekifogott Staudt festményeinek szakszerűtlen „restaurálásához”, amit az alkotó élesen kifogásolt, miközben rámutatott korábbi rossz tapasztalataira a nevezettel.37 A szentély mai freskóit Závory Zoltán és Emília készítette 1991-ben (Kurcsa 1999, 16). A márványoltárt Kosztyák Pál plébános készíttette saját költségén. Vladimír Filo plébános ezt is le akarta cserélni, de a templomatya nem engedte. Az oltár felett a mennyezeten lévő Mária megkoronázása freskó 1938-ban készült.38 A második vatikáni zsinatot követően a mellékoltárok elvesztették liturgikus jelentőségüket. Több helyen, így itt is eltávolították őket, megfosztva így a templom enteriőrjét értékes alkotórészeitől (Petrovay 1999, 6). A népmissziók emlékjeleit is hiányolhatjuk. Az oldalsó bejáratnál található egy sérült szenteltvíztartó, melyet felirata szerint Noszák László készíttetett 1943-ban. A templom tornyának tetőzetét 2000 körül György Ferenc plébános javíttatta, s a gömbkapszula tartalmát is kiegészítették.
Cétényben és környékén viszonylag nagy számban maradtak fenn a helyiek vallásosságának kőbe mintázott tanújelei. Közöttük a legrégebbiek a 18. századból származnak. Ide soroljuk a szőlőhegyi Szent Orbán-kápolnát, valamint Nepomuki Szent János, a Fájdalmas Szent Szűz és az ún. Bús Krisztus szobrát.
A szőlőművelők patrónusának szentelt kápolna építését 1776-ra szokták helyezni, bár az irodalom említést tesz egy 1772. május 18-ra keltezett levélről, melyben a hívek a kápolna felszentelését kérik (Kurcsa 1999, 42).39 Maga az épület négyzet alaprajzú „hajóból” és az azt lezáró félköríves szentélyből áll. Főhomlokzatán háromszögű, szélein és csúcsán lekerekített oromzat emelkedik, felette áll a bádoglemezzel borított kis harangtorony. Az oromzat tengelyében kialakított fülkében áll a védőszent szobra.40 A fülke és a bejárat közötti falrészt a kápolna felújításait megörökítő emléktáblák töltik ki.41 1905-ben Szőke Ferenc jóvoltából renoválták, 1937-ben és 1972-ben pedig a hívek adományaiból. Az utóbbi felújítás során került rá a mai bádogtető és a cementes vakolat. A barokk korra jellemzően a homlokzatokat eredetileg simított, fehérre meszelt vakolatsávok keretezték, a sávokon belüli felületet pedig egyenetlen, durva vakolat borította.42 Eredeti részletként megmaradt a kétszárnyú deszkás ajtó. A kápolnának állítólag korábban fa előzménye volt. (4. kép)

4. kép: Orbán-kápolna Nagycétényben (Csuthy András felv., 2014)

1802-ben a cétényi hegyközség szobrot állíttatott Szent Orbánnak a Borvölgyben. Azt 1905-ben restaurálták. Az eredeti faszobor gipszmásolata (?) az 1970-es években készült a Szlovák Mezőgazdasági Múzeum restaurátor-műhelyében B. Kochanovská által. Ekkor készülhetett Mészáros Miklós (1939–2010) múzeumi restaurátor által a ma álló kőszobor,43 az eredeti faszobor sorsa ismeretlen. A jelenlegi szobor állapota sürgős, szakszerű beavatkozást igényel.44 (5. kép) Érdekesség, hogy a faluban az Alsóhegyen is van Szent Orbán-szobor, amelyet Mészáros Miklós állított, a talapzaton szereplő keltezés alapján 1995-ben, hajlokja előtt egy oszlopon (Petrovay 1999, 12).45 Valamikor ezt követően, valószínűleg még 1996-ban kerültek Mészáros Miklós által készített Orbán-szobrocskák beépítésre Dudás Ferenc hajlokjának oromzatába, illetve fia, Norbert hajlokjába is. Az Alsóhegyen feljebb a 2010-es években is felszenteltek egy kis Szent Orbán-szobrot, amely modern fémfülkét kapott. Ez Szusztor Lajos hajlokja előtt áll, s a szobrot védelmi okból a téli időszakban Szűz Mária szobrára cseréli. Ugyanilyen Orbán-szobor46 található a kúttal szemben Borovszky Lajos hajlokjának beépített fülkéjében is, szintén az Alsóhegyen, 2010-es keltezéssel. (6. kép) Ezeken kívül az Alsóhegyről lejövő mélyút bal oldalán akácfán, üvegezett ládában található egy kereszt.47

5. kép: Az 1802-ben „állított” 6. kép: Orbán pápa szobra Borovszky Lajos hajlokján.
Orbán-szobor. Nagycétény Nagycétény (Csuthy András felv., 2015)
(Csuthy András felv., 2015)

Egykor a falu csendőrsége mellett, ma ugyanott a községháza előtt áll a népszerű „barokk” szent, Nepomuki János szobra, mely eredetileg 1751-ből származott. Állítólag több más mellett, ezt is a Presinszky család készíttette. A látható keltezés alapján a kisemléket 1905-ben újították fel. A rajta lévő egykori feliratokat az 1960-as években tehették tönkre, amikor több más szobrot is megrongáltak a faluban. 1972-ben és 1999-ben is javították (Petrovay 1999, 9). A valószínűleg 1972-ben Szőke Paulina által lecserélt szobor ruházata elöl aranyozást imitáló festést és csillagokkal díszített glóriát kapott. Az 1990-es évektől modern fémkerítés öleli körül.48 (7. kép)
Berec Judit alapítványából emelték 1757-ben a nyitrai és a főutca kereszteződésénél található pietà-szobrot (ún. Hármas Mária).49 Korabeli felvételek bizonysága szerint a pietà oszlopának alsó, volutás kiszélesedésein egykor Mihály arkangyal és Judit alakjai álltak,50 melyeket az 1990-es években loptak el. Ugyanakkor tűnt el a rajta egykoron meglévő fémcsillag is. 1999-ben felújították, ekkor kaphatta modern védőtetőzetét (Petrovay 1999, 10. Vö. Szilárdffy 2003, 122). (8. kép)

7. kép: Nepomuki Szent János szobra. 8. kép: Az ún. Hármas Mária. Nagycétény
Nagycétény (Csuthy András felv., 2015) (APÚ, ZN, neg. sz. 9679/ 2; Fialová 1960)

Az ikonográfiai szempontból különlegességnek számító Bús Krisztust (másként Szomorú Jézuska, vagy Krisztus képe) 1772-ben faragták, és a község iskolája előtti téren található. Krisztusnak ilyen típusú, a keresztre feszítést megelőző pillanatokban való ábrázolása a késő középkorra vezethető vissza. A szobrot 1898-ban Vajda András és neje, Borbála újíttatta meg,51 ezen kívül 1999-ben is felújították (Petrovay 1999, 10). A körülötte lévő teret Štefan Lužbeťák polgármestersége idején rendezték. Egykor fakerítés védte, és állítólag színes festésű volt. A közelében található a korábbi szövetkezeti bolt épülete, melyben máig üzlethelyiség működik, illetve vele szemben az alapiskola új épülete. Ehhez a szakrális kisemlékhez kötődik Dudás András „rablóvezér”, illetve egy szemfényvesztő története is.52 (9. kép)
A templomkertben, a templomhajó nyugati bejárata mellett található lourdes-i barlangot 1976-ban készíttették. Szűz Mária szobrát Borbélyné Galgóczi Anna hozta Budapestről, előtte térdepel Szent Bernadett. Az emléket Kurcsa József kőműves építette, keltezése a keret jobb oldalán olvasható. A belső teret üvegezett fémajtó védi, Mária nevével. Jelenleg 4 hálatábla található benne.53

Mellette található a Szentháromság-szobor.54 A szobor több részből áll. A felső a Szentháromságot mintázó megviselt szoborcsoportot feltehetően mészkőből faragták. A kisalföldi Szentháromság-ábrázolások leggyakoribb típusával mutat rokonságot (Liszka 2014, 16–17).55 Ez süttői márványoszlopon áll, melynek egyes részei feltehetően egyszerre készültek. Az egész kisemlék egy beton talapzaton nyugszik, melyet négy sarokoszlop és zöldre festett fémkerítés véd. Emelésének rövid története szerint akkor készült, amikor Szusztor Ferenc jómódú gazdát ki akarták egy éjjel rabolni. Az éppen szoptató asszony észrevéve a mozgolódást, felkeltette az urát, aki az ajtót zsákokkal eltorlaszolta. Ezen felül az asszony az ablakon elkiáltotta magát: „Szentháromság egyisten segíts!” Ezt a szomszéd Presinszky család meghallotta és figyelmeztetésül a levegőbe lőttek. Emiatt a tolvajok elmenekültek, és hálából készült a Szentháromság szobor. A történtek után Szusztorékat azonban újból kirabolták. (10. kép)
A templomhajó mellett található a Magyar Szent Család szobra. Szent István, Gizella és Szent Imre festett alakjai egy magas betonemelvényen állnak (11. kép). A márványfelirat56 szerint 1996-ban állíttatta a helyi Kadar férfikórus. Az ötletgazda Ravasz Tibor az akkori vezetőjük volt, amikor az énekkar bizonyos összeghez jutott Magyarországról.

11. kép: A Magyar Szent Család-szobor. Nagycétény 12. kép: 1828-ban készült kőfeszület a
(Csuthy András felv., 2015) templomkertben. Nagycétény
(Csuthy András felv., 2015)

A 18. század végén megszüntetett templom körüli sírkertben látható a még egy 1828-ban (?) emelt, ma hármas betonlépcsőn álló, újrafestett feszület (12. kép). 1999-ben felújították. A keltezésen kívül más felirata nem maradt meg (Petrovay 1999, 8).57
A temetőben látható, a közelmúltban renovált pietà-szobor (Fájdalmas Szűzanya), melyet a Presinszky-család állíttatott 1891-ben (Petrovay 1999, 12–13).58 Jelenleg modern fémtetőzete felett egyszerű kereszt látható, 2015-ben újították fel. (13. kép)
Nagycétény temetőiben két feszület áll. Az öreg kereszt Presinszky János adománya volt, melynek homlokán a Fájdalmas Szűz domborművű alakja található apró kiugró talapzaton. Az alsó oszlop, felirata szerint, 1823-ban készült.59 A felső kereszt állapota és anyaga alapján akár korábbi időből is származhat. Jelenleg az egész kisemlék egy kétlépcsős betontalapzaton található (14. kép). Ezt 2015-ben teljesen kicserélték. 1871-ben, Szusztor Ferenc alapítványából épült az új feszület. Állítólag ő adta a telket is az új temetőre (?), ezért a feszület köré temették a rokonait is. 1892-ben Szusztor István, majd 1942-ben Kucsera Mihály és Szusztor Katalin javíttatta (Petrovay 1999, 13).60 A korpuszt valószínűleg cserélték. A kereszten vasfogatás szolgál megerősítésre, mivel állítólag megrepedt. (15. kép)

13. kép: Pietà-szobor az öreg temetőben. Nagycétény (Csuthy András felv., 2014)

14. kép: Központi temetői feszület, 15. kép: Központi temetői feszület az új
felújítás előtt az öreg temetőben. temetőben. Nagycétény (Csuthy András felv., 2015)
Nagycétény (Csuthy András felv., 2014)
A nyitrai út kiscétényi vége felé és a Malom utca kereszteződésében, az ún. Hlaváček-féle műmalom előtt volt egykor egy 1807-es keltezésű feszület. Ezt az emlékezet szerint Kósa Pál állíttatta földje közelében 1913-ban, fia, Mihály pedig felújíttatta,61 valószínű azonban, hogy ez az 1913-as dátum csak egy későbbi felújítást jelez. Korábban évenként fehérre meszelték és a rajta lévő korpuszt újraaranyozták. Szent Anna ünnepén itt is megállt a körmenet. 1991-ben autóval belehajtottak, azóta az eredeti kereszt felújítás alatt áll. A helyén jelenleg egy fémkereszt található.62 A Fővégi utcában a 142. sz. ház udvarán is található egy kereszt korpusszal. Felirata alapján 1970-ben készült.63 Kiscétény felé továbbhaladva, a gyarmati útra való letérőnél található egy újabb ún. Borbély keresztje korpusszal, melyet 1898-ban állíthattak (Petrovay 1999, 11).64 Legutóbb, miután a mellette álló fába villám csapott, és az a keresztre esett, a Karabinoš család újíttatta fel. (16. kép)

16. kép: Az ún. Borbély-kereszt a kiscétényi úton. 17. kép: Szent Anna-emlék. Nagycétény
Nagycétény (Csuthy András felv., 2014) (Csuthy András felv., 2014)

A községben felállított képoszlopok egyszerű, hasáb alakú építmények (más néven bódé / bujda), felső részükben egyenes vagy félkörív záródású fülkékkel. Feltehetően a 19. században épültek. Kiscétény felé haladva a bal oldalon található egy rossz állapotú téglaépítmény. Ebben üvegablak mögött Szent Anna képe és szobra található,65 amelyhez Szent Anna ünnepén (július), a vasárnap délutáni litánia után processzió (prosoció) járult kb. az 1980-as évek végéig (Petrovay 1999, 11).66 Ezt fővégi búcsúnak is nevezik, mivel a fülke kifestésén és az út, illetve a híd virágokkal való feldíszítésén kívül a fővégiek megvendégelték a rokonaikat és barátaikat. A benne lévő szobrot kétszer is ellopták. Bádogtetőzetén egyszerű kereszt található. (17. kép) A futballpálya közelében (a Bodor hídnál) található egy hasáboszlop 3, egykor valószínűleg rácsokkal védett fülkével. Egyes források szerint ezekben fából készült Szűz Mária a kisdeddel, Szent Flórián és Szent Vendel szobrai voltak (lásd alább; Petrovay 1999, 9).67 Ezek rég eltűntek, s a pótolt és újraszentelt Szűz Mária-szobrot is még aznap ellopták.68 Ma Szűz Mária apró másolata található az egyikben. Piros színű bádogtetőzetén egyszerű kereszt található. Építését a későbbi térképezések alapján, melyeken már szerepel, legalább a 19. század második felére tehetjük. (18. kép) Hasonló sorsra jutott a Fő és Csendes utcák kereszteződésében álló hasáb alakú képoszlop két ablakkal. Az egyikben Jézus szíve és egy kisebb Szűz Mária szeplőtelen szíve szobor, a másikban apácaruhában Szent Erzsébet (rózsák között keresztet tartva) található. Eredetileg Hétfájdalmú Szűzanya és Szent Márk evangélista szobrai lehettek benne, de ezeket ellopták (Petrovay 1999, 10). Piros színű bádogtetején kovácsolt vas kettős kereszt sugarakkal. Körülötte fémkerítés és egy körbeláncolt zöld sáv. Valószínűleg a Presinszky család gondozta,69 utánuk a fülkét Pauke Ignác (1878–1957) javíttatta és beüvegezte, mivel az ő háza előtt áll. Búzaszenteléskor körmenet ment Szent Márkhoz, a megszentelt kalászt a hívők az imakönyveikben hordták. (19. kép) További emlék található a Nemespannra vezető út bal oldalán. Egyetlen ablaka ma fémráccsal védett, benne a pozsony-virágvölgyi Jótanács Anyja szlovák (?) nyelvű képe található.70 Állítólag Mária Magdolna gipszszobra volt benne, s a Presinszky család állíttatta (Petrovay 1999, 12).71 Az emlék alja zöldre volt festve, mai szürke, egykor zöld (?) bádogtetőzetén a fém kettős kereszt torzója megegyezik az előbbiével. (20. kép)
A Nemespann felé letérő úton több egyszerű fülke is található. Még Nagycétényben található egy Jézus szíve szobor modern fémfülkében (Petrovay 1999, 11).72 Ezt a tragikus körülmények közt elhunyt Borbély Gáspárnak állították. Tovább haladva, a bal oldalon egy fa képszekrény látható, benne a keresztre feszítés73 és Krisztus a jó pásztor papírképei (Petrovay 1999, 11).74 Ezt Hosztyoveczky Géza motorbicikli-balesetének (talán 1959-ben) emlékére állították. Eredetileg cseresznyefára volt szegelve, ma fémrúdra van erősítve. Feljebb az úton található egy kis jelöletlen kereszt, melyet néhány éve egy baleset helyszínén állítottak.
Szintén a Nemespannra vezető út bal oldalán volt található Szeplőtelen Szűz Mária szobra (Hupka Máriája), magas márványtalapzaton (Petrovay 1999, 12; Kurcsa 1999, X. tábla). Felirata szerint 1892-ben állíttatták.75 Az oroszok 1945-ben lelőtték a szobor fejét. Kmetyo Vince felújította, ám a benne lévő vas miatt az 1990-es években, amikor megpróbálták ellopni, szétesett. (21. kép) Az út jobb oldalán az ún. Hupka Máriája és az egykori Magdolna-fülke közötti részen szilfán volt található az ún. Ficza Máriája.76 Ma ez egy kereszttel ellátott fémfülkében lévő festett sasvári pietà. (22. kép)

18. kép: Mária-képoszlop a Bodor hídnál. 19. kép: Szent Márk-emlék. Nagycétény
Nagycétény (Csuthy András felv., 2015) (Csuthy András felv., 2014)

20. kép: Az egykori Mária Magdolna-képoszlop. 21. kép: Az ún. Hupka Máriája. Nagycétény
Nagycétény (Csuthy András felv., 2015) (Csuthy András felv., 2014)

22. kép: Az ún. Ficza Máriája. Nagycétény (Csuthy András felv., 2015)

A szobrok, keresztek, oszlopok karbantartásáról alapítójuk, annak családja, illetve az egyházközség gondoskodott. Közismert okoknál fogva azonban a 20. század második felében jelentősen megfogyatkozott az alapítványokban összegyűlt, az emlékek gondozására és istentiszteletekre szánt pénzösszeg. A kegyes alapítványok küldetése, célja így lényegében megszűnt. Szüllő Rezső ezért Nagyszombatban kérvényezte felszámolásukat, és a megmaradt anyagiak átutalását a templom pénztárába.77
A plébánia és a templom közötti téren található a világháborús emlékmű. Az emlékmű, amely Kósa János polgármestersége idején 1993-ban született, Nagy János alkotása (Kurcsa 1999, 45; Buday–Csuthy–Fehér 2014, 50–51, 67). Eredetileg 3 tervből választhatott a község lakossága. A kiválasztott tervhez képest azonban nem az egész emlékmű készült kőből, csupán a borítása. A központi részen 3 női alak (lány, asszony, özvegy), kezükben babérág (győzelem), gyűrű (végtelen, hűség) és galamb (béke). Bal oldalon fémkereszt, az emlékművön feliratként pedig versrészlet.78 A többi fémlap az első és második világháborúban elesett nagycétényi áldozatok neveit tartalmazza. Eredetileg a két világháború között az iskola előtti téren állt hadi emlékoszlop (Presinszky 2002, 96), annak sorsa azonban ismeretlen. Az újabb kutatások alapján az első világháborúban elesett, illetve eltűnt személyek listája hiányos. (23. kép)

Az 1848–49-es szabadságharc emlékére 2014-ben, a világháborús emlékműtől balra emeltek betondomb talapzatra fél tönkből fa emlékoszlopot. A felső rész megrepedt (?), ezáltal elválasztva a kézfejeket, amelyek vasbéklyó láncai a levegőben lógnak. Alattuk felirat: Rabok legyünk / vagy szabadok? Alatta kokárda képe, illetve Kossuth-címer. Legalul keresztbetett szablya és puska képe, illetve 1848–1849 felirat. Az emlékjel faragója Pócsik Antal, amit az emlékjel hátulján jelölt (24. kép). A falu és környéke 48-as szerepvállalásáról a megemlékezések ellenére még az alapkutatások is hiányoznak.79

23. kép: Az 1993-ban készült világháborús emlékmű. Nagycétény (Csuthy András felv., 2015)

A világháborús emlékműtől jobbra, az előző emlékjellel szemben található a Szent István tiszteletére 2013-ban emelt faemlék. Ez egy betondomb talapzatba állított hegyes fél fatönk. Rajta Szent István a Szent Koronával, országalmával, jogarral, karddal, bal lábával könyveken állva. A kép alatt felirat: Szent István / 969–1038. Lejjebb a Kárpát-medence térképe. Bal oldalt liliomdísz,80 jobb oldalt Szent István aláírása. Legalul: Állítatott az / államalapító halálának 975-ik évfordulóján. Faragója Pócsik Antal, melyet az emlék hátulján jelölt. (25. kép)
A községháza előtt található még az Árpád-házi Szent Erzsébet és Szent Imre tiszteletére 2007-ben emelt kopjafa. Tetején bádog korona. Faragója ebben az esetben is Pócsik Antal volt.81 (26. kép)

24. kép: Az 1848-as szabadságharc emléke. 25. kép: Szent István király emléke.
Nagycétény (Csuthy András felv., 2014) Nagycétény (Csuthy András felv., 2014)

Az iskola épülete előtt található a magyar iskola ötvenéves fennállásának évfordulójára készült faemlék, mely egy köves betontalapzaton áll. Rajta különböző jelek áradnak az iskola épülete feletti széttárt kezekből. Alul 50 / 1962–2012. Alatta növényi díszítés. Hátoldalán fényes nap alatt vető kalapos ember, mely alatt széttekert irat, rajta: Bár zord a harc, / megéri a világ, / Ha az ember az / marad, ami volt: / Nemes, küzdő, / szabadlelkű diák. / (Ady Endre).82 Legalul nyitott könyv, bal lapján főpap, jobb lapján egy megszemélyesített nevető szőlőfürt. A könyv bal lapját egy ceruza radírozza (?). Ezt is Pócsik Antal faragta, 2012. november 23-as keltezéssel.

26. kép: Szent Erzsébet és Szent Imre kopjafája. Nagycétény (Csuthy András felv., 2015)
Említést kell tennünk a már nem eredeti helyükön lévő kisemlékekről is. Nagycétényből 3 festett faszobor ismert a Nyitrai Szlovák Mezőgazdasági Múzeum (Slovenské poľnohospodárske múzeum v Nitre) gyűjteményében.83 Szent Vendel és Szent Flórián faszobrait azonos jegyei alapján valószínűleg ugyanazon mester készíthette. Mindhármat 1977-ben írták le és restaurálták, minden bizonnyal ekkor kerülhettek a múzeum gyűjteményébe. A szobrokat egy tömbből faragták, nem üregesek.
Szent Vendel festett faszobrát84 valamikor az 1970-es években (valószínűleg 1977-ben) vásárolták meg 300 csszk. koronáért Kalina József által, aki egyben restaurálta (27.a,b kép). Az információk alapján eredetileg egy szakrális kisemlék fülkéjében volt, délre a falutól (?). Az egyszerű szobornak ovális zöld talapzata van. A szent attribútumai – egy juh, válltáska és kezében minden bizonnyal utólag pótolt pásztorbot (ágacska) – által könnyen azonosítható. Hátoldalán kis karika található, melynek a felerősítésben lehetett szerepe. Egyértelműen a falu pásztorhagyományainak emléke.85

27.a 27.b 28. 29.

27.a,b kép: Szent Vendel faszobra Nagycétényből (Nyitrai Mezőgazdasági Múzeum, 10904/ 14273 lelt. sz.)
28. kép: Szent Flórián faszobra Nagycétényből (Nyitrai Mezőgazdasági Múzeum, 10905/ 14274 lelt. sz.)
29. kép: Szent Orbán pápa faszobra (Nyitrai Mezőgazdasági Múzeum, 10809/ 14152 lelt. sz.)
Hasonló népies kivitelű a tűzoltók védőszentjét, Szent Flóriánt ábrázoló festett faragvány.86 Ugyanakkor restaurálták és szintén 300 koronáért vásárolták. Elhelyezésére a leírásából következtethetünk, ami alapján a Vendel melletti fülkében lehetett. A szent attribútumai: katonai öltözete, kezében vörös zászló és favödör, mellyel egy festett égő házat olt.87 (28. kép)
Szent Orbán gipszszobrának88 formája alapján készítését azonban eltérő időben, egyértelműen más mestertől feltételezhetjük. Látszólag a kápolna oromzati védőszentjének nagyított mása is lehetne. A szobor – mint már említettük – a múzeum restaurátorműhelyében készült. Talapzatát korábban és később is szögekkel erősítették a szoborhoz. Attribútumai: püspöki öltözete, jobb kezében különálló hosszú kettős kereszt (pápai pásztorbot), bal kezében Szentírás, rajta szőlőfürt.89 (29. kép)
1807-ből ismert Gunyis János végrendeleti szándéka, hogy a fővégi kenderföldek mellett, az útnál lévő régi keresztfát özvegye kőkeresztre cseréltesse. Talán ez volt az egykori műmalomnál álló kereszt, melynek tehát fa előzménye lehetett a 18. században.90 Ezen kívül a határban, a szilfánál lévő Szűz Mária képét Bólt hajtás alá akarta vitetni, mely kép fölé egy kápolna építését rendelte. Ez lehetett véleményünk szerint a panni út mentén lévő pozsony-virágvölgyi (Blumenthal) Jótanács Anyja-kép előképe, vagy az ún. Ficza Máriájának eredetije.91
Ezeken kívül megemlíthető, hogy a környék katolikus lakossága a búcsú- és zarándokhelyeket is szívesen látogatta. A faluban jelenleg, a már ismertetetteken kívül, legalább két fából készült sasvári pietà ismert, ezek közül az, amelyik eredetileg a Mészáros családé volt, a községházán található.92 Az idők folyamán más búcsújáróhelyek emlék- és kegytárgyait, képeit is elhozhatták a faluba.93 1938-ban többek ellátogattak Budapestre, az Eucharisztikus világkongresszusra is. Végül megemlítjük, hogy a temetőben nyugszanak Simor Mór (1848–1933) és Berkes Imre (1922–1993) esperesplébánosok.94

Nemespann95

Az első 1239-es említést követően a Nemespannon lakó nemesek közti adásvételre először az 1310-es évből maradt fenn adat.96 A falu tehát egyházi birtokként létezett, és az itt élő szabadosok valószínűleg az érsektől kapták előjogaikat. Így szerepel később is a verebélyi és szentgyörgyi érseki nemesi szék részeként, de facto egészen az 1848-as forradalom és szabadságharcig (de jure kicsit tovább; Ozorai 1887, 66). A falu nevében a kisnemességre utaló Nemes jelző adatolhatóan a 18. század közepétől jelenik meg (bár már az 1664-es török adóösszeírásban is így szerepelt), de csak a 19. században terjed el általánosan a közigazgatási nyelvhasználatban. A forrásadottságból következtethetően a tatárjárás után a faluhoz kapcsolhatták Zsigárdot,97 amely az újkorban már elsősorban csak szőlőhegyként hasznosult.
A kicsiny faluban számos műemlék jellegű építmény található. Valójában védett műemlékként csupán a római katolikus templom van számon tartva 1963-tól.98 A többi alább felsorolt épület és szakrális kisemlék nem szerepel a Műemlékvédelmi Hivatal (PÚ) hivatalos központi műemléki listáján (ÚZPF).
A katolikus vallású falu legrégebbi ismert műemléke a mindenszentek tiszteletére felszentelt barokk stílusú templom (Forster 1905, 565; Hudák 1984, 288). Építését a falu közbirtokossága adakozásának is köszönhetően Becskereky István plébános működésének idejére, 1722-re tehetjük.99 Az ez utáni legközelebbi kánoni vizitációban 1723 szerepel, feltehetően ez a felszentelés éve. A templom alaprajzi formája és tömege igencsak szokatlan. Legrégibb részét a hajó alkotja, annak déli végéhez csatlakozik a sokszög záródású szentély, illetve északon a hasonlóan kialakított kórus. E részek datálása azonban máig bizonytalan (Csuthy 2013, 39).100 Az egyháznak a 18. században csak különálló fatornya volt, amelyet 1757-ben már rossz állapotúnak írtak le. 1847-ben ismét a közbirtokosság adakozásából épülhetett fel a mai klasszicista téglatorony a templomhajó tengelyében.101 Ma a torony alatt vezet a bejárat a templomhajóba. 1875-ben a templom díszes belső festést (égszínkék alapon egész csillagok) kapott, ebből azonban csak a 4 egyházatya képe maradt fenn a századfordulóra. 1906-ban a jókői földrengés hosszában megrepesztette a hajó boltozatát,102 emiatt négy vasrúddal kapcsolták össze a falakat, és az épület támpilléreket kapott. 1921-ben a zsindelytetőt bádogra cserélték. Padlózata téglaburkolat volt, melyet később keramitlapokkal fedtek.103 (30. kép)

30. kép: Mindenszentek-templom. Nemespann (Csuthy András felv., 2014)

Értékes, csavart oszlopos fa szószéke a 4 evangélista alakjával az építés idejéből származhat (Güntherová a kol. 1968, 446).104 (31. kép) Keresztelőkútját a tudás fája díszíti, 18. század eleji főoltárképén a patrocíniumának köszönhetően számos szent látható. Két oldalán Jézus Krisztus és Szűz Mária szobrai találhatóak. Mellékoltárai – Szűz Mária és a Kálvária képével, illetve Assisi Szent Ferenc és Szűz Mária a halott Krisztus alakjával – túlnyúlnak a diadalíven, emiatt kissé szervetlenül hatnak, valószínűleg szintén 18. század elejiek. A templombelső festését 1932–1933-ban nyerte el, mestere Massányi Ödön volt. Ekkor cserélték le a kóruson a régi orgonát, melynek helyére a 2553. számú Rieger-orgona került valószínűleg a krnovi műhelyből. Fapadjait Latecska Pál helyi asztalos készítette, ebből néhányat saját költségén (Csuthy 2013, 40).

31. kép: Szószék a Mindenszentek-templomban. Nemespann (Csuthy András felv., 2015)
Színes magyar nyelvű üvegablakait105 szintén ekkor készíttették a falu tehetősebb családjai és fiataljai adakozásának köszönhetően. Az új padokat Latecska Pál helyi asztalosmester készítette. A kórusra vivő feljárót ekkor tették kívülre (Csuthy 2013, 40–41). A szentély előtti diadalívre ekkor került a „Jöjjetek imádjuk az Istent” felirat, a kórus feletti részre pedig: „Épittetett: 1722. a hívek adományából alaptól megújíttatott: 1932. évben”. (32–33. kép) Ezt Vladimír Filo rozsnyói püspök nagycétényi plébánossága alatt a latin „Venite, adoremus Dominum!” felirat cserélte fel. Harangjait több alkalommal cserélték.106 Nagyharangját az első világháborúban beolvasztották, majd az 1924-ben Érsekújvárott öntött nagyharangot és a megrepedt kisharangot 1929-ben cserélték le. A torony mindhárom harangját a nagyszombati Fischer testvérek műhelyében öntötték, ebből a megholtakért ajánlott kisharangot Csiffáry Jenő kántortanító ajándékozta, aki az új orgona beszerzésében és finanszírozásában is jeleskedett.107 A templomot 1965-ben, 1983-ban, 1994-ben és 2006–2007-ben is felújították. A beltérben kis, aranyozott keresztútképek is találhatóak. 1850-ben a templomban csupán 4 kép volt: Szentháromság, Boldogságos Szűz Mária, Szent Adalbert és Pázmány Péter kardinális.
Kívül a templom falán látható missziós kereszt szerint a faluban 1925-ben és 1947-ben voltak népmissziók.108 A templom déli oldalához hozzáépített Lakits családi kripta az emléktábla-feliratai (Qui credit in me, etiam si mortuus fuerit, vivet) alapján 1884-ből származik.109 A temetőben több 19. századi magyar és latin nyelvű sírkő található, a legkorábbra keltezhetőek (Pallya Klára, Ferenczy Mihály) azonban a 18. század utolsó évtizedéből származhatnak. A templom előtt másodlagos helyzetben sorakozott néhány sírkő a korábban felszámolt sírhelyekről. Ezeket 2014-ben a templom előtti térrendezés és halottasház felújításakor áthelyezték. Ekkor tűnt el egy klasszicista stílusú sírkő 1820-ból és további értékesebb síremlékek is.

32. kép: A Mindenszentek-templom 1932-ban felújított beltere (Korabeli fénykép az iskolakrónikából)

33. kép: A Mindenszentek-templom 1932-ban felújított beltere (Korabeli fénykép az iskolakrónikából)
A falu második szakrális építménye a Zsigárd-hegy szőlőiben 1862-ben épült és 1863-ban felszentelt Szent Orbán-kápolna.110 Ezt a második világháború után, feltehetőleg a kommunista hatalom képviselői tehették tönkre az 1970-es években a szőlők és határi utak felszámolásával együtt. Előbb a harangot lopták el, majd felgyújtották, és azóta romos állapotban, csipkebokrokkal benőve áll a mezőgazdasági művelés alatt álló határban. A maradványok alapján szerény méretű, négyzetes hajóból s félköríves szentélyből álló épületnek két ablaka és bádogteteje volt, apszisa déli (délkelet) irányultságú. A falakat vegyesen terméskőből és téglából, az ablaknyílásokat, valamint a főhomlokzatot csak téglából falazták. Az E N (Episcopatus Nitriensis) monogram-bélyegű téglákból111 is jól megépített kis kápolnát fehér vakolat fedte, sarkain kvádereket utánzó motívummal. Körülötte fakerítés volt. A közeli kút (papucsos kutyika) helye hasonlóan elhagyatott állapotban van.
A faluban és annak határában több szakrális kisemlék is található. Első ezek közül a valószínűleg 1770-ben állíttatott Nepomuki Szent János-szobor, amely egy talapzaton álló magas oszlop tetején áll. Talapzatának keretelt archaikus felirata: ANNO / 1 7 / 7 0. Egy vas mécsestartó darabja áll ki belőle (Liszka 2000, 75, 78), illetve 20. századi kerítés fogja körbe. A szent fejénél jelenleg 5 csillagos glória található. Állítólag a kisemlék színes volt, oldalán az 1867-es felújítás felirata.112 (34. kép)

A temetőkeresztet Szánthó János és felesége állíttatta 1873-ban a helyi hívek lelki üdvére. Mindketten a kereszt előtt nyugszanak.113 A már felszámolt sírhelyek síremlékeinek egy része a kereszt mögött sorakozik. (35. kép)
A templom feletti részen a sírok között található alacsony oszlopfőn Szűz Mária a kisdeddel, 1851-es és 1983-as keltezéssel. Az ábrázolás érdekessége, hogy a Passauból kisugárzó Mariahilf-tisztelethez köthető (Liszka 2004, 293).114 A szobor mindkét alakja korona nélküli. Mivel a szakrális kisemlék korábbi említése nem ismert, ezért arra gondolhatnánk, hogy az 1849-es kolerajárvány késztette az itt lakókat ilyen kegyszobor állítására (Buday–Csuthy– Fehér 2014, 43).115 Pestisről Nyitra vármegyében csak 18. század első feléből vannak adataink (Buday–Csuthy–Fehér 2014, 201. és 213. jegyzet). (36. kép)

36. kép: A Mariahilf-szobor. Nemespann (Csuthy András felv., 2014)
37. kép: Boldogságos Szűz Mária szobra. Nemespann (Csuthy András felv., 2014)

Az ezek fölött található kis „halottasházat” állítólag sohasem használták szertartásos célra. Új halottasházat, több sírhely felszámolásával, a templom bejáratától jobbra építettek 1980-ban. Ezt 2013-ban újították fel.
Szintén talapzaton álló, nem túl magas oszlop tetején található Boldogságos Szűz Mária (Máriácska) imádkozó szobra a Zsigárd-hegyre vezető út bal oldalán. Egykor szintén színes volt, és egy későbbi felújítás alkalmával festették fehérre vagy cserélték ki a szobrot. Elképzelhető, hogy maga a Szűz Mária-szobor eredetileg nem ezen kisemlék részét képezte, hiszen egy nyolcszögű oszloptöredéken áll. Keltezése 1903, egy későbbi felújítás során kaphatott bádogborítást maga a szoborrész, illetve beton alapú modern kerítést.116 (37. kép)
A kőfeszületek közül meg kell említeni a Dicskére vezető aszfaltút bal oldalán lévő objektumot, a Csorda úti leágazásnál. A kereszt bal vége letörött. Talapzatán ugyan volt felirat, de mára olvashatatlanná vált. Elképzelhető, hogy az aszfaltút építésének idejéből származhat, bár erre csak a kánoni vizitációk alapos kutatásával kaphatnánk egyértelmű választ, mivel addig elsősorban a vajki vasútállomásra vezető utat használták. A korpusz valószínűsíthetően későbbi pótlás.
A volt efsz melletti utcában is található egy rossz állapotban lévő, téglából emelt szakrális kisemlék, egy téglából épült szoborfülkés képoszlop (38. kép), az Evetke család háza előtt, melynek melléképülete is hozzá van építve. Tetőzete is téglából volt. Az úgymond háromszintes építmény teljes magassága az alaptól kb. 4 m.117 Szélessége a talapzatnál kb. 120 x 128 cm, tetején kb. 90 x 108 cm. Négy oldalán fülkeablakokkal, melyek mérete 40–45 x 60 cm körül mozog. A bennük volt szentek szobrait már rég ellopták, sajnos nem sikerült olyan adatközlőt találni, aki emlékezne a kisemlék funkcionális korából a szentek kilétére (Hunka– Mácsay 1999, 22).118 Korábbi archív felvételt nem találtunk. Egykor fehérre lehetett meszelve. A mellette álló fákat is rég kivágták, ma sürgős felújításra szorulna.

38. kép: Omladozó képoszlop a volt efsz melletti utcában. Nemespann (Csuthy András felv., 2015)
A Lapásgyarmat felé vezető út bal oldalán, a faluhoz közel 1989 óta egy oszlopon modern kis fémfülke található, benne a Hétfájdalmú Szűzanya képével. Ezt az eredetileg az 1960-as években tönkretett négyszögletes téglából épült fülkeablak helyett emelték, amit egy cétényi, állítólag Jócsik nevű szobafestő tett tönkre, majd felakasztotta magát (Hunka–Mácsay 1999, 22).119
Emellett még az ún. rozsdás Krisztus található a Csorda úti vízforrás épületénél egy fán. Az egykori vaskorpuszt mára lecserélték tartósabb anyagból valóra.
További emlékhely a csak a második világháború katonai áldozatait felsoroló sírt formázó emlékmű (39. kép). Felvetődött, hogy eredetileg magyar feliratú fémtábla lehetett rajta, ezt azonban szlovák nyelvű márványtáblára cserélhették. Mivel ezen utóbbi betűi idővel hiányosak lettek és valaki 2012 szeptemberében magát a „síremléket” is kidöntötte, 2013 szeptemberére az emléktáblát kicserélték, és magát az emlékművet is felújították. Sajnos a panni születésű hősi halottak (hiányzók: Maxi Tamás, Mudri Ferenc, Wágner Aladár), illetve a partizán (Jozef Menčík és Štefan Siklenka) és civil áldozatok (Agárdy Margit, Manheim Lajosné, Schlésinger Miksáné) névsora részben hiányos, ráadásul az egyik rajta szereplő személy (Szabó Ferenc) idővel már házas emberként hazatért Kárpátaljáról.

A leírtakból tehát kiolvasható, hogy mindkét falu gazdag szakrális kisemlékekben és emlékjelekben, de ezek pontosabb ismerete és dokumentálása még további helyszíni és levéltári kutatómunkát igényel. Őszintén reméljük, hogy e természeti értékeiben is gazdag vidék a műemlékeiben nem fogyatkozni, hanem csak gyarapodni és megújulni fog. Ennek véleményünk szerint egyetlen biztosítéka, ha a helyiek újból felfedezik és magukénak érzik őket.

39. kép: A második világháború helyi áldozatainak emlékhelye. Nemespann (Csuthy András felv., 2015)
Irodalom

Beke Margit szerk. (1994): Pázmány Péter egyházlátogatási jegyzőkönyvei (1616–1637). Esztergom: Márton Áron Kiadó /Strigonium antiquum 3./

Borovszky Samu szerk. (1899): Magyarország vármegyéi és városai. Nyitra vármegye. Budapest: Apollo Irodalmi Társaság.

Buday Péter–Csuthy András–Fehér Sándor (2014): A nagycétényi hegykönyv 1807–1922. Budapest: Underground Kiadó.

Csiffáry Melinda–Csuthy András (2014): Nemespann műemlékei. Remény 25/ 32, 8–9. p.

Csuthy András (2013): A nemespanni magyar iskolakrónika 1926–1939. Révkomárom: k.n.

Fejérpataky László (1892): Kálmán király oklevelei. Értekezések a Történeti Tudományok köréből XV/ 5.

Forster Gyula szerk. (1905): Magyarország műemlékei I. Budapest: A Műemlékek Országos Bizottsága.

Forster Gyula szerk. (1906): Magyarország műemlékei II. Budapest: A Műemlékek Országos Bizottsága.

Güntherová, Alžbeta a kol. (1968): Súpis pamiatok na Slovensku II. Bratislava: Slovenský Ústav Pamiatkovej Starostlivosti a Ochrany Prírody.

Güntherová, Alžbeta a kol. (1969): Súpis pamiatok na Slovensku III. Bratislava: Slovenský Ústav Pamiatkovej Starostlivosti a Ochrany Prírody.

Györffy György (1998): Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza IV. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Henszlmann Lilla szerk. (1976): A Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti kutató csoportjának forráskiadványai XII. Acta cassae parochorum. Esztergomi egyházmegye, 6. füzet, N – Zs. Művészettörténeti adatok. Budapest : MTA MKCs.

Holló Domokos (1934): A garabonciás diák alakja a magyar néphagyományban. Ethnographia 45, 19–34, 110–126. p.

Hudák, Ján (1984): Patrocíniá na Slovensku. Bratislava: Umenovedný ústav Slovenskej akadémie vied.

Hunka, Ján–Mácsay, Otto (1999): Paňa – 760 rokov – 1239–1999. Nitra: Obecný úrad Paňa.

Ipolyi Arnold–Nagy Imre–Véghely Dezső (1880): Hazai okmánytár – Codex diplomaticus patrius VII. Budapest.

Jókai Mária (2003): Hamvazószerdától Szent Ivánig Nyitra vidékén. Pozsony: AB-ART Könyvkiadó.

Kocsis Aranka (1994): A szőlőskertek nyitása után. A Hét 39/16, 11. p.

Kročka, Gabriel szerk. (1984): 10 rokov JRD Dolná Nitra vo Veľkom Cetíne. Martin: JRD Dolná Nitra.

Kurcsa Mária Éva (1999): Nagycétény – Veľký Cetín. Komárno: KT Kiadó.
Liszka József (2000): Állíttatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Dunaszerdahely: Lilium Aurum.

Liszka József (2004): Mariahilf-tisztelet a Kárpát-medence nyugati felében. Előzetes tájékozódás. In Halmok és havasok. Bárth Dániel–Laczkó János szerk. Kecskemét: Bács-Kiskun megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezete, 287–300. p.

Liszka József (2014): A Szentháromság ikonográfiája a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékein. Acta Ethnologica Danubiana 16, 11–28. p.

Marsina, Richard szerk. (1987): Codex diplomaticus et epistolaris Slovaciae I–II. Bratislavae: SAV.

Némethy, Ludovicus (1894): Series Parochiarum et Parochorum Archi-Dioecesis Strigoniensis. Strigonii.

Ozorai József (1887): Az egyházi vagy praediális nemesek és birtokuk. Esztergom.

Petrovay Sándor (1999): Nagycétény – egyházi emlékek. Komárom: KT Kiadó.

Péterffy, Carolus (1742): Sacra concilia ecclesiae romano-catholice in Regno Hungariae. Posonii.

Presinszky Lajos (2002): Mit hagytak ránk a századok? Fejezetek Nagycétény történelméből. Somorja: FOTOS.

Piti Ferenc szerk. (1999): Anjou–kori Oklevéltár XXIII. 1339. Budapest–Szeged.

Sedlák, Vincent (1980): Regesta diplomatica nec non epistolaria Slovaciae I. Bratislavae: Academia Scientarum Slovaca.

Sedlák, Vincent (2008): Monumenta Vaticana Slovaciae I. Rationes collectorum pontificiorum in annis 1332–1337. Trnavae: Slovenský historický inštitút v Ríme – Trnavská univerzita.

Szendrey Zsigmond (1938): A nép élő hitvilága. Ethnographia 49, 257–273. p.

Szentkereszty Tivadar (1895): Nyitramegyei népmondák. Ethnographia 6, 416–418. p.

Szentpétery Imre (1927): Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke I/2. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.

Szilárdffy Zoltán (2003): Ikonográfia – kultusztörténet. Képes tanulmányok. Budapest: Balassi Kiadó.

Rövidítések:

AAT – Archív Arcibiskupského úradu v Trnave
APÚ – Archív Pamiatkového úradu SR
MNL – Magyar Nemzeti Levéltár
PLE – Prímási Levéltár Esztergom
ÚZPF – Pamiatkový úrad Slovenskej republiky, Ústredný zoznam pamiatkového fondu

I. melléklet120

Mi alább irattak Kurcsa János és Kurcsa András vallást, és Bizony-
ságot teszűnk arrúl tudniillik: hogy gyakran emlegette Gunyis János
egésséges korábánis Mi elűttőnk ugy annak Utanna is a midön be-
tegségben esett volna, hogy Eö némely Hagyómányokat tészen, a mellyek-
nek véghez vitelire utolsó betegségben az Hütvősit Kőtelezte, és ugyan:
1o Czétényi Hegyen más fél Kapás Szőllőt Szöke János, és Gunyis Páll
szomszédságában hagyott temetésére, hogy ennek Árábul az holtt Teste
takaritásanak Kölcsége ki tellyen, Ami ebbül el marad, Szent misékre
maradjon. Ezt én Kurcsa András hallottam Gunyis Jánostul [utolsó]
betegségiben -. Én Kurcsa János hallottam tüle egésseges Korában.
2o Az Fővégi Kender földek mellet az útnál, aholl most egy régi
Keresztfa áll, annak helibe az Hütvöse épétessen egy Kö Keresztet,
Mellynekis gondját viselni, holtáiglan tartozik, ha pediglen Hűtvőseis
meghalna, Fundatiot rendeljen ezen Keresztnek Tisztességére.
3o Határban lévö Szüz Maria képe Szilfánál, Bólt hajtás alá vite
tődjön, e végre Hütvöse ezen Kép főlőtt egy Kapolnát épitessen,
és gondját viselni tartózzék: Ennek fel Épitésére egy darabb
jószagot rendelte, ezt én Kurcsa Janos nem hallottam, de én hallottam Kurcsa András.
4o Még ezen főllűl hallottak tüle ezen Szókat: Meg hattam az Plé-
bánus Uramnak az én Szandékomat. [És abbül] áll: Kötelezte
Hütvősit, hogy Czétényi [Ispitára] 10. forintokat. Nittraÿ Baratoknak
10. for: Ersek-Ujvarÿ Barátoknak 10. for: Sastinban 10. for: Szent
Misekre fizessen.

Sig Czétény die 23u July 1807. Kurcsa János Saját kezem
per me Alexand: Cserÿ [mpa] Notar: + vonásom
Kurcsa András Saját kezem
Én Kurcsa Borbálya, ki múlt Gunyis Janosnak + vonásom.
ozvegye magamat kötelezem, hogy az itt
fel tett Hagyományokat tökelletessen végbe vi-
szem, ezt Kereszt vonásommal erősitem. fönt
jedzet Bizonyságoknak jelen létiben.
Kurcsa Borbálya Saját kezem x vonásom.
(P)121 Quod denatus Joannes Gunyis Czéténiensis, in sua
grani Infirmitate, coram me, pluribus etiam decla
rauerit; hanc esse suam mentem, et constitutionem,
quam, et Vxor ejus effectuare n negligat, Testis sum
sig 23 Julii 1807. Jos: Dezsericzky mp. Par. Czéténj
II. melléklet122

A cétényi templom rövid története

A Cétényi templom és plébánia igen régi. Gróf Révay Antal
püspök esztergomi kanonok jelenlétében, Konkoly László cétényi
plébános alatt 1755 év augusztus 9-én történt kanonoki visitatioban
feljegyezve olvasható, hogy a cétényi templom Domonkos, esztergomi
érsek alatt 1307 év körül épült, amiröl állítólag a templom homlok-
zatán elhelyezett köveken gótikus jegyekkel bevésett évszámok
tanúskodnak. Péterfynél feljegyezve találjuk, hogy az esztergomi
káptalan évkönyvei említést tesznek a cétényi plébániáról az 1397
évben. Jóval később 1630 évben a canonica visitatio megjegyzi, hogy
a templom igen régi és keresztelő szent János tiszteletére épült.
A plébános 1634-ben a törökök üldözése miatt kénytelen volt meg-
menekülni, a templomot a törökök három ízben pusztították el.
Az 1776-dik gróf Batthyányi József esztergomi érsek a Bukovinszky
István cétényi plébános alatt a régi falakat újból restaurálták,
és a templomot kibővítették.

A templomban a keresztelőkút bír legnagyobb történelmi
jelentőséggel, melynek reneszánsz stílusú lába van és a 16. századból
származik. A fedője barokk stílusban készült a 18. században.
A templom három haranggal rendelkezik. Ezek közül legrégibb 1837-ből
való, a másik kettő 1923-ból.

1307 N A GY C É T É NY 1977
670

Mily kellemesek a te hajlékaid erők Ura!
Kívánkozik és eped lelkem az Úr tornáca után.
Szívem és testem örvendeznek az élő Istenben.
Zsoltárok 832-3

Áldott vagy te az asszonyok között,
és áldott a te méhednek gyümölcse.
Lukács I 42

III. melléklet

Nemespann község ismertetése az 1920-as vagy 1930-as évekből. Szerzője feltételezhetően Csiffáry Jenő (1895–1967) kántortanító lehetett, az ő hagyatékából került elő. Ekkor már ismerhette az első fennmaradt írásos említést (1239), valószínűleg Knauz Nándor művéből. A kánoni vizitációk alapján megerősíti azt a feltételezést, hogy a torony csupán későbbi hozzáépítés a templomhoz, bár a leírás szerint korábban különálló fatorony állhatott. Kiderül belőle még, hogy valószínűleg az 1906-os jókői földrengés nagyon megrongálta a falu templomát és emiatt fogatták össze a falakat 4 vasrúddal, illetve támasztották meg őket kívülről. Jegyzetben jelöltük az utólagos ceruzával írt kiegészítéseket.

Nemes Pann község vázlatos leirása.

Nemes Pann123 – Nagyczétény plébániához tartozik – régi község, eredete az ismeretlen történelmi időben rejtözik. lakosok: magyarok. Római katholikusok. Praedilis nemesek, Nobiles Compossessores. Ősi magyar nemes családok lakták a községet; kik a régen multban specialis halászati-joggal birtak a Zsitva- és Nyitra folyón, és tartoztak halat szállítani a királyi udvarba; innét királyi halászoknak neveztettek. A századok viszontagságai megőrőlték az ősi magyar családok sarjait, birtokaik idegen kézre kerültek; alig néhány család marad meg, az ősök emlékei hirdetőjeként.
A templomot 1722-ik évben építették a Communitás közadakozásából: Becskereky István plébános idején. A templom eredeti 3-kupolás építkezés, mely az első tekintetre a figyelmet leköti. Belseje négy faloszlopon nyugvó donga-íves124 boltozat. Kezdetben épített torony nem volt; hanem külön álló fatoronnyal birt, mely azonban a 1757. évi Visitatio szerint, akkor már ruinae proxima – vagyis dűlő-félben állt. A fennálló tornyot jóval később 1847. évben a Communitas közadakozásából hozzá építették Endrődy Antal plébános idején.
1875. évben, a templomot díszesen kifestették, melyet az idő igen megrongált – csak a négy egyházatya képe maradt fenn emlékezetül. 1906-ik évben a földrengés a templom közepső ku­poláját hosszában megrepesztette, ekkor az egyház a hivek hozzájárulásával a belső falakat négy vasrúddal összekapcsolta; a külső falazatot pedig négy oldalon támasz-pillérekkel erősitette meg. A templom tetőzete zsindelylyel volt befedve, mely alatt deszkaburkolat van.125
1921-ik évben Pallya Rezső közbirtokos és templomgondnok, a hivek hozzájárulásával közadakozásból, valamint a temetői akáczfák értékesítése folytán befolyt összegből a templom kupola tetőzetét bádoggal126 befedették; A templom az egyház által előírt felszereléssel el van látva. A templom talaja: tégla burkolat; melyet amint a helyzet engedi, keramit lapokkal óhajtunk kicserélni. Egyébb restauralni valónk is van, melyet a hivek vallásos buzgosága kedvezőbb anyagi helyzetben – reméljük eszközölni fog.

Malé sakrálne a ďalšie pamiatky obcí Veľký Cetín a Paňa

(Súhrn)

Veľký Cetín a Paňa majú prvú dochovanú zmienku z roku 1239, ako majetky ostrihomského arcibiskupstva. Farára rímskokatolíckeho kostola vo Veľkom Cetíne, ktorý síce nie je v zozname NKP, pramene spomínajú už v roku 1285, napriek tradíciám o pôvode kostola ešte z obdobia panovania svätého Štefana. Dnešné zmenené patrocínium je zasvätené navštíveniu Panny Márie. Dnešnú barokovú podobu získal kostol v 70-tych rokoch 18. storočia. Inventár kostola tiež prešiel mnohými zmenami od tureckých plienení až po odstránení bočných oltárov po druhom vatikánskom koncile. Okrem toho stojí na vinohradnom kopci kaplnka sv. Urbana z roku 1776 (?). V obci je veľa malých sakrálnych pamiatok od patróna vinohradníkov sv. Urbana (viac sôch, prvý pôvodne z roku 1802), cez sv. Jána Nepomuckého (pôvodne z roku 1751), Piety a zarmúteného Krista až po kríže, schránky a ďalšie pamiatky. Registrujeme aj zopár už na pôvodnom mieste nestojacich malých sakrálnych pamiatok, napr. drevené sochy sv. Vendelína a sv. Floriána v zbierke Poľnohospodárskeho múzea v Nitre.
Filiálna obec Paňa sa píši s rímskokatolíckym kostolom Všetkých Svätých postaveným v roku 1722 s archaickým inventárom od bočných oltárov, cez drevenú kazateľnicu a obrazy až po organ postavený v roku 1932. Murovanú vežu dostal barokový kostol v roku 1847. Tri nové zvony boli liate po rekviráciách prvej svetovej vojny v roku 1929 v Trnave. Kaplnka vo vinohradoch postavená v roku 1862 bola, žiaľ, zničená v 70-tych rokoch 20. storočia. Asi najstaršou stojacou malou sakrálnou pamiatkou je socha sv. Jána Nepomuckého z roku 1770, ale aj tu stojí mnoho ďalších pamiatok od Mariahilf-sochy (z roku 1851), až po nedatovateľné prícestné kríže a krucifixy. Časté deštrukcie a úplné renovácie týchto pamiatok si vyžaduje ich ďalšiu dôkladnú dokumentáciu.

Die sakralen Kleindenkmäler und andere Erinnerungszeichen
in Nagycétény und Nemespann

(Zusammenfassung)

Die erste urkundliche Überlieferung von Nagycétény (slow. Veľký Cetín) und Nemespann (slow. Paňa) stammt aus dem Jahre 1239 – demzufolge gehörten die Gemeinden damals zum Besitz des Graner Erzbischofs. Ein Pfarrer der römisch-katholischen Kirche in Nagycétény (die sich allerdings nicht auf der Liste der Nationalen Kulturdenkmäler findet), wird bereits 1285 schriftlich erwähnt – laut dieser Quelle ist der Geistlicher noch während der Regierungszeit des Hl. Stephan tätig gewesen.
Heute trägt die Kirche das Patrozinium Mariä Heimsuchung (dies ist allerdings nicht das ursprüngliche Patronat des Gotteshauses). Ihr heutiges barockes Erscheinungsbild hat die Kirche in den 70-er Jahren des 18. Jahrhunderts erhalten. Die Inneneinrichtung der Kirche war ebenfalls vielen Wandlungen unterworfen, beginnend mit den türkischen Plünderungen bis zur Entfernung der Seitenaltäre nach dem II. Vatikanischen Konzil. Neben der römisch-katholischen Pfarrkirche gibt es im Dorf noch die Kapelle des Hl. Urban aus dem Jahre 1776 (?), die auf dem Weinberg steht. In der Gemeinde gibt es viele sakrale Kleindenkmäler, z. B. mehrere Statuen des Hl. Urban, dem Schutzheiligen der Winzer (die erste aus dem Jahr 1802), eine Statue von Johannes von Nepomuk (von 1751), mehrere Pietà-Darstellungen, einen Christus in der Rast, sowie etliche Kreuze, Bildbäume und Bildstöcke und andere Erinnerungszeichen. Wir kennen auch einige Kleindenkmäler, die nicht mehr an ihrem ursprünglichen Ort stehen, z. B. hölzerne Statuen des Hl. Wendelin und Hl. Florian, die sich heute im Slowakischen Landwirtschaftlichen Museum in Nitra (Neutra) befinden.
Die Filialgemeinde Nemespann zeichnet sich durch ihre römisch-katholische Kirche der Allerheiligen aus, die im Jahre 1722 erbaut wurde. Die Kirche verfügt über eine altehrwürdige Inneneinrichtung beginnend mit den Seitenaltären über die hölzerne Kanzel bis zu der Orgel aus dem Jahre 1932. 1847 hat die barocke Kirche einen gemauerten Turm erhalten. Die drei neuen Kirchenglocken wurden nach den Requirierungen im Ersten Weltkrieg 1929 in Tyrnau (ung. Nagyszombat; slow. Trnava) neu gegossen. Die Kapelle auf dem örtlichen Weinberg, die 1862 errichtet wurde, ist in den 70-er Jahren des 20. Jahrhunderts leider völlig zerstört worden. Das wohl älteste sakrale Kleindenkmal auf dem Gebiet der Gemeinde ist die Johannes-Nepomuk-Statue aus dem Jahre 1770; darüber hinaus gibt es hier zahlreiche Kleindenkmäler – etwa die Mariahilf-Statue (von 1851) sowie einige nicht datierbare Flurkreuze und Kruzifixe. Die häufige Destruktion bzw. die oft umfassende Renovierung dieser Denkmäler macht deren weiterführende, fundierte Dokumentation notwendig.

Nepomuki Szent János váci szobrainak története és ikonográfiája

A Váci egyházmegyét Szent István alapította, és az eltelt századok során sok változást szenvedett el a megye és a püspökváros a történelem viharaiban: 1241-es tatárdúláskor Árpád-kori székesegyháza a várossal együtt leégett; 1526–43-ig állandó harcok színtere, ekkor pusztul el a reneszánsz Vác; 1684–85-ben a felszabadító háború során rommá lesz a város hódoltság során megmaradt épületállománya (vö. Tettamanti 2000). Az 1700-as évek elején tehát egy sokadik újraépítkezés indult meg. Témánk szempontjából a 18. század közepe az igazán érdekes, vagyis Nepomuki János szentté avatásának az eseménysorával kezdődő esztendők.

1. kép: A város szobrokkal díszített barokk főtere. Vác (Klamár Zoltán felv., 2012)

Több szempontból is fontos időszak ez a püspöki székhely életében, fejlődésében. A végre-valahára nyugvópontra jutott felszabadító háborúk és a Rákóczi vezette szabadságharc után, a lassan stabilizálódott politikai helyzetben elindult a város életét századokra meghatározó társadalmi-gazdasági fejlődés, aminek folyományaként lassan újjáépült a romos település. E század jelesei – főként a klérus vezetőrétege – vagyonukat építették bele a városba. Kanonoki házak, püspöki, préposti paloták, székesegyház, templomok, rendházak és hidak épültek. Mindaz, amivel ma a Dunakanyar fővárosa büszkélkedik! Az építkezések pedig kínálták a díszítés lehetőségét, ami a városi tereket a mai ember számára is otthonossá varázsolta: ez a díszítőkedv tette oly jellegzetessé a barokk Vác épületeit, legyenek azok lakóházak, paloták, hidak vagy közterek csupán. A kapupárkányok, oszlopfők, falmélyedések mind-mind szobrokkal díszítettek, falpillér tagolásuk gazdag, olykor díszítőfestéssel is ellátott (vö. Vass 1983, 202).
Témánk szempontjából a kultuszteremtés és az abból fakadó ábrázolás, díszítőkedv az igazán fontos. Amikor tehát Vác Nepomuki Szent János-szobrait vesszük számba, akkor a szenttiszteletből kinövő, a klérus által a városi térbe állított és ez által a néppel megismertetett, körében terjesztett kultusz tárgyiasult megjelenési formájának, jelesül, a szobrok ikonográfiájának elemzését is elvégezzük.

Nepomuki-kultusz

A viharos gyorsasággal terjedő Nepomuki-kultusz váci vonatkozásait illetően mindenképpen szem előtt kell tartanunk azt a tényt, hogy az egyházmegye főpásztora igen fontos szerepet játszott abban, hogy Róma szentté avatta a mártírhalált halt kanonokot:

Az uralkodó [III. Károly magyar király – K. Z.] személyes bizalmát élvező Althann grófi család tekintélyes tagja, Mihály Frigyes bíboros, nápolyi alkirály, aki 1718-tól váci püspök volt, nepomuki János szentté avatási eljárásában a postulator jelentőségteljes tisztségét töltötte be. Ezt a fontos mozzanatot a szent hazai tiszteletének kibontakozásában, az eddigi kutatás figyelmen kívül hagyta.
(Szilárdfy 2003, 214)

A megállapítás kétségtelenül igaz a szent váci kultuszát illetően, ám az nem magyarázná meg Nepomuki közép-kelet-európai népszerűségét, főként nem az alsó papság és a nép körében. A kialakuló szenttiszteletnek és a gomba módra megszaporodott szobroknak egyéb oka is van:

János alakjában egyrészt a papság misztériumát, a gyónás szentségét akarták megdicsőíteni, másrészt szintén egy másik János, Husz nevével jelzett eretnekhagyományokat ellensúlyozni, népies jellegű jámborságban feloldani, és a csehek, de egyáltalán az egész Habsburg-birodalom népeinek tradíciótiszteletét és ezzel együtt dinasztikus hűségét építeni. A kultuszt tehát a jezsuiták a barokk pasztoráció páratlan szemléletességével és lélektani eszközeivel terjesztik. A Társaság feloszlatása után, a jozefinista racionalizmus lelkipásztori hűvösségében aláhanyatlik ugyan, de a népi jámborságban talán csak Szent Anna tiszteletéhez fogható utóvirágzását éri meg.
(Bálint 1977, 372)

A szent kultuszának magyarországi kialakulásával kapcsolatban fontos megjegyzéseket tesz Liszka József, amikor megállapítja, hogy a Bánság védőszentje, sőt Amade Lászlót idézi, aki szerint a Csallóköz védelmezője is. (Liszka 2000, 66) Ha külföldi közvetítéssel érkezett is, de van szép számú magyar vonatkozása tiszteletének, noha sokak szemében Nepomuki „tájidegen”, mert osztrák dinasztikus gyökerű szent, kultuszának terjesztői is cseh-morvák és németek, akik az Habsburg uralkodó akaratából kerültek Vácra. Így a fenti megállapításnak van létjogosultsága, de ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagynunk a katolicizmus egyetemességét: Nepomuki hihetetlen népszerűségét mutatja, hogy az ő tiszteletére szentelték a legtöbb 18. századi templomot, oltárt. Noha a kultusz a városi központokban, a német lakosság körében tűnik is föl, a szakrális kordivat hatására Magyarország-szerte kedveltté válik a magyarlakta területeken is (vö. Bálint 1977, 374). Úgy véljük, a „dinasztikus ihletettség”-től sokkalta fontosabb tényező a „szakrális kordivat”, mely a szentek kultuszának terjedésében koronként fontos, befolyásoló elemként mutatkozik meg. Egyébiránt, tőlünk nyugatabbra nem is tartják számon a magyar vonatkozásokat, legalábbis ez volt megállapítható a szent halálának ötszázadik évfordulójára rendezett nagyszabású osztrák–cseh kiállítás kísérőanyagából:

A kiadványok tüzetes átvizsgálása után megállapítható az eredeti felfogás máig érvényes dominanciája, amely a kanonizáció évében költői fogalmazást nyert, és amely Nepomuki Szent Jánost mint „AUSTRIAE BOHEMIAEQUE PATRONUS”-t ünnepeli. Joggal kifogásolható a „tőszomszéd” történelmi Magyarország művészeti emlékeinek teljes mellőzése, holott a képző- és iparművészet egész műfajskáláján meg lehet találni ugyanazokat az ábrázolásokat, ikono­gráfiai típusokat, amelyek a cseh-morva és német nyelvterületen fordulnak elő.
(Szilárdfy 2003, 213)

Szűkebb témánkhoz visszatérve, megállapítható, hogy Althann Mihály Frigyes püspök inkább Nepomuki általános kultuszának terjedésében játszott fontos szerepet, hiszen még nem tartózkodott Vácon, amikor posztulátorként 1729-ben Rómában a szentté avatási ügyekben eljárt. Ezzel szemben Würth kifejezetten a váci kultusz előmozdítója volt:

Verhenfelsi Würth Ferenc váczi éneklőkanonok, Nepomuki Szent János nagy tisztelője, eme szent tiszteletére 1762-ben alapítványt tett egy újabb kanonoki stallumra, melyet Migazzi Kristóf püspök 1767-ben az alsóvárosi plébánossághoz kötött.
(Chobot 1915/I: 59)

A váci székesegyházban egy mellékoltárt állítottak a szent tiszteletére, a püspöki palota kápolnái közül: „…egy a B. szűz Mária és egy másik Nepomuki Szent János tiszteletére [lett felszentelve – K. Z.]…” (Chobot 1915/I: 117)
A váci polgárság körében is létezett kialakult kultusza a szentnek, amit Tragor Ignác tett közzé. Az ő írását idézte Bálint Sándor, amikor a váci molnárcéhnek a szent emléknapján rendezett ünnepléséről értekezett (Bálint 1977, 378). Ennek a szokásnak az elemeire épülő újabb kultusz van kialakulóban a városban. A helyi hagyományőrzők évről évre május 16-án, a Duna-parton álló Nepomuki közelében, a komplejárónál koszorút dobnak a vízbe, ily módon emlékezve-tisztelegve.

Vác Nepomuki-szobrai

A város arculata sokat megőrzött a 18. század teremtő igyekezetének emlékeiből. A barokk díszítőkedv köszön vissza korunk emberére a Gombás-patak hídjáról, a Duna-partról, a Szentháromság-szoborról és a Nagypréposti palotáról. A város ma is meglévő Nepomuki-szobrai ezeken láthatók.

2. kép: A Gombás-patak szobrokkal ékesített hídja ma is a városi közlekedést szolgálja. Vác (Klamár Zoltán felv., 2015)

A településről kivezető, nagy forgalmú pesti út biztonságossá tétele fontos szempont volt a püspökváros életét irányító főpásztornak. A szeszélyes, meg-megáradó Gombás-patak medre fölé ezért szilárd anyagból hidat építettek: nyújtott hatszögű, mederpilléres, boltozott középnyílású, kváderköves, ívesen hajló, két vége felé némileg alacsonyabb, téglafalazású mellvédje megtörik a volutás talapzaton elhelyezett szobrok miatt. A Duna felőli oldalra került Nepomuki Szent János szobra (vö. Dercsényi–Granasztói 1960, 124).
Karcsú Antal Arzén többkötetes monográfiájában részletesen megrajzolja a híd építéstörténetét, kiemelve az akkor regnáló püspök, Althann Mihály Károly abban játszott fontos szerepét:

Az Úrnak 1753-ki augusztus hava 1-jén. Ezen hidat négyszögű kövekből a püspök nmlga, jóságos, kegyes és szent szándékából, ahol a Boldogságos Szűz Mária és szent nep. János szobrai állitvák és helyezvék el, ugyanazon részt a közepén ugyanazon ő nmlga költségén építék; a többit ezen Vácz városa polgárainak közös iparkodása nep. sz. János tiszteletére alapjából saját költségein építette, a kinek pártfogásába ezen város térdelve a legáhitatosabban ajánltatik, hogy minden botrány, becstelenség, gyalázat- és közzavartól az ő közbenjárása által megszabaduljon és vészkór, éhség és háborútól megőriztessék.
(Karcsú 1880/I: 106)

A főpásztori akarathoz párosult Würth Ferenc kanonok pénztárcáját nem kímélő, költséges igyekezete: a lövölde előtti, tehát a Gombás-patak hídjára két szobrot állíttatott, Szent Borbáláét és Nepomuki Szent Jánosét, egy mellékoltárt az utóbbi szentnek a székesegyházban, és építtetett négy kanonoki házat (Karcsú 1880/II: 8). A hídra állított szobrot felirattal is ellátta, amit ma már hiába keres a szemlélődő:
A harmadikat nep. sz. János tiszteletére 1758-ban ugyanazon Würth kanonok készíttette e felirattal „O patrone, in anxio vitae statu famae periculo devotis tuis auxiliare!1
(Karcsú 1880/I: 107)

A híd alacsony mellvédjének ívét kőposztamensek szakítják meg. Ezek egyikén áll a háromalakos szoborkompozíció. A központi alak Nepomuki Szent János, oldalán egy-egy puttóval.

A szobrot faragó mester lendületes, kissé előre dőlő fiatalemberként ábrázolja a szentet. Fedetlen fővel áll a hosszú, vállig érő hajú, szakállas papi személy, vállán kanonoki hermelin vállgallér, alatta csipkés szegélyű, lendületesen lobogó karing. Reverendája alól ép csak kivillan cipője orra. Nyakában, masnira kötött zsinóron medalion függ. A medálon Szűz Mária látható, ölében a kis Jézussal. Jobb keze a magasban, kissé a feje fölé emeli a benne tartott feszületet. Bal kezét a teste mellett tartja, könyvet fog vele. A szobrot két puttó egészíti ki, értelmezi a szent attribútumaival. A jobb oldalán álló szárnyas angyal kezében püspöksüveg és stóla van. A bal oldali angyal jobb kezét maga elé tartja, mutatóujját a szájára téve, baljában pedig pálmaág. Előbbi a gyónási titok elárulásáért ígért püspökségre, utóbbi a titoktartásra és a mártíromságra utal.

3. kép: Nepomuki Szent János szobra a két puttóval. Vác (Klamár Zoltán felv., 2015)

Az attribútumokat látva megállapíthatjuk, hogy a megrendelő részletekbe menően ismerte a szent életének legendáját, amire főként a jobb oldali mellékalak által tartott püspöksüvegből következtethetünk. Ez az attribútum elég kevés szobron jelenik meg, többnyire csupán fején birétummal ábrázolják (vö. Jöckle 1994, 176).
A ma is álló Nepomuki-szobrok közül a piarista templom, városi strand és a volt rendőrkapitányság neobarokk épülete szegélyezte téren lévő Szentháromság-szoborcsoport részeként áll egy, inkább sablonos alkotás.
Az, hogy felkerült a kiemelten jelentős, ha úgy tetszik, a legfontosabb szakrális térkijelölő alkotásra, mutatja az új szent előzőekben már tárgyalt népszerűségét:

A Szentháromság és Szeplőtelen Fogantatás mellett, olykor ezeknek hódoló mellékalakjaként, Nepomuki Szent János szobra a maga artisztikus-szakrális atmoszférájával egyik legjellegzetesebb téralkotó eleme a magyar, illetőleg közép-európai barokk városképnek. Megtaláljuk azonban egykorú házak homlokzati fülkéjében, útfélen, kutak, hidak mellett, magukon a hidakon, kompok tövében, vízjárta helyek szélén is.
(Bálint 1977, 376)

4. kép: A Szentháromság-szobor mellékalakokkal gazdagon díszített együttese. Vác (Klamár Zoltán felv., 2012)

A szoborcsoport fontossága mit sem változott az elmúlt századok folyamán. Ezt erősítik meg a város helytörténetírói, legyenek azok világiak, vagy egyháziak: mindegyikük említést tesz róla (lásd pl. Tragor 1927, 84; Bíró 1970, 70). A szobor a szentet kissé előrehajló testtartásban mutatja, fejét koszorú övezi három csillaggal. A birétum alól kilógó, hosszú hullámos haja válláig ér, körszakállat visel. Tekintetét a kezében tartott feszületre emeli, mely alatt pálmaág van. Vállát derékig lelógó, zsinórral megkötött kanonoki mozetta övezi. Dúsan redőzött karinge térd alatt csipkében végződik.

5. kép: Nepomuki csillagkoszorús szobra a piarista templom előtti téren álló Szent­háromság-szoborcsoporton. Vác (Klamár Zoltán felv., 2015)

A 18. század közepén a Duna-part rendezése is kezdetét vette. A városháza mellett a főtérről a folyópartra vezető utca végén híd épült:

Fönt tisztelt ő főmga ezen diadalkapun kívül a Dunaparton, ugy rendelvén ugyanazon ő főmga, alkalmatos helyen, melyet a város által földdel meghordatott, fölemeltetett, és amint csak illően lehetett, rövid idő alatt rendbe hozatott, sőt fákkal is kiültetett és ékesítetett, a piac felé erős anyagból hidat is emeltetett, melynek kőmívesi munkája felét a város saját pénztárából födözni ajánlotta meg, noha aztán ő mlga közbevetésére, a köveken, téglákon és mészen kívül, az összes költségek felét kifizette és az uradalmi pénztárnak megtérítette, beszámítván a kőfaragói költséget is, melynek felét szintén a város fizette. Azon hidat két szobor ékesíté, az egyik sz. Kristóf, a másik nep. sz. Jánosé…
(Karcsú 1880/II: 31)

Migazzi az uralkodói látogatás előtt nagyszabású városrendezési és -szépítési munkákba fogott, így az általa építtetett diadalív környékét is rendezte. Hidat építtetett a diadalkapunál, melyre ugyancsak felkerült a szent szobra:

A diadalív melletti kőhidat a püspökváci tanács 1764-ben Nepomuki Szent János szobrával és Szent Kristóf szobrával díszíttette fel. A korábban már 1754-ben Pesten megvásárolt Nepomuki Szent János szoborról a hidat Szent János-hídnak is nevezték.
(Vass 1983, 202)

A fent említett két híd szobrainak érdekesen alakult a története. A fejlődő, terjeszkedő város a 19. században fokozatosan kinőtte az előző században kialakított infrastrukturális kereteket. A Duna-parti hidat és a kőkapu hídját elbontották, a rajtuk lévő szobrokat máshová helyezték: az Eszterházy utca végén, a komplejáró közelében áll a Duna-parti híd Nepomuki-szobra. A kőkapu hídjáról „került el a Rókus-kápolna mellé az itt felállított Nepomuki Szent János szobor”. (Vass 1983, 202).

Majd a későbbiekben onnan is elvitték. Azt gondoljuk, hogy a Nagypréposti palota lépcsőfolyosójának szoborfülkéjében álló Nepomuki, faragásjegyei, megfogalmazása és mérete alapján a Rókus-kápolnától kerülhetett be a műemléki rekonstrukció során. Véleményünket azonban írásos dokumentumokkal nem tudjuk alátámasztani.
Mondhatjuk, hogy ezek a szobrok teljesen megegyeznek az általánosan elterjedt típusúakkal: a szent fején birétum, vállig érő hullámos hajú, körszakállas alak tekintete a kezében tartott feszületen és pálmaágon nyugszik. Karinge hullámos redőkben, térdig takarja reverendáját. Hermelin kanonoki körgallérja derekáig ér. Reverendája a földet súrolja, alóla épphogy kilátszik cipőjének orra. Lendületes ívű, barokk kőszobor, magas posztamensre állítva. Felirata: „E SZOBOR 125 ÉVIG / ÁLLOTT A VÁROSHÁZ TÉRRŐL / A DUNÁHOZ VEZETETT MÉLY ÚT / FÖLÖTTI HÍDON, MELYET MAGYEMLÉKŰ / GRÓF / MIGAZZI KRISTÓF / BÍBOROS / 1764-BEN ÉPÍTTETETT S 1889-BEN AZ ÚJ / LEJÁRÓ ÉS VÉDFAL / ÉPÍTÉSEKOR LEBONTOTTAK. / ISTEN DICSŐSÉGÉRE / ÉS A HÍVEK KEGYELETÉRE / ÚJBÓL FÖLÁLLÍTOTTA / VÁCZ VÁROS KÖZÖNSÉGE 1890. / KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK! / VÁC VÁROS ÖNKORMÁNYZATA MEGBÍZÁSÁBÓL / HELYRE ÁLLÍTOTTA HORVÁTH TIBOR RESTAURÁTOR / 1998 / NEPOMUKI SZENT JÁNOS.
Még egy szoborkompozícióról kell szót ejtenünk, a Nagypréposti palota középrizalitján, az erkélyajtó szemöldökpárkányának ívmezejében elhelyezett, félalakos Nepomuki Szent János-szoborról.

7. kép: A Nagypréposti palota épülettömbje a Március 15-e téren. Vác (Klamár Zoltán felv., 2014)

A kompozíció központi alakja egy fiatal férfi, fedetlen fővel, félhosszú, hullámos hajjal, körszakállasan, messzeségbe révedő tekintettel, vállán kanonoki körgallérral, nyakában kereszttel. Könyökben hajlított jobb kezével a keresztre mutat, nyújtott, maga mellett tartott baljában könyv van. Az ajtó íves szemöldökpárkányát megtörve, középütt helyezték el a félalakos szobrot. A párkány külső ívén a szent felé forduló puttók tartják attribútumait. A jobb oldali pálmaágat, feszületet és nyelvet, míg a bal oldali püspöksüveget és stólát.
Megfogalmazásában a kompozíció a Gombás-patak hídján álló szoborcsoporttal rokonítható.
Pontosan nem tudjuk, hogy mikor készíttette Würth Ferenc az általa oly nagyon tisztelt szent szobrát és mikor került elhelyezésre a palota homlokzatán, ám az épület belső folyosójának kronosztikonja szerint a munkálatok minden bizonnyal 1766-ban befejeződtek.
Vácon Nepomuki Szent János kultuszának letéteményesei tehát a klérus jeles képviselői: Althann Mihály Frigyes (püspök 1718–1734), Althann Mihály Károly (püspök 1734–1756), Migazzi Kristóf (püspök 1756–1786) és nem utolsósorban Würth Ferenc (éneklőkanonok 1736–1776) voltak.

8. kép: A szemöldökpárkányon elhelyezett Nepomuki Szent János-szoborcsoport. Vác (Klamár Zoltán felv., 2015)

Irodalom

Bajor Ágota, Dávidné (2004): Szentek jelképtára. Attribútumok, ruházatok, jelenetek. Budapest: Új Ember Kiadó.

Bálint Sándor (1977): Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából. I. kötet. December 1.–Június 30. Budapest: Szent István Társulat Az apostoli Szentszék Könyvkiadója.

Bíró Bertalan (1970): Vác, a püspöki székváros. In Váci egyházmegyei almanach Szent István millénnium évében. Bánk József szerk. Vác: Egyházmegyei Hatóság, 53–70. p.

Chobot Ferenc (1915): A váczi egyházmegye történeti névtára. Első rész: Az intézmények története. Dercsényi Dezső vállalata. Pestvidéki Nyomda Váczon.
Dercsényi Dezső–Granasztói Pál (1960): Vác. Városképek – Műemlékek. Budapest: Műszaki Könyvkiadó.

Jöckle, Clemens (1994): Szentek lexikona. Budapest: Dunakönyv Kiadó.

Karcsú Antal Arzén (1880): Vácz Város Története. Első kötet. A város története, keletkezésétől 1756. évig. Vácz: Nyomtatott Serédy G. Siketn. Iparint. Könyvnyomdájában.

Karcsú Antal Arzén (1880): Vácz Város Története. Második kötet. Gr. Migazzitól báró Splényi püspökig, azaz: 1756–1787. Vácz: Nyom. Serédy G. Siketn. Iparint. Könyvnyomdájában.
Liszka József (2000): Állíttatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Dunaszerdahely: Lilium Aurum.

Nagy József Győző (1941): Gróf Althann Frigyes Mihály váci püspök (1718–1734.) In Nagy J. Győző– Klekner Tibor: A Két Althann váci püspöksége 1718–1756. Vác: Episcopatus Friderici Card. Althann et. Caroli Althann, 19–80. p.

Szilárdfy Zoltán (2003): Magyar vonatkozások Nepomuki Szent János kultuszában és ikonográfiájában. In uő. Ikonográfia – kultusztörténet. Képes tanulmányok. Budapest: Balassi Kiadó, 213–220. p.

Tettamanti Sarolta (2000): A váci püspökség története a kezdetektől. In A Váci egyházmegye ezer esztendeje. Zomborka Márta szerk. Vác: Váci Múzeumért Közalapítvány.

Tragor Ignác (1923): Váci érdekességek. Kiadja a Váci Múzeum-Egyesület. Dercsényi Dezső vállalata. Pestvidéki Nyomda Vácon.

Tragor Ignác (1927): Vác története. Képekkel díszített kiadás. Kiadja a Váci Múzeum-Egyesület. Dercsényi Dezső vállalata. Pestvidéki Nyomda Vácon.

Vass Előd (1983): Művészettörténet. A „barokk” Vác. In Vác története I. Sápi Vilmos szerk. Szentendre: Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 198–205. p. /Studia Comitatensia 13./

História a ikonografia sôch svätého Jána Nepomuckého
vo Vacove

(Súhrn)

Štúdia predstavuje šírenie kultu sv. Jána Nepomuckého v zrkadle sakrálneho staviteľstva 18. stor. v biskupskom meste Vacov. Na viacerých miestach rozvíjajúceho sa mesta možno aj dnes vidieť sochy tohto svätca. Dôležitým prvkom vzniku tohto kultu je skutočnosť, že vacovský biskup ako postulátor vybavoval v Ríme jeho svätorečenie. Vyšší cirkevní hodnostári, ktorí prišli z česko-moravského územia, dvaja biskupi Althannovci a kanonik Würth, venovali veľa energie na položenie základov miestneho kultu, ktorého vplyv sa prejavuje dodnes. Mnohé sochy majú úplne obvyklú kompozíciu, ale niektoré sú skutočne pozoruhodné diela.

Geschichte und Ikonographie der Waitzener
Johannes-Nepomuk-Statuen

(Zusammenfassung)

Die Studie behandelt die Verbreitung des Kultes des Hl. Johannes von Nepomuk im Spiegel verschiedener Bauprojekte der Bischofsstadt Waitzen (ung. Vác) im Laufe des 18. Jahrhunderts. In der Stadt, die sich damals in der Phase des Wiederaufbaus befand, sind an mehreren Orten Nepomuk-Statuen errichtet worden, die bis heute Bestand haben. Eine Besonderheit dieses Kultes ist der Umstand, dass der Waitzener Bischof persönlich in Rom als Postulator bei der Heiligsprechung mitgewirkt hat. Darüber hinaus haben sich auch die aus den böhmisch-mährischen Gebieten kommenden Angehörigen des höheren Klerus, so etwa die Bischöfe Althann sowie der Chorherr Würth, mit aller Kraft für die Verbreitung dieses Heiligenkultes eingesetzt, dessen Wirkung man bis heute spüren kann

A töki templom festett famennyezete

Tök község (Pest m., Magyarország) három védett műemlékének egyike a falu közepén, támfallal körülvett terepen épült református templom. Előzménye egy középkori kistemplom volt, melynek építési idejét nem tudjuk. Többszöri bővítés után nyerte el mai formáját. Belső terének dísze az 1740-ben révkomáromi festő-asztalosok és egy pátyi ácsmester által készített festett famennyezet volt. Ennek egyik megmaradt tábláján hosszú felirat (1. kép) tudatja velünk a mesterek és a segédek, valamint az akkori lelkipásztor nevét, továbbá a készítés dátumát.

1. kép: A töki református templom famennyezetének feliratos táblája (Kemény Attila felv., 2014)
Az akkori prédikátor az Őrségből, Sanyaházáról származó Csippán György volt. (A település mai neve Bajánsenye.) Valószínűleg az ellenreformáció erősödő nyomására hagyta el szűkebb hazáját (Semsey 2009, 212).
Az ácsmunka mestere a felirat szerint Pátyi A. Mihály volt, aki a közeli, akkor még színreformátus Páty községből érkezett. Ennél többet jelenleg nem tudunk róla.
A mennyezet fatábláit a révkomáromi Szabó István készítette István és János nevű segédeivel. Szabó István elismert szakember lehetett, ugyanis tudjuk, hogy részt vett a mezőcsáti református templom berendezésének elkészítésében (Békés 1975, 245), amelyet hat évvel a töki szószék és mennyezet megszületése után, 1746-ban vehetett birtokba az ottani gyülekezet (Kecskés 1978, 165).
A mennyezet készíttetőjének és alkotóinak neve alatt bibliai idézet áll: „Azon örüljetek, hogy a ti neveitek felírattattak mennyben.” (Lukács 10:20) Azok a nevek valóban a mennybe, vagyis a templomi világmodellben „menny” jelentésű mennyezetre kerültek. Alul a keltezés található: 1740. szeptember 2.
Nem sokáig, mindössze 62 évig maradhatott eredeti helyén ez a rangos alkotás. Az átépítésekkel és bővítésekkel járó munkálatok sajnos a famennyezetet is érintették. „1802-ben, mikor a torony is építtetett, ezen deszka mennyezet helyett rendes stukatúr készíttetett. Azonban a leszedett s bizonyosan tetszetős festésű deszkákat ismét felhasználták arra, hogy a chorusoknak alját borították be velök” – írta Farkas János lelkész 1899-ben, amikor újra veszély fenyegette a festett fatáblákat, ugyanis lebontották a régi kórusokat, és újakat építettek. Az ismét leszerelt, megromlott állagú famennyezetről az egyházközség úgy határozott, hogy szakértői véleményt kér, és ha van rá fogadókészség, akkor megvételre ajánlja az Iparművészeti Múzeumnak. Erről tanúskodik Farkas tiszteletes fent már idézett levele, melyet Radisics Jenőnek, a Múzeum igazgatójának, régi kedves ismerősének írt. A levélből az is kiderül, miért jutott erre az elhatározásra a gyülekezet és annak papja. A lelkész megfogalmazza, hogy attól tart, a mennyezetdeszkák esetleg „kótyavetyére kerülnek”. Azután ezt írja: „Én nem tudom, nem értek hozzá, hogy van-e azoknak valami becsük ma. De kötelességszerűleg felhívom rájuk a figyelmedet, nehogy elpusztulásuk a pap butasága folytán történt vandalizmusnak minősíttessék.”1 Az egyházközség próbálkozása végül sikerrel járt: az Iparművészeti Múzeum 1900-ban megvásárolta a lebontott mennyezetdeszkákat. Akkor kezdődött kalandos utazásuk.
A töki templom mennyezetét eredetileg egymáshoz illesztett és megfestett hosszú deszkákból építették, majd lécekkel osztották fel megfelelő méretű táblákra. 42 táblát alakítottak ki. Erre az építési módra utal a mennyezet két töredéke, amelyek közül az egyik 179 cm hosszú, és két kazetta egy-egy részét tartalmazza, a másik pedig 175 cm-es, és három kazettához tartozott.
A hosszú deszkákból épített mennyezetet – valószínűleg már a Múzeumban – kazettákra darabolták s azokat néhány töredék kivételével keretbe foglalták (Semsey 2009, 213). A festett táblákat, amelyekből a Múzeum gyűjteményében mindössze 15 maradt fenn, több alkalommal javították, retusálták. A 15 helyreállított tábla a múzeum „Magyar termét” díszítette, majd a Bartók Emlékmúzeum zenetermének mennyezetére került. Azóta onnan is leszerelték, és visszavitték tulajdonosának, az Iparművészeti Múzeumnak. Másolata azonban elkészült, és a templom restaurálásakor (2010-ben) az eredeti famennyezet helyére került. A restaurált eredeti fatáblák továbbra is az Iparművészeti Múzeum bútorgyűjteményében vannak,2 néhány töredék pedig a Néprajzi Múzeum raktárában található. Azok úgy kerültek oda, hogy sokáig az Iparművészeti Múzeumban őrizték őket, de „eredetük idővel feledésbe merült,” ezért 1970-ben – sok más hasonló emlékkel együtt – mint azonosítatlan eredetű festett famennyezet-töredékeket átadták a Néprajzi Múzeumnak.3 Ott új leltári számot kaptak. Azonosításukra csak 2006-ban került sor. Ezt a munkát Szacsvay Éva néprajzkutató útmutatása szerint (e sorok írója) Kemény Attila végezte, a töredékek leírásával és fényképezésével együtt.4 Megállapította, hogy a Néprajzi Múzeum raktárában azonosítatlan eredetű tárgyakként nyilvántartott festett fatábla-töredékek közül 10 darab a töki templom egykori mennyezetének részét képezte, ugyanis méretük, szín- és formaviláguk, kompozíciós rendjük teljes mértékben megegyezik a 15 vitathatatlanul töki kazettáéval.
A famennyezet töredékei különböző méretű festett fenyődeszkák, amelyekre meszes alapozás, arra pedig temperafesték került. Szélességük nagyon eltérő. A 10 közül 8 töredék hosszúsága 100–110 cm körüli érték – ezek egy kazetta egy-egy részét őrizték meg. A már említett 179 és 175 cm hosszúságú deszka két, illetve három kazetta egy-egy részét tartalmazza. A töredékek állapota: szúette, részben korhadt deszkadarabok, amelyek hiányosak, felületük pedig kopott. A kopás következtében sok helyen eltűnt a festés, és láthatóvá vált a deszkákba beivódott meszes alapozás. Más helyeken már ez a meszes réteg is hiányzik. A minták színe kevésbé, rajzolatuk ellenben jobban megmaradt.
Mind a restaurált kazettákon, mind a töredékeken jól megfigyelhetők a következő sajátosságok. A kazettákat sárga vagy vörös sáv keretezi, ezen fekete, szaggatott hullámvonal fut végig. Csaknem szabályos négyzet alakú (108 x 106 cm-es) felületüket egy nagyobb és egy jóval kisebb sugarú, azonos középpontú kör három részre osztja. A nagy körön kívüli mezőt a sarkokba festett szív alakzatokból kinövő virágbokrok töltik ki, melyek csúcsán rózsa vagy tulipán virágzik. A külső körön belüli, széles körgyűrű alakú felületen rózsa, liliom, leveles ág, koszorú, pálmalevél, szőlőfürt jelenik meg stilizált formában, piros, sárga, kék, zöld, fekete színben. A legbelső, kicsiny körlapon négy tulipánvirágból vagy rózsasziromból, vagy pedig egyszerűen körívekből szerkesztett rozetta figyelhető meg.
A felsorolt díszítőelemek – a szeszélyesen tekeredő indákkal együtt – a komáromi festő-asztalosok más munkáin, templomi berendezéseken és festett ládákon egyaránt alkalmazott, kedvelt motívumok, amelyek kétszer ugyanabban a formában nem mutatkoznak. További jellegzetessége a komáromiak által készített töki mennyezetkazettáknak az ornamensek szigorú, geometrikus rendje, átlós tengelyekhez igazodó szimmetrikus elrendezése. Szembetűnő és szívet gyönyörködtető a lendületes ecsetkezelés, a motívumok arányrendje, a színek harmóniája. Sajnos a táblák egykori elhelyezkedése nem tudható, ugyanis arról nem készült feljegyzés.
A révkomáromi Szabó István és társai által készített mezőcsáti református templomi berendezésről már történt említés. Ma is megvan, de nem az eredeti helyén, hanem a Néprajzi Múzeum gyűjteményében.
A komáromi festő-asztalosok keze munkáját dicséri néhány még ma is fellelhető festett templombelső. Az ő nevükhöz fűződik a szentsimoni római katolikus templom festett kazettás mennyezete 1650-ből, valamint a vilonyai református templom festett famennyezete 1728-ból. Abony község református templomának berendezését 1740-ben adták át. Szentesen is készítettek református templombelsőt 1761-ben. (Kecskés 1978, 165–166). A szentesi eklézsia históriájában később leírták, hogy ezt a templomot később lebontották, de feljegyezték, hogy milyen volt a templom berendezése:
A Deszka mennyezet vagy padlás kék színre volt festve, és 4 szegletes táblákra volt felosztva… A’ táblák pedig sok féle figurákkal bé voltak tzifrázva, zöld nyulak, kék szarvasok, veres madarak, sárga és fejér s fekete levelű, ember nem látta virágok, edények, tsillagok, sokféle színekből elegyített kacskaringós formák voltak arra festve, minden, a’mit az asztalosok minden előre való gondolkozás nélkül kiformálhattak…
(idézi: K. Csilléry 1972, 33)

Ezek az egyszerű emberek kiváló szakmai tudással és finom ízléssel olyan jellegzetes komáromi stílust alakítottak ki, amely rendkívüli népszerűségnek örvendett. Számos új és újjáépített templom berendezését készítették el. Ilyenkor egy vagy több asztalosműhely teljes létszámmal kivonult a helyszínre, és a megállapodás alapján elvégezték a megrendelt munkát. Nem csupán kazettás mennyezetek készítését vállalták, hanem festett kórusmellvédeket, szószékeket, Mózes-padokat, úrasztalokat is készítettek. A templombelsők festését minden esetben férfiak végezték. Munkájukat főleg református gyülekezetek igényelték. Puritán egyszerűségű, fehérre meszelt templomaikat meleg, barátságos hangulatúvá varázsolta a sok színes, festett virág (Kecskés 1978, 164–165).
A protestáns templomtér is a középkori templom gondolati rendszerének folytatója, de a figurális ábrázolás helyét ornamentális elemek és szimbólumok foglalják el, mindenekelőtt pedig a díszítetlen hordozófalakkal ellentétes hatású színpompás, részben sohasem látott paradicsomi virágokkal bővelkedő mennyezet (Marosi 1975, 42). A festett famennyezet nem pusztán dekoratív térlezáró – írja Marosi Ernő (1975, 41) –, hanem egyben az építészeti tér értelmezője is. A mennyet jelenti, tehát nem véletlen az, hogy paradicsomi képet mutat, rá­adásul gyakran megjelennek rajta az égitestek: a Nap, a Hold és a csillagok.
A festett, virágos díszű mennyezetek elterjedtségének elsődleges magyarázata az, hogy a Paradicsomot akarják bemutatni. A 17. századi festő-asztalosok ezt a számos keleti hatást is magába olvasztó, reneszánsz eredetű díszítő stílust nagy kedvvel alkalmazták. A szórványosan megőrzött néhány korai emlék után ez a virágos ornamentika borítja be a 17. század közepétől kezdve nagyobb számban fennmaradt festett asztalosmunkákat, mégpedig nemcsak mennyezeteket, hanem fakarzatok mellvédjeit, padsorok festett díszítését, papi székeket, szószékeket, úrasztalokat is. Noha a motívumok lényegében változatlanok maradtak, ennek a stílusnak is vannak korszakai, ezt is érintik a stílusváltozások, különösen később, a 18–19. század során (Marosi 1975, 42).
A komáromi festő-asztalosok – úgy tűnik – hosszú ideig ragaszkodtak a fatáblák színpompás, formagazdag és tökéletesen szimmetrikus komponálásához. Ezt tanúsítja az 1650-es keltezésű szentsimoni és a csaknem száz évvel később készült töki mennyezet is. Mindkét alkotásra a késő reneszánsz stílus nyomja rá bélyegét. A töki kazettákon látható levél-, virág- és indamotívumok még a szentsimoni ornamenseknél is kötöttebb, szigorúbb, geometrikusabb elrendezést mutatnak. Ebben az ornamentikában még nem jelentkezik az a barokk mozgalmasság, amely számos korabeli, mások által készített templomberendezésen megfigyelhető, például a csengerin vagy a tákosin. A komáromiak festett mennyezetei, karzatai vagy éppen ládái – készítési technikájuk, díszítőstílusuk és esztétikai értékük tekintetében – távol állnak a falusi mesteremberek naiv alkotásaitól, mint amilyen a zsurki vagy a Székelyföldön található, jelképrendszeréről nevezetes felsőboldogfalvi mennyezet. Ők képzett iparosok, a szó legnemesebb értelmében hivatásosak voltak, és egyfajta polgári ízlést képviseltek.
A komáromi mesterek hosszú időn át megtartották kedvelt díszítő motívumaikat és kompozíciós fogásaikat, de nem változatlan formában „reprodukálták” azokat az egyes megrendeléseik teljesítésekor. Alkalmazkodtak a megrendelő igényeihez, ugyanakkor érvényre juttatták saját alkotó képzeletüket is. A másik dicséretes tulajdonságuk a magas szintű szakmai tudás volt.
2010-ben, a templom legutóbbi felújításának alkalmával a múzeumokban őrzött kazetták és töredék deszkák nyomán a töki gyülekezet elkészíttette a famennyezet másolatát, és az eredeti mennyezet helyére szereltette.

Irodalom

Békés István (1975): Pest megyei barangolások. Budapest: Kossuth Kiadó.

K. Csilléry Klára (1972): A magyar nép bútorai. Budapest: Corvina.

Kecskés László (1978): Komáromi mesterségek. Bratislava: Madách.

Marosi Ernő (1975): Magyar falusi templomok. Budapest: Corvina.

Semsey Balázs (2009): Festett táblák a töki református templom mennyezetéről. In Kálvin hagyománya. Kiállítási katalógus. Farbaky Péter–Kiss Réka szerk. Budapest: Budapesti Történeti Múzeum–Dunamelléki Református Egyházkerület, 211–213 p.

2–6. kép: A töki református templom festett famennyezete (A felvételeket a szerző Tökön készítette az eredeti famennyezet másolatáról 2014-ben)

Maľovaný strop kostola v obci Tök

(Súhrn)

Ozdobou interiéru kalvínskeho kostola v obci Tök bol maľovaný strop, vyhotovený komárňanskými maliarmi-stolármi v roku 1740. V roku 1900 odmontovali drevené tabule, ktoré boli už v zlom stave, a tieto sa kúpou dostali do zbierok Umelecko priemyselného múzea v Budapešti. Tam ich rozdelili na jednotlivé kazety a 15 z nich, ktoré boli ešte v prijateľnom stave, reštaurovali… Cirkevný zbor v Töku dal na základe stropných kaziet, uchovávaných v múzeu a medzičasom nájdených zlomkov pôvodných stropných dosiek vyhotoviť v roku 2010 kópiu dreveného stropu, ktorou nahradili pôvodný strop kostola. Farebné kazety sú zdobené bohatou rastlinnou ornamentikou, pozostávajúcou z listov, úponkov a kvetov. Jednotlivé prvky dekoru sú umiestnené v prísnom geometrickom poriadku, symetricky pozdĺž diagonálnych osí. Nápadný je dynamický ťah štetcom, vzájomné pomery jednotlivých motívov a harmónia farieb. Drevený strop kostola v Töku je dôkazom vysokej úrovne odborných vedomostí i estetického cítenia komárňanských majstrov.

Die bemalte Holzdecke der Kirche in Tök

(Zusammenfassung)

Das Schmuckstück der reformierten Kirche in Tök ist die im Jahre 1740 von Malern und Tischlern aus Komorn (ung. Komárom; slow. Komárno) gefertigte bemalte Holzdecke gewesen. 1900 sind die be­schädigten und bereits demontierten Tafeln vom Budapester Museum für Kunstgewerbe angekauft worden. Dort wurde die Decke auf einzelne Kassetten aufgeteilt – aus diesen wurden sodann 15 Stück (die in einem akzeptablen Erhaltungszustand waren) restauriert. Die Gemeinde in Tök ließ anhand der im Museum aufbewahrten Kassetten sowie einiger inzwischen wiederentdeckter Bruchstücke im Jahre 2010 die originalgetreue Kopie der Holzdecke anfertigen und an Stelle der ursprünglichen Decke montieren. Die einzelnen Kassetten sind mit einer reichen und farbenprächtigen floralen Ornamentik bedeckt, die aus Blättern, Ranken und Blüten besteht. Die symmetrisch angeordneten Zierelemente, die sich nach diagonalen Achsen richten, folgen einer strengen geometrischen Ordnung. Es stechen besonders die schwungvolle Pinselführung, die Proportionen der verwendeten Motive sowie die Harmonie der Farben ins Auge. Die Holzdecke zeugt von dem überdurchschnittlichen handwerklichen Können und dem ästhetischen Gespür der Komorner Meister.

Budaörsi kitelepítettek levelei Bonomi Jenőnek

Bonomi Jenő, az ismert magyarországi német néprajzkutató és dialektológus néprajzi hagyatékát – végrendeletében kinyilvánított akaratának megfelelően (Bonomi 1977) – a freiburgi IVDE intézetben helyezték el (Institut für Volkskunde der Deutschen des östlichen Europa Freiburg, akkori nevén „Institut für ostdeutsche Volkskunde”).
A hagyatékot intézetünkben 2007-ben leltározták és egyúttal összesítő áttekintés alá vetették, jelzetekkel látták el és csoportokba rendezték. Az áttekintés és osztályozás két fontos eredménye egyrészt egy beszámoló jellegű publikáció (Retterath–Schätzle 2007), másrészt pedig egy belső adatbank, amely négy fő csoportba tagolva és egy kategóriák szerint felállított táblázat segítségével nyújt bepillantást, ad egyfajta összképet a hagyaték főként mennyiségi és néhány minőségi ismérvéről. Az első áttekintő feltérképezés ezzel megtörtént, ami a tartalmi kiértékelés számára rendkívül nagy segítséget nyújt. Az anyag dokumentációs, illetve elemző feldolgozása azonban még előttünk áll. Az egyik kínálkozó lehetőség, hogy e munkát az egységében kiemelhető – s meglátásunk szerint több szempontból jelentősnek és értékesnek mondható – levelezési állománnyal lehet és érdemes megkezdeni. Az adatbanki számbavétel alapján 691 a száma azoknak az írásos dokumentumoknak, amelyeknek Bonomi a címzettje. Ennek a tetemes levélmennyiségnek körülbelül a fele származik kitelepített magyarországi németektől.
A továbbiakban röviden ismertetjük a levelezés keletkezésének történetét, majd bemutatjuk a leveleket feldolgozó összesítő adatbankot. (Az adatbank adott formájában csak belső használatra alkalmas, közzétételre azonban nem, mert számos, személyes adatvédelem alatt álló információt tartalmaz.)
A két világháború között elsősorban a Budai-hegyvidék németsége körében jelentős néprajzi kutatásokat végző Bonomi Jenő a kitelepítés után maga is el kellett hagyja Magyarországot, és a németországi Württembergben kellett új hazát keresnie. A kitelepítettekhez hasonlóan maga is szembesült a hontalansághoz, illetve újrakezdéshez és integrációhoz kapcsolódó nagy kihívásokkal, ami nem maradt nyom nélkül kutatói és emberi sorsának alakulásában. Mint a német nyelvet (is) magas fokon bíró nyelvész szakember hamarosan egzisztenciát tudott teremteni magának; gimnáziumi tanári állást vállalt Schorndorfban, amely élete végéig biztosította megélhetését. Pályája azonban megtört, s filológusi-kutatói érdeklődését nem tudta – legalábbis nem a kívánt mértékben – kibontakoztatni. Mikor tanári munkája mellett néprajzi kutatásait ismét megkezdte, felvette a kapcsolatot egykori adatközlőivel, akik részben már nemegyszer maguktól is fordultak hozzá, az óhazából jól ismert, és tisztelt tudós földijükhöz, tanácsért, olykor közös ismerősök mibenléte iránti avagy csupán tisztelt „professzoruk” iránti érdeklődésből jelentkeztek. Mivel a személyes kapcsolattartásnak különféle korlátai voltak, például az utazás anyagi okokból sem jöhetett szóba, telefon pedig még nem állt rendelkezésére, a levelezés volt az érintkezés egyetlen eszköze. Így alakult ki sokukkal rövidebb, másokkal hosszabb, néhány családdal pedig évtizedekig, sőt egy életen át tartó levelezés. Levelei dokumentációs értékét Bonomi maga is felismerte, és nagyra becsülte, sőt a levelezést ismertető egyetlen megjelent cikkében írásba is adta, hogy kiértékelésüket tervezi (Bonomi 1961/1964, 157). Erre a munkára azonban már nem futotta idejéből.

A Bonomi-levélanyag az adatbank tükrében

A kialakított négy hagyatéki csoporton belül sorrendben a második a „levelezés”, amely alatt a Bonomitól, illetve Bonominak írott levelek, és az ezekhez csatolt egyéb dokumentumok összességét értjük. Amikor a következőkben egyszerűen „levelekről” beszélünk, értsünk ez alatt mindennemű kézzel és írógéppel írott dokumentumot, képes- és levelezőlapot, postai és nem postai (azaz egyéb) úton eljuttatott jegyzetet, kommentált fotót stb. A következőkben figyelmen kívül hagyjuk Bonomi kollégáival, könyvtárakkal, illetve egyéb intézményekkel folytatott levelezését, s csak a kitelepítettek leveleit tárgyaljuk. E levelezésen belül a kommunikáció gyakorlatilag egyirányú; néhány kivételtől eltekintve ugyanis alig találunk leveleket, amelyet Bonomi írt a kitelepítetteknek: mivel nem intézményi minőségben, hanem magánszemélyként írt, így leveleiről nem készültek másolatok.
A 2007-ben lezárt adatbanki összesítésben a dokumentumok egy Accsess táblázat segítségével különböző kategóriák alapján – elsősorban külső, illetve címszavas tartalmi összefoglalás formájában – kerültek besorolásra a levelek műfaja, eredetisége, állaga és állapota, nagysága/mérete, a címzett és feladó adatai, valamint olvashatósági szintje szerint. Az adatbank az igen fontos mellékleteket és csatolmányokat (fotókat, szentképeket, újságcikkeket, kérdőíves válaszokat stb.) is regisztrálja, valamint közöl a feladás helye, a levél keletkezésének ideje (illetve a beszerzés időpontja) s nem utolsósorban a nyelvére vonatkozó információkat. Utóbbi kategóriához a következő kitérő kívánkozik: a magyarországi németek zöme Bonominak alapvetően németül írt. A leveleknek csak egy törtrésze került az adatbanki táblázatban „magyar nyelvű” besorolás alá, mert valóban csak egy kis hányaduk íródott teljességgel magyar nyelven. Mégis elmondhatjuk azonban, hogy azoknak a leveleknek a száma lényegesen nagyobb, amelyekben magyar nyelvű betoldások, egyszavastól a hosszú bekezdésekig terjedő magyarázatok találhatók, melyek különféle nyelvváltásokat sőt, adott esetben ezen keresztül kifejezett „metaüzeneteket” rejthetnek. A levelek nyelvállapotát illetően már maga Bonomi is megállapítja, hogy részben igen hiányos német nyelvi kompetenciára vallanak. Ezzel arra a jelenségre céloz, hogy több kéziratban jellemző a magyar nyelvi sajátosságok németbe való átvitele, sarkítva úgy is fogalmazhatnánk, hogy néha magyar nyelvtani szabályok alapján írt német nyelvű levelekkel van dolgunk. Másfelől azonban több tényező szerepet játszik a nyelvhasználatban, például az iskolai képzettség, de még az aktuális közérzet is. Alapvetően feltételezhető az az – érthető – attitűd, hogy a kitelepítettek éppen németségük mivolta miatti elüldöztetésük után az új hazában nem szívesen akarták magyar (anya)nyelvüket írásos dokumentum formájában felvállalni.
A levelek transzkripciója az IVDE-ben még nem történt meg – eltekintve a már maga Bonomi által közölt és idézett kisszámú levél(részlet)ektől (Bonomi 1961/1964, 176–187), azaz jelenleg még nincs olyan szövegkorpuszunk, amellyel megkezdhetnénk az elemző kiértékelést. Mégis a már rendelkezésre álló adatbank puszta egybevető elemzése alapján is feltárul egyrészt néhány érdekes összefüggés, amelyeket ebben a cikkünkben felvillantunk, s másrészt segít olyan kérdéseket megfogalmazni, amelyekre majd a jövőben, a levelezés ismeretében lesz érdemes keresnünk a választ.
Mint említettük, a Bonominak írt levelek fele származik kitelepítettektől, a levelezés másik fele szakmai jellegű, hiszen Bonomi intenzív levelezésben állt kutatásai kapcsán különféle intézményekkel, könyvtárakkal, archívumokkal. Jelenleg 11 magyarországi német faluból származó személyektől őrzünk leveleket.
A Bonomival levelező magyarországi német kitelepítettek származása és a levelek aránya a teljes levelezés tükrében:

A táblázatból könnyen leolvasható, hogy a levelezést a Budaörsről kitelepített magyarországi németek dominálják. Táblázatunkból ezért kiemeltük őket, s esetükben éves felosztásban személyes és/vagy csoportos levélírónként elkészítettük a levélírás intenzitását bemutató vonaldiagramot. (Az egyes évekhez a diagramban punktuális adatok tartoznak, az összekötő vonalak csupán a tendencia szemléltetésére szolgálnak.)

Ábránkba csak a „gyakran írókat”, azaz csupán a 10 fölötti levelet produkáló levélírókat vettük fel, hogy a rövidebben levelezők ne „zavarják” az összképet, amellyel a levelezés néhány alapvető tendenciáját akartuk kimutatni. Nem vettük tekintetbe a – nem elhanyagolható számú! – kronológiailag nem beazonosítható levelet, amelyek esetében külsőleg legalábbis semmi támpont, sem dátum, sem postai pecsét nem segít a datálásban.
A különféle kéziratok, illetve aláírók azonosítása néha nem egyszerű feladat. Budaörs esetében öt különböző aláíró: az egyértelműen azonosítható W. J., illetve T. R. mellett aláíróként egyszer a B. család szerepel, valamint a család két tagja külön is, B. A. egy férfi, valamint B. M., egy nő. Hogy egy családban hol egyes családtag (pl. a családfő), hol pedig az egész család nevében történik az aláírás, ez nemcsak Budaörs esetében figyelhető meg. Így a feladó/aláíró és a kézíró külön vizsgálódás tárgya kell legyen az üzenet tükrében az elvégzett transzkripció után. Figyelemre méltó a B. család férfi és a női családtag relációja. Itt arról az egyedi esetről van szó, hogy a férj halála után a feleség immár saját nevében folytatta a levelezést.
Grafikánk a levelezés összképét hivatott szemléltetni csupán egy faktor, az időtényező tükrében: Általános tendencia – s ez talán ábránk fő üzenete –, hogy a levelezés majd minden esetben egy hasonló ívű gyakorisági vonalba illeszkedik: a kezdeti intenzitásából idővel veszít, illetve elapadni tendál, ami azonban átmenetinek bizonyul, mert később újabb lendületet vesz. Figyelemre méltó az a tendencia, ami W. J. esetében, illetve A. B. esetében is tapasztalható, hogy mindkettőjüknél életük utolsó szakaszában megemelkednek a levélszámok. A levéldátumok alapján elmondhatjuk, hogy körülbelül egy évtizeddel a kitelepítés után lankad a levélírási kedv. Ennek hátterében egyrészt azt állhat, hogy a legakutabb gondok megszűntek, így eldőlt például a menés-maradás egzisztenciális kérdése, amely új feladatok elé állította a kitelepítetteket, s változott az egykori honfitársaikkal tartandó kapcsolat szerepe. Idővel azonban ismét fellendülhet a levelezés, s ez esetünkben azokra az időkre esik, amikor a kitelepítettek helyzete valamelyest konszolidálódott; s a német „gazdasági csoda” a közemberek életében éreztette hatását. A levelezés fellendülése egyebekben annál figyelemreméltóbb, amennyiben az alternatív kommunikációs csatornák bekapcsolódása, azaz utazási lehetőségek (a jobb anyagi körülmények, illetve infrastruktúra), valamint a telefon megjelenése a háztartásokban tulajdonképpen éppen a levélírás „ellen dolgoztak”. Bár itt a levélírás kultúrájának az emberek kommunikációjában betöltött jelentősége is szem előtt tartandó. Utóbbihoz e helyütt egy adalék: csak 1971-ben következett be Nyugat-Németországban – így a német Telekom saját statisztikája –, hogy a telefonbeszélgetések száma meghaladta a postai levelekét.1
Külön szót érdemel a lakcímváltozások kérdése. Sok esetben változik a lakcím a levélváltás során, ami megvilágíthatja nemcsak térben, hanem a szociális helyzetben is bekövetkezett változásokat: a költözés sok esetben saját tulajdonú házhoz, jobb lakáshoz jutást jelentett. Mivel Bonomi a személyes látogatások mellett – amire egyébként sok utalás történik a levelekben, így ezek száma is nagy lehetett – a levélírást preferálta mint a kapcsolattartást, így a kitelepítettek számára fontos volt az aktuális elérhetőség megadása, még olyan esetekben is, ahol már nem volt intenzív kapcsolat.

Összességében elmondhatjuk, hogy már az egyes családi levelezéseken belüli külső, a kommunikáció néhány legalapvetőbb ismérve segítségével eszközölt adati szintű összehasonlítás néhány izgalmas kérdést felvet: mikor, mely időszakokban kik, kinek a nevében éppen honnan írtak egy családon belül Bonominak levelet? Mikor változott a feladók lakcíme és milyen okból? Milyen nyelven írtak, és történt-e változás a nyelvhasználatban az idők során? Milyen levélcsatolmányokat küldtek (pl. családi események kapcsán)?
A „nagy kérdésekre” s az állomány dokumentációs értékére természetesen csak a tartalmi elemzés ad majd választ: mit mondanak, illetve árulnak el a levelek a kitelepítés utáni életről Németországban, s változik-e a kép az idők során? Milyen újdonságot jelentenek ezek a levelek mint források a már egyébként rendelkezésre álló számos forráshoz képest?
Ez utóbbi és számos további felmerülő kérdés megválaszolása előtt azonban mindenképp leszögezhető: a személyes, csupán Bonomi Jenő, tehát az óhazából jól ismert és bizalmukat élvező, tekintéllyel bíró tudós számára írt privát, sőt nemegyszer bizalmas levelek a kitelepített magyarországi németek háború utáni történetének egy semmi mással össze nem hasonlítható, egyedi értékű forrásállománya. Önmagában a levelek a dunai sváb népi írásbeliség sajátos és jelentős adatállományának tekinthetők, hiszen a dunai svábságra nem jellemző a gyakori levelezés, különösen az alacsonyabb képzettségű rétegben, s így alig rendelkezünk a magyarországi svábok körében levelekkel. A freiburgi IVDE-ben őrzött Bonomi-levelek tehát a magyarországi Buda környéki sváb levélírók nemcsak írásbeliségének, hanem fizikai-pszichikai helyzetének, sőt képzettségének, illetve nyelvállapotának kiemelkedően jelentős dokumentációja a Baden-Württembergbe történt kényszer-kitelepítés után.

Irodalom és források

Bonomi Jenő (1933): Az egyházi év Budaörs német község nyelvi és szokásanyagában (tekintettel Budaörs környékére). Budapest: k.n. /Német philologiai dolgozatok 53./

Bonomi, Eugen (1961/64): Mein Briefwechsel mit heimatvertriebenen Deutschen aus dem Ofner Bergland. Jahrbuch für Württembergische Volkskunde, 157–187. p.

Bonomi, Eugen (1965): Mein Weg als Volkskundler. Jahrbuch für ostdeutsche Volkskunde 8, 273–290. p.

Bonomi, Eugen (1977): Mein letzter Wille [Végakaratom] A kézirat dátuma: 31.07.1977. 4 o. Bonomi-hagyatéki szignatúra: 3/012.

Tafferner, Anton (1980): Dr. Eugen von Bonomi (1908–1979), zum Gedächtnis. Jahrbuch für ostdeutsche Volkskunde 23. [Bibliográfia: 297–302. p. ]

Retterath, Hans-Werner–Schätzle, Teresia (2007): Eugen von Bonomi und sein wissenschaftlicher Nachlass im Johannes-Künzig-Institut, Freiburg im Breisgau. Jahrbuch für deutsche und osteuropäische Volkskunde 48, 194–207. p.

Briefe der Heimatvertriebenen aus Budaörs an Eugen /
Jenő Bonomi
Auswertung einiger Daten zur Häufigkeit des Briefwechsels

(Zusammenfassung)

Der ungarndeutsche Volkskunde- und Sprachforscher Eugen Bonomi, der hauptsächlich für seine Forschungen im Ofner Bergland bekannt ist und 1946 in Baden-Württemberg seine neue Heimat gefunden hat, hat seinen volkskundlichen Nachlass dem IVDE Freiburg (Institut für Volkskunde der Deutschen des östlichen Europa) vermacht. Im Nachlass befinden sich zahlreiche Privatbriefe, die Heimatvertriebene an Bonomi ab 1946 bis zu seinem Tode gerichtet haben. Der Beitrag hat das Ziel, anhand der Datenbank-Daten der 2007 erfolgten EDV-Erfassung einen geographischen Überblick zur Korrespondenz zu bieten. Im Anschluss wird ein Teilbestand, nämlich die 171 Briefe von Budaörser Heimatvertriebener in Hinblick auf den „Zeitfaktor“, also die Häufigkeit und Intensität des Briefverkehrs, analysiert. Dabei wurden von den insgesamt 220 Briefen von Heimatvertriebenen aus Budaörs nur die „Vielschreiber“ (Personen mit mehr als 10 Briefen an Bonomi) berücksichtigt.

Listy vysídlencov z Budaörsu Eugenovi Bonomimu

(Súhrn)

Eugen Bonomi, známy etnológ nemeckej národnosti v Maďarsku a dialektológ, ktorý robil svoje výskumy najmä v oblasti Budínskej vrchoviny, od roku 1946 našiel svoju novú vlasť v Baden-Würtenbergu. Jeho národopisná pozostalosť – v súlade s jeho vôľou vyjadrenou v závete – bola umiestnená v ústave IVDE (Institut für Volkskunde der Deutschen des östlichen Europa Freiburg, vtedajším názvom „Institut für ostdeutsche Volkskunde”) vo Freiburgu. V pozostalosti sa nachádza pomerne veľa osobných listov, ktoré Bonomi dostával od roku 1946 až do svojej smrti od Nemcov, vysídlených z Maďarska do Nemecka. Táto štúdia predstavuje na jednej strane geografické charakteristiky databázy, založenej v roku 2007. Na druhej strane na základe takmer 220 listov analyzuje intenzitu korešpondencie a rodinné súvislosti vysídlených Nemcov, pochádzajúcich z Budaörsu. Obsahový rozbor týchto listov patrí medzi budúce výskumné úlohy.

Ellwanger, Karen–Hauser, Andrea–Meiners, Jochen (Hg.): Trachten in Lüneburger Heide und Wendland

Münster–New Yort: Waxmann 2015, 435 p. ISBN978-3-8309-3208-6 /Visuelle Kultur. Studien und Materialien. Herausgegeben von Irene Ziehe und Ulrich Hägele im Auftrag der Kommission Fotografie der Deutschen Gesellschaft für Volkskunde. Band 9./

Ha a kívülálló manapság egy, népviseletet taglaló könyvet lát, talán önkéntelenül is arra gondolhat, mi újat lehet még ebben a témában mondani? Köztudomású, hogy a népi kultúra egyik legkorábban felfedezett jelenségcsokra éppen a népviselet (majd később, differenciáltabban fogalmazva: népi ruházkodás, népi öltözködés stb.) volt. Rengeteg hasznos, lényegre törő vagy éppenséggel éppen a lényeget elfedő, félrevezető könyv, tanulmány áll a kérdéskör iránt érdeklődők rendelkezésére. Közben az élő paraszti viselet már egyértelműen a múlté (miközben az öltözködés, ruházat kérdéskörét parasztságtól függetlenül, a mai társadalmi rétegek, szubkultúrák stb. vonatkozásában is lehet vizsgálni, amit az arra specializálódott szakemberek meg is tesznek), viszont a szemünk előtt (is) zajlik a viseletek talán soha nem látott revitalizációja, illetve (a kitalált hagyomány mintájára) megkonstruálása is. Az 1968-ban alakult, Komáromhoz közeli Vágfüzesen például az utóbbi évtizedekben kreáltak egy női viseletet, amiben a falu folklórcsoportja felléphet. A mostani fiatalok is tudják (?) még, hogy kitalált viseletről van szó, de vajon néhány generáció múltával is így lesz ez?
A most bemutatásra kerülő kötet egy három esztendős, 2009-tól 2012-ig tartó, az oldenburgi egyetemen zajló, a vizsgált térség négy múzeumát1 is befogó, a kötet címével megegyező elnevezésű projektum eredményeit adja közre, hat tematikai blokkba sorolva (ezek úgy néznek ki, hogy van bevezetésként legalább egy, ám sokszor akár 3–6 tanulmány, amelyeket általában amolyan, a könyv lapszámozását is megkerülő beszúrt résztanulmányok egészítenek ki. Az első tematikai egység a múzeumi hagyatékot (Museale Überlieferung) veszi számba. A vizsgált múzeumi gyűjteményekben felhalmozott tárgyi és képanyagot, illetve a szöveges leírásokat elemzi, miközben néhány esettanulmányt (a projektum tárgyi adatbázisának a bemutatása, mélyfúrás-szerű vizsgálatok bizonyos tárgycsoportok szabásformáinak, anyagkiválasztásának vonatkozásában). A második egység a textiltudományi analízisek eredményeit mutatja be (Textilwissenschaftliche Analysen), a többi között a 19. századi színesi technikák, a különféle mintanyomási eljárások részletezésével. A harmadik tematikai egység a láttatás egyes lehetőségeit (fotográfusok, grafikus tevékenységét és azok hatását) veszi számba (Visualisierung), majd a következő a múzeumi tárggyá válás folyamatait elemzi (Musealisierung). Az 1900 körüli időszaktól nyomon követhető múzeumi fixálódás folyamatának a bemutatása rendkívül izgalmas, hiszen egy, korábban élő organizmus (mert, ahogy a népi kultúra bármelyik eleme, a viselet is az: állandóan változik, alakul, tehát él) múzeumi kimerevítéséről van szó, arról, hogyan kerül a népi kultúra a vitrinekben, hogyan válnak az egyes viseleti elemek exponátumokká. Az ötödik és hatodik tematikai egység az eredeti közegéből kiemelt, újraélesztett, újraértelmezett viseletet mutatja be. Először mint folklorizmust (Formen des Folklorismus), majd a mindenkori ma mindennapi ruházkodása aktualizálása vonatkozásában (Aktualisierung).
A gazdagon illusztrált kiadvány még a nem viseletkutatók számára (tehát az én számomra) is „érdekes” tud lenni, megközelítési, anyagközlési módszerei gondolat-ébresztőek és termékenyek lehetnek egyéb kutatási területek művelői számára is. A számos (mindösszesen tizenkilenc!) szerző nevének a felsorolásától most eltekintek, de a kötetet gondozó Karen Ellwanger (az oldenburgi Carl von Ossietzky Egyetem Anyagi Kultúra Intézetének igazgatónője), Andrea Hauser (brémai szabadfoglalkású publicista) és Jochen Meiners (a Celli Múzeumok főigazgatója) neve szerepljen itt még egyszer!

Gráfik Imre: Határtalanul. Határon innen és túl. Grenzenlos aus Seiten der ungarischen Grenze. Without Frontiers inside and outside Hungary

Pécs: Pro Pannonia Kiadó 2013, 356 p. ISBN 978-963-9893-82-5 /Pannónia Könyvek/

A jeles néprajzkutató, Gráfik Imre kutatásainak egyik, leginkább az utóbbi egy-két évtizedben központivá vált témája a határon túli magyarság kulturális örökségének vizsgálata. Az itt ismertetendő kötet tanulmányai ugyan zömükben korábban már különböző nyelveken (is) napvilágot láttak, ám nem volt érdektelen vállalkozás azokat egy kötetbe összegyűjteni.
A kötetben Magyarország Pannon régiójával, illetve Nyugat-Magyarországgal határos térségekkel kapcsolatos, illetve a horvátországi szórványmagyarság helyzetét elemző tanulmányok kaptak helyet. Szinte szimbolikus a nyugati határvidék nyelvi-etnikai sokszínűségét tükröző megoldás, hogy a tanulmányok magyar, német, horvát és szlovén, illetve esetenként angolul szerepelnek a kötetben.
A Bevezetést és a hivatkozások gazdag jegyzékét 10 fejezet követi.
Az I. fejezet kifejezetten az Őrvidékkel, Őriszigettel foglalkozik: Egy in situ műemléki együttes és történeti-néprajzi gyűjtemény (magyarul: 15–29, németül: 30–39).
Gráfik Imre közel negyedszázada, 1991-ben írta ezt a védőbeszéd számba menő tanulmányt arról, hogy Őriszigeten létre lehetne hozni a magyarság legnyugatibb komplex kultúrtörténeti emlékhelyét – a történetileg kialakult faluközpont revitalizációjával. A tanulmányban kifejti a szakmai és tudományos érveket az elképzelés létjogosultságáról, amely dr. Galambos Ireneus Ferenc személyéhez és munkásságához kötődik.
Őrisziget az Őrvidék legkisebb községe, fogyó magyar lakossággal, amely lakosság a honfoglalást követően betelepített határvédők, az őrök leszármazotta. Őrisziget Árpád-kori, magyarságát megőrző település, amelyben a magyarok sokáig zárt közösségként éltek, az idegen (elsősorban német) elemet sikerrel olvasztották be.
A tanulmányból megismerjük a faluközpont épületeit (templom, evangélikus lelkészlak, községháza, a régi iskola [ma óvoda], a községi vendéglő, a nyitott kocsiszín – az egykori községháza és a vendéglő között: Burgenlandban egyedülálló építészeti emlék – színpadként is szolgált, a Szent László-templom – egész Ausztriában egyedülálló paraszt reneszánsz díszítésű templom).
Gráfik javaslatot is tesz a megvalósításra, amire az Ausztriában elindult falumegújítási mozgalom nyújthat lehetőséget. Ennek az a lényege, hogy a falvakat „olyan funkcióképes állapotban őrizzük meg múltjukkal együtt, amely megfelel a mai ember igényének, s ebben jól is érzi magát”.
A II–VII. fejezet a horvátországi szórványmagyarság helyzetét mutatja be különböző szempontok alapján.
A II. fejezet: A népszínmű szerepe a nemzeti tudat őrzésében (A Velika Pisanicai [Horvátország] példa, burgenlandi és szlovéniai kitekintéssel) (magyarul 41–55 [1996], angolul 56–70 [2012]).
Gráfik Imre ebben a fejezetben áttekinti a népszínmű mint műfaj sajátosságait és szerepét a közösségformálásban, a nemzeti tudat megőrzésében. Egyetérthetünk fontos megállapításával, hogy „a határon túli magyarság nemzeti identitásának fenntartásában az egyik meghatározó tényező a kisebbségi, nemzetiségi viszonyok között megőrzött népi műveltség” (41.), s ennek „alapvető követelménye a magyar nyelv használata, az anyanyelvi kultúra elsajátítása és alkalmazása”.
Ahhoz, hogy megértsük a népszínmű szerepét a horvátországi szórványmagyarság körében, a Velika Pisanicán (a Belovár – Verőce – Daruvár háromszögben) élő magyarság éle­tében, részletesen ismerteti a településen és körzetében élő magyarság legfontosabb történeti-demográfiai tényeit. A szerbek, horvátok, németek, szlovákok és magyarok a török kivonulását követő időszakban települtek be, a magyarok csak a 19. század második felében Dél-Magyarország, a Dél-Dunántúl területéről.
Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a település 3624 lakosából 833 volt a magyar, a magyarul beszélni tudók száma azonban ennél magasabb, 1181 fő. A településen működött magyar iskola is.
A középső korosztály még az 1990-es évek elején is emlékezett az egykori népszínmű-előadásokra. A darabokat a református kántor választotta ki (ezek jegyzékét az 55. oldalon hozza). A népszínmű-előadások hatékonyan járultak hozzá az anyanyelv használatához és megőrzéséhez, ahogy ez Burgenlandban is, pl. Felsőőrött s a nyelvsziget többi községében is történt, s ahol a fiatal szereplőgárda munkájában és szórakozásában inkább a német nyelvet használja. Sajnálatos, hogy a horvátországi szórványmagyarság körében a népszínmű-előadások évtizedek óta szünetelnek.
A III. fejezet: A kisebbségi kultúra esélyei (A horvátországi szórványmagyarság múltja és jelene) (magyarul 71–80 [1996], németül 81–86 [1995]).
A kialakult helyzet jobb megértése érdekében bemutatja a térség etnikai viszonyainak kialakulástörténetét, azon belül a magyarság számának, arányának változásait. A 20. század elején még a magyarság térnyerése figyelhető meg, de az első világháború után a kedvezőtlenebb körülmények következtében folyamatosan csökken a magyarság létszáma, s ez a folyamat a második világháború után felgyorsul. A közelmúltban zajlott jugoszláv háború alatt és után sokan áttelepültek Magyarországra.
Bár a magyar nyelvű műveltségnek, irodalomnak, oktatásnak nagy hagyománya van a Drávaszögben, a szlavóniai szigetmagyarság körében, az utóbbi évtizedekben a magyarság körében csökkent az anyanyelvű oktatás iránti érdeklődés, és csökken a magyar nyelv használata – elsősorban a fiatalság körében. Az indoklás – mint szinte valamennyi kisebbségben élő nép esetében –, hogy a gyermek jövőjét az államnyelvű (jelen esetben a szerb vagy horvát nyelvű) iskola jobban biztosítja. Az érdeklődés csökkenése miatt felszámolták az iskolák magyar tagozatait. Az anyanyelv tanulásának lehetőségei között említi az anyanyelv fakultatív tanulását, az anyanyelvápolás iskolai megvalósítását – ez utóbbi a legnépszerűbb az iskolások körében (az alsó tagozaton heti 6, a felső tagozaton heti 4 órában magyar óra: játék, vers, ének, filmvetítés, ingyenes tankönyvek, diákkönyvtár, nemzeti hagyományok ápolása).
A nyelv megőrzésében és a hagyományok ápolásában, a magyar kultúra terjesztésében fontos szerepet játszott előbb a Horvátországi Magyarok Szövetsége, majd az új Horvát Köztársaságban megalakult Horvátországi Magyarok Közössége, amely egyik legfontosabb feladatának az anyanyelvű oktatást tartja, felismerve, hogy a magyar nyelv és kultúra fennmaradása elsősorban az egynyelvű magyar iskolák számától függ.
Gráfik Imre kijelöli a tudomány feladatát is: a minél pontosabb demográfiai, statisztikai felmérés, a népességtopográfiai vizsgálat alapján a törvényszerűségek megállapítása és közzététele.
A IV. fejezet: Nemzet, nemzetiség, nemzeti kisebbség (Nemzeti identitás a horvátországi szórványmagyarság körében) (magyarul 87–103 [1998], németül 104–123 [1999], angolul 124–138 [1998]).
A népszámlálási adatok szerint 1991-ben 22 és fél ezer magyar élt Horvátországban, a becsült értékek szerint azonban számuk kb. 40 ezerre tehető.
A vizsgálat tárgya: a horvátországi szórványmagyarok viszonyulása magyarságukhoz, nemzeti/nemzetiségi identitásukhoz. Az adatfelvétel 1996-ban és 1997-ben történt Velika Pisanicán. A település lakosságának zöme horvát, kisebb részben szerb, a magyarok a település összlakosságának 20%-át teszik ki.
A felmérést 18 személy bevonásával végezte el, ami ugyan statisztikailag nem tekinthető relevánsnak, de jelzi a lakosság viszonyulását, hangulatát. A kérdések felölelik az élet számos területét: hol élne szívesen; gyermeke házasságkötésének szempontjai (nemzetiség, vallás, foglalkozás, vagyon); melyek a sikeres népek, nemzetek; sporteseményen a szurkolás; a színek kedveltsége; étkezés, italfogyasztás; az etnikai identitásra vonatkozó kérdések (a magyar származástudat őrzése; a magyar nyelvhasználat a családban; a magyar nyelvű iskolai oktatás); vallásgyakorlás, hitélet; magyarországi kapcsolattartás; magyar nyelvű rádió, TV-adás; magyar nyelvű újság, könyv; magyar művelődési egyesületben való részvétel; magyar politikai szervezetben való részvétel; magyar ünnepek megtartása; magyar áruk vásárlása; közéleti nyelvhasználat; magyarországi üdülés; magyarországi gyógykezelés.
Összefoglalva a nemzeti/nemzetiségi, etnikai identitás kérdését, megállapítható, hogy a magyar anyanyelv használatának háttérbe szorulásával csökken a magyarságtudat, de a nyelvvesztés nem feltétlenül eredményez identitásvesztést. A régióban nem a multikulturális motiváció hat, hanem az asszimiláció, részben a globalizáció, azaz a régió nyelvileg homogénné válik (horvát), a szellemi és anyagi műveltségben viszont kevert, illetve nemzetek feletti kultúra alakul ki. Visszaszorul a társadalom etnikai alapú tagolódása, helyette más kritériumok válnak meghatározóvá (foglalkozás, jövedelem).
Az V. fejezet: Multikulturális közösségek lehetséges kapcsolatrendszere / The Coexistence of Multicultural Communities (magyarul 139–148 [1999], angolul 149–158 [1999]).
A tanulmány mintegy az előzőnek a folytatása. A négy etnikum (horvát, szerb, magyar, német) által lakott Velika Pisanicán az azonos etnikumhoz tartozók tömböket alakítottak ki. Gráfik a forgórózsa-modell segítségével (szempontok: alkati, egészségi, etnikai, gazdasági, generációs, hatalmi, kulturális, nembeli, nyelvi, politikai, rokonsági, szociális, társadalmi, települési, természeti, vallási) a szórványban élők kapcsolatrendszerét vizsgálja. Megállapítja, hogy egy személy több viszonylatnak is tagja, részese, így lehetséges kapcsolatrendszere is többsíkú, egyszersmind az alkalmazkodási-asszimilációs kényszer hatására gyengül, sérülékenyebbé válik a kollektív emlékezet, gyengébb, s ennek következtében az egyén egyre nagyobb mértékben individualizálódik. További tanulság, hogy a fiatalabb korosztályok esetében csökken a tradicionális kötöttségek jelentősége (pl. a házasságkötések, a munkakapcsolatok és a személyes emberi kapcsolatok terén) – viszont nem jelennek meg helyükben „innovációs tradíciók”.
A VI. fejezet: Nyelvhasználat és identitás összefüggései a horvátországi szórványmagyaroknál (Egy mikrovizsgálat tanulságai és dilemmái) (magyarul 159–165 [2000], németül 166–171 [2003], angolul 172–176 [2001]).
A tanulmány egy 1996–1997-ben végzett terepmunka eredményeit foglalja össze. A 10 kérdésre épülő felmérés a magyar nyelv használatát, az etnikai tudat és a nyelv kapcsolatát vizsgálja. Főbb megállapítások:
– a vártnál szerényebb a magyarországi származás tudatának őrzése,
– a legmeghatározóbb tényező az anyanyelv használata a családban, azaz a család mint mikroközösség meghatározó a nemzettudat fenntartásában,
– a térségben visszaszorulóban van a magyar anyanyelvű iskolai oktatás, Velika Pisanicán meg is szűnt,
– hallgatják a magyar nyelvű rádiót; a TV-adások iránt is volna igény, de nem lehet fogni a magyar adást,
– a magyar nyelvű olvasás háttérbe szorult; a sajtótermékek és a könyvek terjesztése a szórványban megoldatlan, holott a székelyföldi és a csallóközi kutatások az olvasás magas presztízséről vallanak,
– a háborús évek alatt szinte megszűnt a magyar nyelvhasználatú egyesületi élet,
– gyakorlatilag nincs politikai élet; a Horvátországi Magyar Néppártnak nincs helyi, térségi szervezete; az 1996-os helyhatósági választásokon nem biztosították a magyar érdekképviseltre való szavazás lehetőségét,
– megdöbbentően alacsony a magyar államisághoz kapcsolódó megemlékezések felidézése, valamivel kedvezőbb az egyházi ünnepek magyar vonatkozásának említése,
– magyar áruk vásárlása az olcsóbb árakkal van összefüggésben, nem a nemzeti image-zsal,
– a közéletben nem használják a magyar nyelvet; a régi egynyelvűséget a kétnyelvűségen keresztül felváltotta az új egynyelvűség,
– a magyarországi üdülés a magyarországi kapcsolattartás része, de ez is elsősorban a kedvezőbb áraknak köszönhető,
– a magyarországi gyógykezelést nem választják, mert Magyarországon drága, valamint az orvosokkal való kommunikálás is könnyebb már horvát nyelven.
Összefoglalóan megállapítható, hogy a magyar nyelv háttérbe szorulásával csökken a magyarságtudat; de a nyelvvesztés – ahogy az előző fejezetben is megállapítható volt – nem okvetlenül jelent nemzeti identitásvesztést.
A VII. fejezet: Új állam – új lehetőség? Horvátország és a magyar nemzeti kisebbség (ma­gya­rul 177–185 [2000], angolul 186–194 [első megjelenés], horvátul 195–202 [első megjelenés]).
Az 1991-ben függetlenné vált Horvátországban új korszak kezdődött a horvátországi magyarok életében. Politikai, közigazgatási és törvénykezési szempontból pozitív, hogy
– folytatja tevékenységét az 1949-ben megalakult Horvátországi Magyarok Szövetsége,
– 1990-ben megalakult a Horvátországi Magyar Néppárt, a magyarok politikai képviselete,
– az 1991-es alkotmánytörvény rendelkezik az etnikai és nemzeti közösségek és kisebbségek jogairól,
– az 1992-es választási törvény szerint az összlakosság 0,6%-át kitevő magyarság egy képviselőt küldhet a képviselőházba,
– 1993-ben megalakult a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége mint pártok felett álló érdekképviseleti szervezet,
– 1995-ben horvát–magyar kisebbségvédelmi egyezményt írtak alá Eszéken.
E pozitív külső körülmények ellenére a valóság azonban bonyolultabb és árnyaltabb. Ez egyrészt a magyarság létszámából fakad, a szórványlétből, másrészt abból, hogy a háború alatt közel 8000 fő elmenekült, nő a vegyes házasságok száma, csökken a gyermekvállalás, érezhető az idegenellenesség, a magyarellenesség.
Mindennek következtében visszafordíthatatlan a nyelvi-kulturális asszimiláció folyamata. Maguk az informátorok nemzetiségspecifikusan meghatározónak tartják a kultúra, oktatás, anyanyelvhasználat, vallásgyakorlás, tömegkommunikáció, kollektív jogok kérdését, részben meghatározónak a politika, a közélet, az egyéni jogok, a térségfejlesztés és az infrastruktúra kérdését, de nem tartják lényegesnek a gazdaság, kereskedelem, pénzvilág, szociális helyzet, egészségügy kérdését.
Számos azonosság figyelhető meg például a szlovéniai őshonos kisebbségek helyzetével:
– az asszimiláció csökkenti a nemzetiségek létszámát, szűkíti települési térségüket,
– a modernizáció mint az asszimilációs folyamat elindítója,
– az asszimiláció üteme lassul, ha a kisebbségek megfelelő szociálgazdasági átalakulást érnek el,
– a határ menti térségekben a kisebbségek egyes tevékenységek terén vezető szerepet vettek át, s nyertek ezáltal térbeli funkciót.
A horvátországi magyarok esetében a háború és következményei megzavarták a kibontakozás folyamatát. Segíthet a politikai szándék, hogy elősegítsék az elmenekült magyarok visszatelepülését.
Az előzőekhez képest új témát tárgyal a VIII. fejezet: Hármashatár. Közép-európai nemzeti traumától a népek találkozási helyéig (magyarul 203–231 [2000], horvátul 232–254 [2001], angolul 255–270 [2003], németül 271–290 [2007]).
Szerzőnk a Hármashatár-emlékmű történetének ismertetését felhasználva egy etnikailag, nyelvileg, politikailag egyaránt izgalmas térség utolsó közel száz esztendejének történetét írja le, azt, hogyan vált a nemzeti trauma 1922-ben emelt emlékműve a népek találkozóhelyévé. Az olvasó olyan talán meglepő információ birtokába jut, mint a felsőszölnöki határnyitás, amely három hónappal megelőzte a méltán elhíresült soproni páneurópai pikniket, s megvalósulhatott a tiltott határátlépést végrehajtott rokonok elvileg tiltott találkozója.
A hármas határ és térsége a két világháború között az országos politikában nem kapott szerepet. Helyi jelentősége azonban nagy volt, mert a kishatárforgalom révén megmaradhattak a kapcsolatok a szétszakított területen. A második világháború után kiépült a vasfüggöny, aminek következtében felbomlott és megszakadt a rokoni-baráti-gazdasági kapcsolatokon alapuló térségi viszonyrendszer, elszigeteltségbe taszítva a térséget. Változást csak az 1980-as évek hoztak: megélénkültek a kétoldalú kapcsolatok Ausztriával és Jugoszláviával a kultúra, a sport, az oktatás, a gyermeküdültetés, a kistérségi árucsere és a gazdaság területén. Mindezt az Alpok–Adria Munkaközösség multikulturális projektje is támogatta.
Fordulatot jelentett, hogy 1989. május 27-én az ún. „Barátság találkozó” keretében a jugoszláv–osztrák–magyar hármas határon találkoztak Muraszombat, Körmend és Fürstenfeld vezetői. Ebből az alkalomból nemzetközi kulturális műsort is szerveztek, s a résztvevők üdvözlő táviratot küldtek a három ország vezetőinek. A találkozóról emléktáblát állítottak fel mindhárom ország területén.
Az 1990-es évek új lehetőségeket nyitottak. 1990-ben megrendezték a hármas határon a nyitott határok napját, amelyen jelen volt Szlovénia külügyminisztere és a Vas megyei tanács elnöke. 1993-tól rendszeressé váltak az évenkénti találkozók.
Gráfik Imre felsorolja azokat a területeket, amelyeket a hármas határ régiójában közösen lehetne fejleszteni, kezdve a rokoni-baráti kapcsolatok erősítésével a politikai-közéleti kapcsolatokon át a gazdasági, kulturális, sport és turizmus vagy a természetvédelem területéig.
A térség érdekes kutatási témául is szolgálhat, hogy a nemzeti-nemzetiségi-etnikai identitás átalakulhat-e egyfajta közép-európai entitássá, kialakulhat-e egy határon átnyúló Pannon-régió tudat.
Amennyire izgalmas és érdekes a terület mint eurorégió a kutatás számára, épp annyira kerülhet veszélyeztetett helyzetbe is: a hármas határok vidéke könnyen válhat a periféria perifériájává.
A recenzens csak sajnálni tudja, hogy egy 1989–90-ben, az Alpok–Adria régió felsőoktatási alprogramja számára felvetett gondolata, egy nemzetközi Hármashatár-egyetem nem érte el az érintettek ingerküszöbét. Még most sem lenne késő, s jelentős szimbolikus erővel bírna egy Közép-Európa-tematikájú campus kiépítése a hármas határon.
A könyv utolsó két fejezete esettanulmány. Gráfik Imre konkrét példákon mutatja be – külföldiek be- és letelepedésén keresztül –, hogyan értékelődött fel az utóbbi évtizedekben a Pannon-régió.
A IX. fejezet: Nyugat-Európából Közép-Európába. Egy dunántúli (Vas megyei) példa (magyarul 291–302 [2008], németül 303–310 [2008]).
A kis Vas megyei falu, Iklanberény utóbbi 10 évét mutatja be a falu és lakóinak életén keresztül, kitérve a demográfiai mobilitásra. A kis létszámú lakosságon belül jelentősnek mondható a külföldiek aránya, akiknek a zöme német anyanyelvű. Leírja a falura jellemző kapcsolatrendszereket.
Hasonló témát tárgyal, de immár nem csak egy falura vonatkoztatva, hanem egy egész megye egyes régióra koncentrálva, a X. fejezet: A Pannon-táj vonzása – avagy – Nyugat-Európából Közép-Európába (magyarul 311–324 [2011], németül első megjelenés [325–336]).
Vas megyében jelentős a külföldi be- és letelepedők száma. A be- és letelepedést elősegíti, hogy a letelepedett uniós állampolgárok is rendelkeznek aktív és passzív választójoggal.
A Pannon-táj évtizedek óta ismert a külföldiek előtt, az Alpok–Adria Munkaközösség megalakítása és működése, a gyógyturizmus (Bük, Sárvár), a sport és kultúra (Bartók Szeminárium és Fesztivál, Savaria Történelmi Karnevál, dobógála, Vasi vasember, Textil Biennálé, Urbanisztikai Nyári Egyetem, Bloom-napok stb.) révén. Tovább növeli a térség vonzerejét, hogy Magyarország tagja az EU-nak, hogy kedvezők a térségi életfeltételek (relatíve alacsony költségek, Magyarországon belüli magas fejlettségi szint), a gazdag és változatos földrajzi táj (ezen belül: ápolt kastélykertek, híres arborétumok), a történelmi múlt (borostyánkőút, Pannon provincia, multikulturális tradíció, kastélyprogram), valamint a közvetlen kapcsolat és közelség Nyugat-Európához.
A le-, illetve megtelepedés motivációi között említendő a munkavállalás, vállalkozás indításának lehetősége, a nyugállományba vonulás utáni kellemes életvitel kialakítása.
Ugyanakkor akadályként merülnek fel a nyelvi-kommunikációs nehézségek mind a privát szférában, mind a hivatali ügyintézésben.
Az elemzés következtetései:
– a külföldiek nem képeznek homogén egységet, még egy településen belül sem alkotnak települési egységet, nincs tömbszerűség,
– a külföldiek korfája a jövő szempontjából kedvezőtlen,
– jelentős a szerepük a település építészeti képének megújításában (kastélyok, kúriák, házak felújítása)
– a vállalkozást indító külföldiek kedvező hatást fejtenek ki, mert munkalehetőséget biztosítanak, többnyire a magyarnál magasabb jövedelemmel,
– példaképül szolgálnak településformáló életvitelükkel (a helyi viszonyokat magasan meghaladó infrastrukturális igények), a többnyelvűség modelljének terjesztésével (a külföldi igyekszik magyarul tanulni, alkalmazottaikat segítik az idegen nyelv elsajátításában), s ezzel hozzájárulnak más népek és kultúrák tiszteletéhez, megbecsüléséhez.
Végezetül szólni kell elszalasztott és megvalósítható lehetőségekről is. Gráfik Imre könyve nem csak tudományos kutatás, állapotfelmérés, hanem konkrét javaslatokat is tartalmaz. Ezek egy része a határon túli magyarságra irányuló politikának szolgálhat tanácsul, más részük a Pannon-régió határon átnyúló kapcsolatainak lehetőségeit veti fel. A térség földrajzi fekvéséből származó előnyei sok tekintetben kihasználatlanok. Amit már kihasználnak: Szombathely mint az egykori Vasvármegye székhelye a régió kulturális „fővárosává” vált, elsősorban a zenei életben. Teljességgel kihasználatlanok viszont például a felsőoktatásban rejlő lehetőségek, holott Burgenlandban a felsőoktatás intézményhálózata meglehetősen hiányos. A közoktatásban egyoldalúságot tapasztalunk: számos magyar diák tanul Ausztriában.
Befejezésül megállapítható, hogy a térség sokoldalú kutatása és a kutatásokra épülő fejlesztések még váratnak magukra. Ezért is üdvözlendő Gráfik Imre tevékenysége és több nyelven kiadott könyve, amely alkalmat ad – túl tudományos érdemein – a határon átnyúló gondolatcserére.

Holló István: Ne sírj, Apa

H.n. [Budapest]: k. n. [a szerző magánkiadása] 2013, 315 p. ISBN nélkül.

„Az ezredforduló előtti évek valamelyikén, egy nyári napon, az akkor 8–10 éves lányommal őseink sírja előtt álltunk Ipolyságon (Šahy). A holocaustban elpusztult rokonaink nevét olvasva a köveken a sírás kerülgetett. Eszter így szólt rám: »Ne sírj, Apa!« Ekkor döntöttem el, hogy a később megírásra kerülő családtörténeti könyvemnek ez lesz a címe” – olvasható annak a kötetnek az előszavában, amelynek megírását a szerző, Holló István akkor még csak tervezte. A majdnem 20 éves kutatómunka eredményeként született kötet 2013-ban jelent meg a szerző magánkiadásában. Levéltárakban kutatott, végigjárta azt az útvonalat, ahol őseik megfordultak, megkereste sírjaikat, ami sajnos, nem minden esetben sikerült, mert akadt rá példa, hogy az egykori temetőnek már nyomát sem találta.
Napjainkban a családfakutatásnak nagy divatja van, számos kiadvány jelent meg már a témában, Holló István munkája azonban jelentősen eltér ezektől. Nem száraz adatokat közöl, hanem szereplői sorsának bemutatásával emberközelbe hozza őket. A családtagok nem csupán a róluk készült családi fényképeknek köszönhetően elevenednek meg, hanem a különböző hozzájuk kapcsolódó történetek által is, miközben egyfajta társadalomrajzot is kapunk a korról, amelyben éltek. A gazdag családi fotóanyagon kívül különböző, velük kapcsolatos dokumentumokat is közzétett a szerző, és sok síremlék fényképét is tartalmazza a kötet.
Holló István a családja apai ágának történetét a fellelhető anyakönyvek segítségével a 18. század végétől napjainkig követi nyomon. Az anyai ág bemutatását egy későbbi, külön kötetben tervezi.
A szerző ükapja – Hirschberg Joachim – a Karlsbadhoz közeli Petschauban (Bečov nad Teplou) született 1791-ben, üknagyanyja pedig Veľká nad Veličkou nevű településen. Innen került a család Ószombatba (Sobotište), majd Nagysáróra illetve Garammikolára.
Összesen 10 gyermekük született, s az idők folyamán a családfa ágai egyre jobban szétágaznak. A leszármazottak az Osztrák–Magyar Monarchia különböző helyeire kerültek, jórészt azonban az egykori Hont megye területére. Egyaránt voltak köztük orvosok, ügyvédek, sikeres vállalkozók, sőt rabbik is. A társadalom hasznos tagjaikén élték mindennapi éle­tüket, aminek a holokauszt vetett véget. A túlélők és leszármazottai többsége ezután kivándoroltak Izraelbe.
Pár évvel ezelőtt az ipolysági Homoki temetőben járva, különösen megragadott két olyan síremlék felirata, amelyre az ott nyugvók neve mellé felkerültek a holokauszt áldozatainak a nevei is. Ezeket a feliratokat már több helyen is közöltem, először a 2010-ben megjelent háborús emlékjelekről írt kötetem holokauszttal kapcsolatos fejezetében. Az egyik sírkő eredetileg a szóban forgó kötet szerzője dédszüleinek, a 67 éves korában elhunyt Hirschberger Ignácné született Faufeder Johannának és a 85 évesen elhunyt Hirschberg Ignácnak a sírját jelölte, később erre vésték fel elpusztított közvetlen hozzátartozóik és rokonaik nevét is, így szinte egy családtörténet tárul a látogató elé:

FELNŐTTKORT MEGÉRT 7 NAGYSZERŰ GYERMEKETEK KÖZÜL 3 A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ ELŐTT MEGHALT. A FENNMARADÓ 4 VISZONT A HOLOKAUSZT ÁLDOZATA LETT. GÉZÁNAK ÉS MATILDNAK A NEVE E TEMETŐBEN, HITVESÜK SÍRJÁN ÖRÖKÍTETT MEG. ÁLLJON VISZONT ITT ÖRÖK EMLÉKÜL AZON KÉT FIATOK NEVE, AKIK FELESÉGÜKKEL ÉS 1-1 GYERMEKÜKKEL EGYÜTT AUSCHWITZBAN PUSZTULTAK EL.

IPOLYSÁG KITÜNŐ ÜGYVÉDJE
DR. HOLLÓ JÓZSEF (TOMPA, 1881. SZEPT. 19.)
FELESÉGE HIMMLER ELZA (IPOLYSÁG, 1890. AUG. 4.)
LEÁNYUK BRINZER GYULÁNÉ
HOLLÓ BARNA (IPOLYSÁG, 1910. DEC. 20.)
BRINZER MARIANNA ÉS ANDRÁS
(POZSONY, 1935. FEBR. 4. ÉS 1938. FEBR. 2.)
HOLLÓ OSZKÁR (EGEG, 1889. MÁJ. 9.)
FELESÉGE HERCZ ANNA (CSÚZ, 1899. MÁRC. 11.)
FIUK HOLLÓ ENDRE (TOMPA, 1921. FEBR. 11.)

A másik, az 1929-ben tüdőbetegségben elhunyt dr. Reinhardt Zsigmond, Hont megye főállatorvosának megrendítő felirattal kiegészített síremléke, amelyen a holokauszt szörnyűségeit túlélő s később Izraelbe kivándorolt fia, Bandi örökítette meg elpusztított szerettei emlékét:

Itt nyugszik
REINHADRT ZSIGMOND
megh. 1929. okt. 14-én jomkipur napján
eltöltött életének 67-ik évében.
Nem nyughatik mellette asszonya, az anyák és feleségek tündöklő mintaképe
HIRSCHBERG MATILD, sem akikben annyi öröme volt: lánya MAGDA és
veje KNAPP ARTUR, sem emlékét hűn tisztelő menye SZAUER Loli és az
a kis angyal sem, akit földi életében nem ismert, de akit talán ő küldött nekünk,
hogy 12 rövid évig bearanyozza életünket: a mi kicsi PANNIKÁNK.
MÁRTYRSORSUK ÖRÖKKÉ LÁNGOLJON A VILÁG LELKIISMERETÉBEN!

A kötetben megtalálható a síremléken felsorolt áldozatok fényképe, valamint a kis Pannika által írt levél részletének fénymásolatát is.
Holló István kötete nem tudományos mű, hanem egy személyes hangvételű családtörténet, amellyel a természetes halállal, majd a zsidóságuk miatt a magyar nemzetből kitagadott, s meggyilkolt családjának állított emléket. Ez a családtörténet azonban dokumentumgyűjtemény is egyben, a kutatók számára igazi kincsesbánya, ezért is tartottam fontosnak, hogy felhívjam rá a figyelmet. A szerzőnek köszönhetően egy nagyon fontos adalékkal lett gazdagabb a kelet-európai zsidók történetének irodalma. Magam is nagy haszonnal forgattam. Kíván­csian várom a folytatást, a család anyai ágát bemutató kötetet!

Krel, Aleksandar: Mi smo Nemci. Etnički identitet pripadnika nemačke nacionalne manjine u Vojvodini na početku 21. veka

Beograd: Etnografski institut SANU, 2014, 337 p. ISBN 978-86-7587-073-9 /Etnografski institut SANU, Posebna izdanja, Knj. 80/

Egy doktori értekezés szerkesztett változatát veheti kézbe az olvasó ezzel a könyvvel. A vajdasági németség ma már alig néhány ezer főt számlál, holott régebben nem csak a lélekszámot illetően, de politikai és kulturális téren is fontos tényezőnek számítottak Bácskában, Bánátban és Szerémségben. Így koncepcióját tekintve fontos kivételnek számít Aleksandar Krel 2014 során kiadott kötete. A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Néprajzi Intézete kutatójának Németek vagyunk. A német nemzeti kisebbség tagjainak etnikai identitása Vajdaságban a 21. sz. elején c. kötete a népcsoport maradványának jelenkori etnikai identitását vizsgálta több városban úgy, hogy közben a történeti, különösen a 20. századi háttérnek is nagy figyelmet szentel.2
A bevezetőből kiderül (13–20. p.), hogy a szerző négy évet töltött három bácskai (Apatin, Zombor és Szabadka), valamint egy szerémségi (Karlóca) városban a nemzeti hovatartozásukat valamilyen módon nyíltan megvalló vajdasági németek kutatásával. Egyrészt az interjúzást (35 adatközlővel), másrészt pedig a kérdőívezést (85 személlyel) választotta fő módszeréül, illetve figyelemmel kísérte (részben nyilván résztvevő megfigyeléssel) az általa kimerítően tárgyalt német egyesületek és szervezetek munkáját. A téma indoklásánál fő indítóokként határozza meg, hogy a második világháborútól kezdve a mai napig nem rendelkezünk olyan néprajzi/antropológiai szakmunkákkal, amelyek a vajdasági németek etnikai identitását tárgyalnák, valamint megemlíti a már felvetett problémát is, miszerint a kisebbségekkel nem mindig foglalkoztak igazán a szerbiai kutatók.
Az alapfogalmak és az elméleti háttér bemutatása (21–34. p.) szinte csak a leglényegre szorítkozik. Alapvetően két fő fogalmat különít el, ezek pedig az etnikai identitás és a nemzeti kisebbség. Utóbbit szociokulturális konstrukció eredményének tekinti, amely ugyanakkor sokak (az adatközlők) számára primordiális jellegű és közösségalkotó erejű. Az etnikai csoportot elsősorban szimbolikus közösségnek tartja, amelynek azonban folyton meg kell felelnie a változásnak.
Száz oldalon keresztül (35–136. p.), több fejezetre és alfejezetre lebontva tárgyalja a vajdasági németek történetét, kezdve a 18. század elejétől egészen a második világháború végéig (sok esetben néhány monográfiából idézve). Pár lényegre törő tanulság levonásával jóval kevesebb oldalon, lényegre törőbben is be lehetett volna mutatni az 1700 és 1944 közti periódust, a munka címe és célja legalábbis ezt tenné kívánatossá.
Jelen esetben a vajdasági németek etnikai identitásának értelmezéséhez szükséges első, valóban elengedhetetlen kontextuális háttér az 1944 őszétől kezdődő és 1948-ig tartó üldöztetés és jogfosztottság állapota, amelyért már az új, kommunista jugoszláv államhatalom volt a felelős (117–141. p.). A 10 ezer főre tehető meggyilkolt németek száma, a végsőkig diszkriminatív állam szerepe, valamint a vajdasági és szlavóniai gyűjtőtáborok működtetése okozta azt az állapotot, amit Krel rejtett kisebbségnek nevez az ötvenes évektől kezdődően, egészen a kilencvenes évekig, az etnikai revitalizációig. A néprajzi/antropológiai igényű olvasó először azoknál a részeknél kapja fel a fejét (141–151. p.), amikor Krel a tömeges, a hatvanas évekre befejeződő elvándorlás mellett (az 1940-ben még 343 ezer fős német kisebbség mára alig több, mint 4 ezerre csökkent), a Szerbiában, illetve Jugoszláviában maradó németek „rejtőzködéséről”, „hibernálásáról” beszél, néhány interjúrészlettel kibővítve (l. pl. 143. p.). A negyvenes évek üldöztetései különböző rejtőzködő/alkalmazkodó stratégiákat alakítottak ki az emberekben (hasonlóan például a magyarországi zsidókhoz): így például Karlócán sok család horvátnak vallotta magát, máshol nyilvánosan sosem használták anyanyelvüket stb. Nyilvánvaló, hogy 10 oldal nagyon kevés ennek a jelenségnek a részletes elemzésére, és csak remélhetjük, hogy Krel és mások (az idézett, már létező kutatások mellett) a jövőben még visszatérnek ehhez a kétségtelenül fontos témához.
Jugoszlávia nyolcvanas évek végén kezdődő válsága, majd a felemás demokratizálódás és a véres délszláv háborúk talán kicsit ellentmondásos módon a német kisebbségi/etnikai/nemzeti identitás revitalizálódását hozták magukkal (akkor, amikor a kisebbségi mivolt korántsem számított politikailag érdektelen jelenségnek). Krel erre a viszonylagos közelmúltat tárgyaló részre már közvetlenül felfűzi a vajdasági németek jelenkori helyzetét, bemutatva a fő intézményeket (156–226. p.). Az identitás alakításának, megőrzésének szempontjából egyértelmű a hivatalos intézmények szerepének megkerülhetetlensége (amelyhez a szerző később még hozzáveszi a családot, illetve az egyházakat is). Habár alapvető működési információk tekintetében a leírások megfelelőek és könnyen értelmezhetőek, a nagy történeti áttekintéshez képest itt is csak felvillan több lényeges vonás, amelyek csak a későbbi értelmező/összefoglaló részben kerülnek kifejtésre. Az egységesebb kép érdekében érdemes lett volna ezt a kettősséget egy egységes fejezetben, mintegy „sűrű leírásban” feloldani. Másrészt például a Szabadkai Rádió német nyelvű műsorának bemutatásánál az alapítás időpontja és a szervezeti leírás helyett jobb lett volna felvezetni a jelenséget a kisebbségi média szerepének társadalmi/kulturális jelentőségével (168. p.). Ráadásul egyes jelenségek csupán egy mondatban hangzanak el, holott ennél sokkal több teret érdemelnének: például a kilencvenes években vissza-visszalátogató németeket sok helyen (a vagyon esetleges visszakövetelésére vonatkozó) gyanakvással fogadták a helyükre települt (javarészt „kolonista”) szerbek. A szabadkai intézmény esetében csak megemlíti ezt a jelenséget (175. p.).
A kötet lényeges értelmezéseket tartalmazó része az etnikai identifikáció kategóriáit, folyamatát és társadalmi intézményeit, az etnikai távolságot és szimbólumokat tárgyaló öt alfejezet (227–309. p.). Mindezekből az az általános kép szűrődik le, hogy az adatközlők magukat a német nemzet egységes részeként, ugyanakkor Szerbia lojális állampolgáraiként határozzák meg. Érdekes vonása az önértelmezéseknek a 18. századi telepes ősök felemlegetése – tekintve, hogy Vajdaság története kis túlzással élve a migrációk története, a távoli elődök „jöttének” tudatosítása valódi vajdasági identitáselemnek számít(hat). Ugyanígy jellemezhetjük a többnemzetiségű és többnyelvű közegre való büszke hivatkozást, amely egyes adatközlők szerint a jelenlegi európai uniós tendenciáknak is példát adhat.
Mivel a vajdasági németek lélekszáma hivatalosan alig több mint 4 ezer fő, ezért a Krel által jelzett emigrációs folyamatok (pl. a Magyarországon, Ausztriában vagy Németor­szágban tanuló, majd ott is maradó fiatal korosztály esete) az ő saját meglátásaikkal együtt mindenképpen „kiszolgáltatottabbá” teszik a németeket a szintén demográfiai gondokkal küzdő vajdasági magyar, szlovák stb. kisebbségekkel szemben. Ezt a párhuzamvonást elmulasztja a szerző, holott mindenképpen indokolt lenne. Teljesen hiányzik a munkából a környező országokbeli, szintén alacsony lélekszámú német kisebbségekkel való összehasonlítás is.
A kötet nehezen értelmezhető része két életút-elbeszélés értelmezés nélküli közreadása (234–275. p.). Habár mindkét történet nagyon jól rávilágít a vajdasági (sőt: balkáni) német identitás izgalmas kérdéseire, így önmagukban csak fokozzák a könyv felépítésének mozaik-jellegét, és zavaros felépítését, nem állnak össze valódi szerves egésszé.
Az inkább szociológiai kutatásnak számító, kérdőívekkel felmért etnikai távolság azt mutatja (276–286. p.), hogy a vajdasági németek elsősorban a németországi németekkel szemben éreznek valódi azonosulást, míg a szerbek és a magyarok esetében már inkább távolságtartásról beszélhetünk (ami egyébként részben ellentmondást jelent az etnikailag sokszínű közegre való, már említett büszkeséggel – ezt a megállapítást viszont ugyancsak nem teszi meg a szerző).
Az utolsó alfejezet végül a vajdasági német identitás erősen szimbolikus jellegét igazolja (286–309. p.), Krel kutatása alapján ez ugyanis két identifikációs tényezőn múlik: a nyelven és a személynéven. Kétség sem fér hozzá, hogy egy alacsony lélekszámú kisebbség saját identitásáért való küzdelmének szűk mozgásterét mutatja ez a kép: sok szülő és az egyesületek is a fiatalabb generációk nyelvvesztésével vagy elégtelen nyelvtudásával néznek szembe, emellett pedig a régi német személynevek (amelyeket az üldöztetéstől való félelem miatt magyar, szerb, horvát stb. vezetéknevekre cseréltek le korábban) újrafelvételét próbálják elérni a lehető legtöbb esetben.
Krel munkája valójában két módon minősíthető hasznosnak: a témában járatlan olvasót ellátja alapvető információkkal, valamint a terepmunkának köszönhetően mégiscsak tele van fontos néprajzi megállapításokkal. Teljesen érthetetlen azonban a szervetlen és aránytalan szerkezeti felépítés és a gyakori sekélyes anyagkezelés. A kötet így csak felemás módon ér célt.

Luffer, Jan: Katalog českých démonologických pověstí

Praha: Academia nakladatelství 2014, 240 p. ISBN 978-80-200-2383-4

A szerző, Jan Lufer, a Cseh Tudományos Akadémia Orientalisztikai Intézete könyvtárának az igazgatója, noha nem teljesen előzmények nélkül való, mégis hézagpótló könyvet tett le a csehül olvasó szövegfolkloristák, irodalmáról, kultúrtörténészek asztalára: a cseh hiedelemmondák katalógusát készítette el.
Az egész munka két nagyobb részből tevődik össze. Az eligazító előszó után következik egy, a hiedelemmondák műfaját bemutató, a katalogizálási kísérletek nemzetközi, valamint szlovák és cseh előzményeit, illetve forrásait számba vevő, továbbá a jelen katalógus felépítését megmagyarázó, a katalógus használatát segítő, mindösszesen öt nagyobb egységbe tagolt blokk. Ezután következik maga a katalógus. De vegyük sorra!
A szerző először is arra vállalkozik, hogy valamilyen úton-módon definiálja azt a műfajcsoportot, amit rendesen a monda (pověst) terminussal szokás illetni. A szakirodalom általában a mesével konfrontálva szokta ezt megkísérelni3, ám ettől Lufer alapvetően eltekint. Olykor, példaként fölbukkan egy-egy, mesére vonatkozó megjegyzése, de alapvetően önmagában szeretné a mondát meghatározni. Nem olyan magától értődő az, hogy mit tekintünk mesének és mit mondának, noha már az általános iskolában megtanulják a gyerekek a köztük meglévő (?) különbséget. Hogy mégsem annyira egyszerűen megválaszolható kérdés ez, bizonyítják a nemzeti és nemzetközi mesekatalógusok, amelyek sorra hoznak mondaanyagot is, illetve Jan Lufer mostani munkája, amely erősen támaszkodik mind a korábbi mesegyűjtésekre, mind a mesekatalógusokra (is). Talán egyszerűbb lenne (s ezt most jelen munkától függetlenül mondom) egy olyan átfogó kifejezést találni (mint például a német Volkserzählen, az azzal összefüggő Erzählforschung), amely inkább egy folyamatot jelöl (a népi elbeszélés folyamatát), s nem egy zártnak tekintett (ami közben korántsem zárt) műfaji keretet, s ebbe beletartozhatnának mind a korábban meseként, mind a mondaként, tréfaként, legendaként, viccként stb. meghatározottnak vélt kategóriák.
Azon túlmenően, hogy hol húzódik a mese és a monda közti határ, az olyan műfajelméleti problémák mellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy voltaképpen mi tekinthető / tekintendő mondának? Csak a kerek, formailag is többé-kevésbé kidolgozott, hosszabb-rövidebb epikus szövegek, vagy az egyszerű (mondai hátteret sejtető) kijelentések, mint például, ez alatt a fa alatt szokott Mátyás király uzsonnázni típusú megfogalmazások. Az ilyen típusú megfogalmazásokat von Sydow óta dite-ként tartja számon a folklorisztika. Noha szokás ezeket mondai előzménynek (vagy még inkább mondatöredéknek, -maradványnak) tekinteni, de akkor is kérdéses számomra, hogy ezeknek milyen alapon van helyük egy mondagyűjteményben. Amennyiben népköltészeti jelenségről beszélünk, akkor – véleményem szerint – elengedhetetlen a hozzá tartozó, többé-kevésbé kidolgozott forma. Egy népdalt sem helyettesíti a csitári hegyek alatt régen leesett a hó időjárás-jelentés, vagy egy balladát sem az amit nappal raktak, éjjel leduvada közlés, noha az értő fül már ennyiből is sejt valamit a mögötte meghúzódó lírai vagy epikus tartalomból. Ilyen alapon persze egy sor epikus proverbiumot vagy a wellerizmusokat (pl. na ez a hét is jól kezdődik – mondta a cigány hétfőn reggel, amikor akasztani vitték) is a mondák közé sorolhatnánk.
Lufernek igaza van, amikor arról beszél, hogy maga a monda a szóbeliségben, a mesélő és hallgató közti interaktivitásban és (teszem hozzá) variánsokban él. Mihelyt írásban rögzítjük, elveszíti alapvető jellemzőit. Noha minden hasonlat sántít, az írásban rögzített mondaszöveg engem egy kitömött fülesbagolyra emlékeztet, amelynek ráadásul üvegből van a szeme, a lába sárgára festve és (rossz esetben) még a tollazata is be van lakkozva. Szemben az élő fülesbaglyok generációval, akik fiókakoruktól egészen halálukig jelképezik számomra az élő folklórt. Mindaközben alighanem nincs mit tennünk, ha dolgozni akarunk folklórszövegekkel, ezeket valahogy mégiscsak rögzíteni kell. És még az sem biztos, hogy jó megoldás, ha a mesélés körülményeit, a közbeszólásokkal, az egyes gesztusok leírásaival mindig gondosan és részletesen leírjuk. Ez az eljárás nem, hogy nem adja vissza azt az egyszeri hangulatot, de magát az elbeszélt szöveget is tönkreveri. Munkaanyagként jó, ha vannak ilyen dokumentációink, viszont magának a műfajcsoportnak ilyetén való, variánsonkénti dokumentálása (és közreadása) engem biztos, hogy az őrületbe kergetne. Lufer idéz egy ilyen leírást. Egyszer (mondjuk: kétszer) érdekes is, de, hogy minden egyes mondát, mesét stb. ebben a formában olvassak…
Térjünk át magára a katalógusra. A szerző az előszóban megjegyzi, hogy a munka magja túlnyomórészt autentikus folklórszövegek ezreinek az analízisére épül (katalog … „založený na analyze tisíců převážně autentických folklorných textů” 6. p.). Itt azért fölkaptam a fejem: mi az, hogy túlnyomórészt autentikus? Mi indokolta, hogy foglalkozzon kisebbrészt nem autentikus folklóranyaggal is? Már amennyiben meg lehet egyértelműen állapítani egy folklórszövegről, hogy az autentikus-e vagy sem. A későbbiekben kapunk bizonyos (meg kell, hogy mondjam, számomra nem kielégítő) választ, miszerint a szépirodalmi köntösbe öltöztetett mondákat nem emelte be a katalógusába, kivéve, ha azok már eleve nem szerepeltek valamelyik regionális katalógusban (28. p.) Nos, én úgy gondolom, egy új katalógus készítőjének nemcsak joga, de kötelessége is az előzmények kritikai felülvizsgálata, szükség szerinti módosítása. Így járt el például annak idején Stith Thomson az Antti Aarne korábbi katalógusával, majd később a kettejük nevével fémjelzettel Hans-Jörg Uther is. Ha valamit nem tartok autentikusnak, akkor azért mert valamelyik elődöm annak tartotta, nem kell nekem is úgy viselkednem, mintha mégis az lenne.
És itt jönnek a képbe az eredetkérdések: irodalmi, írásos gyökerek vagy a szóbeliség önállósága? A mai szemlélet valahogy az, hogy amelyik szövegnek ismerjük az írásos, nyomtatott, irodalmi forrását, arról kimondjuk, hogy az valóban onnan származik, majd folklorizálódott stb. Minden más, aminek nem tudjuk konkrét forrását: népi, a szájhagyományban létrejött, abban élő stb. Aztán, ha egy adott szövegnek ebből a halmazból valaki mégis megtalálja az írásos forrását, akkor ez a szöveg átkerül abba a másik halmazba, de a többi, aminek nem ismerjük az eredetét, továbbra is megmarad szájhagyománynak. Miközben, ugye, a legtöbb esetben azért az sem bizonyítható hiánytalanul, hogy aminek megvan a nyomtatott forrása, oda vajon nem a szájhagyományból került-e? A mai helyzet magyarán az, hogy amiről nem tudjuk, mikor és hol keletkezett és csak a szájhagyományból származó szövegvariánsai ismertek, az a szájhagyomány. Nagyon hamis, farizeus szemléletmód ez, miközben nehéz mást javasolni…
Jan Lufer (részben) az ún. modern mondákat, városi legendákat is beledolgozta katalógusába. Eljárásának azt a részét nemigen értem, amit a bevezető részben közöl (ám nem indokol), hogy tudniillik néhány száz szöveg állt a rendelkezésére és ebből nagyjából ötvenet épített be a katalógusba. Egyrészt a már ismert típusokhoz sorolva őket, másrészt az általuk képviselt újabb típusok formájában (34. p.). Csak feltételezem, hogy azok a szövegek, amelyeket nemes egyszerűséggel kihagyott a katalógusából, azok mind invariánsok lehettek. Ez sem indokolja teljesen, de némileg magyarázná az eljárást. Egy katalógus elkészítése, használata, sűrűbb forgatásban bukik ki még inkább a műfaj megnevezésének problematikus volta. Miközben lényegében csak a lejegyzés idejének (és részben helyének) figyelembevételével lettek ezek a szövegek összefoglaló néven modern mondáknak vagy városi legendáknak megnevezve, maguk a textusok sokszor egyértelműen más-más, korábban is ismert típushoz tartoznak. Egy példán keresztül be lehet ezt a problémát mutatni. Lufer katalógusának 2.E.130 jelzetű típusa a Zachycený oděv (megfogott ruha), ahogy arra a szerző is rámutat korántsem új típus. Miközben sorra megjelenik a (többnyire) városi környezetben gyűjtött modern mondagyűjteményekben4, a jóval korábbi anyagban is felbukkan5. Szerencsés-e „modern” vagy „városi” mondának, legendának nevezni az efféle történeteket?
A szerző lényegében az 1960-as évek elején kidolgozott, majd 1963-ban egy nagy budapesti nemzetközi monda-konferencián elfogadott, 1964-ben ugyanott megjelent típusrendszert figyelembe véve, de azt alaposan átstrukturálva (a fő csoportok számát csökkentve, korábban önálló csoportként megjelenő mondatípusokat alcsoportokba rendezve) rendszerezi anyagát. Amennyiben összevetjük az 1964-es, nemzetközi típusrenddel6, továbbá Voigt Vilmosnak a Világirodalmi lexikonban megjelent7, és a Bihari Anna által összeállított magyar hiedelemmonda-katalógus anyagával8, akkor szembetűnőek a különbségek:

A tematikai csoportokba, típusokba és altípusokba rendszerezett anyag minden egyes esetben a jelzet után (ami egy, a tematikai csoportot jelölő arab szám, az azt követő, típusokat mutató nagybetű, majd az altípust jelző újabb arab szám kombinációjából áll, Utóbbi viszont egy adott tematikai csoporton belül ötösével emelkedik, hogy a később még a rendszer kiegészíthető, feltölthető legyen), szóval ennek a jelzetnek a feltüntetése után az adott típus szüzséjét hozza, majd annak katalógusokban (nota bene: többnyire mesekatalógusokban mint például Tille vagy az ATU), illetve a feldolgozott mondagyűjteményekben való előfordulásait adatolja.
Jan Lufer hiedelemmonda katalógusa mind a cseh, mind a nemzetközi mondakutatás szempontjából fontos mérföldkőnek tekinthető. Miközben, a dolog természetéből adódóan problémákat is fölvet, mégiscsak a kezünkbe ad egy, a kereszthivatkozások segítségével egészen finom részletekig elvezető, használható rendszert.

Maczkó Mária–Rónai Lajos: „Rózsát ültettem a gyalogútra…” Galga menti népdalok

2. ki­adás. Aszód: Aszód Városi Kulturális Központ 2015, 194 p. ISBN 979-0-801666-18-5

A Galga mente gazdag folklórkincséből, népdalokból és balladákból ad válogatást a most megjelent kötet. A figyelmes olvasó az impresszumot böngészve hamar látja, hogy második kiadásról van szó, erre azonban még csak utalást sem talál a kötet bevezetőjében. Igaz, a bevezető is a régi. Épp csak azt a mondatot hagyták ki belőle, amiben erről olvashatna a szakmai és az érdeklődő közönség. Az akkori, 1990-es előszóban ez áll: „Ez a könyv a Petőfi Múzeum Galga Menti Műhely c. sorozata 3. számaként jelenik meg…” (8. p.) Helyette a mostani kötetben ez olvasható: „Ez a könyv tartalmát tekintve a népdalokra korlátozódik.” (7. p.) Igen azokra, meg népballadákra, ahogyan az a kötetet tagoló fejezetekből kiderül.
No de térjünk még egy mondat erejéig vissza a 2015-ös bevezetőhöz, amelyben ezt is olvashatjuk: „A kötetben előforduló dalok sokszorosa található a Galga mentén, amely egyszer talán napvilágot lát egy sokkal bővebb kiadásban játékszokás-dal egészeként.” Ha felütjük az első kiadás előszavát – eltekintve a teljes mondat ismételt idézetétől –, ott ezt olvashatjuk: „… játék-szokás-dal…” Nos, ez utóbbi meghatározás sem szerencsés, de legalább kevésbé megtévesztő!
A közreadott anyagot mindkét kiadványnál ugyanazon mód tagolták fejezetekre: Parlandó dalok, Karikázó dallamok, Verbunk dallamok, Csárdás és bukós (friss) dallamok, Lagzis dalok, Summás dalok, Katonadalok, Balladák, Szlovák dalok.
Az első kiadás során vétett besorolási hibát a csárdás és bukós, lagzis és summás daloknál korrigálták, így három dal helyet cserélt az új kiadásban. Az újra kézbe vett anyagon a dallamgondozás során, 58 helyen történt módosítás, pontosítás, ami nem kevés, hiszen 129 népdal és 11 ballada található a kötetben.
Sajnos a vidéken élő szlovákok dalai nagyon alulreprezentáltak, mindössze 8-at találhat belőlük az olvasó. A nyolc dal közül hatnak van magyar szövege, kettőt nyersfordításban közölnek magyarul a kötetet jegyzők. Jó lett volna a második kiadást felhasználni arra, hogy legalább jegyzetben tudassák, énekelték-e a dalokat a közölt magyar szöveggel a falubeliek, avagy sem. A szótagszám alapján énekelhetőek, de erről semmit nem lehet tudni továbbra sem. Tudjuk jól, hogy a Galga mente egy magyar–szlovák–német kulturális kontaktzóna, aminek működéséhez fontos adalék lett volna az éneklési szokások megvilágítása.
Az első kiadáshoz viszonyítva – a fent említett fontos javítások mellett – néhány bántó hiba csúszott az újabb kiadványba. Az első és talán legsúlyosabb, hogy az adatközlők neve mellől elmaradt a születési, halálozási év jelzése, ami az 1990-es kiadásban még benne volt. Mindez azért fontos, hogy tudjuk, kiknek, milyen korosztálynak a dalkincséből ad ízelítőt a kötet. Egy mai ellenőrző gyűjtés minden bizonnyal más eredményt hozna.
Ekkor nem jelölték a gyűjtés időpontját, amit most alkalom lett volna pótolni, de az ismételten elmaradt. Továbbra sem tudjuk hát, hogy mikor zajlott a terepmunka. Tervszerűen, záros határidőn belül, vagy évekre elhúzódott, és a gyűjtők anyaga egy későbbi időpontban állt össze kötetté. Mindezt egy újabb bevezetőben lehetett volna közzé tenni.
Az első kiadás fotóit, valószínűleg rossz minőségük miatt újakra cserélték. Így eshetett meg, hogy a borítóra, egy a tematika szempontjából érdektelen fénykép került egy parasztházról, noha nem a népi építészetről szól a kiadvány. Sajnos az új képeket értelmező, magyarázó szövegeket, évszámokat, illetve azok eredetére utaló adatokat, leltári számot is hiába keresi az olvasó. Nem kellett volna egyebet tenni, mint az első kiadás jó szerkesztési gyakorlatát megtartani, tovább gazdagítani. Az sem ártott volna, ha a gerinc nem marad üresen, mert így a kötet névtelenségbe burkolódzik a könyvespolcon!
Így azután a külcsín és a belbecs, finoman szólva, köszönőviszonyban sincs egymással. Kár mindezért, mert nem valószínű, hogy sikerül a közeljövőben a mű egy újabb kiadására pénzt találni.

Novák László Ferenc főszerk.: Hódmezővásárhely néprajza 1–2

Hódmezővásárhely: Német László Városi Könyvtár és Pósa Lajos Gyermekkönyvtár 2015, 1311 p. ISBN 978-963-87406-4-9

A két kötetből álló impozáns vállalkozás egy jellegzetes alföldi parasztváros, Hódme­ző­vásárhely elsüllyedt paraszti kultúrájának kísérel meg emléket állítani. A munka öt nagyobb egységre tagolódik.
Az első blokkot (Anyagi kultúra) a táj, a település és a hagyományos gazdálkodás összefüggéseit kereső és bemutató fejezet nyitja (Novák László Ferenc), amit az építkezést tárgyaló fejezet követ (Dám László). A következőkben a halászatról (Kruzslicz István), a megtermelt javak feldolgozásáról és értékesítéséről (Nagy Vera), illetve a tárgyalt település közlekedéséről, szállításáról és teherhordásáról (Herczeg Mihály) olvashatunk. A blokkot az 1744–1922 közötti hódmezővásárhelyi vagyonleltárak bemutatása, értékelése zárja (Szenti Tibor).
A második blokk (Antropológia, társadalom) nyitófejezete a helyi lakosság antropológiai képét mutatja be (Henkey Gyula), amit a hódmezővásárhelyi társadalom átfogó ismertetése (Varsányi Attila), illetve ugyanennek egy speciálisabb, a történeti és néprajzi adatok tükrében megvalósított feldolgozása, a helyi népesség életének komplex bemutatása követ (Örsi Julianna). A blokkot a hódmezővásárhelyi társadalom perifériális csoportjainak (boszorkányok, tudós emberek, beszállásolt katonák, részegeskedők, kéjelgők stb.) a bemutatása zárja (Szenti Tibor).
A harmadik blokk (Kézműipar), számomra érthetetlen módon leválasztva az anyagi kultúráról, először külön tárgyalja a helyi céhes élet vonatkozásait (Nagy Vera), majd az egyes mesterségeket mutatja be: faművesség (Terendi Viktória), majd külön-külön fejezetben fémművesség, fazekasság, textilipar (Nagy Vera), s végül bőrfeldolgozás (Markos Györgyi). A blokkot Hódmezővásárhely háztartásainak és élelmiszeriparának néprajzi szempontú bemutatása zárja (Herczeg Mihály).
A negyedik, kissé vegyes blokk (Vallás, folklór, népzene) nyitófejezete a helyi népi hiedelemvilágba enged bepillantást (Labancz Gabriella), majd az emberi életfordulókhoz kapcsolódó szokások prezentálása következik (Markos Györgyi). Ez után a helyi római katolikusok vallási néprajzából olvashatunk szemelvényeket (Tomán Zsóka), amit a hódmezővásárhelyi temetők tárgyalása követ (Novák László Ferenc). A blokkot a helyi népköltészet egyes műfajainak rövid szemléje követi (Katona Imre), illetve a népzene, népi hangszerek, zenélési alkalmak bemutatása zárja (Felletár Béla).
Ötödik blokként, Kőszegfalvi Ferenc munkája eredményeként Hódmezővásárhely (teljes?) néprajzi bibliográfiáját kapja kézhez az érdeklődő. A mindösszesen 1069 tételben felsorolt bibliográfiai adatok (ha jól látom) kronológiai rendben sorjáznak, ami – megítélésem szerint – a legszerencsétlenebb megoldás. Használhatóbb lett volna a szerzők szerinti alfabetikus rend, s pláne, akár ehhez a közlési módszerhez kapcsolódó, kis tematikus mutató elkészítése.
Amolyan függelékként kapcsolódik a kötethez Szenti Tibornak a hódmezővásárhelyi Puszta világa, életmódja változásait bemutató tanulmánya.
A reprezentatív kiállítású köteteket, amelyek (a fentebb felsorolt szerzők mellett) Novák László Ferencnek, a kiadvány főszerkesztőjének több évtizedes kutató- és szervezőmunkáját, valamint a két szerkesztő, Nagy Vera és Szenti Tibor munkáját dicsérik, számos fekete-fehér és színes fotó, rajz, térkép teszi még tanulságosabbá.

Pavićević, Aleksandra szerk.: Religija, religioznost i savremena kultura. Od mističnog do (i)racionalnog i vice versa

Beograd: Etnografski institut SANU 2014, 216. p. ISBN 978-86-7587-074-6 /Zbornik Etnografskog Instituta SANU 30./; Đorđević Crnobrnja, Jadranka szerk.: Glasnik Etnografskog instituta. Beograd: Etnografski institut SANU 2014, LXII. évfolyam, 1–2. kötet, 325 p. és 314 p. ISSN 0350-0861

A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia (SANU) Néprajzi Intézetének két fő periodikája van. Az egyik a Gyűjtemény (Zbornik), a másik pedig a tulajdonképpen évkönyvi szerepet betöltő Közlöny (Glasnik). Mindkettő az ötvenes évek eleje óta jelenik meg, és ráadásul mivel a szerb néprajz/antropológia intézményi struktúrája a magyarhoz képest kevésbé „sűrű” (pl. csak egyetlen tanszék van az országban a Belgrádi Egyetemen), mindenképpen a tudományág legfontosabb szerbiai publikációs felületeinek tekinthetők.
A Gyűjtemény címe (Vallás, vallásosság és jelenkori kultúra. A misztikustól a (ir)racionálisig és vice versa) önmagában is utal arra, hogy a vallás különböző konkrét, javarészt populáris formáit vagy általános vonásait kívánták megragadni. Az összesen 14 tanulmány9 öt különböző (balkáni jellegzetességek, anyagi kultúra, identitásformák, keresztény antropológia és folklór/irodalom) témacsoportok szerint rendezte a szerkesztő.
A nem szerbiai olvasó számára a legfontosabb és legnagyobb súlyú szövegek a kötet elején találhatóak, amelyekben főleg nagy vonalakban, de kellő részletességgel van szó a vallásosság szerbiai és régióbeli formáiról. Milica Bakić-Hayden (19–37. p.) pittsburghi kutató írása jó összefoglalása a vallás és szekularizmus viszonyának, amelyben különös hangsúlyt kap a sajátos szerbiai társadalomtörténet és a jugoszláv államiság, illetve az azt követő, máig tartó időszak vallásosságra gyakorolt hatására. A vallás és a nacionalizmus szerbiai, sőt balkáni összefonódása nélkül aligha lehet megérteni az elmúlt 25 év eseményeit, ezen a téren szolgál Bakić-Hayden néhány kulcsfontosságú megállapítással. Aleksandra Pavićević és Ivica Todorović (39–56. p.) szűkebbre vont fókusszal a közelebbi múlt, valamint a mostani szerbiai közéletét jellemzi, ahol a vallásosság a nacionalista és a polgári diskurzusok rendszeres vitatémája, illetve a feltételezett elmaradottság és bezárkózottság okozója az egyéni és a közösségi identitások szintjén egyaránt. Kétségtelen, hogy Szerbia nemzetközi megítélését még ma is számos, a kilencvenes évek háborúi által súlyosbított sztereotípia terheli, a szerzőpáros ezzel szemben több kutatás alapján is azt állítja, hogy a szerb társadalom kulturális sokféleségéhez és vallásközi párbeszédhez való viszonya nem negatív, legalábbis jóval sokszínűbb annál, amint a kívülállók vagy a „hiperkritikusok” gyakran gondolnák. Hasonló árnyalt képeket kapunk a kötetben Mihailo Smiljanić (a hitoktatás és a diákok viszonya; 73–84. p.) és Milesa Stefanović-Banović (vallási tárgyhasználat; 115–125. p.) javarészt kérdőíves felmérésekre épülő szövegeiből is.
Érthető módon mindegyik „hazai” írásban külön problémaként jelenik meg a Szerb Pravoszláv Egyház, az ortodoxia és a társadalom viszonya, legyen szó ennek a problematikus mivoltáról, vagy különböző speciálisabb témákról. Todor Mitrović (87–103. p.) az elmúlt évtizedek szerb egyházi festészetének látszólag „mozdulatlan” stílustörténetéről nyújt áttekintést, Zvezdana Ostojić, a belgrádi egyetem hallgatója (159–171. p.) pedig Nikolaj Velimirović, a XX. századi szerb ortodoxia egyik legnagyobb hatású alakjának keresztény antropológiáját igyekszik jellemezni.
Povedák István (143–156. p.) szegedi kutató angol nyelvű tanulmánya képviseli a magyar szakmát, amely a jelenkori keresztény-újpogány szinkretizmust foglalja össze töményen, számos esetet feldolgozva. A témában kevésbé jártas kutatóknak is jó szolgálatot tehet a keresztény és az újpogány oldalakat egyaránt vizsgáló kiváló írás, és csak sajnálni lehet, hogy a tanulmánykötetben nem olvashatunk hasonló szerb és balkáni párhuzamos jelenségekről. Különös színfolt Katerina Seraїdari (105–114. p.) francia kutató tanulmánya is, amely különböző görög példák segítségével mutatja be, hogy a tárgyhasználatban mennyire ingatag a határ a szakrális és a profán jelentések között, legyen szó akár az ikonokról vagy közönséges tárgyakról.
Téma tekintetében nagyon fontos, a kidolgozottság szintjén viszont már kevésbé sikerült szöveg Dragana Radojičić (129–141. p.) munkája, amely a Kotori-öbölbe irányuló korábbi és jelenkori orosz migrációkkal foglalkozik, azon belül külön kiemelve a Herceg Noviban felújított orosz temető jelentéseit. A bizonyos szempontból egyre tartósabb montenegrói orosz jelenlét számos izgalmas kérdést vethet fel, a következő években várhatóan több balkáni kutató is fog foglalkozni a vizsgálatukkal.
A folklór, az irodalom és a vallás összefüggéseit az utolsó blokkban Milina Ivanović Barišić (szerb ünnepnapi üdvözleti formák a múltban és a jelenben; 175–185. p.), Nina Aksić (a harang mint folklór-motívum a szerb költészetben; 187–199. p.) és Đurđina Šijaković (a hegyek kultikus jelentése a görög hitvilágban és mitológiában; 201–216. p.) tanulmányai boncolgatják. Mindegyik kellően jól használható áttekintés, különösen igaz ez Ivanović Barišićra, amikor a főleg régebbi szerb népi gyakorlatokat foglalja össze néhány oldalban.
A fő publikációs fórumnak tekinthető kétkötetes10 Közlöny 32 tanulmányt és több kisebb írást tömörít. Az intézet által a migráció témájában szervezett 2014 végi kerekasztal/konferencia (l. a Krónika szekcióban a konferenciáról szóló beszámolót) okán a Közlöny kiemelt témája is a migráció lett, amely két arányos blokkra osztva foglalja el a kötetek első részeit. Mivel a Balkánon az elmúlt évtizedekben mindig jelentős méretű népmozgások folytak (gondoljunk csak a nyolcvanas évek óta a vajdasági magyarokat nagyban érintő különböző emigrációs hullámokra), ezért a tematika nem szorul különösebb indoklásra.
A magyar kutatók számára különösen érdekes lehet Biljana Sikimićnek (I, 15–32. p.), az akadémiai Balkanológiai Intézet szakemberének írása, amely a dél-koszovói római katolikus kegyhely, Letnica közelmúltbeli alakulástörténetét taglalja. Habár a zarándoklatok és búcsújárások kontextusának csak egy-egy nyelvészetileg is releváns részét boncolgatja bővebben, a kegyhely koszovói háború utáni fokozatos újjáéledése és nemzetközivé válása mindenképp figyelemre méltó példának minősül. A további tájékozódás a bőséges bibliográfiából lehetséges. Szerb részről Miroslava Lukić-Krstanović (II, 15–33. p.) angol tanulmánya tartható talán a legfontosabb szövegnek, amely az akadémiai Néprajzi Intézet migrációkutatásait foglalja össze, különböző paradigmák szerint osztva fel az egyes irányzatokat. Ennek köszönhetően egy speciális, de általános érvényű tudománytörténetet is megismerhet az olvasó.
Petko Hristov (I, 33–48. p.) bolgár kutató sokoldalú és a kisebbségkutatásban is fontos példának minősülő, az odesszai bolgár közösség körében végzett egyszerre kvalitatív és kvantitatív terepmunkát. Az angol nyelvű tanulmány érzékletesen mutatja be az Ukrajna és Bulgária közt ingadozó identitásbeli kérdéseket. Hasonlóan izgalmas téma az eredetileg délnyugat-koszovói gorani népcsoportról szóló két tanulmány, mindkettő a kutatásukkal már régóta foglalkozó Jadranka Đorđević-Crnobrnja (I, 261–274. és II, 35–47. p.) tollából származik. Míg az első kötetben a tradicionális gorani esküvő emlékezete, illetve jelentésváltozásai a fő téma, addig a másodikban a migrációtörténetüket foglalja össze. Mivel mára több közösségük szinte teljesen megszűnt Koszovón, Đorđević-Crnobrnja főleg Belgrádba települt adatközlőkkel végezte el a kutatást.
A Balkánon áthaladó idei menekülthullám utólag különös jelentőséget kölcsönöz három írásnak. Patrizi Riso és Caterina Mazzilli (I, 49–65. p.) olasz kutatók ha nem is néprajzi igénnyel, de jól felhasználható módon foglalták össze angolul az olaszországi menekültpolitika jog- és alakulástörténetét. A felvetett calabriai helyi példák pedig folyamatosan kiváló terepet biztosíthatnak az etnográfusoknak/antropológusoknak. Némileg hasonló módon, de már több néprajzi érzékenységgel írta meg Marta Stojić Mitrović (I, 67–83. p.) a szerb menekültpolitika jellemzőit (amely alatt az Európán kívülről érkező menekülteket kell érteni, nem a délszláv háborúk okozta népmozgásokat). A szintén angol nyelvű szöveg több konkrét esetet is részletez (hely híján és a cél miatt sajnos igazi néprajzi mélység nélkül), átfogó alapszövegnek jól megfelel. Elméleti igényességét és történeti mélységét tekintve a horvát Duško Petrović (II, 49–65. p.) tanulmánya kiválóan dolgozza fel a menekülti mivolt és az újkori állami rendszerek összefüggéseit. Az önéletrajzi részekkel tarkított (a szerző Szarajevóból menekült el az ostrom alatt) írás nagyon hasznos módon helyezi a modernitás kontextusába a kérdéskört, felvillantva a kilencvenes évek specifikus délszláv tapasztalatait is.
Habár leginkább a szerb néprajz, antropológia és földrajz tudománytörténete iránt jobban érdeklődő olvasóknak szól a szöveg, Mladena Prelić (II, 83–97. p.) Jovan Cvijićről szóló tanulmányát mégis érdemes külön kiemelni. A szerb emberföldrajz és az általános tudományosság egyik legnagyobb (és ellentmondásoktól sem mentes) alakjának szellemi öröksége hosszú ideig mélyrehatóan határozta meg a szerb néprajzi kutatásokat, Prelić pedig ennek módját igyekszik tisztázni kellő részletességgel.
A számos, a legkülönbözőbb témákat feldolgozó szövegek közül említsük még meg a szlovén Jernej Mlekuž (I, 113–129. p.) tanulmányát, amely a táplálkozáskultúra kutatóinak szolgál érdekes adalékokkal. A burekról (a török eredetű, rétestésztából és valamilyen töltelékből álló pite) szóló különféle szlovén diskurzusokat elemzi, amelyekben az étel negatív vagy pozitív jelentéseket kapott, előbbiek esetében határozott muszlimellenes felhangokkal.
Kevés szöveg szól „klasszikus” értelemben vett néprajzi témákról. Ivana Bašić (I, 131–146. p.), az akadémiai Szerb Nyelvi Intézet munkatársa a szláv lélekképzeteket összegzi részletes kidolgozásban, azzal az egyik fő következtetéssel, hogy a test-lélek kettősség nem volt meg a kereszténység előtti szláv hitvilágban. Anđelka Pejović (II, 201–214. p.), a Kragujevaci Egyetem kutatója pedig szerb és spanyol proverbiumokat hasonlít össze úgy, hogy közben a társadalmi értékváltozások törvényszerűségeire is következtet belőlük.
Mindhárom kötet megtalálható és ingyen letölthető az intézet honlapjáról,11 ugyanakkor megesik, hogy az angol vagy más nyelven írt szövegekre cím szerint kell rákeresnünk más szerb adatbázisokban.
Összefoglalásként megállapítható, hogy a kiadványokban rendkívül erőteljes a jelenkori vagy a közelmúltra vonatkozó társadalom-néprajzi/szociálantropológiai témacsoportok jelenléte, míg a „klasszikus” néprajzi kérdéskörök ritkábban jelennek meg, illetve számuk nem nagyobb például a művészettörténet, a szociológia vagy a nyelvtudomány területén mozgó írásoknál. A szövegek többségében fellelhető egy jellegzetes szerbiai mozzanat: néhány kivétel mellett „helyi”, szerbiai és balkáni (ebben az esetben görög, montenegrói, bolgár és horvát) témákról beszélhetünk, ez pedig tudománytörténetileg is könnyen indokolható, lévén a magyarhoz hasonlóan ugyancsak Volkskunde típusú kutatási hagyomány együtt a szerb néprajzban mindig is megbúvó (főként Jovan Cvijićnek is köszönhető) „összbalkáni” igénnyel mindmáig irányt szab a kutatók tájékozódási irányának. Feltűnő a terepmunkán alapuló és érzékletesen megírt „etnográfiák” kevés száma is, amely azonban természetesen nem von le a más típusú kutatások (pl. a nagyon hasznosnak ítélt elméleti, kutatás- és tudománytörténeti összefoglalók) értékeiből. Végül fontos megjegyezni azt is, hogy ha a szerb nacionalizmus valamilyen formáját érintő szövegekről van szó, akkor a szerzők mindig igyekeznek „középutasak” maradni, sőt, esetenként a kritikától sem riadnak vissza.

Radović, Srđan: Beogradski odonimi

Beograd: Etnografski institut SANU 2014, 185 p. ISBN 978-86-7587-075-3 /Etnografski institut SANU, Posebna izdanja, Knj. 81/

Előzetes tudás nélkül is könnyen elképzelhető, hogy milyen összetett, egyszersmind mennyire sajátos társadalmi és kulturális folyamatoknak köszönhetően váltak a balkáni nagyvárosok azzá, aminek ma ismerjük őket. E történetnek számos lehetséges megközelítési módja van, az utca- és térnevek vizsgálata egészen biztosan az egyik legszemléletesebb útja ennek.
A kötet szerzője az akadémiai Néprajzi Intézet kutatója, Srđan Radović, aki már régóta foglalkozik városi antropológiával,12 nem meglepő hát, hogy egy Belgrádi utcanevek című könyv is kikerült a kezei közül. Radović diakronikus feldolgozási módot választott, egy rövid elméleti bevezetővel együtt Belgrád késő középkori történetétől kezdve egészen napjainkig foglalja össze a témát a mintegy 160 oldalas, hat fő fejezetre tagolt főszövegben. Látható, hogy nem vaskos monográfiáról van szó, sokkal inkább egy olyan kötetet vehet kezébe az olvasó, amely gondolatmenetét tekintve egyszerre lendületes és lényegre törő. A törzsanyag már létező történeti kutatások és források vonatkozó részeinek az összefoglalására, különböző városi, önkormányzati adatbázisok, térképek és médiatartalmak feldolgozására épül, emellett főleg a közelmúltról szóló részeknél saját maga által készített interjúkat is felhasznált Radović.
A történeti háttér és az elméleti keretek szempontjából Radović vegyesen használ történeti és antropológiai munkákat. A bevezető fejezetben az utcák és a tér társadalmi és kulturális összefüggéseit boncolgatja néhány jelentős munkán keresztül. Fő referenciapontja az izraeli Maoz Azaryahu elmélete. A kulcsfogalom a „város-szöveg” (city-text), amely egyfajta jelrendszert jelent. Eszerint a „hivatalos” történelem és identitás áthelyeződik a város jelentésmezőjére, amely többek között az utcák nevein keresztül is megmutatkozik. Így kerülnek bemutatásra a múlt uralkodó reprezentációi és az uralkodó társadalmi értékrendszer. Mindehhez Radović hozzáteszi: „…a névadás és átnevezés, a látszólag örök fizikai környezet állandó átalakulása az emlékezetpolitika egyik legerősebb és legellentmondásosabb eszközét jelenti, és a múlt átalakításának egyik leginkább explicit eljárásmódja” (19. p.). Ezzel kapcsolatban felhívja a figyelmet egy dinamikus, kétoldalú folyamatra, amelyet a kommemoráció-dekommemoráció fogalompárosa jellemez. Itt pusztán arról van szó, hogy egy dolog emlékké való alakítása szinte mindig együtt jár egy másik eltörlésével. A szerző az írásban végig alkalmazza az itt sorolt elméleti szempontoknak egyik vagy másik oldalát, mindezt nagyon következetesen és kiegyensúlyozottan teszi, sosem bonyolítja túl velük az elbeszélést.
Radović a fő és alfejezetek címeiben olyan elnevezéseket igyekezett megadni, amelyek mint­egy jelképezik egy-egy korszak lényegét. Így például a török uralom által meghonosított mahala és čaršija fogalmakkal illeti a kora modern állapotokat. Ezek a köznyelvi fogalmak szemléletes keresztmetszetei a sajátos balkáni nagyvárosi modell kialakulásának Szerbiában, ahol az egy ideig rendkívül erős orientális városi kultúra mellett fokozatosan túlsúlyba kerültek a nyugat-európai, utóbb pedig a szocialista realista és sajátos jugoszláv modernista hatások.
Hosszan lehetne idézni és boncolgatni négy történeti („Mahalak és čaršijak. Kora modern kor” 25–46. p.; „Utcák és sokakok. Szerbia (jövendő) fővárosa” 47–81. p.; „Sugárutak és járdák. Az első Jugoszlávia fővárosa” 82–100. p.; „Felújítás és kiépítés. [Új] Belgrád” 101–125. p.) és egy jelenkori („Hagyomány átalakulásban. Poszt-város” 127–169. p.) fejezet lényegesebbnél lényegesebb megállapításait. Radović minden egyes kiválasztott korszak kapcsán az alapvető történeti tendenciákat is felvázolja, értve ez alatt a mindenkori politikát és a várostörténetet. Egy-egy jelentősebb átnevezési hullám esetében tételesen felsorolja az utcaneveket és/vagy külön elemzi, hogy miért és mire változtak meg az egyes elnevezések.
Belgrád története különösen összetett 1688 (a török fennhatóságot megszüntetve ekkor vette be a szövetséges haderő először a várost) és 1867 (a török és muszlim lakosság végleges elvándorlása) között. A szerb főváros számos alkalommal volt hadszíntér vagy éppen politikai alkuk tárgya, nem nehéz elképzelni, hogy ez különösen a nemzeti mozgalmak idején milyen intenzív térhasználati változásokkal és átnevezési hullámokkal járt. Már a 18. század eleji osztrák és török uralmak váltakozása is komoly hatással volt a városképre és egyes elnevezésekre, valódi nemzeti-etnikai indíttatású átnevezéssel viszont legelőször 1847 és 1848 környékén számolhatunk, amikor a döntéshozók megpróbálták felhasználni az első szerb felkelés (1804–1813) vezetőinek és fontos személyiségeinek neveit. Ez akkor csak korlátozottan sikerült, viszont érthető módon a századforduló felé haladva mindinkább a nemzeti indíttatás vált a domináns tendenciává. Ezt az időszakot erőteljesen jellemezte a török múlt emlékeinek felszámolása mind az elnevezések, mind az építészeti emlékek terén (az egykori 273 dzsámi és meszdzsid közül ma már csak a Bajrakli-dzsámi áll). Az első világháborútól napjainkig terjedő mintegy száz év többféle történeti minőségben különösen intenzív idő­szaknak tartható. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság létrejöttétől számítva, a szocialista Jugoszlávián és a kilencvenes évek háborús időin át a végül teljesen önállóvá váló Szerbiáig a szerző számos érdekfeszítő jelenséget és tendenciát állapít meg. Különösen szembeötlő, hogy az 1990-től napjainkig tartó időkeret talán a legérzékenyebben feldolgozott része a könyvnek. Radović ezekben az esetekben interjúkat is készített különböző döntéshozókkal, így az egyébként nagyon kimérten használt interjúrészleteknek köszönhetően a gondolatmenet kap közvetlen empirikus töltetet is – ráadásul ez az az időszak, amit a szerző személyesen is megélt és megfigyelt, érthető tehát a kidolgozottság, ami azonban szerencsére nem eredményez nagy váltást a régebbi korszakokhoz képest, az anyagkezelés, az elméleti háttér változatlan marad.
A mű talán legnagyobb hiányossága a térképek (és egyáltalán bármilyen illusztrációk) hiánya. Nyilvánvaló, hogy maga a téma szorosan kapcsolódik a térhez, az utcák, terek, városrészek és települések névrendszerét legalább vázlatos módon, de fontos lett volna térképeken is illusztrálni. Különösen a Belgrádot egyáltalán nem ismerő olvasónak jelentene könnyebb feladatot a történeti városrészek helyének (Dorćol, Konsančićev venac, Vračar stb.) bemutatása, a főbb közlekedési útvonalak, illetve a szimbolika terén kiemelkedően fontos utcák és terek (a mai Trg republike, Studentski trg, Ulica Kneza Mihaila stb.) pozíciójának érzékeltetése.
A gondolatmenet szempontjából néhány helyen túlzottan leíróvá válik a narratíva, de ezt a hibát nehéz kikerülni egy bizonyos szempontból „repetitív” téma (ugyanazon jelenség folytonos változása egy-egy újabb politikai fordulat hatására) esetében. Erre talán a legjobb példa az, amikor az 1990 utáni utcanévadások kapcsán leírja, hogy Tito nevét a frekventált városi helyszíneken kívül, valójában a Belgrád környéki falvakban (pl. Višnjica, Dobanovci) mindmáig használják utcanévként, míg a fővárosban sietősen eltávolították azokat. Talán ez lett volna a legjobb hely e különbség megmagyarázására (akár a falu-város, tudományosan egyre nehezebben értelmezhető megkülönböztetésén keresztül), illetve jelezni kellett volna, hogy egy rövidebb tanulmányban megfelelően fel is lehetne dolgozni ezt az eltérést (akár a falvak tisztviselőit és lakosait is megszólítva).
Az említett „repetitív” jelleg, illetve az elemző hangnem időnkénti elhomályosulása az antropológiai/néprajzi igényű szempont- és fogalomrendszer rovására is megy, bár ez nem igazán von le a tudományos értékből. Legalábbis az évszázadok összefoglalása során nem mindig dönthető el világosan, hogy itt egy szaktörténeti munkával, történeti néprajzzal és antropológiával, esetleg egy sajátos helytörténettel van-e dolgunk. Ha a valamilyen interdiszciplinaritás hatásának tartjuk ezt a jelenséget, akkor a fenti dilemma veszít a súlyosságából, egy-egy határozott mikrotörténeti vonatkozás pedig (pl. a törökök által uralt Belgrád esetében) színesítette volna a szöveget.
Utolsó kritikai meglátásként jegyezzük meg, hogy hiányzik a minél teljesebb regionális összehasonlítás. Különösen a posztszocialista névadási gyakorlatoknál Radović ugyan számos izgalmas párhuzamot említ a régióból (a szakirodalmi tájékozottsága tehát helytállónak tűnik), mégsem szánja rá magát, hogy egy utolsó, összehasonlító fejezetben ezeket valamilyen módon szintetizálja. A probléma természetesen sokkal nagyobb ennél, hiszen voltaképpen a teljes négy és fél évszázadnyi változástörténet során érdemes lenne ezt megtenni, ugyanakkor megfelelő érvekkel le lehetne választani erről az 1990 után következő időszakot, amely egyben új távlatot is nyitna a kötet végén. Radovićnak a téma iránti elhivatottságát nézve azonban joggal bízhatunk abban, hogy a jövőben ezt meg is fogja tenni.
A kritikai megjegyzésekből jól látszik, hogy nem a szöveg szakmai minőségével vannak alapvető problémák. A kötet legsebezhetőbb pontjai a „hiányok” – a térképek, a regionális összehasonlítás, egy-egy sajátos probléma hosszabb kibontása, és talán a kicsit szélesebb körű néprajzi/antropológiai fogalomkészlet. Mivel javarészt puszta „hiányokról” van szó, egy későbbi munkában, vagy akár e kötet újrakiadása során Radović pótolhatja is ezeket.
A szöveget a kiegyensúlyozott, a legkevésbé sem mesterkélt tudományos stílus teszi könnyen olvashatóvá. Gyakorlatilag középfokú szerb nyelvtudással megérthető minden nagyobb értelmezési gond nélkül. A könyv végén egy kétoldalas angol nyelvű összefoglaló is található.
A kötet ugyan még természetesen forgalomban van (500 példányban jelent meg), viszont ezen felül ingyen letölthető a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Néprajzi Intézetének honlapjáról,13 így a szerbül olvasó kutatók könnyen hozzáférhetnek. Végül a leírtak alapján talán szükséges lenne a kötet jövőbeli magyar nyelvre való lefordítása is, hiszen valóban jó bevezetés Belgrád történetéhez és néprajzához.

Scholl-Schneider, Sarah: Mittler zwischen Kulturen. Biographische Erfahrungen tschechischer Remigranten nach 1989

Münster–New York–München–Berlin: Waxmann 2011, 279 p. ISBN 978-3-8309-2574-3 /Schriftenreihe der Kommission für deutsche und osteuropäische Volkskunde in der Deutschen Gesellschaft für Volkskunde e. V. Band 94./

A második világháborút követő népmozgások következményeivel alighanem még sokáig és sok tudományos diszciplína fog foglalkozni. Először az volt a téma, hogyan tudnak ezek a más országokból Németországba vagy Ausztriába telepített németek, vagy máshonnan Magyarországra telepített magyarok, illetve Kelet- és Délkelet-Európa különböző területeiről Szlovákiába telepített, települt, vagy egyszerűen érkező szlovákok stb. stb. beilleszkedni az anyanemzet mindennapjaiba, hogyan sikerült (vagy nem sikerült) a reintegráció (ami voltaképpen nem is volt re-). Rengeteg hasznos tanulsággal szolgáltak ezek a kutatások, ám most, a rendszerváltást követően további lehetőség, feladat előtt áll, állhat több tudományág is. A fél évszázad alatt szőlőföldjüket elhagyóak (vagy azok leszármazottainak) egy része visszatér vagy a visszatérés gondolatával foglalkozik. Mi várja őket az új óhazában? A beilleszkedés ebben az esetben sem egyszerű! Erről győz meg bennünket Sarah Scholl-Schneider könyve. A szerző, aki európai etnológiát tanult Brünnben és Regensburgban, majd ugyanebből doktorált is, az 1989-es rendszerváltást követően a Csehországba visszatérő korábbi cseh emigránsok (korabeli szóval: disszidensek) körében végzett kutatásokat, alapvetően az ún. életrajzi módszer alkalmazásával. A szerző mindösszesen 22 saját interjút készített, emellett különféle archívumokban tárolt, mások által készített oral history-interjúkat, illetve forrásként, értelmezési segédanyagként az emigráns sajtót, az emigránsok emlékiratait, az emigráns lét irodalmi feldolgozásait stb. is felhasználta. A megkérdezett riportalanyok különböző időszakokban (1945, 1948 után, az 1960-as évek végén, illetve 1989 előtt) hagyták el az akkori Csehszlovákiát, tehát a befogadó országokban különböző szinten és mélységben sikerült integrálódniuk. Amikor a rendszerváltás után a hazatérést választották, a legtöbb esetben (tehát lényegében függetlenül az idegenben eltöltött évek, évtizedek számától) az itthonmaradottak részéről erőteljes antipátiába ütköztek. Szándékaik szerint szinte mind azzal a céllal érkezett, hogy bizonyos fokú közvetítő szerepet vállaljon az óhaza és a nyugati világ között, de ezek a kísérletek (főleg a helybéliek bizalmatlansága okán) nagyon sok esetben zátonyra futottak.
A szerző tehát nem az egyszerű emberek életútját, sorsának alakulását tanulmányozta, ahogy azt a korábbi reintegrációs folyamatokat vizsgáló német, magyar, szlovák stb. kutatók tették, hanem az elit beilleszkedési, illetve egy új elit kialakításának / kialakulásának a lehetőségeit, nehézségeit. Nehéz megítélni, hogy ennyi (a származási helyet, az emigráció és a reemigráció idejét, a szakmai háttereket illetően meglehetősen szórt adatközlői bázis alapján nyerhető) adat alapján mennyire szabad általánosítani. Mindenesetre úgy tűnik, hogy ez a beilleszkedés nem csak a több generációnyi távolságból gyakran nem is ugyanarra a helyre, nem is ugyanabba az etnikai közegbe „visszatérő” egyének számára okoz / okozott nehézséget, hanem egy adott konkrét személynek a konkrét (valóban!) óhazába, a szülőföldjére való visszatérése esetében is.
Tágabb térségünk tele van ilyen és hasonló jelenségekkel. A könyv, miközben konkrétan nem rólunk szól, áttételesen bennünket is megszólít…

Uther, Hans-Jörg: Deutscher Märchenkatalog. Ein Typenverzeichnis

Münster–New York: Waxmann 2015, 757 p. ISBN 978-3-8309-3332-8

A vállalt munkák jelentőségét és súlyát tekintve nyugodtan mondhatjuk, hogy nem sokkal az után, hogy az esseni egyetem mesekutató professzora, 2010 és 2015 között a Göttingeni Tudományos Akadémia Enzyklopädie des Märchens munkacsoportjának a vezetője, Hans-Jörg Uther közreadta a nemzetközi népmese-katalógus átdolgozott és aktualizált változatát1, majd a Grimm fivérek mesegyűjteményének kommentárkötetét2, most egy újabb alapművel „lepte meg” a mesekutatásban érintett kutatókat, és úgy általában a mesekutatás iránt érdeklődő olvasókat. Bármennyire is meglepő, de a mesekutatás (legalábbis egyik) hazájában, Németországban még nem készült nemzeti mesekatalógus. Készültek mesekézikönyvek (az Utheréin túlmenően is), egyrészt az aprólékos Grimm-kutatáshoz kapcsolódva3, másrészt az általános mesekutatáshoz is4, de az egész német szóbeli (és írásbeli) meseanyag rendszerezésére még senki nem vállalkozott5.
Mondhatnánk, épp ideje volt már bizony, meg másrészt azt is mondhatnánk, hogy könnyű dolga volt Uthernek, hiszen a fent említett vállalkozások után, azok tapasztalataira, az abból adódó mérhetetlen anyagismeretre támaszkodva könnyedén megcsinálhatta már ezt a katalógust. Nyilvánvaló, hogy volt mire építkeznie, de ha megnézzük ezt a kézikönyvet, be kell látnunk, akárhonnan is indult a szerző, emberes munkát tett le az asztalra.
Nagyjából az 1800 és 1990 közti időszakban megjelent német nyelvű6 mesegyűjtemények feldolgozásával, és nem csak a kimutathatóan a szóbeliségből lejegyzett, hanem a különféle írásos, nyomtatott forrásokban szereplő változatok bedolgozásával is a német nyelvű meseanyagról (aminek ily módon több mint 1100 típusát sikerült meghatározni) nyújt komplex képet a katalógus. Maga a szerkezet nagy vonalakban megfelel a nemzetközi mesekatalógusénak, s ily módon részben a Magyar népmese katalógusénak is. Uther hat típuscsoportba sorolja anyagát: Tündérmesék (Zaubermärchen); legendamesék és más vallási tárgyú történetek (Legendenmärchen und andere religiöse Geschichten); novellamesék (Realistische [novellenartige] Erzählungen); rászedett ördög mesék (Geschichten vom dummen Unhold / Riese, Teufel); tréfák és más humoros elbeszélések (Schwänke und andere humoristische Erzählungen); lánc- és formulamesék (Ketten- und Formelmärchen). A típusszámot (a nagyjából 170 új típust, az újraszámozást elkerülendő a legközelebb álló típus csillaggal ellátott számával jelöli) egy rövid szüzsé követi, majd egy-egy típushoz viszonylag nagyszámú, kategóriákba sorolt információ társul (ismert forrás, irodalom / variánsok, katalógusok stb.). Noha a feldolgozás nagyjából az 1800-tól publikált meséket tartalmazza, az egy-egy típushoz tartozó korábbi források is megjelennek az egyes tételeknél. A kötetet a feldolgozott irodalom jegyzékén túlmenően az új, illetve megváltozott típusok listája, egy, a Stith Thompson-féle Motif-Index7 egyes tételeihez kapcsolódó német típusszámok jegyzéke, illetve név- és tárgymutató zárja, ami lényegében maga is anyag- és motívummutatónak is fölfogható. Segít­ségével mesei szereplők, helyszínek, cselekmények, tárgyak stb. irányából kereshető ki egy-egy mesei anyag. Hans-Jörg Uther munkája megkerülhetetlen kézikönyv lesz a kelet-közép-európai népek elbeszélőkultúrájával, mesekincsével foglalkozó kutatók számára is, hiszen segítségével az összehasonlító vizsgálatok során könnyen kikereshető, jól adatolt, megbízható információkhoz lehet nagyon gyorsan hozzájutni.

Musaeum Hungaricum

A szlovákiai magyarság tárgyi emlékei és ezek múzeumi dokumentációja
Konferencia, tanulmánykötet és vándorkiállítás

A magyar kulturális értékek jelentős része a szlovákiai múzeumok műtárgygyűjteményeiben található meg. A mai Szlovákia területén a 19. században létrejött néhány múzeum mellett a 20. század folyamán szép számban alakultak további múzeumi intézmények. A szlovákiai magyarság tárgyi emlékei megőrzésének szempontjából nagy jelentőséggel bírnak az országos, regionális, városi, községi múzeumok, illetve egyesületi és magángyűjtemények. Az itt található műtárgyak feldolgozása a múltban nem mindig valósult meg rendszeresen és koordináltan. Az utóbbi évtizedek folyamán egyes dél-szlovákiai múzeumok szorgalmazására sor került egy-egy részterületen közös tevékenységre, melynek célja leginkább kiállítás, konferencia, kutatás megvalósítása volt.
A somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet 2002. november 22-én székházában A szlovákiai magyar kultúra dokumentációjának feladatai címmel egynapos konferenciát rendezett, amelyen hazai szakemberek vettek részt. A muzeológusok szekcióját 9 szlovákiai múzeumokban magyar, illetve magyar vonatkozású anyagokat kezelő szakember alkotta, akik egy a szlovákiai magyar muzeológiai kutatások összehangolásának szükségességére irányuló javaslatot fogalmaztak meg. A javaslatban egyértelműen kifejezésre jutott a múzeumi szakterületeken belüli csekély együttműködés és az együttműködés intenzitásának növelésére való igény. Ennek kapcsán a résztvevők javasolták egy irányító, tanácsadó szervezet létrehozását, amely néprajzi, régészeti, történeti és művészettörténeti bizottságokban a szakmai kommunikáció, a gyűjteményelemzés, a kutatási programok, a műtárgyvédelem, a muzeális kiállítások előkészítésének és vándoroltatásának összehangolása területein fejtene ki tevékenységet. A javaslat egy szeletének megvalósítását vállalta fel a Mátyusföldi Muzeológiai Társaság, amely 2003-tól évente egyszer (hagyományosan október harmadik harmadában) somorjai helyszínnel egynapos muzeológiai konferenciát szervez a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet és a Galántai Honismereti Múzeum együttműködésében. A konferenciákon, melynek központi témája a szlovákiai magyarság tárgyi emlékeinek feldolgozása a múzeumi szakmunka eszközeivel, régészek, történészek, művészettörténészek, néprajzkutatók mutatják be a szakmai gyakorlatuk során elért eredményeket. Ezek főbb területei a múzeumok és a galériák régészeti, történeti, művészettörténeti és néprajzi műtárgygyűjteményeinek gyarapítása, kutatása, feldolgozása, restaurálása és bemutatása. Az éves rendszerességgel megrendezésre kerülő konferenciák célja a szlovákiai múzeumokban és galériákban található magyar kultúrtörténeti emlékek megismertetése a szakemberek és a kultúra iránt érdeklődő nagyközönség számára. A konferencia éltetője az az állandó és szorgalmas muzeológusközösség, amely a szlovákiai múzeumokban és más közgyűjteményi intézetekben a magyarok tárgyi emlékeinek kutatásával, gondozásával, megőrzésével, feldolgozásával és bemutatásával foglalkozik.
Az első konferencia 2003. október 28-án A magyar muzeológiai tevékenység aktuális kérdései Szlovákiában címmel valósult meg. Ezen a konferencián számba vettük azokat a múzeumi intézményeket, amelyek munkatársai állandó potenciális résztvevői lehetnek az elkövetkező években megrendezésre kerülő konferenciákon. A további közös munka eredményes összehangolása érdekében a konferencia résztvevői létrehozták a Szlovákiai Magyar Múzeumi Kollégiumot, amelynek munkájában a kezdetekben 11 múzeum szakemberei vettek részt. Az elmúlt 12 év alatt 26 szlovákiai és 4 magyarországi közgyűjteményi intézmény, kutatócsoport munkatársai mutatták be szakmai eredményeiket az évi rendszerességgel megvalósuló konferenciákon. 2004-tól a konferenciák állandó címe MUSAEUM HUNGARICUM. A szlovákiai magyarság tárgyi emlékei és ezek múzeumi dokumentációja, s így e néven 2015-ben már a XII. sorszámú konferencia megrendezésére került sor. A konferenciák, amelyek magyar és szlovák nyelven zajlottak, teret adtak tehát a szakmai sikerek bemutatására, kellemes környezetben helyet nyújtottak a magyarság tárgyi emlékeivel dolgozó szakemberek és a téma iránt érdeklődők éves találkozására. A konferenciák résztvevőit neves személyiségek is köszöntötték. Az első konferencia előadói között szerepelt Vígh Annamária, a Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Múzeumi Szakosztályának vezetője, aki a magyarországi muzeális intézmények helyzetéről tartott előadást az ágazati irányítás szemszögéből. Ezen a konferencián a jelenlevők Balázs Györgynek, a budapesti Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettesének, a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesü­let elnökének előadásában megismerkedhettek a magyarországi és az európai múzeumi egyesületek tevékenységével. 2005-ben a konferenciát a szlovákiai múzeumok helyzetét értékelő előadásával köszöntötte Bíró Ágnes, a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériumának államtitkára. A 2006-ban megvalósult konferencián Paládi-Kovács Attila és Mohay Tamás a Magyar Néprajzi Társaság kiadványaiból álló csaknem félmillió forint értékű könyvcsomagot adtak át a szlovákiai múzeumi intézmények könyvtárainak. A 2007-ben megrendezett konferencián a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület és a Szlovákiai Múzeumi Szövetség képviselőinek szakmai találkozójára került sor. A tizedik Musaeum Hungaricum címmel megvalósult rendezvényünk támogatója volt Somorja városa, s ezen a konferencián jelen volt Bárdos Gábor, a város polgármestere is. E jubileumi konferencia részvevőit kö­szön­tötte Tibor Mikuš, a Nagyszombati Kerületi Önkormányzat elnöke és Kvarda József alelnök. Konferenciáinkat jelenlétével gyakran megtisztelte a Magyar Köztársaság Pozsonyi Nagykövetségének képviselője is, Szesztay Ádám, illetve Sándor Zoltán személyében.
A 2013-ig megvalósult konferenciákon elhangzott előadások anyagából készült tanulmányok (szám szerint 89 írás) az azonos című tanulmánykötet 2006–2014 között kétévente megjelent öt kötetében olvashatóak. A tanulmánykötetek egyidejűleg két nyelvi verzióban (értsd: önálló szlovák és önálló magyar nyelvű kötetek), az egyes tanulmányok végén angol összefoglalóval jelentek meg.
Az eddig megjelent kötetekben több tanulmány foglalkozik a múzeumi gyakorlat módszertani kérdéseivel. Az első kötetben Kovács Eszter, az Érsekújvári Honismereti Múzeum (2006-tól Érsekújvári Thain János Múzeum) régésze a 2002/49 sz. műemléki törvény applikálásáról ír a régészeti kutatásokra és a régészeti múzeumi gyűjteményekre vonatkozóan. A történeti muzeológia elméleti kérdéseivel és szerepével, a szlovákiai magyarok közösségfejlesztésének, identitásőrzésének problematikájával Gaucsík István három tanulmányban foglalkozik. A múzeumok küldetéséről és szerepváltozásáról társadalmunkban e sorok írója közöl írást a konferencia 10. évfolyama alkalmából. A tanulmányok egy része témájuk szerint a régészetben, a történeti, a művészettörténeti és a néprajzi kutatásokban elért legfrissebb eredményeket érinti. Nevizánszky Gábor, a Szlovák Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének a munkatársa Hont megye és Bodrogszerdahely honfoglalás kori temetői feltárásának eredményeit mutatja be egy-egy dolgozatában. Paterka Pál és Pálinkás Tibor az ipolysági Boldogságos Szűz Mária Prépostság kutatásának történetét írja le a kezdetektől egészen a leletekből és a történeti adatok alapján megszületett kiállítás bemutatásáig. Az ipolysági Honti Múzeum és Simonyi Lajos Galéria más intézményekkel együtt 2008–2009-ben régészeti kutatást valósított meg az Ipolyság északnyugati peremén fekvő Őrhegyen. A kutatás eredményeit a kézművesipar tevékenységének emlékeit kiemelve ezen az Ipoly menti bronzkori lelőhelyen Pálinkás Tibor múzeumigazgató régész mutatja be. A dunaszerdahelyi Boldogságos Szűz Mária-templom kriptájának régészeti kutatásáról részletes beszámolót közöl Paterka Pál, a Nyitrai Kerületi Műemléki Hivatal régésze. További régészeti tanulmányában a Zsitva alsó folyásánál fekvő Hetény középkori településszerkezetét vázolja fel az eddigi régészeti kutatások eredményeinek és a szakirodalom alapján. Középkori műemléképületek bemutatására kerül sor úgyszintén Paterka Pál tollából, aki egy-egy írásban Hont vármegye reneszánsz építészetével, valamint a komáromi és az érsekújvári járások területén található román kori szakrális emlékekkel foglalkozik. Csuthy András, a komáromi Duna Menti Múzeum fiatal régésze a múzeum által megvalósított régészeti és történeti kutatások eredményeit taglalja egy rövid összegzésben. Tőketerebes műemlékeivel és a hozzájuk kapcsolódó neves személyekkel ismerkedhetünk meg nemes Andronikustól Andrássy Gyuláig Ján Chovanec, a Tőketerebesi Honismereti Múzeum (jelenleg Dél-Zemplén Múzeuma és Kulturális Központja) régészének írásában. Novák Margaréta, a lévai Barsi Múzeum régész-történésze tanulmányában Dobó István lévai kapcsolatait, a 16. századi törökverő kapitány személyének történeti jelentőségét ismerteti. Uršula Ambrušová, a kassai Kelet-szlovákiai Múzeum történésze rendszeresen végzett kutatómunkája nyomán több tanulmányban a céhtörténetet dokumentáló, a múzeum elsősorban magyar nyelven íródott anyagáról kapunk képet. Ilyenek a céhszabályzatok, a fazekascéh és a kassai ötvösök írásos emlékei, a kassai borbélyok legénycéhének szabályzata 1557-ből, Vayda Márton 1655-ös armálisa, valamint a 17–19. századi céhélet vitákat és panaszokat tartalmazó írott forrásai. Levéltári kutatásainak eredményeit mutatja be Gaucsík István tanulmányában, amely a Dunaszerdahelyi Járási Ipartársulat 1920–1949 közötti levéltári anyagával foglalkozik.
Olvashatunk írásokat régi és új múzeumok és múzeumi gyűjtemények létrejöttének történetéről és a hozzájuk kapcsolódó tevékenységről. Szabó Haltenberger Kinga művészettörténész egy-egy dolgozatában 2006-ban ismerteti a Szabó Gyula Emlékház létrehozásának tervét Losoncon, majd 2012-ben a megvalósítását, aktív, sikeres tevékenységét és terveit. Pusko Gábor néprajzkutató tollából ismerkedhetünk meg az utóbbi néhány évtizedben Tornalján zajló múzeumalapítási kísérletekkel. A rimaszombati székhellyel működő Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Tudományos Gyűjteményei megalakulásának körülményeiről és állandó kiállításáról B. Kovács István, az intézmény vezetője ír. A 2010 elején megnyílt Szenci Városi Múzeumot Strešňák Gábor, a múzeum vezetője mutatja be. Pálinkás Tibor az ipolysági Honti Múzeum megalakulásának 110. évfordulója alkalmából emlékezik a helyi múzeumalapítás körülményeire a korabeli források tükrében. Patrik Derfiňák, az Eperjesi Egyetem Bölcsészettudományi Kara Történeti Intézetének történésze dolgozza fel az Eperje­sen a 19. század első felében létrehozott első muzeális gyűjtemény történetét. A Szlovákiai Magyar Cserkészek Cserkészgyűjteményének tevékenységével és jövőbeni terveivel is megismerkedhetünk Csémi Szilárd – Kismedve, a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség ügyvezető elnökének a közleményében.
A kötetekben megjelent legtöbb tanulmány egy-egy valamilyen szempontból vizsgált múzeumi gyűjteményt mutat be. A Szlovákiában élő magyar etnikum népi kultúrájának dokumentálásáról a szlovákiai múzeumok gyűjteményeiben, tanulmányában Danter Izabella, a Galántai Honismereti Múzeum néprajzkutatója értekezik. Népi lakóépületekben elhelyezett muzeális jellegű műgyűjteményekről (Garamszentgyörgyi Duba Tájház, Barsváradi Felvidéki Ház, Endrédi magánygyűjtemény) ír Katarína Holbová, a lévai Barsi Múzeum néprajzkutatója. Az Érsekújvári Honismereti Múzeum (2006-tól Érsekújvári Thain János Múzeum) néprajzi gyűjteményében található, a régióban élő magyarság tárgyi emlékeit Gudmon Ilona néprajzkutató, a múzeum igazgatónője mutatja be. A magyar vonatkozású műalkotásokról a szlovákiai galériák gyűjteményében Szabó Haltenberger Kinga ad számot. Uršula Ambrušová egyik írásában a kassai Kelet-Szlovákiai Múzeum gyógyszerészeti gyűjteménye kialakulásának történetét és összetételét írja le, egy másikban pedig egy ismeretlen, 19. századi kéziratos könyv diplomatikai elemzését adja közre. A lévai Barsi Múzeum műtárgygyűjteményéből megismerkedhetünk Novák Margaréta tanulmányában a céhes emlékekkel, Zuzana Ivanická, a múzeum néprajzkutatója dolgozatában a népi ezüst ékszerek kollekciójával és Katarína Holbová írásában Taby Ica, a lévai aranyónix termékek formatervezője munkásságának múzeumi dokumentációjával. Katarína Holbová egy másik írásában számot ad a múzeum gyűjteményében található, az elpusztult Mohi faluból származó néprajzi emlékekről. A komáromi Duna Menti Múzeum (2002–2007 között a Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma) munkatársa, Fehér Csaba írást közöl Kultsár Istvánról és a róla elnevezett, felújított múzeumi könyvtárról, Sipos Anna néprajzkutató pedig egy restaurált komáromi festett ládáról és a ládakészítés helyi hagyományairól. Agócs Attila, a losonci Nógrádi Múzeum és Galéria néprajzkutatója (jelenleg Fülek város polgármestere) a múzeum gyűjteményében található losonci szűrszabómesterség tárgyi emlékeit mutatja be. Kerényi Éva, a rimaszombati Gömör-Kishonti Múzeum történésze előadásaiban bemutatta a múzeum egy-egy gyűjteményes kollekcióját. Tanulmányt írt a serkei Gömöry család hagyatékáról, s a múzeum fennállásának 130. évfordulója alkalmából a hungarikumokról. Bendík Márta, az ipolysági Honti Múzeum és Simonyi Lajos Galéria muzeológusának egy-egy dolgozatában megismerkedhetünk a múzeumi gyűjteményben található templomi textíliákkal és a népi vallásos élet emlékeivel, valamint a játékok kollekciójával. A Galántai Honismereti Múzeum néprajzi gyűjteményéből Danter Izabella tollából bemutatásra kerülnek az alsószeli takácsok termékei, Keppert József, a Galántai Honismereti Múzeum igazgatója pedig a galánthai és fraknói gróf Esterházy Mihály által 1880–1881 között Afrikában készített fényképeket tartalmazó album anyagából készített vándorkiállítás kapcsán a méltóságos amatőr életútját írja le. Székely Zoltán művészettörténész (jelenleg a mosonmagyaróvári Hansági Múzeum igazgatója) a győri Xántus János Múzeum (jelenleg a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum) gyűjteményében őrzött pozsonyi műhelyekből származó ötvöstárgyakat mutat be.
Egy-egy tanulmányban néhány múzeum képzőművészeti gyűjteménye is bemutatásra kerül. A komáromi Duna Menti Múzeumnak a képzőművészeti gyűjteményét és kiállításait Gaál Ida művészettörténész ismerteti. A pozsonyi SzNM – A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma művészettörténeti gyűjteményének megalapításáról pedig Jarábik Gabriella, a múzeum igazgatónője ír. Székely Zoltán a már említett győri múzeumban őrzött Andrássy-ősgaléria képeit közli. Egy-egy jelentős alkotóművész életútját feldolgozó tanulmány is található a kötetekben. Astrid Derfiňáková művészettörténész és Patrik Derfiňák ismerteti Török Gyula, Sáros megye festőjének életét és műveit. Kerényi Éva a rimaszombati Gömör-Kishonti Múzeum gyűjteményében található Ferenczy István-hagyatékot mutatja be, Gaál Ida pedig Egy magángyűjtemény bemutatása a komáromi Duna Menti Múzeumban címmel Halász-Hradil Elemér alkotásairól ír.
Az évek során a konferenciákon bemutatásra kerültek olyan személyiségek életútjai, akik jelentős szerepet vállaltak a magyarság tárgyi emlékeit ápoló múzeumok létrejöttében, gyűjteményeik bővítésében. Így megtudhatjuk, hogy Blaskovics József könyvhagyatéka az Érsekújvári Thain János Múzeumban (Kovács Eszter írása), Sas Andor hagyatéka a pozsonyi Szlovák Nemzeti Múzeum Levéltárában (Gaucsík István tanulmánya) és Henszlmann Imre írásbeli hagyatéka a kassai Kelet-szlovákiai Múzeum gyűjteményében (Uršula Ambrušová dolgozata) található. Bemutatásra kerül egy-egy írásban Paxy László szlovákiai magyar katolikus pap hagyatéka (Gaucsík István), Thain János múzeumalapítási törekvései Érsekújvárott (Pavol Rusnák történész), Simonyi Lajos festőművész, az ipolysági galéria névadójának élete és tevékenysége (Bendík Márta) és a „vasminiszter” Baross Gábor, Trencsén vármegye neves szülötte, akinek a helyi kötödését Katarína Babičová, a Trencséni Múzeum igazgatónője fogalmazza meg.
Számos, a múzeumokban megvalósult egyéni vagy csapatban végzett kutatási programról olvashatunk a köteteinkben. Danter Izabella egy Negyeden és Farkasdon folyt néprajzi kutatás eredményeiről ír, melynek témája a hagyományos gazdálkodás a 20. század első felében. A szolnoki Damjanich János Múzeum műtárgy- és segédgyűjteményében található, szlovákiai régiókból származó tárgyakról és adattári forrásokról ad számot Gecse Annabella, a múzeum néprajzkutatója. Agócs Attila az áttört bútorok elterjedését követve bemutatja a Palócföld szlovákiai részén található egyes darabjait. További két néprajzi tanulmány közül az egyikben Pusko Enikő néprajzkutató a gömöri szíjgyártó mesterség munkamenetét és munkaeszközeit mutatja be, a másikban Lengyel Ágnes és Limbacher Gábor néprajzkutatók a Palócföld szakrális ábrázolás-katasztere megalkotását tudatják. Bendík Márta Szakrális kisemlékek a változások tükrében címmel egy lontói feszület és egy szetei képoszlop történetét ismerteti. L. Juhász Ilona néprajzkutató két tanulmánya segítségével betekintést nyerünk a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központjának Dél-Szlovákiában folyó kutatómunkájába, melyeknek a tárgya a két világháború emlékjelei és az elhunytak emlékezetének temetőn kívüli jelei. Csapatmunkaként valósult meg a szlovákiai magyarokra vonatkozó levéltári adatok (iratok, képeslapok, fényképek) digitalizálása, amelyről Gaucsík István számol be. Pölhös (Novák) Margaréta a lévai egyesületek 19. század végi és 20. század eleji tevékenységét kutatva készíti el tanulmányát. Hushegyi Gábor, a pozsonyi SzNM – A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának munkatársa (jelenleg a budapesti Szlovák Intézet igazgatója) A szlovákiai magyarok köztérfoglalási stratégiái címmel új magyar emlékművek, emléktáblák és emlékhelyek kataszterét készítette el, melynek eredményét összegzi írásában.
Tanulmányok foglalkoznak még a múzeumi tárgyak restaurálásával, műemléképületek felújításával, új állandó kiállítások létrehozásával. Bevilagua Olga muzeológus a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum gyűjteményében található, Somogyi Györgyöt ábrázoló kőtábla felújításáról számol be. Ifj. Novák Veronika történész-levéltáros az Érsekújvári Thain János Múzeum új állandó kiállításán látható műtárgyak (köztük több 19. század végi bútordarab, olajfestmények, oklevelek) restaurálását írja le. A füleki vár évszázadai című állandó kiállításról szóló beszámolóban Agócs Attila az újjászületett Füleki Vármúzeumot is bemutatja. A pozsonyi SzNM – A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumához tartozó két irodalmi emlékhely felújításáról és új állandó kiállításairól is olvashatunk egy-egy írást: a szklabonyai Mikszáth Kálmán Emlékházat és a benne létrehozott új állandó kiállítást Sipos Szilvia irodalomtörténész mutatja be, az alsósztregovai Madách-kastély 2010–2013 között megvalósult felújításáról Jarábik Gabriella számol be.
További néhány írás új időszakos vagy vándorkiállítás megvalósításáról, a hozzájuk kapcsolódó konferenciákról, múzeumpedagógiai rendezvényekről és publikációk kiadásáról nyújt áttekintést. Fehér Csaba a csehszlovákiai magyarok kitelepítésének történetét bemutató A Magyar Kálvária 1945–48-ban című vándorkiállítást, Nagy Iván néprajzkutató a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeumban megvalósult Pásztorhangszerek a Kisalföldön című kiállítást, Kovács Eszter pedig a Kincsek határok nélkül címmel 2009–2010-ben megvalósult nemzetközi pályázatot mutatja be, amelybe dél-szlovákiai és magyarországi múzeumokban tematikus vándorkiállítások és konferenciák kerültek megrendezésre. Ifj. Papp Sándor történész tollából olvashatunk beszámolókat azokról a kiállításokról, amelyek 2008–2012 között a pozsonyi SzNM – A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának kiállítótermeiben valósultak meg. A Hosszú tavasz, forró nyár – 1968 című kiállításról a multimediális eszközök felhasználásának szemszögéből ír. A Danubius fluvius pictorum – Duna képfolyam című tárlatról Bolemant Évával készült írásában Közép-Európa és a Duna viszonyának újragondolását emeli ki, s e vezérfonal mentén készül el a nagyszabású vándorkiállítás is. A Liszt Ferenc és pozsonyi barátai című kiállításról írt írásából megtudhatjuk többek között, hogy a forgatókönyv elkészítésekor szlovákiai és magyarországi intézmények gyűjteményéből és Liszt életművét kutató szakemberek kutatási eredményeiből merít. Juhász Gyula, a Párkányi Városi Múzeum vezetője a múzeumok éjszakájához kapcsolódó, a helyi múzeumban 2006-tól megvalósuló rendezvényről számol be. Presinszky Lajos helytörténész (1939–2010) a Csallóközben az utóbbi néhány évtizedben megjelent kistérségi monográfiákról ad számot.
A 2014-ben megvalósult konferencia programjában szereplő előadások többsége az első világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából ezzel a témával foglalkozott. Elena Kurincovának, a Pozsonyi Városi Múzeum történészének az előadásában az első világháború idejéből származó múzeumi tárgyakkal és a korabeli propagandával ismerkedtünk meg. Pálinkás Tibor az ipolysági Honti Múzeumban található első világháborús tárgyi emlékeket, Kerényi Éva pedig a rimaszombati Gömör-Kishonti Múzeumban őrzött korabeli kéziratos emlékeket mutatta be. Pavol Rusnák Kamocsa községben végzett kutatási eredményei az első világháborúban harcoló katonák emlékeit tárta a hallgatóság elé. Bendík Márta válogatást nyújtott az ipolysági régió első világháborús emlékjeleiből. Sipos Szilvia, a pozsonyi SzNM – A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma által szervezett országos dokumentációs és kiállítási projektet ismertette, melynek ki­emelkedő rendezvénye egy nagyszabású vándorkiállítás Népiemhez! Történetek a Nagy Háborúból címmel. Uršula Ambrušová a kassai Kelet-szlovákiai Múzeum gyűjteményében található csizmadia legények vándorkönyveit elemezte. Gaál Ida a komáromi régióhoz kötődő Feszty Árpád életét és művészetét egy a komáromi Duna Menti Múzeumban 2014-ben rendezett kiállítás révén mutatta be a festőművész halálának centenáriuma alkalmából.
A somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézetben a 2008-ban megrendezett konferenciával egy időben megnyílt A magyarok tárgyi emlékei a szlovákiai múzeumokban című kiállításnak az első, majd 2009-ben a második része. A kiállítás, melynek rendezője a boldogfai székhelyű Mátyusföldi Muzeológiai Társaság, 16 nagyméretű (100 cm x 70 cm) és 13 kisméretű (70 cm x 50 cm) tablóból áll. A vándorkiállítás olyan dél-szlovákiai múzeumi intézményeket, tájházakat, múzeumként működő műszaki műemlékeket, önálló hely- és irodalomtörténeti kiállítóhelyeket jelenít meg, amelyek a szlovákiai magyarok tárgyi emlékeit őrzik és mutatják be. Minden egyes múzeumi intézmény és önálló épülettel rendelkező állandó kiállítás önálló tablót kapott. A tablókon a háromnyelvű (magyar–szlovák–angol) szöveges rész a múzeum rövid történetét, műtárgygyűjteményének szerkezetét, tevékenységének fő célkitűzéseit, állandó kiállításainak jegyzékét és elérhetőségét tartalmazza. A fényképek a múzeum székhelyét, jellegzetes műtárgyakat és az állandó kiállítás olyan részleteit mutatják be, amelyek a szlovákiai magyarok tárgyi emlékeit dokumentálják. A bemutatott múzeumok között szerepelnek olyan intézmények, amelyek a 19. század 2. felében az elsők között, majd az azt követő évszázadban és a 21. század első évtizedében jöttek létre. A legkorábban a kassai Kelet-szlovákiai Múzeum, a rimaszombati Gömör-Kishonti Múzeum, a komáromi Duna Menti Múzeum és rozsnyói Bányászati Múzeum alakult meg. A 20. század elején jött létre az a gyűjtemény, amely az ipolysági múzeum alapjait teremtette meg. A régió adminisztratív újrafelosztásának következtében a múzeum 1924-ben megszűnt. Újjászületésére 1994-ben került sor, s ma városi múzeumként Honti Múzeum és Simonyi Lajos Galéria néven működik. A két világháború közötti időszakban megalakult múzeumok közül bemutatjuk a lévai Barsi Múzeumot és az Érsekújvári Honismereti Múzeumot, amely 2006-ban felvette Thain János, alapító-igazgatója nevét. A második világháború után megalakult múzeumok közül a nógrádi régióban több éven keresztül a losonci és a füleki múzeum közös intézményként működött. A későbbiekben a Füleki Városi Múzeum önállósodott, és 1994-től vármúzeumként működik. A losonci Nógrádi Múzeum és Galéria pedig önálló regionális intézmény lett. A 20. század 50-es éveiben alakult meg a nagymihályi Zempléni Múzeum és a Tőketerebesi Honismereti Múzeum. A 60-as években, a délnyugat-szlovákiai régióban további múzeumok jöttek létre. Ezek a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum és a Galántai Honismereti Múzeum. A kiállításon olyan fiatal intézmények is helyet kaptak, mint a kassai Löffler Béla Múzeum, a Párkányi Városi Múzeum és a pozsonyi Szlovák Nemzeti Múzeum – A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma. A bemutatott múzeumokon kívül Szlovákiában még több olyan regionális közgyűjtemény van, amely a magyarok tárgyi kultúráját gondozza és szemlélteti. Ide tartoznak a tájházak, a városi, községi múzeumi és képtári gyűjtemények. A tájházak közül külön tablót kapott a martosi, a nagymegyeri, a vágsellyei, a taksonyi, a nagyfödémesi és a szőgyéni tájház. A dél-szlovákiai műszaki in situ látogatható műemlékek közül bemutatásra kerül a jókai, a dunatőkési, a tallósi és a gútai vízimalom. A kiállításon bemutatkozik a somorjai Városi Honismereti Ház, a szklabonyai Mikszáth Kálmán Emlékház és az alsósztregovai Madách Kastély. Az utóbbi években a kiállítás Szlovákia különböző régióiban múzeumok, iskolák, művelődési központok és más intézmények kiállítótermeiben, 2013-ban pedig a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban került bemutatásra.
Az itt bemutatott konferencia, tanulmánykötet és vándorkiállítás rendezője a Mátyusföldi Muzeológiai Társaság, amely 1999-ben alakult meg boldogfai székhellyel. A polgári társulásként működő tudományos társaság tagjai olyan szakemberek, akik tenni kívánnak a magyarság, illetve más kisebbségben élő közösség kulturális életének fejlesztéséért, mégpedig elsősorban a múzeumi tevékenységet érintő területeken. Közöttük van régész, néprajzkutató, levéltáros, történész, könyvtáros és pedagógus, akik a saját szakterületükön önálló kutatómunkát végeznek, szem előtt tartva a tevékenységük során elért eredményeik népszerűsítését is. A társaság tizenöt éves tevékenysége során szervezője volt több néprajzi, történeti kutatásnak, megvalósítója népi lakóházak és történeti épületek építészeti-történeti-néprajzi dokumentációjának, rendezője kiállításoknak (pl. Boldogfa község korabeli fényképeken, Boldogfa, 2011–2012; Szenc és környéke pénzérmei, Szenc, 2013), megjelentetője muzeológiai témájú kiadványoknak (pl. Műtárgykezelés, 2002). Rendezője volt több olyan konferenciának (pl. A helyi kultúra kincsestára, Nagymácséd, 2002) és szakmai szemináriumnak (Tájházi Műhely, Nagyfödémes, 2004; Hagyományok és értékek I–XII, Pozsony, Rozsnyó, Párkány, Nagymegyer, Szőgyén, Zsigárd, Szalka, Nagyfödémes, Szenc, Szklabonya, Vágsellye, Taksony, 2003–2014), amelyek témái a múzeumi munka különböző területeire vonatkozó ismeretekkel foglalkoztak. A társaság tevékenységében meghatározó szerep jut azon adatbázis kiépítésének, amely egybegyűjti a magán-, társulati, illetve önkormányzati magyar vonatkozású gyűjteményeket, kiállítóhelyeket Szlovákia területén. Ezek megóvása érdekében kész a szakmai tanácsadásra, a kapcsolattartásra a magángyűjtemények, műtárgyak tulajdonosaival, gondozóival, tájházak, helytörténeti és néprajzi kiállítások működtetőivel. A Mátyusföldi Muzeológiai Társaság tevékenységének megismertetése érdekében a szélesebb közönséggel, gyakran együttműködve más társrendezőkkel, különböző ismeretterjesztő és kulturális rendezvényeket valósít meg. Ezek leginkább könyvbemutatók, helytörténeti, muzeológiai témájú előadások és kiállítások.

Musaeum Hungaricum

Hmotné pamiatky maďarského etnika na Slovensku
a ich múzejná dokumentácia
Konferencia, zborník a putovná výstava

V zbierkach múzeí na Slovensku sa nachádza významná časť maďarských kultúrnych hodnôt. Väčšina múzejných inštitúcií, popri múzeách vzniknutých v 19. storočí, sa postupne vybudovávala počas 20. storočia. Z hľadiska tezaurácie hmotných pamiatok maďarského etnika na Slovensku zohrávajú významnú úlohu múzeá celoštátnou pôsobnosťou, regionálne, mestské, obecné múzeá, spolkové a súkromné zbierky. Odborné spracovanie týchto zbierok neprebiehalo v minulosti pravidelne a koordinovane. Z podnetu jednotlivých múzeí na južnom Slovensku sa počas posledných desaťročí uskutočnilo vo vybratých tematických oblastiach niekoľko spoločných aktivít, predovšetkým to boli výstavy, konferencie a výskumy.
Fórum inštitút pre výskum menšín v Šamoríne organizoval vo svojej sídelnej budove dňa 22. novembra 2002 jednodňovú konferenciu pod názvom Dokumentácia maďarskej kultúry na Slovensku, ktorej sa zúčastnili domáci odborníci. Muzeologickú sekciu tvorilo 9 členov, odborných pracovníkov, ktorí v múzeách na Slovensku spravujú hmotné doklady maďarského etnika, resp. predmety súvisiace s maďarským etnikom. Konštatovali, že medzi odbornými pracovníkmi múzeí existuje slabá spolupráca, preto vyslovili požiadavku na koordináciu maďarskej múzejnej činnosti na Slovensku a vypracovali návrh na zintenzívnenie spolupráce v jednotlivých odborných múzejných odvetviach. Na usmernenie spoločných aktivít v oblasti odbornej komunikácie, analýzy zbierok, výskumných programov, ochrany zbierok, prípravy a zosúladenia harmonogramu putovných výstav navrhli založiť odbornú múzejnú organizáciu, ktorá by pracovala v etnologickej, archeologickej, historickej a umeleckohistorickej komisii. Realizácie jednej časti tohto návrhu sa podujala Muzeologická spoločnosť na Matúšovej zemi, ktorá od roku 2003 každoročne (tradične v tretej tretine mesiaca október) zorganizuje v Šamoríne jednodňovú muzeologickú konferenciu v spolupráci s Fórum inštitútom pre výskum menšín v Šamoríne a Vlastivedným múzeom v Galante. Na konferencii, ktorej ústrednou témou je spracovanie hmotných pamiatok maďarského etnika na Slovensku prostredníctvom múzejnej praxe, prezentujú svoje výsledky predovšetkým archeológovia, historici, historici umenia, etnológovia. Ich činnosť sa realizuje v oblasti budovania, výskumu, spracovania, reštaurovania a prezentovania múzejných zbierok. Cieľom konferencie je predstaviť odbornej a širokej verejnosti maďarské kultúrno-historické pamiatky nachádzajúce sa v múzeách a galériách na Slovensku. Jej živiteľom je stále a usilovné muzeologické spoločenstvo, ktoré sa v múzeách a iných pamäťových inštitúciách na Slovensku zaoberá výskumom, ošetrením, ochranou, spracovaním a prezentáciou hmotných pamiatok maďarského etnika.
Prvá konferencia pod názvom Aktuálne otázky muzeologických aktivít maďarského etnika na Slovensku sa uskutočnila dňa 28. októbra 2003. Na tejto konferencii sa zostavil zoznam tých múzejných inštitúcií, ktorých odborní pracovníci by mohli byť potenciálnymi účastníkmi budúcich konferencií. V prospech úspešnej koordinácie spoločnej práce účastníci konferencie založili Maďarské múzejné kolégium na Slovensku, do činnosti ktorého sa na začiatku zapojili odborní pracovníci 11 múzeí. Počas uplynulých 12 rokov na pravidelne každoročne usporiadaných konferenciách prezentovali výsledky svojich odborných aktivít pracovníci dvadsaťšesť na Slovensku a štyri v Maďarsku pôsobiace pamäťové inštitúcie, výskumné tímy. Od roku 2004 má konferencia názov Musaeum Hungaricum. Hmotné pamiatky maďarského etnika na Slovensku a ich múzejná dokumentácia, a tak v roku 2015 sa uskutočnila konferencia pod poradovým číslom XII. Konferencie, ktorých rokovacím jazykom je slovenčina a maďarčina, ponúkajú príjemné prostredie na pravidelné stretnutie odborníkov venujúcich sa výskumu hmotných pamiatok maďarského etnika a záujemcov prezentovaných tém. Účastníkov jednotlivých konferencií pozdravili aj významné osobnosti. Medzi prednášateľmi prvej konferencie bola Annamária Vígh, vedúca Múzejného odboru Ministerstva národného kultúrneho dedičstva Maďarskej republiky, ktorá predniesla referát o postavení maďarských múzejných inštitúcií z hľadiska manažmentu rezortu kultúry. Na tejto konferencii sa účastníci mohli v prednáške zástupcu generálneho riaditeľa Národopisného múzea v Budapešti, predsedu Maďarského muzeálneho spolku – Pulszkeho spoločnosti Györgya Balázsa oboznámiť s činnosťou múzejných spolkov a zväzov v Maďarsku a Európe. V roku 2005 pozdravila prostredníctvom svojej hodnotiacej prednášky o postavení v múzeách na Slovensku Ágnes Bíró, štátna tajomníčka Ministerstva kultúry Slovenskej republiky. Na konferencii uskutočnenej v roku 2006 Attila Paládi-Kovács a Tamás Mohay odovzdali z publikácií Maďarskej národopisnej spoločnosti knižné dary v hodnote takmer polmilióna forintov pre knižnice múzejných inštitúcií na Slovensku. V rámci konferencie v roku 2007 sa zrealizovalo odborné stretnutie predstaviteľov Maďarského muzeálneho spolku – Pulszkeho spoločnosť a Zväzu múzeí na Slovensku. Desiaty ročník nášho podujatia uskutočneného pod názvom Musaeum Hungaricum podporilo mesto Šamorín a tejto konferencie sa zúčastnil aj primátor mesta Gabriel Bárdos. Účastníkov tejto jubilejnej konferencie pozdravil predseda Trnavského samosprávneho kraja Tibor Mikuš a jeho podpredseda József Kvarda. Naše konferencie svojou účasťou poctili predstavitelia Veľvyslanectva Maďarskej republiky v Bratislave Ádám Szesztay, resp. Zoltán Sándor.
Štúdie (v počte 89) pripravené z prednášok, ktoré odzneli na konferenciách realizovaných do roku 2013, môžeme prečítať v piatich číslach zborníka vychádzajúceho dvojročne medzi 2006–2014 pod rovnakým názvom. Zborníky štúdií vyšli súčasne v dvoch jazykových verziách (v samostatných zväzkoch v maďarskom a slovenskom jazyku) na konci jednotlivých štúdií s anglickým resumé.
V zborníkoch je publikovaných viac takých štúdií, ktoré sa zaoberajú metodickými otázkami múzejnej práce. V prvom čísle archeologička Vlastivedného múzea v Nových Zámkoch (od roku 2006 Múzeum Jána Thaina v Nových Zámkoch) Eszter Kovácsová píše o aplikácii zákona o pamiatkach č. 49/2002 vo vzťahu archeologického výskumu a múzejnej praxe. Teoretickými otázkami a úlohou historickej muzeológie, problematikou rozvoja spoločenstva a zachovania identity Maďarov na Slovensku sa zaoberajú tri štúdie Štefana Gaučíka. O zmenách nastávajúcich z hľadiska poslania a postavenia múzeí v našej spoločnosti uverejňuje štúdium autorka tohto príspevku z príležitosti 10. ročníka konferencie. Väčšina príspevkov podľa spracovaných tém prezentuje čerstvé odborné výsledky v oblasti archeologického, historického, etnologického a umeleckohistorického výskumu. Gabriel Nevizánszky, pracovník Archeologického ústavu Slovenskej akadémie vied v Nitre v dvoch štúdiách prezentuje výsledky archeologického výskumu staromaďarského jazdeckého pohrebiska v Hontianskej župe a v Strede nad Bodrogom. Pavel Paterka a Tibor Pálinkás spracováva dejiny šahanského prepoštstva Nanebovzatia Panny Márie od realizácie výskumu až po tvorbu výstavy, ktorá prezentovala popri archeologických nálezoch aj historické dokumenty. Hontianske múzeum a galéria Ľudovíta Simonyiho v Šahách v spolupráci s ďalšími inštitúciami uskutočnilo v rokoch 2008-2009 archeologický výskum na severozápadnom okraji mesta Šahy v lokalite Na vršku. Výsledky výskumu so zreteľom na remeselnícku výrobu z doby bronzovej na Poiplí zverejní Tibor Pálinkás, archeológ, riaditeľ múzea. Podrobnú správu o výsledkoch archeologického výskumu krypty Rímskokatolíckeho kostola Nanebovzatia Panny Márie v Dunajskej Strede podáva Pavel Paterka, archeológ Krajského pamiatkového úradu v Nitre. V jeho ďalšej archeologickej štúdii načrtáva formy stredovekého osídlenia pri dolnom toku Žitavy v lokalite Chotín na základe výsledkov doterajších archeologických výskumov a odbornej literatúry. Prezentácii stredovekých pamiatkových objektov sa vo svojich dvoch príspevkoch venuje taktiež Pavel Paterka, v jednej opisuje renesančnú architektúru na území Hontianskej župy, v druhej románske sakrálne pamiatky na území komárňanského a novozámockého okresu. András Csuthy, mladý archeológ Podunajského múzea v Komárne podáva krátke zhodnotenie výsledkov dosiahnutých prostredníctvom archeologických a historických výskumov v múzeu. V práci Jána Chovanca, archeológa Vlastivedného múzea v Trebišove (v súčasnosti Múzeum a Kultúrne centrum južného Zemplína v Trebišove) sa môžeme oboznámiť s pamiatkami Trebišova a s nimi spojenými významnými osobnosťami od šľachtica Andronika po Júliusa Andrássyho. Margaréta Nováková, archeologička-historička Tekovského múzea v Leviciach prezentuje vzťahy Štefana Dobóa s Levicami a významné činy tohto bojovníka historického významu zo 16. storočia, ktorý sa vyznamenal v boji proti Turkom. Uršula Ambrušová, historička Východoslovenského múzea v Košiciach na základe pravidelne vykonávaných výskumov v rámci viac štúdií podáva obraz o dokumentoch dejín cechov, písaných predovšetkým v maďarskom jazyku. Takéto sú cechové artikuly, písomné doklady hrnčiarskeho cechu a košických zlatníkov, najstaršie známe zachované cechové artikuly holičských tovarišov z roku 1557, armáles Martina Vajdu z roku 1655 a písomné pramene obsahujúce spory a sťažnosti v cechoch z obdobia 17.–19. storočia. Výsledky výskumu archívneho fondu zverejňuje Štefan Gaučík vo svojej štúdii o Okresnom živnostenskom spoločenstve v Dunajskej Strede v rokoch 1920–1949. V zborníkoch môžeme nájsť príspevky o vzniku starých aj nových múzejných inštitúcií a múzejných zbierok, o ich dejinách a aktivitách. Kinga Szabó Haltenberger, historička umenia podáva dve obšírne správy o Pamätnom dome Júliusa Szabóa v Lučenci, v prvej roku 2006 načrtáva plán realizácie tohto objektu a v druhej roku 2012 píše už o vzniknutej súkromnej galérii, o jej aktívnej činnosti a plánoch. Z príspevku etnológa Gábora Puska sa môžeme oboznámiť s pokusmi o založenie múzea v meste Tornaľa počas posledných desaťročí. O okolnostiach vzniku a o expozícii Vedeckých zbierok reformovanej kresťanskej cirkvi so sídlom v Rimavskej Sobote píše vedúci tejto inštitúcie István B. Kovács. Mestské múzeum v Senci, ktoré bolo založené začiatkom roka 2010, predstaví vedúci múzea Gábor Strešňák. Tibor Pálinkás na základe dobových prameňov spomína na okolnosti založenia Hontianskeho múzea v Šahách pri príležitosti 110. výročia založenia tejto múzejnej inštitúcie. Patrik Derfiňák, historik Inštitútu histórie Filozofickej fakulty Prešovskej univerzity v Prešove spracováva dejiny prvých muzeálnych zbierok vznikajúcich v Prešove v prvej polovici 19. storočia. S aktivitami a plánmi do budúcnosti Skautskej zbierky maďarských skautov na Slovensku sa môžeme oboznámiť v správe výkonného predsedu Zväzu skautov maďarskej národnosti na Slovensku Szilárda Csémi – Kismedve.
Najväčšia časť štúdií je venovaná vybratým múzejným zbierkam, ktoré sú skúmané z rôznych hľadísk. O dokumentácii ľudovej kultúry maďarského etnika na Slovensku v zbierkach slovenských múzeí vo svojej štúdii píše etnologička Vlastivedného múzea v Galante Izabela Danterová. O súkromných dedinských domoch, v ktorých sú prezentované súkromné zbierky predmetov múzejnej hodnoty (Dom ľudového bývania zv. Duba Tájház v Juri nad Hronom, Vidiecky dom zv. Felvidéki Ház v Tekovskom Hrádku, Súkromná expozícia v Ondrejovciach), podáva správu Katarína Holbová, etnologička Tekovského múzea v Leviciach. Etnologickú zbierku Vlastivedného múzea v Nových Zámkoch (od roku 2006 Múzeum Jána Thaina v Nových Zámkoch) dokumentujúcu tradičnú ľudovú kultúru v regióne predstavuje štúdia etnologičky, riaditeľky múzea Heleny Gudmonovej. Diela umelcov maďarského pôvodu v zbierkach galérií na Slovensku zhodnotí práca Kinga Szabó Haltenberger. Uršula Ambrušová z ďalších dvoch príspevkov v jednom opisuje vznik, zastúpenie a expozičné využitie zbierkového fondu farmácie vo Východoslovenskom múzeu v Košiciach a v druhom sprístupňuje diplomatickú analýzu neznámej rukopisnej knihy z 19. storočia. Zo zbierok Tekovského múzea v Leviciach sa v štúdii Margaréty Novákovej oboznámime s cechovými pamiatkami, v práci etnologičky múzea Zuzany Ivanickej s kolekciou ľudového strieborného šperku a v príspevku Kataríny Holbovej s výrobkami z levického zlatého onyxu a múzejnou dokumentáciou činnosti dizajnérky Icy Taby. Katarína Holbová vo svojej ďalšej štúdii predstavuje národopisnú kolekciu múzea zo zaniknutej obce Mochovce.
Historik Podunajského múzea v Komárne (v rokoch 2002-2007 Múzeum maďarskej kultúry a Podunajska v Komárne) Csaba Fehér pripravil štúdiu o Istvánovi Kultsárovi a o po ňom pomenovanej obnovenej historickej knižnice múzea. Anna Sipos, etnologička tohto múzea opisuje príbeh jednej odevnej truhlice zo zbierok múzea, jej reštaurovanie a miestne tradície zhotovovania tzv. komárňanských maľovaných truhlíc. Attila Agócs, etnológ Novohradského múzea a galérie v Lučenci (v súčasnosti primátor mesta Fiľakovo) predstavuje hmotné pamiatky lučeneckého halenárstva v múzejnej zbierke. Éva Kerényi, historička Gemersko-malohontského múzea v Rimavskej Sobote spracovala vo svojich prednáškach na konferenciách vybraté kolekcie historických zbierok múzea. V zborníkoch zverejňuje štúdie o pozostalosti šľachtickej rodiny Gömöryovcov zo Širkoviec a pri príležitosti 130. výročia založenia múzea v o „hungarikách“ nachádzajúcich sa v historickej zbierke múzea. V príspevkoch muzeologičky Hontianskeho múzea a galérie Ľudovíta Simonyiho v Šahách Marty Bendíkovej sa môžeme oboznámiť so zbierkami cirkevného textilu a pamiatok ľudového náboženského života, resp. s kolekciou detských hračiek. Izabela Danterová vo svojej práci prezentuje výrobky dolnosalibských tkáčov nachádzajúce sa v etnologickej zbierke Vlastivedného múzea v Galante. Jozef Keppert, riaditeľ Vlastivedného múzea v Galante pri príležitosti realizácie putovnej výstavy fotografií z rokov 1880–1881 z fotografického albumu grófa Mihálya Esterházyho z Galanty a Forchtensteinu vyhotovených v Afrike opisuje život vznešeného amatéra. Umelecký historik Zoltán Székely (v súčasnosti riaditeľ Hansági Múzeum v Mosonmagyaróvári) prezentuje zlatnícke predmety z prešporských dielní, nachádzajúce sa v zbierke Xántus János Múzeum v Győri (v súčasnosti Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum).
Ďalšia skupina štúdií sa zaoberá umeleckohistorickými zbierkami niektorých múzeí. Historička umenia Ida Gaálová spracováva umeleckohistorické zbierky a výstavy Podunajského múzea v Komárne. Riaditeľka SNM – Múzea kultúry Maďarov na Slovensku v Bratislave Gabriella Jarábik podáva správu o založení umeleckohistorickej zbierky múzea.
Zoltán Székely opisuje obrazy z galérie predkov Andrássyovcov v zbierke už spomínaného múzea v Győri. V troch príspevkoch nájdeme spracovaný život a dielo významných výtvarných umelcov. Historička umenia Astrid Derfiňáková a Patrik Derfiňák napísali prácu venovanú životu a dielu maliara Šariša Júliusa Töröka. Éva Kerényi predstavuje pozostalosť Istvána Ferenczyho zo zbierky Gemersko-malohontského múzea v Rimavskej Sobote. Prostredníctvom prezentácie súkromnej zbierky v rámci autorskej výstavy v Podunajskom múzeu v Komárne opisuje život a dielo Elemíra Halász-Hradila Ida Gaálová.
Na jednotlivých konferenciách sa prezentovali aj referáty témami zameriavajúcimi sa na zhodnotenie životného diela osôb, ktoré sa vo významnej miere pričinili o vznik a rozšírenie múzeí, múzejných zbierok spravujúcich maďarské pamiatky. Tak sa dozvedáme, že knižná pozostalosť Jozefa Blaskovicsa sa nachádza v Múzeu Jána Thaina v Nových Zámkoch (príspevok Eszter Kovácsovej), že pozostalosť Andora Sasa je uložená v Archíve Slovenského národného múzea v Bratislave (štúdia Štefana Gaučíka) a že písomnosti Imricha Henszl­man­na uchovávajú v zbierke Východoslovenského múzea v Košiciach (práca Uršuly Ambru­šovej). V ďalších štúdiách sa dokumentuje pozostalosť maďarského katolíckeho kňaza na Slovensku Lászlóa Paxyho (práca Štefana Gaučíka), snahy Jána Thaina o založenie múzea v Nových Zámkoch (štúdia Pavla Rusnáka, historika múzea) a život a dielo maliara Ľudovíta Simonyiho, po ktorom sa pomenovala galéria v Šahách (príspevok Marty Bendíkovej). Aktivity významného rodáka Trenčianskej župy „železného ministra“ Gábora Barossa, jeho vzťahy k rodného regiónu zhodnotí riaditeľka Trenčianskeho múzea v Trenčíne Katarína Babičová.
V jednotlivých číslach zborníka sa môžeme dočítať správ o realizovaných výskumných programoch. Izabela Danterová píše o výsledkoch etnologického výskumu v obciach Neded a Vlčany na tému Tradičné hospodárenie v prvej polovici 20. storočia. Annabella Gecse, etnologička Múzea Jánosa Damjanicha v Szolnoku spracováva výsledky interregionálnych vzťahov ľudovej kultúry a vedeckého výskumu v zbierkovom fonde a pomocnej zbierke múzea. Attila Agócs skúmajúc rozšírenie prelamovaného nábytku poukazuje na jeho významné kusy v slovenskej časti územia Palócov. Z ďalších dvoch etnologických štúdií sa v jednej dozvedáme o výsledkoch výskumu pracovných postupov a prostriedkov v oblasti sedlárskeho remesla v súčasnosti v Gemeri, a v druhej Ágnes Lengyel a Gábor Limbacher podávajú informácie o vytvorení databázy sakrálnych objektov u Palócov. Marta Bendíková opisuje príbehy a ich zmeny viažuce sa k malým sakrálnym pamiatkam v prípade Lontovského kríža a Kubáňovského obrázku. Prostredníctvom dvoch štúdií etnologičky Ilona L. Juhász nazrieme do výskumnej činnosti Etnologického centra Fórum inštitútu pre výskum menšín v Komárne na južnom Slovensku, ich predmetom sú pomníky zosnulých mimo cintorína a malé sakrálne objekty vo funkcii pamätníkov prvej a druhej svetovej vojny. Vo forme tímovej práce sa uskutočnila digitalizácia archívneho materiálu (spisov, pohľadníc, fotografií) vzťahujúceho sa na maďarské etnikum žijúce na Slovensku, o ktorej píše Štefan Gaučík. Margaréta Pölhös (Nováková) vo svojej štúdii spracováva údaje z výskumu o činnosti levických spolkov na konci 19. a na začiatku 20. storočia. Gábor Hushegyi, odborný pracovník SNM – Múzea kultúry Maďarov na Slovensku podáva výsledky svojho výskumu o nových pomníkoch, pamätníkoch, pamätných tabuliach maďarskej proveniencie na Slovensku v štúdii pod názvom Stratégie Maďarov na Slovensku pri vyznačovaní verejného priestranstva.
Niektoré štúdie sa zaoberajú reštaurovaním umeleckých predmetov nachádzajúcich sa v múzejných zbierkach, obnovou pamiatkových objektov a realizáciou nových expozícií.
Muzeologička Žitnoostrovného múzea v Dunajskej Strede Oľga Bevilagua podáva opis reštaurovania reliéfu Juraja Somogyiho z historického fondu múzea. Historička-archivárka Múzea Jána Thaina v Nových Zámkoch Veronika Nováková ml. sprístupňuje reštaurovanie zbierkových predmetov (medzi nimi viac kusov nábytku z konca 19. storočia, olejomaľby a historické dokumenty), ktoré sú súčasťou novej expozície múzea. V štúdii o novej expozícii pod názvom Stáročia Fiľakovského hradu píše o znovuzrodenom Hradnom múzeu vo Fiľakove Attila Agócs. Dve štúdie sú zverejnené o obnove a o nových expozíciách dvoch literárnych pamätných miest, ktoré spravuje SNM – Múzeum kultúry Maďarov na Slovensku v Bratislave. Literárna historička Silvia Siposová predstavuje Pamätný dom Kálmána Mikszátha a v ňom sa nachádzajúcu novú expozíciu, Gabriella Jarábik píše o procese obnovy Madáchovho kaštieľa v Dolnej Strehovej v rokoch 2010–2013.
Ďalšie príspevky podávajú prehľad o realizácii nových stálych a putovných výstav, o konferenciách viažucich sa k týmto výstavám, o múzejnopedagogických podujatiach a nových publikáciách. Csaba Fehér predstavuje putovnú výstavu o presídľovaní Maďarov v Československu pod názvom Kalvária Maďarov 1945–1948, Iván Nagy, etnológ podáva správu o výstave Pastierske hudobné nástroje v Podunajskej nížine uskutočnenej v Žitnoostrovnom múzeu v Dunajskej Strede, Eszter Kovácsová prezentuje medzinárodný projekt Poklady bez hraníc, v rámci ktorého sa v rokoch 2009–2010 realizovali spoločné tematické putovné výstavy a konferencie v múzeách na južnom Slovensku a Maďarsku. Alexander Papp ml. pripravil viac príspevkov o výstavách, ktoré sa uskutočnili vo výstavných priestoroch SNM – Múzea kultúry Maďarov na Slovensku v Bratislave. O výstave Dlhá jar, horúce leto – 1968 píše z hľadiska využitia multimediálnych prostriedkov na výstave. V ďalšom príspevku spolu s Evou Bolemantovou predstavujú výstavu pod názvom Danubius fluvius pictorum – Dunaj v čase a obrazoch, charakterizujú vzťah rieky Dunaj a Strednej Európy, na základe čoho bola pripravená aj veľkolepá putovná výstava. V jeho príspevku o výstave Franz Liszt a jeho bratislavskí priatelia sa dozvedáme, že pri tvorbe scenára výstavy čerpal zo zbierok slovenských a maďarských inštitúcií a výsledkov vedeckých pracovníkov skúmajúcich život a dielo Liszta. Vedúci Mestského múzea v Štúrove Július Juhász podáva správu o podujatiach v múzeu odohrávajúcich sa od roku 2006 v rámci Noci múzeí. Historik Ľudovít Presinszky vyhodnocuje publikačnú činnosť v oblasti miestnych dejín na Žitnom ostrove počas posledných niekoľko desaťročí.
Väčšina referátov v programe konferencie uskutočnenej v roku 2014 sa pri príležitosti 100. výročia vypuknutia prvej svetovej vojny zaoberala témami viažucimi sa k tejto historickej udalosti. Historička Múzea mesta Bratislavy Elena Kurincová vo svojej prednáške predstavila muzeálie z obdobia prvej svetovej vojny a formy propagandy v tej dobe. Tibor Pálinkás predstavil hmotné pamiatky prvej svetovej vojny v zbierkach Hontianskeho múzea v Šahách, Éva Kerényi spracovala rukopisné pamiatky veľkej vojny v Gemersko-malohontskom múzeu v Rimavskej Sobote. Pavol Rusnák realizoval výskum v obci Komoča a vo svojom referáte prezentoval pamiatky vojakov bojujúcich v prvej svetovej vojne. Marta Bendíková pripravila prednášku, v ktorej podala výber z pamiatok prvej svetovej vojny v šahanskom regióne. Silvia Siposová podrobne predstavila priebeh realizácie celoštátneho dokumentačného a výstavného projektu SNM – Múzea kultúry Maďarov na Slovensku v Bratislave, ktorého výsledkom je veľkolepá putovná výstava Mojim národom – Príbehy z veľkej vojny. Uršula Ambrušová podala analýzu vandrovných knižiek čižmárskych tovarišov v zbierkach Východoslovenského múzea v Košiciach. Ida Gaálová spracovala životné dielo Árpáda Fesztyho, významného maliara pochádzajúceho z komárňanského regiónu, prostredníctvom jubilejnej výstavy z diel maliara pri príležitosti 100. výročia jeho úmrtia.
Vo Fórum inštitúte pre výskum menšín v Šamoríne sa v deň konferencie v roku 2008 sprístupnila prvá časť výstavy Hmotné pamiatky Maďarov v múzeách na Slovensku a v roku 2009 jej druhá časť. Realizátorom putovnej výstavy je Muzeologická spoločnosť na Matúšovej zemi so sídlom v Boldogu. Výstava sa skladá zo 16 veľkorozmerných panelov (100 cm x 70 cm) a 13 panelov menšieho rozmeru (70 cm x 50 cm). Jednotlivé panely dokumentujú múzejné inštitúcie a ich stále expozície na južnom Slovensku. Sú to múzeá a expozície, ktoré skúmajú, dokumentujú a prezentujú hmotné pamiatky maďarského etnika na Slovensku. Každej múzejnej inštitúcii a expozícii, nachádzajúcej sa v samostatnej budove, je venovaný osobitný panel. Štruktúra obsahu jednotlivých panelov je jednotná: trojjazyčný (slovensko-maďarsko-anglický) text obsahuje krátky opis dejín múzea, štruktúru jeho zbierkového fondu, hlavné zameranie činnosti, zoznam stálych expozícií a kontakty. Fotografie predstavujú hlavné sídlo múzea, príznačné zbierkové predmety, prípadne pohľady do expozícií dokumentujúce hmotné pamiatky maďarského etnika na Slovensku. Výstava prezentuje múzeá, ktoré vznikli medzi prvými ešte v druhej polovici 19. storočia až po tie, ktoré boli založené v prvom desaťročí 21. storočia. Z najstarších sú tu zachytené nasledovné múzejné inštitúcie: Východoslovenské múzeum v Košiciach, Gemersko-malohontské múzeum v Rimavskej Sobote, Podunajské múzeum v Komárne a Banícke múzeum v Rožňave. Začiatkom 20. storočia bola založená zbierka, ktorá tvorila základ vzniku múzea v Šahách. V dôsledku administratívnych zmien regiónu múzeum v roku 1924 bolo zrušené, ale v roku 1994 sa znovu zrodilo a pôsobí dnes ako mestské múzeum pod názvom Hontianske múzeum a galéria Ľudovíta Simonyiho v Šahách. Z múzeí založených v medzivojnovom období sú predstavené: Tekovské múzeum v Leviciach a Vlastivedné múzeum v Nových Zámkoch, ktoré je od roku 2006 pomenované, z úcty k svojmu zakladateľovi, na Múzeum Jána Thaina v Nových Zámkoch. Z múzeí založených po druhej svetovej vojne v novohradskom regióne dlhé roky pôsobili spoločne múzeá v Lučenci a vo Fiľakove. Neskoršie sa Mestské múzeum vo Fiľakove osamostatnilo a od roku 1994 pôsobí ako Hradné múzeum vo Fiľakove. Ako samostatná inštitúcia pôsobí Novohradské múzeum a galéria v Lučenci. V 50. rokoch 20. storočia vzniklo Zemplínske múzeum v Michalovciach a Vlastivedné múzeum v Trebišove. V 60. rokoch boli založené ďalšie múzeá na juhozápadnom Slovensku. Boli to Žitnoostrovné múzeum v Dunajskej Strede a Vlastivedné múzeum v Galante. Na výstave sa prezentujú aj najmladšie z múzejných inštitúcií, a to Múzeum Vojtecha Löfflera v Košiciach, Mestské múzeum v Štúrove a Múzeum kultúry Maďarov na Slovensku, ktoré patrí pod správu Slovenského národného múzea v Bratislave. Okrem prezentovaných 16 múzeí sú na Slovensku i ďalšie inštitúcie, ktoré skúmajú, spravujú a na expozičné účely využívajú hmotné pamiatky Maďarov. Patria k nim ľudové domy, či zbierky múzejného a galerijného charakteru v správe mestských, miestnych úradov a súkromných osôb. Z nich 13 je prezentovaných na paneloch menšieho rozmeru. Z domov ľudového bývania na juhozápadnom Slovensku sa tu predstavuje 6 objektov: Dom ľudového bývania v Martovciach, Veľkom Mederi, Šali, Matúškove, Veľkých Úľanoch a Svodíne. Z technických pamiatok na južnom Slovensku, ktoré sú sprístupnené pre verejnosť ako expozície in situ, na samostatných paneloch sú prezentované vodné mlyny v Jelke, Tomášikove, Dunajskom Klátove a Kolárove. Na výstave sa ďalej predstavujú: Mestský vlastivedný dom v Šamoríne, Pamätný dom Kálmána Mikszátha v Sklabinej a Madáchov kaštieľ v Dolnej Strehovej. Sprístupnenie výstavy pre verejnosť sa v posledných rokoch uskutočnilo v múzeách, školách, kultúrnych strediskách a vo výstavných sieňach iných inštitúcií v rôznych regiónoch Slovenska a v roku 2013 v Národopisnom múzeu v prírode v Szentendre.
Realizátorom tu predstavených konferencií, päť čísiel zborníka a putovnej výstavy je Muzeologická spoločnosť na Matúšovej zemi, ktorá bola založená v roku 1999 so sídlom v Boldogu. Členovia vedeckého združenia sú odborníci, ktorí vyvíjajú činnosť v oblasti rozvoja kultúrneho života, predovšetkým v sfére múzejníctva v prostredí maďarského etnika a ďalších etnických skupín na južnom Slovensku. Medzi nimi sú archeológ, etnológ, archivár, historik, knihovník a pedagóg, ktorí v rámci svojho odboru realizujú vedecké výskumy a pri tom považujú za dôležité, aby svoje dosiahnuté výsledky aj popularizovali. Spoločnosť počas svojej 15 ročnej existencie uskutočnila viac etnologických, historických výskumov, realizovala architektonicko-historicko-etnologické zameranie objektov ľudovej architektúry a historických budov, organizovala výstavy (Obec Boldog na dobových fotografiách, Boldog, 2011–2012; Mince v Senci a jeho okolí, Senec, 2013), vydala publikácie muzeologickou tematikou (Spravovanie umeleckých predmetov, 2002). Bola organizátorom viac takých konferencií (napr. klenotnica miestnej kultúry, Veľká Mača, 2002) a odborných seminárov (Múzejné dielne, Veľké Úľany, 2004; Tradície a hodnoty I.–XIII, Bratislava, Rožňava, Štúrovo, Veľký Meder, Svodín, Žihárec, Salka, Veľké Úľany, Senec, Sklabiná, Šaľa, Matúškovo, 2003–2014), ktoré sa zaoberali rôznymi oblasťami múzejnej práce. Aktivity spoločnosti determinuje aj tá oblasť, ktorá sa zameriava na vybudovanie databázy súkromných, spolkových a obecných zbierok múzejnej hodnoty maďarského etnika na Slovensku. Cieľom ochrany a správneho spravovanie týchto zbierok členovia regionálneho združenia poskytujú metodickú pomoc majiteľom, správcom miestnych zbierok múzejnej hodnoty, domov ľudového bývania, miestopisných a národopisných výstav. S činnosťou Muzeologickej spoločnosti na Matúšovej zemi sa širšia verejnosť môže oboznámiť prostredníctvom rôznych kultúrnych podujatí organizovaných často v spolupráci s inými organizáciami. Takéto sú najmä prezentácie kníh, prednášky venované miestopisným a muzeologickým témam a výstavy.

Confronting with the Self, Confronting with the Other. Is Reconciliation Possible in the Balkans? Suočavanje sa sobom, suočavanje sa drugim. Da li je moguće pomirenje na Balkanu?

A konferencia címéhez kapcsolható jelenségek, témák kutatása egészen biztosan a néprajz és az antropológia egyik kitüntetett célja lehet a Balkánon, de ez a megállapítás egész Délkelet-, Közép- és Kelet-Európára is érvényesnek tűnik. A Szerb Tudományos és Művészeti Aka­dé­mia (a továbbiakban a közkeletű szerb rövidítést használom: SANU) Néprajzi Intézete, illetve a Konrad Adenauer Alapítvány közös nemzetközi konferenciát szentelt ennek a szerteágazó, bonyolult, de valóban kulcsfontosságú problémakörnek. Habár a dátum szerint kétnapos tanácskozásról volt szó, az előadásokra igazából csak a második, október 31-ei napon került sor (az első nap az ünnepélyes megnyitóról és az ismerkedésről, barátkozásról szólt).
A jó és közvetlen hangulatban, egy belvárosi hotelben lezajlott konferencián összesen tizenkét előadó volt jelen nyolc különböző országból (szerb, horvát, szlovén, bolgár, olasz, cseh, svéd és orosz kutatók voltak a meghívottak között), és négy tematikus blokkban mutatták be kutatásaikat, ezek közül emelem ki a legfontosabbakat. A tizenöt perces előadások nyelve nagyjából fele-fele arányban oszlott meg az angol és a szerb között.
A „Jelenkori és történeti perspektívák” című szekcióban az előadások nem csak „Európa puskaporos hordójának” problémáit érintették, hanem annál szélesebb körű kontextusról is szó volt. Nonka Bogomilova (Társadalom- és Tudáskutató Intézet, Bolgár Tudományos Akadémia) a „másik” létrehozásának történeti-vallási hátterét mutatta be a Balkánon. Gondo­lat­menete arra a meglátásra alapult, miszerint a vallás (ebben a keretben nyilvánvalóan az ortodoxiáról van szó) a térségben nem egy önmagától, előreláthatóan működő tényező, hanem mindig több más jelenség függvénye. A nemzet- és államépítés is döntő befolyással voltak a vallásosság működésére, amely ezáltal egyes csoportok érdekeinek rendelődött alá – ahelyett, hogy meghaladta volna ezeket az érdekeket. Következtetései szerint az ezzel kapcsolatos ún. „etno-pszichológiai sztereotípiák” leépítésére, „deszakralizálására” lenne szükség a megbékéléshez. Marina Martinova Jurevna (Etnológiai és Antropológiai Intézet, Orosz Tudományos Akadémia) gyakorlatilag a bolgár kutató előadásához kapcsolódott. Mint többször külön hangsúlyozta, a nemzet, a nemzetállam, az etnicitás és az etnikai csoport mást jelentenek Kelet-Európában, mint Nyugaton vagy máshol. Ezt többek között azzal az államszervezési mechanizmussal támasztotta alá, amellyel a volt Szovjetunióban és Jugoszláviában valójában etnikai és nemzeti hovatartozástól függően alakítottak ki autonóm területi egységeket. Ez a tendencia Jurevna szerint az említett szövetségi államok felbomlása után is tovább él, és a következtetések levonásánál nyitott kérdésként kezelte, hogy milyen irányt vehet a jövőben.
A második szekció a „Etnikus sztereotípiák és aktuális kulturális gyakorlatok” kérdéskörét vizsgálta néprajzi/antropológiai terepmunkán alapuló esettanulmányokon keresztül. Sanja Zlatanović (Néprajzi Intézet, SANU) korábbi hároméves koszovói kutatásának egyik mozzanatát mutatta be. Ő a délnyugat-koszovói Gnjilane város tágabb környékén végzett terepmunkát, és többek között azt akarta kideríteni, hogy az ottani szerbek miként hozzák létre diszkurzív módon a „másokat” – ahol az albánok ennek a legfőbb megtestesítői. A köztudatban elterjedt Koszovó-képpel szemben meglepőnek hathat, hogy a szerb adatközlők gyakran a helyi albánokkal való jó kapcsolatot hangsúlyozták, ami Zlatanović szerint a regionális identifikációnak köszönhető. Ezzel összefüggésben a konfliktusok szításában a politikai döntéshozók felelősségét emlegették a helyi szerbek. A jól felépített diskurzus-analízisből az a következtetés adódott, miszerint a helyi regionális identifikációra építve, azt jól megértve lehetséges a megbékélés. Izgalmas vizsgálatról számolt be Aleksandar Krel (Néprajzi Intézet, SANU) is, aki a magyar–szerb határtól nem messze eső vajdasági Gakovón (magyarul: Gádor) német és szerb viszonylatban próbálta értelmezni a megbékélés folyamatát. A településről a második világháborút követően tűnt el a német lakosság, és itt működött a vajdasági németeket internáló egyik legnagyobb gyűjtőtábor. A háborús évek után szerb telepesek népesítették be a falut, akik gyakorlatilag akkor szembesültek a hely múltjával, amikor öt évtized után az egykori lakosok és utódaik újra felkeresték a helyszínt. Ezt a pillanatot ragadta meg Krel, amikor a németek emlékművet állítottak az egykori gyűjtőtábor helyén, és több szálon át elkezdték kiépíteni kapcsolataikat a helyi szerbekkel – akik a kutatás szerint rövid idő alatt magas fokú együttérzéssel vettek tudomást a múltról. Krel a személyes találkozásnál és kapcsolatépítésnél nem kevésbé tartja fontosnak a politika szerepét a megbékélésben – megfigyelései szerint a hasonló megbékélések akkor lehetségesek, ha a döntéshozók is változtatnak a kommunikációs stratégiáikon, és többé nem használják a nacionalista sztereotípiákat.
„A megbékélés etno-szociológiai aspektusai” címmel zajlott a harmadik szekció, témájukat tekintve voltaképpen három összefüggő esettanulmánnyal. Madeleine Sultán Sjökvist (Hugo Valentin Központ, Uppsalai Egyetem) egy meglepőnek látszó jelenbeli tendenciát elemzett: egyre több svéd nő tér át ugyanis a muszlim hitre. A jól tagolt és érdekfeszítő előadás az ún. „megélt vallás” dimenzióján keresztül vizsgálta a megtérést elmesélő történeteket, és az azt követő normákhoz való viszonyt. Sjökvist arról számolt be, hogy hogyan próbálnak a nők szilárd nemi, vallási és etnikus identitást létrehozni, illetve egyúttal sokoldalúan megfelelni a „jó muszlim nő” ideálképnek. Céljuk az új vallás felvételével valamilyen szilárd pont kialakítása az életükben. Az ezt követő két előadást akár együtt is tarthatták volna a kutatók. Jadranka Đorđević Crnbronja (Néprajzi Intézet, SANU) és Ivanka Petrova (Etnológia és Folklór Tanulmányok Intézete Néprajzi Múzeummal, Bolgár Tudományos Akadémia) a Belgrádban élő gorani népcsoport közösségének, valamint a muszlim bolgár nők öltözködési kultúráját elemezték. Đorđević Crnobrnja a muszlim gorani nők megfelelési kényszeréről számolt be – ők ugyanis ha megváltoztatják öltözködésük egyes elemeit, azzal konfliktusba kerülnek férjükkel és rokonaikkal, illetve a népcsoport általános értelemben vett normáival. Petrova ennek a folyamatnak egy másik, ellenirányú változatát mutatta be. Ő azokról a bolgár muszlim nőkről számolt be, akik a mindennapokban mind jobban kihangsúlyozzák vallási/etnikai identitásukat az öltözködésen keresztül. A szekció mindhárom előadása voltaképpen egy dinamikus, mozgásban levő társadalmi/kulturális folyamatot mutatott be, amelyek által különböző és megoldásra váró ellentétek keletkeztek.
„A fiatalok és a megbékélés” volt az utolsó, negyedik szekció elnevezése. Jelena Spasenić (Hugo Valentin Központ, Uppsalai Egyetem) újvidéki középiskolásokon, azok szülein és tanárain keresztül arra kereste a választ, hogy a kilencvenes évek Szerbiájának politikai/társadalmi valósága hogyan jelenik meg a mai emberek életvilágában, illetve hogy miképpen teremtődik meg a mindennapi tudás. Külön érdemes kiemelni a kettősséget a diákok Szerbia jelenéhez és múltjához való viszonyulásában. Az országot egyrészt egy visszafelé haladó, téves úton járó helynek tekintik, másrészt mélyen azonosulnak a mindennapi élet számukra értékes minőségeivel (pl. az emberek egymáshoz való viszonyulásával). Spasenić szerint ezért a fiatalok Szerbiához való viszonya nem csak a saját identitásukra való reflexió és az erkölcsi gondolkodásmódjuk, hanem az ország gazdasági és társadalmi állapotának is a függvénye. Goran Pavel Šantek (Etnológia és Kulturális Antropológia Tanszék, Zágrábi Egyetem) nem saját kutatást, hanem inkább egy gondolatmenetet mutatott be. Alexander kulturális trau­máról, illetve Anderson elképzelt közösségekről alkotott elméleteiből indult ki, és ezzel hozott kapcsolatba két nagy, az fiatalok vallásosságát kutató horvát szociológiai kutatást. Šantek ezek mentén arra következtetett, hogy a fiatalok valóban fogékonyabbak lehetnek a múltbeli konfliktusokkal, traumákkal való szembenézésre, ebben pedig fontos szerepe lehet a vallásnak (Horvátország tekintetében a római katolikus hitnek). A zágrábi kutató ugyanakkor a szakma szerepét is kitüntetettnek tartja, ugyanis az antropológiai szemlélet egyes traumák társadalmi „konstruáltságára” irányíthatja rá a közfigyelmet.
Ha a tanácskozás nagyobb részére érvényes kritikát kéne megfogalmazni, akkor az mindenképpen az egyes prezentációk hiánya, vagy a nem megfelelő minőségük és terjedelmük. Több elméleti előadás, illetve az esettanulmányok esetében is szükség lett volna a hallgatók figyelmét vezető bemutatókra – ezzel adós maradt a konferencia. Az egyetlen teljes körű kivételt Jelena Spasenić prezentációja képezte, amely mind felépítését, mind ízlésességét tekintve élvezetes kísérője volt a kutató előadásának.
Mivel a konferencia címe gyakorlatilag egy kérdés volt, ezért fel lehet vetni, hogy vajon megkaptuk-e erre a választ is? Részben azonban – a néprajzi/antropológiai „óvatosságból” is kifolyólag – költői volt ez a kérdés. Az első szekció előadásai, bármennyire is izgalmas következtetésekkel jártak, igazából csak óvatos javaslatokkal szolgálhattak arról, hogy milyen előzetes megfontolással kell élni, ha a Balkánról gondolkodunk. A második szekció adta talán a legvilágosabb válaszokat: a helyi lakosoknak kell valamilyen társadalmi/kulturális okból kifolyólag megegyezniük (Zlatanović, Krel). Ebben az esetben a lokális identifikáció, egymás ismerete és az együttérzés a kulcsfontosságú pontok, emellett szerepel a döntéshozók magatartása/beszédmódja is. Nem szabad azonban elhanyagolni az adott állam általános társadalmi/gazdasági állapotát (Spasenić), illetve az intézményes vallás szerepét sem (Šantek). A szakma részéről viszont – és ez mindegyik előadás nyílt vagy rejtett jellemzője volt – a néprajzi/antropológiai szemléletmódnak kell aktívnak lennie, hiszen ez az adott jelenséget annak sokrétűségében tárhatja fel. Ez a tudás pedig utat találhat a közvéleményhez, segítve a megértést és az elfogadást – talán ez volt konferencia válasza egy másik, nyíltan ott fel nem tett kérdésre: mit jelent „alkalmazni” ezt a szakmát?

Naučno istraživanje migracija u Srbiji: problemi i inicijative – okrugli stol

A 2014-es év lezárásaként rendhagyó konferenciát/kerekasztalt szervezett Belgrádban a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia (a továbbiakban: SANU) Néprajzi Intézete. A kutatóintézet munkatársain kívül jelen voltak az akadémia más intézeteinek, a Belgrádi, az Újvidéki, a Kragujevaci Egyetem egyes tanszékeinek és a szerb kormány képviselői, illetve egyedüli külföldi meghívottként a Bolgár Tudományos Akadémia kutatója, végül pedig egy-egy, Norvégiában és Németországban élő fiatal szerb kutató is.
Az akadémia főépületének egyik tanácstermében megtartott tudományos fórum rendhagyósága azt jelentette, hogy a 19 fő által tartott rövid, mindössze 10 perces előadásokat, viszonylag hosszú hozzászólások, viták követték. Ezek a felszólalások tartalmukat és megállapításaikat tekintve időnként az előadásoknál is fontosabbak voltak. Az egész napos kerek­asztal gyakorlatilag négy szekcióra tagolódott. Az esemény szerkezetéből az is látszik, hogy a fórum jelleg elsődleges fontosságot kapott, és sok esetben a puszta tudományos tézisek kevésbé voltak fontosak a tudományszervezési feladatok és hiányosságok megfogalmazásánál. Emiatt nem térek ki minden előadás ismertetésére, ehelyett a felvetett fő probléma- és témacsoportokat mutatom be.
Biljana Sikimić (Balkanológiai Intézet, SANU) a migrációval foglalkozó közelmúltbeli kutatások tanulságait foglalta össze. Összegzéséből ítélve egy sokfelé tájékozódó és nyitott társadalomtudományi törekvésről beszélhetünk Szerbiában. Az etnolingvisztikai kutatások egyik legnagyobb szerbiai szaktekintélye volt egyébként a kerekasztal egyik legaktívabb javaslattevője, és ha a tervezett lépések (új tudományos társaság, nagyobb társadalmi szerepvállalás stb.) megvalósulnak, valószínűleg ő lesz az egyik legfőbb koordinátor is.
Miroslava Lukić Krstanović (Néprajzi Intézet, SANU) akaratlanul is Sikimić előadásához kapcsolódott a problémafelvetés terén. Úgy látta, hogy az egyes kutatások túlságosan elszigeteltek, amit az állandóvá váló pénzügyi gondok is okoznak, valamint ha migrációs jelenkutatásokról van szó (gondoljunk csak az elmúlt évek menekülthullámaira, vagy a sajátos országon belüli szerb migrációs irányokra), gyakran az állami szervekkel is szembetalálják magukat. Emellett a kutatási témák milyenségét is összetett problémának látja: sokszor multietnikus és urbánus terepeken dolgoznak fel a kutatók megosztó témákat. Véleménye szerint a dilemmáktól a tudományközi együttműködés, illetve az alkalmazottabb szemléletű munkák jelentenének kiutat.
A Magyarországon is jól ismert emigrációs hullám Szerbiát és annak régióit talán még jobban sújtja, így a „súlyos” helyzet képzete különösen kitapintható volt a hozzászólások és viták alkalmával. Dušan Drljača (Etnológia és Kulturális Antropológia Tanszék, Belgrádi Egyetem) a diskurzusokban nyomatékosan felhívta a hallgatóság figyelmét a Vajdaságban zajló elvándorlási hullámra, amely közvetlenül vagy közvetve több százezer embert érint, és mégsem foglalkozik vele elég kutató. Külön kiemelte a magyar kisebbséget érintő emigrációt, és súlyos gondnak tartotta, amiért ezt nem értelmezik a szerb kutatók (aminek nyelvi akadályai is vannak). Pozitív példaként említette meg a szlovén társadalomkutatást, ahol már a nyolcvanas években létrejött a külföldre költözött lakosokat kutató intézet. A vajdasági migrációs jelenségekről az Újvidéki Egyetem geográfus doktorandusza felhívta a figyelmet arra, hogy a kisebbségi („nem szerb”) közösségeket még nagyobb arányban érinti az elvándorlás – egyes prognózisok szerint a folyamat két évtized alatt megszüntetheti a vajdasági ruszinok népességét. Felvetette a magyar állampolgárság szerepét is, amelynek köszönhetően egyértelműen felgyorsult az emigráció az azt megkapók körében. E hozzászólások alapján le lehet szögezni, hogy egyes szerb kutatók tudnak a szerbiai magyar kisebbség társadalmi helyzetéről is, a problémákat világosan fogalmazzák meg, azonban nyelvi akadályok és időhiány miatt nem képesek foglalkozni a konkrét kutatásokkal is.
Az emigráció által keltett társadalmi problémák számos olvasata került még megemlítésre. A SANU Földrajzi Intézetének egyik munkatársa felvetette, hogy különösen az afrikai és ázsiai területekről érkező menekültek idővel akár „polgártársainkká” is válhatnak – ez pedig szerinte egy olyan probléma, amelynek megtárgyalására egyáltalán nincs felkészülve a szerb közvélemény, mindazonáltal gyorsan eljöhet az a pillanat, amikor aktuális lesz. Mások megemlítették a Szerbia déli részeit érintő elnéptelenedést, amelynek köszönhetően a szó szoros értelmében több száz falu lakossága tűnik, illetve tűnt már el. Részben ehhez kapcsolódott témájában Jadranka Đorđević Crnobrnja (Néprajzi Intézet, SANU) előadása, amely a Koszovó legdélibb csücskében élő gorani népcsoportról szólt. Ez az etnikum Belgrádban találta meg az egyik legfontosabb új otthonát, és a nagyvárosi multikulturális urbánus közeg sokrétű hatással volt és van a kultúrájukra. A hátrahagyott falvaknak pedig folyamatosan a rendkívül lecsökkent népességszámmal és a szelektív migráció hatásaival kell szembenézniük.
Külön kezelendő problémaként merült fel a doktori fokozattal rendelkező és külföldön élő szerbek kérdése. Jovan Filipović (Organizációs Tudományok Kara, Belgrádi Egyetem) a szerb szakemberi diaszpóráról szólva mintegy 10 ezerre becsülte a számukat, és különböző megoldási javaslatokat érintett a tudástőkéjük szerbiai hasznosítása érdekében. Ezek közül egyik a Diaszpóra Virtuális Egyetem létrehozása lenne, amely az online világ lehetőségeit kihasználva lehetne képes „becsatornázni” a tudástőkét.
A különböző akkulturációs hatásokról és alkalmazkodási módokról sokan szóltak. Petko Hristov (Etnológia és Folklór Tanulmányok Intézet Néprajzi Múzeummal, Bolgár Tudományos Akadémia) a jelenkori migrációk okán szükségesnek tartaná a specifikus, történeti migrációk szisztematikus feldolgozását a Balkán-félszigeten. Előadásában a sajátos gurbet/pečalbar szezonális munkára épülő dél-balkáni migránskultúráról beszélt – a javarészt hegyekben élő lakosság egy része évszázadokon keresztül óriási távolságokat tett meg a városokba, hogy aztán az ott magukévá tett kulturális hatásokkal változást generáljanak az őket kibocsátó területeken is. A jelenkorról szólva nem tartja túl pozitívnak Bulgária elvándorlási mérlegét: a regionális elnéptelenedés (különösen a Duna menti északi területeken) ugyanúgy probléma, mint az is, hogy a fiatal felnőttek egy jelentős részét a Nyugat-Európában dolgozó szüleik tartanak el a hazaküldött keresetükkel.
Az „alternatív” balkáni migrációs célpontokról, amelyek azonban szintén kulturális kihívásokat is jelentenek, még Mirjana Pavlović (Néprajzi Intézet, SANU) tartott előadást. A kutató a Szerbia területéről Törökországba irányuló elvándorlást mutatta be. A migrációs hullámok évszázadokon keresztül tartottak, különböző bonyolult politikai és társadalmi-kulturális keretekbe illeszkedtek, majd nagyobbrészt a 20. század elején szűntek meg – a feltételezhetően specifikus helyi társadalmi körülményeknek köszönhetően azonban még ma is van tudomásunk a délszláv identitásukat őrző népcsoportokról Törökországban. Az „utolsó óra” sürgetésének engedve Pavlović mihamarabb terepmunkára épülő kutatásokat látna szívesen.
A hozzászólások során rendszeresen visszatérő téma volt a tudományosság és politika viszonya. Drаganа Rаdojičić (Néprajzi Intézet, SANU) elkerülhetetlennek tartotta, hogy felhívják a politikusok figyelmét a kutatásokra – ehhez azonban véleménye szerint még több lépést kell megtenniük a rokon tudományoknak. Terepmunkára és tapasztalati megfigyelésekre, tényekre épülő kutatómunkát tart kívánatosnak, illetve ezeket a jövendőbeli eredményeket nyilvántartó adatbázist. Végül azt is elkerülhetetlennek látja, hogy mindezt a nyilvánosság bevonásával tegyék meg már csak azért is, mert az államot érintő fontos témákról van szó. Aleksandra Pavićević (Néprajzi Intézet, SANU) mindehhez hozzátette, hogy ha a politikum keresi meg a kutatókat, akkor „készen” kell őket várni: kiforrott javaslatokra, használható eredményekre, működő intézményrendszerre van szükség. A szervezők e kérdéskör kapcsán a szerb kormány képviselőjét is meghívták az ülésre, az egyébként antropológus végzettségű Slavka Drašković (a diaszpórával és a régióbeli szerbekkel foglalkozó Kooperációs Iroda vezetője) üdvözölte a felmerült ötleteket, és kissé meglepő módon arról beszélt, hogy a kormánynak gyakran nincsenek megfelelő adatai egyes jelenségekről.
A kerekasztal általános hangulata a téma jelentősége és aktualitása, a tudományközi együttműködés, a tudományszervezés és a paradigmaváltás kérdései miatt meglehetősen intenzívre és érdekfeszítőre sikeredett. Számos hozzászólás során felmerült, hogy a Migrációs Tanulmányok (Migration Studies) paradigmájának mintájára tudományos társaságot kéne alapítani Szerbiában még 2015-ben, amely koordinálni tudná a kutatómunkát és a különböző tudo­mányágak művelőinek együttműködését. Erre az év első felében még nem került sor. Biljana Sikimić ezenfelül egy e-folyóirat és egy előzetes munkacsoport elindítását is felvetette – még ezek is megvalósításra várnak. Ha a társaság és a jövendőbeli projektek megvalósulnának, akkor viszont utólag a tudománytörténeti jelentőségű jelzőt is megkaphatja a fórum.
2015 során az elhangzott ígéretek szerint talán egy esszékötet is megjelenik a kerekasztalon előadók és felszólalók gondolataiból. Az előadások viszonylag bő terjedelmű összefoglalóit (benne két angol nyelvű szöveget is) tartalmazó 95 oldalas kötet letölthető a Néprajzi Intézet honlapjáról.

A kulturális örökségek szemiotikája – az eredetiségtől a modern közzétételig

Az Isztambuli Egyetem Informatikai Karán 2015. május 8–9-én nemzetközi konferenciát rendeztek (Semiotics of Cultural Heritages: Authenticity to Informatics – Kültürel Mirasin Semiyotiği: Otantikten Enformatiğe, rövidítve ISCCH2015 – ami egyben a honlapra is utal). A fő szervező F. Deniz Özden professzor asszony volt, aki a hagyományok feltárásával és bemutatásával (például tudományos filmek készítése) foglalkozik. Több mint 70 előadásra került sor, ezek többsége török előadótól és törökül, ám argentin, finn, francia, japán, lengyel, lett, olasz, spanyol előadók is felléptek. A legtöbb előadás jól illusztrált, érdekes bemutatót hozott, igazán változatos témákkal. A karjalai erdőkben a kősziklákra ütögetéssel hangokat előidéző „kőzene” témájától a 19. század vége felé Párizsban működő perzsa „kukkoló dobozokig”, a kalligráfiától és szúfi költészet szimbolikájáról, akár a régészeti leletekből kikövetkeztethető számszimbolikáig, a hagyományos török ételek elkészítésének bemutatásáig változatos volt az „autentikusság” bemutatása. Több előadás is kiváló kultúratudományos magyarázatot adott (többek között a modern francia kultúrakutató, Marc Augé alapján!) például arról, hogyan szűnik meg, majd szeretne újjászületni a „szomszédság” a török közösségekben. A falvakban ez mindent behálózott, ám amikor milliók a nagyvárosokba (vagy éppen külföldre) költöznek, hogyan próbálják ezt újraéleszteni a résztvevők: a felhőkarcolók udvarain, és „valódi török mészáros” közösségteremtő tevékenységéről szólván. Volt előadás arról is, hogy a gazdag polgárok 19. századi pompás levantei villáit hogyan lehetne ma az idegenforgalomban kihasználni. Minthogy magam is a vízivárosi Csalogány utca utcakövein játszottam nap mint nap – puerilis traditio – a futballmeccseket szüneteltetve akkor, amikor az 5-ös autóbusz is a mi pályánkon jött végig – külön érdekelt a török gyerekeknek az utcákon való játékát bemutató előadás.
A finn zenekutató, Eero Tarasti professzor (aki évtizedekig a Nemzetközi Szemiotikai Társaság elnöke volt) pár ével ezelőtt egy laza nemzetközi hálózatot hozott létre a kultúra értékei megőrzésének szemiotikája témából – voltaképpen ennek a hálózatnak is rendezvénye volt az isztambuli konferencia. Bevezető előadásában Tarasti a maga „egzisztenciális” szemiotikájának alapgondolatait mutatta fel. Három plenáris előadás volt: Tarastin kívül magam az UNESCO „intangible cultural heritage” védelméről szóló dokumentumait mutattam be és egy valóban szemiotikai „hagyományvédelmi” terminológiát javasoltam.
Ám a leginkább elmemozdító a román matematikus, a most 90 éves Solomon Marcus bevezető plenáris előadása volt. Marcus magyarországi kapcsolatai sok évtizedesek és megszakítatlanok. A Magyar Szemiotikai Társaságnak is réges-régen tiszteletbeli tagja. Előadása a „megőrizhető” és voltaképpen „idejétmúlt, felesleges” hagyományok élvezetes megkülönböztetése és tárgyalása. Matematikusként nem konkrét eseteket említ (bár példái igencsak tanulságosak). Tudtommal e témakörben a leginkább eligazító ez az áttekintés. Mindenkinek elgondolásra ajánlom!
A mai török állam sokat költ a hagyományok bemutatására, nyilván az önazonosság kinyilvánítása végett, ám turisztikai szándékkal is. A majd 80 milliós (!) lakosság ezerféle saját hagyományt képviselt, és a török állam ezt a neolitikumtól (!) a mai kézművességig egyaránt a magáénak tekinti, még a bizánci kereszténység emlékeit is. Aki már járt Törökországban, tudja, hogy ott biztosan több ógörög, és igen sok római lelet ma is látogatható – mint Hellászban és Rómában; és az ezerféle iszlám hagyomány, a kerengő dervisektől a kertkultúráig ma is csodálatraméltó. Az e koroknál régibb leletek pedig szinte csak itt megtalálhatók – noha néha évtizedekre nem is látogathatók, mint a „legrégibb” európai kultúra, Catal Höyük esetében. Az utóbbi két-három évtizedben ezek kutatása rohamtempóval folytatódik. Magam is alig ismertem rájuk régi jegyzeteim alapján. Lásd például: M. Öcal Oguz zsebkönyve: Turkey’s Intangible Cultural Heritage (Ankara, 2013. Ministery of Culture and Tourism) gyönyörű képekkel az olajlámpáktól az olajjal bekent birkózók hagyományos török birkózásig, a petróleumlámpától az ajtókopogtatókig. E példatárból is bárki tanulhat.
A szemiotika címszóként megemlítése alkalomszerű, nem pedig elméleti volt. A török előadók többsége nem is utalt erre a távlatra. Ám nekünk annál inkább érdemes felfigyelni arra, hogy a népi/hagyományos kultúra tárgyai, tényei, jelenségei ma nálunk sem nem a maguk helyén találhatók meg – hanem ennek jeleiként.

Interkonfessionelle und ethnische Dynamiken in der Slowakei

In der letzten Mai-Woche dieses Jahres führte uns, 15 Studierende der Philipps-Universität Marburg, unser Forschungsinteresse in die südliche Slowakei. Unter der Leitung von Professor Seifert vom Institut für Europäische Ethnologie/Kulturwissenschaft der Philipps-Universität Marburg erkundeten wir gegenwärtige und vergangene ethnische und interkonfessionelle Dynamiken in der Grenzstadt Komorn (ung. Komárom; slow. Komárno). In verschiedenen Kleingruppen besichtigten wir unter anderem Orte religiöser Zusammenkunft und besuchten diverse Gottesdienste. Darüber hinaus eruierten wir, wie diese Gemeinden Stadtleben und Stadtbild prägen und erfuhren vieles über religiöse Alltagspraktiken Einzelner. Ein zweiter Forschungsschwerpunkt lag auf den interethnischen Beziehungen. Wir haben mit Vertretern und Vertreterinnen der slowakischen und ungarischen Bevölkerung gesprochen und hatten so die Gelegenheit, verschiedene Sichtweisen auf das Zusammenleben in der Stadt Komorn kennen zu lernen.

Abb. 1. Eine Stadt – zwei Sprachen (Foto: Dorothée Fellinger, 2015)
Nach einer langen Reise erreichten wir Komorn. Schon der erste Eindruck zeigte uns, dass es sich um eine sehr facettenreiche Stadt handelt. Farbenfrohe Häuser, einladende Restaurants und Straßencafés prägten neben historischen Gebäuden, modernen Bauten, alten Reihenhäusern und geschmückten Denkmalen das Stadtbild und vermittelten uns den Eindruck einer Stadt mit vielen Gesichtern.
Schon bald wurde uns bewusst, dass die ungarische Minderheit in Komárno die Mehrheit der Bevölkerung ausmacht. Das aus Deutschland mitgebrachte slowakische Wörterbuch fand bei unseren ersten Begegnungen somit kaum praktische Anwendung. Das slowakische und ungarische Neben- und Miteinander eröffnete ein interessantes und vielfältiges Forschungsfeld. Bei unseren Kontakten mit den Komornern kristallisierte sich bald ein äußerst positiver Bezug der dort Lebenden zu ihrer Stadt heraus. In verschiedenen Kontexten wurden wir auf Probleme und Ängste aufmerksam gemacht, die sich durch die interethnischen Beziehungen zwischen Ungarn und Slowaken ergeben. Aber auch freundschaftliche Beziehungen und ein herzlicher Austausch zwischen beiden ethnischen Gruppen wurden in unseren Gesprächen deutlich betont.
Im Laufe der Woche lernten wir die Stadt näher und besser kennen. Unsere erste Tour durch Komárno führte uns vorbei am wirtschaftlichen Mittelpunkt des Ortes, dem Hafen. Beim Blick von der Elisabethbrücke wurde uns die Tatsache, dass es sich um eine Landesgrenze und Grenzstadt handelt, einmal mehr deutlich. Es war spannend zu erfahren, was die Stadt im Laufe ihrer Geschichte erlebt hat. Der erkenntnisreiche Rundgang durch die pittoresken Gassen des gepflegten Stadtkerns bot uns einen Überblick über die einzelnen Orte, die wir in den folgenden Tagen genauer betrachten wollten.
Zu Beginn der Exkursion hießen uns auch die Studierenden der Germanistik und Anglistik an der Selye János Universität herzlich willkommen. Sie berichteten uns anschaulich von der Universität und aus ihrem Unileben. Dabei fanden sich viele Gemeinsamkeit zu unserem Studierendenalltag, ebenso wie einige Unterschiede, beispielsweise den Schönheitswettbewerb und die Bälle. Trotz der Prüfungsphase, in der wir uns mit den Studierenden trafen, haben sich einige von ihnen noch viel Zeit genommen, uns eine weitere Perspektive auf die Stadt zu bieten und uns unter anderem die beliebtesten Kneipen und Cafés Komárnos vorzustellen.
Wir besuchten zwei Pfingstgottesdienste, die der römisch-katholischen und der reformierten Gemeinde, die hoch frequentiert und festlich waren. Trotz der in Ungarisch gehaltenen Predigten konnte eine Annäherung an die Relevanz des Feiertags nachgefühlt werden. Während sich der katholische Gottesdienst vom Ablauf her von den aus Deutschland gewohnten Messen kaum unterschied und uns in gewisser Weise sogar vertraut war, fielen uns im reformierten Gottesdienst einige Besonderheiten auf. Die Bedeutsamkeit und gesellschaftliche Verankerung von Religion und Glaube war neben der für uns überraschend hohen Zahl von Besuchern des Gottesdienstes auch Ausdruck in der dominanten Präsenz ungarischer Nationalsymbolik erkennbar. Während uns insbesondere auch die Raumordnung und -gestaltung der Kirche, wie beispielsweise die Platzierung des Altars und der Kirchenbänke, explizit auffiel, da sie nicht der uns vertrauten Weise entspricht, konnten wir Ähnlichkeiten und vertraute Rituale bei der Durchführung des Abendmahls und dem Empfang der Hostien entdecken, sodass wir schluss­endlich trotz geringfügiger Unterschiede eine gemeinschaftliche Atmosphäre empfanden.
Die Festung von Komárno war einer der Höhepunkte unserer Exkursion. Was für uns eine die Stadt dominierende Anlage darstellte, die zwar etwas unauffällig und außerhalb gelegen, aber dennoch präsent zu sein schien, wurde ihr von einem Großteil der von uns befragten Komorner keine größere Bedeutung beigemessen. Die Festung war eindrucksvoll. Zum einen waren die Ausmaße in Größe und Weite des Komplexes überraschend. Die Begehung ließ uns zusätzlich verschiedene historische Epochen durchleben. Gleichzeitig konnte man beobachten, wie sich die Natur im Laufe der Zeit ihren Raum zurückeroberte. All diese Aspekte führten zu einer einzigartigen, überwältigenden und außergewöhnlichen Atmosphäre.

Abb. 2. Einer der Höhepunkte der Exkursion: Die Besichtigung der Festung (Foto: Hannah Katinka Seidler, 2015)

Der Besuch des katholischen, reformierten und des jüdischen Friedhofs wichen von unserer Vorstellung von Friedhöfen ab. Die Vielfalt bei Grabschmuck und Gestaltung der Gräber beeindruckte uns und gewährte uns einen guten Einblick in die ungarische und slowakische Bestattungskultur. Das Spektrum der Gräber reichte von handbeschrifteten Holzstelen bis hin zu Marmormausoleen. Der schlichter gehaltene jüdische Friedhof kontrastierte stark mit den individuell gestalteten und stark geschmückten Gräbern der katholischen und reformatorischen Stätten.
Ein weiterer einprägsamer Ort stellte der Europaplatz dar. Der erste Eindruck dieses aufwendig gestalteten Platzes war einladend. Bei näherer Beobachtung fiel uns der Leerstand und die spärliche Nutzung des Raumes auf und auch die Erzählungen zu Geschichte und Einstellungen über und zum Europaplatz waren auffällig unterschiedlich. Für uns war der Platz hinter dem Rathaus dennoch ein guter Orientierungs- und Treffpunkt und in den ersten Tagen die Anlaufstelle, wenn es um die Abendgestaltung der Exkursionsgruppe ging. Generell gaben uns die vielen Restaurants und Pubs die Möglichkeit, sowohl slowakische als auch ungarische Speisen zu kosten. Dank der viersprachigen Speisekarten und die Sprachkompetenzen der Kellner hatten wir keine Probleme, die kulinarische Bandbreite erleben zu können. Eine einladende Auswahl an Bier, Wein und Schnaps war ebenfalls gegeben.
Zum Abschuss unserer Forschungsreise besuchten wir Prof. József Liszka und Frau Dr. Ilona Juhász im Forum-Institut für Minderheitenforschung/Forschungszentrum für Europäische Ethnologie und erfuhren mehr über die jeweiligen Arbeitsschwerpunkte der Forschenden. Die Begegnung war für unsere Forschung informativ und motivierend. Da ihre Forschung zu interkulturellen Beziehungen, Wandel der Volkskultur und Religion­s­volkskunde viele Überscheidungspunkte mit unserer Exkursion hatte, war das Treffen sehr bereichernd.
Die Exkursion nach Komorn war für uns alle ein prägendes Erlebnis. Durch die Feldforschung in der Stadt erlangten wir vielfältige alltagspraktische Eindrücke und auch methodische Kenntnisse, die uns in unserem Studium weiter bringen. Besonders durch die Kontakte, die wir durch József Liszka erhalten haben, war der Einstieg ins Feld unproblematisch. Die sieben Tage in der Slowakei waren erwartungsgemäß viel zu kurz, die Erfahrungen, die wir in Komorn gemacht haben, waren nur ein erster Zugang. Es haben sich viele interessante Forschungsthemen ergeben, die den einen oder die andere bestimmt noch einmal nach Komorn zurückführen werden.

Gräber, Hanna Lena – Obermüller, Alexandra – Osse, Johanna – Schwark, Josephine – Seidler, Hannah Katinka – Trott, Adam Ruebsaa

Két tudományos tanácskozás Freiburgban

A kitelepítettek 70. walldürni búcsújárása
A néprajzi-kultúrantropológiai népivallásosság-kutatás témái és területei
Freiburg, 2015. június 22.

Megtalált és kitalált hagyományok a rendszerváltás után:
az etnobiznisz és az identitáserősítés között
Freiburg, 2015. szeptember 21–22.

A freiburgi Kelet-európai Németek Néprajzi Intézete (Institut für Volkskunde der Deutschen des östlichen Europa: IVDE) a kutató- és dokumentációs tevékenysége mellett sorozatosan rendezi meg tematikus (műhelyvitaszerű) napjait, illetve éves konferenciáit. Mindig más-más témakörben, de mindig széles kelet-közép-európai kitekintéssel. Természetesen ezeken a rendezvényeken az érintett országok kutatói is aktívan részt vesznek, ahogy ez az, alább vázlatosan bemutatandó, idei két rendezvényen is történt.
A június 22-én megrendezett „tematikus nap” a komáromi Etnológiai Központtal kooperációban rendezve valósult meg, és szűken értelmezve a második világháború után Kelet-Európából kitelepített németek búcsújárásait tárgyalta (70. Wallfahrt der Heimatvertriebenen Walldürn. Themen und Felder der volkskundlich-kulturanthropologischen Frömmigkeits­forschung). Tágabb értelemben általában a búcsújárások, valamint az emlékezéskultúra volt a Németországból, Svájcból, Szlovákiából és Magyarországról meghívott előadók központi témája. A konferencia házigazdája, Michael Prosser-Schell professzor felvezetésként az előadók korábbi munkásságát gondos aprólékossággal méltatta.
Az előadások viszonylag széles tematikai spektrumban mozogva, tematikailag gazdag, más-más nézőpontokból megközelített problémafelvetéseket kínáltak. A sort Torsten Müller, az erfurti egyetem munkatársa nyitotta, aki a volt NDK búcsújárásairól tartott egy, nem kicsit meglepő adatokat bemutató előadást. Egészen más jellegű volt Simon András előadása, aki a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kultúrantropológiai Tanszékének tevékenységét prezentálta, majd a Fórum Intézet komáromi Etnológiai Központja képviseletében L. Juhász Ilona A harmincnégyes kőnél… Halálhelyjelek Dél-Szlovákiában című előadása következett. A hatalmas érdeklődést kiváltó referátumot, illetve az annak keretében röviden bemutatott, majdnem azonos című könyvet méltatva Hans-Werner Retterath, az IVDE igazgatóhelyettese elmondta, hogy a szerző imponálóan komplex módon közelítette meg kutatási témáját, s amit példa nélkülinek tart, az az időbeli változások évek hosszú során át történő nyomon követése és rögzítése. L. Juhász Ilonának ezáltal egy jelenséget nemcsak a különféle források (újsághírek, levéltári források, interjúk, valamint megfigyelés) alapján sikerült komplex módon bemutatnia és értelmeznie, hanem a folyamatosan bekövetkező változásokat is rögzítenie. Érdeklődésre reagálva Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója röviden bemutatta a jelenlévőknek a komáromi intézetet, annak is elsősorban a szakrális kisemlékekkel és a változásvizsgálatokkal kapcsolatos tevékenységét, publikációit. A következő előadó Szilágyi-Kósa Anikó, a Veszprémi Egyetem germanista munkatársa volt, aki a barnagi kálvária történetét, illetve az egész komplexum felújításának folyamatát mutatta be. Barbara Henze, a Freiburgi Egyetem művészettörténésze valóban lebilincselő előadásában az endingeni „könnyező Mária”-kép kultúr- és művészettörténeti bemutatására vállalkozott, majd Dominik Winterlin egy bázeli búcsújárás-kiállítás megszületésének körülményeit vázolta. A tematikus nap zárásaként Michael Prosser-Schell (IVDE) a német kitelepítettek walldürni búcsújárásának történetét, alakulását vázolta, valóban szó szerint a kezdetektől szinte az előadás pillanatáig, hiszen a legutolsó adatai egy nappal korábbiak voltak, amikor módjában állt a 70. búcsújáráson is részt vennie.

1. kép: L. Juhász Ilona az előadását követő vita közben. Mellette Michael Prosser-Schell (Liszka József felv., 2015)

A most bemutatandó másik, freiburgi tematikus, nemzetközi és interdiszciplináris konferencia szeptember 21–22-én, a Szegedi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékével karöltve szervezve valósult meg Megtalált és kitalált lokális ünnepek és fesztiválok a rendszerváltás után… (Gefundene und erfundene lokale Feste und Festivals nach der Wende: zwischen „Ethnobusiness” und Selbstvergewisserung) címen. A német, magyar, szlovákiai magyar, cseh, román résztvevők előadásaikban elsősorban a helyi kulturális önszerveződés konkrét példáit vizsgálták, a helyi közösségek rendszerváltást követő ünnep-, fesztivál-, illetve hagyományteremtő aktivitását elemezték és mutatták be. A konferenciát Werner Mezger professzor, a német intézmény igazgatója nyitotta meg, majd a rendezvény házigazdáiként Schell Csilla és Michael Prosser-Schell professzor vezényelte le a kétnapos rendezvényt. Az előadások sorát Pusztai Bertalan, a társrendező szegedi Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék vezetője nyitotta, aki magyarországi, valamint finn és skót terepkutatások eredményeit összevetve napjaink lokális ünnepeinek szerepét vizsgálta. Schell Csilla, a freiburgi vendéglátó intézmény (IVDE) munkatársa egy egri újjáélesztett szokásról, Michael Prosser-Schell pedig az Orbán-ünnepek szerepéről értekezett egy-egy magyarországi (Hajós), németországi (Durbach) és franciaországi (Kintzheim) település példái alapján. Részben ehhez is kapcsolódott Simon Andrásnak, a szegedi Néprajzi és Kultúrantropológiai Tanszék vezetőjének előadása, aki a borral, gasztronómiával összefüggő dél-magyarországi kitalált ünnepeket vizsgálta. Diane Dingeldein, a stuttgarti honismereti központ munkatársa egy dél-hesseni városka (Bensheim) olasz vendégmunkásai által meghonosított passiójátékát elemezte. Kiss Márta, a budapesti Corvinus Egyetem szociológusa az északkelet-magyarországi hármas határ térségében honos Szatmári Fesztivál gazdasági és kulturális összefüggéseit mutatta be. Hana Dvořáková, a brünni Morva Múzeum igazgatója a Brünn környéki horvátok újjáéledő nemzeti identitását, az ehhez szorosan kapcsolódó folklórelemek újraélesztését mutatta be. A következő napi szekciót a Fórum Intézet komáromi Etnológiai Központja képviseletében Liszka József kezdte a Revitalizáció és/vagy kitalált hagyomány? Szokások és ünnepek a délnyugat-szlovákiai magyarok körében a 21. század elején című előadásával. Csörsz Edua, a szegedi egyetem doktorandusza a Magyar Turán Alapítvány két, bugaci rendezvényét mutatta be, amelyek – miközben a „hagyományaink megőrzését” hangsúlyozzák – voltaképpen egy kreált és hibrid hagyományt „találtak ki” és tálalnak… Dorina Descas, a Freiburgi Egyetem romanista munkatársa a szokások változásáról beszélt a posztszocialista Romániában, s végül Bódi Jenő, a pécsi egyetem kommunikációs és médiakutató szakembere a nagyszakácsi gasztronómiai fesztivál gazdasági és turisztikai vetületeit elemezte.
Az egyes előadások után szinte minden esetben élénk diskurzus alakult ki, ami nyilván befolyással lesz a referátumokból készülő tanulmányok végső formájára is, hiszen a tervek szerint a fentebb nagy vonalakban bemutatott mindkét tanácskozáson elhangzott előadások a közeljövőben egy-egy konferenciakötet formájában nyomtatásban is megjelennek.

„Hegyet hágék, lőtőt lépék…”

Konferencia Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós emlékére

A Magyar Nemzeti Múzeum balassagyarmati Palóc Múzeuma szervezésében 2014. november 3–4-én, „Hegyet hágék, lőtőt lépék…” címen valósult meg az Erdélyi Zsuzsanna emlékére megrendezett tudományos konferencia. A hivatalos megnyitó után másfél napon át a magyar (nem csak a magyarországi!) folklorisztika jeles képviselői az archaikus népi imádságok kutatásával, a szöveges folklór és a vallási néphagyomány bizonyos, kiemelt témaköreivel kapcsolatban prezentálták és vitatták meg kutatási eredményeiket. A magyarországi folklorisztika és vallási néprajz jeles képviselőin (Küllős Imola, Limbacher Gábor, Verebélyi Kincső, Voigt Vilmos stb.) túlmenően a tanácskozáson a szerbiai Vajdaságot Silling István és Silling Léda, az erdélyi magyar folklorisztikát pedig Tánczos Vilmos reprezentálták. Liszka József, a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja képviseletében A populáris irodalom és a népköltészet határán. Egy vallásos ponyvaballada közép-európai kontextusai címen tartott előadást. Némi interdiszciplinaritást kölcsönzött a tanácskozásnak az, hogy Varga Lajos váci segédpüspök a konferencia másnapján, a teológus szemszögéből fejtette ki gondolatait a népi vallásosságról.
A rendezvény első napját megtisztelte jelenlétével Erdélyi Zsuzsanna két gyermeke, Dobozy Borbála és Dobozy Dániel is. A nap befejezéseként Székely Orsolya rövid, Erdélyi Zsuzsannáról és imádságos, „szent öregasszonyairól” készült portréfilmjét, majd a Comedia et Musica Mundi együttes az „Ég szülte Földet” című, vallási népénekekből összeállított előadását tekinthették meg a résztvevők. A második napon, a konferencia zárásaként pedig Lengyel Ágnes, a múzeum igazgatója (mellesleg a magyar ponyvakutatás jeles képviselője) bemutatta az érdeklődő kollégáknak a múzeum valóban európai színvonalú látványtárát. A balassagyarmati konferenciát a résztvevők egy, gyümölcsözőnek mutatkozó konferenciasorozat első darabjának nyilvánították, az ott elhangzott előadások tanulmányokká átdolgozott szövegei pedig a tervek szerint a jövőre megjelenő konferenciakötetben látnak majd napvilágot.
Mivel a tudományos diskurzusnak viszonylag kevés teret adó tanácskozás (nem a szervezők hibája ez, hanem a bőség zavarának a következménye) során nem sikerült ott kifejtenem, engedtessék meg, hogy a két nap (szerintem) egyik sarkalatos kérdéséhez néhány megjegyzést fűzzek. Több alkalommal is felvetődött az archaikus népi imádságok (és általában a folklór, illetve a népköltészeti műfajok) etnikumok közötti átadásának és átvételének, valaki így fogalmazott: „csereberélésének” a kérdése. Nos, ez nyilván rendkívül összetett folyamat, hiszen ha gyakorlatilag szemléljük, akkor rengeteg lehetőség, közvetítő médium, csatorna stb. kaphat ebben szerepet (iskolai oktatás, ponyvanyomtatványok, kéziratos terjesztés, később még az elektronikus média és persze a szóbeliség is), ám egy dolgot nem szabad figyelmen kívül hagyni. Főleg (de nem csak ott!) a nyelvhatárok szűkebb-szélesebb övezetében gyakori jelenség egész faluközösségek nyelvváltása. Jómagam a szlovákiai magyar nyelvterületet (és annak közvetlen szomszédságát) ismerem valamelyest, s elmondhatom, hogy bizony rengeteg konkrét példát lehet erre felhozni.
Jozef Holuby szlovák néprajzi gyűjtő a 19. század végén kimutatta, hogy a Galgóc környéki szlovák falvak valamikor magyar lakosságúak voltak, de időközben elszlovákosodtak. Nyelvükben viszont megőrizték például a magyar keltés (kőttés) megfelelőjét, a keltýšt.
A Felső-Csallóközben a középkorban kimutathatóan csaknem félszáz német többségű, jellegű település volt. Ezek nagy része (talán féltucatnyi Pozsony közvetlen szomszédságában fekvő falut leszámítva) a 20. századra teljesen elmagyarosodott.
Szülőfalum, Köbölkút papjairól a 18–19. századi források rendre megjegyzik, hogy magyarul, tótul és németül is prédikálnak. Gyerekkoromban (leszámítva az 1920-as években létrehozott cseh kolónia lakosainak utódait) a faluban gyakorlatilag nem volt szlovák (noha szlovák iskola volt, de ez más kérdés). A Kiss, Nagy, Szabó, Varga, Vas típusú családnevek mellett feltűnően nagy számban fordult elő a Bitter, Czilling, Elzer, Fridrich, Halbauer, Hogenbuch, Kaszner, Koller, Linter, Nágel, Player, Smíd, Szaller, illetve a Bircsák, Hubik, Jakubek, Jozefik, Káplóczky, Krátky, Modrócky, Vodicska, Zahradnicsek stb. családnév. Ők, emlékeim szerint mind magyarok voltak, de joggal feltételezhető, hogy annak idején, amikor a falu papja németül és szlovákul is prédikált, akkor jobbára (vagy egyrészt) ezen mai magyar családok német, illetve szlovák őseinek.
A nyolcvanas évek végén egy kisalföldi muzeológusi kezdeményezésből végeztünk az Ipoly menti Leléden néprajzi kutatómunkát. Azért választottuk ezt a kis települést, mert egy zárt völgyben fekvő, tiszta magyar lakosságú, még viszonylag érintetlen archaikus magyar népi kultúrát (annak elemeit) őrző közösségnek feltételeztük. A kutatás során viszont az akkor nyolcvanas éveikben járók rendre elmondták nekünk, hogy gyermekkorukban (tehát a 20. század legelején) az ő nagyszüleik egymás közt még tótul beszéltek. Ők meg már csak magyarul tudtak (az később derült ki, hogy a török után, a felszabadító háborúk alatt elnéptelenedett faluba a 18. században a helyi földbirtokos – ha jól emlékszem, az esztergomi hercegprímás – a mai Észak-Szlovákiából telepített ide szlovák jobbágyokat). Nos, mi a nyolcvanas évek végén ezek időközben magyarrá vált utódaitól gyűjtöttünk.

Vicsápapátiról Kodály, aki a 20. század legelején kutatott ott, megjegyzi, hogy népdalanyagában erősen érződnek bizonyos szlovák sajátosságok. Igen, a falu korábban szlovák lakossága nagyjából akkorra magyarosodott el, hogy aztán napjainkra ismét visszaszlovákosodjék.
Nem szaporítom a példáimat,1 talán ennyi is elég ahhoz, hogy felvethető legyen a kérdés: ezek a nyelvet váltott közösségek, azok egyénei vajon milyen folklóranyaggal rendelkeznek? Ha igaz az, hogy a fiatalabb generációk a nagyszüleiktől, szüleiktől veszik át a folklórismeretek, akkor a lelédi adatközlőink gyerekkorukban kitől és mit vettek át? A szlovák nagymamától vagy a már félig magyarrá vált édesanyjuktól? Egy-egy szövegnek ki a lefordítója (mert nyilván nem találtak ki újat, s mivel meglehetősen zárt közösséget alkottak, átvenni sem nagyon volt kitől; vagy mégis?): a magyarul már valamit tudó, de a szlovákban biztonságosabban mozgó nagymama, vagy a szlovákul valószínűleg még beszélő, de már lényegében magyarrá vált édesanya? Az unokák (ismétlem), tehát nyolcvanas évekbeli adatközlőink már csak magyarul beszéltek, folklóranyagukat ezek szerint többé-kevésbé készen kapták. Kitől? Hogyan?
Ujváry Zoltán (és sok más szerző) erről már írt, tehát nem én találom ki mindezt, csak a figyelmet szeretném ismételten felhívni rá: minden folklórgyűjtést meg kell(ene) hogy előzzön vagy kiegészítsen egy lokális, regionális népesedéstörténeti vizsgálat, tájékozódás is! Nem úgy látom, mintha ez az esetek döntő többségében megtörténne…
És mindezzel kapcsolatban egy másik, a konferencián szintén többször elhangzott megállapításra is reagálni szeretnék. Arra tudniillik, hogy a legarchaikusabb elemek mindig a peremeken maradnak meg. Ez egyrészt igaz, másrészt viszont épp a peremeken éri a folklórt a legtöbb külső, szomszédnépi hatás! Amit archaikusnak látunk, lehet, hogy az, de az is lehet, hogy nem magyar régiséggel, hanem éppen a szlovákoktól, ruszinoktól, románoktól stb. átkerült archaikus jelenséggel van dolgunk. Vagy iskolai tankönyvből átvett, s részben refolklorizálódott jelenséggel.2
Mindez persze egy aspektus, ahogy az elején is mondtam, ezekhez jönnek még a további csatornák: ponyvák, kalendáriumok, papok, iskolai oktatás, sajtó, később népművelés, rádió, televízió stb. szerepe.
A balassagyarmati konferencia számomra már csak ezért is hasznos volt: legalább önmagamban ismét tudatosíthattam a fenti szempontokat, s most még arra is alkalmat találtam, hogy ezt másokkal is megosszam…

Népszokások – mentés másként

A fenti címmel zajlott tudományos tanácskozás a közép bácskai Topolyán, a szerbiai Vajdaságban. A rendezvény szervezője a Kiss Lajos Néprajzi Társaság és Topolya Község Múzeuma, utóbbi az intézményben helyet is biztosított az emlékkonferenciának, amelynek keretében megidézték Borús Rózsa (1930–2005) topolyai néprajzkutató alakját, munkásságát. A tíz évvel a halála után rendezett tudományos összejövetel bevezetéseként a város nyugati temetőjében Szőke Anna, a KLNT elnöke helyezte el Borús sírján a megemlékezés virágait.
A tudományos ülés tíz órakor kezdődött, a moderátor Silling Léda volt. Elsőként Vojnits Tivadar nyugalmazott újságíró tartott személyes emlékekkel teletűzdelt előadást, melyből a szép számú érdeklődő közönség képet kaphatott Borús Rózsa kutatói tevékenységéről.
A második előadás voltaképpen egy lakodalmi múltidéző beszélgetés volt. Szőke Anna Utasi Máriát faggatta a kishegyesi lakodalmak főbb mozzanatairól. A kutató és az adatközlő beszélgetéséből a második világháború utáni évek szokásrendje rajzolódott ki.
Kónya Sándor A gróffiú és az árva lány – egy újabb kori ballada című előadásában a jeles elődök és saját gyűjtésében rögzített balladát és annak variánsait mutatta be eredeti hangfelvételeket bejátszva.
Silling Léda a Duna menti magyar falu, Szilágyi lakodalmi szokásairól tartott fotókkal gazdagon illusztrált előadást. Kitért az 1970-es évektől napjainkig tartó szokásrendi változásokra, illetve azokra az újabb elemekre, melyek gazdagítják, színesítik, módosítják a település magyar lakodalmait.
Klamár Zoltán egy magyarkanizsai kéziratos vőfélykönyv anyagát vetette össze Borús Rózsa korábban közreadott, Bácskai lakodalmak című kötetében megjelent királyhalmi, oromhegyesi és felsőhegyi anyagával. Az előadásban az írásbeli rögzülés, szóbeli variálódás lehetőségében a vőfélyek szerepét is érintette.

Verebélyi Kincső a vásárról mint hétköznapi ünnepről tartott előadást. Széles körű elemzésében kitért a vásárnak mint szokásnak az idő tagolásában betöltött szerepére, a vásárosok és a vásárba járók szokásaira. Felemlítette bizonyos szerepek változását vagy éppen változatlanságát (pl. lókupecből autókereskedő, kofa, lacikonyhás, körhintás stb.).
Vincze Klára a tavaszi ünnepkör 20. századi csongrádi szokásainak változásait tekintette át. Főként a húsvét és pünkösd köré szerveződő szokások, szokáscselekmények széles skálájából válogatva.
Nyisztor Tinka Gyorsuló világ címmel a moldvai csángók temetkezési szokásainak egy fontos elemét, a halotti tort mutatta be. Előadásában arra világított rá, hogy hogyan befolyásol egy szokáscselekményt egy elemének átalakulása, kimaradása.
Gazsó Hargita Borús Rózsa és Gunda Béla levelezésén keresztül rajzolta meg, miként alakult Borús kutatói pályája, mit jelentettek Gunda felvetései, ötletei, „feladatai”. A közel tíz esztendő során számos tudományos dolgozat és egy monográfia is létrejött Gunda bátorításának köszönhetően.
Szőke Anna „A menyasszony szép virág…” – fotókiállítás kivetítőn című előadása a menyasszony öltözetének változást prezentálta zömében kishegyesi példákon keresztül. A kordivat hátterét, a társadalmi változást is felvillantotta az előadó.
A jó hangulatú konferenciát sok topolyai megtisztelte jelenlétével, így az emlékezést mint célt maradéktalanul teljesítette a tudományos összejövetel. Sikerült Borús Rózsa nevét, munkásságát visszaemelni a köztudatba.

Juhász Antal nyolcadik X-e

A 2015-ös év nyarán, tikkasztó augusztus eleji hétvégén zajlott Az anyagi kultúra és társadalom változása, című konferencia, melyet a Szegedi Akadémiai Bizottság Néprajzi Munkabizottsága, a Móra Ferenc Múzeum és a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszéke szervezett. A rangos eseménnyel pályatársak, barátok, kollégák köszöntötték egy-egy előadással a jubiláló Juhász Antalt! Két nap alatt 38 előadó, köztük magam is tisztelgett, köszöntött. Kedves Tóni! A nagy zsongás-dongásnak és a hőségnek köszönhetően nem tudom, mit őriztél meg emlékeidben! Engedd meg, hogy szerénytelenül emlékeztesselek arra, amit akkor felemlítettem.
Így hát valójában valamivel részletesebben kifejtem mindazt, amit Szegeden előadásom személyes hangvételű felvezetőjében mondtam.
Úgy vélem, nemcsak az előadásoknak, hanem a barátságoknak is vannak kulcsszavai! Állításomat bizonyítandó, íme, egy részletesebb magyarázat.
Az első kulcsszó: terepmunka!
Személyesen ugyanis terepen, tanszéki gyűjtésen ismerkedtünk meg, 1995 nyarán. Méghozzá Csókán találkoztunk, ahonnan a Papp György vezette Veszendő értékeink nyomában című nyelvjárási és néprajzi táborral tettünk kirándulást a Bánság északi csücskébe, főként nyelvjárásgyűjtési célzattal. Papp tanár úr kérésére, „házigazdaként” csatlakoztam a tanszéki csapathoz, így együtt dolgoztunk Egyházaskéren, Magyarmajdányban, Törökkanizsán. Az egyházaskéri szálláshelyet Bogdán József plébános úr biztosította a parókiáján.
A munka során láthattam, hogyan irányítottad, igazítottad útba az egyetemi hallgatókat, illetve a nap végén tartott megbeszélésen, jó hangulatú beszámolók alapján miként értékelted az elvégzett feladatokat.
Aztán pár napra Magyarkanizsán, a Tisza-parton folytatódott a hagyományokban való merítkezés az újvidéki egyetem és a szegedi tanszék hallgatóival. Juhász tanár úr a Vízitelep sátrai helyett, kanizsai lakásunkban volt éjszakai szálló vendég. Te nyitottad a jeles néprajzos szállóvendégek sorát akkor, aminek húsz esztendeje múlott immáron!
A kanizsai napok alatt a város tanyavilágában, a Nagy-Járás peremén is kószáltunk kicsit, épp csak ízelítőül kóstoltak bele a hallgatók az ottani tanyás hagyományokba. A Gyuris-tanyát úgy mértük fel, hogy a háznép a földeken dolgozott! Éppen akkor érkeztek, amikor mi már elmenőben voltunk. A vendégszerető háziak mindenféle itókával, „szokkal” is kínáltak, amire rácsodálkoztál: Az micsoda? Mondta, hogy lónyál, azaz: üdítő! Hagyománytisztelő emberként ezek után a gazda által főzött pálinkát kóstoltad meg. Jóféle bácskai papramorgót! Eper volt, nem is akármilyen.
Aztán egy másik kulcsszó: opponens!
Doktori értekezésemet Magyarkanizsa tanyás gazdálkodásából írtam és témavezetőm, Szilágyi Miklós tanácsára Juhász Antalt kértem fel – „nem hivatalosan”, hiszen ilyet egy jelölt nem tehet – egyik opponensnek. Elvállaltad, aminek akkor nagyon örültem, és ma is hálás vagyok az akkor tett észrevételekért, tanácsokért. Az eljárás kezdete előtt félrevontál és a következőt mondtad: Tudod, hogy két dologgal kezdik az opponensek az olvasást?! A tartalommal és az irodalomjegyzékkel. Mindkettő impozáns, de mindent elolvastál, ami a jegyzékben szerepel? Bevallom, akkor kicsit furcsállottam a kérdést, de ma már tudom, hogy helyénvaló volt. Helyénvaló, mert már akkor is, azóta meg még kevesebbet olvasnak, olvasunk mi is, tudományos kutatók.
Egy újabb kulcsszó: OTKA!
A kétezres évek elején közös OTKA-kutatásunk is volt. Te adtad a neved, mi meg, élve a lehetőséggel, köpenyed zsebéből bújtunk ki Fodor Ferenccel, Mód Lászlóval és Simon Andrással, tanítványaiddal, kedves barátaimmal. Végigjártuk, -kutattuk a Vajdaság magyarlakta településeit.
Még egy fontos kulcsszó: konferencia!
Az elmúlt években több konferencián is találkoztunk, ilyen volt a MUKUCSOM sorozat, amelynek előadásaira, műhelybeszélgetéseire rendszeresen beültél a Móra Ferenc Múzeum könyvtártermébe. Emlékszem, egy nagyon kellemes őszön, Nagykőrösön üldögéltünk egy padon, és jókat beszélgettünk a szakmáról, családról. Vagy például Zentán a Kiss Lajos Néprajzi Társaság konferenciáján is együtt voltunk, amikor magával ragadott a mesélőkedv, és Simon Andrással jeleztük, hogy jócskán túllépted az adott időt. Utána meg is kérdezted, hogy a szervezők szóltak-e? Nos, töredelmesen bevallottuk ott akkor íziben, hogy mi gátoltuk meg orvul egymásba fonódó, többszörösen összetett, barokkos körmondataid már-már szűnni nem akaró áradását… Vállunkat átkarolva mondtál is egy cifrát, amin jót nevettünk mind a hárman!
Szóval, kedves Tóni bácsi – Sára lányom, tanítványod emleget így –, tisztelt professzor úr: Isten éltessen erőben, egészségben, így a nyolcadik X-en is túllépve!

Walter Hartinger zum 75. Geburtstag

Der langjährige Ordinarius für Volkskunde an der Universität Passau, Prof. Dr. Walter Hartinger, wird im November 2015 fünfundsiebzig Jahre alt. Forschungen und Lehrveranstaltungen von ihm widmeten sich immer wieder auch dem Donauraum und seinen volkskulturellen Themen im Betrachtungsfeld von Arbeit, Alltag, Recht und Religion. Mehrere Exkursionen mit den Passauer Studierenden führten ihn nach Ungarn und in die Slowakische Republik. Wenn man mit ehemaligen akademischen Schülerinnen und Schülern spricht, kommen stets die beeindruckenden, aus direkter Erfahrung gewonnenen Erkenntnisse und gedächtnisprägenden Erlebnisse zur Sprache. Das Wort Erfahrung hat in diesem Zusammenhang einen zweifachen Sinn, weil Hartinger die entsprechenden Erkundungen mit langen Fahrradfahrten verband und so eine sinnliche, unmittelbare Kontaktmöglichkeit zu Land und Leuten gegeben war. Hartinger war einer der ersten, die sich um den Austausch mit der ostmitteleuropäischen Volkskunde/ Europäischen Ethnologie nicht nur bemühten, sondern tatkräftig und intensiv Arbeitsbeziehungen schufen, Resultate hervorbrachten, nach 1990 zumal: Mit Kollegen aus der damaligen Tschechoslowakei war das mehrfach der Fall. Insbesondere aber mit József Liszka und László Lukács zusammen wurden Forschungsaufenthalte durchgeführt, entlang der Donau bis Komárom und Székesfehérvár. Umfangreiche gemeinsame Buchpublikationen mit Liszka und dem Forschungszentrum für Europäische Ethnologie Komarno/ Komárom legen dafür beredtes Zeugnis ab.
Generalisierende Arbeiten galten über Jahre dem Begriff der „Volkskultur“, zuletzt über die „Fiktion von den engen Grenzen der Volkskultur“ in den Acta Ethnologica Danubiana (Nr. 2–3, 2000–2001) und über seine Rolle als Schlüsselwort volkskundlicher Forschung und Arbeit (Salzburger Volkskultur, Nr. 28, 2004). In diesem größeren Zusammenhang standen auch seine ganz grundlegenden Arbeiten über das Zunftwesen, den Wandel von Lebensformen und Epochenstrukturen seit dem 13./14. Jahrhundert (Die Wende des Mittelalters, 1987). Diese Wende, belegt an sehr konkreten Alltagsphänomenen und Arbeitstechniken, spiegelt sich auch in seinen zahlreichen Arbeiten über den Salzhandel, die Schiffszüge und das Transportinnovationen auf der Donau (insbesondere in dem von ihm selbst herausgegebenen Band Passau und das Salz, 1990).
Ein eindeutiger Schwerpunkt lag indessen auf der Frömmigkeitsforschung, auf dem Zusammenhang zwischen Religion und Brauch. Das gleichnamige Buch, das 1992 in der Wissenschaftlichen Buchgesellschaft Darmstadt erschien, ist noch heute Standardwerk. Seine großen Studien über die Wallfahrtstätte Mariahilf ob Passau und deren immense Ausstrahlung über den Donauraum wird noch lange nach ihrem Erstdruck (1985) international herangezogen, zuletzt habe ich Rezeptionen bei Peter Hersche und Christophe Duhamelle gesehen; die kleinere Abhandlung darüber, die zuerst für den Sammelband Wallfahrt kennt keine Grenzen des Münchner Stadtmuseums 1984 entstanden war, findet sich auch in ungarischer Sprache übersetzt (Egy népszerű búcsújáróhely kialakulása és a kapcsolódó ájtatossági forma elterjedése. Acta Ethnologica Danubiana, Nr. 1, 1999–2000). Die Untersuchungen zu den kirchlichen und staatlichen Wallfahrtsverboten, unter anderem in den Diözesen Passau und Regensburg, explizierten nicht nur das Problem der durchgehenden Spannung zwischen Sakralität und Profanität, sondern markierten auch die Spannungen einzelner geistlicher Organisationen (Laienorganisationen, pastorale Organisationen und Ordensorganisationen) untereinander. Wege weisend und quellengesättigt ergänzen seine Studien über das geistliche Schauspiel im Bistum Passau diesen Problemkreis. Unter denjenigen Texten, die ich kenne und die – über dokumentarisch abgrenzbare Einzelthemen und – probleme hinaus – eine Umschau wagen, gibt es einen, der die Perfektion berührt: „Aufklärung und Säkularisation als Wendepunkte der Volksfrömmigkeit“ heißt er, publiziert 2003 in dem von Landersdorfer herausgegebenen Sammelband zur 200-jährigen Wiederkehr der Säkularisation in Passau.
Hartinger hatte 1970 promoviert bei Karl-Sigismund Kramer in Kiel mit einer Dissertationsschrift über die Wallfahrt nach Neukirchen beim heiligen Blut. Und Kramer widmete er seine umfangreichste Unternehmung, die kommentierte, 3-bändige Edition der Dorf-, Hofmarks-, Ehehaft- und anderen Ordnungen in Ostbayern (unter dem Haupttitel „…wie von alters herkommen…“, Passau 1998/2002). Diese Unternehmung war ein systematischer und in den zum Teil überraschenden Funden ein fulminanter Beitrag zur nach wie vor so genannten „Weistumsforschung“.
Wie man hört, unterstützt Walter Hartinger nach der Emeritierung nun in reichem Maße die Schauspielkunst der Tochter Dorothee Hartinger am Wiener Burgtheater – und widmet sich verstärkt einem langjährigen Hobby, der Imkerei. Den Nachfolgern indessen sind noch vielfältige Aufgaben gestellt, Aufgaben, die, um beim Stichwort zubleiben, bienenähnlichen Fleiß und Arbeitsmut erfordern, Aufgaben, für die Hartingers Leistungen allerdings den sprichwörtlichen Honig bieten.

Attila 75

Hadd divatozzam kicsit! Volt már Attila 100, legyen most Attila 75! Ez természetesen nem azt jelenti, hogy József Attilát fiatalítom, hanem sokkalta inkább azt, hogy Paládi-Kovács Attila születésnapja alkalmából rendhagyó köszöntő sorokat írok.
Öt évvel korábban, Balogh Balázs intézetigazgató ünnepi köszöntőjét azzal kezdte, hogy egyetemi hallgatóként félt tőle, munkatársként tartott tőle, igazgatóként pedig tiszteli őt! Részemről nincsenek ilyen szakaszok a hozzá fűződő kapcsolatomban, én mindig tiszteltem, s ma sincsen ez másképpen!
Bár már nem vagyok éppen mai gyerek, mégis hallgatóként kerültem először „munkakapcsolatba” Paládi-Kovács Attilával. Az ELTE Néprajztudományi Doktori Iskolájának hallgatójaként ücsörögtem többedmagammal óráin. Akkoriban – a kétezres évek első tizedében – még túrkevei muzeológusként, igen nagy utakat tettem meg az órákat hallgatandó, és az aláírások begyűjtése is körülményes volt, hiszen klasszikus leckekönyvbe írtak be a tanár urak, summa summarum: bekopogtam Múzeum körúti szobája ajtaján egy aláírás reményében!
Szeptember vége, október eleje lehetett, a nyárias melegben balladai félhomály volt a szobában, a napellenző redőny jótékony hatásaként. Mindez tehát még jóval a félévi penzum teljesítése előtt, a tárgyfelvétel hitelesítésének idején történt. Asztalánál ült, elvette a leckekönyvet, valamit írt bele és azt mondta: – Legyen ez a nagy-nagy bizalom jele! Köszöntem, kijöttem s mikor belenéztem a leckekönyvbe, akkor láttam, hogy előlegbe kaptam egy ötöst, amit utólag szolgáltam meg. Ilyesmi sem korábban, sem a későbbiekben nem esett meg velem.
Jó néhány alkalommal jártam nála a várban, konzultálni, majd – sokakhoz hasonlóan – intézeti szobájában tettem le a doktori szigorlatot is. Védéskor az ELTE udvarán mosolyogva megkérdezte, hogy a zabszempróbán átmennék-e?! Igyekeztem magabiztos pózba merevedni, de azért megráztam a fejem!
Aztán eszembe jut egy szentendrei találkozás, talán Csilléry Klárára emlékeztünk éppen a skanzen régi igazgatósági épületében, mikor is a komplexum udvarán K. Kovács Lászlóval beszélgetett egy fa hűvösében. Attila, amikor meglátott, biccentett üdvözlésképpen, majd egy fél lépést is tettünk egymás felé, ám akkor Laci bácsi egy laza csuklómozdulattal megfogta zakója gombját, s az üdvözlés ezzel félbemaradt. Az elkövetkező órában néhányszor még jártam arrafelé, ahol beszélgetésük zajlott. Figyelmesen hallgatta Laci bácsit, aki továbbra is fogta a zakó gombját…
Később, a Néprajzi Társaság egyik választmányi tisztújító gyűlésének kezdete előtt megkérdezte: – Jól tudsz számolni? No, akkor te leszel a szavazatszedő bizottság elnöke! Hát így nyertem ideiglenesen magas hivatalt általa!
Amikor megindult a múzeumhálózat átszervezése, az aszódi gyűjtemény megmentése érdekében hozzá fordultam. Türelmesen végighallgatta panaszos mondókámat, és megkérdezte, hogy mit várok tőle, hogyan tud segíteni? Kértem, emelje fel szavát a kellően nem átgondolt, elő nem készített intézkedéssel szemben. Megtette. Foganatja ugyan nem lett, de szakmai tekintélyével egy kis múzeum ügye mellé állt. Azon kevesek között volt, akik a szakmaiság mellett törtek lándzsát és véleményüket nem rejtették véka alá. No, de elmúlt esőnek nem kell köpönyeg!
Aztán az is előfordult, hogy baráti látogatásra beültem tanyázni Szilágyi Miklóshoz a közös szobájukba. Olyankor sok mindenről szót ejtettünk. Legtöbbször tudománytörténeti pletykákat osztottunk meg egymással. Egy ilyen alkalomkor, számítógépe mellől felénk fordulva ránk mordult: – Nem hagyjuk szegény Miklóst dolgozni! Hát erre mit volt mit tenni: véget vetettek a beszédnek, s hazaszéledtek a legények!
Volt, hogy együtt utaztunk konferenciára, köszöntésre, s felajánlottam az autómat. Mosolyogva megkérdezte: Milyen kocsid van?! – Mondtam a gyártót, típust. – Nem ismerem. Az kényelmes? Erre, mintegy argumentumként sorolni kezdtem, hogy a szakmabeliek közül ki mindenki ült már benne… Úgy tűnt, ezzel némileg meggyőztem, ám akkor jött az újabb kérdés: Mióta vezetsz?!
Aztán eljött az utazás napja. A megbeszélt találkahelyen volt pontosan, magam is jó ütemű forgalomban, időben érkeztem. Beült, lerobogtunk a messzi bácskai helyszínre, majd este vissza. Pesten, búcsúzásképen megmutatta a magával hozott jogosítványt: Hát, nem szorultál rám! – mondta búcsúzóul.
Ez a mondata sokáig ott motoszkált a fülemben. A gépkocsivezetést illetően valóban nem szorultam rá a segítségére, de tudományszakunk művelése közben sokszor volt segítségemre tanácsaival, tudományos eredményeivel. Barátságára ma is büszke vagyok!
Mit is írhatnék e rendhagyó köszöntés végére: Kedves Tanár Úr! Isten éltessen sokáig!

Egy házaspár jubileumára

Tudom, meglehetősen rendhagyó az ilyen kettős köszöntés, pláne, hogy nem házassági évfordulóról van szó, de nem én tehetek arról, hogy (érkezési sorrendben) Voigt Vilmos és Verebélyi Kincső (kerek?) öt évenként született meg. S ráadásul még (nagyjából) ugyanazt a szakmát is választották. Aztán meg összeházasodtak. Az Ünnepeltek hölgytagjára való tekintettel az évek számának felemlegetésétől (noha született gonoszságomat nagy erőfeszítésbe telik legyőzni) most eltekintek, egyébként viszont lesz szó itt mindenről…
Közben persze azonnal fölvetődnek problémák. Ilyen két gazdag életművet, -utat méltatni nem kunszt (több ünnepelt, több köszöntése is kitelne belőle), de hát mivel az ember (én is) ezt már többször is megtette1, és önismétlésbe azért, ha csak lehet, nem szeretne bocsátkozni, mégsem annyira egyszerű a feladat.
Voigt Vilmos tanárom volt és az is maradt. Verebélyi Kincső, elvileg szintén lehetett volna (amikor negyed- vagy ötödéves voltam a pesti tanszéken, szoktam őt látni, akkor talán már tanított is, de ebben a minőségben elkerültük egymást). Lettünk viszont aztán ideig-óráig (egy pillanatra úgy tűnt egyszer, hogy huzamosabb ideig is) munkahelyi kollégák (közösen is tanítottuk ugyanott és ugyanazt a tárgyat), konferenciákon, könyvbemutatókon együtt szereplők stb. Aztán mindkettejük számos tanulmányát, írását volt szerencsém különböző helyeken (a többi között itt, az Acta Ethnologica Danubiana lapjain is) közreadni, de mesélhetnék hosszabb-rövidebb együttutazásokról Erdélyben, a Vajdaságban, Itáliában és Németországban, meg persze Szlovákiában is. Felemlegethetném (újfent!) a tiszacsegei paplan-ügyet, de ezt Tanár Úr tagadja, Kincső meg nem emlékezhet rá, így hát maradjon meg ki-ki a maga hitében (mi, ketten, Klamár Zolival, a miénkében – s persze nekünk van igazunk).

Komolyabbra fordítva a szót, a továbbiakban inkább azt kísérlem meg röviden megfogalmazni, mit is kaptam szakmailag, mit tanultam (szerényebb változatban: mit tanulhattam volna) ettől a két embertől?
Igényességet, önmagunkkal és a választott szakmával szemben, a vállalt feladat komolyan vételét. Azt, hogy nincsenek kis és nagy témák. A hozzáállásunk, a megközelítési és megoldási mód tesz egy-egy témát naggyá, de ugyanez fordítva is igaz. Bármilyen ígéretes téma, probléma ujjaink közt szétfolyó homokká válik, ha felületesen közelítjük meg, ha félvállról vesszük. Azt, hogy lehetőleg rendszerben kell gondolkodni: minden mindennel összefügg, s noha határok vannak, ezek legalább annyira összekötnek, mint amennyire elválasztanak. Konkrétabbra fordítva a szót: a nyelvi határok legfeljebb a népi kultúra kutatói számára jelentenek akadályokat, a kulturális jelenségek vándorlásának, a kapcsolatok virágzásának sosem. Legalább lássuk be ezeket a korlátainkat, s igyekezzünk minimum átlesni a bennünket körbevevő kerítéseken, s ne tegyünk úgy, mintha azon túl a világ érne véget. Egy időben nagy élvezettel olvastam Voigt Vilmosnak a sokszor igen távoli népek néprajzi (vagy ahhoz közelítő) publikációiról szóló recenzióit, később Verebélyi Kincső, főleg francia tematikájú könyvismertetéseit, s noha mára konkrétan már semmire nem emlékszem belőlük, arra viszont nagyon is, hogy egyrészt bárhonnan kaphat az ember (ha megfelelően nyitott) impulzusokat, inspirációkat, másrészt meg a sajátunkat is csak akkor tudjuk értékelni, (a tárgyilagosságra legalább törekedve) a világban elhelyezni, ha ismerünk másokat is. Lehetne még folytatni, de elég ennyi egy (kettős) köszöntőbe is (örülnék, ha a fenti bekezdésben elősoroltaknak legalább az egytizedét tovább tudnám adni a hallgatóimnak, ami azért – lássuk be – nem csak, nem mindig az átadón múlik).
Ahogy mondtam, mindkettejüktől sokat tanultam és – tanulok. És nem csak szakmát. Emberséget is. Ez utóbbira egy apró példa. Voigt Vilmos nemrégiben írta nekem az alábbi sorokat: „Minthogy sok év(tized) után most mehetnék Göttingenbe és Jenába (külön) – nagy érdeklődéssel figyelem az eseményeket. Ilyenkor derül ki, hogy gondolataiban milyen gonosz is az ember. Engem a Märchenenzyklopädie ünnepe érdekel, miközben százezrek embertelen körülmények közé kerültek, vagy mindig is ott voltak.” Ezt azonban nem csak úgy mellékesen említette, hanem (persze kimondatlanul, finom pedagógiai érzékkel) az alábbi mondatomra reagálva: „A hétvégén meg Freiburgba készülök, bár nem tudom, hogy ebben a percről-percre változó menekülthelyzetben és -megítélésben egyáltalán sikerül-e eljutnom…”
Mindig tanít, nevel. Igazi tanár!
Kedves Kincső, kedves Tanár Úr, Isten éltessen Benneteket nagyon-nagyon sokáig, hogy (és most egoista leszek) taníthassatok még bennünket hosszú ideig!

Barna Gábor 65 éves

„Adjad, kérünk téged, mindenható Úristen, hogy a te szolgáid az üdvösségnek útján járjanak, és előljáródnak, Szent Jánosnak intésit követvén, a mi Urunk Jézus Krisztushoz bátorságosan juthassanak.”
(Pázmány Péter, 1606)

Az ember csak kapkodja a fejét, hogy milyen sok kollégát illik köszönteni a múló időben. Tudjuk, éveink száma még önmagában nem érdem, hanem állapot csupán! Mégis, mi, emberek szeretünk rácsodálkozni a sorjázó esztendők sokaságára, és kisebb-nagyobb számadásokat készítünk ilyenkor: kit, mikor, hogyan ismertünk meg, hogyan alakult pályája… Magam nem igazán szeretem ezeket a személyekre szabott leltárakat. Az ember kifelejt dolgokat a felsorolásból, nincs is mindenről tudomása, így aztán az ilyen leltár a sértődések forrása is lehet. Inkább személyes hangvételű köszöntőben, az élet apró, közös dolgait szeretem felemlegetni, olyasmiket, aminek az ünnepelt remélhetőleg örül…
Most is így teszek és emlékmorzsáimból szedegetek, azt remélve, hogy Gábor továbbiakat rak melléjük, s e rakosgatás kellemes időtöltés lesz számára! Az egyik ilyen morzsa az a régi zombori kirándulás, ami a kilencvenes évek derekán a Magyar Néprajzi Társaság szerbiai vándorgyűlésének idejéből való. A főtéri katolikus templom bemutatása során igencsak akadozott mondókájában a vendégeket fogadó atya. Tanár úr először csak kisegítette a nagy-nagy zavarban lévő vendéglátót, majd szép lassan átvette a templomot bemutató házigazdai szerepkört. Mire mondandója végére ért, az atya is csak egy volt a köréje gyűlt hallgatóságból. Azt is mondhatnám, akkor, ott, arra a kis időre tanítványai lettünk, noha kollégaként vonultunk be a templomba!
A másik emlékmorzsa az ezredforduló első évtizedéből való. Sára lányom a szegedi tanszék néprajz szakos hallgatója lett. Telt-múlt az idő, s a hétvégi találkozások egyre ritkultak – nem volt túlságosan egyszerű Szegedről Túrkevére utazni, ahol akkor éltünk, dolgoztunk –, így minden lehetséges alkalommal feltettem az obligát kérdést: mi újság a tanszéken? Lányom mindig mondott pár, számára érdekes, fontos dolgot, de beszámolója zárásaként hozzá tette: Barna tanár úr olyan aranyos!
Azután van egy másik, óbecsei morzsa: a Glässer Norbert szervezte kutatócsoportban három Klamár is ott lehetett! Barna Gábor Sárával dolgozott együtt a plébániai irattárban. A napi reggeli kirajzás általában szakaszosan történt, attól függően, hogy kit mikor fogadtak a kutatóhelyen. Tanár úr korán kelt, a reggeli miséket látogatta, majd amikor visszatért a szálláshelyre, reggelihez ült. Ekkorra mi már indulóban voltunk, és egy rövid üdvözlés után elváltunk. Lányom rendszerint készülődött még, és a szálláshely étkezőjében találkoztak. Gábor mindig megkérdezte: Sára, reggelizett már? Atyáskodott helyettem is! Nagy előnye volt a dolognak, hogy a tanár úr gondoskodását, az apaival szemben, szívesen vette. Így aztán barátságunknak egy ilyen aspektusa is lett.
Az elmúlt évek során, ha találkoztunk, sosem mulasztotta el megkérdezni egykori tanítványa sorsának alakulását. Csak a családi beszámoló után szoktunk szakmai dolgokról szót váltani.
Nos hát, kedves Gábor, jelentem: Sára továbbra sem reggelizik rendszeresen, de én többnyire igen! Isten éltessen sokáig, erőben, egészségben!

Tudományunk Pistije 65 éves

Hadd ne kelljen életrajzi adatokkal terhelnem e kis köszöntésemet! Az internet világában csak egy kattintás, és sorjáznak a száraz adatok: születési év, iskolai végzettség, publikációs lista… Az ember és az emberi kapcsolatok meg közben valahol elsikkadnak. Ezért inkább a személyes hangot megütő köszöntő mellett teszem le a voksot. Különösen akkor, ha egy kedves vajdasági kolléga, jó barát, földi – hisz mindketten bácskaiak vagyunk – az ünnepelt!
A mindig harsányan jókedvű kutatóról egy régi emléket őrzök magamban, egy előadásának bevezetőjét: „Ő a mi Pistink! Ha ez a bolondériája, csinálja csak!” Ez a mondat, ha nem is pontosan így hangzott el, de ez volt a lényege. Silling Istvántól hallottam mindezt, egy zentai folklórszemináriumon, még a kilencvenes évek legelején. Akkortájt jelent meg kupuszinai balladagyűjtése, így a publikumnak a friss terepmunka tapasztalatáról beszélt. A gyűjtés rejtelmeiről, buktatóiról, a kutató felkészültségéről, a helyismeret fontosságáról ejtett szót, ilyesfajta munkára biztatva az őt hallgatókat.
Majd néhány évvel később, a Papp György vezette magyarkanizsai táborokban ismerkedtünk meg személyesen. Barátságát a Tisza-parti nyarakon végzett kutatómunkának köszönhetem. Akkor már a népi vallásossággal foglalkozott, archaikus népi imádságokat gyűjtött úton-útfélen! Ezt a megállapítást, kérem, vegye komolyan a köszöntőt olvasó, mert Silling tanár úr az úton vele szemben kerékpározó idős asszonyt is megszólította, csakúgy, mint a ház előtt bandázókat. Kapcsolatteremtő képességének, falusi közegben való jártasságának következtében gyorsan illeszkedett beszélgetőpartnereihez, és a gyűjtőnapok végén újabb és újabb imádsággal megtelt magnószalag lapult táskájában.
Ezt a serénységet látva tréfálkoztunk is Harkai Imrével épp eleget, hiszen mi is azon a terepen, annak a tábornak a keretein belül dolgoztunk, ahol ő, aki hol előttünk, hol mögöttünk járva gyűjtött! Talán nem sértődik meg, ha így utólag elárulom, hogy egymást milyen módon biztattuk a serényebb munkára: „Igyekezzünk, mert jön Pisti, s addig nem tágít, amíg a háziak nem mondanak egy imádságot!”, vagy a ház előtt bandázók felé biccentve „Jó lesz, ha gyorsan megtanulnak egy imát, mert már közeledik a mi Pistink!”
Azt gondolom, s akkor sem gondoltam másképpen, hogy a megjegyzések, tréfálkozások va­ló­jában a gyűjtőmunka elismerését, megbecsülését jelentették Imre részéről és részemről is. A hozzáértő, felkészült kutatót láthattuk dolgozni, gyűjteni. Bátran kijelenthetem, hogy elsősorban Silling István, a „mi Pistink” szorgalmának köszönhető, hogy mára már jól ismerjük a vajdasági magyarság archaikus népi imádságait, szakrális kisemlékeit. E téren végzett kutatásai hiánypótlóak.
A kutató Silling, szülőfaluja, Kupuszina folklórjának, tájnyelvének feltárásával kezdte néprajzi-nyelvészeti kalandozását a népi kultúrában. Nevét hallva sokan felkapják a fejüket: igen, a kupuszinológus, mondják. Sőt, vannak olyanok, akik egy új tudomány születését kapcsolják hozzá, a kupuszinológiáét! Nos, mindkét vélekedés helyénvaló! A kiváló kutatói adottságokkal és a bennszülött helyismeretével, kapcsolatrendszerével rendelkező Silling számára kimeríthetetlen forrás a Duna közelében megbúvó szülőfalu.2 Mi pedig csak bámulunk, hogy ez a Silling miket tud…
Mivel mással is zárhatnám e rövid köszöntőt, mint azzal, hogy sok, szorgos kutatással múló esztendőt kívánok az ünnepeltnek. Maradjon tudományunk Pistije, mindannyiunk okulására és örömére. Kedves Barátom, egy anyósomtól, Neked adatközlődtől, Kiss Amáliától hallott köszöntő versikét fogadj el, ami emígyen hangzik: „Isten éltessen! Aranyhintóba ültessen, két angyal melletted, úgy vigyenek a mennyekbe!” – természetesen abban a reményben, hogy a mennybe vitelt minél később következzék el!

Tri prvé dámy súčasnej slovenskej etnológie

To, že koho považujeme za prvú dámu, je samozrejme veľmi subjektívna vec. Sú prvé dámy, ktoré už nie sú medzi nami, ale keď niečo píšeme alebo hovoríme, na zátylku cítime ich pohľad a vieme, že musíme byť na pozore (pre mňa je takou Tekla Dömötör alebo Sona Kovačevičová). A potom sú také, ktoré sú síce medzi nami, ale už skôr len utiahnuté do úzadia, je však dobré vedieť, že sú tu, občas môžu čítať naše práce, takže tiež nezaškodí byť na pozore (pre mňa je takou Viera Gašparíková). Tie, o ktorých budem teraz hovoriť, nuž tie sú veľmi medzi nami.
Jedná sa o Martu Botíkovú, Izabelu Danterovú a Hanu Hlôškovú, ktoré končili v jednom ročníku na Univerzite Komenského v Bratislave, odbor národopis (že kedy, o tom taktne pomlčíme!) a teraz – hoci v prípade dám sa o tom nesluší hovoriť – nuž, predsa len mali v tomto roku nejaké výročie. Spolu končili a potom sa ich životné cesty z prirodzených dôvodov rozišli, ale občas (na kratšiu či dlhšiu dobu) sa aj znovu stretli. V slovenskej etnológii každá na svojom mieste zastávala, zastáva dôležitú pozíciu.
Naše spoločné známosti, priateľstvá sa datujú z rôznych období. Najdávnejšie som sa spoznal s Izou, ešte zo študentských čias. S Izou, vtedy ešte Tóthovou, nás zoznámila Magda Fehérváryová (vtedy ešte Nagyová) v jednom vysokoškolskom internáte v Budapešti a spomínam si, že tam sme s niekoľkými maďarskými študentmi zo Slovenska (hoci neboli tam len Maďari zo Slovenska, pretože sa pamätám, že bol tam s nami aj Zoltán Klamár z Vojvodiny), nuž teda s niekoľkými študentmi národopisu sme si sadli a celý večer sme sa rozprávali, polemizovali o tom, ako by bolo treba zreformovať maďarskú národopisnú vedu na Slovensku. My, s minimálnymi domácimi skúsenosťami disponujúci „Pešťania“ sme boli radikálnejší, viac odtrhnutí od reality, kým Iza, ktorá už vtedy osobne poznala niekoľkých, nami kritizovaných „veľkých“ zo staršej generácie, bola pragmatickejšia, zastávala reálnejší postoj. Potom tieto odborné kontakty pokračovali ďalej a – hoci s rôznou intenzitou – trvajú dodnes. S Martou som sa osobne zoznámil neskôr, už ako novozámocký muzeológ, asi v polovici osemdesiatych rokov. Vtedy sa volala ešte Sigmundová a v Leviciach vydali jej publikáciu o rodinnom živote a rodinných zvykoch vo Veľkom Peseku, zhotovený rozmnožovacou technikou. V tejto obci bolo predstavenie spomenutej publikácie a ja som sa na ňom tiež zúčastnil. Vo vlaku na ceste domov som ju poprosil, aby mi venovala túto prácu a už som sa vopred tešil, že budem mať prvú knihu od slovenského autora s venovaním v slovenskom jazyku (!). Ale mýlil som sa. Marta, ako zdvorilá osoba, mi do slovenskej publikácie napísala venovanie v maďarskom jazyku. A odvtedy sme tak aj zostali, keď sa jej prihovorím slovensky, ona reaguje maďarsky alebo naopak. Takže obvykle tak na dve tretiny komunikujeme akýmsi press­burgským spôsobom.
Hanka je najmladšia známosť, aspoň čo sa týka osobných stykov a spolupráce. A tomu je už snáď päť, šesť či sedem rokov, keď sme s Vilmosom Voigtom chodili po Bratislave a na katedre etnológie sme viedli dlhší rozhovor. Potom, v r. 2012 sme zorganizovali – podľa mňa úspešnú – československo-maďarskú folkloristickú konferenciu (Aktuálne otázky folkloristiky v strednej Európe) v Komárne, ktorej výsledkom bolo aj vydanie tematického čísla našej ročenky ( Acta Ethnologica Danubiana), a odvtedy pre mňa Hanka znamená aj moravské a české styky, pričom ako predsedníčka Národopisnej spoločnosti Slovenska každú nedeľu dopoludnia (zrejme varí manžel) posielala najnovšie slovenské národopisné správy. Odkedy nie je predsedníčka, ani tieto správy nechodia…

Nie je to všade tak, ale u nás, tu vo východno-strednej Európe radi členíme národopis na tri veľké jednotky, na materiálnu, duchovnú a sociálnu kultúru. Veľmi často sa aj osobné vedecké špecializácie realizujú v rámci tohto delenia. Nuž, tieto tri oslavované dámy svojou prácou akoby symbolicky pokryli celú ľudovú kultúru, Iza svojou múzejnou, prevažne s predmetmi pracujúcou činnosťou materiálnu, Hanka so svojím prevažne prozaickú ľudovú slovesnosť skúmajúcim životom duchovnú kultúru, folkloristiku a Marta dosiahla úspechy v sociálnej etnológii (hoci možno, že ona by tu radšej čítala sociálnu antropológiu).
S týmto (a pravda aj s mnohým iným) pre mňa tieto Dámy zosobňujú akúsi československú náladu, takú, v ktorej majú popri Slovákoch a Čechoch seberovné miesto aj Maďari. Je dobré vedieť, že sú tu a nech sú tu ešte veľmi dlho, a to aj vtedy, ak mnohí cítia ich pohľad na svoj zátylok ako nepríjemný. Nech však oni robia niečo pre to, aby tento pohľad bol pre nich nie nepríjemný, ale skôr podnetný, inšpirujúci, povzbudzujúci. To však už nezávisí od tých, ktorí tieto pohľady vysielajú, ale od cieľov, na ktoré mieria. V stávke je to, a dúfam, že to bolo aj doteraz evidentné, že ako vieme preskočiť latku, ktorú naši predchodcovia nasadili do určitej výšky…
Mnoga ljeta, mnoga ljeta, mnoga ljeta, živijó…

A mai szlovákiai néprajz három nagyasszonya

Hogy kit tartunk Nagyasszonynak, az persze felettébb szubjektív dolog. Vannak nagyasszonyok, akik már nincsenek is köztünk, de ha írunk, mondunk valamit, tarkónkon ott érezzük a tekintetüket, s tudjuk, jó résen lenni (számomra Dömötör Tekla az ilyen). Aztán vannak olyanok, akik ugyan köztünk vannak, de inkább már visszavonultan, de jó tudni, hogy vannak, olykor olvashatják is munkáinkat, tehát szintén nem árt résen lenni (számomra Viera Gašparíková az ilyen). Akikről most szólok, ők nagyon is köztünk vannak.
Marta Botikováról, Danter Izabelláról és Hana Hlôškováról van szó, akik egy évfolyamban végeztek a pozsonyi Komenský Egyetem néprajz szakán (hogy mikor, fedje a feledés jótékony homálya!), s most – noha ilyesmiről hölgyek esetében nem illik beszélni – hát, ugye, mégiscsak valamilyen évfordulójuk volt ebben az évben. Egyszerre végeztek, aztán személyes pályáik a dolog természetéből adódóan szétváltak, de olykor (hosszabb-rövidebb időre) találkoztak is. A szlovákiai néprajzi életben, a maguk helyén mindhárman fontos pozíciókat töltöttek, töltenek be.
Személyes ismeretségeink, barátságaink különböző időktől datálódnak. A legrégebben Izával ismerkedtem meg, még egyetemista korunkban. Fehérváry (akkor még Nagy) Magda hozott össze az akkor még Tóth Izával a Budaörsi úti kollégiumban, s arra emlékszem, hogy az ott egybecsődített néhány szlovákiai magyar (bár nem csak szlovákiai magyar, mert emlékeim szerint ott volt a vajdasági Klamár Zoltán is – lám így kapcsolódnak még az ünnepi köszöntők is), szóval néhány néprajz szakos hallgatóval leültünk, és egy estét végigbeszélgettünk, vitáztunk arról, hogyan is kellene megreformálni a szlovákiai magyar néprajzi tudományosságot. Mi, a kevés konkrét otthoni tapasztalattal rendelkező „pestiek” radikálisabbak, földtől elrugaszkodottabbak voltunk, míg Iza, aki már akkor személyesen is ismert néhány, általunk kritizált „nagy öreget”, pragmatikusabb, reálisabb álláspontot képviselt. Aztán ezek a szakmai kapcsolatok folytatódtak és tartanak, noha különböző intenzitással és hőfokon, máig. Mártával később, már érsekújvári muzeológus koromban, a nyolcvanas évek közepe táján ismerkedtem meg személyesen. Akkor még Sigmundovának hívták, és Léván jelent meg egy sokszorosított technikával készített füzete a nagypeszeki családi életről és szokásokról. Ennek volt egy bemutatója Nagypeszeken, ahová én is elmentem. Hazafelé a vonatban megkértem, hogy dedikálja nekem a munkát, s már előre örültem, hogy meglesz az első, a szerző által szlovák nyelven (!) nekem ajánlott könyvem. Nos, tévedtem. Márta, udvarias ember lévén, a szlovák nyelvű munkát magyarul dedikálta. És azóta is így vagyunk, ha szlovákul szólalok meg, magyarul reagál, vagy fordítva. Aztán általában amolyan kétharmad pressburger módra kommunikálunk.
Hanka a legfrissebb ismeretség, legalábbis ami a személyes kapcsolatokat, együttműködést jelenti. Annak is van persze öt, hat, hét éve, hogy Voigt Vilmossal Pozsonyban járva a néprajzi tanszéken leültünk hosszasabban beszélgetni. Aztán szerveztünk egy, szerintem, sikeres csehszlovák–magyar folklorisztikai konferenciát Komáromban, annak lecsapódásaként egy tematikus Acta-számot, és Hanka azóta is számomra a morva, cseh kapcsolatokat is jelenti, miközben hosszú ideig a Szlovákiai Néprajzi Társaság elnökeként minden vasárnap délelőtt (nyilván a férje főz) küldözgette a legfrissebb szlovák néprajzi híreket. Amióta nem elnök, ezek az információk sem érkeznek…
Nincs ez mindenütt így, de nálunk, itt, Kelet-Közép-Európában szeretjük a népi kultúrát három nagy jelenséghalmazra, az anyagi, a szellemi és a társadalmi javak halmazára tagolni. Nagyon gyakran az egyéni kutatói specializálódások is e felosztás mentén realizálódnak. Nos, a most ünnepelt három hölgy, munkásságával, mintegy jelképesen lefedi az egész népi kultúrát, Iza a maga muzeológusi, jobbára tárgyakkal dolgozó munkásságával az anyagi, Hanka a maga nagyobbrészt a prózai népköltészet vizsgálatát művelő életével a szellemi néprajzot, folklorisztikát, Márta pedig a társadalmi néprajz (bár lehet, hogy ő szívesebben olvasna itt szociálantropológiát) művelésében jeleskedik.

Mindezekkel (s persze még sok más egyébbel is) e három Dáma számomra valamiféle csehszlovák hangulatot személyesít meg, olyant, amiben a szlovákok és csehek mellett egyenrangú helyük van a magyaroknak is. Jó tudni, hogy vannak, s legyenek még nagyon sokáig, még akkor is, ha sokan kellemetlennek találják tekintetüket a tarkójukon. Tegyenek róla ők, hogy ne legyen ez a nézés kellemetlen, hanem sokkal inkább ösztönző, inspiráló, biztató. Ez viszont már nem a tekinteteket kibocsátókon, hanem a célpontokon múlik. A tét az, remélem, ez már eddig is nyilvánvaló volt, hogyan tudjuk átugrani az elődeink által bizonyos magasságban elhelyezett lécet…
Mnoga ljeta, mnoga ljeta, mnoga ljeta, živijó…

A termésbetakarító

(Szubjektív sorok Klamár Zoltán hatvanadik születésnapjára)

Amikor megláttam ezt a fotót, első gondolatom ez írás címe lett, noha neki (hogy el ne bízza magát!) azt írtam, na, Klárika lencsevégre kapta a tetten ért almatolvajt. Már ennyiből is gondolhatja az olvasó, nem tegnapi az ismeretségünk, barátságunk Klamár Zoltánnal (a továbbiakban csak Zoli), de ha agyoncsapnának, sem tudnám megmondani, hogy először mikor is találkoztunk. Persze Ő nyilván emlékszik rá (na, ja, az idősebb élettapasztalata meg bölcsessége!), de hát meg nem kérdezném tőle (már megint a miatt az esetleges magát elbízás miatt), tehát találgatok inkább. Rémlik, hogy egy néprajzi tanszéki esten a budapesti Ménesi úti kollégiumban? B. Kovács István, meg Katona tanár úr társaságában, négyesben váltottuk meg éppen a világot, azaz oldottuk meg a szlovákiai meg a vajdasági magyar néprajzi kutatás problémáit. Aztán a Budaörsi úti kollégiumbeli szobánkban, Varga Bélával egy harmadik szobatárs után kellett néznünk (de gyorsan, nehogy valakit, nekünk nem tetszőt, a nyakunkba varrjanak), s gyakorlatilag első gondolatunk Klamár Zoli volt. Ha jól számolok, három évig voltunk szobatársak (Varga Bélát, aki közben átigazolt a Ménesi úti kollégiumba, közben Gróf Péter váltotta), s ez a hármas, az egyenkénti magyar–néprajz, néprajz–régészet, régészet–történelem szakpárosításaival (ami még a Varga–Gróf váltás során sem változott meg) rendkívül gyümölcsözőnek bizonyult. Azt hiszem, kölcsönösen sokat tanultunk egymástól.
Beszélek, beszélek, hiszen én tudom, kiről van szó, de az olvasó nem biztos. Zoli az akkor még jugoszláviai Vajdaságból jött, egészen pontosan Topolyáról, nagy elszánásokkal és tenni akarással. Mindketten ugyanazt akartuk: jól megtanulni a szakmát (mindkettőnk esetében ez a néprajz volt), és aztán majd odahaza fölforgatni a világot, megmutatni, hogy mi a tudomány (mintha bárkit is érdekelt volna ez mind idehaza, mind odahaza… Fiatalok és naivak voltunk, no…) Éjszakákat beszélgettünk, vitatkoztunk át, igen, sokszor veszekedtünk, aztán megint tervezgettünk; mi már akkor (az 1970-es évek második felében járunk) lebontottunk minden vasfüggönyt, és még azt is elhittük, hogy majd egyszer együtt is tudunk dolgozni. Különben nem projektekben gondolkodtunk (ezt a szót akkor még nem is ismertük), de kutatási terveket (ami voltaképpen ugyanaz, csak annak van értelme) kovácsolgattunk, hasonlítgattuk össze, mi az, amit tudunk a vajdasági magyarok népi kultúrájáról, s mi az, amit a szlovákiai magyarokéról? És hát, hogy mit is kellene tenni? Mindent persze, hiszen ami addig volt, az fabatkát nem ért – állapították meg az örökkévalóság papírformája szerint – az akkori ifjú titánok. S noha akkor semmi jele nem volt annak, hogy valaha is valóban zökkenőmentesen, tényleg együtt lehessen dolgozni; olyannyira nem, hogy egyszer – félig tréfásan, félig komolyan – még azt is megígértük egymásnak, ha valamilyen lövészárokban egyszer egymással szemben találnánk magunkat, hát egyikünk sem fog lőni a másikra. S mit ad Isten? Mégis nekünk, az akkori naiv fiataloknak lett igazunk. Igaz, mindenféle vargabetűkkel és völgymenetekkel (Zoli még ama bizonyos lövészárokhoz is testközelbe kerülve), de mára mégiscsak napi kapcsolatban vagyunk, és együtt is dolgozunk (elég megnézni jelen kötet tartalomjegyzékét). Olyannyira kapcsolatban vagyunk, hogy miközben e sorokat írom, Neki köszönhetően tényleg hernyóként araszolgatván a képernyőn, folyamatosan küldözgeti a beszámolóit. Én meg természetesen válaszolok rá, egyre ingerültebben persze, mert ismét a gyeprácsok lerakásának fortélyairól értekezik… Azt is úgy csinálja, mint minden mást: csak pontosan, szépen. Aztán, ha kiderül, valamelyik megsüllyedt, hát fölszedi, alábunkózza a földet (így írja!), újrarakja. Végső soron ezt tesszük egész életünkben: amit elrontottunk, próbáljuk rendbe hozni. Alábunkózni!
Noha néprajzi pályafutása sajnálatos módon egy időre megszakadt, de ismét talpra tudott állni, s mára jóval többet (és talán maradandóbbat, de ezt a kortárs nem tudja eldönteni) produkált, mint jó pár, folyamatosan a szakmában, annak is kiemelt munkahelyén dolgozó pályatársa. Alapvetően az anyagi kultúra, annak komplikált összefüggései, illetve (végképp nem meglepő módon, hiszen a soknemzetiségű Vajdaságban született, s a mai napig azt tartja hazájának, kiemelt kutatási terepének) az etnikai kérdések iránt érdeklődik. Nem akar ez a kis köszöntő életműelemzésbe átcsapni (annál is inkább nem, mivel ez az életmű még korántsem lezárt), tehát inkább csak ízelítőül jegyzem meg, hogy összeállította választott szülővárosa, Magyarkanizsa képeskönyvét (1996), majd Harkai Imrével, akit alighanem egyik mesterének tekint, közösen jegyzett, korszerű szemléletmóddal megírt könyvében Adorján népi építészetét mutatták be (1997). Az építkezés és gazdálkodás viszonyrendszerét is vizsgálja a Tanyák, parasztgazdaságok Magyarkanizsa vidékén (1900–2000) című kötetében (2006). Ami az etnikus, interetnikus kapcsolatok kérdéskörét illeti, nos, ezzel kapcsolatban szervezett Aszódon egy nagysikerű konferenciát (a mai napig sajnálom, hogy egyéb elfoglaltságaim miatt nem lehettem ott személyesen), aminek lenyomata egy, mára alapműnek számító, Általa szerkesztett konferenciakötet (Etnikai kontaktzónák a Kárpát-medencében a 20. század második felében. Aszód 2005). Az utóbbi időben egyre inkább foglalkoztatja a különböző etnikumok, a más-más kultúrájú, vallású embercsoportok együtt vagy egymás mellett élésének, az etnikus szimbólumok szerepének a kérdésköre. Csak néhány tanulmánycím: Az etnikai alapú szegregáció gyakorlata a Vajdaságban: szerémségi és bácskai példák (2009); Egy jel jelentéstartalmi változása – kopjafaállítás két észak-bácskai faluban…(2010); Az emlékezet terei – a térhasználat horgosi (Horgoš – SRB) gyakorlata (2011) stb. Tudatosan nem emlékeztetek az Acta Ethnologica Danubiana, a Fórum Társadalomtudományi Szemle vagy az Eruditio –Educatio lapjain megjelent írásaira, feltételezve, hogy az e sorokat olvasó érdeklődő azokat úgyis ismeri.
Vissza a képhez! Noha végül is véletlenül jutottam hozzá, de nagyon megörültem neki, mert (olvasatomban) tökéletesen kifejezi Klamár Zoli habitusát. Nézzék csak meg azt a szúrós, vesébe látó tekintetet, amely minden dolgok mélyére akar hatolni, aztán a kezében az annyi almát, amennyi elfér benne: erről fiatal korunk mindent akarása jut eszembe. De ha földhözragadtabban közeledünk a képhez, akkor is igaz: tudja, aki tudja, kartali házuk kertje első termését szorongatja. Örömmel! Befelé örül persze, de én látom, hogy azt teszi. Gyűjtögető, betakarító típus egyébként is. A legutóbb, amit olvastam Tőle és hosszabb lélegzetű munka, választott szülővárosa, Magyarkanizsa könyve, a Kincses Kanizsa (már amennyiben, ha ez maradt a cím), amely az újvidéki Fórum Könyvkiadónál várakozik megjelenésre. Egy szilárd szakmai háttérrel szépírói erényeket fel-felvillantó lírai városrajz. Lektorként olvashattam: élmény volt!
Tudom, hogy nem csak az almafáit metszi gondosan (hogy jövőre is legyen termés), de most, amikor e köszöntő utolsó sorait írom, már éppen a Vajdaságban van, ahol konferenciázik, kutat (mellesleg egy kis pálinkát is főz a sógorával), készül tehát a jövőre, a jövendő termésbetakarításaira.
Jó egészséget, víg kedélyt, és mind a kertben, mind az íróasztalodnál sok-sok éven át tartó bő termést kívánok Néked, Zoli!
Barátsággal

Dégh Linda emlékezete (1918–2014)

Ha csak a szorosabban vett prózaepikus magyar és nem magyar népköltészet kutatóit vesszük sorra, nem panaszkodhatunk a nemzetközi (ritkábban a hazai) elismerés hiányára. Katona Lajos, Heller Bernát, Honti János (bizonyos fokig ide sorolhatjuk Róheim Gézát is) jelentőségét a vezető külföldi kollegáik hamar felismerték, bevonták őket „nagy vállalkozásaikba”. A második világháború után nálunk is megjelenő, borzalmas előzményeivel kezdődő több mint másfél évtized ezt sokban felszámolta, ám az 1950-es évek végére, legfőképpen Ortutay Gyula személyén keresztül e nemzetközi kapcsolatrendszer újraéledt, sőt a korábbinál jóval szélesebb, szerevezettebb formában. Generációk élvezhették ennek előnyeit.
Ennek a folyamatnak a legsikeresebb szereplője volt Dégh Linda. Minthogy sosem tagadta magyar hátterét, e dicsfényéből még másokra is jutott egy-két sugár. Ennek ellenére Magyarországon igazában máig sem méltatták életművét, főleg ennek második részét. Ehhez a maga viselkedése is hozzájárult: sokan nem szerették (még „tanítványai” sem). Ha fellapozzuk Katona Imre, Vargyas Lajos, ám akár Ortutay Gyula ön.életrajzi írásait – megtaláljuk ennek egyértelmű visszatükröződését. És még azok is, mint Dömötör Tekla vagy Dobos Ilona, hasonló visszaemlékezéseikben, noha nem támadják – főként vezetői képességeit és kollegialitását nem is dicsérik.
Dégh Linda 1918. március 18-án született, Budapesten. (Saját maga „korrigálta” később az évet 1920-ra – és kortársai gaudiumára). Családja jómódú polgári volt. Ezt tompítandó az 1950-es években Linda mindig feltüntette, hogy rokona volt Doktor Sándor (1864–1945), a pécsi orvos és munkásmozgalmi vezető az 1918-tól létező „baranyai direktóriumban”, egy nagy műveltségű, világot járt orvos, valódi kommunista, aki 1921-ben Jugoszláviába menekül és Magyarkanizsán lesz orvos, 1941-ben a bevonuló magyar hatóság elfogja, 10 évi fegyházra ítélik. Linda családi neve Doctor volt, még egyetemi doktori értekezését is e néven nyújtotta be. (Anyja családi neve lehetett Dégh. Linda fivére, Frici is orvos volt, és egymás mellett laktak a Kossuth Lajos utca elején.) Rokona volt Engl Géza, a Corvina Kiadó németre „sztár”-fordítója is, aki majd a kakasdi népmeséket ültette át. (És a „bűvös békát” először stinkender Frosch formában adta vissza.)
Budapesti iskoláit már reformátusként fejezi be, az evangélikus gimnáziumban érettségizik. Már fiatalon érdeklődik az avantgarde színház, pontosabban a Szentpál Olga irányította mozdulatművészet iránt. A kistermetű, szinte súlytalan fiatal hölgy egy „Lila sikoly” című hipermodern táncjátékban jelenik meg, ahol a fiúk magasba nyújtott tenyerükön adogatják egymásnak. E körben ismerkedik meg a táncosnő Kemény Zsuzsával, Ortutay későbbi feleségével – és Ortutayval is. Linda később is imádott táncolni, testsúlyára pedig kínosan vigyázott – egyébként igen disztingváltan és nagy gardróbból öltözött. Szabolcs megyei rokonainál tett nyaralásai során már iskolásként elkezdi lejegyezni a népköltési szövegeket: öreg juhászok és kocsisok elbeszéléseit. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen angol–magyar szakon végez. Egyik tanára Horváth János volt, aki a népies ponyvairodalom kutatására buzdítja. Még Pais Dezső is tanította. Amikor 1940-ben Ortutay megindítja az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény sorozatát, már ahhoz a mesegyűjtő csoporthoz (Kovács Ágnes, Belatini Braun Olga, Virány Judit) tartozik, akik egy-egy mesélő vagy falu elbeszéléseit a teljesség igényével gyűjtötték – rendszerint gyorsírással. 1942-ben jelenik meg tőle előbb egy válogatás, majd egy kétkötetes szöveganyag: Pandur Péter meséi, egy igen érdekes, Pest környéki és „kétlaki” embertől. Ez volt doktori értekezése is (1943). Évtizedekkel később, a már az Egyesült Államokból hazalátogató Linda ismét találkozott egykori mesélőjével, és rögzíthette az évtizedek alatt megváltozott szövegeket.
Már e mesék kiadását is a Magyarságtudományi Intézet finanszírozta. 1945 után a közismert nevén Teleki Intézet megbízásából készíti el „A Magyar Népkutatás Kézikönyve” számára A magyar népi színjáték kutatása áttekintést. Amikor „szétszervezik” ezt a kutatóhelyet, Dégh Linda a budapesti egyetem ekkor már Ortutay vezette Néprajzi Intézetébe (a Folklore Tanszékre) kerül. A korra is jellemző, hogy az átcsoportosítás anyagi feltételeit sajátos módon tudták biztosítani. Dégh Linda egy ideig mint „székesfővárosi főbába” kapott havi fizetést. Ő is, akárcsak Dömötör Tekla, dolgozott a Szabó Ervin Könyvtárban is. 1951-től az egyetemen ő („Bapszi”, ahogy régi becenevén említették) lesz Ortutay folklorista-helyettese, főként annak kultuszminisztersége idején, aki a soros elvégzendő feladatokat bízza rá. Így szerkeszti meg A szabadságharc népköltészete (1952) antológiát, amelynek bevezető áttekintését mások dolgozatai alapján készítette. (Vádolták is érte plágiummal…) A „társadalmi-történeti népköltészet-kutatás” mintapéldányának szánták a Kálmány Lajos kézirataiból összeállított Történeti énekek és katonadalok vaskos kötetét (1952). Ennek társadalomelméleti előszavát a nem igazán népdalkutató Linda írta, és ebben nem csupán Kálmány szociális érzékenységét vagy a magyar parasztok osztálytudatát méltatta, hanem hosszasan támadta az „anglo-amerikai imperializmusnak” (leginkább a funkcionalista iskolának) a gyarmati népekkel szemben kifejtett gaztetteit. Viszont, amikor pár évvel később ő tanította a néprajz szakos hallgatóknak a „bevezetés a folklorisztikába” tantárgyat, az amerikai Alexander Goldenweisernek a Szabó Ervin Könyvtári példányából oktatta a „kulturális antropológiát”. Amikor ő készítette el a Népköltészet egyetemi jegyzetet, ebben melegen méltatja a marxizmus, az októberi szocialista forradalom, a Szovjetunió, a Szovjet Írószövetség, Gorkij, Lenin, sőt Sztálin tevékenységét – nemcsak 1960-ban, hanem még 1964-ben is. Igen tanulságos ez a „kézirat”-ként megjelenő bölcsészettudományi kari jegyzet. Általános, tudománytörténeti, műfajonkénti ismereteket ad, nyilván saját egyetemi előadásainak jegyzetei alapján, sőt Ortutay Gyula korábbi jegyzeteiből is részeket átvéve. Ma is elfogadható olvasmány e jegyzet, feldolgozásmódja és példaszövegei a Gyulai Pál óta (1888) ismert budapesti egyetemi jegyzetek sorába illeszkednek. Nyilvánvalóan ennek, az évek során át újrasokszorosított, és főként az akkor a magyar szakon mindenki számára kötelező félévhez tartozó jegyzet meghaladására készítettük el igen hamar, már 1966-ban A magyar népköltészet egyetemi jegyzetét, későbbi egyetemi tankönyvünk kiindulópontját, amelyben tudatosan egy jóval „fejlettebb” áttekintést kívántunk megfogalmazni, ekkor már igazában a néprajz szakos hallgatók számára.
A Kálmány-kötet körül kibontakozó vitában azonban (akkor) nem az említett ideológiai rövidre zárást kifogásolták, hanem a túlméretezett és pontatlan szövegjegyzeteket. Dégh Linda vezette a „munkásfolklór” kutatását, majd ezt a feladatot az egy idő múlva ugyancsak a Folklore Tanszékre került Dömötör Tekla, tőle részben Katona Imre vette át (sőt még magam írhattam a munkásdalkutatásról). Linda 1956-ig a Magyar Dolgozók Pártjának aktív tagja volt – mint oly sokan mások is a magyar néprajz köreiben. Legközelebbi baráti körük mégis a budapesti baloldali városi értelmiség volt, mint Goda Gábor, Janikovszky Éva, Kolozsvári Grandpierre Emil, ide értve valódi „ellenállókat” is. Linda csakhamar visszatért a mesekutatáshoz: a Tolna megyei Kakasdra telepített/menekült bukovinai székelyek körében gyűjtött (előbb-utóbb már magnetofonnal), elsősorban az előző mesélők elmúlása következtében előtérbe kerülő Palkó Józsefné, Zaicz Zsuzsanna meséit. Ennek nemcsak kétkötetes közlése (1955–1960) jelent meg, hanem az elméleti tanulságokat részletesen megfogalmazta Népmese és társadalom című monográfiájában (1955). Ez volt az első, az akkori új rendszer szerinti folklorisztikai tárgyú kandidátusi disszertáció Magyarországon. (A második Diószegi Vilmosé.) Magyarul ugyan nem jelent meg, ám a könyvet németre lefordították, és az akkor virágkorát élő NDK-néprajztudomány nevezetes kiadványsorozatának 23. köteteként kiadták: Märchen, Erzähler und Erzählgemeinschaft – Dargestellt an der ungarischen Volksüberlieferung címmel (1962) – és ily módon évtizedekre az európai német nyelvű „mesebiográfia” kézikönyvévé vált. Linda szinte teljes tudománytörténeti áttekintést adott a mesélőkre vonatkozó korábbi kutatásokról, és az olvasóknak az lett a benyomása, hogy Magyarországon még létezik az eleven mesélés. (Nagyjából ugyanebben az időben hasonló „ex oriente lux” világsikert ért el Fél Edit és Hofer Tamás Átány-kutatása, amelynek egyes részei németül vagy angolul is megjelentek, és itt is igazán tüzetes tudománytörténeti adattár mutatta be a korábbi „falumonográfiákat”.) A kiváltképpeni elismeréseket tanulságos külön is hangsúlyozni, mivel más művek (mint például Vargyas Lajos európai balladatörténeti áttekintése) nem kaptak ilyen, megérdemelt sikert.
A történetet még folytatjuk, ám most Dégh Linda életének megváltozásáról kell szót ejteni. Ő, aki minden elismerést élvezett Magyarországon, 1964-re vendégprofesszori meghívást kapott Bloomingtonba, az összehasonlító folklorisztika még Stith Thompson kialakította amerikai fellegvárába. Az akkor ott átalakuló tanrendben szükség volt egy „európai” folkloristára. Egy év után nem tért vissza Budapestre, végleges professzori állást kapott. Ő maga ezt a lépést úgy indokolta: itthon túl sok akadályba ütközött, ellenségei üldözték. Munkahelyi főnöke, Ortutay, akinek hivatalosan „tisztázni” kellett a disszidálást: viszont hálátlanságról, féktelen becsvágyról és karrierizmusról beszélt – és szemmel láthatóan személyesen is meg volt sértve. Különösen azután, amikor Bloomingtonban akkori főnöke Lindának, Richard Dorson kiadta a Folktales of Hungary (1965) kötetét, és amelynek előszavában a tőle megszokott éles nyelvvel „méltatta” a magyarországi sztálinistákat, mint Ortutay vagy Dömötör Tekla – és kifelejtette e sorból éppen Dégh Lindát. 1964 után egy időre megszakadtak Linda hivatalos hazai kapcsolatai. Ő már ezelőtt is, Budapesten, az akkor divatba jövő mondakutatás szervezője volt, valamint a modern elbeszélések vizsgálatát végezte. Bloomingtonban elsősorban egyetemi előadó volt. Az itthon oly elszánt terepmunkás Amerikában csak ritkán járt az egykori magyar kivándorlók között. Legjelentősebb ilyen tárgyú munkája négy életrajzot mutat be: Four Lives: People in the Tobacco Belt (1975). Egy ötödik életrajz magyarul jelent meg 2001-ben: Nagyszékelytől Delhiig. Egy magyarországi német életútja (1943–1974). Lassan, de elkészült német nyelvű monográfiájának angol fordítása: Folktales and Society címmel (1969). 1989-ben ennek új kiadása jelent meg, amelynek utószavában elmondja, 1980-ban ismét járt Kakasdon, és ott milyen társadalmi változásokat tapasztalt. A maga nemében egyedülálló kötete a Hungarian Folktales. The Art of Zsuzsanna Palkó (1995), amely közli Zsuzsi néni 35 meséjének teljes szövegét, Linda rövid bevezetőjével. Páratlan munka: egy magyar parasztasszony repertoárja egy világnyelven. Az egykori tanítvány, Carl Lindahl bevezetője kellő mértékben magasra értékeli Linda munkásságát.
Bloomingtonban (és általában az Egyesült Államokban) az 1960-as évek végén az új, városi, a diákok által gyakorolt, vagy az új médiákban megjelenő folklór volt a fő téma. Dégh Lindának mindig is kiváló abszorpciós érzéke volt: rögtön felismerte azt, mi „van a levegőben”. Ehhez az új anyaghoz elbeszélés-biológiai tanulmányokat is írt – akkori (élete végéig megmaradó) férjével, Vázsonyi Endrével, aki (a neves liberális politikus családjához tartozott) Budapesten jogot végzett, és egy tipikus pesti intellektuel, igen művelt, baloldali liberális értelmiségi, kiadói vezető és sajátos humorú anekdotázó volt – és akinek finnugrisztikai könyveket kiadói állást szerzett a szintén Bloomingtonban működő Thomas A. Sebeok). Ezekben a hagyományos elbeszélések láncolatáról, egy-egy közösségen belül a történetek általában ismertségéről, hiedelemmondák esetében az elhívók/szkeptikusok dialektikájáról esik szó: egyre inkább mondák vagy ezekhez hasonlító modern történetek példáival. Linda nem volt összehasonlító folklorista vagy filológus, a szövegek felépítése, kommunikációs rendszere nem érdekelte, a strukturalizmusról lesújtó véleménye volt. Viszont a nevesebb és befolyásosabb amerikai folkloristákkal következetesen ápolta kapcsolatait. Gondosan ügyelt arra, hogy európai konferenciákra is eljöjjön, itteni kapcsolatait is meg-megerősítve. Disszidálása után itthon azt várták, hogy egyre jobban fizető egyetemekre fog ugrani, ám ő igazán hűségesen a helyén maradt Bloomingtonban – igazán hosszú életének több mint felében. Noha az amerikai „vezető-rotációs”, ám élethosszig tartó állást (tenure) adó rendszerében sokszor került előtérbe, elnökségekbe, programok vezetésébe, szerkesztőnek, ám ennél többször itt is, legkésőbb egy idő után „második ember” maradt, immár elégedetten. Akik most emlékeznek rá, még enyhébb megszövegezésben is szóvá teszik céltudatos, kemény, akár részvétlen magatartását. „Distinguished Professor” volt, Amerikában megkapta a Fulbright-jutalmat és a Chicago Folklore díjat; Európában a Pitrè-díj, a Folk Narrative Society és a SIEF tiszteleti tagsága jutott neki. Több országra kiterjedő előadóutat szervezett neki az akkor már Turkuban működő Nordic Institute of Folklore. Itthon a Magyar Néprajzi Társaság tiszteleti tagja, 1995-ben az Ortutay-emlékérem kitüntetettje lett. Noha nekrológjaiban nem szerepel ez az adat (nyilván nem írták oda személyi kartonlapjára), 2002-ben a debreceni egyetem díszdoktorává avatta. Életének nem is legvégére a bloomingtoni „első presbiteriánus” gyülekezet tevékeny tagja volt. Gyakorlatilag szinte mindvégig élte a nyugdíjas egyetemi tanár életét, egy máig tipikusan „Midwest” jellegű egyetemi városban, amely akkor is, most is a hungarológia egyik központja.
Voltaképpen sosem szakadt meg kapcsolata több magyar kollégájával. Noha hosszú várakozás után, 1978-ban végül Texasban megjelent nemzetközi szerzőktől összeállított tanulmánygyűjteménye (Studies in East European Folk Narrative), amelyet még itthon állított össze, az Akadémiai Kiadó számára. Ebben olvasható tőle a sajátos magyar mesetípus (?), „Az égigérő fa” bemutatása – Linda egyetlen „hungarológiai” dolgozata. Az 1970-es években sokszorosára nőtt az amerikai–magyar kutatási együttműködés lehetősége (Ford-ösztöndíjak, Fulbright-ösztöndíjak, IREX stb.). Magyar kollégák tucatjai jutottak ki különböző módon és különböző amerikai folklorisztikai/néprajzi intézményekbe. Dégh Linda segítette ezeket a törekvéseket. Több ilyen megbeszélés is volt Bloomingtonban vagy Budapesten – ám ezek mintegy letudták a beszámoló-kötelezettséget, és a nagyhorizontú tervek eredményei igazán ritkák és szétszórtak lettek. Noha sokan jártak és kutattak Bloomingtonban, akár Hofer Tamás, Vargyas Lajos, Kriza Ildikó, Hoppál Mihály, Niedermüller Péter és mások, ám közülük csak Fejős Zoltán írt hosszabb tanulmányt, monográfiát a magyar bevándorlók generációiról. Linda először az 1971-es párizsi (alakuló) SIEF-konferencián találkozott ismét volt kollégáival. Ám Ortutay végül mégsem jött el, csak szóban küldött békülő üzenetet. 1973-ban a Sol Tax által szervezett chicagói etnológiai világkongresszuson több tucat magyar résztvevő volt, köztük Ortutay Gyula is. A kihelyezett folklorisztikai szimpóziumot pedig éppenséggel Dorson rendezte, Bloomingtonban. Itt konszolidálódott kettejük viszonya. A közismerten narcisztikus Ortutay 1972-ben, amikor tanulmányai angol nyelvű válogatása (pontos meghatározással: Hungarian Folklore. Essays) megjelent, ezt mondta: „Ebből a könyvből végre az amerikaiak is rájöhetnek, hogy nem Linda találta ki az egyéniségkutatást.” Linda már említett tanulmánykötetében – Narratives in Society: A Perform-Centered Study of Narration (1995) – a bevezetés egy hosszú cikk arról: „Mit nyújt a mai narratív-kutatáshoz Ortutay Gyula és a budapesti iskola”? Ritka gesztus egy volt „tanítványtól”! Ez a 400-lapos könyv egyébként a Folklore Fellows Communications sorozatában jelent meg (amelyben, szerencsére más magyar hölgyek is, mint Dömötör Tekla, Pócs Éva is megjelentek). 1980 óta eleinte nyaranta, majd ritkábban járt Magyarországon, egykori barátai is megfogyatkoztak. Ekkor kapta meg magyar elismeréseit, és a Néprajzi Múzeumban életrajzi filmjét készítették el – noha ő sosem volt az intézmény munkatársa.
Utoljára Legend and Belief: Dialectics of a Folklore Genre kötetében (2001) a már a pályán fél évszázada ott levő kutató foglalta össze a „mai történetekről” és ezek előadási módjairól szóló dolgozatait. Ez egy 500 lapos monográfia a hiedelemmondáról, viszonylag hagyományos felfogásban. Alapos, sok példát bemutató, impozáns vállalkozás, Dégh Linda „amerikai” korszakának csúcsteljesítménye. Egyébként ebből is kiderül, ami egyébként egy korábbi tanulmánykötetében (American Folklore and the Mass Media, 1994) is megfigyelhető volt – ez a céltudatos folklorista valamelyes vonzalmat érzett a mágia, a kísérteties és az ijesztgetés irányában. Halloweenkor elemében volt, maga is rémnek vagy vámpírnak öltözött. Amikor utóbb beszéltünk a mai folklorisztika teendőiről (a koppenhágai modern monda konferencián) egyetértettünk abban, hogy a „modern monda” esetében is célszerű a régi feljegyzéseket, írott forrásokat fokozottan figyelembe venni. Ezt azonban maga nem gyakorolta. Egyetértettünk abban is, hogy e témakör sok része egyszerűen „műfajelméleti” jellegű. Főként Vázsonyival együtt írott tanulmányaiban láthatjuk – maga is elismerte, hogy egy szigorú műfajelmélet (akár amerikai változatában, amint ez például Dan Ben-Amos munkáiban megtalálható) – távol állt tőle.
Életművében az általa gyűjtött magyarországi mesék és a Bloomingtonban tudomására jutott „modern mondák” alkották az empirikus anyagot. Minthogy nagyon ritkán vallott „fantasztikus” nézeteket (amint még itthon, például a mesekeret „mágikus” voltáról) – dolgozatai fennmaradnak. És megmarad bennük a sok magyar hivatkozás.
Tulajdonképpen nem is súlyos betegség, inkább az öregkor hozta, hogy 2014. augusztus 19-én, otthonában elhunyt. Egyeteme és az amerikai folkloristák megemlékeztek róla. Hosszú élete során több társadalmat és annak több periódusát tapasztalta meg. Arról, hogy az ilyen kihívásokra miként válaszolt – mára nyilván megengedőbb nézetet vallhatunk, mint Budapestről távozta idejében. Jelentőségét mindenhol megérezték: Budapesten csakúgy, mint Bloomingtonban. Mivel idős korában sem változott felkészültsége (a Legend and Belief 80 éves korában jelent meg) voltaképpen már nem csak az utána következő, hanem az ez után jövő generációt is túlélte. Akikkel viszont már nem sok mondanivalójuk volt egymás számára.
Nem kívánom személyes élményekkel telefűzni az emlékező írást. De nyilvánvalónak tartom, hogy a mi generációnk tudja igazán észrevenni Linda alapvonásait. A fiatalabbak már nem tudják, milyen volt a magyar és a közép-nyugati társadalom mondjuk egy fél évszázaddal ezelőtt. Élete utolsó évtizedeiről a Bloomingtonban huzamosan élő Szemerkényi Ágnes tudhatja a legtöbbet. Minthogy Lindának családja nem volt, csak kutyái, egyes diákjainak emlékei adhatnák ki portréját. Ám ez utóbbit tudtommal nem gyűjtötték.
Szakdolgozatomat („a mese stílusa”) hozzá írtam. Egyáltalán nem kedvelte – hogy finoman fogalmazzak. Disszidálása után egyetemi szobáját örököltem, és rögtön taníthattam is „Amerika népeit” majd a folklórba „bevezetést” – ami addig az ő penzuma volt. Segítettem itthon maradt iratai külföldre juttatásában. Jártam Bloomingtonban, még lakásán is, és sok nemzetközi kongresszuson beszélgethettünk – természetesen perfekt magyarul. Sajnos, a Magyar Néprajzi Lexikon szócikkében (1977) hiányzik legtöbb „érett” amerikai művének megemlítése és az Enzyklopädie des Märchens korai kötetében (1981) is csak egy rövid címszó olvasható róla. Ezzel nagyon elégedetlen volt, hiányolta belőle a nagyra értékelést – pedig ő maga írta a szöveget, pontosabban neki adtam át a felkérő levelet, ami akkor még lakonikus fogalmazást igényelt. Azért a világhálón részletesebben lehet tájékozódni életéről és műveiről. 1990-ben (hivatalos 70. születésnapján) a Néprajzi Hírekben köszöntöttem. Az Ethnographiában pedig méltó terjedelemben ismertettem Legend and Belief kötetét, és ez a recenzió angolul is megjelent. Ismereteim szerint ez a legalaposabb recenzió – bármelyik könyvéről. Maga is elismerte ezt, bár itt is még több direkt dicsérő szóvirágot is szívesen vett volna. Sok anekdotát mesélhetnék, mint találkozását Faragó Józseffel, vagy hal-ebédünket Ortutay Tamásnál, aki igazán kis gyerekként láthatta őt. Sőt megemlíthetném azt, amikor a Champs Elysées egy elegáns vendéglőjébe kibékülésre hívta össze a volt Folklore Tanszék munkatársait – ám a randevúzó Dömötör Tekla nem jött el –, viszont a három magyarnak fogalma sem volt arról, hogyan kell franciául rendelni és mivel lehet az articsókát enni. Párizs egyébként Linda számára ugyanúgy ismeretlen világ volt, mint Katona Imrének vagy nekem.
Dinamikus, ám józanul számító ember volt. Magyar viszonylatban kifejezetten gazdag. Szerette a kihívásokat és rögtön válaszolt rájuk. Például a kollegák között neki volt legelőször autója. (A második volt Kodolányi János.) Noha nem sok technikai érzéke volt, és főzni sem szeretett, az ilyen újdonságokat is rögtön átvette: legyen az légfrissítő, szemétőrlő, alagsori szobabicikli. Főleg meghívások révén és szakmai fórumokra utazott. Könyvtára közepes nagyságú volt. Igazában kiadatlan írása sem maradt hátra: mindig biztos megrendelésre dolgozott.
Kétségtelenül az utóbbi fél évszázad számára a legelismertebb magyar prózaepika-kutató volt. Mintegy 20 könyvet, több száz tanulmányt tett közzé, többet több alkalommal is, amelyek témaköre egységesnek tekinthető. Külföldön az ő könyveiből ismerhetik meg a magyar népmesét. A mindenféle modern monda az ő dolgozataiban kerül elénk – a hagyományos európai folklorisztika módszereinek bizonyos továbbfejlesztésével. Ha csak a már felsorolt nemzetközi elismeréseket vesszük figyelembe: több ilyen dekórumot kapott, mint bármely más magyar folklorista. Életművében valódi szövegekkel foglalkozik, és ha nem is jut kimondottan teoretikus következtetésekhez, mellbevágó magyarázatokhoz – tárgyalásmódja mindig megbízható, gyakran jellemző tényekre utal. Ezért igazán jó lenne, ha itthon is kézbe vennék amerikai műveit és nem osztozna abban a sorsban, amit az írásom legelején büszkén felsorolt folkloristákról ma elmondhatunk: nevük ugyan ismert, műveik mégsem, emberi mivoltukra pedig nem emlékeznek. Ezért is igyekeztem arra, Dégh Linda alakja is láthatóvá váljon – nemcsak könyvei. Olyan összefüggéseket és eseményeket említve, amelyekről a következő generációk már nem tudhatnak.

Friedrich Karl Azzola 1931. 12. 4. – 2014. 12. 6.)

Aki Közép-Európában (illetve Kelet-Közép-Európában) szakrális kisemlékekkel foglalkozott, nem kerülhette Őt meg. A kétévente (először hol Ausztriában, hol Németországban, később aztán már Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon is) megrendezésre kerülő nemzetközi tanácskozások egyik1 megálmodója, és a kezdeti időszakban (1971-től) megvalósítója, motorja volt. Vegyészprofesszor volt, szakrális kisemlékekkel, azon belül is szakrális ikonográfiával, illetve a különféle mesterségek szimbólumaival, motívumaival szabad idejében foglalkozott, ám professzionális szinten.2 Azt nem tudnám megmondani, hogy kenyéradó szakmájában hány publikációja jelent meg, a szimbólum- és motívumkutatás területén mindenesetre több száz. Kitartó konoksággal (hát, mint a filológusok általában) járt egy-egy szimbólum, motívum nyomában, kutatta fel annak különféle előfordulási helyeit, és általában rövid, ám annál töményebb közleményekben bocsátotta kutatási eredményeit a szélesebb nagyközönség vagy a szűkebb szakma elé.
A romániai Bánátban született 1931-ben, egy ottani, fakereskedelemmel, fafeldolgozással foglalkozó német családban (talán innen az érdeklődése a különféle kézműveseszközök, jelképek iránt), a második világháború végével a család visszaköltözött a nagyszülők ősi fészkébe, Marburgba, ahol – noha ismeretségünk idején Azzola feleségével, Julia asszonnyal már treburi családi házukban élt – egészen haláláig megvolt a régi, alighanem gótikus alapokon nyugvó, a Szent Erzsébet-katedrális tövében megbúvó házuk. 1996-ban néhány éjszakát eltölthettem ott, egyedül – kicsit kísérteties volt. Szívesen mesélt gyerekkoráról, a háromnyelvű, de alapvetően román szülőfalujáról, Cireşáról, illetve a háborút követő ínséges évekről, Németországban. Előbbiből alighanem a népek közti megértésre, a mások iránti toleranciára való készségét hozta, az utóbbi, élete végéig ható tanulsága pedig az anyagi javak megbecsülése, a nem pazarlás volt. Sokszor elmesélte, hogy gyerekként a Marburg környéki tölgyesekbe jártak ki makkot gyűjteni, hogy azzal, a lisztbe őrölve a család kenyérmennyiségét növelni tudják. Nos, erről, a makk mint az emberi táplálkozásban alkalmazott ínségeledelről én annak idején budapesti tanulmányaim alatt hallottam, s úgy képzeltem, ez az ismeret valamilyen középkori adatokon nyugszik. Hogy a 20. század közepén, Európában (ráadásul Németországban!) valóság volt, álmomban nem hittem volna. Németországba való visszatérésük után a fiatal Azzola a helyi reálgimnáziumban tanult, amelyet a család anyagi helyzete miatt megszakított, és – a családi hagyományokat követve – beállt asztalosinasnak, és néhány éven át faipari munkásként, illetve asztalosként tartotta el családját. Csak 1954-ben sikerült leérettségiznie a Maina menti Frankfurtban, majd ezt követően Gießenben vegyészetet tanult. A darmstadti Műszaki Főiskolán promovált, majd a wiesbadeni szakfőiskola megalapítása után, ugyanott professzorrá nevezték ki. Innen vonult nyugdíjba 1997-ben.
Első alkalommal a tauberbischofsheimi kisemlék-kutató konferencián találkoztam vele 1994-ben. Olyan fokozott érzékenységet és megértést mutatott a mi kelet-európai problémáink iránt, és olyan jól artikulálva, szépen, tehát érthetően (azaz, számunkra: érthetően, tehát szépen) beszélt németül, hogy egy ideig azt gyanítottam, magyar disszidens, aki nem akar megszólalni az anyanyelvén. Ő szorgalmazta azt is, hogy a korábban kétévente hol németországi, hol ausztriai helyszínnel megrendezett nemzetközi konferenciákat vigyék ki a kelet-közép-európai országokba is. Így került sor 1998-ban, az ő szervezésében, az első, nem németországi (noha azért a német nyelvterületnek számító) csehországi Szudéta-vidéken, Teplában megrendezett tanácskozásra, majd négy év múlva, 2002-ben a Kárpát-medencében először, a komáromi Etnológiai Központ lehetett, a sorban tizenötödik nemzetközi tanácskozás házigazdája3 (ezt követően aztán egy évben Szeged és egy évben Kassa is otthont adott ennek a jelentős szakmai rendezvénynek).
Személyes példájával, folyamatos inspirálásával, biztatásával Friedrich Karl Azzola mindenképpen hozzájárult ahhoz, hogy a (szakrális) kisemlékek kutatása a kelet-közép-európai országokban, s azon belül is a magyar nyelvterületen mára egy elismert, elfogadott nemzetközi szintre kerülhessen.
Emlékét megőrizzük!

Egy átutazó emlékére – Körmendi Géza elment

„A Földön átutazóban vagyunk, itt küldetésünk van. Az életet hit és szeretet nélkül nem lehet élni. Szeretettel kell végezni a munkát. Ha a tanítás ez, akkor a tanítványt kell szeretni. Szeretni kell embertársainkat vagy bárkit. Az idegeneket is. Ez erőt ad. Hit és szeretet nélkül nem érdemes élni. Az életben vannak ma is csodák. Mindenki életében.”

(Körmendi Géza)

Még a rendszerváltás előtt, a nyolcvanas évek második felében találkoztunk először személyesen. Egyszer csak4 megjelent, a (ha jól emlékszem) farnadi származású feleségével, Iza asszonnyal érsekújvári lakásunkon, s nagy vehemenciával arról beszélt, hogy az egykori Komárom és Esztergom vármegyék területének népi kultúráját kellene feltárni, majd bemutatni. Voltaképpen arra kapacitált, hogy a szlovákiai részek kutatómunkájának a megszervezésében segédkezzek (amit aztán később, Fehérváry Magdával karöltve) fel is vállaltam. Az az igazság, ez a vállalkozás akkor olyan nagyszabásúnak tűnt, hogy nem is igen hittem, hogy maradéktalanul meg fog tudni valósulni. És mégis! Sikerült. Ami egyértelműen Géza érdeme! Aki bűbájos kedvességébe, barátságosságába bújtatott keményfejű konoksággal éveken át szorgalmazta, hajtotta az ügyet. Egyszerűen nem lehetett levakarni. Ha késett egy kézirat, már jöhetett is az emberre a csengőfrász, ugyanis tutira telefonált néhány napon belül, és harsány kacagások, baráti hátba verések (telefonon!) közepette úgy lebarmolta az embert, hogy az még megsértődni is elfelejtett. Viszont két éjszaka nem aludt, s már ment is a késedelmeskedő kézirat. Az első, általa szerkesztett, a Paraszti élet a Duna két partján című kötet 1992-ben jelent meg, benne néprajzi tanulmányokkal a két megye egész egykori területéhez kapcsolódva. Ez még nem volt számozva, csat utólag tűnik föl. Géza is óvatos duhajnak mutatkozott tehát az elején, ám közben nyilván vérszemet kapott (nem emlékszem, hogy vajon már az első előtt is több kötet volt tervezve?), s jött a második, harmadik, sőt, 1999-ben a negyedik kötet!
Mivel Körmendi Géza személyi bibliográfiájából (de erre majd még visszatérek!) nem derül ki egyértelműen, milyen óriási munkája van ebben a vállalkozásban, hány szerzővel kellett neki éveken keresztül együttdolgoznia, hány embert ösztökélnie, kérlelnie, igen, még fenyegetnie is (!), hogy elkészüljenek ezek a dolgozatok, majd a kötetek (az efféle munkát csak az tudja igazán értékelni, aki csinált már valaha valami hasonlót), az alábbiakban az egyes kötetek bibliográfiai adatainak közlésén túlmenően hozom azok tartalomjegyzékeit is.

Nézzük azonban, ki is volt ez az ember! Tatán született, 1929-ben, iparos szülők gyerekeként. Általános és középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte. Felsőfokú tanulmányait Pécsett kezdte, majd Budapesten folytatta, ahol 1965-ben magyar–történelem tanári, majd 1967-ben etnográfusi oklevelet szerzett. Abban a gimnáziumban kezdett tanítani, majd később, immár igazgatóként is innen ment 1984-ben nyugdíjba, ahol annak idején középiskolai tanulmányait végezte. Tanári munkájával párhuzamosan doktorált történelemből, néprajzi és helytörténeti kutatásokat végzett, gyakorlatilag megteremtve a tatai Kuny Domokos Múzeum néprajzi gyűjteményét. A rendszerváltás környékén szerkesztette a Komárom-Esztergom megyei néprajzi füzetek című sorozatot, amiből lényegében a fentebb már bemutatott nagy összefoglalás-sorozat is kinőtt. Ő maga, ha csak a néprajzi kutatótevékenységét nézzük, a legszívesebben a különféle mesterségekkel foglalkozott. Így születtek a tatai fazekasságról, a vízimalmokról szóló könyvei, illetve tanulmányai a helyi jégvágásról és az egyéb kézművesmesterségekről. Műveinek 2014-ben kiadott, fentebb már említett bibliográfiája nem túl vaskos, de ez épp abból adódik, hogy saját kutatások, saját tanulmányok, könyvek írása mellett (sokszor helyett), afféle jó pedagógusként, kutatásszervezésre, mások munkájának irányítására pazarolta (noha ezt Ő nyilván nem tekintette „pazarlásnak”, mint ahogy nem is az) idejét, energiáját. 2015-ban, hosszantartó betegség után hunyt el.
A kép, ahogy a 2010-ben kapott Eötvös József-díj mögött szerényen meghúzódik, egész életét, munkásságát jellemezte. Talán ennek kapcsán nyilatkozta, hogy „hit és szeretet nélkül lehet élni, de minek. Hogy valaki az Istenben vagy a szépségben hisz, az már mindegy, szeretni pedig mindenkit lehet…”
Nagy szükség van az ilyen Emberekre, hiánya fájó!

Ilyés Zoltán (1968–2015)

Ilyés Zoltán azok közé a társadalomtudósok közé tartozott, akik egyszerre mozognak otthonosan a legfrissebb elméleti, módszertani fogalmak, paradigmák közt, és az előre nehezen kiszámítható, csak helyben megismerhető lokális világokban. Elmélyült társadalom- és művelődés-földrajzi ismeretei szerencsésen ötvöződtek a többnyire kiszámíthatatlan terepmunkával, ahol a folyamatosan bővülő helyismeretre, a helybeliek bizalmára, és a kulturális antropológia belső, résztvevő megfigyeléseire, a különböző élethelyzetek sajátosságaira hagyatkozhat a kutató.
Miközben az MTA Kisebbségkutató Intézetének és a Miskolci Egyetem Antropológiai Tanszékének munkatársasként, oktatójaként folyamatosan és intenzíven jelen volt az akadémiai és egyetemi közegben, és számolatlan konferencia-előadásai is mindig élvezetszámba mentek precíz tárgykijelölésükkel, választékos és invenciózus fogalomhasználatukkal, a találó és láttató példákkal, s persze a bőven sorjázó tanulságokkal és összegző gondolatokkal.
Így volt ez a határfogalomról tartott akadémiai konferencián és az annak anyagait megjelentető kötetben. Vagy az etnikai kontaktuszónáról rendezett szép emlékű aszódi szeánszon. Örök emlék marad Ilyés Zoltán előadása a kalotaszegi Zsobokon, ahol az első Kárpát-medencei szórványkonferenciát rendezték. Mi, akik egész életünket a határok árnyékában és a határokat járva éljük le, Ilyés Zoltán olyan pontos meghatározásait adta a határok folyton változó ezernyi funkciójának, hogy azokat megismerve hajlamosak lehetünk a határokat magunk is másként látni, örök funkcióik közt a különbségeket felismerni, egyiket-másikat akár fontosnak tartani. És a szemünk láttára szórványosodó peremvidéki, nagyvárosi magyarokat is jobban értjük, ismerjük, ha a zsoboki kötet bevezető tanulmányát elolvassuk.
S hogy a határ vagy a szórvány fogalmáról általa kialakított többszintű és többrétegű fogalomrendszer mögött milyen mély kutatói, történeti, emberi, érzelmi tapasztalatok húzódtak, azt jól példázza a miskolci tanszék hallgatóival közös kutatása Gömör egyik legszebb, legrejtőzködőbb településén, Jabloncán. A 19–20. század fordulóján a fél falu Amerikába ment szerencsét próbálni, sokan közöttük végleg kint maradtak. A kapcsolat azonban a sírig és a síron túl is megmaradt. Az egyik közelmúltban a Michigan tó partján meghalt, egykor gyermekként Jabloncáról kivándorolt asszony jelentős összeget hagyott végrendeletében a község református templomának. Mások emlékét, bár kint temették el őket, a jabloncai temetőben is kopjafa őrzi. Ilyés Zoltán és miskolci kollégáinak a tanítványai Határlét címmel az egyik legfontosabb falumonográfiát állították össze a szlovákiai magyarság felemás határ menti helyzetéről.
Az egyetemi órák és az akadémiai penzumok közt állandóan el-eltűnt kedvenc terepein. Például az ezeréves határok mentén húzódó, Hargita és a Kárpátokon túli, Bákó megye között megosztott Gyimesben, ahol talán a legszívesebben időzött és dolgozott. Számára minden kistérség valódi kincsesbánya volt, de a gyímesi kisrégióhoz ezer szállal kötődött. Ennek okát maga így határozta meg az Identitás mint kistérségi erőforrás – Gyimes példája című tanulmányában, hogy a „páratlan kultúrtáji adottságokkal rendelkező néprajzi tájegység, a Tatros folyó legfelső völgyszakasza, történetileg Csík szék, Csík megye része volt, de határközeli elhelyezkedése révén számos moldvai román kulturális hatás is érte. Történeti-kulturális hovatartozása okán sorolódott a Pogányhavas kistérségbe, amelybe a gyimesi településeken kívül az egykori Szépvízi-járásból több csíki falu is beletartozik. A gyimesi csángók településterülete a magyarországi Erdély-recepció külön fejezeteként tárgyalható, amelynek révén a Székelyföldhöz egyszerre ezer szálon kötődő, de attól sok tekintetben elszakadó mikrotáj­egység autentikus »etnikus tájjá« stilizálódott.”
Ilyés Zoltán szellemi hazáját ezek a stilizált etnikus és kultúrtájak jelentették. A mi nagy szerencsénk, hogy a Gondviselés által rövidre szabott életében volt ideje és ereje a mi kistájainkat is behatóan megismerni és leírni. A Szepesség, Gömör és Abaúj határán a hegyek közt megbúvó, mánták lakta Felső-Bodva-völgy volt a legrégibb kutatóterülete. Mecenzéf, Stósz németül, magyarul egyre kevésbé jól beszélő, a mánta anyanyelvjárásukat pedig jórészt már elfeledő helyiek közt járva tisztán látta a történelem tér- és identitásformáló erejét. Elkísérte a mecenzéfi fúvós zenekart egyik magyarországi útjára, s fültanúja volt az otthon jobbára rejtőzködő, mégis erős hungarus-identitás magyar érzelmi kitöréseinek, amikor a magyarországi vendégfellépésen eljátszott magyar katonadalokat a közönség szűnni nem akaró tapssal jutalmazta.
Öt évvel ezelőtt miskolci és budapesti kollégáival közösen belevágott élete utolsó nagyobb szabású terepmunkájába. A Zobor- és Nyitra-vidéki magyar nyelvsziget településeinek etnikai állandóságát és változásait a helyszínen résztvevő megfigyeléssel, interjúkkal, vizuális antropológiai eszközökkel vizsgálta. Volt szerencsénk látni őt az elfogyó magyar iskolák, a nyelvet váltó templomok gondjaival küszködők között, miközben kíváncsi volt az ott élő szlovákok véleményére és gondolataira is.
Ilyés Zoltán részt vett a két Szeli interetnikus együttélési mintáit és konfliktusait vizsgáló kutatásban is. Az első bécsi döntéstől a lakosságcseréig terjedő évtized egymást váltó csoportjainak, az anyaországi magyaroknak, a reszlovakizálóknak, a fentről jött „hornyákoknak” és a tótkomlósi „preszídlenyeceknek” a történeteit hallgatta napszámra, akik maguk is csodálkoztak, miért érdekli a pesti kutatót az ő életük. Este, mikor egy Tótkomlósról áttelepült szeli család panziójában beszámoltunk az aznapi „zsákmányról”, Ilyés Zoltán interjú-mozaikja mindig tele volt élettel, sorseseményekkel és leheletfinom megfigyelésekkel.
Miközben hűségesen, százszor visszajárt a régi kutatóhelyeire, mindig nyitott volt az új témákra és megközelítésekre. 2015 márciusában a Sapientia Erdélyi Magyar Egyetem Csíkszeredai Műszaki és Társadalomtudományi Karán rendezett Új magyar mitológia című konferencián például Ősmagyar örökségesítés és a csángók recepciója a széphavasi zarándoklatokon címmel tartott előadást.
Nincs most szavunk arra, mi mindent veszítettünk azzal, hogy Ilyés Zoltánon nem tudott segíteni a 21. századi orvostudomány. A mi generációnknak talán ő az egyik első nagy vesztesége. Talán képesek leszünk megőrizni az általa feltárt világok tanulságait, s az ő csendes és mély emberségét, barátságosságát, amely nagyon-nagyon fog hiányozni mindannyiunknak, akik tiszteltük és szerettük őt.