szombat, november 26, 2022

Acta archív

2022

Impresszum 2022

Acta Ethnologica Danubiana 24

Az Etnológiai Központ Évkönyve
2022

Szerkesztette
Liszka József

Nemzetközi szerkesztőbizottság
Elnök: Voigt Vilmos (Budapest, H)
Társelnök: Köstlin, Konrad (Wien, A)

Arens, Meinolf (München, DE); Botiková, Marta (Bratislava, SK); Halász Albert (Lendava, SLO); Keményfi Róbert (Debrecen, HU); Keszeg Vilmos (Cluj–Napoca, RO); Klamár Zoltán (Kartal, HU/Subotica, SRB); Lábadi Károly (Osijek, HR); Lozoviuk, Petr (Plzeň, CZ); Prosser-Schell, Michael (Freiburg im Breisgau, DE); Sopoliga, Miroslav (Svidník, SK)

A szerkesztő munkatársa
Vataščin Péter

Tartalom:

LISZKA JÓZSEF: Negyedszázad. Štvrťstoročie. Ein Vierteljahrhundert

TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK

ČAPO, JASNA: Antun Radić és a kortárs horvát etnológiai kutatások

TERBÓCS ATTILA: Pillanatfelvétel a magyarországi Nepomuki Szent János-szobrokról. Gondolatok és előzetes eredmények egy másfél éve zajló gyűjtés kapcsán

KLAMÁR ZOLTÁN: Identitásjelek térben és időben: Ómoravica/Bácskossuthfalva/Stará

L. JUHÁSZ ILONA: Emlékfáktól a szakrális kisemlékekig. Adalékok Komárom emlékjeleinek ismeretéhez [Összefoglalás]

KAPUSTA KRISZTINA: Ipolyság zsidó múltja. Az Ipolysági ortodox zsidó temető

BAGIN ÁRPÁD: Csehszlovákiai és magyarországi katonaszokások egy mátyusföldi település, Felsőszeli példáján keresztül

VATAŠČIN PÉTER: A hatalom árnya a templomi padok felett. Epizódok egy helyi közösség vallási életéből a csehszlovák államszocializmus idején

VUKOV ANIKÓ VERONIKA: Hipófa és homoktövis. A Hippophae rhamnoides magyar elnevezéseiről

STRZELECKA, CELINA: A járvány idő-tapasztalata a kései kapitalizmusban. A kései kapitalista temporalitás tapasztalata a koronavírus-járvány alatt: Lengyelország példája [Összefoglalás].

TUDOMÁNYTÖRTÉNET

TARI LUJZA: Manga János néprajzkutató gyűjtőfüzetei, kottás füzetei, naplói

KÖNYVISMERTETÉSEK, ANNOTÁCIÓK

Bárth János: Bácskai magyar reformátusok a XIX. század elején (Klamár Zoltán); Besnyi Károly szerk.: Évkönyv 6. (Klamár Zoltán) Besnyi Károly–Papp László: Fénnyel írt történelem (Klamár Zoltán); Botiková, Marta–Deáky Zita: Lányok, asszonyok Szlovákiában és Magyarországon (1955–1989) Ahogy két etnológusnő látta / Dievčatá, ženy na slovensku a v Maďarsku (1955–1989) Očami dvoch etnologičiek. (A. Gergely András); Deáky Zita–Vámos Gabriella szerk. Történeti, néprajzi tanulmányok a Tolna megyei Kétyről (A. Gergely András); Fejős Sándor–Forró Lajos0Pósa Mária–Pusztai Virág: Magyarkanizsa község a múlt század fotóin (Klamár Zoltán); Heller Ágnes: Az önéletrajzi emlékezés filozófiája (A. Gergely András); Magyar Zoltán: Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus I–IV. (Vehrer Adél); Pastyik László szerk.: Évkönyv 4. (Klamár Zoltán); Prosser-Schell, Michael szerk.: Populare religiöse Kultur, Konflikte und Selbstvergewisserung in multiethnischen und multikonfessionelle Einwanderungsgebieten. Ausgewählte neuere Forschungen und Dokumentationen mit einem Schwerpunkt auf dem Mittleren Donauraum (Liszka József); Pusztai Virág: Kép, közösség, örökség. Szegedi képeslapok ikonológiai megközelítésben (A. Gergely András); Rockenbauer Zoltán szerk. Újraértelmezett hagyomány (A. Gergely András); Silling István: Duna menti életünkről (Klamár Zoltán); Silling Léda: Vajdasági vásárok és vásározók (Klamár Zoltán); Szirmai Éva–Újvári Edit szerk.: A csoportidentitás szemiotikája (A. Gergely András); Tamás Ildikó: „Adj netet!” Nyelvi, képi kifejezésmód és kreativitás a gyermek- és diákfolklórban (A. Gergely András); Tasnádi Zsuzsanna: Népviseletek és népélet a monarchiabeli képeslapokon (A. Gergely András); Verebélyi Kincső: Nép, ipar, művészet (Bálizs Beáta); Villányi Péter: Galgamácsai népmesék és mondák 1–4. (Klamár Zoltán)

JUBILEUM

VATAŠČIN PÉTER: Vargyas Gábor 70 éves

KRÓNIKA

PAJOR KATALIN: A Néprajzi Múzeum napja. Emlékülés a Néprajzi Múzeum alapításának 150. évfordulója alkalmából (Budapest, 2022. március 5.)

PAJOR KATALIN: Folklore Archive Webinars 2. Negotiating Archival Media and Folklore Documentation in a Community Setting (Online, 2022. március 9.)

PAJOR KATALIN: “Hetvenöt éve történt”. A csehszlovák-magyar lakosságcsere története és emlékezete (Budapest, 2022. április 12.)

CSUTHY ANDRÁS: 8. Komáromi mérföldkövek (Komárom, 2022. április 28.)

PAJOR KATALIN: Folklore Archive Webinars 4. Multilingual Search and Challenges for the Archive in the 21st Century: Lessons from ISEBEL (Online, 2022. május 9.)

LISZKA JÓZSEF: 24. Nemzetközi Kisemlékkutató Konferencia (Rottenburg am Neckar-Ergenzingen: Liebfrauenhöhe, 2022. június 23–26.)

IN MEMORIAM

Milan Leščák (1940–2022)

VOIGT VILMOS: Egy irányt adó folklórkutató

HLÔŠKOVÁ, HANA: K vedeckému a pedagogickému odkazu Milana Leščáka

LISZKA JÓZSEF: Milan Leščák halálára, avagy elpuskázott lehetőségeink egyike?

Negyedszázad

Történetileg nézve nem nagy idő. Emberi életléptékkel mérve viszont már figyelemre mél- tó. Szinte napra pontosan, huszonöt évvel ezelőtt valósult meg egy álom, aminek azért volt egy évtizedes, tényleg inkább az álmodozás kategóriájába sorolható, majd egy szűk egyévnyi konkrét előkészítő szakasza. (vö. Liszka 1998)

1996 őszén a mečiari autokrácia? diktatúra? kellős közepén, dunaszerdahelyi székhellyel megalakult a Fórum Társadalomtudományi Intézet,1 civil szerveződésként, mindenféle álla- mi támogatás nélkül, létét voltaképpen nemzetközi alapítványokhoz benyújtott tudományos projektumokra alapozva. Ennek szinte azonnal része lett a somorjai székhelyű Bibliotheca Hungarica, mint a (cseh)szlovákiai magyar nyomdatermékeket (könyveket, folyóiratokat, új- ságokat, aprónyomtatványokat stb.) felhalmozó, rendszerező központi könyvtár (a későbbiek- ben aztán levéltár is), s ekkor vetődött fel, hogy a néprajznak is helyet kéne kapnia ebben az új tudományos intézményben. A tervezgetéseket konkrét tett követte, és 1997. október 1-jével hivatalosan is létrejött a Fórum Társadalomtudományi Intézet komáromi székhelyű részlege, az Etnológiai Központ. (Liszka 1997; Liszka 1999a)

Etnológia alatt azt a tudományos diszciplínát értve, amit Sigurd Erixon óta európai etno- lógia néven ismerünk (Erixon 1937; Erixon 1944), persze az időközben rárakódott szemlélet- beli és módszertani változásokkal egyetemben. (Kaschuba 1999; Kaschuba 2004. Vö. Liszka 1999) Leegyszerűsítve: a saját hagyomány vizsgálatának korábban gyakorolt köldöknéző gya- korlatán átlendülve, térségünk multietnikus és multikulturális valóságára reflektáló, összeha- sonlító, a történetiséget szem előtt tartó jelenkutató kultúratudományt értve. (vö. Liszka 2000; Liszka 2001a; Liszka 2005)

Nagyjából ebben a kontextusban fogalmaztuk meg szinte évről évre tudományos progra- munkat, projektumainkat, s ezt a kutatási szemléletet és tevékenységet tükrözi vissza általában a publikációs tevékenységünk,2 valamint saját kiadványsorozataink (a teljes listát lásd a mel- lékletben, viszont itt is kiemelendő, hogy az Etnológiai Központ műhelyéből az elmúlt 25 év alatt közel 70 önálló kötet került ki!) s évkönyvünk, az Acta Ethnologica Danubiana. Utóbbi tudatosan nem kívánt kifejezetten kisebbségi orgánum lenni, hanem azt a szempontot is be- leértve természetesen, de mégis inkább a közép-európai kulturális tér többnyelvű etnológiai fórumává szeretett volna válni. Azért a bizonytalan fogalmazás („szeretett volna”), mert az induláskor megfogalmazott programot, személyi és pénzügyi okok miatt csak részben sikerült megvalósítani. A kitűzött cél az volt, hogy a térség szakembereinek munkáit, afféle közvetítő szerepet vállalva, minden esetben valamilyen más nyelven adjuk közre. A magyarokat tehát szlovákul vagy németül, a szlovákokat, németeket stb. magyarul, és így tovább. Ezt az el- vet maradéktalanul ugyan nem sikerült érvényre juttatnunk, noha az évkönyv következetesen többnyelvű maradt azzal, hogy minden egyes tanulmányhoz csatlakozik két más nyelvű ösz- szefoglalás (a magyarokhoz szlovák és német, a szlovákokhoz magyar és német stb.), illetve

az utóbbi időben angol nyelvű absztrakttal is ellátjuk őket. Törekedtünk, törekedünk egy minél gazdagabb, nemzetközi kitekintésű recenziós rovatra, ami persze csak törekvés maradhat, hi- szen a hatalmas publikációs kínálatból tényleg csak szúrópróbaszerű szemelgetésekre futhatta. Hasonló a helyzet a tudományos rendezvényekről beszámoló hírrovatunk esetében is. Évköny- vünk szerzői között olyan szakembereket tudhatunk (hogy csak néhány, sajnos már eltávozott

„húzóembert” említsek) Hermann Bausingerrel, Erdélyi Zsuzsannával, Alexander Fentonnal és Václav Froleccel kezdve, Viera Gašparíkován, Grynaeus Tamáson Soňa Kovačevičován és Szilágyi Istvánon át, Ujváry Zoltánnal, Josef Vařekával és Vajda Lászlóval bezárólag, akik a tágan értelmezett történeti és filológiai tudományok, a (közép)európai etnológia, folkloriszti- ka vagy kulturális antropológia (ha már mindenképpen szeletelni akarunk) tényleg színe-javát képviselik. Nagyjából mindösszesen közel kettőszáz kolléga kisebb-nagyobb írását tudtuk az elmúlt időszakban megjelentetni.

Efféle eszmei háttér jellemezte az elmúlt negyedszázadban megvalósított (jórészt) nemzet- közi tudományos tanácskozásainkat is.4 Miközben e konferenciák nyelve gyakran német (és angol), valamint magyar, szlovák, cseh és német volt, a konferenciák tárgya is visszatükrözte kis intézetünk tudományos irányultságát (Grenze als volkskundliches Problem – A határ mint néprajzi probléma – Hranica ako národopisná problematika 2000; A szlovákiai magyar népraj- zi kutatás és az Etnológiai Központ. Eredmények és feladatok 2002; 15. Internationale Tagung für Kleindenkmalforschung 2002; Jelek a térben. Konferencia szakrális és nemzeti jeleinkről 2006; Hagyomány–migráció–változás. A migrációs folyamatok hatása a szlovákiai magyarok népi kultúrájára 2007; A szakrális kisemlékek digitalizálási lehetőségei 2009; A közép-európai folklorisztika időszerű kérdései – Aktuálne otázky folkloristiky v strednej Európe 2012; Fo- rum Hungaricum III. Nationalitäten und Minderheiten im Donau-Karpatenraum 2012; A népi vallásosság közép-európai kontextusban. Etnológiai és folklorisztikai aspektusok – Ľudová religiozita v stredoeurópskom kontexte. Etnologické a folkloristické aspekty – Volksreligiosität im mitteleuropäischen Kontext. Aspekte der Ethnologie und Folkloristik 2017). Az Etnológiai Központ szervezeti keretei között létrehozott Szakrális Kisemlék Archívum egyre gyarapodó dokumentumállományára támaszkodva, a győri Xantus János Múzeum gyűjteményével egye- sítve 1998-ban „Az Istennek dicsőségére…” Szakrális kisemlékek a Kisalföldön címen nyílt egy, nagyjából száz nagyítást tartalmazó fotókiállítás, amelyet Komárom mellett Budapesten, Csornán, Győrben, Kassán, Pozsonyban és Tőketerebesen láthattak az érdeklődők. 2000- ben a kiállítást némileg átszervezve, Dél-Szlovákia szakrális kisemlékeinek táji és tipológiai bemutatására koncentrálva először az ausztriai Bad Ausseeben, majd a következő években a Kárpát-medence vagy két tucatnyi helyén tettük hozzáférhetővé. Maga a Szakrális Kisemlék Archívum elsődlegesen Dél-Szlovákia területéről tartalmazza csaknem kettőezer objektum digitalizált anyagát5 (leírás, fotók, rajzok, térképek, alapítólevelek, kapcsolódó sajtóanyag stb.). Ennél valamivel több objektum kapcsolódó dokumentációs anyaga található a még nem digitalizált, papír alapú adatbázisban. S ha már a gyűjteményeknél tartunk, itt kell említést tenni a temetődokumentációról, amely másfél tucatnyi dél-szlovákiai temető teljes, fényképes

és leíró dokumentációját tartalmazza (miközben ezt a számot jóval meghaladja a töredékes, a tágan értelmezett közép-európai térségből származó temetődokumentációk száma), továbbá a szintén gazdag nemzeti szimbólumok adattára, vagy a klasszikus néprajzi fényképtár, ami- nek szerves része a 4258 darabból álló, zárt diagyűjtemény, amely digitalizált formában az intézet honlapjáról érhető el.6 A klasszikus néprajzi adattár jelenleg 1099 beleltározott tételben mintegy 20 ezer lapnyi szöveget tartalmaz, s a tételjegyzék részben digitális formában is elér- hető. A 8667 tételből álló szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia, amely részben nyomtatott formában is megjelent, L. Juhász Ilona munkájának köszönhetően, szintén hozzáférhető digi- tális formában is.7 Szólni kell a kisebb részt vásárlás és kiadványcsere formájában gyarapodó szakkönyvtárról is, aminek jelenlegi állománya csaknem 10 ezer kötet8. Morvai Judit, Küllős Imola, Verebélyi Kincső és Voigt Vilmos adományai, töredékek Görcsös Mihály, Kecskési Mária, Sima Ferenc és Vajda László hagyatékából. A hely, amit a Komárom városa által mű- ködtetett Egressy Béni Városi Művelődési Központtól bérlünk, megfizethető áron (ezúton is köszönet érte!), lassan bizony szűkösnek bizonyul…

Az eredmények egy, átlagban 2-3 főből álló belsőmunkatársi gárda9  és projektumok által is meghatározott, laza hat fős állandó külső munkatárs,10 valamint évente változó plusz fél tucatnyi, ad hoc-szerű külső munkatárs tényleg szorgos tevékenységének köszönhetők. Köszönet érte!

Végezetül, ha mérleget kellene vonnom, noha azt hiszem, ez végső soron nem az én tisz- tem, akkor az elmúlt negyedszázadot akár egy kerek, részben lezárt (vagy lezárható) periódus- ként is értelmezhetném. Egy csomó alapmunkát befejeztünk vagy útjára indítottunk, s hogy ne ismételjem magamat, legyen elég itt A szlovákiai magyarok néprajza két kiadására (és szlovák, valamint német nyelvű változataira), vagy a szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia alapkorpuszának elkészültére, továbbá a Szakrális Kisemlék Archívum szerkezeti kereteinek és alapbázisának kialakítására utalni. Azt is mondhatnám, hogy egy képzeletbeli épület alapjait sikerült lerakni. Arra a kérdésre, hogy hogyan (és miből) épüljenek majd tovább a falak, jelen pillanatban nem tudnék választ adni. Nem fantáziátlanságom az oka ennek, hanem az, hogy a személyi feltételeket látom kérdésesnek. Jó lenne legalább még egy agilis fiatal a láthatáron (aki persze az életét teszi erre a feladatra), hogy biztosítottnak láthassuk az intézet szakmai jövőjét. (Az anyagi kérdéseket most tudatosan nem szeretném feszegetni.) Meggyőződésem azonban, hogy a következő negyedszázadnak e felépítmény megtervezésével, bebiztosításával kell indulnia. Most, hogy végezetül megköszönöm minden és mindenkori belső és külső munka- társunk értékes idejét, energiáját, munkáját, azt kívánom magunknak (és az utánunk jövőknek), hogy az előttünk álló esztendőben sikerüljön egy olyan távlatos víziót és konkrét munkatervet kidolgozni, aminek sikeres befejezéséről 2047-ben az utódom majd számot tud adni.

Bozen/Bolzano, 2022. 07. 15.

Liszka József

Irodalom

Baranyovics Borisz (2012): A közép-európai folklorisztika időszerű kérdései (Komárom, 2012. november 9–10.). Acta Ethnologica Danubiana 14, 253–256. p.

Erixon, Sigurd (1937): Regional European Ethnology. Folkliv 1, 89–108. p. Erixon, Sigurd (1944): Európai ethnológia. Ethnographia 55, 1–17. p.
L. Juhász Ilona (2001): Chronik der Tagung (Grenze, als volkskundliches Problem. XII. Internationale Ethnokartographische Tagung in Komorn). A konferencia krónikája (A határ, mint néprajzi probléma. XII. Etnokartográfiai Konferencia Komáromban). Kronika konferecnie (Hranice, ako etnologický problém. XII. Medzinárodná etnokar- tografická konferencia). Acta Ethnologica Danubiana 2–3, 229–231. p.

L. Juhász Ilona (2002): A Kisemlékkutatók XV. Nemzetközi Konferenciája Komáromban.
2002. május 10–12. Fórum Társadalomtudományi Szemle 4/2, 194–196. p.

L. Juhász Ilona (2003): 15. Internationale Tagung für Kleindenkmalforschung in Komorn/ Slowakei vom 10. bis 12. Mai 2002. Jahrbuch für deutsche und osteuropäische Volk- skunde 45, 143–146. p.

L. Juhász Ilona (2009): Kisemlékek a világhálón. Nemzetközi konferencia a szakrális kisem- lékek digitalizálási lehetőségeiről és az egységes szempontrendszerű internetes adat- bázisról. Acta Ethnologica Danubiana 10–11, 265–267. p.

L. Juhász Ilona (2014): Az Etnológiai Központ bemutatkozása a Néprajzi Múzeumban. Acta Ethnologica Danubiana 16, 208–209. p.

L. Juhász Ilona–Liszka József (2007): Kleindenkmäler in der Südslowakei. Ein Forschungs- bericht. In Kleindenkmalforschung. Bewahren–Forschen–Dokumentieren–Vermit- teln. Dokumentation einer Fachtagung. 16. Internationale Tagung für Kleindenk- malforschung 10.–13. Juni 2004. Hg. Von Heribert Haas–Bärbel Kerkhoff-Hader. Bamberg: Schule der Dorf- und Flurentwicklung in Klosterlangheim, 19–28. p.
/Langheimer Schriften 2./

L. Juhász Ilona és Liszka József összeáll. (2017): A komáromi Etnológiai Központ húsz éve.
Kronológia. Acta Ethnologica Danubiana 18–19, 263–359. p.Kaschuba, Wolfgang (1999): Einführung in die Europäische Ethnologie. München: Verlag C.H.Beck.

Kaschuba, Wolfgang (2004): Bevezetés az európai etnológiába. Debrecen: Csokonai Kiadó
/Anthropos/

Liszka József (1997): Etnológiai Központ kezdte meg tevékenységét a szlovákiai Révkomá- romban. Néprajzi Hírek 26, 31–33. p.

Liszka József (1998): „Tudománynak kezdetiről”. Magyar néprajzkutatóként Szlovákiában
1979–1998. Budapest–Dunaszerdahely: Ister Kiadó–Nap Kiadó.

Liszka József (1999a): A szlovákiai magyar néprajzi kutatás és a komáromi Etnológiai Köz-
pont. Acta Ethnologica Danubiana 1, 139–144. p.

Liszka József (1999b): Wolfgang Kaschuba: Einführung in die Europäische Ethnologie. Fó-
rum Társadalomtudományi Szemle 1/2, 171–175. p.

Liszka József (2000): A szlovákiai magyar néprajzi tudományosságtól az európai etnológiáig.
In Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón. A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10–12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai. Cseri Miklós–Kósa László–T. Bereczki Ibolya. Szentendre: Magyar Néprajzi Társaság–Szabadtéri Nép- rajzi Múzeum, 51–58. p.

Liszka József (2001a): Szlovákiai magyar néprajz és/vagy európai etnológia? In Ezredfordu- ló. A tudomány jelene és jövője a kisebbségben élő közösségek életében c. konferen- cia előadásai. Tóth Károly szerk. Dunaszerdahely: Lilium Aurum Kiadó, 38–44. p.
/Nostra Tempora 3./

Liszka József(2001b): Etnologický výskum Maďarov na Slovensku. Výsledky a perspektívy na prelome tisícročia. Etnologické rozpravy 2001/1, 130–132. p.

Liszka József (2002a): Institut für Sozialwissenschaft „Forum” – Forschungszentrum für Europäische Ethnologie. Hessische Blätter für Volks- und Kulturforschung 37/38, 130–134. p.

Liszka József (2002b): Szakrális Kisemlék Archívum. A szabadtéri szakrális kisemlékek do- kumentálása a Fórum Társadalomtudományi Intézet komáromi Etnológiai Központ- jában. Gömörország 3/3, 38–41. p.

Liszka József (2002c): Archiv für sakrale Kleindenkmäler in Komorn. Szakrális Kisemlék Ar- chívum Komáromban. Archív drobných sakrálnych pamiatok v Komárne. Acta Eth- nologica Danubiana 4, 75–80. p.

Liszka József (2003): Archív drobných sakrálnych pamiatok – Dokumentácia drobných sak- rálnych pamiatok vo Výskumnom centre európskej etnológie v Komárne. Slovenský národopis 51, 515–523. p.

Liszka József (2005): Bezárkózás a nemzeti hagyományba, avagy lesz-e szemléletváltás a szlo- vákiai magyar néprajzban? Fórum Társadalomtudományi Szemle 7/1, 139–142. p.

Liszka József (2007): „Na slávu Božiu…“ Archív malých sakrálnych pamiatok. Enviromaga- zín 12/1, 18–19, 21. p.

Liszka József (2012): A közép-európai folklorisztika időszerű kérdései. Eruditio–Educatio 7/4, 137–138. p.
Vataščin Péter (2017): Mindennapi vallásosság tegnap és ma. Új Szó 70/265, (2017. november 18.), 15. p.

Vataščin Péter (2019): Államok és népek sorsát meghatározó határok. Új Szó 72/221, (2019. szeptember 26.), 4. p.

Antun radić és a kortárs etnológiai kutatások

Az alábbi tanulmány Antun Radić horvát etnológiában elfoglalt helyének értékeléséhez kíván hozzájárulni, különös tekintettel a néprajzi módszerre, az etnológia tárgyára, a kulcsfontossá- gú etnológiai fogalmakra (kultúra és etnosz), a kultúrcentrikusságra és a kulturális változásra vonatkozó nézetei korszerű(tlen)ségének aspektusára. Radić korszerű(tlen)ségét két módon fogjuk vizsgálni: összehasonlítván azt némely, főleg angol és amerikai szociokulturális ant- ropológus1 jelenkori etnológiai (antropológiai) nézőpontjaival, valamint annak vizsgálatával, hogy a gondolatisága mennyire számít mindmáig élőnek a horvát etnológiában. A választott témák messze állnak attól, hogy kimerítsék a Radić etnológiai munkásságáról való írás külön- féle módozatait. Azért került sor a kiválasztásukra, mert lényegileg hatottak a horvát etnológia fejlődésére, vagy mert Radić igyekezetének ellenére nem ismerték fel őket, ma pedig a nem- zetközi etnológiai irányzatok részét képezik. Némelyeket azért tematizáltam, mert számomra úgy tűnik, hogy új megvilágítást igényelnek.

Néprajzi kánon

Radić néprajzi módszere különbözik attól a néprajzi módszertől, amely körülbelül azzal egy időben jön létre az európai és amerikai antropológián belül. A 20. század elején alapozzák meg a néprajzi kutatások új koncepcióját (Marcus–Fischer 1986, 55), amely szemben áll az ad- digi szétszórt, esetleges etnológiai megfigyelések szakmai szintéziseivel. Intenzív, hosszabb, egyetemi végzettségű specialisták által végzett terepkutatásból áll a kutató számára ismeretlen kultúrában. (Clifford 1983, 120, Marcus–Fischer 1986, 55–56) Clifford szavai szerint ez az új koncepció az etnográfiai autoritás különleges formáját hozza létre – ami tudományosan igazolt, és a terepkutatás egyedi személyes tapasztalatán alapul (Clifford 1983, 121), s amelyet beavató rítusnak tartottak az antropológiai szakmában. E kánon továbbá összeköti az empirikus kutatást és az elméletet, vagyis az etnológiai leírást és a kulturális elemzést, amelyek egészen a 20. század kezdetéig különálló tevékenységek voltak: a leíró néprajzkutató és az általános kultúrael- méleteket építő antropológus addig különböző személyek voltak. (Clifford 1983, 121)

Horvátországban másmilyen utat jár be a néprajzi-etnológiai munka. Radić ellentétes ká- nont alapoz meg azzal a módszertani igénnyel, hogy az anyagot a kutatott kultúra résztvevői jegyezzék le – írástudó és művelt, paraszti származású emberek, mert a kutatásnak a horvát paraszti kultúra a tárgya. (Radić I 1987, 69–70)3 Ezzel kiiktatja a horvát etnográfiából a nyu- gati antropológiai gyakorlat néhány ismertetőjegyét: ez a másik kultúrába és társadalomba tartozó, antropológiai vizsgálatokra specializált kutató elutazása hosszan tartó (többhavi, eset- leg többéves) terepmunkára, amely lehetővé teszi számára egy másik kultúra megismerését. Az első horvátországi néprajzkutatók résztvevői [az általuk kutatott] kultúrának, többnyire benne élnek, ezzel együtt – hagy van nekik – végzettségük szerint nem etnológusok. Amikor a 20–30-as években az írástudó falusiakat mind gyakrabban váltják fel az etnológusok és más szakemberek (vö. Konstantinović-Čulinović 1979, 78), a nyugati antropológia másik alkotó- eleme továbbra is megmarad: hosszú tartózkodás a terepen. Van még egy fontos különbség a két etnológiai/antropológiai hagyomány között: a horvát kutatók – akár specialisták, akár nem – a kutatási anyag feljegyzését nem kötötték össze elméleti vizsgálódással; a terepmunka ered- ményeit az egyes helyszíneken zajló élet aspektusainak részletes kompilációiként közlik unifi- káló interpretációs (történeti, funkcionalista, strukturalista stb.)4 hipotézisek5 nélkül.

Horvátországban tehát nem határozták meg az akadémiai kutató-teoretikus intenzív, sze- mélyes tapasztalatból és a tudományos elemzés ötvözetéből álló autoritását. (Clifford 1983,127) Sőt, Radić munkássága kétfelé osztható, még akkor is, ha ő maga a képanyag és az adat- ellenőrzés miatt ki is szállt terepre (vö. Radić: Izvješće o putovanju po Bosni i Hercegovini, 1899 I, 143 és tovább), s faluról származott. Ő elsősorban mégis a gyűjtött anyag szerkesztője, amelyet az Alapvetések [Osnovi] szerint külső munkatársak adnák át neki. Később egy sze- mélyben fog egyesülni az anyag gyűjtője és szerkesztője, de ahogy az elhangzott, továbbra is kimarad a hosszú ideig tartó terepmunka és az explicit tudományos elemzés.
Azt mondhatnánk, hogy Radić a korai amerikai antropológia praxisához hasonlító gyakorlat alapjait fektette le nálunk, miszerint az adatközlők jegyzik le a saját kultúrájukról szóló adatokat (például így tett Franz Boas, vö. Marcus–Fischer 1986, 71). Radić hasonlóan járt el: megadta a ku- tatási mintát, amelyet az írástudó falusiak, tanítók vagy papok töltöttek ki, majd ő szerkesztette, bővítette, vizsgálta, ellenőrizte azt és így tovább. Úgy gondolom, e kánon egy része – még ha a 20- as és 30-as évektől egyre inkább képzett specialisták végzik is az anyaggyűjtést – a mai napig nem szorult ki a horvát néprajzból.6 Mindazonáltal érdekes módon tanúi vagyunk egy olyan globális antropológiai áramlatnak, amely a 80-as években egy bizonyos mértékig hasonló kánont hoz vissza.
A kultúra posztmodern teoretikusai, mint James Clifford, George E. Marcus, Michael M. J. Fischer, Renato Rosaldo és mások felismerték az Antun Radić által is népszerűsített nép- rajztudományban azon követelmények közül néhányat, amelyeket ma ők a néprajzi szöveggel szemben támasztanak. Ezek az antropológusok kételkednek annak lehetőségében, hogy az antropológiai szakirodalmat (s az itt leírt néprajzi kánont) domináló néprajzi megnyilvánulá- sok adekvát módon reprezentálják7 azt a kultúrát, amelyről írnak. Ez azért van így, mert a ku- tató szakember – aki idegen az általa leírt kultúrában – monopóliumot hozott létre a kultúra le- írása fölött. Tapasztalataiból – olyan módon, amely tisztázatlan marad – tekintélyelvű szöveg jön létre, amely a kutató számára idegen kultúrát és embercsoportot mutat be. A posztmodern képviselőinek kérdése alapvető jelentőségű, arról, hogy „egy egyéni szerző által komponált harsány, túlhatározott, kultúrákon átívelő, hatalmi viszonyokkal és személyes keresztcélokkal átszőtt találkozást hogyan írnak körül egy többé-kevésbé diszkrét »másik világ« megfelelő változataként.” (Clifford 1983, 120) Kételkedvén az efféle tekintélyelvű etnográfiák repre- zentativitásában, a posztmodern képviselői felvetik az igényt „a kooperatív szövegre, amelyet együtt ír az adatközlő(k) és a néprajzkutató” (Marcus–Fischer 1986, 71), valamint arra, hogy a néprajzi szövegben hallható legyen a beszélgetőtársak hangja a kutatóval folytatott párbe- széd közben (a néprajz ún. polifóniája, vö. Clifford 1983, 130–136).

A kortárs szerzők Radić Alapvetések c. művében és annak módszertani követelményeiben fel- ismernék a kultúráról alkotott különféle perspektívák (ők azt mondanák, hangok) feljegyzésének lehetőségét. Ezt magában is foglalja az a már említett igény, mely szerint a szóban forgó kultúra hordozója jegyezze le ezt az anyagot. Radić szerint meg kell ismerni a falusi népet a róluk való írás- hoz, s emiatt lejobb, ha ezt az írástudó parasztok vagy a faluról származó emberek – diákok, papok, tanítók – végzik (Radić I 1897, 69–70),8 s ha az anyagot a kutatott vidék nyelvjárásában jegyzik le.

Radić több módon, egyebek közt azzal a mai is aktuális elképzeléssel pártolja a nyelvjárás- ban való lejegyzést, miszerint „az irodalmi […] nyelv konvencionális, mesterséges, amelyet az oktatásunk, a tanult, fegyelmezett gondolkodás, a tudomány által szerzett fogalmi keretünk számára jött létre. Bármi, ami e kereten kívül esik, azt az irodalmi nyelv a) vagy nem tudja kifejezni úgy, ahogy szükséges, b) vagy bevonzza a saját keretébe, s megint csak máshogy, torz módon fejezi ki”. (Radić I 1898, 94) Ezért jegyzi meg azt is, hogy ritkák azok az isko- lázott emberek, akik alkalmasak a néprajzi kutatásra (Radić I 1898, 95–96) – ők másmilyen fogalomkészletet sajátítottak el az oktatás során, s nem fogják megérteni a falusi embert és annak életmódját.9 (Radić I 1897, 18; I 1898, 94) Radić ezen gondolatait érdemes összehason- lítanunk a helyi nyelven gyűjtött anyag iránti posztmodern, megújult érdeklődéssel. (Clifford 1983, 142)
Radić a posztmodern képviselőinek kortársa abban is, hogy az anyag szubjektivitását hangsúlyozza, ami pontosabban kifejezve az objektivitás és szubjektivitás keveréke. Ez azért jön létre, mert a néprajzkutató egyben potenciális adatközlő is, vagy legalábbis résztvevője a kutatott kultúrának, ami „becsessé” és „legértékesebbé” teszi a gyűjtést. (Radić I 1898, 97) A mai etnológiában nincs ennél kortársabb követelmény. A nemzetközi etnológia a század első felében felállította az objektivitás és a szöveg mindentudó szerzője láthatatlanságának igényét; a század második felének interpretatív etnológiája hangsúlyozta, hogy a személyisé- gének láthatónak kell lennie a szövegben; a posztmodern etnológia pedig nem pusztán a szer- ző szubjektivitásának kimondását és beismerését igényli, hanem interszubjektív szövegként, a szerző és a beszélgetőtárs párbeszédjeként van elgondolva. (Clifford 1983, 130, 133)10 Radić etnográfiájában ez a kérdés az adatközlő és a néprajzkutató részleges vagy teljes azonosításá- val oldódik meg.11

Nem volna érdemes arra a következtetésre jutni, hogy Antun Radić valójában a poszt- modern antropológia előfutára, mert két teljesen szembenálló, egymással nem érintkező et- nológiai/antropológiai hagyományról van szó. Továbbá Radić módszertani elképzeléseinek nincs megfelelő elméleti kidolgozása. Az angol–amerikai antropológia főként térben távoli és kulturológiai (beleértve a nyelvit) szempontból ismeretlen kultúrákat kutat,12 míg a horvát [etnológia] Radić szerint az ún. „idegen” kultúrát, ami része a saját nemzetnek,13 amellyel osz- tozik a nyelven és az élettéren. Az angol–amerikai antropológiában ennek a kutató csaknem koloniális viszonyulása a vizsgált kultúrákhoz, valamint az állandó – többé vagy kevésbé kife- jezett – kétely is a gyakori eredménye az efféle viszonyok helyességében. Ez episztemológiai felülvizsgálatokhoz is vezetett, amelyek különféle kérdésekkel forgatták fel a domináns nép- rajzi kánont: rá lehet-e erőltetni a nyugati kultúra világfelfogását másokra?;14 nem szükséges-e felülvizsgálni a nyugati világfelfogást?; legitim-e, hogy a kutató szubjektív tapasztalata repre- zentál egy másik kultúrát? (ez a néprajzi szövegek és a tapasztalat közvetlenségének transzpa- rens mivoltában való kételkedés); hogy keletkezik a néprajzi szöveg?; integrált egész-e a kul- túra?; és hasonlók.15 (Clifford 1983, 142; Clifford 1986, 2, 6, 10)

Horvátországban másmilyen, gyakorlatilag azt mondhatnánk, fordított módon zajlott a fej- lődés. Radić idejében és az ő ösztönzésére a néprajzi autoritást a kultúra résztvevőjének (az etnográfusok a kutatott kultúrához tartoznak, s néha ők az adatközlők is) hangjaként alapozták meg. E megvilágításban érthető az a tény, hogy az elmélet (abban az értelemben, hogy a gyűj- tött anyagot egyetlen átfogó teoretikus kerettel kösse össze) nem az anyaggyűjtéshez kötődött. Ezáltal olyan kettős ok jött létre, amely az Alapvetések szerint gyűjtött anyagot kétségtelen- né tette:16 ez a mű egyfelől megengedi az élet teljességének megismerését, másfelől pedig a szerzők valójában az általuk leírt kultúrák vagy közösségek insiderei. A közösség nyelvét használó leírásuknak köszönhetően elkerülik, hogy lehetetlen legyen megragadni a kultúra valamely részét, valamint annak veszélyét, hogy valami ne látszódjon, vagy csak az legyen látható, ami egzotikus (s annak kockázatát is, hogy figyelmen kívül hagyunk valamit, ami gátat vet az Alapvetések kérdései részletességének). A fejlődés Antun Radić után más irányt vett. A beszélgetőtárs-etnográfust ugyanis a hivatásos néprajzkutató váltotta, ami egyidejűleg nem vált teoretikussá, miközben feledésbe merültek azok a módszertani megjegyzések, amelyek az új etnográfusok hasznára váltak volna abban, hogy érdemes vizsgálni a valós életet, a paraszti gondolkodást, valamint az életet a falusi, s nem a saját prizmán keresztül. Be fogom mutatni, hogy történt valami hasonló Radić örökségének egy másik részével is.

Életmód – az etnológia tárgya

Egy korábbi szövegben előadtam a tézist, mely szerint Antun Radić nem a „népről szóló tudo- mányként”, hanem a „kultúráról való tudományként” (amelyet a nép körében végeznek) ha- tározta meg az etnológiát. (Čapo 1991, 8) Kiemeltem Radić egynémely kultúradefiníciójának korszerűségét (a kultúra „élet, szokás és hit” [Radić I 1897, 13] vagy „élet és gondolkodás” [Radić I 1897, 17), azt állítván, hogy amikor a kultúrát az „ahogyan a nép gondolkodik” mód- ján határozza meg, az részben azon viselkedési normákhoz és modellekhez vezet, amelyek szerint „a nép él” – s ezáltal leírja, hogy egy meghatározott társadalom tagjai miként irányítják a tevékenységüket s húzzák meg a megfelelő és elfogadott viselkedés határait. (Čapo 1991,
8) E helyütt részletesebben meg fogom vizsgálni az etnológia tárgyára vonatkozó felfogását, különösen a kultúra életmódként való értelmezését, ennek módszertani következményeit, va- lamint azt, ami Radić nézetei közül újra életre kelt a horvát etnológiában.

Radić egy sor helyen egy bizonyos típusú etnológiai kutatást illet kritikával, mégpedig azt, amely megelégszik az „érdekes” és „különös” (Radić I 1897, 68) tények gyűjtésével, amilyen például az az az adat, mely szerint valamelyik vad népnél az orraik összedörzsölésével üdvözlik egymást. (Radić I 1897, 14–15) E gondolatot azzal a tézissel együtt fejti ki, miszerint az etno- lógiának nem csupán fundamentális, hanem alkalmazott tudománynak is kell lennie: az igaz- ságot keresi, „hogy azt az életben használják”. (Radić I 1897, 14) A horvát etnológia konkrét célja, hogy a parasztok kultúrájának tanulmányozásával a paraszt és az „úr” kibéküljön, hogy megismerjék egymást – s hogy az egyiknél a gyűlölet, a másiknál a megvetés szűnjön meg,17 ki- egyenlítvén a két kultúrát. (Radić I 1897, 16; Radić I 1896, 192) Gyakorlatilag ugyanezt mondja Elard Hugo Meyer német etnológus is, akinek Deutsche Volkskunde c. művéről Radić 1899-ben ezt írja: „A népismeretnek tudományos, de egyben társadalmi feladata is van. A sokak által összefüggéstelenül gyűjtött érdekességek hasznosak lehetnek, de ez nem népismeret, amelynek varázsereje nem a múlt valamely maradványaiban található. […] Így vannak ezzel (érdeklődve a népélet és annak tanulmányozása iránt) a társadalom felsőbb rétegei […] – részletes megér- téssel így közelítenek az alsóbb rétegek felé.” (Radić I 1899, 244)

Komparatív jellegű az a különös jelenségek gyűjtésének elkerülésére tett ajánlás – amely- nek elméleti-módszertani funkciója lesz –, miszerint a kultúra alkotórészeit azok szélesebb kontextusában, s nem attól elválasztva kell vizsgálni. Radić ellene van „az anyag mechanikus szétszakításának és felőrlésének” (Radić I 1897, 263), mint például az elképzelt tanulmányban
„a bolháról a népköltészetben”. (Radić I 1897, 85) Ellenzi, hogy az etnológiai feladatokat a nép- élet egyes jelenségeinek gyűjtésére korlátozzák. Ugyanis az etnológia célja éppen abban áll,
„hogy a népélet megnyilvánulásait összegyűjtjük, elemezzük a gondolataik összetevőit, majd mindezek szintézisével megértjük a teljes népi létet” (Radić I 1897, 263; kiemelés a szerzőtől). Az etnológiai anyag ebből adódóan „nem azzal számol, hogy holt tanúja legyen az eruditív és modern ambíció végtelen párhuzamainak és halott elméleteinek, amelyek nem csupán hogy nem adnak semmilyen választ az élet és halál örök problémáira, hanem nehéz egyáltalán bár- milyen kapcsolatot találni velük”. (Radić I 1898, 287)

Radić nem egyezik a népi (paraszti)18 kultúra elkülönített adatainak összegyűjtésével, mi- vel a kultúrát holisztikusan „életként, életmódként” (Radić I 1897, 3), az „emberi élet egésze- ként” fogja fel. (Radić XVI 1913, 150) Emiatt az életnek központi helyet ad az általa szerkesz- tett Gyűjtemény címében, s az Alapvetésekben is, amelyet a gyűjtés témájában szerkesztett. (Radić I 1897, 34) A paraszti kultúrát azzal a szándékkal szükséges leírni, hogy az a teljes éle- tet felölelje: „Nemcsak a házakat és a hasonló dolgokat kell feljegyezni, hanem a belső életet, a gondolkodást […] Nem pusztán azt kell leírni a házakról és a hasonló dolgokról, ami látható, hanem azt is, amiről hallgatnak […]. A szöveggyűjteménynek már a címében is benne van az élet.” (Radić I 1898, 95) Radić később drasztikusabban fogja ugyanezt mondani:19 „nem az egyes vénasszonyi varázslások a lényeg, amelyek iránt olyannyira érdeklődnek a folkloristák, s amelyek az lakodalmak leírásainál elfátyolozzák magát a népéletet”. (Radić XVI 1913, 149)

Ahogyan azt Aleksandra Muraj kiemelte, az ember és életmódja20 (kultúrája) álltak Radić kutatásainak középpontjában. (Muraj 1989, 16) Az Alapvetések összes kérdése az életet veszi figyelembe. Sem a paraszti kultúra egy részének, sem a tárgyi kultúra leírása nem öncélú. Az ember tudásának és lehetőségeinek (Radić I 1897, 22) és a „módnak, képességeknek és erőfeszítésnek” megismerésére szolgál, amelyekre az ember képes. (Radić I 1897, 76)

Noha a hangsúly az élet teljességén van, Radić mégis részekre bontotta azt az Alapveté- sekben, szétválasztva az anyagi és a „szellemi” (amelyhez a társadalmi is tartozik) kultúráról szóló kérdéseket. Mindezt heurisztikai célból tette azzal a szándékkal, hogy megkönnyítse a gyűjtést, és egy átlátható kérdősort készítsen annak tudatában, hogy a kérdések felosztása mennyire lehetetlen. Ez kitűnik az Alapvetések egyes részeiből, ahol a felosztást nem követik szigorúan,21 valamint az ő szavaiból is. Nézzük meg, mit mond erről Stanisław Ciszewski lengyel etnológus kérdőívét kommentálva: „A szerző kiemeli […] a felosztás nehézségeit. Mennyire nehéz csupán meghatározni a mese és a hiedelem közti különbséget! Ha megfontol- juk, hogy a teljes néprajzi anyagnak át kell fognia a népélet egészét, akkor könnyű megérteni e nehézségeket. Nem több s nem kevesebb a cél, mint hogy az anyagi és szellemi élet összes sokszínű és különféle jelenségeinek legalább a kerete létrejöjjön, amelybe aztán bele lehet il- leszteni őket.” (Radić I 1897, 241) Vagy pedig az anyagi kultúráról értekezvén azt írja, hogy az ember „lélek nélkül nem intézte és nem végezte el még a legegyszerűbb munkát sem, s akkor enélkül hogyan ékesíthetné magát! Lelkének nyoma az összes ilyetén alkotáson észrevehető. Ám mindezen munkák esetében a lélek mintha aludna; a testi szükségletek voltak az első helyen”. (Radić I 1897, 33) Az élet aspektusainak elválaszthatatlansága leginkább az emberi életet kísérő szokások körüli kérdéseknél jutott kifejezésre: „A szokások, amelyek az emberi élet e három eseménye körül jöttek létre és alakultak ki, magukban foglalják a szellemi élet minden jelenségét: keveredett bennük a mindennapi élet, a jog, a szórakozás, a költészet és a hiedelem is. […] Habár ezen az alapon e jelenségek mindegyike elfoglalná a saját helyét, nem szabad őket szétszakítani”. (Radić I 1897, 55, a szerző kiemelése) Emiatt minden, ami ezekkel a szokásokkal kapcsolatos, egy helyen van leírva. Radić azon tézisének alátámasztásá- ra, amelyre a kultúra aspektusainak azok tágabb kontextusában való tanulmányozására vonat- kozó módszertani követelményt alapozta, a következő idézet szól a legközvetlenebb módon: a szellemi jelenségek „az életben s azt követően keletkeznek, vele együtt fejlődnek s halnak meg; mindenhol hiteles képei a teljes életnek, amelyben létrejöttek”. 22 (Radić XVI 1899, 33)

Radić még a 19. század végén jó alapokat fektetett le a horvát etnológia fejlődéséhez – olyan alapokat, amelyekkel megelőzte a korabeli etnológiát. A horvát etnológusok sajnos csak részben követték a gondolatait (úgy, ahogyan azokat én e helyütt értelmeztem). Az Alapveté- sek a paraszti élet teljeskörű kutatásának remek heurisztikai eszközeként került elgondolásra; később, ahogy egyre kevesebb olyan kutató akadt, akik képesek voltak eleget tenni a [műben lefektetett] igényeknek, s az adott vidéken megtalálni a válaszokat minden egyes kérdésre, többé nem volt képes szolgálni ezt a célt – ugyanis egészként működik, s megköveteli, hogy így is alkalmazzák. Ha viszont kiemeljük az egyes részeit, s csak róluk gyűjtünk anyagot, akkor azt a teljes életkontextustól elválasztva kapjuk meg, amelyről Radić azt mondta, hogy tanulmányozni kellene.23 Mivel több részre lett felosztva, az Alapvetések nem lehet a szűkebb témák kutatásának (egyetlen) alapja; az efféle munkák nem teljes, a kontextustól elválasztott leírásokat eredményeznek, de egyben olyanokat is, amelyek nehezen teszik lehetségessé az anyag reinterpretációját egy olyan elmélet fényében, amely különbözik az őt az etnológiai kutatás önálló szegmenseként kiválasztó teóriától.24

Azt lehet mondani, hogy (akaratán kívül) Radić egyszerre volt pozitív és negatív hatással a horvát néprajzra – az Alapvetések kimerítő kérdéseivel egyszerre hatott a későbbi néprajzi munkák pontosságára és részletességére, ám azzal, hogy a gyűjtést csak a mű egyes részei (vagy más későbbi kérdőívek) szerint végezték, elveszett az a teljesség, amelyhez ő maga any- nyira ragaszkodott: megszűnt az a lehetőség, hogy egészében ismerjék meg a paraszti életet és az embert, aki ezt létrehozta. Emiatt történt, hogy a Radić utáni néprajz többé nem az emberek és az életmód etnográfiája, hanem a dolgoké. Az élet egészétől elválasztott egyes kulturális aspektusok – különösen az anyagi – leírása pusztán öncélúvá vált, s elhanyagolták Radić arra való igényét, hogy ezt a teljes élet megismerésének céljával végezzék. Ahogy nem tartották tiszteletben a kultúra mint életmód teljességre törekvő reprezentációjának igényét – amely által a kulturális leírásból egyidejűleg kivették az embereket –, a kultúrát reifikálták (dologiasí- tották), a néprajzi szövegek pedig objektivációkká váltak.25 Emellett azt gondolom, hogy ezek a szövegek azt a felfogást közvetítik, miszerint a kultúra felosztható egy sor nem összefüggő részre (egy valamilyen előre megadott séma szerint, amellyel nem magyarázzák meg a forrást és az okot), amelyek az általánosabb kontextusukat figyelmen kívül hagyó elemzés által kü- lönálló életet élnek. S ilyen módon, még ha nem rendelkeztünk is az evolucionista etnológu- sok jelentősebb generációival, akik a kultúrát statikus tárgyként, fizikai és tudati alkotásokban megtestesülve tanulmányozták volna (vö. Peacock 1986, 75 – aki világantropológiáról beszél), hanem Antun Radićtyal, s az ő felfogásával, miszerint a kultúra nem dolog, vagyis nem létezik az embereken és az olyan sajátos jelentéseken kívül, amelyeket ők minden társadalmi/kultu- rális közösségben adnak neki, annak ellenére e század horvát etnológiája mégsem követte őt. Sajnos – ugyanis Radić álláspontjai már eleve a 20. század második felében jelentkező inter- pretatív antropológia embriói.

Számomra úgy tűnik ugyanis, hogy Radić néprajzi munkásságában jelen van a horvát és a nemzetközi etnológia két, utóbb szétvált tendenciája. Peacock szerint ez volna az ún. pozi- tivista és interpretatív perspektíva. Előbbi messziről, átfogóan (macro view) szemléli az életet
– mintha tárgyak volnának egy fényképen vagy kiállításon, s előre adott osztályozó sémák sze- rint elemzi őket. Az emberek, ahogy általában, csak mint e világ passzív részei vannak jelen.

Az interpretatív, ilyen értelemben közeli (micro view) nézőpont számára a kultúra közös em- bercsoportot alkotó jelentések formájában van az érdeklődés középpontjában. Hogy az etnoló- gus megértse a kulturális jelentést, úgy kell látnia a világot, ahogy mások (a megértés az adott kulturális világ résztvevőinek referencia-rendszerével lehetséges). Az ebből a perspektívából leírt kultúra kevés artefaktumból áll, mivel a tények nem önmagukért fontosak, elvonatkoz- tatva a saját keretükből; a lényeg a világ és a létezés víziója, amelyet az etnológus interpretál. (Peacock 1986, 98–100) Radić nem egyszerűen közel állt az interpretatív nézőponthoz, hanem egyben összekapcsolta azt a pozitivista perspektívával, törekedve a rendszeralapú, objektív és tényszerű tudásra, valamint a horvát paraszti kultúra megismerésére olyan leírások segítségé- vel, amelyekben az emberek interpretálókként és jelentésadókként26 vannak jelen. Azt mon- danám, hogy Radićnál a pozitivista irányzat szolgálta az interpretatívet, s a későbbi fejlődés során ezek nem csupán szétváltak, hanem az első vált dominánssá, míg a második a 60-as évek végén és a 70-es évek elején „tárul fel” újra anélkül, hogy ezt Radić inspirálta volna. Az interpretatív antropológia horvátországi előfutáraként Radić a kortárs posztmodern etnológiai koncepció részese is.27

Etnosz és kultúra

A régebbi horvát etnológiában szokás volt kritizálni Radić népfogalmát mint az etnológia tárgyát. (vö. Rihtman-Auguštin 1976, 1988; Muraj 1989) E helyütt szeretnék rámutatni arra a sokféleségre és következetlenségre is, amelyekkel Radić használja a fogalmat, lehetetlenné téve ezzel az egyértelmű megértését és magyarázását. A nép ugyanis néha etnikai (nemzeti), néha kulturális kategóriát jelöl Radićnál, amely időnként egyenértékű az etnikaival, máskor pedig nem – társadalmi értelemben pedig azonos a parasztsággal (még ha egyes szövegekben a nép fogalma alá Radić más rétegeket is besorol a parasztokon kívül).

Nézzük meg minél több helyen, mit mond Radić a népről, elsőként mint kulturális kate- góriáról: „Nem az egész népről van itt szó […], hanem a nép azon nagyobb részéről, amely […] a falvakban él, kézzel dolgozik, s nagyrészt nem francia ruhákat hord,28 s akik nem, vagy szinte egyáltalán nem tanultak iskolában” (Radić I 1897, 3), s akik a kultúra terén különböznek az uraktól: „A valódi különbség – a másik kultúra. Az uraknak és a népnek is megvan a maga kultúrája.” (Radić I 1897, 3) A kulturális különbségek miatt a nép és az elidegenedett neme- sek nem tartoznak ugyanazon etnoszhoz: „A még ma is meglevő régi horvát nemesi családok többé nem horvátok. Vagy egészen idegenné váltak, s a néven kívül semmiféle horvátot nem őriztek meg, vagy közel vannak ahhoz, hogy idegenné váljanak, mert nincs a szívükben a né- pük, s nem szeretik a szülőföldjüket sem.” (Radić XVI 1897, 22)
Máshol átfogóbb fogalom a nép, Radić pedig csoportként értelmezi, amelyen belül kü- lönféle (kulturálisan különböző) rétegek élnek: „Népünk – értve itt »nép« alatt a kabátosokat (urakat) és a bocskort viselő embert (parasztot) is…” (Radić XVI 1897, 22) Vagy még világo- sabban: „Mi tehát a horvát nép?” A horvát néphez ma hozzászámolunk minden olyan embert a horvát vagy délszláv törzsekből, akiknek az a kívánsága és gondolata, hogy minél több törzsünket hozza össze és egyesítse egy szabad hazában és horvát államban, amelynek a szíve Zágrábban lesz. (Radić VIII 1901, 8, kiemelés a szerzőtől)

Az idézetek azt mutatják, hogy Radić (a teljes népre gondolván) nemzeti értelemben is hasz- nálta a nép fogalmát – majd kulturológiai értelemben is kifejti a választásalapú nemzetelméle- tet (vö. Finkielkraut 1992; az a közösség, amely mellett elköteleződik az egyén),30 néha pedig mindkét jelentés átfedi egymást.31 Amikor ugyanis a más kultúra tulajdonításával határozza meg a népet (Radić I 1897, 3), a nemesekről pedig azt írja, nem horvátok, mert idegenné váltak (Ra- dić XVI 1897, 22), s csak az „egyszerű” nép hordoz etnikai jegyeket (Radić I 1897, 268; Radić I 1898, 290), akkor arra következtetésre lehet jutni, hogy Radić a nép meghatározásánál alapkri- tériumnak tartja a kultúrát,32 illetve úgy látja, hogy a másmilyen kultúra hordozói nem tartoznak ugyanazon néphez. Más szavakkal: azzal az állítással, hogy a parasztok az egyetlen réteg, amely megőrizte a régi horvát kultúrát, Radić a nép fogalmát leszűkíti a parasztságra. Máshol azonban a parasztokat (habár egyedül csak ők őrizték meg a horvát etnikai jellemvonásokat, így csak ők alkotnák az etnikailag horvátokat) csupán a nép részének tekinti a szerzőnk: ők a „nép nagyobbik része […]” (Radić I 1897, 3, 5, 7–10; kiemelés a szerzőtől). Az etnológia tudománya pedig nem más, mint az „egyszerű” nép tanulmányozása, vagyis a nép azon részének kutatása, „amely meg- őrizte a nép etnikai jegyeit”. (Radić I 1897, 268; Radić I 1898, 290) Az ehhez hasonló állítások teszik lehetővé azt az előfeltételt, ahogyan Radić képzeli el a népen belül élő kulturális csopor- tokat, valamint azt, hogy a népet (nemzetet) nem a kultúra határozza meg, hanem – ahogyan azt egy helyütt kifejtette – személyes elköteleződés. (Radić VIII 1901, 8)

Radić kultúra és nép viszonyára vonatkozó nézeteinek magyarázatával kívánom hangsú- lyozni annak lehetetlenségét, hogy egyértelműen beszéljünk róla. Szövegeinek elemzése le- hetővé teszi, hogy úgy értelmezzük őket, mintha Radić egyenlővé tette volna a kulturális és etnikai jegyeket, s azt is, hogy úgy tartotta, az etnoszt nem a kultúra határozza meg, hanem egy szubjektív kategóriáról van szó. Noha ez nem feltétlenül Radić pontos interpretációja, számomra elfogadhatónak tűnik.33

Újra el lehet olvasni Radić felfogását a „nép”34 differenciációjáról is. Úgy látja, hogy a falu társadalmilag differenciált: „Az emberiség történelme arra tanít minket […], hogy a parasztok, földművesek között nemcsak annyi, amennyi mesterember volt mindig, hanem papok és tanítók, s alkalomadtán más ún. »urak« is”. (Radić VIII 1907, 78) Erre vezetnek minket az Alapvetések
egyes részei is a lakosság különböző társadalmi csoportjaira vonatkozó kérdésekkel (VI. fejezet – Élet; 5. Az élet a szakma és a vagyon tükrében stb.; Radić I, 39–41), amelyek alapján a gyűjtés folyhatott Samobor kisvárosban.

Radić azt állította, hogy a falu gazdaságilag is differenciált (Radić I 1897, 4), s hogy a kis falusi közösségeknek a túlnyomórészt közös kultúra ellenére megvan az a tudatuk, hogy má- sok, mint a szomszédok. Ez a tudat kisebb kulturális különbségek alapján merül fel, példá- ul azok szerint, amelyekről az Alapvetések fogalmaz meg részletes kérdéseket a viseletről35:
„egy falu kis »kulturális közössége« máshogy tekint egy másik falu »kulturális közösségére« ugyanazon etnikai csoporton belül, ahol annyi közös van bennük”. (Radić I 1898, 92)36 Ez a tudat, fejtegeti tovább Radić, jobban megmutatkozik, amikor az etnikailag különböző közös- ségekről van szó, mert „az etnikai […] ellentétek sokkal erősebbek azoknál a különbségeknél, amelyeket ugyanazon etnikai csoporton belüli miliő hozhat létre”. (Radić I 1898, 92)37 Ebből kifolyólag Radić szerint az etnikai „ellentétek” nem redukálhatóak pszichológiai faktorokra, mint a kulturális közösségek etnikai „ellentétei” egyazon etnikai csoporton belül. Mindkét ál- lítás tartalmazhatja Radić felfogását arról, hogy az etnikai csoport kulturálisan nem homogén (kisebb kulturális különbségekről beszél). Ezzel egyidejűleg felvázolja a többszörös identitás (vö. Grbić 1993, 66) két szintjét: etnikai és lokális identitás (ami a közeg önazonossága és pszichológiailag színezett). Az identifikáció utolsó szintjét társadalmi (kis közösség, amely megosztja a társadalmi teret) vagy kulturális identitásnak (némely kulturális elem szerint kü- lönbözik a többitől) olvashatnánk.

Úgy tűnik, nem lehet erőteljesebb következtetésre jutni Radić etnosszal és kultúrával kapcsolatos felfogásával kapcsolatban. A kultúrát egyfelől az etnikai csoport fő jelölőjének tartja. Ez abból a téziséből következik, mely szerint a parasztok a régi horvát „kulturális formák” hordozói, s eszerint egyedül ők a horvát nép tagjai. Ez csak akkor pontos, ha elfogadjuk azt a tézisét, miszerint az etnikai hovatartozást egyértelműen a kultúra határozza meg, amelyet az etnoszra irányuló összes újabb kutatás elvet. Másfelől – s a kifejtett tézissel ellentétben
– Radićnál jelen van az a kortárs gondolat is, hogy az etnikai (nemzeti) identitás szubjektív módon meghatározott, s nem adott objektív kulturális jelek által. E következetlenségek miatt, amelyek részben a használt fogalmak többértelműségéből fakadnak, Radić szövegeit nem lehet egyoldalúan interpretálni.

Kultúr/etnocentrizmus és kulturális relativizmus

A bizonytalanság tetten érhető lesz a horvát „urak” és parasztok közti kulturális különbségek genezisének magyarázatánál is. Az Alapvetések (1897) bevezetőjében a horvát nép különfé- le rétegeinek kulturális közösségéről ír a letelepedés előtti, s a közvetlenül utáni időszakban38 (Radić I 1897, 6), valamint a nép nagyobbik részével szembeni kulturális különbségekről, amelyek akkor jöttek létre, amikor egy részük elfogadja a latin/római kultúrát és a keresz- ténységet. A „Konavlei köszöntések” (1899), s még inkább az 1913-as „Népi lakodalmaink”
c. szövegben – miután Radić hosszabb szünetet iktatott az etnológiai tevékenységébe – to- vább foglalkozik a kultúra kettéválásával, azonban némileg más módon. Az első szövegben megállapítja a nagylelkűség a paraszti köszöntésekben meglevő életmódbeli elemeit, s előad- ja a kulturális javak felsőbb társadalmi rétegekből az alsóbbakba való lesüllyedéséről szóló tézist. A másodikban a középkori horvát nép minden rétegének közös kultúrájáról szóló té- telben dolgozza ki ezt: „Ez a nemesség, érezvén az úri hatalmát, létre tudta hozni, s létre is hozta a társadalmi élet bizonyos formáit. Ahogyan ezeket a nép többi részével elfogadtatták, e formák természetes úton haladtak végig az utolsó népi házig, s egy részét mind a mai napig megőrizték. […] Belélegezi a szellemiséget, stílust alkotni, s rányomni a bélyegét egy teljes nép életére és az időre csak egy kifejező és erőteljes áramlat képes, amely végül fő uralkodói renddé, rezsimmé válik” (Radić XVI 1913, 154; kiemelés a szerzőtől). E szavak néhány feltevést hordoz- nak: a parasztok és a nemesek ugyanazon kultúrán osztoztak a középkor folyamán. Elsődlegesen a nemesek hozták létre a „kulturális formákat”, a parasztok pedig átvették azokat. Hogy kultúrát tudjanak teremteni, a nagyságoknak önálló és erős államokon belül kellett megszerveződniük. Amikor a 15. század vége felé megszűnik a nép és az utolsó erősebb családok függetlensége, nincs többé olyan hatás, amely otthagyná a nyomát a népéleten: „Abból éltünk, ami megmaradt a nemzeti függetlenségünk és büszkeségünk idejéből, amíg nem jött létre a teljes pusztaság, vagyis míg nem szűnt meg népünk társadalmi életének minden kifejező formája.” (Radić XVI 1913, 154) Az értelmiség és a polgárság ezzel egy időben elkezdi befogadni a szomszéd kultúrá- ját, és kulturális szakadás következik be. (Radić XVI 1913, 154) A parasztok a régi horvát, már nem érthető hagyomány, a felső rétegek pedig az idegen, német tradíció hordozóivá válnak. (Ra- dić XVI 1898, 8) E szöveg szerint a horvát nép részei közti kulturális különbségek sokkal későb- biek, mint az az Alapvetések bevezető szövegében feltételezésre került – hosszú, gyakorlatilag évezredes kulturális egység előzte meg, s az Alapvetésekben az áll, hogy a szakadék a középkor egész ideje alatt és később is tátongott. (Radić I 1897, 8)

Radić következetlenségének vagy az átdolgozott állításainak ellenére miután több mint egy évtizedig nem foglalkozott etnológiával,39 a „Népi lakodalmaink” c. szöveg nyüzsög az érdekes hipotézisektől, amelyeket a horvát tudományosság – tudomásom szerint – mindeddig nem vizsgált. Az alsóbb és felsőbb néprétegek ugyanazon kultúrában való részvételéről szóló tézist például – amelyet Peter Burke gyakorlatilag ma közhellyé tett a történeti etnológiában40

(Burke 1991, 33–36) – mind a mai napig nem vették közelebbről szemügyre. Továbbá Radić azon tétele, miszerint csak a felsőbb rétegek hoznak létre „kulturális formákat”, amelyeket aztán az alsóbbak átvesznek,41 ma már tarthatatlan. Ma úgy látjuk, az információk és a javak áramlása kétoldalú: Burke szerint a nem formálisan átvitt „kis hagyomány” mindenki számára hozzáférhető. (Burke 1991, 36) Máig nem vizsgálták meg Radić „kulturális formáról” vagy stílusról szóló tézisét, amely szerint a kultúrák kiemelkednek és szert tesznek a „különleges jellemvonásaikra” (Radić XVI 1913, 150, 175), s főleg annak tagadása, hogy kora paraszti kultúrájának lenne „formája” és stílusa, hanem a forma helyett csak a maradványai őrződtek meg (mert megszűnése még a 15. század végén kezdődött, s intenzívebben folytatódott az utolsó 50 évben)42 (Radić XVI 1913, 149–154, 170), míg a későbbi korszakok nem nyomták rá a bélyegüket a parasztok életére.43 Azonban ez a tézis kétséges a más helyen44 kifejtett gon- dolatai és a horvátokhoz közel álló 19. századi magyar paraszti kultúrára vonatkozó recens kutatások fényében is – amelyek pont az ellenkezőjét fedték fel, vagyis hogy a paraszti kultúra azon formája, amelyben mi ismerjük a 20. század eleji néprajzi leírások alapján, csak a 19. században állandósult. (vö. Hofer 1991, 162 és tovább)

Radić tézise a „kulturális formák” lemerüléséről, s arról, hogy ezeket csakis a felsőbb tár- sadalmi rétegek hozzák létre (1913) teljességgel szembe megy a kultúráról mint az általános emberi jóról és a kulturális fejlődésről szóló korábbi álláspontjaival. Az Alapvetések bevezető szövege, mint ahogyan a „Hogyan válik emberré az ember” (1909) is – az akkori körülmények között – valójában egy korai elmozdulás az európai kultúrcentrizmustól. Az arról szóló érteke- zésben, hogy a valaha kulturális egységes európai népek akkor tagolódtak szét, amikor a vezető részeik elfogadták a római kultúrát, s vele azt a megvetést is, amelyet ez az összes nem római nép felé táplált, majd ezt átvitték a saját népük római kultúrát nem felvevő részére (Radić I 1897, 7–10), Radić először a római világ, majd később a (kulturális értelemben) latinizált európai barbárok kultúrcentrizmusát ítéli el. Elemzése szerint két szintje van a kultúrcentrizmusnak – etnikai csoportok45 között és a széttagolódó etnikai csoporton belül. E különbséghez hozzáadja a keresztény – nem keresztény ellentétet, majd a nép krisztianizált csoportja (amely elfogadta a latin kultúrát is) megvetéssel illeti a nép kereszténységet fel nem vett részét: „A parasztok a barbárok és a »népek« (gentes) helyére jöttek. Amit korábban gondoltak és mondtak a bar- bárokról és a »népekről«, most azt gondolják és mondják a parasztokról” (Radić I 1897, 10), lenézett,46 nem európai, kulturálatlan lényekké váltak.

Radić ellenzi a parasztok efféle értelmezését és a felsőbb rétegekről való lemondást, hogy a parasztoknak is legyen kultúrájuk (Radić XVI 1897, 14), mert az „az arra való munka és törekvés, hogy az ember jobbá és szebbé tegye az életét. S amikor ezt tudjuk, nem mondhatjuk azt, hogy a paraszti világ semmit sem csinál, hogy jobbá és szebbé tegye az életét”. (Radić VIII 1909, 69) Radić szerint a kultúra az összes emberi közösség jellemzője: „Mi a kultúra? Bármit is tett az ember bármikor és bárhol azért, hogy az élet könnyebb és szebb legyen, azt kulturális cselekedetnek, kulturális alkotásnak nevezik, s mindent egybevéve minél több ember vagy egy nép valósította meg ezt a célt, hogy jobb és szebb legyen neki, azt kultúrának nevezik.” (Radić VIII 1909, 65)47 Radić számára nem kérdés, hogy a horvát parasztoknak van-e kultúrá- juk, hanem a problémát az okozza, amikor nem tudatosítják, hogy rendelkeznek vele. (Radić I 1898, 98)48 A horvát paraszti kultúra valóban értékes, különösen az a része, amelyet Radić a szív kultúrájának (életmód, szokások, társadalmi berendezkedés, költészet) nevez, s amely külön ismertetőjeggyel látja el a kultúrát (Radić XVI 1897, 16–17): „A kultúra ezen ágában a népünknek nincs szüksége példaképre, mert amit e téren alkottak, legalább annyit ér, mint az a másik kultúra is, amellyel az iskolákban gyötörnek minket.” (Radić XVI 1897, 17)

Mindamellett ez nem a művelt világ, a nyugat-európai társadalmak felsőbb rétegeinek aspektusa, amelyek csak maguknak tulajdonítják a kulturált melléknevet, s megfosztják attól az összes többi emberi közösséget. (Radić I 1897, 15; Radić I 1898, 96, 98; Radić XVI 1897, 14). Radić – legalábbis az 1897-es és 1919-es szövegekben – ellenzi ezt a gondolkodást, s va- lóban kritizálja is a nyugat-európai kultúrát (néha civilizációnak is nevezi;49 Radić XVI 1897, 11), s az etnológia kialakulásának történeti feltételeiről szólván úgy látja, hogy a nyugat-eu- rópai kultúra (vagy legalább a vele szembeni szkepszis) kultúrcentrizmusának leküzdése volt létrejöttének előfeltétele: amikor „kétségbe vonták azt a gondolatot, hogy a új európai kultúra minden értékest megtalál; amikor a kereszténység segítségével megszűntek a lenézett barbár népek; amikor a tudományos objektivitás eltörölte a vallási ismertetőjegyeket” (Radić I 1897, 13), csak akkor jöhetett létre a parasztok, általánosan az alsó rétegek és kulturális csoportok tudományos kutatása. Mivel kritizálta a nyugat-európai, európai magaskultúrát, s különösen az, hogy relativizálta azt a parasztok kultúráját figyelembe véve, amely egyben a már említett módszertani igényeket vont maga után, Radić a kollégái többségének gondolkodásmódjával a velük való nézeteltérések miatt is összetűzött. Már 1899-ben felhagyott a Gyűjteményben kapcsolatos munkával, noha még sajtó alá rendezte az ötödik és hatodik köteteket. (Belaj é.n., 15–16) Antun Radić egy másik relativista, Franz Boas kortársaként Horvátországban egy volt azok közül, akik a kulturális relativizmust pártolták az etnológiai kutatásokban.50 Attól a kul- túrától való kritikai távolság, amelynek ő is részese volt, a mi kortársunkká teszi őt, a saját korában pedig ez álláspontjával és a teljes etnológiai munkásságával lefektette az alapokat a horvát parasztok (szocio)kulturális felvilágosításához.51 Mivelhogy egy kultúra sem jobb a másiknál,52 (Radić I 1897, 274), a horvát paraszti kultúra „helyét a többiekkel együtt, s nem azok alatt kell meghatározni”. (Radić I 1897, 15) A végső célt már említettem: a nép egysé- ges munkája, „amikor az urak oldaláról megszűnik a megvetés, a nép felől pedig a gyűlölet”. (Radić I 1897, 16)

Mindamellett, ahogy más témáknál is, Radić nem marad következetes a kulturális relativis- taként kifejezett vokációjához. Bizonyos későbbi szövegek alapján azt mondhatjuk, hogy tel- jesen kultúrcentrikus álláspontokat ad elő. Ez már az említett tézisből is látszik, amely a „kul- turális formák” több társadalmi rétegben való létrejöttének exkluzív locusáról szól, valamint az arról való írásból is, hogy vannak kultúrával rendelkező és kultúra nélküli népek, s hogy a horvátok kulturálisan kiválóbbak a magyaroknál. (Radić XVI 1914, 192, 195) Végül ez külö- nösen látható a nem európai népekről – az amerikai őserdők „vadjairól” és az afrikai feketékről
– tett kijelentésekben, „melyeknél szó sem lehet a kultúráról és a kulturális formákról” (Radić XVI 1913, 148), amiért teljesen helytelen „népéletünket” „egy sorba szorítani a mindenféle vademberek szokásainak leírásaival,” akiknek nincs kultúrájuk. (Radić XVI 1913, 148)

Kulturális hagyomány és változás

Aleksandra Muraj kortársként értékelte Radić nézetét a kultúra ambivalens mivoltáról – amely egyidejűleg állandó (kulturális hagyomány) és dinamikus (szüntelen változás). (Muraj 1989,
15) Radić két ízben írt a hagyomány és a változás viszonyáról a már említett szövegekben („Konavlei köszöntések” [1899] és „Népi lakodalmaink” [1913]). Ezekben kiegészítik egy- mást a fejtegetései, még ha az elsőben inkább a kultúra/hagyomány alkalmazkodóképességén van is a hangsúly az élet örök változásában, míg a másodikban az állandóságán (ahogyan elnyeri a tökéletes formáját).

1899-ben Radić úgy látja, hogy a kultúra átvétele nem az öröklött automatikus, epigon ismétlődése, hanem az alkalmazkodás folyamata, figyelembe véve az élet megváltozott kon- textusát és az emberi kreativitást. Mindazonáltal az élet változásainak nem kell jelentősnek lenniük; ellenkező esetben a fiatalok elvesztik a hagyománnyal való kapcsolatot, s többé nem vesznek részt a „kulturális formák” létrehozásában, hanem csak megismétlik anélkül, hogy ér- tenék. Ez már Radić idejében megtörtént a paraszti szokásokkal és dalokkal: „Tévedés volna, ha valaki azt gondolná, hogy ezt a köszöntést valaki először kigondolta és összeállította, majd mások megtanulták tőle. […] Hallgatják tehát a fiatalabbak az öregebbeket, de ezt nem vakon és ész nélkül teszik, hanem az életre való kellő tekintettel. Amikor arra kerül sor, hogy az öre- geket vakon hallgatják, akkor itt már epigonokkal és dekadenciával van dolgunk. Itt már nem alkotásról van szó, hanem a régi kínokból élnek. Ez történik akkor, ha az élet annyira meg- változik, hogy a fiatalok már többé nem értik. Népdalaink, számos szokásunk mára eljutottak idáig: valami elveszett, ami a dal életéhez, a szokás megtartásához szükséges volt. […] És miért hanyatlott? Azért, mert hanyatlik az is, amely megszülte és életben tartotta.” (Radić XVI 1899, 31–32) „A szellemi alkotások fajtái (műfajai) – eposz, dal, dráma – nem olyanok, mint az örök, természetfeletti lények az örök és változatlan tulajdonságaikkal, hanem létrejönnek, fejlődnek, változnak és hanyatlanak.” (Radić XVI 1899, 33)

Az 1899-es szöveggel ellentétben, amelyben az élet és a hagyomány együtt változnak (ki- véve ha túlságosan nagyok az életbeli változások), az 1913-asban az „élet örök változása” ellentétben áll „a kulturális formák változatlanságával és állandóságával”. A kultúrát tökéletes formaként határozza meg, s a tökéletessége miatt többé már nem változik együtt az élettel, s ezért érthetetlenné válik és megszűnik. „Forma vagy stílus – minden fejlett kultúra és mű- vészet ismertetőjegyei fontosak […] Ahogyan az élet nem ismer szüneteket, úgy megnyilvá- nulási formákat sem, amelyek nem állandóak. Viszont mivel az életben, amely önmagában is örök változás, épp ezt és csakis ezt nevezzük kultúrának, amely valamely meghatározott és állandó formát kap, különféle kultúrákat, s bennük többfajta formát különböztetünk meg. […] A forma vagy a stílus ugyanis nem más, mint az a pillanat, amikor az ember valamely gondo- lata, cselekedete vagy műve elnyeri azt a kifejezést, amely őt teljesen kielégíti, s így pontosan ebben a formában törekszik megismételni, mert látja, hogy a gondolat, cselekedet vagy mű tökéletesen kifejező. Így alkot a forma vagy stílus kulturális hagyományt.” (Radić XVI 1913,150) A kulturális hagyomány a horvátoknál „már régen, igen régen” elkezdett eltűnni, s „… az őshonos kulturális életünk akkor tűnik el, amikor a nemzeti függetlenségünk”. (Radić XVI 1913, 153)

Radić kettősen látja a kultúra dinamikusságát. Az élettel együtt változik, azonban csak egy bizonyos mértékig. Amikor az élet nagyobb léptékben megváltozik, a kulturális hagyomány érthetetlenné válik az emberek számára és meg fog szűnni. (vö. Radić XVI 1899, 31–32) Azonban a kulturális hagyomány forma is, amely ha egyszer elérte a tökéletességet (vö. Radić XVI 1899, 32; Radić 1913, 150), akkor senki sem fogja tudni még jobbá tenni. (vö. Radić XVI 1899, 32) Az akkor a tökéletes formájában ismétlődik meg, ám ha megszűnik az, ami világra hozta és életben tartotta (vö. Radić XVI 1899, 32), olyan lesz, mint a kőszobor – szi- lárd, állandó és halott (vö. Radić XVI 1899, 33), érthetetlen és lassan elvész.53 Radić úgy látja, hogy korának paraszti kultúrája csupán egy régi, megszűnt kulturális hagyomány maradványa, amiről már volt is szó.

Egy kulturális hagyomány meghatározott létezését előrevetítő nézetet el lehet fogadni, de nem abban a formában is, amikor egy már létrehozott hagyomány abszolutizálódik és rögzül, s ha a nép különleges lelkének megteremtését tulajdonítjuk neki,54 vagy ha megtagadásra kerül a kulturális forma megnevezés mindattól, ami utána (vagy belőle vagy mellette) jön létre. (vö. Radić XVI 1913, 154–155) Nem lehet elfogadni abban a formában, hogy a megváltozott kul- túrával bíró nép már nem tartható ugyanazon népnek (különféle állítások az „úrról”, majd egy a parasztokról; vö. Radić XVI 1913 149). Radić etnológiai munkásságának e részében is külön- böző gondolatokat mutat be: egyidejűleg kritikus az etnológián belüli nemzeti irányzattal szem- ben (vö. Radić I 1896, 211), némely állításai pedig mintha ebbe az irányba tagozódnának be.

Legjobb visszatérnünk az Alapvetésekhez, s megállapítani, az ellentmondásos elméleti szövegek ellenére Radić milyen mértékben látta előre a kulturális változással kapcsolatos kér- déseket. Azt fogjuk látni, hogy Radić nemcsak a szokások megtartásának55 és a narratív for- mák56 változását látja előre amiért elvesztik kapcsolatukat a való élettel, ahogyan azt kifejtette a köszöntésekről szóló szövegben, hanem a kultúra más aspektusainál is, például a viselet,57 az életről – a közösségi58 és az öregek életére59 szóló kérdéseknél.

Sem az Alapvetések áttekintésének, sem az 1899-es és 1913-as szövegek alapján nem mondhatjuk azt, hogy Radić kultúrakoncepciója statikus volt.60 Munkásságában keverednek a kultúra statikus és dinamikus koncepciói is. A statikus azon álláspontban aberrálódik, misze- rint a kultúra változásával megszűnik az a nép is, amelyben az elsődlegesen létrejött; a dina- mikus az inkulturáció (a kultúra átvételének módja), mint alkotó és egyedi cselekedet kortárs leírásával is rendelkezni fog.

Záró gondolatok

Az első két szövegrészt annak szenteltem, hogy hangsúlyozzam Radić gondolkodásának re- leváns mivoltát a kortárs etnológiai kutatások számára, s annak kérdésnek, hogy az etnológi- ai elképzelései mennyire élőek a mai horvát etnológiában. A további három részben – noha azonos céllal, de – legelőbb megpróbáltam felismerni Radić álláspontjait azokról a témákról, amelyekről nálunk már sokan írtak (amennyire tudom, ez alól Radić kulturális relativizmusa kivétel), de főként máshogy, ahogyan az ebben a szövegben elhangzott. Rá kívántam mutatni, mennyire lehetetlen Radićot sok mindenben interpretálni.

Írásainak áttekintésével kétféle Radić létezését határoztam meg – a kortársunkét és a nem kortársunkét. Az első a módszertani követelményeiben tükröződik, különösen a nemzetközi szociokulturális antropológiára való tekintettel, illetve abban, ahogy a kultúrát nem tárgyak halmazaként fogja fel, amelyeket elszigetelt módon lehet tanulmányozni, hanem mint az alkotóelemek integrált egészét, amelyekből az életmód áll. Őt követően sajnos nem ismerték fel a horvát etnológiában Radić kortárs mivoltát, s elfelejtették a módszertani követelményeit is. Radić a mi kortársunk akkor is, ha a néphez való tartozás választásalapú elméletéről, a kulturális hovatartozás helyett az etnikairól és az identitás néhány szintjéről (ha megengedjük egy ilyen olvasat lehetőségét) van szó, amikor kulturális relativistaként szólal fel és észreveszi a kulturális formák változékonyságát.

Mindamellett nem lehet a kortársunk, amikor egyenlőségjelet tesz az etnosz és kultúra közé, s amikor mindkettőt nem változó kategóriákká teszi – amikor (európai és horvát) kul- túrcentrikussá válik.

Azonban mivel Radić egyik is, másik is, amikor lehetséges, érdemes hozzá visszatérni.

(Vataščin Péter ford.)

Irodalom

Beattie, John (1968): Other Cultures. New York: The Free Press.

Belaj, Vitomir (é.n.): Utemeljitelj hrvatske etnologije dr. A. Radić. Magistarska radnja. Zag- reb: Filozofski fakultet Sveučilišta u Zagrebu.

Burke, Peter (1991): Junaci, nitkovi i lude. Zagreb: Školska knjiga.
Clifford, James (1983): On Ethnographic Authority. Representations 1/2, 118–146. p. Clifford, James (1986): Introduction: Partial Truths. In Writing Culture. The Poetics and Po-
litics of Ethnography. James Clifford–George E. Marcus szerk. Berkeley: University of California Press, 1–26. p.

Čapo, Jasna (1991): Hrvatska etnologija, znanost o narodu ili o kulturi? Studia etimológica
3/1, 7–15. p.

Čapo Žmegač, Jasna (1993): Hrvatski korizmeno-uskrsni običaji u svjetlu teorije rituala prijelaza. Etnološka tribina 23/16, 75–112. p.

Culinović-Konstantinović, Vesna (1979): Historijski prikaz etnoloških istraživanja i interesa za narodnu kulturu u Hrvatskoj. Etnološka tribina 9/2, 67–88. p.

Finkielkraut, Alain (1992): Poraz mišljenja. Zagreb: Naprijed.

Grbić, Jadranka (1993): Etnicitet i razvoj. Ogled o etničkome identitet u i društvenome raz- voju. Etnološka tribina 23/16, 57–72. p.

Hofer, Tamás (1991): Construction of the ‚Folk Cultural Heritage’ in Hungary and Rival Versions of National Identity. Ethnologia Europaea 21/2, 145–170. p.

Kremenšek, Slavko (1983): Etnološki razgledi in dileme. Ljubljana: Univerza Edvarda Kar- delja v Ljubljani, Filozofska fakulteta.

Marcus, Georg E.–Fischer, Michael M. J. (1986): Anthropology as Cultural Critique. Chica- go–London: University of Chicago Press.

Michelet, Jules (1930): L’Humanité. Paris: Bibliothèque Larousse.

Muraj, Aleksandra (1989): Živim znači stanujem. Etnološka studija o kulturi stanovanja u lumberačkim Sošicama. Zagreb–Ljubljana: HED–ZIF–ZIFF.

Peacock, James (1986): The Anthropological Lens. Cambridge: Cambridge University Press. Radić, Antun (1936–1938): Sabrana djela dra Antuna Radića. Zagreb: Seljačka sloga.

Rihtman-Auguštin, Dunja (1976): Pretpostavke suvremenog etnološkog istraživanja. Narodna umjetnost 13/1, 1–25. p.

Rihtman-Auguštin, Dunja (1988): Etnologija naše svakodnevice. Zagreb: Školska knjiga.

Pillanatfelvétel a magyarországi Nepomuki Szent János-szobrokról. – Gondolatok és előzetes eredmények egy másfél éve zajló gyűjtés kapcsán

Az alábbiakban egy ma is zajló magányos projektről nyújtok át kötetlen beszámolót: 2020 szeptemberétől járom Magyarországot, hogy felkutassam és összegyűjtsem még fellelhető Ne- pomuki Szent János-szobrainkat. Népi kegyességünk egyik máig legmeghatározóbb szakrális kisemlékéről van szó. Nepomuki János a katolikus magyar vidékhez tartozik, utak mentén, templomok és hidak mellett álló alakja mellett mindannyian számtalan alkalommal haladhat- tunk el. Magam gyakorta meg is álltam ezeknél a szobroknál, mert mindig elbűvölt a figurák megfogalmazásának változékonysága. Más, szintén nagyszámban megtalálható szakrális kis- emlékekhez viszonyítva is feltűnt az ikonográfiai kötöttségeken túllépés beszédes igyekeze- te, a szobrok személyessége, mintha a rég holt képfaragóknak személyes mondanivalójuk is lett volna Jánosról. Amikor azonban utána akartam járni a magyarországi Nepomuki Szent János-szobrok ikonográfiájának, a rendelkezésre álló információk szűkösségével szembesül- tem. Indíttatásaim a szobrok felkutatásához tehát – és ezt céhen kívüliként megengedhettem magamnak – merőben szubjektívak voltak.

Nem tartozik ez a valaha is befejezhető kutatások közé, különösen munka és család mellett, szabadidőben végzett egyszemélyes projektként, azaz a gyűjtés még most is folyik, és a jelek szerint ez még legalább egy évig így is marad. Az eredmények azonban már ma is ígéretesek: 2022. március végéig 794 magyarországi Nepomuki Szent János-szobrot gyűjtöttem és doku- mentáltam, nem beszélve az egyéb megjelenési formákról (erről kicsit később).

Írásomban a célkitűzésekről, a gyűjtés módszeréről, időközbeni tanulságairól, valamint a célok és módszerek e tanulságok nyomán végrehajtott kiigazításairól lesz szó. Emellett pél- dákon keresztül felvillantom a korpusz ikonográfiai elemzésének nehézségeit, de lehetőségeit is. Végezetül rövid kommentárokkal közreadom a munka eddigi kvantitatív eredményeit, ami a szobrok regionális és időbeli elterjedését, főbb típusaikat, elhelyezkedésük jellegét, kompo- zíciós keretüket, legvégül pedig ikonográfiai típusaikat és jegyeiket illeti.

A gyűjtés céljai és módszere

Az elsődleges cél a Magyarország határain belül található, Nepomuki Szent Jánost ábrázoló olyan plasztikai alkotások felkutatása, fényképes dokumentálása, amelyek közterületen vagy közösségi térben állnak, legyenek nagyobb szoborkompozíciók fő- vagy mellékalakjai, ma- gukban álló figurák szabadon álló posztamensen, baldachin- vagy fülkeházban, hídon, kerítés- falon, kapuoszlopon, épületszobrok vagy beltéri oltár- és díszszobrok. Miután az ország be- utazása már önmagában is kihívást jelent, a gyűjtés alapfeladatainak meghatározásakor pusztán azt tűztem ki, hogy 1) a korábban publikált alkotások meglétét vagy időközbeni pusztulásukat regisztráljam; 2) a szemmel is észrevételezhető külső jegyeiket leíró, földrajzi koordinátáikat tartalmazó nyerslista minél teljesebb legyen; 3) dokumentációs céllal fényképek készüljenek róluk, fontosabb topográfiai és ikonográfiai jegyeikről. És ami a legfontosabb: a tudásmonopó- lium erődfalait meggyengítve mindezt közkincsként az interneten is közzétegyem.

Ennek megfelelően a szobrok adatai mindenki számára elérhetőek, nyerslistájuk koordiná- tákkal és rövid leírásokkal egy folyamatosan frissített Wikipédia-lapon található.1 A nyerslista típusokkal, ikonográfiai jegyekkel és más adatokkal kiegészített Excel-táblázata, ahogy a Ne- pomuki-kultusz emlékeit vizualizáló Google-térkép, szintén nyilvános. A fényképek száma 2022 márciusában meghaladta a 12 ezret; ezek a Wikimedia Commonson találhatóak meg megyei és települési bontásban, és közkincsként szabadon felhasználhatóak. A felsoroltak in- ternetes elérései a lábjegyzetben megadott Wikipédia-oldalon mind megtalálhatóak.

Egyetlen korlátozó szempontot alkalmaztam a gyűjtőkör meghatározásakor: a helyhez nem köthető, jellemzően több példányban előállított kisplasztikai művek körére egyáltalán nem terjed ki a munka. Ezen túlmenően azonban a 2020-ban felavatott, fröccsöntött nagyesz- tergári Nepomuki vagy az ugyanabban az évben a bogyiszlói Sió-hajózsilip üzemi területére állított naiv faszobor éppen olyan fontos, mint legrégebbi fennmaradt barokk Szent Jánosunk az 1701-ben emelt soproni Szentháromság-oszlop délnyugati oldalán. Ezzel azt is mondom, hogy a közgyűjteményekben, egyházi vagy önkormányzati raktárakban őrzött alkotások szin- tén fontosak, de ezek számbavétele egy következő munkafázis feladata lesz.

A gyűjtéshez a kiindulási alapot a meglévő műemlékvédelmi lajstromok, művészettörténe- ti és néprajzi tanulmányok információinak felkutatása szolgáltatta. Álljon itt néhány adat, ér- zékeltetendő a Nepomuki Szent János-szobrok korábbi inventáriumokból ismert nagyságrend- jét. Aggházy Mária 1959-ben megjelent barokk szobrászati monográfiájának adattári részében 239 – bontásban 170 kültéri és 69 beltéri – szobrot említett a mai magyar országhatárokon be- lülről.2 Tüskés Gábor és Knapp Éva 1984-es előzményekre visszatekintő, 1988-ban publikált áttekintésükben pedig kb. 160 hazai kültéri Nepomuki Szent János-szoborról adtak számot.3 A műemlékvédelmi fronton sem volt sokkal jobb a helyzet. Jóllehet, 1991-ben az Országos Műemléki Felügyelőség megbízásából megindult egy országos Nepomuki-topográfia elkészí- tése, a program még kibontakozása előtt megszakadt. A műemlék-felügyeleti archívum alap- ján összeállított, Varga Zoltán Zsolt által rendelkezésemre bocsátott, 332 tételes „Nepomu- ki-napló” azonban további értékes adalékokkal és fogódzókkal szolgált a munkához. Az ismert publikációk és kéziratos források feltárásával és kiegészítő internetes keresésekkel 2020 szep- temberében, a gyűjtés megkezdésekor egy 589 szoborból álló lajstrom állt rendelkezésemre, hozzávetőleges koordinátákkal. Ezt követően mi sem volt egyszerűbb, mint ezeket a pontokat térképre vinni, a szobrokat pedig módszeresen felkeresni és dokumentálni.

Az elmúlt másfél év tapasztalatait summázva megállapítható, hogy Nepomuki Szent Já- nos-szobraink jelentős hányada „rejtőzködik”. Három hónapnyi munka elteltével, 2020. no- vember végéig – jellemzően kistelepüléseken – 32 olyan szoborba botlottam bele, amelyekről korábban nem tudtam, és amelyekről fellelésük után sem találtam érdemi információt (köz- tük nem egy 18. századi, több szempontból kiemelkedő alkotást, mint például Koroncón). Fordulóponthoz érkeztem a gyűjtésben, ami a módszer felülvizsgálatára ösztönzött, egy- szersmind eredeti célkitűzéseim horizontját is kitágította. Nem elégedhettem meg többé egy összegereblyézett nyerslista térképpontjainak célirányos felkeresésével. Útjaim során lehető- ség szerint minél több, hagyományosan római katolikus kistelepülést kell egymásra fűznöm, körbejárnom a tipikusnak mondható előfordulási helyeket, kérdezősködnöm a falu és a kör- nyék szobrai felől. Új tüskék kerültek a virtuális térképre, Nepomuki Szent Jánosnak szentelt templomok és kápolnák, az ország Szent János utcái és terei, János-hegyek és -szőlőhegyek stb. A munka eredményeként előállt ma ismert számadatok visszaigazolják a gyűjtési módszer kiigazítását. Ma már 794 Nepomuki Szent János-szoborról tudok, tehát az esetek mintegy 30%-ában olyan alkotásról van szó, amelynek említését sem nyomtatott, sem internetes forrá- sokban nem találtam korábban.

1. térkép. Nepomuki Szent János-szobrok Magyarországon 2020–2022-ben.4

A módszer kiszélesítése azonban egyfelől azzal jár, hogy a gyűjtés nem zárható le megnyugta- tóan, amíg a területi lefedettség 80-90%-ban nem teljesül. Másfelől a gyűjtőkör sem szűkíthető csupán a szobrokra, a Nepomuki Szent János-kultusz valamennyi megjelenési formájára fi- gyelemmel kell lennem. Ennek eredményeként egy ideje gyűjtöm és szabadon hozzáférhetően dokumentálom az ikonográfiai szkéma más hordozóit is, bár kétségtelenül szerényebb eredmé- nyekkel: képoszlopokat (3 db); domborműveket (34 db); oltárképeket és festményeket (57 db); templomi zászlókat (2 db); üvegablakokat (4 db); a sugárkévébe vont romlatlan nyelv megje- lenési formáit (11 db) stb. Személyes célkitűzésem a hazai Nepomuki Szent János-ikonográfia átfogó tipologizálása, a szükséges kitekintésekkel és kapcsolódási pontokkal a fent elősorolt más megjelenési formákra és természetesen a Kárpát-medencei, valamint a nemzetközi anyag- ra. Ez azonban még a messzi távlat: a befejezendő gyűjtés és a nemzetközi adatok felkutatása mellett további konzultációk állnak előttem szakemberekkel a művészettörténeti stílus, a kle- rikusi viseletdarabok, a kőzetanyag stb. megbízható felvételezésében.

De ne szaladjunk ennyire előre, már most látni, hogy az utunkba kerülő nehézségek szá- ma e részfeladatok nélkül sem alábecsülendő! Elsősorban is jószerével csak azt tudjuk, amit ma látunk. Visszautalva írásom címére, minden tekintetben pillanatfelvételről van tehát szó. Egy diakron vizsgálat iránti igény számos nehézséget hordoz magában, a felgyülemlett anyag ugyanakkor kezünkbe adhat néhány kulcsot történeti következtetések felvetésére is. Számí- tásba véve az anyag romlandó természetét és a szobrok viharos történetét, továbbá fenntartva a csapongás jogát, álljon itt néhány dilemma, egyszersmind néhány megnyíló lehetőség is az összegyűjtött anyag ikonográfiai elemzését illetően.

A korpusz elemzésének nehézségei és lehetőségei

A 2020 ősze óta folyó gyűjtés nyomán az ismert Nepomuki Szent János-szobrok mennyisége tetemesen megnövekedett. A kiszállások részletes adatfelvételének, fényképes dokumentálás- nak köszönhetően ennél is jelentősebb azonban a minőségi előrelépés. Az internetes kor előtti áttekintések a terjedelmi korlátok miatt a szobrok külső jegyeiről csak kevés információval szolgáltak, a szoborleírások jellemzően szűkszavú „gyenge/jó munka” vagy „papi ruhában, kezében halotti kereszttel” kitételekre szorítkoztak. Azt is számításba kell vennünk, hogy a korábbi országos összefoglalások szerzői jobbára szakirodalmi és kéziratos említésekből ismerték a szobrok nagy részét, és külső jegyeikről eleve keveset tudtak.5 Nem véletlen, hogy a korábban lajstromozott alkotások némelyike valójában nem szobor (pl. Kenderes-Bánhal- ma domborműves emlékoszlopa, az említett forrásokban bizonytalan „Heves megyei Kakát” helyjelöléssel), vagy a rendelkezésre álló, szemcsés archív felvételek alapján tévesen azonosí- tották Nepomuki Szent Jánosként (pl. Fehértó római katolikus templomának főoltárán). Ma el- mondhatjuk, hogy mindahány szobor jól dokumentált, ismerjük helyszínüket, környezetüket, ikonográfiai részleteiket, és ez számos megközelítésű feldolgozáshoz, szintézishez nyújthat megbízható forrásanyagot. (Vö. Liszka 2021a, 5)

Számot kell azonban vetnünk azzal, hogy a köztéri szoborállomány akár egy-két emberöltő alatt is gyökeresen megváltozhat. Akárhol áll is meg a jelenlegi gyűjtés, valahai Nepomuki Szent János-szobrainknak csupán töredékét vagyunk képesek felmérni. Ennek illusztrálására érdemes átlapozni az éppen hét évtizeddel ezelőtt szerkesztett Nógrád megye műemlékei adata- it. (Dercsényi 1954) A kötet 21 kültéri Nepomuki Szent János-szobrot ismertetett a megyéből; ebből a mai napig 11 szobor maradt fenn, a többi 10 külső jegyeiről, sorsáról csupán hézagos információink vannak, csak azt látjuk, hogy 6 esetben újszerű öntvényekkel váltották fel a vél- hetően elpusztult alkotásokat.6 Bár az elveszett szobrok állításának idejéről és körülményeiről, elhelyezkedéséről lehetnek adataink, és ezeknek helyet is kell kapniuk diakron áttekintések- ben, ezek a szobrok azonban egy részletes ikonográfiai szempontú elemzés céljaira elvesztek.

1. kép. Szakály Nepomuki Szent János-szobra 2021 februárjában, majd a rekonstrukció után, júliusban. (Terbócs Attila felv., 2021)

Másodsorban számot kell vetnünk azzal is, hogy a ma is álló, és most részleteikben dokumen- tált alkotások szobortörténeti aspektusa továbbra is homályban marad. Évszázados szobraink eredeti kiviteléről, korábbi állapotairól, külső jegyeinek változásáról vajmi keveset tudunk. A munka elején és írásom bevezetőjében még líraian a Nepomuki-figurák változatosságának okain tűnődtem, ábrándosan a képfaragók Jánoskához fűződő személyes kapcsolódását sejt- ve a háttérben. Ma már világosabban látom, hogy az okok nem az elsődleges szoboralko- tás körülményeiben keresendők, hanem a szobrok történetében rejlenek: a faragótudásban, gyakorlottságban eleve megmutatkozó különbségeket tovább heterogenizálták a valamennyi szobor sorsául jutó fel- és megújítások, rekonstrukciók. Ezek során – az utókor mestereinek hozzáértésétől függően – artikuláltabbá vagy éppen elnagyoltabbá vált egy-egy szobor, de mindenképpen mássá, mint előtte volt. Ennek illusztrálására hozom ide a szakályi Nepomuki Szent János-szobor példáját, amelyet 2021 tavaszán rekonstruáltak. Pár hónappal korábban a Rákóczi és Széchenyi utcák találkozásánál még egy anyagában és színeiben laikus festésű, pótolt fejű, attribútumait vesztett provinciális szobrot láthattam. 2021-ben sem archív felvételt, sem élő emlékezetet nem lehetett a rekonstrukció szolgálatába állítani, így a kőszobrász-resta- urátor Varga Zoltán Zsolt az anyag és a tapadásnyomok feltárását követően, a karok és a fej tartását rekonstruálva földrajzilag közeli analógiát keresett. Végül Alap korban is megfelelő Nepomuki Szent János-szobrából kiindulva rekonstruálta vagy alkotta újra a szakályi szobor ikonográfiáját (1. kép).7 Pár sorral feljebb még azt írtam, hogy jószerével csak azt tudjuk, amit látunk. Máris korrigálnom kell magam: gyakran azt sem tudjuk, mi az, amit látunk. A szakályi szobor közelmúltbeli vagy mai összképének ismerete nem könnyíti meg elhelyezését a Ne- pomuki-emlékek idővonalán és tipológiai térképén. A feltehetően a 19. század első felében faragott figura életének első másfél évszázadáról, a szobor elsődleges külső jegyeiről tovább- ra sincsenek információink. Egyetlen katona a Nepomuki-szobrok armadájából, de szobraink legtöbbje hasonló megújításokon eshetett át a múltban. Ezek során változhatott a figura egy- egy részlete, öltözetdarabja, attribútuma, vagy amint láttuk, lényegében a szobor egésze is.

2. kép. Kisszékely, Sóskút és Zalaszántó pótolt fejű Nepomuki Szent János-szobrai. (Terbócs Attila felv., 2021)

Megesik persze, hogy a szobor egyes részei stílusukban és kidolgozottságukban harsányan elütnek a figura többi részétől, és kétségek nélkül állapíthatjuk meg a múltbeli beavatkozás té- nyét. A figura tömegéből kiemelkedő, gyakran csapolással rögzített fej és a kézben tartott attri- bútumok a szobrok legsérülékenyebb részei. Akár néprajzi szempontból is érdekes téma lehet a barokkban gyökerező kompozíciós hagyományokra támaszkodó, mívesebb kidolgozottságú, de fejük vesztett szobrok „rekonstrukciója” a képzetlenebb utódok, önkéntes mesterek által. Eminens példák lehetnek itt a kisszékelyi, sóskúti és zalaszántói szobrok. (2. kép) Az esetek többségében ilyenkor legalább nyugtázhatjuk a szobor rongált állapotát, de az összegyűjtött korpusz segítségével talán arra is nyílhat esély, hogy a valószínű kiindulási állapotokat visz- szakövetkeztessük. Az iharosberényi körforgalomban álló Nepomuki Szent János például egy különös növényt ölel magához. (3. kép) A Nepomuki-ikonográfia ismeretében arra következ- tethetünk, hogy a szobor egy korábbi állapotában a szent által mellkasára ölelt, pálmaágba ágyazott feszület kiemelkedő részei letörhettek, elmállhattak, és a rekonstrukciót végző mester a pálmalevelek maradványait egészítette ki a ma látható megoldásra.

3. kép. Iharosberény Nepomuki Szent János-szobra, kezében az ikonográfiában szokatlan növénnyel. (Terbócs Attila felv., 2021)

Kacérkodhatunk tehát a lehetőséggel, hogy szobraink korábbi állapotaira, egyes részleteire a teljes korpusz elemzésével rávilágíthatunk. Így például tisztábban látjuk a szobrok egyes ikonográfiai jegyeit, a figurák gesztusait, attribútumait, a szent öltözetét, feltárhatjuk kapcso- lódási pontjaikat és helyüket a hagyomány egészében, megvizsgálhatjuk, hogy ezek körében vannak-e korjelölő elemek. A hosszú, akár a karing alsó szegélyén is túlnyúló stóla például az 1810-es években jelent meg a Nepomuki-szobrok öltözetében, ami nemcsak a keltezésben, hanem az újrakeltezésben is segíthet: több szobor esetében stíluskritikai alapon is megkérdő- jelezhető a forrásokból ismert kora 18. századi keletkezési idő, és gyanúnkat e szobrok stólája erősítheti (fertőrákosi ispotály, Dömös, Vácszentlászló stb.). Mintegy tucatnyi Nepomuki-fi- gura keze ügyében könyvet látunk (felteszem, a bibliát). Most már látjuk, hogy csaknem va- lamennyi ilyen szobor a 19. század második felében készült, és a 20. századra ki is kopott a Nepomuki-ikonográfiából ez az elem. Az ezredfordulón azonban ismét megjelent mint az ikonográfiai program része, olyannyira, hogy a hányatott sorsú, 1760 körül faragott soponyai szobor kezébe 2021-es rekonstruálásakor már egy könyv került. Az összegyűjtött egykorú anyag analógiás vizsgálata (Érd, Kerepes, Nagykáta stb.) és a torzóról készült képek megerő- sítik, hogy a hajadonfőtt álló figura eredetileg inkább birétumát tartotta a kezében.

4. kép. A Máriahegyi-figurák egyike Emődön. (Terbócs Attila felv., 2022)

Immár bizonyossággal korrigálható általános vélekedés, hogy az ujját szájához emelve hallgatásra intő, a gyónási titok szentségére emlékeztető szent gesztusa széles körben elterjedt ikonográfiai elem lenne Nepomuki-figuráinkon. Noha a Schweigegestus már a 17. század vé- gén megjelent metszeteken és festményeken, úgy tűnik, a szobrok körében sokáig jobbára csak az ikonográfiai programot kiegészítő angyalfigurákhoz kötődött. Magyarországról 30, döntően 18. századi szobrot ismerünk, amelyen a szent figuráját kísérő (egyik) angyal szájához emeli kezét. Nepomuki Jánosnál szórványos előzmények után azonban csak a 19. század közepétől láthatjuk vissza-visszatérően ezt a gesztust, amely a jelek szerint az 1920-as évekre ki is kopott az ikonográfiából.9 Eddig az időszakig is mindössze 28 hallgatásra intő Nepomukit ismerünk (azaz a szobrok 3,5%-áról van szó). A hazai anyag alapján ez a típus tehát korántsem általános, hanem leginkább a 19. század második feléhez köthető ikonográfiai kezdeményezésnek te- kinthető, azzal a megjegyzéssel, hogy a narratíva végül is hatott: a 20. század végétől szór- ványosan ismét felbukkant a hallgatásra intés motívuma, és csak az elmúlt három évtizedben tudomásom szerint 14 ilyen szobor készült az országban. Ezen a ponton szintén lehetőségünk nyílik a hallgatásra intő hidegségi, kámi, répcevisi, sopronhorpácsi és velencei Szent Jánosok korának felülvizsgálatára, amennyiben más külső jegyeik is kétséget támasztanak a szobrok 18. századi keltezése, csorbítatlan eredetisége körül.10

Már korábban felmerült annak lehetősége, hogy Selyeb, Sajólád és Tibolddaróc csaknem azonos ikonográfiájú, kétágú pillértörzsön álló szoborkompozíciói, vagy a halotti kereszt körül felbukkanó angyalfejekkel összekombinált hevesi-borsodi Nepomuki-kompozíciók egyazon al- kotóhoz vagy műhelyhez kapcsolhatók. (Vö. Varga 1994) A mostani gyűjtéssel az azonos típusok elterjedési útjainak tucatjai térképezhetőek fel. Határozott lehetőség nyílik arra, hogy ikonográfi- ai és stíluskritikai alapon kiterjeszthessük a 18–19. századok fordulóján alkotó pécsi Buck József dél-dunántúli Nepomuki-szobrainak körét. Látjuk, hogy a bécsi Salm’sche Erzgießerei vasönt- vényének még ma is féltucatnyi képviselője áll Magyarországon. Vizsgálatra érdemes kérdés lehet az ezredforduló szoborrekonstrukciós erőfeszítéseinek nyomán elszaporodó másolatok kérdése: az 1810-ben emelt fehérgyarmati szobor másolatai csaknem két évszázaddal később, az 1990-es rekonstrukció után felbukkantak a távoli Békásmegyeren és Varsádon; a 2000-ben rekonstruált felsőzsolcai szobor replikái Miskolcon és Szombathelyen; stb. A Nepomuki-ábrá- zolások üdítően változatos összképét homogenizáló jelenségekről szólva különösen az ún. Má- riahegyi-öntvények történetének feltárása lenne tanulságos. Ifj. Máriahegyi János (1925–2001) feltehetően a klasszicizáló késő barokk stílusú abasári szoborból és ennek a rákövetkező évtize- dekben faragott változataiból (Békésszentandrás, Fadd, Kiskunhalas stb.) kiindulva alkothatta meg az 1960-as években Nepomuki Szent János új figuráját, a sematikus kompozíciójú, statikus, derűs, a halotti kereszt hangsúlyvesztésével megformált szobrot (4. kép). Ez a figura műkő vagy gipszöntvényként (helyenként öntöttvasként) az azóta eltelt évtizedekben jelenlegi ismereteink szerint harminc magyarországi településen jelent meg, s gyakran művészeti szempontból érté- kes, műemlékileg védett, egyedi szobrokat váltott le vagy pótolt (Hasznos, Jászapáti, Káptalanfa, Karancskeszi, Magyarnándor, Rimóc, Sári stb.).
A téma korábbi feldolgozásai rendre kiemeltek egy-egy jól ismert, párhuzam nélkülinek tar- tott Nepomuki-emléket, mint a grandiózus mosonmagyaróvári Nepomuki Szent János-oszlo- pot (1744), a vízbe ölés jelenetét ábrázoló pápai szobrot (1753) vagy az enyészettől mentes nyelv felajánlását megkomponáló fegyvernek-szapárfalui szoborcsoportot (1775). A magyar- óvári oszlop valóban a legmonumentálisabb Nepomuki-emlékünk, de most már tudjuk, hogy ikonográfiai szempontból a főalak közvetlen kapcsolódási pontjai találhatóak például a köze- li Rajkán vagy Bakonyszombathelyen. A vértanúhalál pápai ábrázolása sem áll többé magá- nyosan Nepomuki-térképünkön: a kéthelyi templom mellékoltárán szintén a vízbe ölés előtti pillanatokat megragadó szoborkompozíció látható (7. kép), és számosak a prágai kanonok Moldvába vetésének domborműves ábrázolásai. A fegyverneki nyelvfelajánlás is szélesebb értelmezési kontextust kaphat. Egyazon adattömegben látjuk szórványos párhuzamait, mint a Mária Szeplőtelen Szívének a nyelvét felajánló Nepomuki fertőszéplaki alakját, a saját nyel- vét a kezében tartó Nepomuki szintén fertőszéplaki és jákfai figuráit, a Baks és Mindszent között közlekedő Tisza-komp hasonló, csemperagasztóból készült domborművét, valamint a szent nyelvet felmutató, Nepomuki Jánost övező angyalfigurákat. Nem is beszélve a Mária-kul- tusz egyéb kapcsolódási pontjairól: a máriás pajzsot11 tartó Szent Jánosokról (Jászberény, Rác- keve, Tihany, Tápióság stb.) és az altbunzlaui Mária-kegyképhez tett zarándoklatát megidéző ábrázolásokról (Árkipuszta, Ölbő domborművei, Mesztegnyő refektóriumi festménye stb.).

***

De ennyi talán elegendően érzékelteti az összegyűjtött korpusz ikonográfiai elemzésének nehézségeit és lehetőségeit egyaránt. A csapongó gondolatok és beszámolóm lezárásaként álljon itt néhány táblázat, különféle szempontú adatsorokkal világítva meg a gyűjtés eddigi kvantitatív eredményeit. Mélyfúró elemzésre itt és most nem kerül sor: a terjedelmi korlátok miatt nincs rá lehetőségem, de ami húsbavágóbb, a munka befejezetlensége okán nincs hozzá bátorságom sem. Jóllehet, a gyűjtés további jövőbeni eredményei lényegileg talán nem változ- tatnak az adatok mögött alakuló képen, a kép azonban még csak most alakul (e korai gondo- latkísérletek olvashatóak az előző oldalakon), és még fontos hangsúlymódosulásokkal járhat a korpusz bővülése vagy az elemek közötti kapcsolatok intenzívebb elemzése.

Előzetes kvantitatív eredmények és tipológiai kísérlet

Az itt sorakozó táblázatok kapcsán fontos ismét emlékeztetnem a pillanatfelvétel jellegre: bár idősorokat jelenítek meg, azok kizárólag a ma is álló szobrokat összegzik. Fontos jeleznem azt is, hogy a kültéri szobrok 22%-ának, a beltéri szobrok 50%-ának ismeretlen vagy bizonytalan keltezése nem teszi lehetővé, hogy adataik ezekben az idősorokban megjelenjenek. A továb- bi vizsgálatok remélhetőleg legalább részben ki fogják küszöbölni ezeket az egyenetlensége- ket. A különféle típusok időbeli alakulásának megragadására 1729-et, Nepomuki János szentté avatásának évét vettem kiindulásnak, és innen fél évszázados idősávokkal mutatom be az ada- tokat. Ettől csak egy ponton tértem el, a 20. században, hogy az ötvenéves periódusok egyike a szoborállítási kedvben is változást hozó politikai környezettel átfedésben legyen (1940–1989).12

A kultusz terjedése • A Nepomuki Szent János-szobrok tér- és időbeli alakulásának képe (1. táblázat) részben visszaigazolja az 1988-as eredményeket (Tüskés–Knapp 1988, 331–333), azzal a különbséggel, hogy pontosabb ismereteink vannak az 1850 után állított, és általában a dél-dunántúli, valamint a dél-alföldi Nepomuki-szobrok köréről. Jól látható, hogy a köztéri kultusz már az 1729-es szentté avatást megelőzően is elérte a mai Magyarország területét, külö- nösen a Nyugat- és Észak-Dunántúlt, valamint Közép-Magyarországot. Észak-Magyarország hegységi peremvidékét és a Tiszántúlt kivéve mindenesetre az ország valamennyi területén megjelentek az első Nepomuki Szent János-szobrok. Ezt a szentté avatás utáni fél évszázadban a kultusz erőteljes felívelése követte, a legtöbb új szobrot a Nyugat-Dunántúlon és Közép-Ma- gyarországon látjuk ebből a korszakból. Az 1780 és 1829 közötti öt évtizedben állították fel ma is meglévő kültéri szobraink csaknem egynegyedét, elsősorban a dél- és közép-dunántúli, valamint az észak-alföldi régiókban. Az 1830-as évektől az új szobrok száma ugyan jelentősen visszaesett, a korábbiak felét sem érte el, de a szoborállítási kedv országos viszonylatban a 20. század közepéig nem enyészett el.

1. táblázat. A magyarországi Nepomuki Szent János-szobrok regionális elterjedésének időbeli alakulása Itt és a következő táblázatokban az ismeretlen keltezésű szobrok csak az összesített számadatokban jelennek meg

Mielőtt azonban elhamarkodott következtetéseket vonnánk le a puszta számadatok és nagy- ságrendek alapján, nézzünk egy kicsit a számok mélyére, hogy pontosabban megállapíthassuk a szoborállításban jelentkező kultuszterjedés irányát és dinamikáját, a kultuszközpont eltoló- dását a nyugati peremvidékről a mai Magyarország központi, majd északabbi területeire (2. táblázat).14 Ehhez a vizsgálathoz az egymást követő évtizedekben régiónként állított új szobrok számát, pontosabban az idősorban jelentkező egyenetlenségek kiszűrésére ezek háromelemes, súlyozott mozgóátlagát vettem figyelembe. Végül, hogy a különböző nagyságú régiók adatai összehasonlíthatóak legyenek, egységesen 10 000 km²-re vetítettem ki az így nyert számokat.

Tüskés és Knapp megállapítása szerint az új szobrok száma 1730 után időlegesen visz- szaesett, és az 1750 és 1780 közötti időszakra tették a kultusz felvirágzását, a kultusz első csúcspontjának elérését, majd a 19. század első felére második csúcspontját. (Tüskés–Knapp 1988, 332) A fenti adatok segítségével most ennél árnyaltabban tárhatjuk fel a kultuszterjedés természetét, ami az új szobrok emelését illeti. Országos fókusszal azt látjuk, hogy a Nepomuki Szent János-kultusz 1730 után nemhogy visszaesett, hanem éppenséggel fokozatosan az 1750- es évekre bontakozott ki, és virágkora csak az 1810-es évek után áldozott le. A korszak elején a Nyugat-Dunántúl bizonyult a kultuszközpontnak, ahol már az 1720-as évektől nagy számban állítottak szobrokat. Ez a szoborállítási kedv kisebb ingadozásokkal az 1780-as évekig meg is maradt, ezt követően az újonnan állított szobrok száma nagyjából a felére esett vissza és tartott ki ezen a szinten az 1830-as évekig. Az 1750-es évekre azonban az ország középső területe vette át az elsődleges kultuszközpont szerepét, ahol a nyugat-magyarországihoz képest is ki- ugró arányban indult meg az új szobrok állítása. Nyugat-Magyarországhoz hasonlóan itt is az 1780-as évekig tartott ki a kultusz virágkora, és amilyen lendülettel kibontakozott, ugyanazzal az irammal az 1800-as évekre alá is hanyatlott a szoborállítási kedv.

2. táblázat. A Nepomuki Szent János-szobor-állítások évtizedenkénti súlyozott mozgóátlaga régiónként, 10 000 km²-re vetítve

A 18. század végére tehát már a nyugat-dunántúli és a közép-magyarországi kultuszköz- pontok virágkora is leáldozott, ezzel párhuzamosan azonban újabb területeket is meghódított a kultusz. Az Észak-Dunántúlon már az 1730-as–1740-es években felívelt a kultusz, erőtelje- sen kibontakozni azonban sem ekkor, sem később nem tudott. A közép-dunántúli vidékeken az 1750-es évekre ugrott meg a szoborállítások száma, jóllehet, jócskán elmaradva a kultusz- központokéitól, és hozzávetőlegesen ezen a szinten is maradt az 1810-es évekig. Hasonló mutatókkal élte virágkorát a Dél-Dunántúl az 1790-es évektől az 1810-es évekig. Ennél látvá- nyosabb volt a kultusz terjedése a középső országrésztől keletebbre fekvő vidékeken. A Hont és Heves vármegyék közötti hegyvidéken és az észak-alföldi területeken az 1760-as években ugrott meg az új szobrok száma. Bár a kultuszközpontok mutatóit nem érték el, sőt, a hegy- vidéki területeken az 1790-es évek után némileg vissza is esett az új szobrok száma, az 1800- as évekre az Észak-Alföld lett a szoborállítások fő színtere a mai Magyarország területén. Az 1820-as évekre azonban itt is alábbhagyott a lendület, a Hont–Hevesi-hegyvidék viszont a korábbi évtizedekéhez képest visszafogottnak számító mutatókkal egészen az 1840-es éve- kig maradt a legfontosabb kultuszhordozó vidék. Észak-Magyarország keleti vidéke és a Dél- Alföld sem addig, sem a későbbiekben nem mutattak felzárkózást az ország többi régiójához képest, a református többségű Tiszántúlról pedig bízvást elmondhatjuk, hogy a Nepomuki Szent János-kultusz jóformán érintetlenül hagyta.

Némi revízióra szorul az a megállapítás is, hogy a kultusz a 19. század közepétől hanyatlott volna. (Tüskés–Knapp 1988, 332, 334) Ezzel szemben ma azt állapíthatjuk meg, hogy a vi- rágkor valóban véget ért ugyan, a szoborállítások száma országosan már az 1830-as években a korábbi felére, majd harmadára esett vissza, de az 1840-es évektől az 1910-es évekig ezen a szinten is maradt, és tartósan, számottevő ingadozások nélkül 10–18 volt az évtizedenként országosan állított szobrok simított átlaga. Ezúttal a regionális különbségek nem ragadhatóak meg könnyen, nem voltak többé egyértelműen kiemelhető kultuszhordozó területek, a relatíve kis mutatók a következtetések terén is óvatosságra intenek. Csak annyit látunk, hogy a hont– hevesi, közép-magyarországi és nyugat-dunántúli régiók egészen az 1930-as évekig a kultusz legfontosabb területei maradtak, de a korábbiaktól értelemszerűen elmaradó mutatókkal.
Meglepetésnek számíthat, hogy az önkényuralmi korszak lezárulását követően, 1990-től kezdve mekkora, már-már a 18–19. századi virágzást megidéző számban születnek új Nepo- muki Szent János-szobrok. Érdemes volna elvégezni ezeknek a szoborállításoknak, az esetle- ges előtörténeteknek (korábbi szobor pótlása, első szobor a településen stb.) és a kultusz körüli közösségi-társadalmi-funkcionális hangsúlyok megváltozásának a közelebbi vizsgálatát.15

Természetesen a fentiekben csupán egy elnagyolt és némiképp önkényes táji felosztás alapján tekintettem át a szobrok terjedésének időbeli alakulását. Több más szempontú, példá- ul az egyházmegyéket figyelembe vevő felosztás, területi adatok helyett a településsűrűségre fókuszáló számítási eljárás is lehetséges, az adott régiókon belül elkülöníthetőek a kultusz gócpontjai stb. Hitem szerint mindenesetre már ez az egyszerűsített átnézet is szolgált tanulsá- gokkal korábbi ismereteinkhez képest.

Szobor- és elhelyezkedéstípusok • Ami a Nepomuki Szent János-szobrok főbb típusait illeti (3. táblázat), látható, hogy a kültéri szobrok 85%-a úti szobor. Az úti szobrokról: szívesen veszem használatba ismét Aggházy Mária egyszerű, mégis megfelelő distinkciókat tartalmazó szóhasználatát a közterületeket díszítő szobrokra, amelyek közé a monumentálisabb alkotáso- kat is besorolta, nem csupán a magányos szoborfigurákat.16 Miután úti, azaz a föld színén álló, gyalogosan minden akadály nélkül megközelíthető, szabadon álló szobrokról van szó, a kife- jezés értelemszerűen nem foglalja magában a különféle funkciójú épületekhez, építményekhez kötődő szobordíszeket (a táblázatban is elkülönített épület-, híd-, sír- stb. szobrokat).

3. táblázat. A magyarországi Nepomuki Szent János-szobrok főbb típusainak időbeli alakulása

Az úti szobrok viszonylagos hegemóniáját csupán a kultusz elején, a 18. században bontották meg az akkor még nagyobb számban készült épületszobrok, elsősorban templomok és pol- gári lakóházak díszítőelemei. További jellemzője a kultusz korai szakaszának, hogy a Nepo- muki-figurák gyakran tűntek fel nagyobb emlékművek mellékalakjaiként, több más kőszent társaságában. 13 Szentháromság-oszlop és 4 Mária-emlék áll ma is az országban, amelyeken felismerhetjük János alakját. Elhelyezése ezeken az emlékeken szervesen illeszkedik a kora- beli kultuszba, leggyakrabban pestis- vagy más népi védőszentek társaságában láthatjuk őt. Sajátosabb helyzet, amikor Nepomuki János kálváriajelenet szereplője: Bátaszéken, Geresd- lakon, Nagykanizsán és Bagolán szobra vagy magasdomborműves alakja egy-egy kőkereszt szárában kialakított fülkécskében áll, ahova jellemzően Mária kerül, Berzencén pedig egy Golgota-szoborcsoportban látjuk őt a megfeszített Krisztus jobbján.

Elsősorban a 18–19. századi kultusz részeként látjuk alakját hidakat (24), kerítéseket, ka- puoszlopokat és lépcsőkorlátokat (17), kutakat (5) és sírokat (4) díszítő szoborként, de a kül- téri szobrok döntő többsége, 82%-a magában álló úti szobor. Tüskés és Knapp elgondolásá- tól eltérően úgy vélem, hogy a szobornak védelmet nyújtó kisebb-nagyobb építmények nem alkotnak külön főtípust („fülkeszobor” stb.), csupán az úti (és egyéb) szobrok altípusaiként értelmezhetőek. Az eső ellen óvó tető, a több oldalán nyitott baldachinház, a zártabb, csupán elölről nyitott fülkeház a megrendelő vagy a közösség gondoskodásának és anyagi lehetősége- inek a jelei, amelyekben úti szobraikat részeltették.17

A szobrok elhelyezkedésére vetve egy pillantást (4. táblázat), ismét emlékeztetnem kell felmérésem pillanatfelvétel jellegére: a legritkább esetben fordul elő, hogy egy szobor törté- nete során mindvégig elsődleges állítási helyén maradjon, így e tekintetben az idősorok több- szörözött óvatossággal kezelendőek. Csak az elmúlt két évben lehettem tanúja a bakonybéli, battonyai, jászberény-pelyhesparti, soproni Halász utcai, tiszabői és várpalotai szobrok át- vagy visszahelyezésének, a tervek szerint az épp restaurálás alatt álló tokaji és türjei szobrokat is a korábbitól eltérő helyen fogják újra felállítani (templom mellől vízközelbe, illetve kocsma mellől templomhoz).

4. táblázat. A magyarországi kültéri Nepomuki Szent János-szobrok elhelyezkedéstípusainak időbeli alakulása

Az elhelyezkedéstípusok mindenesetre csak részben igazolják vissza a kultuszteremtő hátte- ret: az önálló Nepomuki Szent János-szobroknak csupán 27,3%-a található víz mellett (hídon, híd mellett, révnél vagy vízparton), 32,2%-ukat út mentén vagy utak találkozásánál helyezték el, míg 33,5%-uk templomkertben vagy templom mellett áll.

Ikonográfiai típusok • A Nepomuki-szobrok ikonográfiai típusaihoz közelítve először a kom- pozíciós keretet veszem szemügyre, vizsgálva egyfelől a figurákat, akikkel Szent János együtt jelenik meg a kompozícióban (5. táblázat), másfelől pedig a szent testhelyzetét (6. táblázat). Elsősorban a kultusz első évszázadában látjuk Nepomuki Szent János ábrázolását gyermekan- gyalokkal, majd az ilyen kompozíciók tétova megújulását 1990 után. Az esetek többségében az angyalok nem állnak interakcióban a kompozíció főalakjával, Nepomuki Szent Jánossal. Egyfelől környezetükkel jelzik – felhőn ülnek, felhőgomolyagból bukkannak elő –, hogy Ne- pomuki János már a mennybe emeltetett, másfelől az ikonográfiai üzenetet erősítik a kezükben tartott attribútumokkal (nyelv, lakat, kulcs stb.) vagy gesztusukkal (a száj elé tett ujj stb.). Mégis számottevő azoknak a kompozícióknak a részaránya, amelyeknek az angyalok (vagy angyalfejek) nagyon is aktív részesei. Ezekről a János mennybevétele, megdicsőülése altípus- ba tartozó szobrokról (XII.1.) a későbbiekben még lesz szó. Itt most csak annyit jegyeznék meg, hogy a térdelő Nepomuki János alakját jellemzően a mennybe emelés, a megdicsőülés pillanataiban láthatjuk, de ez a pozitúra jellemzi a nyelvfelajánlás ikonográfiai típusait meg- jelenítő szobrokat is, valamint a híd szélén is térdre rogyva várja a lesújtani készülő husángot a vértanúhalál pápai jelenetében.

5. táblázat. A magyarországi Nepomuki Szent János-szobrok kompozícióinak időbeli alakulása

6. táblázat. A magyarországi Nepomuki Szent János-szobrok testhelyzetének időbeli alakulása

És végül elérkeztünk az ikonográfiai típusok ismertetéséhez (7. táblázat). A szobrok köréből kilépve, vizsgálatunkba beemelve az egyéb ábrázolási formákat is, egyfajta ikonográfiai sor fűzhető fel a Nepomuki Szent János-legendárium egymást követő mozzanataira, majd a 17. századtól formálódó kultusz erre rakódó szimbolikus elemeire:

I. János születése;
II. János (templomban) prédikál;
III. János alamizsnát oszt;
IV. János a cseh királynét gyóntatja;
V. János a cseh király előtt;
VI. János zarándoklata az altbunzlaui Mária-kegyképhez;
VII. János a vértanúságra készül (feszülethez fohászkodik);
VIII. János vallatása, kínzatása;
IX. János vízbe vetése;
X. János holttestének csodás megtalálása és kiemelése;18
XI. János felravatalozása;
XII. János apoteózisa;
1. János mennybevétele, megdicsőülése;
2. A megdicsőült János attribútumaival;
XIII. János védőszentként fogadja oltalmazottjai (Csehország, szenvedők és reményke- dők stb.) hódolatát;
XIV. János csodás közbenjárásai;19
XV. János prágai sírjának jelenetei (zarándokok ájtatossága, sírgyalázók megbüntetése);
XVI. János sírjának feltárása (1719), romlatlan, elevenpiros nyelve;
XVII. János nyelvfelajánlása (Máriának);
XVIII. János diadala a jó hír ellenségei, a rágalmazók fölött;
XIX. János „vera effigies”-ábrázolásai, portréi.

5. kép. A gonosz fején (?) taposó Nepomuki Szent János szobra Pécsett. (Terbócs Attila felv., 2021)

6. kép. Az egykori fertőrákosi ispotály Nepomuki Szent János-szobra. (Terbócs Attila felv., 2021)

A fenti ikonográfiai sor jelentős része feltölthető a 17–19. századi magyarországi kegyes művészet alkotásaival, de a felkutatott szobrok 91,9%-a az attribútumaival álló, megdicsőült szentet ábrázolja (XII.2). Ezenkívül csak szórványos példák ismertek a vízbe vetés jelene- tét (IX.), a felravatalozott vértanút (XI.), János mennybevételét (XII.1) és a nyelvfelajánlást (XVII.) ábrázoló alkotásokra. Mielőtt ezek ismertetésével továbbhaladnék, pár mondat erejéig hadd reflektáljak a III. és a XVIII. típus jelenlétére (vagy éppen hiányára) a magyarorszá- gi szoborállományban. Liszka József említi a Fertőrákos egykori ispotályát jelölő Nepomu- ki-szobor kapcsán, hogy rokonítható lehet az alamizsnaosztás ikonográfiai típusával (III.). (Liszka 2021a, 6 [8. sz. jegyzet]) Nepomuki baljával mellkasára öleli a feszületet és a vér- tanúságért járó pálmaágat, vagyis a megdicsőült papot ábrázoló szobor ikonográfiai típusába (XII.2.) sorolható. Lábánál azonban egy rokkant férfi fekszik, aki baljával a szent palástjába kapaszkodik (6. kép). Meglátásom szerint ez a szobor az alamizsnaosztó Nepomuki János ikonográfiai típusába nem illeszkedik. Ahogy a főalakkal kölcsönös interakcióban nem lévő angyalok kapcsán korábban említettük, úgy itt is igaz: a rokkant pusztán az ikonográfiai prog- ram kiegészítő eleme, jelenlétével utal(hat) Nepomuki Szent János egyik attribútumára, a be- tegek gyámolítására, de a szobor ikonográfiai típusát nem változtatja meg.20 Megfontolandó lehet ugyanakkor a jelenet kapcsolása a szenvedők hódolatát fogadó, a mennyben álló János ikonográfiai típusához (XIII.). Ugyancsak Liszka a rágalmazó gonoszt legyőző Nepomuki Já- nos ikonográfiai típusának (XVIII.) tárgyalásakor a szlovákiai anyag kapcsán a szeredi szobrot ismerteti. (Liszka 2021a, 9–10) Magyarországról egyetlenegy példát sem tudok teljes bizonyossággal visszaigazolni, de a pécsi Kálvária utca 18. szám alatti ház emeleti fülkéjében álló provinciális alkotás további komparatív vizsgálatot érdemelne: a talapzatból egy majomszerű, a gótika alakos gyámköveire emlékeztető fej bontakozik ki, amelyen a feszületet tartó János bal lábával taposni látszik (5. kép).

7. kép. A vízbe vetés jelenete a kéthelyi templom egyik mellékoltárán. (Terbócs Attila felv., 2022)

8. kép. Ravatalszobor a nagyvázsonyi öregtemplomban. (Terbócs Attila felv., 2021)

Ezek után vegyük sorra röviden a magyarországi Nepomuki Szent János-szobrok főbb ikonográfiai típusait!

IX. János vízbe vetése. Két szobor ismert eddig ebből a körből: egy kültéri kompozíció Pápáról, valamint a kéthelyi római katolikus templom Angyali Üdvözlet-mellékoltárán, a reta- bulum felső részén látható szoborcsoport. (7. kép) Több további szobor posztamensén (Attala, Bátaszék, Csákánydoroszló, Hajós, Jánossomorja, Kiskundorozsma, Koroncó, Mernye, Mo- sonmagyaróvár, Nagyberki, Peresznye, Soroksár), valamint az árkipusztai kápolna oltárépít- ményén látható a vértanúhalál domborműves ábrázolása vagy annak töredékes nyoma, de az emlékek sorából kitűnik a Bánhalmán 1736-ban emelt képoszlop, amely szintén Nepomuki János Moldvába vetését ábrázolja.

XI. János felravatalozása. Templomokhoz, kápolnákhoz kötődő szobortípus, amely jellem- zően az oltárpredellán, nyitott vagy üveges szekrényben elhelyezve ábrázolja a felravatalo- zott papot. Eddig hat ilyen szoborról van tudomásom (Cered, Gyalóka, Győr, Nagyvázsony, Szendrő, Vác), közülük külön kiemelendő a győr-újvárosi Nepomuki Szent János-kápolnáé: ezt a szobrot öltöztetik, míg a másik öt szobor esetében a ruházatot a figurával együtt farag- ták ki az egykori mesterek. A további vizsgálatokba be kell vonni a felravatalozott kanonok egyéb ábrázolásait is (a budapesti Egyetemi templom predelladomborműve, a ceredi főoltár antependiuma stb.).

7. táblázat. A magyarországi Nepomuki Szent János-szobrok ikonográfiai típusainak időbeli alakulása

XII. János apoteózisa. Nemcsak a szobrok, általában a Nepomuki Szent János-ábrázolások körében is a legnépszerűbb ábrázolásról van szó: a makacsul hallgató, a gyónási titkot meg- őrző papot vízbe vetését követően angyalok serege emeli a mennybe. A csoport két altípusra bontható: a mennybevétel aktusát megörökítő (XII.1.), valamint a már megdicsőült papot attri- bútumaival ábrázoló (XII.2.) szobrokéra.

9. kép. A mennybe vett, megdicsőülő Nepomuki Szent János szobra Koroncón. (Terbócs Attila felv., 2020)

XII.1. János mennybevétele. Országosan 42, bontásban 25 kültéri és 17 beltéri szobor (5,3%) ábrázolja a mennybe emelés aktusát, ahol Jánost mennyei környezetben, felhők (22) és/vagy angyalok (23) között látjuk. Két fő altípusa a következő:

XII.1.a. Nepomuki János attribútumai nélkül látható, figyelme a körülötte lévő angyalokra irányul, akik a feszülettel és a pálmaággal közelednek hozzá (12 kültéri, 15 beltéri szobor). A kissé görnyedt vagy éppenséggel hátrahőkölő testtartással álló, valamivel ritkábban féltérd- re ereszkedő vagy térdelő Nepomuki János szélesen széttárt, mellkasa előtt összefűzött vagy mellkasára tett kezekkel adorál, legfeljebb fejéről lekapott birétumát tartja egyik kezében. Fi- gyelme a mellette álló angyalra irányul, aki éppen az attribútumokat – a feszületet és a pálma- ágat – nyújtja át neki, emeli a kezébe (9. kép). Megjegyzendő, hogy voltaképpen angyalokat csupán az esetek felében tartalmaz a kompozíció (14 szobor), de ide soroltam be az attribú- tumok nélkül, többnyire felhőn térdelve adoráló Nepomuki-figurákat is (13 szobor), amelyek a teljes kompozíció redukált változatainak tekinthetők, és elsősorban oltárszobrok körében találkozni velük (11 szobor). Liszka József legutóbbi ikonográfiai kísérletében a „VII. János felhőgomolyagon térdelve imádkozik” és a „VIII. Jánost angyalok csapata emeli a mennybe” típusok véleményem szerint tehát egyaránt a mennybevétel itt tárgyalt ikonográfiai altípu- sába tartoznak, csak eltérő kompozíciós keretben (angyalokkal és angyalok nélkül). (Lisz- ka 2021a, 10) Az angyalok aktív közreműködésével megformált 12 kompozíció elsősorban a Nyugat-Dunántúlról ismert (Csákánydoroszló, Győr, Koroncó, Nagylózs, Ölbő, Sopron), de a Közép-Dunántúlra (Kisbucsa), az Észak-Dunántúlra (Tata), Közép-Magyarországra (Csepel [eredetileg Pest], Ercsi) és az Észak-Alföldre (Hort, Jászkisér) is eljutott.

XII.1.b. János az attribútumokat már átvette, de az angyalok még játékos gyengédség- gel körülötte repkednek, az imént a vértanúnak átnyújtott, kezébe emelt attribútumok körül láthatóak (13 kültéri, 2 beltéri szobor). Ennek az altípusnak 6 képviselője Észak-Alföldön, 4 pedig Észak-Dunántúlon található, de sporadikusan más régiókban is előfordul. Az altípuson belül külön szeretném felhívni a figyelmet egy sajátos változatcsoportra Feldebrőről, Ludas- ról, Pélyről és Tibolddarócról. Ezekben a kompozíciókban Szent János már kiegyenesedve, attribútumaival a kezében áll, de az angyalok még nem enyésztek el: a halotti kereszt talpánál (vagy nyakánál) még egy-egy angyal feje látható, épp az imént nyújthatták át a mennybe emelt papnak a feszületet és a pálmaágat. (10. kép) (Vö. Volk 1993, 30–31)

10. kép. Ludas Nepomuki Szent János-szobra, a halotti kereszt talpánál angyalfejjel. (Terbócs Attila felv., 2021)

XII.2. A megdicsőült János attribútumaival. Ő az a Nepomuki Szent János, akit mindannyi- an ismerünk, országosan 730, bontásban 645 kültéri és 85 beltéri szobor (91,9%) a megdicső- ülését követően, attribútumait tartó vértanú álló alakját ábrázolja. Itt is az a helyzet, amit a ko- rábbiakban a mennybevétel altípusainál már jeleztünk: 145 esetben (19,9%) Jánosnál ugyan nem látjuk a vértanúságáért járó pálmaágat, feje körül a holtteste csodálatos megtalálására utaló csillagkoszorút vagy a glóriát, lába alatt a felhőgomolyagokat, ezek hiányát azonban ismét a teljes kompozíció redukálásának kell tulajdonítanunk, és a mennyben álló, feszületet tartó Nepomuki Jánost tekintenünk kiindulási pontnak. Az eddigiekben ezen az altípuson belül az alábbi csoportokat tudtam elkülöníteni:

XII.2.a. A kereszt felmutatása. János magasan feje fölé vagy kinyújtott karral fejmagas- ságba emeli a halotti keresztet (19 kültéri, 6 beltéri szobor). Közép-Magyarországról és a Dél- Alföldről (5-5 szobor), valamint a Dunántúl nyugati, északi és déli régióiból (4-4 szobor) ismert ábrázolás. (11. kép) Liszka József az ellenreformációban diadalmaskodó katolicizmus megjelenési formájának tartja ezt a változatot (Liszka 2021a, 8), jómagam egyszerűen az apo- teózist megformáló ikonográfiai program egyik variánsának vélem. Lehettek ugyan ennek az ábrázolásmódnak a jezsuita ellenreformáció gondolatiságába illeszkedő mögöttes hangjai, eh- hez képest azonban – ahogy helyesen Liszka is észrevételezi a szlovákiai anyag kapcsán – fel- tűnő az altípus elterjedtségének hiánya, ahogy az is, hogy e szobrok jelentős része monasztikus központoktól távolabb eső kistelepüléseken áll. E szobrok esetében gyakran találkozunk leg- inkább passzív, az ikonográfiát csupán kiegészítő angyalfigurákkal (7 szobor), felhőmotívu- mokkal (8 szobor), jellemző továbbá, hogy János egy kézzel tartja fel a keresztet (21 szobor), másik kezében birétumát szorongatja (8 szobor), adorál (6 szobor) vagy valamelyik másik attribútumát (leginkább a pálmaágat) tartja.

11. kép. A kereszt felmutatása Bakonyszombathely Nepomuki Szent János-szobrán. (Terbócs Attila felv., 2020)

XII.2.b. A kereszt imádása. Az álló János magához öleli, szorítja, szinte szerelmesen daj- kálja a halotti keresztet, figyelme a feszület vonzásában (584 kültéri, 64 beltéri szobor), de az esetek többségében tekintete a korpusz fölött-mellett elréved (12. kép). Az egyéb ikonográfiai jegyek közül jellemzően csak a pálmaágat láthatjuk a keze ügyében (476 szobor) vagy a csil- lagkoszorút a feje körül (130 szobor). Jövőbeni figyelmes elemzéssel ez az altípus minden bizonnyal további variánsokra osztható, itt csupán néhány gondolatcsírát osztanék meg. Lisz- ka József javasolja két altípus bevezetését aszerint, hogy Nepomuki János a jobb vagy bal kezében tartja a keresztet (Liszka 2021a, 7),21 a magam részéről azonban ennél lényegibb különbségnek tartom a test dinamikájának, a szent és a feszület közötti viszony természetének megragadását. Első lépésként láthatjuk, hogy a legtöbb szobron János mindkét kezét lefog- lalja a halotti kereszt (473 szobor), míg más esetekben egy kézzel tartja (175 szobor), szabad kezében a pálmaágat (97 szobor), a birétumát (21 szobor), egy könyvet, valószínűleg a bibliát fogja (7 szobor), esetleg kezét a mellkasára téve adorál (36 szobor)22 vagy egyszerűen karja a test dinamikáját fokozva oldalra lendül. Visszalépve és más szemszögből szemügyre véve az anyagot, már most elkülöníthető legalább 60-70 szobor, amelyek esetében János és a kereszt viszonyát nem gyengéd meghittség jellemzi, a feszület törzse elé ejtett kezeiben „lóg”, vagy aprócskává válva, alig észrevehetően valamelyik alkarján pihen, János figyelme pedig nincs többé a korpusz vonzásában. Feltétlenül ez utóbbiak közé sorolhatóak a már említett Mária- hegyi-öntvények.
Érdekes lehet megemlíteni, hogy bár a prágai Károly híd 1683-ban készült Nepomuki Szent János-szobrára több helyütt a kültéri szobrok nagy részének „prototípusaként” hivat- koznak, és a Rauchmiller–Brokoff-alkotás valóban az itt ismertetett altípusba tartozik, de a magyarországi szobroknak mégsem közvetlen prototípusa: a hatalmas feszületet mellkasá- ra nyaláboló, a terhe alatt roskadozó, pálmaágat tartó ellenkező kezével a keresztet talpánál megemelő prágai alak az egyébként rendkívül változatos magyarországi szoborállományban egyedül a pusztafogacsi, és esetleg a móri, egervári szobrokról köszön vissza. A feszületre irányuló, itt ismertetett áhítatos figyelem ikonográfiai előképének sokkal inkább Franz Preiss- nek a prágai Szent Vitus-székesegyház egyik kórusoszlopát díszítő, 1700 előtt készült szobra tekinthető. (Volk 1993, 30)

12. kép. A kereszt imádása a martonvásári Nepomuki Szent János-szobron. (Terbócs Attila felv., 2021)

XII.2.c. János hallgatásra int. Az attribútumait tartó János a gyónási titok szentségére, a jó hír megőrzésének fontosságára emlékeztetve egyik kezét a szája elé, szájához emeli (30 kül- téri, 12 beltéri szobor).23 Rögtön láthatjuk a rokonságot az előző altípussal: János egy kézzel tartja a feszületet, szabad kezével azonban ezúttal nem adorál, pálmaágat vagy bibliát tart, hanem hallgatásra int. Mégis elkülönítendőnek vélem ezt az altípust, miután az említett attri- bútumokkal szemben ez a jól ismert gesztus a Nepomuki Szent János-ikonográfia hangsúlyos, már-már egyedítő eleme.24 Hogy továbbra is a mennyben van, onnan tudjuk, hogy keze ügyé- ben ott a pálmaág (21 szobor), feje körül a csillagkoszorú (11 szobor), lába alatt a felhők (3 szobor). Az ezek nélkül megformált szobrokat ismét redukált variánsoknak kell tekintenünk.

13. kép. Az abdai Nepomuki Szent János-szobor eskütevő gesztusa (Terbócs Attila felv., 2022); az abdai szobor egyébként valószínűleg az egyetlen az országban, amelynek posztamensén János mennybevételét ábrázoló dombormű látható.

XII.2.d. János esküt tesz. János egyik kezét az eskü gesztusával, szorosan vagy lazábban összezárt mutató- és középsőujjával mellkasa elé emeli (8 kültéri, 1 beltéri szobor). Ez esetben is a titok megtartására utaló gesztusról, vagyis az előző altípushoz szorosan kapcsolódó meg- oldásról van szó. Liszka József nem is javasolja altípusként való elkülönítését (Liszka 2021a, 7–8), ezt alighanem a későbbiekben meg is kell fogadnom.

XVII. János nyelvfelajánlása. A térdelő Nepomuki János kezében tartott saját romlatlan nyelvét ajánlja a Szűz kegyelmébe (2 kültéri szobor). Ritka előfordulású típus korai szoborcso- portok részeként: Fertőszéplakon az 1736-ban állított Mária Szeplőtelen Szívét imádó figurák egyike (12. kép), az 1775-ben Fegyverneken állított kompozícióban pedig a felhőkön ülő, karján a gyermek Jézust tartó Mária mellé térdelő szoboralak. A továbbiakban megvizsgá- landó, hogy miként kapcsolhatóak ehhez az altípushoz azok a Nepomuki-figurák, amelyek szintén saját nyelvüket tartják a kezükben, de értelmezhető kompozíciós keret nélkül (Fertő- széplak,25 Jákfa).

14. kép. A fertőszéplaki Mária Szeplőtelen Szíve-kompozíció mellékfigurája, a nyelvét felajánló Nepomuki Szent János. (Terbócs Attila felv., 2021)

A Nepomuki Szent János-szobrok tipológiáját áttekintve ismét figyelmeztetnem kell az Olva- sót és saját magamat is, hogy ezek pusztán előzetes – és leginkább ösztönös –, kellő kritikával kezelendő eredmények és meglátások, amelyek a gyűjtés folytatásával, alapos közép-euró- pai kitekintéssel és ikonográfiai, egyházművészeti, művészettörténeti háttérkutatásokkal ki- egészülve akár hangsúlyaikban is módosulhatnak, de mindenképpen megbízhatóbbak lesz- nek. Legvégül pedig minden kommentár nélkül álljon itt az eddig felkutatott magyarországi Nepomuki Szent János-szobrok ikonográfiai jegyeit, a szobrok attribútumait és gesztusait összegző, a fentiekhez hasonló idősoros táblázat.

8. táblázat. A magyarországi Nepomuki Szent János-szobrok főbb ikonográfiai elemeinek időbeli alakulása

Egyéb ikonográfiai kellékek: csillag(ok) angyalnál (4), bőségszaru angyalnál (3), babérkoszorú angyal- nál, püspöksüveg (2-2), galamb, írástábla, jezsuita címer, kampós bot Jánosnál, korona angyalnál, kulcs, TACUI jelmondat (1-1)

  • Valójában a 750 előfordulásból 74 korpusz nélküli
  • Főként liliom, de más virágos növény, leveles ág és sáslevél is előfordul.
  • A csillagkoszorúk megjelenése sem egységes, a szokásos öt csillag helyett látni János feje körül csil- lagkoszorúkat hat (4 szobor), hét (9), kilenc (2) és tizenegy (1) csillaggal

Köszönetnyilvánítás

Elsősorban családomat, feleségemet és lányaimat, valamint szüleinket illeti a hála, amiért nemegyszer tevőlegesen elviselték hétvégi Nepomuki-túráinkat, és mindvégig zokszó nél- kül támogatták a munkám mellett, szabadidőm és családi kasszánk terhére űzött hóbortomat. Külön köszönet illeti Varga Zoltán Zsolt kőszobrász-restaurátort, aki nemcsak az Országos Műemléki Felügyelet 1991-es Nepomuki-naplóját bocsátotta rendelkezésemre, hanem mint Nepomuki Szent János-szobrok rendszeres restaurátora, azóta is tanácsaival, műhelytitkokkal segíti a munkám, Varga Benjámint, az ELTE Vallástudományi Tanszékének latinista, liturgia- történész oktatóját, aki a posztamensek latin nyelvű feliratainak kisilabizálásában és lefordítá- sában nyújtott nélkülözhetetlen útmutatást, valamint Liszka Józsefet, aki konzultációink során ötleteivel, kritikus meglátásaival és ösztönző tanácsaival igazította ki a munka nagyságába beleremegő, tétova lépéseimet.

Megelőlegezett köszönet illeti azokat, akik felhívják figyelmemet további rejtőzködő Ne- pomuki Szent János-szobrokra és -emlékekre, amit – kritikai megjegyzésekkel együtt – szíve- sen várok a pasztilla01@gmail.com emailcímre vagy az említett Wikipédia-oldal vitalapjára.

Irodalom

Aggházy Mária (1959): A barokk szobrászat Magyarországon. I–III. Budapest: Akadémiai.

Bálint Sándor (1977): Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából. I–II. Budapest: Szent István Társulat.

Bathó Edit (2012): Nepomuki Szent János tisztelete a Jászságban. In Néprajz – muzeológia.
Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére. Tóth Arnold szerk. Miskolc: Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumi Igazgatóság; Mis- kolci Egyetem Történettudományi Intézet, 424–432. p.

Dercsényi Dezső (1954): Nógrád megye műemlékei. Szerk. Dercsényi Dezső; írta Genthon István et al. Budapest: Akadémiai. /Magyarország Műemléki Topográfiája 3./

Fehér József (1989): Megyénk Nepomuki Szent János szobrai. A Miskolci Herman Ottó Mú- zeum Közleményei 26, 190–201. p.

Gyöngyössy Orsolya (2019): Emlékezetformálás – identitásépítés. Nepomuki Szent Já- nos-szobrok rehabilitációja a Dél-Alföldön (1989–2018). In Mágia, ima, misztika. Tanulmányok a népi vallásosságról. Tánczos Vilmos–Peti Lehel szerk. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum Egyesület, 217–235. p.

ifj. Lele József (1991): Nepomuki Szent János szobrok Szeged környékén. Múzeumi Kutatá-
sok Csongrád Megyében, 61–66. p.

Liszka József (2002): Adalékok Nepomuki Szent János ikonográfiájához. Acta Ethnologica Danubiana 4, 11–22. p.

Liszka József (2021a): A „leghíresebb cseh” térhódítása. Nepomuki Szent János szlovákiai köztéri plasztikái a változások tükrében. Fórum Társadalomtudományi Szemle 23/3, 3–20. p.

Liszka József (2021b): Gondolatfragmentumok (ötletek, javaslatok, tépelődések) a szakrális kisemlékek tipológiai és terminológiai kérdéseihez. Acta Ethnologica Danubiana 23, 207–216. p.

Szilárdfy Zoltán (1999): A Krisztus-arc mint palladium, s egyéb védőpajzsokról. Ars Hunga- rica 27/2, 273–291. p.

Tüskés Gábor–Knapp Éva (1988): Nepomuki Szent János tisztelete a szabadtéri emlékek tük- rében. Kvantitatív elemzési kísérlet. Ethnographia 99, 330–356. p.

Varga Zoltán Zsolt (1994): A feldebrői Nepomuki Szent János-szobor ikonográfiája. Műemlék- védelem 38/1, 15–16. p.

Varró Ágnes (2004): Nepomuki Szent János kultuszának emlékei Fejér megyében. In Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6. Konferencia Pápán, 2002. június. S. Lackovits Emőke–Mészáros Veronika szerk. Veszprém: Veszprém Megyei Múzeumi Igazgató- ság, 41–46. p.

Volk, Peter (1993): Nepomukstatuen – Bemerkungen zu den Darstellungsformen. In Johannes von Nepomuk 1393  1993. Hrsg. von Reinhold Baumstark, Johanna von Herzogen-
berg, Peter Volk. München: Bayerisches Nationalmuseum, 27–35. p.

Zomborka Márta (2014): A vizek és a vízen járók oltalmazója. A Nepomuki-kultusz eredete és terjedése a Börzsöny vidékén. In A Börzsöny erdői és vizei. Fésű József György–Hála József szerk. Szob: Börzsöny Múzeum Baráti Köre. /Börzsönyvidék 5./ 285–300. p.

Identitásjelek térben és időben

A Szerb Köztársaság északi tartományában található közép-bácskai település magyar több- ségű sziget a körötte lévő telepes falvak és a vegyes lakosságú Pacsér ölelésében. A 2011-es népszámlálás szerint Bácskossuthfalva / Stara Moravica összlakossága 5051 fő volt, amiből 4795 magyar, 84,13%. A szerbek 505-en 8,86%-át adják a lakosságnak. A többi nemzetiség jószerével nem vagy alig éri el a lakossági 1-1%-ot.

A Nagykunságból és a Jászságból (Karcag, Kunmadaras, Jászkisér) 1786-ban érkezett népesség túlnyomó többségben református telepesekből állt. Más bácskai városok s falvak lakóival ellentétben ők nem a relatív túlnépesedés továbbtelepülői, hanem egy tudatos kirajzás részesei. (vö. Szilágyi 1998) A falualapítással egy időben melléjük telepedő katolikusok elle- nében önképüket tükröző térobjektumok állítását kezdeményezték. Ez a gyakorlat mind a mai napig jelzi közösségük domináns voltát.

Az esettanulmány a közösségi emlékezet kivetített, térobjektummá szilárdított jeleit járja körbe, arra keresve a választ, hogyan alakult ki a sajátos morovici önkép és az a térfoglalási mentalitás, amely a közösséget ma is jellemzi. Fontos vonulata az önkép alakításának a helyi kutatók által közreadott tanulmányok sora, melyek a bácskai megtelepedéstől napjainkig eltelt időszak eseményeit tárják az olvasók elé. Így sok esetben ezekben a kiadványokban érdekes képi adalékokra is bukkanhat a proxemika kutatója. (pl. Dévay–Gyarmati 1936; Györffy 1984; Besnyi–Papp 2020) Az albumok időrendben mutatják a közösség erőfeszítéseit, melyek során Ómoravicából Bácskossuthfalva lett. A nagykunsági származástudat tartást adott a közösség- nek, amit úgy vetítettek ki a falu közterére, hogy 1896-ban Kossuth-szobrot állítottak, végül 1907-ben a település neve is Kossuthfalvára változott, majd 1912-ben Bácskossuthfalvára. (lásd: Bárth 2017, 8)
Ez a fajta eltökélt következetesség jellemezte a falut a későbbiekben is.

Noha a történelem vihara határon túlivá, vajdaságivá tette az ott lakókat, mi-tudatukban őrizték a kapcsolathálót, a rokoni szálak emlékét. A közösségi összetartozás kibocsátó tele- püléseikkel akkor is megmaradt, ha a két világháború között nem volt lehetőség annak nyílt felvállalására. A térkijelölés egyik sarokpontja az első világháború áldozatainak emlékműve, melyet a második világháború éveiben, az újabb, rövid magyar impérium alatt állítottak. A ha- talomváltások nyomot hagytak az élet minden területén, így a térkijelölésen is. Csak utalás- szerűen: az 1918-as bevonuláskor eltűnt, a közösség számára oly fontos Kossuth szobor, amit a többpárti demokrácia idejének kezdeti szakaszában, 1994-ben újból felállítottak.
A mi-tudat újraalkotása során egyre inkább előtérbe került az „ősiség” hangsúlyozása. Az évfordulók – falualapítás, reformáció – ismételten a 18. századi kibocsátó helyekre irányítot- ták a közösség figyelmét. A térkijelölés gyakorlatának fontosságát mutatja az újabb, a kun/ magyar öntudatot erősítő jelállítás. A református templom kertjében kun kőbaba és bronz turul mellett faragott kopjafa, táblás fejfa emlékeztet a magyar reformáció ötszáz éves múltjára. A falualapító telepes családok sírköveinek áttelepítése a református templom kertjébe a helyi identitás közterekre állított térobjektumainak számát növeli.

Közösség és emlékezet, közösség és jelek

Mint ismeretes, a nagykunsági települések agrárszegénységét képező, a redemptióból kima- radt rétegek a kitörés lehetőségét keresve, a zombori kamara biztatására, a vármegye két leg- nagyobb pusztáját, Ómoravicát és Pacsért igyekeztek megszerezni. (Pénovátz 1998, 49)

A vidéket, ahová érkeztek, a vallási-etnikai tarkaság jellemezte, és bár történtek hang- súlyeltolódások, a környező települések társadalma még ma is igen sokszínű.

A falu új telepes lakossága a 18. századtól napjainkig többszörös kisebbségben élt, él a Bácskában. (vö. Silling 2014) Noha a nyelvi arányok számottevően nem is, a vallásiak an- nál inkább változtak az eltelt századok folyamán. Összevetésként két dátum adatait említjük: 1821-ben 2901 református mellett 282 katolikus volt, míg 1942-ben 4349 református mellett 2378-ra nőtt a katolikusok száma. (lásd: Bárth 217, 8–10) A közösség felett diszponáló impé- riumok viszont nyelvi és vallási összetételben is többször változtak. (lásd: Klamár 2022)

Ómoravica egészen a 20. század közepéig színmagyar település, sőt a házasodási szokások azt mutatják, hogy addig endogám a közösség. (vö. Örsi 1998, 67) Ez lehet a magyarázata annak, hogy még 236 évvel a kitelepedés után is él a lakosságban a nagykun eredettudat, folyamatos a kapcsolatkeresés és -tartás a kibocsátó településekkel. Mi több, napjainkban – igazodva a globalizmus elleni trendhez – tájainkon is kezdetét vette az „ősi” jelek állítása. Ese- tünkben sok egyéb mellett a kopjafa és a kunbaba reprezentálja a magyar nemzeti identitást.

A jelállítás és jelhagyás minden bizonnyal egyidős az emberrel, ahogyan az ősiség keresé- se, igazolása is. (vö. Voigt 2019, 305–307) Annak ellenére gondoljuk így, hogy az írásbeliség előtti időből nem rendelkezünk a hagyott jelek dedikációival, s maguk a jelek sem mindig nép- csoporti, hanem inkább társadalmi rétegidentitásra utalnak. (vö. Halbwachs 2018, 294) Ebben a rétegidentitásban is fontos szerepe van a családnak, legyen szó közösen megélt emlékekről vagy éppen tanult ismeretekről.

Valójában a családi emlékek különböző talajokon fejlődnek ki a család tagjainak tudatában: mindegyikük a maga sajátos módján emlékezik a közös múltra, még abban az esetben is, amikor egy fedél alatt élnek, és főleg akkor, amikor az élet messzire vetette őket egymástól.

(Halbwachs 2018, 191)

Emlékszünk egy családi vitára, amelynek tárgya az apai és anyai ági rokonság ősiségének eldöntése volt. Magyarán, a 20. század végén az volt a vita tárgya, hogy kinek mikor kerültek a Bácskába a felmenői. Amikor kiderült, hogy mindössze néhány évtizednyi a különbség, ak- kor vallási alapon próbálták eldönteni a kérdést. A Nagykunságból érkezettek végső érvként azt mondták, hogy ők az ősiség letéteményesei, hiszen már a honfoglaló magyarok is refor- mátusok voltak. Így lényegült át világlátásukban a legmagyarabbnak tartott vallás ősivé. (vö. Klamár 2018)

Mindennek fontossága az identitás konstruálásakor értékelődik fel. Jelesül a moroviciság elemeinek megalkotásakor, hiszen a lokális közösség olyan specifikus fogódzókat keres, me- lyek csak rájuk, falubeliekre jellemzők. Ilyen módon a múltjukon keresztül a jelenben a jövőt alapozzák meg. Egyfajta közösségi kontinuitás eredője tehát az ősiség és a jelállítás. (lásd: A.Gergely 2015, 36)
Bácskossuthfalva máig megőrizte a településszövetben korábban kialakított, kötött szerke- zetű tereit, melyek azonban az egyéni vagy csoportos használatkor megváltozhatnak, sajátos szerkezetűvé válhatnak, a használók által képzett ideiglenes térpanelek által. (lásd: Keményfi 2004, 174–179)

A szociokulturális hatás felerősödésének eredményeképpen a 20. század folyamán további térobjektumokat telepítve, egyre hangsúlyosabbá váltak a korábban laza szerkezetű, mindösz- sze egy-egy objektummal jelölt térségek.

A községháza melletti parkban 1943-tól 1994 tavaszáig csak a hősi emlékmű állott. Majd eléje felállították Kossuth Lajos 1984-ben megtalált mellszobrát, amely korábban, 1896-tól 1918 végéig már állt a település központjában.

A másik, jelekkel túlhangsúlyozott térpanel a református templomkert. Kétségtelen, hogy a terület fontosságát maga a dombra épített templom, illetve templomok – 1788–1791 nyarán egy vályogból épült templom készült el, téglatornya 1815-ből való –, majd az 1822-ben meg- épült téglatemplom határozza meg. (vö. Bárth 2017, 8) Ennek a közvetlen környezetében jelek sokaságát állították az ezredforduló éveiben. A jelállítás új hulláma azt mutatja, hogy a korábbi szocialista hagyomány lassan kiszorult a közösségi emlékezetből. Helyére egy új, elemeiben azonban régi, töredékes, a családi emlékezetkultúrában gyökeredző hagyomány került a maga ünnepeivel.

A jelek köré komponált megélt idő és tér szerkezete azonban többnyire eltér a fizikai való- ságtól. A szokássá váló, évente ismétlődő ünnepség elfogadott lesz, beépül a helyi szokáská- nonba. A közösség beszél az eseményről, így az része lesz a lokális emlékezetkultúrának. (vö. Verebélyi 2015, 20)

Az emlékezők egymást kiegészítő kicsiny emlékkockákból rakják ki a közösségi emlé- kezet nagy mozaikképét. Noha az apró részletek különbözőek is lehetnek, hiszen az egyéni szűrőn keresztül más-más elemek válnak hangsúlyossá, ám végül mégis kialakul az összkép. Az adatközlők szemszögéből felértékelődnek a látottakhoz, hallottakhoz társított megállapítá- sok, benyomások: „olyannak tűnt”, „úgy láttam”, „azt hallottam” – mondják beszámolóikban egy adott közös élményről. A korabeli feljegyzések, sajtóban megjelent tudósítások is hasonló szűrőn keresztül rögzülnek. Így aztán az ideiglenes térpanelek érzékelése, majd későbbi re- konstrukciója rendkívül szubjektív. Annak megítélését, hogy mennyien voltak egy szobor, em- léktábla avatásán, koszorúzásán, sportünnepségen vagy temetői megemlékezésen; mi hangzott ott el, abból mit hallottak, hogyan látták összességében a történteket, nagyban befolyásolja az is, hogy a térpanelen belül hol sikerült helyet találniuk adatközlőinknek. (vö. Szalai 1980, 5–6) Aztán a képlet tovább bonyolódik, ha például olyan események kerülnek szóba, melyekről az egykori résztvevők emlékei alapján a családi narratívákra hagyatkozva esik már csak szó…

Legyen elég itt egy személyes példával megvilágítani okfejtésünket. 1994. március 20-án a moroviciak újból felállították Kossuth Lajos mellszobrát.

1. kép: Az 1994-ben újra felállított Kossuth-szobor. (Klamár Zoltán felv., 2019)

Részesei voltunk az akkori ünnepségsorozatnak, tehát láttuk-hallottuk az események szószó- lóit. Körbejártuk a büsztöt, mégis egy olyan emlékkép alakult ki bennünk – valószínűleg a régi képeslapok által befolyásolva –, amelyben egy magas emlékoszlopról „néz le” a néhai kormányzó. (Az eredeti talapzat 2,5 méteres volt. Amikor rákerült a büszt, a teljes magasság 3,28 méter lett.) (lásd Papp 2016, 125) Aztán a tanulmányírás előtt, a helyszíni adatellenőr- zéskor szembesültünk a ténnyel, hogy szó sincs ilyesmiről. A szobor nemhogy kimagaslana, éppen hogy beleolvad, sőt eltörpül az első világháború hősei tiszteletére épített monumentális emlékmű melletti térbe a posztamens 175 centis magasságával.

2. kép: Az 1896-ban felállított Kossuth-szobor régi képeslapon. (Kossuthfalva – Ómoravicza. / Kossuth-szobor. / Bácsmegye. Hátoldalán: Levelező Lap. / Berger Sándor kiadása.)

Jelek a térben

A két világháború közötti időben a Jugoszláv Királyság minden olyan vallási önszerveződést gyanúsan szemlélt, amelynek nemzeti színezete volt. Így nem engedélyezték a reformátusok- nak, hogy megemlékezzenek a betelepedés 150. évfordulójáról. Csupán a templomkert ková- csoltvas kapujának felső harmadában található évszám utal a jubileumra. Ötven évvel később, a szocializmus utolsó évtizedében pedig a 200. évforduló tervezett megünneplését tiltották be a hatóságok. A polgári demokráciához való visszatérés már tágabb teret engedett a loká- lis kezdeményezéseknek, így a templomkertben lassan kibontakozott egy jelállítási folyamat: a főút közelében kunbaba, közvetlenül felette, a dombtetőn turul és 1956-os emlékkő mutatja a közösségi igyekezetet.

3. kép: Kun kőbaba a templomdomb lábánál. (Klamár Zoltán felv., 2019)

A dombláb alján lévő, a kun származástudatot erősítő, egy valójában a ma élők számára isme- retlen hagyományra utaló kőszobor lábazatán az ITTHON / VAGYUNK felirat hirdeti a kap- csolatot a mindenkori jelen és múlt, azaz a kun hagyomány között. Valójában anakronisztikus az üzenet, hiszen az egykor a magyarok közé települt népcsoport már régen feladta, feledte hagyományait, elvesztette nyelvét, életmódját, és ami fontos, a napjainkban élő közösség szá- mára a magyar öntudat erősítését alapozó hagyományként van jelen a folyamatosan újra konst- ruált nemzettudatban. Tehát a kun hagyomány magyarrá lényegült át a századok folyamán, és az impériumváltások ezt a jelentéstartalmi változást erősítették a 20. század folyamán, sőt ez a jellemzője a 21. századi mindennapoknak is.

A templom előterében, a téglázott, széles gyalogjárda mellett, magas, téglaposztamensen áll egy széttárt szárnyú turul. A lábazaton az alábbi szöveg olvasható: A KÁRPÁT-MEDENCE

/ MAGYARSÁGA ÁLLÍTOTTA / AZ EZREDFORDULÓN. A lábazat oldalán egy bronztábla, amely gyakorlatilag értelmezi a pátoszos szöveget: KÉSZÜLT A MAGYAR MILLENNI- UM ÉVÉBEN / A NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG / MINISZTÉRIUMA TÁMOGA- TÁSÁVAL / 2000–2001.

A templomkert lombsátra alatt nem igazán tűnik fel a szobor az arra közlekedőknek, csak amikor felkaptatnak a dombra és a templom bejárata felé indulnak, akkor találják szembe ma- gukat a nemzeti múlt eme szimbólumával.

Ebben a térben még egy fontos emlékkő áll, méghozzá a 20. századi magyar forradalomé. Mindössze két dátum olvasható rajta: 1956/2016. A tömör, két évszámnyi utalás egyben azt is jelzi, hogy noha a 20. századi magyar történelem egy jeles momentumáról van szó, a határon túliságból adódóan, mégiscsak a kívülálló státusból következik, hogy a lokális önazonosság- ba szervesen nem épülhetett be az eseménysor. Így bármekkora kultusz szerveződött is köré a rendszerváltoztatás óta Magyarországon, a közép-bácskai település – hasonló a helyzet Vaj- daság-szerte – inkább csak rácsodálkozik, a kulturális azonosság részének tekinti csupán.

A reformáció emlékeihez viszont vallásán keresztül aktívan kapcsolódik a közösség, ki- használva a szabadabb társadalmi légkört, melyben már nem kell hatalmi tiltásokkal számolni, nem úgy, mint korábban a szocializmus idején. 1996-ban Moravicán tartották a Magyar Re- formátusok III. Világtalálkozójának utórendezvényeit, míg 2017-ben, a reformáció ötszázadik évfordulóján a falu rendezhette a vajdasági magyarság legnagyobb kulturális seregszemléjét, a Gyöngyösbokrétát és a Durindót.

A templom főhomlokzata előtti téren egy kopjafa és egy fejfa áll. Előbbi Kós Károly, utób- bi Bocskai István emlékét idézi. Mindkettő a reformáción keresztül kapcsolódik a közösség emlékezetkultúrájához.

4. kép: Turul a lombsátrak takarásában. (Klamár Zoltán felv., 2019)

5. kép: Az 1956-os emlékkő. (Klamár Zoltán felv., 2019)

6. kép: Kós „kopjafája” és Bocskai fejedelem táblás „fejfája” a torony alatti bejárat közelében. (Klamár Zoltán felv., 2019)

A jeles politikus és hadvezér Bocskai emlékét a református templomtorony alatti bejárattal szemben, egy táblás fejfán örökítették meg. Jelképes sírként is tekinthet rá az oda látogató. A lekerekített fatábla felső mezejébe karcolt csillag és szomorúfűz alatt, akár egy temetői fejfán, az ABFRA rövidítés betűi sorakoznak (A Boldog Feltámadás Reménye Alatt). Azután a fejedelem hibásan írt családnevével indul az emlékező szöveg: Bocskay / István / Magyar- és / Erdélyország / választott / fejedelme / »Magyarok / Mózese« / tiszteletére / 1606. / győztes / szabadságharca / évfordulóján / 2006 / A hálás / utókor. A hátoldalon a faragók nevének kez- dőbetűi olvashatók. M CS / I R.

A Kós emlékezetét őrző kopjafa (vö. L. Juhász 2011, 189–197), noha két évvel később állí- tották, mégis előrébb került a sorban. Díszítése a szimbólumok sokaságát mutatja. Gombos-csil- lagos csúcs alatt egy kőtemplom, majd a felirat olvasható: Kós / Károly / 1883–1977 / NÉPÜNK KIÁLTÓ / SZAVA ÉS INTŐ / LELKIISMERETE / TISZTELETÉRE / SZÜLETÉSÉNEK /
ÖTNEGYED / ÉVSZÁZADOS / ÉVFORDULÓJÁN. A lábazaton újabb református jelképek következnek: a fiait vérével tápláló pelikán és a kakas. Ugyanitt jelenik meg Erdély címere és a hármas halom a kettős kereszttel, ami kissé zavaró módon az Árpád-ház címerén ül.

Az emlékező felirat szövegéből számolható ki az állítás évszáma, 2008. Ezzel azonban még nincs vége a dombtetőre állított jelek számbavételének. A templomkert délnyugati oldalában egy kőtárat létesítettek, ahová a temetőből a falualapító családok régi sírköveit áthozták és fel- állították. Történt mindez azzal a szándékkal, hogy ne merüljenek feledésbe a pionír szellemű ősök, akik birtokba vették a tájat és otthont teremtettek az utánuk következő generációknak.

7. kép: A falualapító családok régi sírkövei a templomkertben. (Klamár Zoltán felv., 2019)

Megállapítható – noha a reformátusoktól idegen a szellemiség –, hogy a templom falain kívül létrehozták az identitás „szakrális terét”, amire önazonosságukat építik.

A másik ilyen tér a községháza melletti egykori közlegelő, majd park a hősi emlékművel, Kossuth-szoborral.

8. kép: Az 1943-ban elkészült első világháborús hősi emlékmű. (Klamár Zoltán felv., 2019)

A terület a községháza oldalához kapcsolódik és köztér funkciója a hősi emlékmű 1943-as meg- építésével alakult ki. Az évtizedek alatt a területen megnövő fák lombsátra alá került, így kevésbé volt szem előtt a falu első világháborús emlékműve. Ám nem emiatt nem bontották le, hanem mert az 1944-es impériumváltás után a hatalomba jutott mozgalmi emberek nem szavazták meg a bontást. Mindössze annyi történt, hogy az emlékművet díszítő két domborművet – bal oldalon három honvédot, jobb oldalon pedig két nő- és egy fiatal férfialakot – levakolták. (lásd: Kazinczy Paszterkó 2020a) Az emlékmű hátoldalán hat márványtáblára vésték fel a falu emberveszteségét. 239 név került rögzítésre. (Az emlékművekről lásd: L. Juhász 2010, 241–244)

1964-ben, mintegy ellenpontként, elkészült a második világháború áldozatainak és a Pe- tőfi-brigád elesett harcosainak az emlékműve. (Besnyi–Papp 2020, 95)

A művelődési ház nagytermének oldalához csatlakozó térségben épült komplexumot egy alacsony mellvéddel határolták le, melyen bilingvis szöveg olvasható Ivan Goran Kovačić (1913–1943) mártír horvát költőtől: VAŠA MI PJESMA VRAĆA SVIJETLO OKA / KO NA- ROD SILNA, KO SUNCE VISOKA / (JAMA) SZABADSÁG DALA: BÁTOR, DIADAL- MAS, / MAGAS, MINT A NAP S MINT A NÉP: HATALMAS / (TÖMEGSÍR). A mellvéd előtt egy karcsú, magasba mutató obeliszk áll, kissé távolabb egy kinyílt virág, bibéje vörös gránit, rajta az alábbi szöveggel: 1941–1945 / AKIK ÉLETÜKET / ÁLDOZTÁK / A SZA- BADSÁGÉRT. Az öt sziromlevélen 64 név olvasható, azzal, hogy az egyiknél A SZABAD- KAI SÁRGAHÁZBAN HALÁLRA KÍNOZTÁK felirat jelzi a halál okát.

9. kép: Az 1964-ben felállított második világháborús emlékmű. (Klamár Zoltán felv., 2022)

10. kép: Az első világháborús hősi emlékmű közelében álló, a felújítást magyarázó emléktábla. (Klamár Zoltán felv., 2019)

11. kép: Kopjafa az első világháború hősi halottainak emlékműve közelében. (Klamár Zoltán felv., 2022)

Az emlékmű felállításával a szocialista múlt megjelent a falu közterén és az emlékezetká- nonban is. A későbbiekben ott zajlottak az állami megemlékezések, míg az első világháborús emlékmű és környezete évtizedeken át nélkülözte az évfordulókról való megemlékezéseket, egészen polgárháború kitöréséig:

…az első jegyzett megemlékezés 1991 novemberében, a délszláv háború borzalmainak hatására zajlott a talapzatánál a történelmi VMDK1 szervezésében, 2011-től kezdve minden év májusában, a magyar hősök napján – a néhai kőművesmester fia – ifj. Bálint Lajos helyezi el a kegyelet virágait a Vitézi Rend nevében, illetve 2014-ben, az első világháború kirobbanásának 100 éves évfordulója alkalmából a Monográfia Helytörténeti Egyesület tartott megemlékezést.

(Kazinczy Paszterkó 2020a)

Az emlékműhöz kapcsolódó ünnepségek lassan rendszeressé váltak, 2018-ban a magyar kor- mány támogatásával a műemléki felújítás is megtörtént. Az emlékmű közelében feketegránit tábla tájékoztat a részletekről: Hősi emlékmű / Az I. világháború helybeli áldozatainak emlé- kére / állították 1942/43-ban. / A MAGYAR KORMÁNY TÁMOGATÁSÁVAL, / MINISZ- TERELNÖKSÉG NEMZETPOLITIKAI ÁLLAMTITKÁRSÁGA, / A BETHLEN GÁBOR ALAPKEZELŐ Közreműködésével, / felújíttatta Bácskossuthfalva Helyi Közössége 2018-ban,
/ a háború befejezésének centenáriumára. / „Csak törpe nép felejthet ős nagyságot, / Csak elfajult kor hős elődöket; / A lelkes eljár ősei sírlakához, / S gyújt régi fénynél új szövetneket. / S ha a je- lennek halványúl sugára: / A régi fény ragyogjon fel honára!” / (GARAY JÁNOS, 1846)
Nem véletlen a pátoszos Garay-idézet, ahogy az sem, hogy az emléklap tájékoztató szöve- gét és a versidézetet az aktuális címerek zárják: a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-é, a falué és Magyarországé.

Az újabb jel, noha távolabb áll az emlékműtől, a már korábban átszerveződött tér szer- ves része. Jelzi annak fontosságát csakúgy, mint az itt felállításra került Kossuth-szobor. Így a már újabb jelekkel gazdagodott park a ’48-as forradalom és szabadságharc ünnepségeinek is a helyszíne. Sőt, ide, a hősi emlékmű közelébe felállítottak egy kopjafát is, amelynek előlapján évszámok olvashatók: 896 / 1786 / 1996. Oldalán a felállítás dátuma: 1996. / IV. 27. Hátol- dalán: Ómoravica. A jel fontos üzenetet hordoz, méghozzá a honfoglalásokét, a nemzetit és a lokálist, illetve a rájuk emlékezését.

Marginalizálódó terek

A falu közössége a 19. században kezdte kijelölni az általa használt tereket. Először a templo- mok által, így a település feletti dombon 1822-ben befejezték a református templomot. (Balázs 2018) Majd nyugati irányban, a falu másik fontos, fő közlekedési útvonalának dombra felfutó részén, 1844-ben elkészült a katolikus templom is. A bejárata mellett áll egy műkőből készült feszület. Dedikációja szokványos, ám évszám nélküli volt:

12.kép: A katolikus templom bejárata mellett álló feszület az új dedikációs táblával. (Klamár Zoltán felv., 2022)

Még egy feszület áll a Kossuth Lajos utcában, alig pár háznyira a templomtól, szövege az építés jubileumát örökíti meg. A feszület dedikációjában ez olvasható:

13. kép: A centenáriumi feszület a Kossuth Lajos utcában. (Klamár Zoltán felv., 2022)

A két templomépület megépülte közötti több mint két évtizednyi idő azt is mutatja, hogy a lakossági többséget mindig a reformátusok képezték. A „bigott katólikusok”, pápisták a kez- detektől rivalizáltak a többséggel, aminek 20. századi lecsapódása a térkijelölésben is megmu- tatkozott (vö. Silling 2020, 155–161), hiszen az első világháborús hősi emlékművet a felekezet ellenállása miatt végül is nem a református templom előtti domblábnál építették meg.
Különös és kalandos története van a Kossuth-szobornak:

A bevonuló szerb katonák 1918-ban a szobrot ledöntötték és megrongálták. Ezt követően a falubeliek a szobrot különböző helyeken rejtegették, majd nyoma veszett. Egy padlástakarítás alkalmával 1984-ben bukkantak rá és 1985-ben átadták a szabadkai Városi Múzeum res- taurátorának. A jelenlegi helyére 1994. március 20-án állították fel az emlékparkban, Kossuth Lajos halálának 100. évfordulója alkalmából, a falu tisztelete és kegyelete jeléül.”

(Vajdasági értéktár)

Az eltűnés körülményeiről helyi monda keletkezett, amelyet mindenki ismert. Volt, aki tud- ni vélte a szobormentő nevét, de voltaképpen az anonimitás csak növelte a misztikus ködöt a történet körül. Azt beszélték, hogy útközben, amíg a cipekedő egy korcsmában megpihent, a kint hagyott talicska a rakománnyal együtt eltűnt. Így azután a büszt hollétét a rejtély jótékony homálya borította be, a hatóságok pedig nem nyomoztak utána. (vö. Kazinczy Paszterkó 2020b, 249–251) Ezzel az eseménysor évtizedekre nyugvópontra jutott. Majd egy véletlen folytán, padlástakarítás közben, 1984-ben megkerült az egykor szőrén-szálán eltűnt Kossuth-mellszo- bor. A megkerülés idejére már régen elbontották az eredeti talapzatot és a kovácsoltvas kerítést.

A szobor, a kialakuló új hangsúlyoknak megfelelően, a hősi emlékmű közvetlen környezeté- be került, ami mutatja, hogy a központ, amely voltaképpen a fő közlekedési utak metszéspontja, veszített fontosságából, hiszen, ellentétben a korábbi gyakorlattal, jelöletlen maradt.

14. kép: Kossuth mellszobra: iskolai látogatás 2022. 05. 30. – 06. 02. Bácskossuthfalva – Karcag. (Klamár Zoltán felv., 2022)

A marginalizálódás nemcsak a Topolya–vasútállomás és a Pacsér–Bajsa útvonal kereszteződé- sét jellemzi, hanem a közvetlen környezetet is. Áll még a Korona kávéház hatalmas saroképü- lete, de eredeti funkciója megváltozott, évek óta pékség van benne.

A falu megjelölt terein lévő, identitást erősítő jelek üzenetének háttérbe szorulása – a múlt eseményeinek változó megítélése miatt – eredményezheti a kérdéses térpanelek üzenetértéké- nek megváltozását: elveszíthetik, majd vissza is nyerhetik akár fontosságukat az identitásszer- kesztésben történt hangsúlyeltolódások hatására. (vö. Voigt 2019, 285–286)
Nyilvánvaló, hogy az állíttatóknak akkor van egyszerűbb dolguk, ha akaratuk valamilyen módon találkozik a regnáló hatalom érdekeivel, tehát nem sérti a politikum által kívánatosnak tartott identitásépítés irányelveit. Az állíttatások indítékai nagyon is fontosak. (vö. Liszka 2021, 496–498) Ahogyan a befogadó terek is azok. A napjainkra kialakult vajdasági gyakorlat azt mu- tatja, hogy ha a térkijelölés objektuma politikailag kényes témát reprezentál, akkor az állíttatók az egyházi autonómia védőernyője alá húzódnak, hacsak nem sikerül magasabb szintű pártfogást biztosítani tartományi vagy államközi kapcsolatok révén.

A térbeliség jelrendszerként való megközelítése szerint a térhasználat dimenziója a társadalmi kommunikáció egyik formáját jelenti. A térhasználat társadalmilag meghatározott szabályai így a társadalmi viszonyok szabályozottságát fejezik ki, a térhasználat pedig a társadalmi tagolódás kódolt kifejeződése.

(Keményfi 2004, 184)

Bácskossuthfalvi példáink a fenti gyakorlatot reprezentálják: a kerített templomkertben elég az egyházi jóváhagyás, míg a köztereken az önkormányzati szándékról a tartományi és az ál- lamhatalom, valamint a régiós politika dönt, de legalábbis befolyásolja azt.

Mindezek fényében kétségtelen, hogy fontosak az emlékezetkultúra társadalmi keretei. A térszervezési, -kijelölési forma a faluközösség szintjén elsősorban etnikai töltetű. Mint ilyen, a legtöbb objektum a magyar identitást jeleníti meg szimbolikusan, plasztikusan és deskriptíven. Megállapítható, hogy az etnikai – elsősorban magyar és kun – hagyományokra építkező lokális identitás egymást erősítő folyamatként van jelen a térfoglalásban. Az államha- talmi – korábban ellenséges és tiltó, ma már megengedő – magatartás még mindig gyengíteni igyekszik a kisebbségi identitás térbeli megjelenését.

Ami a vallási identitást illeti, noha jelentősen veszített erejéből az felekezeti egymásnak feszülés, sok esetben még mindig ellene dolgozik az etnikainak. Érdekes a közösségi térbe állított kopjafa, amelynek sem a reformátusok, sem a katolikusok között nem volt korábban helyi hagyománya. Mégis, mint a magyarságot szimbolizáló jel fel- állításra került a temetőben Csubela Ferenc2 sírjára, sírjelként. Meg ott van a hősi emlékmű és a Kossuth-büszt mellett a parkban 1996 óta, üzenete egyértelmű, csupa olyan évszámot véstek rá, ami a falu magyar lakosainak fontos. Végül 2008-ban egy újabb, kopjafaszerű jel felállí- tására került sor a református templomkertben. A folyamat jelzi, hogy a lokális önazonosság konstruálása szempontjából szükség van kizárólagos üzenetű, „magyar” jelekre, melyek értel- mező szöveg nélkül is azonnal leképezik az etnocentrizmust. (vö. Keményfi 2004, 177–178)

15. kép: A református templomkert kovácsoltvas kapuja évszámokban hirdeti csupán az elmúlt 150 évet. (Klamár Zoltán felv., 2022)

A legkisebb egysége a kollektív emlékezetnek a család. Vajon meddig terjed, nyúlik vissza a benne őrzött tudás? Felvetődnek-e olyan, az identitáshoz tapadó kérdések, melyek megválaszo- lásakor sok generációs, szóbeli hagyományra támaszkodik napjaink embere? Egyáltalán: van-e ilyen, a szájhagyományban őrzött és generációról generációra örökített „ősi” emlékanyag? (vö. Liszka 2016, 495–498) Vagy annak, ami leképeződik a térfoglalás, térkijelölés során, eredője nem más, mint az elmúlt száz-egynéhány év oktatáspolitikájának identitásra gyakorolt hatása.

Irodalom

A.Gergely András (2015): Már a régi sem a múlt. Interpretációs jelen és mi(sz?)ticizált meg- éltség. In Már a múlt sem a régi… Az új magyar mitológia multidiszciplináris elemzé- se. Hubbes László–Povedák István szerk. Szeged: MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport, 29–39. p.

Balázs Szilvia (2018) A több mint 200 éves templom. https://hetnap.rs/cikk/A-tobb-mint-200- eves-templom-26802.html [utolsó letöltés: 2022. 06. 14.]

Bárth János (2017): Bácskai magyar reformátusok a XIX. század elején. Vajdasági helytörténet adattár. Topolya: Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület.

Besnyi Károly–Papp László (2020): Fénnyel írt történelem. Képek a 20. századból. Bácskos- suthfalva: Monográfia Helytörténeti Egyesület.

Dévay Lajos–Gyarmati Sándor (1936): Nagy idők sodrában. A sztáramoravicai református keresztyén egyház és község története 1786–1936. Subotica: Globus.

Györffy István (1984): Nagykunsági krónika. Karcag: k.n.

Halbwachs, Maurice (2018): Az emlékezet társadalmi keretei. Budapest: Atlantisz. Hall, Edward T. (1980): Rejtett dimenziók. Budapest: Gondolat.
Identitás Kisebbségkutató Műhely, Vajdasági Szakrális Kisemlékek Adattára: http://www. idkm.org/index.php?page=object&objectid=647&keyword=IEFORCB0ZWxlcHV- sZXNlay5UZWxlcHVsZXNJRCA9IDc0&keywordj=&CurrentPage= [utolsó letöl- tés: 2022. 06. 17.]

L. Juhász Ilona (2010): Neveitek e márványlapon… A háború jelei. Somorja: Fórum Kisebb- ségkutató Intézet. /Jelek a térben 3./

L. Juhász Ilona (2011): Rítusok jelek szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisz-
tika köréből. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet.

KazinczyPaszterkóDiana(2020a):Bácskossuthfalvahőseiért.https://www.magyarszo.rs/hu/4488/ mellekletek_hetvege/232268/B%C3%A1cskossuthfalva-h%C5%91sei%C3%A9rt.htm [utolsó letöltés: 2022. 06. 14.]

Kazinczy Paszterkó Diana (2020b): Az őrtűzzé vált szobor. In Zúgtak a harangok. Trianon
100. Fodor István szerk. Újvidék: Magyar Szó, 247–251. p.

Katolikus lexikon
http://lexikon.katolikus.hu/B/B%C3%A1cskossuthfalva.html [utolsó letöltés: 2022. 06. 14.]

Keményfi Róbert (2004): Földrajzi szemlélet a néprajztudományban. Debrecen: a Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadója.

Klamár Zoltán (2018): „Már az ősmagyarok is reformátusok voltak”. Vallási másságból eredő konfliktushelyzetek egyéni és közösségi olvasatai. In „Sem magasság, sem mélység nem rettent!” Kulturális értékeink a Kárpát-medencében III. Tanulmánykötet a refor- máció 500. évfordulója alkalmából rendezett emlékkonferencia előadásaiból. Szőke Anna szerk. Szabadka: Kiss Lajos Néprajzi Társaság könyvtára, 239–248. p.

Klamár Zoltán (2022): Örökségünk, magyarkanizsai képeskönyv. Magyarkanizsa: József At- tila Könyvtár.

Liszka József (2016): Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisz- tika és etnológia szempontjából. Komárom–Somorja: Fórum Kisebbségkutató Inté- zet–Etnológiai Központ.

Liszka József (2021): Monumentumok. Szakrális (és „szakrális”) kisemlékek a Kárpát-meden- cében. Forma–Terminológia–Funkció. Komárom–Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ.

Papp László (2016): 120 éves a bácskossuthfalvi Kossuth-szobor. In Évkönyv 6. Besnyi Ká- roly szerk. Topolya: Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület.

Pénovátz Antal (1998): Emléksorok a bácskai református falvak XVIII. század végi megtele- püléséről. Üzenet 28/1–2, 46–55. p.

Örsi Julianna (1998): Nagykunsági családok a Bácskában. Üzenet 28/1–2, 56–70. p.

Silling István (2014): Szenttisztelet és népi vallásosság a Vajdaságban. Újvidék–Zenta: Forum Könyvkiadó Intézet–Vajdasági Magyar Művelődési Intézet.

Silling István (2020): Duna menti életünkről. Újvidék: Forum.

Szalai Sándor (1980): Bevezetés. In Hall, Edward T. (1980): Rejtett dimenziók. Budapest: Gondolat, 5–17. p.

Szilágyi Miklós (1998): Relatív túlnépesedés, továbbtelepülés. Békés megyeiek részvétele Bácska és Bánát benépesedésében. Üzenet 28/1–2, 71–77. p.

Vajdasági értéktár: http://ertektar.rs/ertektar/ertek/A-bacskossuthfalvi-Kossuth-szobor/285 [utolsó letöltés: 2022. 06. 14.]

Verebélyi Kincső (2015): Szokásvilág. Debrecen: Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék. /Stu- dia Folkloristica et Ethnographica 46./

Voigt Vilmos (2019): A jelek valóságáról – a valóság jeleiről. Budapest: Gondolat.

Emlékfáktól a szakrális kisemlékekig – Adalékok Komárom emlékjeleinek ismeretéhez (Összefoglalás)

Még 2018-ban jelent mega az a kötet,73 melyben a szerző bemutatta a komáromi emlékjel- állítás folyamatát a kezdetektől a kötet kéziratának elkészítéséig. Összesen 316 emlékjelet sikerült feltérképeznie Komárom területén. Azokat az objektumokat is leltárba vette, amelyek ma már nem léteznek. Az impériumváltásoktól a rendszerváltásig több emlékjelet is meg- semmisített az aktuális hatalom, vagy pedig egyszerűen tönkrementek, vagy a városrendezés során távolították őket el. Jelen tanulmány a kötetben szereplő különféle típusokat képviselő objektumok közül az emlékfáktól a szakrális kisemlékekig egy sor típus aktualizált, a tör- ténetiséget szem előtt tartó bemutatására vállalkozik. Az emlékfák egy része ma már nem létezik (pl. a közkedvelt Sissi emlékfái), azonban a rendszerváltást követően nagyon sok ilyet ültettek Komárom területén. E fák mellé emléktábla is kerül, amely tartalmazza az ültetéssel kapcsolatos legfontosabb információkat, például milyen alkalomból, vagy pedig mely személy emlékére stb. került sor az adott fa elültetésére. A Csemadok által állított emlékjelek, valamint a már nemzeti szimbólummá vált emlékoszlopok („kopjafák”) is bemutatásra kerülnek. Utób- biak megjelenése emlékjeleként a mai Szlovákia területén e Duna menti városhoz kötődik, ugyanis 1977-ben a komáromiak által is szervezett őrsújfalui országos nyári művelődési tá- borban állították fel a fiatalok a rendezvény befejezéseként az első ilyen objektumot. Később aztán máshol is állítottak „kopjafákat” hasonló rendezvények emlékére, tömeges elterjedésére azonban 1989 után került sor; térhódítása a mai napig is töretlen, miközben fontos magyar nemzeti szimbólummá vált. A Csemadok udvarán más emlékjelek mellett számos „kopjafa” is áll, amelyek azért kerültek zárt helyre, hogy ne lopják el őket, mint az erődrendszer VI. bástyánál állítottak egy részét. Egy másik fejezetben a szakrális kisemlékek kerülnek sorra (szentek szobrai, keresztek, feszületek stb.). Ezeknek az objektumoknak egy része a város legrégibb emlékjeleihez tartozik, de a közelmúltban is sor került ilyenek állítására, s a régiekközül pedig többet is felújítottak. Végezetül a sokak által tévesen új jelenségnek tartott, ám mélyebb történelmi gyökerekkel rendelkező, a halálos balesetek áldozatainak emlékére állított halálhelyjelek is bemutatásra kerülnek.

Ipolyság zsidó múltja – Az Ipolysági ortodox zsidó temető

Az Ipolyságról Nagytúr felé vezető út mentén a település északi határát jelző tábla közelében kis temető őrzi a város történelmének egy szeletét. Ma az ortodox zsidó temetőt három oldalról drótkerítés, a keleti végén pórusbeton téglafal védi, lakattal zárt vaskapuja a kerítés nyugati részén helyezkedik el. Megnyitásakor a sírkert könnyű megközelítését segítette, hogy a bejá- rata közvetlenül egy széles földút mellett volt. Az 1950-es években ennek az útnak a kiszéle- sítéséhez s egy járda kiépítéséhez vettek el több négyzetméternyi területet1 a temető nyugati feléből. 2021-ben újabb méterekkel zsugorodott, miután kivezető utat építettek a szomszédos műszakivizsga-állomásnak. Ezek a részek sokkal messzebb estek a kimért soroktól, így való- színűsíthetjük, hogy azokon a területeken gyereksírok sem voltak.

A közel 1500 m² kiterjedésű sírkertben sem épületet, sem emlékművet nem találunk. A fü- ves területen nincsenek kijelölt utak, de ezt a temető kis mérete nem is indokolja. A sírokat több évtizeden keresztül bozótos borította. Az 1970-es évek vége felé Lőwy György köz- benjárására több teherautónyi cserjét és gazt pucoltak ki a területről,2 de a 2000-es évekre a síremlékeket újra áthatolhatatlan szúrós növényzet takarta. A temető ismételt megtisztítását a Honti Múzeum és Simonyi Lajos Galéria munkatársa Bendík Márta kezdeményezte 2003- ban,3 azóta rendszeresen kaszálják.

1. kép: Az orotdox temető látképe (Orosz Örs felv., 2022)

Ipolyságon a zsidó hitközség az 1968-as nagyarányú kivándorlás következtében megszűnt, az egykor összetartó közösség leszármazottai szétszóródtak a világban. Ipolyság zsidó múltjáról ad hiteles képet az Asher Sándor és Gartenzaum Gyula által szerkesztett Örökmécses című könyv. Az 1994-ben, Naharijában kiadott kötetben az Ipolyság környékéről alijázó emberek visszaemlékezései mellett találunk statisztikai adatokat, több fotót és az ortodox zsidó temető parcelláinak nyilvántartását. (Asher–Gartenzaum 1994, 180–181)

2. kép: Temetői nyilvántartás a ravatalozó alaprajzával. (Kapusta Krisztina szken., 2022)

Ez inkább egy temetőtérkép, amin a sorokat római számokkal jelölik (I.–XIX.), az osz- lopokat arab számokkal (1–18.), a sírokat jelző kis téglalapokba pedig beleírták az elhunyt nevét. A halálozások dátuma ebből a nyilvántartásból nem derül ki. A térkép szerinti II. sorban csak egy nyughelyet jelölnek, az I., III. és VII. sor pedig betemetetlen. A VIII. az egyetlen olyan sor, ahol nincs üresen maradt sírhely. A foghíjas sorok arra utalnak, hogy a családok előre megváltott nyughelyekkel biztosították, hogy egymás mellett legyenek eltemetve. Ennek a szándéknak újabb bizonyítékát találjuk a temetőtérképen, amin a házastárs számára lefoglalt sírhelyet „F” betűvel jelölték.

A mára már a feledés homályába vesző ravatalozó pontos méreteit és a sírokhoz viszonyí- tott elhelyezkedését szintén a már említett temetőtérkép őrizte meg, amit nagy valószínűség- gel az 1949-ben alijázó Singer Fülöp rabbi4 vitt magával Izraelbe. A rajz alapján a temetőbe nyugat felől lehetett bejutni, a halottasház épületén keresztül. A 8,5 m hosszú és 7,4 m széles ravatalozó egy nagy és két kisebb helységből állt. Az épületről sem fotó, sem leírás nem ma- radt fenn, és az Ipolyságon élő idősebb generáció sem emlékszik rá. A temető környékére azóta utakat, járdákat építettek, telephelyeket létesítettek, így már az alapokat sem sikerült megtalál- ni. Azt, hogy valaha is létezett, a Magyar Zsidók Központi Tanácsának 1944-es összeírásából (Schweitzer–Frojimovics 1994, I: 284.) tudjuk, ahol az Ipolysági Ortodox Hitközség bevallása szerint a Chevra Kadisa tulajdonában van a temető és a ravatalozó épülete is.

Az 1850-ben alakult Ipolysági Zsidó Hitközség az 1868-as zsidó kongresszus után status quo hitközségként határozta meg magát. (Büchler 2013, 149) A konzervatív vonalat képviselő Deutsch Salamon rabbi ezek után fogadta el a nyitraiak hívását, és lett Nyitrán ortodox főrabbi. (Büchler 2010, 93) Az ipolyságiak rabbi nélkül maradtak, és ez közrejátszhatott abban, hogy 1876 februárjában egy kisebb csoport kivált, és Berczeller Márton vezetésével megalapította az ortodox hitközséget. (Bárkány–Dojč 1991, 217) Rabbijuk a Balaton községből származó Weisz Antal lett (Asher–Gartenzaum 1994, 17–18), aki Szécsényból jött Ipolyságra.

Ezeknek az adatoknak birtokában joggal kereshetnénk az ortodox temetőben 19. századi sírokat, ám a sírkert létesítése jóval későbbre datálható. A héber dátumok lefordítása és átkon- vertálása után derül ki, hogy az új temető legrégebbi sírkövén a temetés időpontja, 5670. sevát 21. azaz 1910. január 31. Ennek alapján kijelenthetjük, hogy a szakadás ellenére a status quo és az ortodox hitközség még 34 évig közösen használta a város déli részén elhelyezkedő nagy zsidó temetőt. A második világháború után ismét egységbe tömörülő zsidó közösség újra a régi közös temetőbe temetkezett. Az ortodox temetőt Schmidl Manó, a volt ortodox hitközség elnö- kének 1945. december 6-i temetésekor használták utoljára.

A temetőtérkép jó kiindulópont, de a pontos beazonosításhoz elengedhetetlen a halotti anyakönyvekkel való összevetés. Az ortodox hitközségen belül használatos nyilvántartás meg- engedte, hogy a sírhelyeket jelző kis téglalapokon ne az elhunyt által használt hivatalos név legyen feltüntetve, így az sok esetben csak a polgári anyakönyvből derül ki. Az ortodox temető térképére feljegyzett nevekhez nem minden esetben tartozik sírkő, sőt tíz esetben sírhelyet sem találunk. Ezek a következők:

II.1. Markstein Endre, elhunyt 44 évesen, 1944. 4. 4-én
IV.1. Glöckner Aranka, elhunyt 22 évesen, 1936. 6. 23-án
IV.2. Spitzer Lipótné, született Kohn Regina, nincs halotti anyakönyvi adat
IV.4. Friedmann Jakabné, született Weisz Fáni, elhunyt 50 évesen, 1941. 10. 30-án
VI.4. Lichtenstein Józsefné, született Ganz Natália, elhunyt 83 évesen, 1944. 1. 6-án
X.8. Surányi Ignác, elhunyt 88 évesen, 1920. 1. 21-én
XII.10. Schlesinger Adolfné, született Michel Berta, elhunyt 70 évesen, 1944. 3. 29-én
XIII.4. Weisz Lászlóné, született Szügyi Emília, elhunyt 72 évesen, 1934. 2. 26-án
XIII.10. Herczfeld Herman, elhunyt 61 évesen, 1937. 11. 11-én
XIV.10. Kréhn Sámuel, elhunyt 77 évesen, 1943. 11. 10-én

3. kép: Szaggatott vonallal a beazonosított, de sírkő és sírkeret nélküli sírhelyek. (Kapusta Krisztina szerk., 2022)

4. kép: Surányi Ignác jelöletlen nyughelye, felesége síremléke mellett. (Kapusta Krisztina felv., 2022)

Az 1920-as, 1930-as évek sírhelyeinek esetében nem lehet tudni a hiányzó sírkövek okát. Surányi Ignácnénak impozáns feketegránit sírkövet állítottak, a közvetlenül mellette nyugvó férje esetében vagy nem volt leszármazott, aki síremléket állíthatott volna, vagy ellopták azt. Sírhelyét sírkeret sem jelöli. Az 1941 és 1944 között elhunytaknál nagy valószínűséggel a hoz- zátartozóknak már nem állt módjukban sírkövet állítani. Egyesek a fasizmus elől menekültek külföldre, másokat elpusztítottak.

Adler Jakab sírkövét valaki elmozdította eredeti helyéről, ma egy közeli sírkeretre helyez- ve találjuk. Három esetben fordul elő, hogy van sírkeret, de a sírkő hiányzik, ezeknél az ott nyugvó pontosan beazonosítható a szomszéd sírok alapján.

Polgár Ignác (agyonverték 1944. május 30-án az ipolysági gettóban) és Kolman Zoltán (meg- halt 1945. május 6-án, hastífuszban) sírja nincs feltüntetve a térképen. A nyughelyük fölé helyezett sírkövek keleti oldalára hosszabb szlovák nyelvű szöveget vésettek, amiben emléket állítanak a holokausztban elpusztított közvetlen rokonoknak. Ez és a többi sírtól eltérő betűtípus arra enged következtetni, hogy ezeket a sírjeleket jóval a második világháború után állították. A térképen nincs feltüntetve az egyévesen elhunyt Dekner Alíz sírja sem. Kettétört fehér márvány sírjelének felső része egy másik sírkőnek van támasztva, eredeti helye ismeretlen. Herman Herczfeld unoká- ja, az akkor 89 éves Susitzky Miksa állíttatott emléket mártír sorsú rokonainak, 2014-ben. A feke- temárvány sírkövet egy üresen maradt sírhelyre helyezték, nagyapja nyughelyének közelében. Ez az egyetlen síremlék, amelynek nyugati oldalán nem csak héber felirat olvasható.

5. kép: Adler Jakab nyughelye és áthelyezett sírköve. (Kapusta Krisztina felv., 2021)

6. kép: A gettóban agyonvert Polgár Ignác sírja. (Kapusta Krisztina felv., 2021)

 

7. kép: 2014-ben állított síremlék. (Kapusta Krisztina felv., 2021)

A temetőben ma látható nyolcvanöt sírkő nagy része áll, a hét darab ledőlt (vagy ledöntött) sírjelből négy törött. Az ortodox hagyományoknak megfelelően a síremlékek többségét sem- milyen motívum nem díszíti, de mint a legtöbb esetben, a neveket itt is nagyobb betűmérettel emelik ki. A régebbi sírok kedvelt díszítése a keresztény temetők mintájára átvett szomorúfűz, amit a héber Bibliában említett „Sírás-tölgye”6 szimbólumaként értelmezve emelt át a zsidó- ság. (Balogh 2021, 43) Az ipolysági ortodox temetőben az 1938 utáni sírokról ez a szimbólum eltűnik. A Dávid-csillag egy 1919-es sírkövön jelenik meg először, majd ez a motívum a két világháború között dominánssá válik. Ennek oka további kutatást igényel. Növényi motívum (babérág) csak egy 1939-es síron van, és lévita7 származásra utaló kancsót is csak egy esetben találunk.

8. kép: Fűzfamotívum Schlesinger Róza obeliszk sírkövén. (Kapusta Krisztina felv., 2021)

9. kép: Az 1920-as évektől domináló Dávid-csil- lag motívuma, a Diamant házaspár sírkövein. (Kapusta Krisztina felv., 2021)

10. kép: Növényi motívum Eichnerék ledöntött síremlékén. (Kapusta Krisztina felv., 2021)

11. kép: Az egyetlen lévita sír, Lőwy Miksa sírja. (Kapusta Krisztina felv., 2021)

12. kép: A temető legrégebbi sírja a kohén származású Kohn Márk nyughelye. (Kapusta Krisztina felv., 2021)

Hat sírkövön fordul elő a papi áldást osztó kéz motívuma; ezek a kohanita8 sírok a számukra kijelölt részben, egymás mellett helyezkednek el. A temetőtérkép rajza szerint velük egy vo- nalban a déli kerítést megszakítva van egy beugrás, az úgynevezett kohanita kapu.9 Az eredeti kőkerítés lebontásával ez a kapu is eltűnt. A kohanitáknak kijelölt külön bejárat biztosította, hogy a számukra előírt rituális tisztaságot akkor is megtarthassák, amikor hozzátartozójuk temetésén vesznek részt vagy azok sírhelyét látogatják, nekik ugyanis tilos halott közelében tartózkodni. (Kormos 2016, 18)

Az ipolysági ortodox hitközség tagjainak héber nyelvben való jártasságát bizonyítja, hogy a 19. század utolsó harmadától a 20. század első harmadáig közkedvelt akrosztichon (Bányai 2011, 30) a temető kései megnyitása ellenére, több síremléken fellelhető. Az 1830-as években eleinte csak a női sírokon megjelenő verses formula hamar kedvelt lett, és rövid időn belül a férfisírokon is megjelent. Az ilyen típusú szövegezésnél jellemzőek a sorvégi rímek, olykor páros rímek. Legelterjedtebb formája, a név újraalkotása a sor elején kiemelt betűkből, ritkább esetben a sorvégi betűk is kiadják az elhunyt nevét. (Balogh–Bányai 2014, 155) A leghosz- szabb akrosztichonokat Rosenbaum Henrik 1925-ös és Herczog Salamon 1926-os síremlékén olvashatjuk. Előbbinél 14, utóbbinál 11 soron keresztül magasztalják a sírban nyugvót. A többi sírjeltől eltérően Rosenbaum Henrik sírkövén nincs külön sorban feltüntetve a név, személy- azonosságát csak a sírvers első betűi fedik fel.

13. kép: Rosenbaum Henrik sírjele, 14 soros akrosztichonnal. (Kapusta Krisztina felv., 2021)

Esztergom egyszerre volt centruma a vallási és a világi építészetnek, ezért nem véletlen, hogy a közelében fekvő Gerecsei-hegységben kőfejtők és kőfaragó központok jöttek létre. Az itt bányászott tömör mészkő kevésbé sérülékeny, és a fagynak is ellenáll. Már a 19. századtól elterjedt alapanyaga volt a sírkőfaragásnak, előszeretettel használták mind a katolikus, mind a zsidó temetőkben. A vörös márványnak is nevezett gerecsei mészkő időtállóságát bizonyítja, hogy a belőlük faragott sírjelek még ma is könnyen olvashatóak, szépen kidolgozott motívum- kincsüket az eredeti formájukban csodálhatjuk meg. (Balogh 2018, 63–65)

Az elsősorban Tardoson és Süttőn faragott mészkövek az ipolyságiak számára is könnyen elérhetőek voltak. Az 1910 és 1920 között felállított sírjelek 50%-a készült gerecsei vörös mészkőből. Az I. Csehszlovák Köztársaság idején a várost már egy határ választotta el a kő- anyag forrásától, annak beszerzése nehézkessé vált. Az 1920 és 1945 közötti sírkövek több- sége szürke és fekete gránitból készült. Műkő síremlékek egyforma arányban fordulnak elő mindkét korszakban, ezeket általában szegényebb családok állíttatták.

A közép- és kelet-európai askenáz zsidó közösségek hagyományos sírkőformája íves lezárású, a rövidebb oldalán álló téglalap. (Kormos 2011, 21) A jobb minőségű és ezáltal jobban for- mázható kőanyag megjelenésével lehetőség nyílt hullámos vagy az egyszerű ívet homorú be- ugrásokkal megtörő lezárásra. Az oromzat díszítéseként gyakran használtak kiugró elemeket, akrotérionokat. (Kormos 2011, 21) Az ipolysági ortodox temetőben előfordul az íves lezárású emlékjelek szinte minden típusa, ezenkívül gyakori a háromszög lezárású lapos sírkő, és az obeliszk. Ez utóbbi anyaga leggyakrabban fekete vagy szürke gránit, de van, amit műkőből faragtak. Magasságuk, szélességük változó. A 20. század sírkőkultúráját követve dominálnak a téglalap alapú, nagyméretű gránittömbök, amelyeket az eltérő faragások tesznek egyedivé. Bár tetten érhető a szándék, hogy idomuljanak az ősök sírkőkultúrájához, ezeket a síremlé- keket nem mondhatjuk hagyományosnak, ezért az alábbi táblázatban az egyéb kategóriába vannak besorolva.

 

Az ipolysági Honti Múzeum udvarán található nagyméretű feketegránit tábla német és héber nyelvű vésete értékes információk forrása. Ez az emléktábla eredetileg az 1929-ben felavatott ortodox zsinagóga belépő portáljának falát díszítette. Szövege a következő:

Ipolyságon az ortodox hitközséget 1876. február 14-én alapította BERCZELLER Márton, emléke legyen áldott, aki 3 évtizedig volt annak vezetője és elnöke, és aki a hitközségnek 1912- ben 2 házat ajándékozott.
A tiszteletre méltó Weisz Antal főrabbi áldásos tevékenysége alatt 1898-ban épült első
zsinagógánk és 1929-ben a jelenlegi.
A hitközség elöljárója SCHMIDL MANÓ.
Örök hála illeti azokat, akik felajánlásaikkal hozzájárultak az építéshez.10

Weisz Antal rabbi és Schmidl Manó elöljáró nyughelyét pontosan bejelölték, de Berczeller Már- ton nevét hiába keressük a temetőtérképen. Az ortodox hitközség egykori vezetője Ipolyságon hunyt el, 85 éves korában, 1913. január 13-án, sírját az akkor már létező ortodox temetőben még- sem találjuk meg. Nyughelye nyomára születési helye és héber személyneve (Avraham Meir) vezetett. 2012-ben készült el a balassagyarmati műemlék ortodox zsidó temető sírkőkatasztere, amelynek névmutatója szerint Berczeller Avraham Meir a B parcella VI. szelvényének 8. sorá- ban nyugszik, a 8. sírhelyen. Személyazonosságát bizonyítja a sírkövön olvasható felirat: „Ez a sírköve az ipolysági hívők fényes közössége vezetőjenek… Ábrahám Meir Berczeller, élete 85 évig tartott, meghalt 1913-ban.”

A közösség másik kiemelkedő halottja, Weisz Antal, 62 évig volt a hitközösség rabbija. 1938. szeptember 15-én halt meg, életének 93. évében. Hosszú élete számtalan megpróbáltatás elé állította, több gyermekét és két feleségét is eltemette. 79 évesen vette el harmadik felesé- gét, a nála 25 évvel fiatalabb Rebekát, aki Krakkóból jött Ipolyságra. Erős hite megingatha- tatlan volt, hívei körében elismerést vívott ki közösséget összetartó karizmája, bölcsessége, embersége. Szürkegránit sírkövét édesanyja vörösmészkő síremléke mellett találjuk, a temető középső részén.

15. kép: Az ortodox hitközséget alapító Berczeller Márton sírja Balassagyarmaton. (Kovalcsik István felv., 2002)

16. kép: Weisz Antal rabbi sírja. (Kapusta Krisztina felv., 2021)

A temetőben eltemetett utolsó elhunyt, Schmidl Manó, 69 évet élt. Az üldözés évei alatt egész- sége megroppant, betegségeit már nem tudta legyőzni. Az egyszerű téglalap alakú, nagymé- retű feketegránit sírkövéről leolvashatjuk, hogy az 5706. év hanukájának 7. napján halt meg, ami 1945. december 6-nak felel meg. Arról nincs információ, hol tartózkodott a holokauszt ideje alatt. Felesége, Binetter Margit szerepel az Örokmécsesben közzétett mártír halottak névsorában. (Asher–Gartenzaum 1994, 149) Fiát, Andort, sikerrel bújtatta volt szolgálójuk Ipolyságon.12 Schmidl Andor igyekezett új életet kezdeni, nagy elánnal folytatta a nagyapja által alapított Schmidl Mór cég vezetését, az 1948-as államosításig. A fatelep újbóli elvesztése után, 1949-ben Izraelbe vándorolt, további sorsa egyelőre ismeretlen.

17. kép: Schmidl Manó az utolsó, akit az ortodox sírkertbe temettek. (Kapusta Krisztina felv., 2021)

Az ortodox temető betemetetlen, üres sírhelyei mementói a holokausztnak.

Irodalom

Asher Sándor–Gartenzaum Gyula (1994): Örökmécses. Šahy – Ipolyság és környéke mártírja- inak emlékére. Nahariya: Ronil.
Balogh István–Bányai Viktória (2014): Magyarországi zsidó feliratok – Scheiber szellemé- ben 1686 után. In 100 éve született Scheiber Sándor. Emlékkötet. Budapest: OR-ZSE, 143–160. p.
Balogh István (2018): A XVIII. századi magyarországi zsidó sírkövek. Analízis és adattár.
Doktori disszertáció. OR-ZSE Vallástudományi Doktori Iskola, Budapest. Balogh István (2021): A kőszegi zsidó temető. Analízis és adattár. Kézirat.
Bányai Viktória (2011): „Derék asszonyok és jámbor férfiak” – sírfeliratok filológus szemmel.
Fórum Társadalomtudományi Szemle 13/4, 25–32.p.
Büchler, Róbert J. főszerk. (2010): Encyklopédia židovských náboženských obcí. (L-R) 2 zväzok. Bratislava: SNM-Múzeum židovskej kultúry.
Büchler, Róbert J. főszerk. (2013): Encyklopédia židovských náboženských obcí. (S-T) 3 zväzok. Bratislava: SNM-Múzeum židovskej kultúry.
Bárkány, Eugen– Dojč, Ľudovít (1991): Židovské náboženské obce na Slovensku. Bratislava: Vesna.
Kormos Szilvia (2016): A pilisvörösvári zsidó temető. Budapest: Magyar Hebraisztikai Társa- ság–MTA TK Kisebbségkutató Intézet Judaisztikai Kutatócsoport.
Schweitzer József–Frojimovics Kinga (1994): Magyarországi zsidó hitközségek 1944. április.
A Magyar Zsidók Központi Tanácsának összeírása a német hatóságok rendelkezése nyomán. I. Adattár. Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport. /Hungaria Judaica 6./

Csehszlovákiai és magyarországi katonaszokások egy mátyusföldi település, Felsőszeli példáján keresztül

Szilágyi Miklós a háborúhoz és hadifogsághoz kapcsolódó, általa gyűjtött narratívák gyűjte- ményéhez fűzött bevezető gondolataiban olvashatjuk, hogy az 1940–50-es években a férfiak családi-baráti összejöveteleken előszeretettel idéztek fel háborús és hadifogoly-történeteket. Egyetemista korában viszont tanárai és idősebb pályatársai a gyűjtések során ezeket haszon- talan mesélésnek, meghallgatásra nem érdemesnek tartották.1 „[…] az 1960-as évek második felében, egy jól szervezett kutatói közösség tagjaként, a Tanácsköztársaság Békés megyei vete- ránjainak a magyar Vöröshadsereg harci cselekményeiről és érintőleg az első világháborúról, a szibériai hadifogságról szóló emlékezéseit a messzebb mutató tanulságok megfogalmazásá- nak igényével gyűjteni kezdtem, majd tanulmánnyá formáltam. […] az 1970–1980-as években már kezdett halvány érdeklődés mutatkozni az első (igen kis részben a második) világháború írásos és szóbeli emlékanyaga iránt […]” A szerző természetesen nem hagyja figyelmen kívül a két világháború közti háborús/hadifogoly-emlékezéseket sem. „[…] különösen pedig a cen- zurális akadályoktól szabadulás eufórikus légkörében mind az egykori tisztek, mind a köz- katonák által írt, igen nagy számú emlékirat publikálása jószerével csak az 1989–1990-es rendszerváltás után kezdődött – kezdődhetett – el.” Szilágyi Miklós az 1970–80-as évektől már tudatosan figyelte a háborúra és hadifogságra emlékezést. „[…] ám lehetetlen volt nem észrevennem, hogy mennyire megváltozik: bensőségesebbé-barátibbá válik formálódik a be- szélgetésünk, ha […] hagyom elmondani azokat a »történeteit«, amelyeket a maga környeze- tében: rokoni és baráti körben a legszívesebben mesélget. […] Volt türelmem meghallgatni, majd szó szerint lejegyezni ezeket a szakmai közvélekedés által »mellébeszélésnek« minősített

szövegeket, összegyűlt tehát az 1980–1990-es évek fordulója táján egy kötetnyi a Jász–Nagy- kun–Szolnok megyei Kisújszálláson, a Pest megyei Szokolyán és a kárpátaljai magyar falvak- ban […] Meggyőződésem, hogy ezek »folklór szövegek«! […] Hiszen ezeknek az »egyszerű embereknek« a világtörténelemmel: a szenvedés, megaláztatás, a lealjasodás intézményese- désével való kényszerű találkozását, de a »mégis embernek maradni« belső parancsának való engedelmeskedés heroizmusát csak ebből a forrásból ismerhetik meg az utánunk jövők!” (Szi- lágyi 2011, 7–11, 19)

A sorkatonaság megszűnését követően (Románia 2007) a kolozsvári Kriza János Népraj- zi Társaság, a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke 2007 decemberében konfe- renciát rendezett különféle katonatémákban. Kötetük az előadások egyik részét tartalmazza. Csupán szemezgetve a közölt írásokból: „A bevonuló katona búcsúztatása a lokális közösség kiemelkedő eseménye volt […] A katonai szolgálat (akárcsak a hadifogság, a munkaszolgá- lat) a férfiak életében átmeneti rítus szerepét töltötte be […] A roma férfitársadalom számára a sor- és a frontkatonaság szocializációs funkcióval rendelkezett […] A katonakönyvek [kéz- iratos füzetek] készítése korábbi előzmények alapján Ferenc József idején vált általánossá.” (Keszeg 2008, 8–9)

Bár ebben a közleményben elsősorban két világháború közti visszaemlékezőkkel fogunk találkozni, eljutunk a kommunizmus sorkatonai szolgálatáig is, hiszen adatközlőink ezt is át- élték. A szlovák néprajzosok közül Jarmila Barátová a 20. század 60-as éveitől 2004-ig fog- lalkozott a sorkatonai szolgálatra visszaemlékezőkkel Kiszelfalu (Pitelová) példáján keresztül a Garamszentkereszti járásban.2 2006-ban megjelent tanulmányában a téma rövid történeti áttekintését nyújtja. Mint írja, II. József vezeti be a katonakötelességet. 1715-ben a pozsonyi országgyűlésen már határozat született az állandó hadsereg fejlesztéséről. A katonaság kö- telékébe a verbuválást használták, amit II. József megtiltott, de azt 1848-ig alkalmazták. Az első világháború után az általános katonai szolgálat 14 hónapig tartott, majd ideiglenesen két évre változtatták. 1934 végén a két év szolgálatot törvénybe iktatták. Barátová foglalkozik még a téma kutatóinak rövid felsorakoztatásával. Megemlíti Ivan Murínt, aki tudomásom sze- rint először foglalkozik a sorkatonai szolgálat 1989 előtti néprajzi szempontú vizsgálatával, megnézve a különféle csoportosulásokat, szokásaikat, viseletüket/uniformisukat. Barátová egyebek között megemlíti a finn néprajzosok adatgyűjtését, amelyet P. Leimu foglalt össze 1985-ben,3 de további külföldi munkákat is: The american soldier. Adjustment during Army life, aztán Banton (Worcester 1969) és Goffman (Chicago 1962) munkáit. De Kelet-Közép-Eu- rópánál maradva, megemlíti a cseh Kyjovsko régió déli területéről származó munkát, amelyet

F. Synek a sorozásról, rukkolásról („odvody”) írt; ezek regionálisan nem nagyon tértek el, és Padkóc (Podkonice), Besztercebánya térsége, valamint Pozsonybeszterce példáit hozza (Barátová 2006, 29–30, 42–43)

A dél-erdélyi területről egy barcasági összefoglalást említenék a sorozásról és rukkolásról, ahol nemcsak a szalag, hanem a sapkára tűzött virág is megjelenik. (Seres 1984, 420–422) Lendva kapcsán olvastam egy hosszúfaluhegyi levente visszaemlékezését – az 1926-ban szü- letett leventék 1944. október 16-án jelentkeztek –, Balatonfűzfőre, majd Németországba kerü- lését és Drezda leégését. (Kepéné Bihar–Lendvai Kepe 2006, 180–192)

Ugyanakkor nem hagyhatom figyelmen kívül azt a cseh weboldalt, amelyen keresztül tömér- dek, katonasággal kapcsolatos információ áll rendelkezésünkre.4 A szerkesztők kezdeti szándé- kán túl, hogy megtekinthetőek legyenek a régi kaszárnyaépületek mai állapotai, a weblap mára a katonasággal kapcsolatban megkerülhetetlen forrásgyűjtemény, az állítólagos több mint (!) 126 ezer fotóval, különféle bejegyzésekkel, amelyek teljesen nyilvánosak. Bár a kutatott településről Felsőszeliről – semmilyen adatot nem hoz elő a keresőfelület, a kaszárnyák csehországi tele- pülések szerint kereshetők, és generációktól független katonai találkozókról, katonatemetésekről szóló információk is

Említést kell tenni A két Szeli 20. századi változásai egy 2008-ban futó, a somorjai szék- helyű Fórum Kisebbségkutató Intézet projektumáról. „A projektum célja a két mátyusföldi község helyi társadalmában végbement változások feltárása és dokumentálása az elmúlt közel 80 évre visszamenőleg, követve ezen falvak változó társadalmi szerkezetét és a bennük végbe- ment társadalmi folyamatokat.”5 Ebből Lelkes Gábor és Tóth Károly programvezetése mellett publikáció is kiadásra került. (Szarka–Tóth szerk. 2010)

A katonaszokások témakörét 2006-ban főleg Felsőszeliben kutattam a komáromi Etnoló- giai Központ munkatársaként. A mostani anyagközlésben felsőszeli adatközlők szerkesztett interjúi olvashatók, melyeket előre elkészített kérdések alapján 2006 májusában, június 8–9., 13., 16-án készítettem. Közel tizenöt év után vettem újból elő a témát és megpróbálom fel- dolgozni. Az anyag jelentős részét a magnókazettákról már a kutatás után leírtam, részben átnéztem, de a pandémia ideje alatt, 2020 decemberétől átfogóbban dolgozom fel. Az anya- gok felsorakoztatását igyekszem az adatközlőim születési sorrendjében megtenni, zárójelben jelezve az informátor nemét (férfi = f.; nő = n.), születési évét. Mivel az adatközlőim zömmel felsőszeli illetőségűek, csak az attól eltérő lakhelyet jelzem.

Alsó- és Felsőszeli a néprajzi szakirodalomban, de sok egyéb helyen is a Mátyusföld névvel jelölt, határait, kiterjedését tekintve többféle módon értelmezett tájegység része. Dél-Szlovákia magyarok lakta tájainak legfrissebb néprajzi áttekintése, kultúrájának jellemzése Liszka József 2002-ben megjelent munkája, amelyben a szerző a tájegységet a Kis-Duna, a Vág, a Kis- Kárpátok, és – amennyiben egy nemzetiség területi keretein belül jelöljük ki – a szlovák–magyar nyelvhatár között határozza meg.

(Gecse 2010, 183)

A két falu általános történetét a Mátyusföld II. Egy régió története a XI. századtól 1945-ig című kötet meglehetős részletességgel tárgyalja, így ezt most nem ismétlem meg, vázlatosan sem, csak hivatkozom rá. (vö. Bukovszky 2005) A katonasággal kapcsolatos részeket viszont célszerű, ha röviden is, felidézni.

Kuruc kor

A helytörténeti kiadványból ez a kor sem hiányozhat, és mivel akadt a 20. században népsze- rűsítője (a továbbiakban), ezért csak röviden idézzük: „Az egyik itt lefolyt csata helyét ma is

»Kuruc-ere« vagy »Rákóczi-sáncok« néven emlegeti a nép.” (Danajka 1993, 54) Karl Gézáról, Felsőszeli (1930–35 között) evangélikus tanítójáról a következőket jegyezték fel:

Az énekórán kórust alakított az osztályból. Ilyenkor aztán leült az első pad szélére, hóna alatt a hegedűvel és a Rákóczi szabadságharcról beszélt… Majd az álla alá tette a hegedűjét és elkezdte húzni a »Balogh Ádám a nevem, ha vitéz vagy, jer velem.« című kuruc nótát. És gyönyörű hangon énekelte a strófákat… A gyerekek pedig tátott szájjal hallgatták…”

(Oros 2011, 341)

Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc

Danajka Lajos megnézte a Felsőszelire vonatkozó 1848-as eseményeket is, október 20-a után 127 lakos után két katonát kellett a falunak kiállítani négy évre a 2007 lakosból. A 10 felsőszeli honvédot név szerint említi. 1849-ben a kétnapos ütközetben 2930 honvéd esett el. „Az úrföldi és rakottyási dűlőben folyt csatározások magyar halottait az itteni hajlatok partoldalában te- mették el.” (Danajka 1993, 95–96, 110)

Specziár Lajos (Ötven év előtt. Első Galántai Könyvnyomda és Papírraktár, 1899) „elbe- szélése alapján a nagysallói csata után (1849. április 19.) mindenki nagy elvárásokkal tekin- tett a jövő elé. Felsőszeliben a csatát követően egy este az összesereglett kisebb tömeg előtt Marczell János megyei esküdt az osztrákok ellen szónokolt. A következő napon a császári zsan- dárok Pozsonyba elvezették, és egészen a világosi fegyverletételig a Vízikaszárnyában tartot- ták fogva”. Felsőszelit a Vág menti hadjáratnál említik a továbbiakban:

 

[a …] II. [magyar] hadtest Zsigárd és Királyrév között állt fel, ahol viszont a Pott-dandár a Taksony, Felsőszeli irányából érkezett Herzinger-dandárral megerősítve ellentámadásba ment át. […] A Hadműveleti Iroda június 19-én apró változtatással megismételte a június 16-ra kiadott utasítást. Ennek alapján újra a II. hadtest kezdte el az offenzívát. Asbóth június 20-án röviddel éjfél után indította meg a támadást Királyrév irányában, ahonnét a császári sereg csapatait kiszorította, s a Negyedről kivonuló Rakovszky-különítménnyel együtt elfoglalta Zsigárdot, délután két órakor már Pered is a honvédek kezében volt, sőt a II. hadtest előőrsei még Alsószelit is elfoglalták. A Theissing- és Pott-dandár Felsőszelibe és Deákiba vonult vissza. […] Június 20-ról 21-re virradó éjjel a Theissing-dandár egységei Taksonyból és Vízkeletről Felsőszelibe, a Brianszk orosz vadászezred egy üteggel Hidaskürtre, a Panjutin orosz hadosztály többi részeivel pedig Taksonyra lett vezényelve. […] A császári tisztek elmondása alapján a peredi csata következményeként Zsigárd, Pered, Királyrév és Alsószeli vízen túli részét az ottani csatározásokkor kifosztották és felégették. Az osztrák tisztek szerint ez nem a lakosság kihágásának, mint inkább az orosz sereg kegyetlenségének volt tulajdonítható, kik fegyvertelen asszonyokat és gyermekeket gyilkoltak. […] A csatát követő napon a Nádszeg irányából Alsószelit érintve érkező orosz csapatok elérték Felsőszelit is. A községtől délre húzódó települések – Alsószeli, Pered, Zsigárd, sőt a közeli Gelence

– lángban álltak. […] Az átvonuló orosz katonaság több alsószeli lakost fogolyként magával vitt Hidaskürtre, akiket azzal vádoltak, hogy felgyújtották a falut, hogy megakadályozzák az orosz sereg átvonulását. Specziár Lajos volt felsőszeli plébános szerint a visszavonuló osztrákok június 22-én, a következő napon viszont orosz portyázók rabolták a falut.

(Bukovszky 2005d, 110, 112–115, 119)

Specziár Lajos (1821–1903)6 evangélikus plébánosról a következőket jelentették meg:

1849. jun. 19-én a magyar hadsereg átjött a Vágon Negyednél és az osztrák hadsereget Zsigárd, Pered, Deáki községekből kiszorítván, becsületesen elverte. De már ekkor az országban volt az orosz sereg is, mely az osztrák csapatok romjaival Galánthánál egyesülve, a magyar hadsereget visszaüzte a Vágon, jun. 22-én. Ezen csatározások közt az oroszok Pered, Zsigárd, Királyrév, Alsó-Szeli községeket kirabolták és fölégették. Felső-Szelire került a sor. A nép kétségbe esve fejét veszté. Ekkor a fiatal plébános kezébe vette a keresztet, egyenesen az orosz fővezérhez ment, és előtte térdre esve, kegyelmet kért községének, amit meg is kapott.”7

(Oros 2015, 62, 134)

Az adatközlő úgy tudja, a Peredről, Zsigárdról menekülő embereket Felsőszeli határában is eltemették, de az alsószeli temetőben is többen el vannak temetve. (f. 1923)

Klapka György várparancsnok 1849. augusztus 20-án az „összes várőrség evangélikus lelkészévé” nevezte ki Molnár Gábort, Felsőszeli korábbi (1829–1832) evangélikus lelkészét. (Oros 2011, 82, 85)

Az első világháború és Trianon

Az 1910-es népszámlálás adatai szerint Felsőszelinek 3463 magyar, 9 szlovák, 4 német és 1 egyéb nemzetiségű lakosa van, 1744 evangélikus, 1530 katolikus, 189 izraelita és 14 református.

(Oros 2015, 104)

Az egyik adatközlőm (sz. 1905), akivel még a felsőszeli evangélikus nyugdíjasotthonban beszélhettem, férje (sz. 1900) katona azért nem volt, mert a család legidősebb (!?) tagjaként családfenntartó szerepet töltött be, mivel az édesapja beteg volt, és 16 éves korában dolgoznia, kaszálnia kellett, bár sorozáson még Magyarországon vett részt.8 (n. 1905)

Egy másik adatközlő (sz. 1923) édesapja (sz. 1890) 1909-ben vonult be katonának és 1913- ban jött haza Felsőszelibe. A többi évet is beleszámítva közel nyolc évig volt katona.9 Az oszt- rák–magyar hadsereg 72-es számú gyalogezredénél szolgált Pozsonyban, de innét egy zászló- aljat Dalmáciába helyeztek, az édesapát is, aki három évet szolgált. „Az a kép is mutassa, hol vót, Dalmáciába…” – szólt közbe az adatközlő felesége. Leszerelésüket megelőzően közölték a katonákkal, hogy még egy évet szolgálniuk kell a Balkánon (első világháború, a jugoszláv államok „mozgolódtak”). Ősszel szerelt le, és a következő év aratásáig Felsőszeliben tartózko- dott, majd kitört a háború, megtörtént a mozgósítás. „Őköt” két héttel hamarabb behívták, és amikor Felsőszeliben zajlott a mozgósítás, akkor az édesapa katonatársaival már megütközött a szerbekkel. Tirolban az „olaszokná” hátgerincsérülést kapott (a golyóról – „srafnersrei” – készült fotót az adatközlő meg is mutatta). „Ez a srafner olyan vót, hogy kilőtték, evvel a gyalogságot lőtték, kilőtték, és úgy vót beállítva… Gyalogság, egyet szétrobbant, és ezek a golyók fröcskőtek szét úgy… Tudom, ez tette apámot tönkre” – hátgerinccsigolyát fakasztott be a golyó. Bár elmondja, a „szokott katonaéletet élte át”, az olasz fronton mégis sok min- den megtörtént Az édesapa barátai sok mindent elmeséltek neki az akkori katonaéletről, megpróbáltatásokról, a halálesetek számáról. Mikor az adatközlő édesapja megsebesült, akkor bevitték őt egy kis olasz falu templomába, amit majd az olaszok ágyúval lőttek. „Egy kole- gája beszéte nekem, hogy ők szaladtak oda, mikor má megtörtént a dolog, hogy a templomot szétlőtték, hogy a kolegáik ott keresték a sebesűt kolegáikot. Apám úgy vót kimászva e temp- lombul, nagy kő vótt mellette. Fölvették, hazajött, hazahozták, Pesten vótt kórházban, aztán itthon némileg helyre gyütt, mer dógozott, minden.” 1928–29 telén megfázott és megbetege- dett, a lövésből kifolyólag (bal lapockája alatt mélyedés, három oldalbordája hiányzott) hát- gerincsorvadást kapott. Az „öreg tallósi kolega, Kubicsek István”10 mesélte az adatközlőnek, hogy nagy hordókban tartották az olaszok a bort, létrát kellett használniuk. „Ott vót egy ajtó, megtalálták, ugyi, katonaság. Hordták a bort kulacsokba.” Aztán mikor az adatközlő édesapja is felment meríteni a kulacsával, megcsörrent… Egy olasz katona lábára lettek figyelmesek, a katonát kihúzták, a bort pedig rögtön elkobozták a katonáktól, amit ki kellett önteniük. Úgy vélték, hogy a katona belefulladt a hordóba.11 Az adatközlő megmutatta édesapja kitüntetéseit – melyekről az anyagrészek többnyire hiányoztak, mert az adatközlő húga babaruhát készített belőlük –, az említett lövedéket, sógora kitüntetését, amelyet Kárpátalja visszafoglalásából kifolyólag kapott – ez az adatközlőnél maradt, mikor még testvérével együtt „És má mindig mongya, hogy majd a gyerekeknek odaggya. De hát azok a gyerekek is má akkorák, hogy má öregapák. De együnnek, de ugyi annyit beszílünk, hogy mindig e van felejtve. De má most fő van neki téve…” – a szekrény tetejére. (f. 1923)

A felsőszeli adatközlő (sz. 1920) édesapja (sz. 1898) az első világháborúban két évet szol- gált (18 évesen, 1916-ban rukkolt be, 88 éves korában halt meg).12 „Amikor Románia megtá- madta Magyarországot, ha ott vót. […] Mondta, hogy ott vót, de mást nemigen mesét rúla.” Aztán a csehszlovák hadseregben is volt katona: „de má csak jobban gyakorlatokra hívták be őköt” – pl. két hétre Alsókubinba (Dolný Kubín). Az adatközlő édesapjának nem kellett többet zolgálnia, ellentétben nagybátyjával. Az édesapa nagybátyja két évvel fiatalabb volt, és 1918 tavaszán rukkolt be (nyilván ő az, aki megjárta az olasz frontot, olasz fogságba került és 1920- ban jött haza, rögtön be kellett vonulnia a csehszlovák hadseregbe, fél évet szolgálni). (f. 1920)

Az adatközlő édesapjának berámázott végelbocsátó levele a gyűjtés idején kifüggesztve a konyhában, ami nappaliként is funkcionált, megtalálható volt (a heverő fölött képekkel, a konyhaszekrénnyel szemben lévő falon elhelyezve, az előtérből ha beléptünk az ajtón, akkor mindjárt jobb oldalt): „Szabó István 1909 / Szabadult 1913 / Perasto (?) / Süd Dalmatzia.” Róla készült képet is mutatnak, megtudom, hogy fogságban is volt. Az adatközlő anyja báty- jának a fia fényképét is megnéztem az első világháborúból.13 Az adatközlő feleségének az édesapja (sz. 1900) az első világháborúban szolgált,14 képet látok róla, de magyar katona is volt 1938-ban. „Az meg a apósom, első háború után az úgy vót ott, hazagyüttek háborúbú, akkor behíták őköt a csehek. Prágába szógát.” (Az adatközlő felesége: „No, igaz! Aszt szokta nekem meséni, hogy templomba kigyünnek a apostolok, és hogy ahány óra van, annyi gyün ki. És mindig mondtam neki, hogy meséjen még rúluk, de hogy mit meséjek, hisz már emondtam.) Az adatközlő(?) édesapja „ponvágli”-val mehetett Galántára, mikor berukkolt. Az adatközlő feleségének szüleiről egy házassági képet mutatnak, amely Galántán készült, az édesapa ka- tonaruhában, aki Medvénél a hídőrségen szolgált, a magyarok alatt, mint levente. (f. 1923)

Az adatközlő édesapja (sz. 1892) hat évet volt katona, négyet az első világháborúban (ket- tőt a másodikban). „Taliánokná” fogságba esett, számtalan mesét, történetet mondott el, de ezek már feledésbe merültek. A nyomorúságról beszélt, elmondta, hogy a románoknál mindig éhesek voltak, de hajnalban korábban fölkeltek és elmentek krumpli után kutatni. Mikor meg- találtak egy vermet és szedték a krumplit, egyszer egy medve jött, rájuk támadt, majd agyon- lőtték a medvét. „Medve vót a házőrző…” Erre a gazda kijött és azt mondta az embereknek, hogy nem kellett volna agyonlőniük a medvét, mivel az csak házőrző volt. „Hogy mé nem adtak neki egy darab kenyeret, és akkor ement vóna! Ha nekünk a kenyerünk van, akkor nem gyüvünk krumplit lopnyi – aszt mondta meg apám!” A katonáknál a garabérok [karabélyok] náluk voltak. (f. 1944)

A felsőszeli gyűjtő Mészáros Magdolna nagyszüleiről, akik Alsószeliben éltek, rögzített történeteket:

[…] az én nagyapám, Seres Lajos már családos ember volt, amikor 1914-ben berukkolt. Akkor már két fia volt: Imre és a pici Feri. Négy hosszú évig harcolt az I. világháborúban. A csapatot Galíciába vezényelték (a mai Lengyelország keleti részébe), ahol a tűzszerészeknél szolgált. A felesége, Etel, Alsószeliben a két gyerekkel nem tudott miből megélni, ezért támogatás hiányában összepakolta a holmiját, és visszaköltözött a szüleihez Peredre. A két gyereket tehát a peredi nagymama nevelte, Etel pedig elment Pestre szolgálni. Akkoriban nagy divat volt egy ének: „Húzd rá, cigány, csak azért is, az uram haza ne segítsd, mert kapom a jó segílyt!” De ő ezzel nem értett egyet, s mégsem jött haza az ura.

A háborúnak 1918-ban vége lett, az édesapa végre hazajött. A család azonban vegyes érzelmekkel fogadta. Nemcsak az összetört, lesoványodott teste miatt, a sok lövedék durranása következtében

megsiketült. Tehát vágyott a csendre és a nyugalomra. Az akkor négyéves Feri gyerek nem tudta elfogadni a számára idegen férfit. Az egyik nap rosszalkodott, s ezért az apja elverte. A gyerek szipogva dacosan azt mondta neki: – Menj vissza oda, ahol eddig voltál!                               Édesapja szűkszavú, keserű ember lett, de néha elmesélt egy-egy történetet a harctérről. A tisztek azzal próbálták a kilátástalan helyzetekben jobban motiválni a katonáikat, hogy ezt-azt ígértek nekik. A cél a csata megnyerése volt, vagy talán a túlélése. A vezetők kilátásba helyezték, ha megnyerik a csatát, előléptetik és még 15 hold földet is kapnak. A túlerővel szemben a hiányos felszereltség, a kevés ember, a sok elcsigázott katona nem sok sikerrel kecsegtetett. Ekkor kitalálta (Lajos nagyapám), hogy próbát tesznek, milyen éber az ellenség, milyen messze vannak. Egy köpenyt erősítettek az ágyúcsőre. S vártak. Hamarosan golyózápor szóródott a csalétekre. Az ellenség szitává lőtte azt. Ezért egy csillagot kapott. Őrvezetőként szerelt le.

A sors iróniája, hogy Feri fia a második világháborúban volt katona. A németeknek robbantott. Egyik alkalommal, ahogy vitte a robbanószert, az a kezében felrobbant. Sokáig kórházban kezelték. Bátorságáért ő is kapott egy csillagot. Őrvezető lett.

(Mészáros 2017, 248)15

Említést érdemel ifjabb Endreffy János (sz. 1891. okt. 9-én) lelkészfiú, majd mint lelkész a ka- tonaságnál töltött időszaka és innen merített témai, amelyek írásban meg is jelentek. Bár az első világháború időszakában a Veszprém megyei Lajoskomárom lelkésze, mégis mint felső- szeli gyökerekkel rendelkező férfit tarthatjuk számon, aki 1918–1938 között felsőszeli evan- gélikus lelkészként szolgált. 1916 januárjától az Evangélikus Lap főmunkatársa. Ugyanezen év márciusa és 1917 szeptembere között a 14. közös gyaloghadosztály evangélikus tábori lel- késze. Megjárta az orosz és az olasz frontot. „A front élményei és az emberi szenvedések évei mélyen bevésődnek a lelkébe. Tábori lelkészi szolgálata alatt az Evangélikus Lapban, majd a Harangszóban közölte a harctéri tudósításait, illetve »Egy tábori lelkész naplójából« című írásait… […] Sokáig őrzött például két papirosba csavart srapnellgolyót! Mindkét papírra egy dátum volt írva. Az egyiken 1917. január 17., a másikon február 14. Mindkettő a magasságból sivított alá és egyik a válla, a másik pedig a lába mellett csapódott a földbe.” 1917 augusztu- sában kapja meg az elismerést: „A király Endreffy János tábori lelkészt, lapunk főmunkatársát az ellenség előtt tanúsított bátor és önfeláldozó magatartása elismeréséül a 2. oszt. lelkészi érdemkereszttel tüntette ki fehér-vörös szallagon a kardokkal.” 1916-ban a Háború theológiá- ja füzete jelent meg, az Isten közelében katonák számára íródott, több társszerzővel. A Háború és vallás kötetben két írása jelent meg Állandó vallásosság és A magyar katona lelke a tábori levelekben címmel.

Az iskolásgyerekek segítségét kérte a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium szedercserje- levél (teapótló anyag, amelyet a fogolytáborokban is fogyasztottak), gubacs (mint cserzőanyag

a bőriparnak a hadsereg harckészsége szempontjából”), szamóca és málnalevél, csalán (gya- potot pótló növény) gyűjtésére. „Így hát a tanulók – az elemitől kezdve egészen a felső isko- lákig – részt vehettek a hadsereget segítő akciókban, illetve ahogy akkor mondták: az ország védelmében is!…” – írja Oros László. 1918. augusztus 21-én Pozsonyban lelkészi értekezletet tartottak A négy háborús esztendő tanulságai egyházépítő munkánk szempontjából témában. Endreffy korreferensként/társelőadóként „hangsúlyozta a szervezettség fontosságát, […] hogy a békében referensre lesz szükség, aki a katonai hatósággal és az egyházi körökkel érintkezik. Sőt fontos lenne az evangélikus tábori püspökség megszervezése is. […] végül javasolta […],

hogy a háború utáni egyháznak ki kell nyitnia a templom ajtaját hétköznap is. Tehát nekünk, protestánsoknak is – mondta lelkesen – foglalkozni kell a béke gondolatával”. (Oros 2015, 151–162, 167, 282–283)

Oros László közölte az elhunyt evangélikusok névsorát halálozásuk sorrendjében 1914. au- gusztus 21-től 1920. október 13-ig. A jegyzéket a ma is használatos hallotti anyakönyv hátsó lap- jain találta, melyet ifj. Endreffy János készített az 1930-as években. „Katolikusok a templomban helyeztek el egy emléktáblát a háborúban elhunyt hősök nevével, de az evangélikusoké sosem ké- szült el, pedig abban az időben adományokat is gyűjtöttek erre a célra…” (Oros 2015, 379–382)

Míg a nyár [1918] folyamán viszonylag nyugodt volt a közhangulat a megyében, így a Mátyusföld településein is, októberben, majd novemberben a helyzet gyökeresen megváltozott. Ennek kiváltó okai több szálon kapcsolódnak az előbbi megállapításhoz. A közellátási zavarokkal, a kilátástalan gazdasági helyzettel voltak kapcsolatban azok a konfliktusok, melyek a vidék településeinek többségét érintették, sőt több helyen véres összetűzésekbe torkolltak. Ugyanakkor a Mátyusföld északi területein, a nyelvhatár közelében lévő településeken a cseh-szlovák nemzeti követelések, a propaganda nyomán kialakult nemzetiségi mozgalom, agitáció is hozzájárult a közhangulat elmérgesedéséhez. A megye alispánja szerint »a rablási és rombolási vágy annyira erőt vett az embereken, hogy rabolt és rombolt nemcsak a csőcselék, de megtette a szabadságolt katona, a napszámos, de néhol még a legmódosabb gazda.« A támadások leginkább az izraeliták, a hatóságok, a módosabb gazdák és polgárok, a nagyobb uradalmak és nemzetiségi vidéken a magyarok ellen irányultak. Október végén, novemberben a frontról visszatérő katonák, az ország egyéb területéről érkezett menekültek (izgatók) és a helyi elégedetlenek hada a helyi hatóságok képviselőin,  elsősorban  a  községi  és  a  körjegyzőkön  töltötték  ki  bosszújukat a rekvirálásokért, a háborús ellátás mizériáiért. A Mátyusföld számos településén forradalmi hangulat alakult ki, nem volt kivétel a rendzavarás sem. Zsigárdról, Alsószeliből, Nádszegről, Pusztafödémesről a fosztogató tömeg elűzte az államhatalmat megtestesítő községi jegyzőt. Felsőszeliben november 4–5-én a felfegyverkezett tömeg kifosztotta a jegyző, Bócz Nándor lakását, aki csak a szerencsének köszönhette, hogy a szomszédos Tallósra tudott menekülni családjával Lamos Árpád kollégájához. Az esetről szóló főszolgabírói jelentés kiemeli, hogy Felsőszeliben a »hatalmat a terorizmus uralja«, és az eseményeket egy Gámann nevezetű erdélyi nyugalmazott pénzügyőr és Baán István helyi lakos irányította. Az elmenekült jegyzők helyét a szlovák nemzetiségi területről érkezett menekült hivatalnokokkal váltották fel: Pusztafödémesre Nogoly Sándor Igrámból, Alsószelibe Asztalovszky Győző Detrecsütörtökből, Zsigárdra Huszár Béla Nagysenkőcről, Nádszegre Kriszta Antal Bélaházáról és Felsőszelibe Havasi Géza Rózsavölgyből. A csendőrség nem volt képes a rendet fenntartani. A kisebb fosztogatásokon túl főleg Galántán és Szeredben az alsóbb néposztály részéről zsidóellenes hangulat alakult ki. Szeredben a fosztogatásnak a kivezényelt csendőrség vetett véget. A fegyveres fellépésük során öten vesztették életüket.

[…]

Miután a Tanácsköztársaság seregei [1919] június 2-ára virradóra elfoglalták Érsekújvárt, Felsőszeliben az a hír járta, hogy a magyar seregek előőrsei már elérték Galántát. A községben összeverődött 40-50 fős tömeg a 37. csehszlovák tüzérezred három járőröző katonáját lefegyverezte és túszul ejtette. Az események kapcsán június 4-én Vágán a helyi lakosok tüntetéssel fejezték ki nemtetszésüket a csehszlovák katonai megszállással szemben és a magyar honvédséget éltették. A kivezényelt csendőrség sortüzének kettő, más források szerint három áldozata volt.

(Bukovszky 2005f, 123–124, 131)

A két világháború között

Érdekességként említem, hogy az Evangélikus Ifjúsági Egylet Felsőszeliben Szigligeti Ede Szö- kött Katona16 (1843) című művét mutatta be 1932-ben négy alkalommal. (Oros 2015, 230–231) Az első republikában [az első Csehszlovák Köztársaságban] 1937-ben, az adatközlő báty- jával és akik bevonultak, falut kerültek, a kalap mellé17  vagy a mellen sok kitűzött szalag- gal. „Azt a lányok is vették a szalagokot a legényeknek.” Lovas kocsin bementek Galántára. (f. 1926) Egy másik adatközlőnk is ezt erősíti meg, hogy 1938 előtt, „valamikor” Galántára

jártak sorozásra, kocsin vitték a legényeket, de ezt követően már a községben zajlott a soro-

zás. (f. 1923) Ponváglit használtak,18 ha megkérték a gazdaságokat, kimentek a főintézőhöz Felsőszeli-Dögösre. Berukkoláskor, bevonuláskor mulatságok voltak az első republika alatt. Felsőszeliben csak cigányzenészek játszottak.19 Voltak munkás cigányok, de zenész cigányok is. Négy-öt csoport, akik kocsmákban játszottak. „Lovas kocsikkal vitték őköt sorozatra, mi- kor megvót akkor a falut kerűték, de aszt má gyalogbú és a cigány zene meg kísérte őköt, este meg mulatság…” Azelőtt, akit nem vettek be, háromszor ment el sorozásra, ha harmadszor se, akkor (az adatközlő emlékszik az utcájukból az öreg republikából, vsz. a másik utcából is). „Olyan hogy gyött haza, mire a házuk elé ért, a Lojzik, emlékszem, […] fődhö csapta a kalapját […]: »Anyám, anyám, mér szülté a világra, ménem dobtá a zavaros Tiszába« – az adatközlő nevet. Annyira bántotta őtet, hogy a kolegáji mind berukkótak, mind bevették őköt katonának, és őt még nem. Akit nem vettek be, annak az feketét, keskeny fekete szallag lebegett a mellin neki vagy a kalapján.” A fekete szalagot saját maga vette meg. A többiek a lányoktól, akinek udvarolt esetleg, de a fiatal férfiak maguk is vettek. Ha előjött a pünkösd: a „bandafo- gadó” a republika és a magyarok alatt [az 1938-as visszacsatolást követően] is fogadta a zené- szeket, hozták az ágat, „álló sopa vót”, és ágakkal borították be. Előfordult, hogy a bandafo- gadó jobb zenészeket hozott másik községekből.20 A regrutáknál is volt bandafogadó, regruta 10-15 (a családoknál általában egy-két gyereknél több volt).21 Az adatközlő szomszédja jó gazda volt. A regruták közül három-négy ember is fogadta a zenekart a búcsúztatókon. „Jani

bátyám” (sz. 1912-ben) nem hiányozhatott a mulatságból, a kocsma törzsvendégeként mindig jelen volt. A falu közepén „szövetkezet kocsma”, ahová vegyes nép járt, a túloldalról. A tűzol- tószertárral szemben volt a „Török kocsma”, „azt mondták, hogy oda má a figlimantok, ilyen tanultabb emberek, tanítók, ehhez hasonlók, olyanok jártak, meg olyan kik, ha ők nem, pedig amúgy meg senki vót”. A kisebb kocsmákban sokszor jobb mulatságok voltak, mint a nagyok- ban, a nép meg szerette egymást, nem gyűlölködött. (f. 1926)

Adatközlőnk a helyi kendergyárban dolgozott 17 évesen áztatósként kiszolgált katonákkal, de nem hallotta, hogy munkatársai katonaélményeiket mesélték volna. Egyik bátyja 1937- ben vonult be Vysoké Mýtoba (Csehország). A cseh hadseregnél a magyar fiatalokat általában a lovas tüzérekhez és a huszársághoz vitték (ahol voltak szlovákok is). Besorozáskor Galán- tára kellett menni a „sorozóbizottság” elé 1937-ben. Egy Halák nevezetű nagy magánbuszt üzemeltetett, Nádszegről a falvakon keresztül (Királyrév–Alsószeli–Felsőszeli) kézi dudával jelzett.22 A kisvasutat is használták (a hídig?). Bátyja 170–174 cm körüli magas volt, megkér- dezték tőlük, hogy „ki vállalja el a parancsnokságot?” „Milyen parancsnokságot?” „Csehű fognak vezényőni!” „Tudnak-e…?” „Mi az hogy!” A felvidéki fiatalakot külön fölállították, kardot kaptak, de a csehek is. És ezzel volt otthon első szabadságakor Felsőszeliben, de hord- hatták a cseheknél használatos piros nadrágot és kék zubbonyt is. „Extra ruhát varrathattak maguknak a katonák!” A huszárok sarkantyús csizmában jöttek haza, hosszú karddal. A lótar- tással, földműveléssel foglalkozó édesapa meg is jegyezte: „Fiam, én is ez akartam vóna len- ni!” Beszélgetésünkkor elhangzik, hogy a monarchia ideje alatt három évet szolgáltak a lovas- ságnál, de a tüzérek, huszárok is. Az otthonmaradt adatközlőnek, aki gyerek volt ekkor, apja megjegyezte: „Fiam, oda ne, mer ottan hosszú éveket kő szógányi!” Bátyja katonaideje 1938 októberében telt le, decemberben jött haza a német határról – a huszárokat oda vezényelték. Mikor hazakerült, 1939-ben a szentesi huszárezredhez vonult be, ahol a fronton volt. Aztán kivitték őket a keleti frontra, ahonnét 1948-ban (vagy 1949-ben) jött haza. (f. 1926)

Az országos hivatal október 15-én a magyar járásokban is statáriumot hirdetett ki, a vendéglők nyitva tartását 18 órában szabályozták, este 20 órától pedig kijárási tilalom volt életben. A magyarokkal szembeni bizalmatlanságot jól tükrözi a felsőszeli csendőr körzetparancsnok 1938. október 14-én kelt jelentése. A jelentés szerint a körzetbe tartozó községek lakosai nehezen viselték el az esti kijárási tilalom bevezetését. A lakosság meg volt győződve, hogy a vidék Magyarországhoz lesz csatolva. A körzet községeinek lakosai az asztalosmesterekkel trikolóros zászlórudakat készítettek a magyar katonaság fogadására. A parancsnok szerint egy esetleges magyar katonai offenzíva esetén a Mátyusföld lakossága hátba támadná az országhatárra felvonult csehszlovák katonaságot. […] A felsőszeli csendőrkörzetben a nyilvántartás szerint 59 lőfegyverrel rendelkeztek a magyarok.

(Bukovszky 2005f, 137, 146)

Az egyik a csehszlovák idők javára írandó vívmány a nyolcórás munkaidő gyakorlata volt, ami Magyarországon nem volt bevett, és amihez a mezőgazdasági bérmunkások is hozzászoktak. »És hát innen berukkoltak srácok, hát volt, akivel én voltam egy műhelybe, átképzésre behívták 1939-ben, és elvitték őket a militari policáj, a magyar katonai rendőrség. Mert ott egyik majorban Hajdúnánás mellett voltak, elmondták azt, hogy minálunk hattól fél hatig (dolgoznak), nem az hogy, ahogy kel

a nap, már kint voltak a határba, hanem hattól fél hatig. Hát ugye ennek híre ment. Az intéző odarendelte a csendőröket, és elvitték a fölvidéki katonákat. Mert innét volt szakaszparancsnok főhadnagy, tanító, Alsószelibe volt legutoljára tanító, Kövesi Géza, főhadnagy volt, hát az aztán ment a tisztek után, hát ne csináljanak hülyeséget, ez nálunk menő dolog, itt nem fölforgatás, hanem akkor változtassák meg a rendszerüket, és kész. Nem hülyeséget beszél a katona. Aztán elengedték őt, na de meg volt tiltva az, hogy civilek többet a majorba oda nem mehettek a katonák közé.« […] A magyar hadseregben a felvidéki katonákat »fölvidéki kommunistáknak«, »cseszkóknak« nevezték. Ez olyan különbségtermelő mechanizmust jelez, ami a korábbi nemzetállami-territoriális változások által definiált régióhoz kötődő magyarokat egységes csoportként sztereotipizálja.

(Ilyés 2010, 148)

Egy másik rögzített elbeszélésnél is megjelenik a katonaság témája:

[…] Alig hogy öreg elment (Csehországba telepítették), akkorra odagyütt, az Jugoszláviából települt haza, szlovák, az már ott megjelent és mindjárt kérte a kulcsot… Hazagyüttünk, há az a szlovák már nem volt ott, már hegyi szlovák volt beizélve Rózsahegy mellől. Beszéltünk az öreggel, hogy ő nem, nézze mondom, úgyis háborús világ van, nézze, én már három évig…, nem voltam öt évig itthon a deportálással, hát meddig tart a fiát agyonlőni, mikor együtt leszünk katonák. Én már annyi halottat láttam, hogy maga annyi csillagot nem látott, az öreg megijedt, és jó, hogy azt mondja, amint leszedem a kukoricát, rögtön eltűnök… Úgyhogy egy olyan fél éven belül az összes, ezek a hegyi szlovákok a deportáltak házaikból eltűntek.

(Ilyés 2010, 150)

A második világháború alatt

A felsőszeli Eisler és Szold-féle szeszgyárban a második világháború alatt az átvonuló kato- naság nagy károkat okozott.

1945. március 31-én, nagyszombaton a német hadtest utóvédje, amely 4 katonából állt, szinte az utolsó pillanatban felrobbantotta a dögösi szeszgyár tartályait. Előzőleg azonban a lakosság is részt vett a szabad prédából, hordókban görgették haza a szeszt a határon keresztül, már amit sikerült felfogni, ugyanis a szesztartályok tartalmát csak úgy kiengedték a helyi csatornába. A menekülő németeket az előrenyomuló szovjet hadsereg katonái, a lovas kozákok a Szőlős nevű dűlőben utolérték és lelőtték.

(Pokreis 2005b, 209, 218)

A második világháború vége felé a dögös-majori szeszgyár a visszavonuló német hadsereg központi raktárává alakult, amelyet a szovjet hadsereg megérkezése előtt a hátrahagyott német katonák fölrobbantottak.

(Pukkai 2010, 129)

Falunk, Felsőszeli embervesztesége a második világháborúban: tíz polgári áldozat, a frontokon 107 katonánk vesztette életét, a koncentrációs táborokban pedig 167 személy pusztult el. E tetemes emberveszteségen kívül lerombolták a falu két szeszgyárát, egy családi házat és mindkét templom több belövést is kapott, de az anyagi kár sem elhanyagolható, amelyet a harcoló csapatok rablásai okoztak a lakosságnak. Mindezeken felül kimondhatatlan az az erkölcsi fájdalom, az a megaláztatás, amit a szétfolyó szesztől megrészegült katonák műveltek a faluban.” 1945. március 31-én, nagyhét szombatján csehszlovák csendőrség érkezett a faluba. „[…] csupán a kendergyárban kezdték meg a termelést.”23

(Danajka 2003, 151)

Az adatközlő dédnagyapja (105 éves korában halt meg) sírköve sokáig megvolt, de mikor az oroszok a temetőn keresztül haladtak a páncélos járműveikkel, akkor azt összetörték.24 (f. 1923) Felsőszeli ún. vesztesége: Csehországba deportáltak (1013 személy), Magyarországra kite- lepítettek (1321 fő), munkatáborba, bányába vittek (138 személy!), a falu háborús vesztesége (283 személy!25), nyugatra szökött (35 személy). (Danajka 2003, 158) A helyi gyűjtő részletesen foglalkozik a frontátvonulással is, név szerint említi a 9 felsőszeli áldozatot (Danajka 1993, 141),

egy másik kiadványában velük kapcsolatban több történetet is közöl (Danajka 2008, 67–70).

Endreffy Zoltán lelkész, ifjabb Endreffy Zoltán evangélikus lelkész gyermeke, 1941–42 telén például átélte Újvidéken a magyar megtorlást partizánok és polgári személyek ellen, majd 1944 októberében a másik fél bosszúját, mindezekről pedig így nyilatkozott: „A második világháború idején Újvidéken teljesítettem szolgálatot. Ott voltam az újvidéki razzia idején, és láttam, amikor zsidókat kísértek hosszú sorokban, aztán láttam, amint a németeket viszik ugyanúgy, és azt is látnom kellett, amikor magyar hadifoglyokat kísértek fegyveresek ugyanazon az utcán. A háború borzalmai minden embert egyformán érintettek.” (Oros 2015, 322–323, 325, 314–315)

További érdekesség, hogy ifjabb Endreffy János valamikori felsőszeli lelkészt a háború után kiutasították az országból, 1945. szeptember 5-én hagyta el Pozsonyt feleségével együtt, ekkor egyik fia, Lóránt Oroszországban hadifogoly (1944. május 16-án esett fogságba).26 1946 szeptemberében érkezett meg az első levelezőlapja. Ettől kezdve rendszeresen írt a Magyar Vöröskereszt közvetítésével, apja pedig a moszkvai Vöröskereszt címére. Lóránt 1948 szep- temberében érkezik Mágocsra (Baranya megye), apja szolgálati helyére, a kitelepített felső- szeliek közé. (Oros 2015, 267–268, 321)

Normál katonaság a frontra való készülettel

Danajka Lajos helyi szerző foglalkozik az eseményekkel: közel 800 behívás, több mint 90-en elestek,27 a németek 1944. március 19-i bevonulása, német és magyar katonák beszállásolása, lelőtt repülő júniusban, kilőtt szeszgyári tartály októberben, Dögös-major „mögött” repülőtér létesítése a németek által, bezárt kocsmák stb. (Danajka 2001a, 11–14) A front átvonulásakor a civil lakosságból 10 személy hunyt el. A szerző utcákra bontva feltünteti a családokat házszá- mok szerint, külön jelölve azokat a katonákat, civil személyeket, akik a fronton, leventeként vagy a front átvonulásakor hunytak el, jelölve a koncentrációs táborba elhurcoltakat is. (Da- najka 2008, 174–237, 242)

„41-be mentünk sorozatra márciusba és osztán októberba rukkótam be.” Az adatközlő tár- saival együtt, az utazáskor a „ponvágli”-t, a helyi iparvasutat használta,28 talán az édesapja is rukkoláskor. Galántáról aztán tovább utaztak – nyilván azok, akiknek máshová szólt a behívó- juk. A sorozás a faluban zajlott, kb. hatvan, 1920-as születésű fiatal jelent meg. A katonaorvos Győrből jött, mivel a község oda tartozott (a helyi orvos nem volt jelen). A sorozás napján körbevonultak a faluban, a zenészek elől haladtak. Talán a sorozás napján került sor a kocsmai mulatságra is. Az adatközlő utcájuktól nem messzi kocsmába járt társaival.29 Az adatközlő nagybátyjának (anyja testvérének) is volt kocsmája Alsószeli felé, de az nekik messze volt.

Lovasi János kocsmája az evangélikus templomnál lévő utcában volt, a harmadik-negyedik házban, itt is búcsúztak a regruták, de a kocsma 1948 után megszűnt.30 A zenészekkel kapcso- latban említhetjük: Jánoska,31 „Árpádnak a bandája”32. A cigányokkal jó kapcsolatot tartottak a felsőszeliek, „rendes kolegák vótunk ezekkel a cigány legényekkel, gyerekekkel”. Az adat- közlő szám szerint nem tudta megmondani, hogy mennyien voltak a mulatságon, de az biztos, hogy „sokan”. Lányok, fiatalabbak is részt vettek, mivel a rendezvény nem volt zártkörű. Nem volt jellemző, hogy jelen lettek volna a szülők, esetleg az „asszonyok legfölebb lesnyi…” Játékok nem voltak. A szalagot vasárnap és ünnepnap viselték a kalapon a regruták. (f. 1920)

Rukkoláskor szinte az egész falu, ismerősök, hozzátartozók, búcsúztatta a 65 regrutát, de többen vonultak be. Akik messzebbre utaztak, azok hamarabb, az előző napon útnak indultak. Mulatság (megint?) a kocsmában zajlott. Ezt követően több lovas kocsin Galántára mentek. Mikor megkapták a behívót, kaptak vonatjegyet is, a deáki vasúti megállótól cári(?) vasút in- dult Negyedig, de az adatközlő ezen a variáción csak nevetett, mert ezzel a lehetőséggel szinte senki sem élt a felsőszeliek közül. Az adatközlő egyik ismerősének lovas kocsiján annyian ül- tek, amennyien ráfértek. Szólt a zene, az egyik zenész pl. tárogatón játszott. Az adatközlő több társával együtt Galántára rukkolt be, a győri 16. gyalogezred 2. zászlóaljához, 8 órára kellett megjelenni, több napi élelemmel: „csak pakótak a asszonyok.” (Győrben az első zászlóalj az 1–3. századdal, Galántán a 4–6. századdal, a többi pedig Magyaróváron. Győr, Somorja menetzászlóalj századdal rendelkezett.) Voltak, akik Győrszabadhegyre mentek a tüzérekhez,

huszárokhoz. Az alsószeliek jobbára Komáromba utaztak. Galántán nem is volt alsószeli, ott jobban csallóköziek, aztán diószegiek, nemesnebojszaiak tartózkodtak. Nebojsza irányába ha- ladtak, a katonaságnak ott voltak „barak”jaik (de ezeket mára lebontották). A lovas kocsik a kaszárnya kapuja előtt álltak meg. „Odáig ementünk, ha bementünk a kapun, ott meg má vártak bennünköt. Mer hát vótak ott szeliek is, má akik idősebbek vótak, há ugyi ismerős vót, há szedték szét a népet, kit ide kit oda.” Egy-egy évvel idősebb Argenbuck nevezetű felsőszeli őrvezető – akivel nem volt jó viszonyban, gyakran összeverekedtek Felsőszeliben – szólt az őrmesterének, és beosztotta magához a négy felsőszeli fiatalt. Hajvágás a hosszú hajúakat érinthette, de a borbélyok máskor is a katonák rendelkezésére álltak. A katonáknak ápolniuk kellett magukat. A nehézfegyverszázadban megtörtént az elosztás, amelynek három szakasza volt: aknavetősök, páncéltörőágyúsok, nehézgéppuskások. Négyen a felsőszeliek közül a pán- céltörőágyúsoknál kaptak helyet, de kettejüket később elküldték. Délelőtt gyakorlatra jártak, délután a tanteremben felállított páncéltörő ágyú segítségével célozni tanultak. Galántán, aki érettségivel rendelkezett, az karpaszományos, tisztjelölt: „kapott […] arany csíkot, aszt má karpaszománynak mondták. És az má vasárnap fekete nadrágba és rendes … más extra ruhá- ba és karda, má akkor kimenő vót, má úgy mehetett.” Az adatközlő egy galántai Bélát említ, aki az emeletes ágy felső részén, míg az adatközlő alul aludt (Győrrel kapcsolatban is emele- tes ágyakat említ). Egy hónap múlva az egyik, két hónap múlva már a másik csillagot kapta meg az illető. Az eskütételre egy hónap múlva Galántán került sor. Az adatközlő a harmadik hónap letelte után többedmagával33 Győrbe ment az ezred iskolájába, telefonos és rádiós tanfo- lyamra. Ezelőtt az adatközlő december 24-ét megelőzően még szabadságolt karácsonykor, két napot. Táviratot kapott, melyben az állt, hogy vissza kell mennie, mert a zászlóalja Somorjára helyeződött, és társával együtt távvezérlő tanfolyamra küldték. Családja tudta, hogy a katona- ságnál milyen jellegű feladok vannak, „katonának békességit nemigen hagynak”. December 24-ével kapcsolatban: „Talán jobb kosztot adtak akkor karácsonykor, de más semmi. Aki akart emehetett templomba. Vótak ott… Evangélikus templom vót ottan […] Akkor kimentünk, sorba átunk, akkor vót ott olyan tisztek közű is evangélikus, az evezetett bennünket templomba. Aki akart mehetett templomba.” Egyébként vasárnapokon, aki akart, felkereshetett templomot. Győrben délelőtt aztán azt magyarázták, hogy hogyan működik a rádió stb., javarészt délután a morzézást tanulták a tanteremben. Győrben nem nagyon járt ki az adatközlő, néha ugyan nézelődött, elücsörgött a városban. Általában el voltak foglalva, barkácsolásra nem jutott idő. Egy perc alatt min. 40 betűt „le kellett szedni”. Aki ezt nem tudta teljesíteni, azt visszaküldték a századhoz. Az adatközlőnek annak ellenére, hogy nem volt jó hallása, sikerült 60 betűt „le- szednie”. A szakaszvezető, aki hivatásos katona volt, 120-ra volt képes. Győrben a távbeszélő század az ezredparancsnokság alá, nem pedig a zászlóaljhoz tartozott, ezért „nekünk olyan kényelmünk vót, hogy… Igen hideg tél vót akkor. Még ettű is hidegebbek vótak, mind most a télen. Úgyhogy nekünk még a reggelit, ebédet, vacsorát is főhozták a ömeletre. […] Mer alat- tunk a páncéltörősök vótak Győrbe… Minekünk főhozták […]Reggel kávét, ebédre levest, tésztafélét vagy főzeléket, vacsorára pedig kolbászfélét kaptak. Az adatközlő a kosztra nem panaszkodott Győrben, de Galántán sem, bár nem volt ehhez szokva. Néha éhesnek érezték magukat, de később már az adag mennyisége is megfelelt. Győrből az adatközlőt október elején visszaküldték Somorjára az alakulathoz. Őrmesterként jött vissza, „karpaszományos őrmes- ter, úgy mondták”. Egy-másfél hónapig tartózkodtak az alakulatnál, majd ismét visszamentek Győrbe. Aki sikeresen elvégezte az iskolát, az az év letelte után zászlós lett. „Egyik nap visz- szakűdtek, másnap má fölállt a menetzászlóalj, ki a frontra! Má be is osztottak.” Az adatközlő

és társainak százada áthelyeződött a kaszárnyából a szlovák iskolába, Somorjára. Teljes fölsze- reléssel, leterhelten jártak gyakorlatra, lövészetre: a Duna-partra a homokba. Jó megkínoz- tak bennünköt, hát ugyi mentünk ki a frontra, köllött erőlét […]A városon keresztül menet énekeltek. (Egyébként Győrben zenekar is működött.) A szobákban nem énekeltek. Reggel a napos kiáltotta: „Fölszerellés! Puska, tölténytáska, gyalogsági [?], kenyérzsák, pokróc vagy köppenybe [?], csajka, sisak!” Gyakorlatra sisakban mentek, de a szolgálatos is viselt sisakot. Miután felkeltek, rendbe tették az ágyukat, megreggeliztek, megmosakodtak. Nyolc órakor már kimentek, majd bejöttek megebédelni, azután a tanterembe mentek. Ezután olvasták fel a parancsot: „»megtisztítanyi a lábbelit«, mer… hát sár vót, »mindent megtisztítanyi!« Na egy- szer csak má ott vót a takarodó”. Kimenőre vasárnap délután, de az eskütétel előtt is mehettek 23 óráig, akik csillaggal rendelkeztek, a többieknek 20.30-ra ágyban kellett lenniük. Nem mindegyik kocsmába mehettek be (Galánta, Győr), de ezt tudatták a közkatonákkal, viszont a tisztek látogathatták az előkelőbb helyeket. Akinek volt pénze, fogyaszthatott alkoholt, az adatközlő nem rendelkezett annyi pénzzel, hogy kocsmából kocsmába járjon. Kimenőre men- ve a szolgálat a kapuban néha megnézte az illető öltözetét (Galánta, Győr), mert rendetlenül nem hagyhatta el a kaszárnyát. Derékszíj szuronnyal (kopija34), ami nem lóghatott [?], zseb- kendő (húszfilléres nem volt szokásban). Itt említem meg a szöges bakancsot (Galánta), nem mindegyikben szeggel (kiszedték vagy eredetileg sem tartalmazhatott?), Győrben már nem tud szöges bakancsokról. Néha a tisztek kitoltak velük, az ágyakat szétdobálták, mire visszaértek a templomból a kaszárnyába, amit az adatközlő is átélt Galántán. A karpaszományos őrmester, szakaszparancsnok ilyenkor figyelmeztette a szakaszvezetőket, hogy ez többet ne történjen meg. Egy felsőszeli, egy évvel idősebb, Sanyi nevű cigány Galántán szolgált a gyalogság- nál.35 Az adatközlő tartotta vele a kapcsolatot, nem említett megkülönböztetést. Szlovákokra is emlékszik, egy Kityil nevezetűre Szenc mellől.36 Ha valaki később ment vissza a kaszárnyá- ba, akkor azt legföljebb úgy büntették meg, hogy egyszer nem kapott kimenőt. Verekedésről, öngyilkosságról, de ún. fölhúzásról sem tudott beszámolni. A két rajra osztott szakaszuk őr- vezetőjével (Földes) és szakaszvezetőjével (Pongrácz) nem volt semmi problémája. (f. 1920)

Galántán történt, mikor nem mentek ebédért: „No az megtörtént egyszer, hog ugyi mindig ilyen nagy tál vót, két ember ment a reggeliér. Csajkák rajta vótak, nos úgy hozták, be két ember…Ugyi szót a izé a egyik őrvezető, hogy: »Reggeliér menni!« Nos nem ugrott mingyá az a két ember, aki soros vót. Akkor ők, két őrvezető kapta meg, nos az hoszta be a reggelit. Má a szakaszvezető nevetett mikor hoszták be. No aszongya: »Mostan má baj lesz« – aszongya.

»Baj lesz, baj lesz!« Osztán mindenkinek […] ki köllött húzni a kuffert a ágy elé, föl köllött ten- ni a sisakot, letennyi a kávét a fődre, kufferra fölányi és úgy kikanalazni a kávét – az adatközlő nevet. – Na ugyi kanalasztuk, aszongyaja a szakaszvezető: »Meg fog ez még egyszer történy- nyi?« Senki nem szót semmit. Há akkor kikanalaztuk mindet. No aszongya: »Meg fog ez még történnyi?« Megin nem szót senki. No: »Leszányi a kufferú!« Leszátunk. No: »Mindenki fogja meg a kuffert! Föl-le, föl-le!« Egy idő múlva kérdi, hogy: »Meg fog-e még történni?« Megin nem szót senki. No: »Akkor csak gyakoróják!« – aszongya. Megin no aszongya: »Meg fog-e még történni?« Vót egy, órás vót, csallóközi gyerek, Lubinszki nevű, kicsit gyenge, eríta magát:

»Soha többet, szakaszvezető úr!« Ekezdett az egész nevetni, mindenki, ő is nevetett.” (f. 1920)

Somorján kicserélték a századparancsnokot, és a nehézfegyverszázad parancsnoka lett (Győrben?). Az adatközlő Győrben a galántaiakkal, odavezényeltekkel tartotta a kapcsolatot.
„És kiadta prancsba nekik, hogy minden szombaton le kő mennyi a nehézfegyverszázadhó gyakorlatra, hogy e ne felejcsük asztot a, aknevető, meg páncéltörő ágyú kezellésit. A szamár fejemmel lementem oda, asz kő mondani, menetgyakorlatra. Olyan marha hidegbe, hóba… Győrszemere 19 kilométerre van Győrtől, odáig húztuk a ágyút, cipetük a aknavetőt. Lovak meg ott sétátak a úton, mink meg… Odaértünk Győrszemerére, no, egy óra pihenő, de a el- lenség efogta a konyhát, ebéd nem lesz. Hát, gyakorlat, ugyi. Vége lett a pihenőnek, ha vót egy-két fillér az emberné, vettem kekszet… vót olyan kocsma. Mikor letet az egy óra pihenő, fősorakoztunk. »Sorakozó!« Zászlós Pados nevezetű vót, lovon vót, ütögette igen a nádpálcáva a csizma szárát. No: »Most úgy menjen haza mindenki Győrbe, ahogy tud, de utolsó ne le- gyen!« No ez köllött énnekem? Nyakamba szedtem a lábaimot, mire utollát behorták aszt a sok városi gyereket a kocsikka, aki má nem bírta, kidögőtek út közbe. Én má el is felejtettem, hogy ott vótam. Soha többet nem mentem. Soha többet! Ki fogja iket keresni? Senki! Hisz akkor se kerestek, mikor lementem!” (f. 1920)
Galántán és Somorján levelet lehetett írni, de az adatközlő nem nagyon írt, édesanyja ekkor már nem élt. Csomagot sem kapott, amit nem is várt el a hozzátartozóitól. Az adatközlő Győr- ből egyszer aratáskor szabadságolt Felsőszeliben és segédkezett (két hétig arattak). (f. 1920)
1943-ban Felsőszeliben 64 fiatalt soroztak be. Közülük az adatközlő (sz. 1923) szerint a gyűjtés időpontjában Felsőszeliben már csak hárman, Magyarországon az áttelepültek között még öten éltek. „Há, negyvennígybe [tévedés lehet, 1943-ban, hiszen a sorozás és a rukkolás között egy év telt el], mikor sorozaton vótunk, akkor meg vót a régi sorozási szokás. [A sorozás után] Megkerűtük a falut zeneszóvá, vittük a bort magunká, kijöttek az utcára a népek néznyi, hogy hugyan megyünk. Megkínátuk borral őköt, fogadták, azután meg…” Ezt a regruták szer- vezték, cigányzenészek muzsikáltak (négy-öt zenekar volt a községben).37 Amelyik zenészcsa- patot meghívták, annak fizettek. Ahogyan elfogyott a bor, bementek a kocsmába, és az üveget megtöltötték… Dögösre nem mentek el a regruták. Az evangélikus templom környékén volt az
„Albin háza, tóféle, Nagy Páléknak hívták”, addig volt a falu, tehát a regruták is addig mentek. Pl. a templomtól elmentek Főszegre, aztán vissza Nagyvecsére, tovább Alsókert alá Alsószeg- re. A zenészek elöl haladtak, a fiatalok daloltak. („Sorozási nóták vótak”: pl. „Mikor engem sorozatra visznek, a kocsinkba még a lőcs is reszket. Reszket még a fákon a falevél is, sirat engem még a kismadár is.) Civil ruhában voltak, a „regrúták szalagokka vótak földíszítve”.
„Míg be nem vonútunk, hordtuk a szallagot. Vótak, akik kalap mellett hordták.” A szalagot az
„ismerős” lányok vették a regrutáknak, amivel megajándékozták őket. (f. 1923, Felsőszeli) Az evangélikus templomba (feltehetően a katolikusba is) hordták szalagjaikat a regruták. „Olyan szíp vót, úgy a kóruson mind lerakták a kalapjukot, a szalagok úgy lógtak le.”38 Munkába nem hordták, de vasárnap és ünnepekkor az ünneplőruhához vagy mikor a lányokhoz mentek a fiatalok, felvették. Verekedés az adatközlő fiatalsága idején nem volt (ezt megelőzően voltak virtusságok). (f. 1923)
A bevonuláskor, 1944 augusztusában (a leventék összeverbuválásakor – a témáról a lenti- ekben lesz szó – az adatközlő már nem tartózkodott a községben) a regruták „búcsúmulatást” tartottak. „Minden kocsmába azok a kolegák… Vót egy társasága minden kocsmának, ahová bejárt a fiatalság. Vót öt kocsma.” Ezek magántulajdonban lévő kocsmák voltak. (Vecsén kettő, aztán „szövetkezet kocsma”, „Salamon kocsmája”, „Török kocsmája”, „Lovasi Jani kocsmája”, „Szabó Zsiga kocsmája”), amelyeknek megvolt a maguk zenekara (a Török-féle kocsmába pl. a sportűzők jártak). Az adatközlő a Szabó Zsiga-féle kocsmában volt a Kert alatt [Kert alja utca].39 A mulatságokon a regrutatársaságon, ismerősökön – 15–20 fő biztosan – kí- vül lányok is tartózkodtak. A családokon belül búcsúztatás nem volt. Az adatközlő fölszalago- zott lovas kocsira emlékezett, feldíszített zablára. A berukkolás előtt elbúcsúztak a falutól, azt megkerülve (nem egy téren szálltak fel, mindenkihez külön ment a kocsi). Talán lányok is el- kísérték a regrutákat, de többnyire csak a rukkolók ültek a lovas kocsin két-három zenésszel. Énekelték: „Esik eső az árpatallóra, gyere babám ültess fel a lóra, gyönge vagyok nem bírok felülni, kis pejlovam nem akar fölvenni.”; „Minek varrják nékem a gyolcsruhát, ha a nevem katonának hívják, ha meglőnek jó lesz a sebemre, ha meghalok eltemetnek benne.” A galántai állomásra menve: „Galántai vasútállomásra három gőzös jár a negyedik vágányra, az elsőnek jaj de szépen füstöl a kéménye, azon visznek a orosz határszélre.”; „Komáromba, csuhaj Ko- máromba fog a gőzös megállni, elkiálcsák, elkiálcsák, határvadász kiszállni, ki sem szálok, írok a babámnak oly szomorú gyászos levelet, fáj a szívem nagyon, kedves kisangyalom, gyó- gyítani nem lehet. Majd meggyógyít engem a szanitéz, a szanitéz rozsdás lapáttya, azzal hány- nyák rá a véres földet a sírom négy oldalára.” „Már akkor tudtuk, hogy nagy veszedelem van, mer már akkor állt a háború, má sokan elestek.” Galántán felültek a vonatra és „vittek”, de továbbra is énekeltek. Az útra a bort, „itókát” a kocsmában vették, „akkor a fiatalság nem ivott még pálinkát”. Egynapi élelmet, „kufer”-t vittek otthonról, személyes dolgaikat. Akit besoroz- tak, az természetesen bevonult, oda, ahová a behívója szólt: Komáromba, Kassára, Somorjára. Az adatközlő a (dél-)komáromi 52-es határvadászokhoz került a Monostori erődbe, ahol két-három hónapot töltött. Mikor megérkeztek Komáromba, már várták őket az állomáson:

„Főraktuk a kuferjainkot, mindent, mink meg gyalog mentünk be a kaszárnyába.” Az embere- ket szakaszokba, századokba osztották. Az adatközlő honvédként szolgált, viszont azok, akik érettségivel rendelkeztek, azok kaptak karpaszományt (V-betűs). „Aztán meg ki hugyan tudott érvényesűnyi, úgy kapott rendfokozatot.” A katonai regulát be kellett tartani, de a bakancsszö- ges dolog itt szintén szokásban volt. „Katonájékná is ott volt a kuffer az ágyon. Úgy számótuk a napokot, bakancsszöget ütöttünk mindig, minden nap belé.” Amikor az illető kimenőre ment, akkor azt is megnézték, hogy megvan-e minden szeg a bakancs talpában. „Köllött húsz fillér- nek lennyi, tiszta zsebkendőnek, ruhának rendbe lennyi […] meg vétó” – utóbbi nemi bajok elleni „védekezés”, védőszer volt egy kis tubusban. (Az adatközlő felesége csodálkozik a húsz filléren, azon mit tudtak venni? – „Nem számít, hogy mit vetté.”) „Vótak kirúgások, már a tisz- tesek a legénységgel. Ki milyen ember vót, úgy bánt a legénységgel […], vótak olyan disznók is, nem ártott vóna rögtön agyonlőni, mint a veszett kutyák, olyanok vótak! Meg vótak finom emberek is köztük. Például nekünk olyan jó főhadnagyunk vót, az mindenkinek aszondta, hogy

»fiam«, meg ez meg az, senkit le nem böcsűt, senkit le nem hordott!” Komáromban az adatköz- lő tartotta a kapcsolatot az alsó- és felsőszeliekkel. „Vót pajtásos(?) kis szobák” a régi erőd- rendszerhez tartoztak, négy ággyal. Romák közül Jánoskát említi az adatközlő.40 Menetgya- korlatokat tartottak, később kiosztották a fegyvereket, és fegyvergyakorlatokat tartottak Győrszabadhegyen. Győrszabadhegy előtt Szolnok környékén tartózkodtak, de amikor áttörtek

az oroszok, visszavonultak, viszont az is elhangozhatott, hogy Győrszabadhegy után Szolnok környékére mentek, majd mikor az oroszok áttörtek a Tiszán, menekülni kényszerültek, és Cse- pel-szigetnél átjöttek a Dunán. Győrszabadhegyen a katonákat felszerelték, az adatközlőt és katonatársait Écsre helyezték: „Ott voltunk elbártérióva, bekártéjóva”, októbertől karácso- nyig. „Legelőször fölesküdtünk sorozáskor […], osztán Komáromba, ott vót az eskütétel” – a megérkezés után egy-két hét múlva lehetett. „Écsen Szálasira akartak bennünköt fölesküd- tetni. Föl vótunk sorakozva, a écsi iskolaudvaron, meggyüttek a raták, lőttek bennünköt, mint a kutyákot. Akkor kilőtték a vonatot a állomáson, szétszaladt a nép. Osztán elóvadt az a Szála- sira való fölesküdtetés, nem lett másodcor.” „Ott vótunk Écsen így házakná beszállásóva. Is- tálókba, konyhába, itt-ott.” Azt szokták mondani a magyar katonák: „Majd a orosz katonát beengedik, maguk fognak kimennyi!” Volt, aki az első szobába nem engedte be a katonát, de télen szállásra szükségük volt. Écsen egy gyakorlótérre jártak gyakorlatozni. 1944 novembe- rében Écsről „eltávozást” kaptak, ahonnét alsó- és felsőszeliekkel gyalog jött haza az adatköz- lő (akkor bombázták Érsekújvárt, emiatt a vonatközlekedés szünetelt). „Egész éjjel szakadó esőbe gyüttünk onnen.” Szabadságon ekkor voltak először és utoljára. A kimenővel kapcsolat- ban: nem lehetett nagyon kijárni, „Komárombú pláne”. Reggel az erőddel szemben folydogá- ló Dunához mentek, ahol megmosakodtak. (Az adatközlő szerint Komáromban még korai volt, hogy kimenőt kapjon. Győrszabadhegyen már kapott kimenőt, Écsen pedig a faluban szabadon járkálhatott egyik ismerősétől a másikig, hiszen tudta, ki hová került elszállásolásra). Hogy énekeltek-e? „Olyan vót a társaság, hogy… Már tudta, hogy itt a vég.” Écsen jártak katolikus templomba, „akkor köllött templomba járni, kötelező vót. Szakaszonként vonultunk templomba. Nem számított, hogy milyen templom, milyen vallású…” „Karácsonyra kaptunk a szentmártoni papoknak a pincéjibű bort! Két litert mindenki, na.” Az adatközlő felesége megkérdezi, hogy »egyszerre kapták-e meg?« „Berúgott, aki megitta egyszerre” – jegyzi meg az adatközlő. „Este beszélgettünk a ottaniakkal. De mondom, mentünk kolegákho este má, úgy mondtuk, hogy foglalkozás után. Má mikor vége vót a foglalkozásnak, megvót a vacsora, osz- tán…” A szülőknek írtak haza, mert szinte bármikor lehetett írni. „Megvót a tábori póstaszám, úgyhogy tábori lapokat írtunk.” Levelet az ismerősöktől is kaptak a katonák. A levélírás a ha- zaiakkal szinte teljesen megszakadt, mikor Németországba vették az útirányt. Szexuális élet nem volt. 1944 karácsonyán a katonákat Écsről Németországba vezényelték (valamilyen sta- dionból?). „Ott is olyan szerencsétlenek lettünk, hogy [???] vonat, 33 halott vót”, mivel vonat- baleset történt, talán két szerelvény hajtott egymásba. Vonattal csak két napon keresztül utaz- tak, általában gyalogoltak. Az adatközlő a balesetből kifolyólag megsebesült, majd a chebeni [?], jägerdorfi [?] SS-es kórházba került. Mindhárman a felsőszeliek közül sérülést szenvedtek: az egyik égési sérülést, a másik kulcscsonttörést, az adatközlő pedig lábszártörést. „Nem tu- dom máig se, hogy hun vannak, tudom, hogy hol vannak etemetve, de nem találom a térké- pen.” A halottakat Uverof(v)ban [?] temették el. Alsószeli és Felsőszeli környékéről származó halottak: kajali, a jókai Szabó Vince, továbbá egy Vörös nevezetű Nagymácsédról. Az adat- közlő a fogságban találkozott felépült sebesültektől értesült arról, hogy kik haltak meg. Né- metországban „minket” sebesülteket elvittek a dán határhoz Flensburgba (Németország utolsó kikötővárosa a dán határ közelében), majd Koppenhágába, ahol az adatközlőt is megoperálták, a szilánkokat kiszedték belőlük, aztán visszatértek Flensburgba. Felépülések után fogolytábor- ba kerültek. Mikor vége lett a háborúnak, a flensburgi kórházban Zsitvay [?], a zászlóalj sebe- sült parancsnoka így szólt: „Fiúk, vége van a háborúnak! Sajnos, elvesztettük a háborút, ha- zátlanok vagyunk! Úgy sírt mindenki, mind a gyerekek. Kár vót minden csöpp vérér, sok fiatal, sok fiatalember, apa, odavesztek.” Az első nagy tábor Wuppertal: „meglehetős tábor vót, meg- lehetősen adtak ennyi, minden”, majd „utóra elvittek bennünköt” Eselheidébe – „Szamárpusz- ta”, egy kopár, szinte sivatagi terület, közepén a táborral –, itt a németek kezei között 65 ezer

orosz fogoly volt anno. „Ott aztán szomorú sorsunk vót. Élelem egyáltalán – azt lehet monda- ni –, ha fújt a szél, ki nem lehetett menni, úgy hordta ja homokot. Meleg vót, azé nem lehetett. Úgy sütött a nap. Reggelire megkaptuk az üres feketekávét, olyan négy-öt decit, de az csak olyan vöröses víz vót. Ahhó semmit, csak azt a feketekávét… Ebédre kaptunk öt vagy hat deci korpalevest vagy káposztalevest, vagy cukorborsólevest, vagy ilyent, vagy olyant. Képzehetik, hogy milyen koszt vót! Ötvenen vótunk egy barakba, egy méter hordóval hozták ki az ötven embernek a ételt. Na hát, kihozták… Cukorborsó… Nem is cukorborsó, inkább olyan izé, sár- gaborsó leves vót. Abba semmi, semmi… Megrottyantva vízzel… Úgyhogy ötven embernek 47 szem borsó jutott. Szétosztottuk, mer ott osztottuk szét magunk között. 47 szem borsó volt ben- ne 50 embernek. Sok e nem akarja hinni.” Mikor az egyik táborból a másikba vitték a katoná- kat, „akkor biztos, hogy három-nígy nap nem ettünk. Abszolút semmit. Vacsorára adták ki a 25 deka kenyeret, 1 deka margarint, meg minden két napba egy leveseskanál kristálycukrot, le- csapva a kanalat. Igen lefogytunk, tönkrementünk igen”. (f. 1923)

Az adatközlő elmesél egy konfliktust és az ezt követő kihallgatást, majd egy másik alkal- mat, ami után felhúzásos büntetést kapott. „Mikor mentünk ki Németországba akkor… Meg- akadtak a kocsik a hóba. Minket négyünköt otthagytak, hogy őrizzük a kocsikot, míg gyün a erősítés, hogy elviszik őköt. Mindenféle vót a kocsiba. Vót élelem is, ez is az is. Egyik kolega asz mongya, hogy »Nem vagy éhes?« Hát mondom, »Még ilyet is kérdezni tudó?« Az egyik ko- csiná aki vót őrségbe. »Nesze!« Ilyen darab szalámit adott e. »Egyé!« Nem kérdeztem én, hogy hun vetted, vagy ez vagy az. Megettem. Rágyüttek, hogy hiányzik izé, szalámi. Mingyá… [Az adatközlő felesége csodálkozik] Vót olyan, aki elárút bennünköt. Egy rohatt őrvezető, akivel Écsen vót incidensem. Gyomron vágtam őtet. Az elárút, hogy… Látta, hogy a Szabó szalámit evett. Mer az úgy vót, hogy a iskolaudvaron vót a konyha Écsen, és osztották a ebédet. Má mi- kor kiosztották a ebédet, akkor még ami maradt hát… Ekiáltották, hogy: »Duplára sorakozó«! Akinek még köllött vóna. Hát mindenki rohant, éhesek vótunk. Előtte való, aki át, annak még a szakács kimerítette a alját a kondérbú, nekem meg asz mongya a napos tizedes, mer a kony- háná vót egy napos tizedes, »Te meg elmosod a kondért!« Én meg így csinátam nekie. »Mer én mossam e, én nem kaptam és én mossam e?« Megfordútam, csajkát hónom alá csaptam, és gyüttem el onnen. Egyszer csak hallom ám, hogy dobog utánam. Elkapta hátúrú a zubbonyom gallérját, de én még ököllel, amilyet csak bírtam hátra vágtam e. Úgy gyomron vágtam őtet, csak asz mondta, hogy »vé.« Eldőt mint a zsák. Hű mit lett abbú! Vittek kihallgatásra, először századkihallgatásra, továbbjutott zászlóalj-kihallgatásra. A zászlóalj-kihallgatás má olyan vót, hogy ott má dobáták könnyen még a éveket is. (»Ah!« – felsóhajt az adatközlő felesége). Bizony! Fölőtöszködtem úgy mind kő, hogy sehol semmi kifogás ne legyen, még a korigát is segítettem. Ementem, Nyúlon vót a zászlóalj-kihallgatás. Ott volt a zászlóalj-parancsnokság. Oda tizedes is gyütt, akit megütöttem, én, így gyütt sorba. Megtörtént a kihallgatás, de a vót a óriási szerencse, hogy a mi századosunk, az tartotta a kihallgatást. Nem tudom, hogy mér szimpatizátam neki vagy mit tudom én, csak elég a hozzá, hogy úgy ment a kihallgatás, min- den katonához odalípett a tiszt így szemközt, leszalutát, aztán a katona is leszalutát. Akkor elköllött mondanyi, hogy mi vót, hugyan vót. Először, először a tizedes, aki mellettem át, azt hallgatta ki. De aszondta a tizedesnek, hogy »Figyelmeztetem tizedes úr, hogy úgy mongya el a dógot, ahogy vót!« Mer ő már tudott rúla. Nem mert hazudnyi a tizedes. Nem szót neki semmit. Akkor odalípett elém, nekem is mongya, hogy mi van. Emondtam neki, ahogy vót, jó van, megy tovább. Amikor megvót a kihallgatás, akkor még tizedes vezényőt, aki a kihallgatást vezette, hogy »Kihallgatás lelépnyi a tizedes és honvéggya kivételive!« Többiek elmentek, én ottmaradtam. És jön az öreg, aszongya, hogy: »Fiam« – aszongya, »vétetté a katonai szabá- lyok ellen«, mer hogy, »megütötted a tizedesedet, föllebvalódat«! Hát, hogy »Igen, úgy vót«. Mer kérdezte, hogy: »Úgy vót?« »Úgy.« Nem szót semmit, letisztölgött, odalípett a tizedes elé.

»Tizedes, magának pedig tudnyi köllött vóna«, hogy nem tudom milyen paragrafusra hivat- kozott, a szolgálati szabályzat nem tudom hányadik paragrafusa, paragrafusa szerint, hogy

»tudnyi köllött vóna, hogy honvédet tettlegesen bántalmazni nem szabad!« Pedig nem ütött meg. Ő úgy vette, hogy hátulrú elkapott, há… Aszongya, hogy: »Vegye tudomású, maga is és a honvéd is, ha még egyszer ilyesmi előfordúl, akkor nagy bajok lesznek. Leléphetnek!« Letisz- tölögtünk neki. És ez fájt neki, tudod, hogy én nem kaptam semmit, a tizedesnek. Azér árót e bennünket. […] Hiába mondtam én, hogy én nem tudok semmirű, én kaptam ezt a szalámit, ha mér ne ettem vóna meg. Mindegy, bűnrészes vótam. Úgy kikötöttek bennünköt, mind a kutyá- kot. (»Júj!« – az adatközlő felesége.) Kolegáim úgy adogatták mindig föl a feneglégyemet(?), borjút [katonai hátizsákszerűség],41 mindent. Így hátrakötve, főhúzva-e. (»És aki elájúl?« – kérdezi a felesége.) Odamentek vízzel és… Úgy, mind a tévében…” Tehát akkor több katonát felhúztak a fára kötéllel, ki volt csavarodva a kezük. Ez a megpróbáltatás egy óráig tartott, ha valaki elájult, akkor az illetőt leeresztették… További büntetési szokások, ha valaki vala- mit nem jól csinált, az idősebb katonák „egykettő kitaláltak valamit”: futás, kézzel, csuklón, hason tornázni (100-150x). Az újoncok közti verekedésre és öngyilkosságra nem emlékszik. Németországban ünnepet nem tartottak, „ott má semmi nem vót”. Flensburgban a „sebesült lábadozóba ott vót, tartottak egy izét, protestánsoknak egy gútai tanító, a katolikusoknak meg vót egy sebesült kispap, az tartotta…” Katonák különféle megnevezéseiről az adatközlő nem tudott beszámolni. („Ott mindenki egyforma vót, mer egy zsoldot kapták, ott a gazdalegény is csak azt kapta.” – jegyzi meg az adatközlő felesége.) Az alsó- és felsőszeli katonákkal jó kap- csolatban volt. Mikor megsebesültek és a fogságban mindent elszedtek tőlük (feljegyzéseket, fotókat is?). Az adatközlő egy megírt és elküldött levelezőlapot mutatott, amelyet Wuppertalba kapott Fehér Jóska tanítótól. Az adatközlő a gyűjtés időpontjában bár nem tudta megmondani, hogy hogyan tudták meg az ismerősei a tábori címét, a tanító mégis említi, hogy akik Wupper- talból jöttek vissza, azoktól hallott az adatközlőről és társairól.42 A levelezőlap szövege teljes egészében olvasható és rendelkezésünkre áll, ebben Soós Kálmán, az adatközlőnk unkatestvé- re, aki „túltelepűt”, a gyűjtés időpontjában már nem élt. Az adatközlő említette még Dobos(i) Laci nevét, aki abban a táborban volt, ahonnét a tábori lapot elküldték; arról, hogy meghalt, a levelezőlapon olvashatunk. (f. 1923)

Az adatközlő szerint a csehszlovák konzul nem akarta őket hazahozatni, mivelhogy ők magyarok, viszont a szlovákok onnét elkerülhettek. („Akkor volt az az időszak, hogy sehova se tartoztunk. Se a magyarokhó, se a szlovákokhó […]– közbeszól az adatközlő felesége.)

„Gyütt egy cseh kapitány mindig a táborokba, szedte ki a szlovákokat. Hiába mondtuk, hogy ide tartozunk, nem számított. Nem, nem vagyunk szlovákok, nem tudunk szlovákú, még csak a nevünk se vót szlovák. Aztán nagy nehezen, nagy nehezen osztán haza, hazakeveredtünk, ’46 május 22-én gyüttem haza.” Pilzenben (Plzeň) egy hétig „megfigyellőbe” voltak, majd a szerelvényt Pozsonyba indították útnak, és négy napig utaztak: „E négy nap alatt abszolút semmit nem adtak enni, itten má a csehszlovákok! Aszt hittük, hogy má itt meghalunk éhen. Aztán Pozsonyba kivagonéroztak bennünköt, ami vót motyónk, ez-az-amaz, aszt elszedték min- det.” A hazaérkezőket vörös karszalagosok (RG-sek, revolučná garda, cseh fegyveres önkén- tesek a határ mentén43) fosztották ki a tüzérkaszárnyában, „ott rabótak ki”, Pozsonyban. Itt két napot töltöttek, főztek rájuk, „egy csöppet összeszedtük magunkat”. Az irataikat kiállították, majd hazajöhettek. „Teljes másképp vót má minden. Ugyanúgy, mint most.”44 Volt, aki az orosz fogságból tért haza… „Anyáink nem mertek, nem mertek úgy főznyi, min azelőtt. Nekünk külön főztek, olyan gyenge ételeket, gyenge leveseket, nem zsírossakot. Mer vót egy olyan eset itten, hogy nagyon örűt neki a anyja, hogy hazagyütt, hazagyütt. »Á, hazagyütté, én tudom, hogy mit szeretsz!« És diós lepénytésztát mézze, mer vótak méheik. Aszt csinát neki, másnap meghat.” Az adatközlő felesége kártérítéssel kapcsolatos adatbekérést említett kb. 2000-ből. Az elbocsátásról szóló fénymásolatot a levélhez csatolták, de levelükre nem is válaszoltak. Az Oroszországban lévők tudomásuk szerint kaptak kártérítést. Azt mondogatták, hogy azok is kapnak, akik Nyugaton voltak. (f. 1923)

Leventeszolgálat

1938 novembere után „az iskolai órarendbe bekerült a »levente-foglalkozás«, amelyet heti rendszereséggel végeztek. Sőt, viselték a levente-egyenruhát is a jellegzetes Bocskai-sapká- val” – írja Oros László (2021, 40).

A leventeintézménynek köszönhetően a fiatalság jobban összeszokott: „mind kolegának tartotta egymást”. „Nagyon jó intézmény vót, az jót csinát a fiatalságnak, összefogta a fiatal- ságot. Habár Vitéz (?) Alajost azér akasztották föl, hogy a magyar fiatalságot harcias szellem- ben nevelte.”45 (f. 1923)

A közismert helytörténésszel is készítettem interjút: „Danajka Lajos helytörténész Két tűz között 1944–1946 című könyvében állít emléket annak a 210 helybéli leventének, kiket 1944 decemberében vittek katonai szolgálatra a Német Birodalomba. A 2001-ben kiadott művében a szerző negyven visszaemlékező elbeszélése alapján állította össze történetüket.”46 Danajka Lajos későbbi könyvében 255 Németországba hurcolt leventét – közülük 7 elhunytat – említ. (Danajka 2008, 242)

Felsőszeliben 1944. szilveszter előtti napon dobolták ki, hogy „köll menni leventébe minden fiatalnak”, 13-14 éves kortól egészen 20 éves korig. Kivételt azok élvezhettek, akik hadiüzem- ben dolgoztak (pl. a dögösi szeszgyárban vagy a kendergyárban).47 A kihirdetés napján a szülők a községházára mentek, és nem engedték, hogy gyermekeiket elvigyék, de hiába sírtak az asz- szonyok, volt, akinek gyermeke még nem töltötte be a 14. életévet. Másnap megint kidobolták, hogy menni kell, egy nyilas „vezérkijött a községházáról, és a templom előtt azt mondta az asszonyoknak, hogy megtizedeli a gyermekeiket, ha nem engedik el őket. Aznap délig nyugat

felé, gyalog indultak útnak. Tíz napi élelmet kellett vinniük magukkal, amit mondtak, leginkább füstölt húst, szalonnát vittek. Az adatközlő az édesapjától egy nagy foltos zöld színű kabátot ka- pott, és a község szervezésében, a zsidó iskolában bakancsot osztottak. Az adatközlő és barátja szintén az iskolába ment az édesapjukkal, de már csak egy bakancs maradt. A két „öreg barát” majdnem ölre ment, hogy melyikük fia kapja meg azt az egy pár bakancsot. „Hát véletlenül én kaptam meg, mer hát én nekem a csizmám nagyobbat tudott tátogni, a talpa…” Ebben a láb- beliben járta meg az adatközlő Németországot. Barátja München előtt „lelépetta hadseregből és eltűnt.48 (f. 1925)

A búcsúztatás az iskola udvarán volt, és egy katonatiszt és az evangélikus pap szólt az em- berekhez (a katolikus pap nem volt a helyszínen). Majd elindultak Hidaskürt felé, és az utcán így köszöntek el a fiataloktól: „Isten veletek, fiúk!” A nép sírt, a harangszó szólt, „minthogyha temetésre mennénk”. Búcsúzásképpen a leventék daloltak, addig, amíg ki nem értek a község- ből: „Mikor engem besoroztak katonának”; „Szeli dróttal van kerítve, mégis kivisznek belő- le”. Lányokhoz a felsőszeli fiúk (17–19 évesek) már eljártak. A lányoktól az útra kelő leventék ajándékot kaptak, az adatközlő egy almát kapott. (f. 1925)

Felsőszeliből 220-an indultak útnak.49 Az emberek egymást beárulták, de néhányan el tud- tak bújni a disznóólban, padláson vagy szénakazalban. A felsőszeliek, akikkel hat katona tar- tott, „lemaradoztak, nem volt fegyelem”. A katonák elkísérték a csapatot Nagyfödémesig, majd a nyilas érzelmű leventeoktatók, csoportvezető katonaság visszaindult. Jókán lemaradtak tízen, akik elbújtak a Csallóközben, majd tíz nap múlva „visszajöttek”. Akkorra már kidobolták, hogy a hazaérkezőket nem fogják elvinni. Amikor előjöttek, másnap elvitték őket és elkerültek Ber- linbe, ahol egyik nap aludtak. Bár iparkodtak megszökni, állandóan azzal fenyegették őket, hogy „fölhúznak bennünköt, fölakasznak bennünköt”. Pozsony előtt egy akácfára felakasztott katonát látott is az adatközlő a következő felirattal: „Így jár, aki megszökik!” (f. 1925)

Dévényújfalunál magyar tisztek propagandaszerűen fordultak feléjük, hogy ne menjenek Németországba, hanem Galántán jelentkezzenek a Todt-szervezetbe, a német munkásszázadba. Ekkor a szeli csoport visszaindult, de az adatközlő szerint voltak közöttük árulók, akik hazate- lefonáltak, hogy visszajönnek. Mikor Nagymagyarra értek, a csendőrség a körözésük miatt nem engedte tovább őket, hanem azt mondták nekik, hogy ki kell menniük Németországba. Somor- járól a határvadászoktól agitáltak, hogy átveszik a csellengőket. Az adatközlő 25 társával, a fiúk szegényebb része, együtt jelentkezett a somorjai határvadászokhoz, hogy itthon védje a hazát, és ha alkalom adódik, akkor hazaszökhessen. A többi gazda fiú pedig Németország fele tartott (Bécs fölött élték át a front érkezését). Tehát kétfelé vált a csapat. (f. 1925)

Jókai bázissal működött tíz határvadász zászlóalj Jóka és Szenc könyékén, zömében budapes- ti fiatalokkal (10 ezer embert vezényeltek ki karácsony tájékán Budapestről, Komáromtól Szen- cig gyalogoltak), s a környék szökött leventéit is hozzájuk csatolták. Az adatközlő a Kis-Duna partján gyakorlatozott Jókánál, januártól márciusig Jókán tartózkodott. Kaptak téli ruhát, részt vettek éjjeli gyakorlatokon. Az adatközlő örült, ha társaival meg tudta szárítani a napközben el- ázott bakancsait, ruháit a kályhán. Falusi életről nem lehet beszélni, beszélgetni a helyiekkel nem igazán lehetett, hiszen onnét is elvitték a fiatalokat, de hozzátartozóik igyekeztek Jókára látogat- ni, ahogyan az adatközlő édesapja csősz/mezőőr, aki „jegyre élt” családjával.50 Egy idő után az

adatközlőt áttették egy lövészszázadba. Az édesapa ekkor kereste fel fiát, akitől megkérdezte, hogy hol járt, mert a csendőrök már háromszor végigkutatták a kertes házukat, mivel szökött katonának vélték. Kiderült, hogy egy véletlen folytán áthúzták az adatközlő nevét, és „külön került” a szeliektől egy másik századba. Visszatérve a látogatáshoz, valamikor februárban-már- ciusban történt, és két mákos kalácsot kapott tőle. Az apa mikor hazaért, légiriadó lett és repülők támadtak. „Hát, hogyha most meg köll halni, a légitámadásba, akkor legalább egyiket megmen- tem a mákos kalácsból” – gondolta az adatközlő. Lefeküdt a betonkerítés egyik oldalához, ahol egy kicsit biztonságban érezte magát, de kb. 150 méterre leesett a „kis bomba” (a Jókára ledobott 100 kg-os bombák közül). Az adatközlő az első támadásnál, amikor géppuskákkal lőtték Jókát, az udvaron tartózkodott, lőszerautókat őrzött, majd befutott ő is a pincébe, és ahol azelőtt állt, ott a jármű kerekét szétlőtték. Az adatközlő húga egy (később?) eltűnt illetőnek a húgával, akik barátnők voltak, szintén meglátogatták az adatközlőt: „Hallották, hogy lesz, gyün a front. Hogy lássanak utóra bennünköt […]Hoztak ennivalót, kalácsot, szalonnát, és érdeklődtek, hogy ho- gyan élnek. „Ez volt az utolsó látogatás. […] 30 kilométerre van Jóka, és onnan nem jöhettem haza sose.” (f. 1925)

Az adatközlő nótakedvelő lévén, bejutott az énekkarba. Virágvasárnap Jókán előadást ad- tak (fiúk lányoknak is felöltöztek), dalolgattak. „Vótak ilyen zsidó házak, és vót egy szoba ben- ne, akkor ottan aludtunk tízen. Hát az a tíz összeszokott, barátok voltunk. De hát, mit tudtunk egymásnak segíteni, ha se pénzünk nem volt, se élelmünk nem volt.” A falu végén volt a kony- ha, ahol szárított répából és káposztából készültek a főételek: „hogy főzni tudtak volna? Nem volt miből!” Szabadidő esetén elmehettek családokhoz, pl. mákos tésztát, „mákos csikmák”-ot enni, hogy: „följavíccsa a gyomrát”. Ez volt a katonák fő célja, mert a hadseregnél keveset ehettek. Nagypéntek napján, mikor az oroszok elől kellett menekülniük, akkor „rendes ebédet, granatérmarsot” kaptak. „Templomba talán el köllött menni, el köllött menni, mer, mer…” Nagypénteken Jókán a passiót tartották a templomban, mikor megjött a riadó, parancs… Vége szakadt a szertartásnak, fel kellett szerelkezniük a katonáknak, és útnak indulni. Felsőszelit nagyszombaton foglalták el az „oroszok”.51 (f. 1925)

„Apám is bent vót(?), engem meg mint leventét vittek el abba a időbe még…”, de nagybáty- ja rukkolását is említi, 1944 karácsonyán az ismert helytörténésszel együtt, emlékszik visz- sza egy másik adatközlő. Még leventeként ifjú vezetőképző tanfolyamon vett részt Galántán (a Győri Hadkiegészítő Parancsnoksághoz tartozott?). Majd társaival visszaszökött a morva határról, de Nagymagyaron a nyilasok elfogták őt is és Jókára vitték. „Ott vótunk mind ka- tonák, még be is őtöztettek, márciusig” magyar katonának. Különféle büntetések, „kitolások vótak magyarokná, az nagyon divat vót, hogy büntetni. Kikötni, ugyi olyat nem láttam, de gúzs- bakötést52 azt láttam.” Valakinek összekötötték a kezét és ülnie kellett egy-két órán keresztül (söprűnyélszerűséget felhasználva). Kikötéssel:53 „Fenyegettek bennünköt vele, úgyhogy nem csináták azér.” Az adatközlő szülei kétszer jártak Jókán (öt utcabeli katona Jókán tartózko- dott). Egyszer lovas kocsin, másodszor meg gyalog mentek a településre. Egy kis élelmet hoztak. Egyszer az élelmiszer-kiosztásnál a szakácsot megütötte vagy megsértette valaki, és az egész szakaszt megbüntették. „Úgyhogy annak a kultúrháznak a udvarán vót víz, de be vót fagyva, úgyhogy nem bírta meg az embert. Fölsorakoztattak ott, nos oszt térdig érő vízbe sorakoztunk föl. Mer hát tél vót, még február, március eleje…” Ezt látta édesanyja is. Máskor

a katonák a határban futottak, és addig egy háznál voltak, ahová betért az adatközlő is délután, hogy beszélgessenek. Ennél a háznál volt elhelyezve kofferja, holmija, mikor Németországba ment. Látogatóitól kenyeret, szalonnát, „kinek mije vót”, mákos pogácsát kapott – ami nem maradhatott el, 1918 után is ezt kapták a regruták –, mivel a „mákos pogácsa hetekig eláll, nem romlik e, és nem rossz”. Jókán mehettek templomba vasárnap, az adatközlő evangélikus, akkortájt a községben római katolikus és református templom volt (napjainkban evangélikus templom is van). Rendezvényre, ünnepre az adatközlő nem emlékezett: „Zavaros idő vót, az a utolsó három hónap, mielőtt bejöttek a oroszok.” A jókai fiatalok sem voltak otthon. Az adat- közlő az indulás előtt még Felsőszeliben járt keresztapjánál a faluvégen, egy napra jött haza, ellátta őt „üdítőve” (talán szeszre gondol, mert a szeszgyárban dolgozott). (f. 1927)

Jókán egy erdélyi személy volt a GH-s (gazdasági helyettes/felelős, mint a cseh hadsereg- nél a sztarsina, szolgálatvezető), aki érdeklődött, hogy Felsőszeliben nem lehet-e élelmet be- szerezni. 1945 márciusában már válságos volt a helyzet: „És mink hárman, kocsival, lovas ko- csival, meg evvel a szakaszvezetővel, Kiss nevű szakaszvezetővel, együttünk Szelibe. Kaptunk rá engedélyt, és itt vásátunk be tojást, jókat. De katonai holmiért, csizmákér, meg ilyesmiér csereberétünk. No, de ő, ő a tisztek részire vásáta. Még egy borjút is vettünk. Le lett itt vágva. Ez nagypénteken vót, hogy itthon vótunk, és a farkasdi menekűttek má Szelibe vótak. […] De mink visszamentünk Jókára, nem vót ott a mi alakulatunk. Akkor ennek a szakaszvezetőnek mondtuk, hogy aluggyunk ott. Mer nem mertünk itthon maradnyi, mer, ha vótak itt magyar katonák is. Apám nem vót itthon, de szomszédember is idősebb vót, az is átjárt hozzánk. Ennek a Mikusnak a apja, akiné délelőtt vót a. Mondom – István bácsi, itthon maradhatunk, mit csi- náljunk, mennyünk vissza? Mer há csak e köllött vóna bújni. – Gyerek, ebbe nem lehet tanácsot adnyi, mer lehet, hogy itthon elpusztúsz, ha emísz akkor ott… De ha én se tudom, hogy mi a jó. Meg egy zászlós magyar katona,54 itt voltak elkvartéjozva Szelibe, az is bejárt hozzánk, no, én nem vótam itthon, má akkor. Az is akkor idegyütt, há az se mert tanácsot adnyi. Aszongya, határon vagy, még a magyarok is agyonlőhetnek, mer nem tuggya igazónyi, hogy hova megy… […] Osztán visszamentünk, ott Jókán mondtam ennek a szakaszvezetőnek, mer ez kint aludt egy szülőháznál, mink meg kultúrházba vótunk elszállásóva…” (f. 1927)

Majd lovas kocsira ültek, a szakaszvezető előre a kezében pisztollyal, az adatközlő társával hátul, és elindultak az alakulat után Jókáról Szenc, Malacka irányába, a szálláson hagyott nyílt parancsot betartva. (A szakaszvezető 25 hold földet említett, minden kilőtt tankért 5 holdat fog kapni.) Mikor utolérték az alakulatot, akkor beosztották őket a szakaszokhoz, aztán Németor- szágba mentek. „Egy hét múva má nem vót semmink.” Lovak húzták az aknavetőket, de azok is kifáradtak, éjjel-nappal mentek a katonák is, az adatközlőnek hólyagos a talpa, de lemara- dozni nem mertek, mert ijesztgették a katonákat. (f. 1927)

Münchenig vagy annak környékéig gyalog mentek, ahol fogságba estek. Münchenben és Au(g)erbachban egy évig voltak fogságban (egy német kiképzőtáborban közel a cseh határ- hoz). Münchenben három hónapig takarított az adatközlő, Au(g)erbachban kilenc hónapot töltött. Alsószeli illetőségűvel nem találkozott. Münchenben nagyon sokan voltak, ezért lehe- tősége nyílt kapcsolatba kerülni felsőszeliekkel is, többek között az egyik utcabelijével: „Egy kolegám még most is ott van [Münchenben]. Minden hónapban legalább kétszer telefonál, mer az ott maradt, nem jött haza. …Megnősűt, osztán bekerűt valami gyárba, ott megismerte…” 1926-os születése lévén az amerikaiak munkaképesnek nyilvánították (az 1927-esek olyan lá- gerba kerültek, ahol nem kellett dolgozni). Augusztusig–szeptemberig csoportosan vitték őket

dolgozni, később már nem. Az adatközlő tudta róluk, hogy őket kiadták üzemekbe dolgozni, ekkortól már nem volt kapcsolatban vele, hiszen ő már őr nélkül szabadon mozoghatott, mun- kahelyet is változtathatott, ha jobbat talált.55 (f. 1927)

Az adatközlőt Nürnbergbe vitték, onnét egy német kiképzőtáborba, Vejnen(?), Oerbach(?), kiürített falvakat említ, ahol március végéig tartózkodott, majd társaival együtt Weidenba ke- rült. (f. 1927)

Németországban előfordult a gúzsbakötés, mikor a magyar alakulattól valaki lopott a né- met paraszttól – ahol egy éjszakai szállást kaptak. Az alakulattal idősebb erdélyiek is voltak, akik szót érthettek a paraszttal, aki panaszkodhatott. Partizánokkal (róluk a tisztektől hallhat- tak) személy szerint nem találkoztak, de kilőtt kocsikkal igen.56 (f. 1927)

Megemlítettem adatközlőm (sz. 1923) tábori levelezőlapját… „Tudom, emlékezetbő, mer azé csak összeűlünk, ezek az öregek.57 Mindennaposak vagyunk egymáshoa. Ismerem, má hogy hol járt, de én nem arra jártam, mind ő. Én máshol. Meg idősebb is három évvel. Ezt még be- rukkótatták, de má soron kívül. Ez se rendesen rukkót. Hamarabb behífták őtöt, a Boldiékot. A Mikus e meg rendes sorköteles vót, ez még idősebb, ez 20-as. Vót nekem is ilyen, vót, sokáig megvót a vöröskeresztű is, amit utasítottak má, de má 46 elejin, hogy élünk, Németországban vagyunk. Jó körülmények között, meg ilyesmit. Vöröskereszt, Magyar Vöröskereszt, az, az írta a szüleimnek…” A háború alatt az adatközlő nem írhatott haza, lehetőséget erre nem adtak, viszont a Vöröskereszt írt a szüleinek. Mindkét levelet az adatközlő szüleinek postázták ki, amelyeket az adatközlő sokáig meg is tartott. Visszatérve a tábori levelezőlapra: „Ali”58  oda- került lágerba, ahol az adatközlő volt.59  25-en is voltak a táborban felsőszeliek. Azt mondták, hogy 25 ezer SS-es60 tartózkodott ott. A kiképzőtábor 12 részre volt elkerítve, tízben németek, egyben vegyes nemzetiségűek, legtöbben „mink” magyarok, oroszok, belgák, olaszok, egy

„karantén láger” az újonnan érkezők számára – egy-két hétig figyelték, hogy nincs-e köztük beteg, aztán összekeveredhettek a többiekkel. (f. 1927)

Alig hallottak harangszót – mikor a táborban voltak kilenc hónapig – valamelyik telepü- lésről, csak ha a szél nagyon fújt. Megismerkedett egy csallóközi Hodosy nevezetű idősebb emberrel, akivel összebarátkozott, mivel ő is szeretett spekulálgatni. Az adatközlőnek volt egy pléhvágó ollója, amit sikerült elrejtenie Münchenben, de haza is szerette volna hozni. Az ame- rikai konzervdobozokból különféle dobozokat készítettek (valamilyen hajtogatásról, cigaret- táról beszélt az adatközlő). Ejtőernyős zsinórból „szőttünk” nyaksálat. Sakkfigurákat, „teljes táblát faragtam ki” – a gyűjtés időpontjában talán még megvolt az otthonában. München előtt Ünterwegel(?)ben egy hónapig a repülőtéren voltak, ahol plexi repülőgépüvegre díszítéseket készített. „Mama! Megvan még az a plexi, amit fogságbú hoztam?” – az adatközlő feleségétől

kérdezi. „Én nem tudom, papa! Én nem tudom, hun van.” „Nem ott a öreg iratokná, a másik szobába?” „Nem tudom, mé nem kerested meg!” „Há ki tudta, hogy mire kiváncsi!” „Apám, anyám, Janka, testvérem, meg én, meg fényképnek, ilyen kis képpel, nem is tudom, hol van. So- kat a emlékekbű fiam esikkasztott, úgy mondom. Mer olyan vót, hogy szeretett csereberényi, és amik emlékeim vótak, itt ami repülő lezuhant, abbú is sok holmim vót, mer az még 44 májusába zuhant le itt a szeli határba, Liberátor, az a négymotoros amerikai bombázó…” A hét embert Felsőszeliben az evangélikus pap temette el. Az amerikaiakat később egy nyugat-németországi katonai temetőbe szállították.61 (f. 1927)

Münchenhez visszatérve, egy bekerített ügetőpályát említ. Egy hétig rózsabokrok alatt alud- tak, szakadt az eső. A pokrócot tartani kellett, hogy el ne lopják. Aztán katonai sátrakat hoztak, ezekbe 20–25-en fértek be. Szűknek bizonyultak, mert két sorban feküdtek (lábuk ért össze?), középen még két ember feküdt. Az embereken keresztül lehetett csak kimenni. (f. 1927)

Munkára vitték őket, megállt ott egy szerelvény, máskülönben a vonatok akkor még nem közlekedtek, a városig bevitték őket, mivel a vonat (v. a sínpálya?) nem volt szétbombázva. Az amerikaiak várták az embereket, leszállítottak 15–20–25–50 embert. Az utakat tették jár- hatóvá, romeltakarítást végeztek. Ekkor találta az adatközlő az említett ollót is. Valószínűleg tiszti köpenyt talált (nem katonainak vélte): „Azt is igen számítottam, hogy hazahozom, igen tetszett nekem, jó anyagbú is vót, paszót rám, de há aszt meg má amerikaiak evették. Mer mielőtt hazaengedtek bennünköt, há leszedtek minden ruhánkot, befestették feketére, kinek mi- lyen ruhája volt, magyar vagy német ruha… (…) De má nem kaptam vissza a enyimet, hanem dobtak egyet nekem is. (…) A még talán meg van a palláson, flakkos köpenynek mondták, (?) ége védelmista(?) katonák vótak ezek a flakkosok. (…) Meg a kenyérzsák megvan, hazahoztam. Az nem köllött a gyereknek.” (f. 1927)

Transzportokat állítottak össze Magyarországra, „mer oda köllött mennünk”, mert nem tudtak szlovákul, ezért a cseh tisztek őket nem vitték el (egy-két szót tudtak az első „re- publika”, köztársaság idejéből). „Jak sza volás? [Hogy hívnak?] Ja sza volám J. B. [Engem

… hívnak.] Többet nem tudtam mondani.”62 Kérdezték az adataikat, hol születtek, szülőkről, mivel foglalkoztak, amit nem tudtak elmagyarázni. „Látták ők, még tudták is, hogy magyarok vagyunk.” Imát nem kérték tőlük szlovákul elmondani. (f. 1927)

Az adatközlő 1946 májusában, pünkösd körül hazajött, nyáron otthon a földeken gazdál- kodott, édesapja mint munkaképtelen került haza az orosz fogságból (gyomorfekélye volt). 1947 februárjában Csehországba deportálták az adatközlőt szüleivel együtt (nagyszüleit nem, már 80 évesek voltak). 1949 márciusában (februárjában?) „hazahoztak”, az év nyarán (egész évben?) otthon volt, éhezni nem éheztek (ugyan kellett beszolgáltatniuk tojást stb.), viszont

otthon munkát nem kapott, ezért visszament Csehországba.63 Nem voltak ahhoz hozzászok- va, hogy munkát keressenek messzebb városokban. Mulatságban „má szemezgettünk”. „Nem tudtunk beszényi se csehű, se németű, no, egy-két szót, németű több szót tudtam, mint csehű, mer azé így iparkodtunk Németországba tanúni […]. Én oszt megnősűtem Csehországba,64 mer német lányka a feleségem, no, úgyhogy má a fiamot is onnen hosztuk haza, ott született a fiam, no. No asztán hazagyüttem 51-be.”65 A felsőszeli kendergyárban helyezkedett el, innét ment nyugdíjba.66 Az adatközlőnk levelezett M. úr öccsével (a gyűjtés időpontjában már 15 éve elhunyt) és a Münchenben élő Sz. M.-el is. (f. 1927)

Németország felé tartva az első éjjelt a Kárpátokban töltötték, az adatközlő őrködött. Az egyik sátorból hallotta, hogy „kimegyünk az amerikaiakhoz”. Ezért úgy gondolta, hogy nem fog megszökni, mert ha az oroszok „pusztícsák a népet”, akkor kimegy nyugatra, és majd meg- látja, ha esetleg demokrácia lesz, akkor társaival visszatér. Ausztria felét éjjel járták végig: Mi- vel „nyomott hangulat, az az állandó berepülések, menekülni…” Kedvük sem volt viccelődni. Amikor Németországban gyalogoltak, akkor nem szabadott kilépni a sorból, ott is vizeltek. Fáradtak voltak, és abból tudták, hogy megállt a sor eleje, hogy a hátul lévők orra az előttük levő társuk sisakjához, hátához ért. Nagyszükségletre akkor mehettek, mikor „véglegmegállt a csapat. Amikor amerikai fogságba estek Münchennél – a katonaság január 7-től május 2-ig tartott –, kanadaiak keresték fel őket, hogy menjenek ki öt évre fakitermeléssel kapcsolatos munkálatokra, és majd megkapják az állampolgárságot. De így gondolkodtak: „Haza köll jön- ni, meg köll nézni, család meg-e maradt itten, hogyan vészelte át a háborút…”67 (f. 1925)

Az adatközlő szerint élelmezés nem volt (kb. egy hónapig?). Lopásra kényszerültek, föld- ből ástak ki terményeket. Végigkoldulták Ausztriát, Bajorországot. Volt, aki a ludat vette le a tojásokról, és megette azokat, vagy kecskét vitt el az ólból. Bécs fölött, Bécs és Horn(zfeld?) között egy gyakorlótéren (3-4 községnyi területtel) németek gyakorlatoztak, ott szinte élelem sem volt. „Német répát” ettek sülve, nyersen, főve, amit kupacban találtak: „de mindig fejfá- jás vót tűle.” A Csehszlovák határ mentén, Deggendorfnál keltek át a Dunán, aztán Alsó-Ba- jorországban már valamivel jobb volt a helyzet, ott a családok tudtak adni egy kis tejet, tojást.

„Bite sőn, etvasz esszen! Ugyi, ez volt a, hogy valamit ennyi aggyon.” Volt, ahonnét elzavarták a katonákat, vagy nem tudtak adni semmit, de ha pl. látták a katonák, hogy a malacok előtt

a fahordókban krumpli van, abba markoltak bele, és raktak belőle a zsebeikbe… Tehát az el- látásról maguk gondoskodtak. Németországban a németek zömével nem volt rossz viszonyuk, mert kaptak tőlük élelmet (kenyeret, tojást). (f. 1925)

A fiatalok zöme négycsövű ágyúkhoz került, a légvédelmi „flakkok”-hoz, és lőniük kellett az amerikaiakat vagy az angolokat. Ha az illető nem lőtt, akkor a német „lövött” rá. Az adat- közlő is aknavetős volt (ehhez négy-öt ember kellett). Kb. minden harmadik-negyedik ember- nek volt csak puskája, ellentétben az orosz hadsereg katonáival (golyószóró a hátukon). Régi Mauser puskát kapott a század, innen-onnan „összeszedet” csapattagokat: „szét volt zilálva minden.” Az adatközlő azt is érzékeltette, hogy kapcsolatfenntartásra a felsőszeliekkel szinte alig volt lehetősége, mivel nagyon szétszóródva szolgáltak. 120 levente Berlinbe, Schönwald- ba került, akiket négyfelé osztottak el (Berlin, Magdeburg, Dánia, svájci–francia határ vidéke: a Duna eredésének vidéke, Liechtenstein). Majd egy csoport Brémába került stb. Az Engels- dorfban lévők egy században voltak, a villingeniek a Fekete-erdőnél, egyik az egyik városszé- len, másik a másik városszélen, de még őket is két részre osztották el, tehát két-két ágyú volt az egyik és a másik oldalán a városnak, egy-egy ágyúnál kb. hat fő. Tíz hónapon keresztül levelet sem írhattak haza. Voltak olyan csapatok, amelyek pl. egy évig Franciaországban voltak hadi- foglyok, egy másik csapat a Ruhr-vidéken. Ők egymás között(?) néha levelezhettek. Zsoldjuk,

lénung” nem volt a katonáknak. Alkoholt nem tudtak szerezni. Később, mikor „márkaterületen” volt az adatközlő, akkor társaival együtt kapott zsoldot. (f. 1925, Felsőszeli)

Egy Béres nevű őrmesterről: „béres is volt, hát az kínzott bennünköt, no.” Mikor tanulták a támadásokat vagy a védekezést, menekülést, az altisztek sokszor rosszabbul bántak a kato- nákkal, mint a tanultabb tisztek. „Csak rosszra gondolok, hogy, hogy nem volt baráti izé, egy jó szó…” Az adatközlő elmond egy történetet, ami akár vele is megtörténhetett volna, előtte leírja, hogy hogyan nézett ki egy szoba, említi a Két tűz között c. könyvet, Brugsfhils-t(?).68 Az üres szobába szalmát szórtak, a bejárónál a szoba közepéig utat hagytak, két gerendát tettek le – ezek voltak az ágyak végei. A szalmán annyian aludtak, amennyien elfértek. Tüzeltek, megrakták a tüzet. Mivel a tizedes cigarettáját ellopták, büntetéssel fenyegetőzött: „Ha nem lesz meg, így és így, ezt fogja csinányi!” Végül is nem lett meg. A „kétcsillagos rettenetesen kitolt a fiúkkal”. Az összes bakancsot, nadrágot kiszórta a jeges patakba. „Nem volt aranyélet a katonaélet akkor!” (f. 1925)

Az adatközlő társaival együtt gyakorlatozott. Lóskay (vezér)ezredessel kigyalogoltak Münchenig. Ott úgy volt, hogy át fognak állni az amerikaiakhoz. Visszakapták a fegyvereiket. A müncheni repülőtéren tartózkodtak, ahol a tisztjeik nem tudták felfogni, hogy hadifoglyok lettek: „És akkor elkezdtek ugyanolyan regulát, mind a katonaságnál vót, feküggy, föl, meg ilyesmit.69 Hát kérem, én hadifogoly vagyok, én ilyet nem csinálok. Akkor megszöktünk egy- páran, pestiek.” Kb. 100 kilométert gyalogoltak hazafelé, majd az amerikaiak ismét elfogták őket. Ekkor már a „rendes” hadifoglyok közé kerültek, ahol 20 ezer német (ebből 3 ezer SS- es), magyarok ezren voltak egy Ampfing nevű faluban a nyár folyamán. Az adatközlő és társai a München és Passau közötti országútvonalat építették újjá, aszfaltozták az úttestet, mivel az aknák, gránátok „felszántották”. Az adatközlő dolgozott még Mühldorfban, Altöttingben,70 Neuöttingben, ahol az amerikaiaknak dolgozott egy fatelepen. (f. 1925)

Münchenben „szabad rablás” zajlott. Ki mit tudott, szerzett a raktárakból (pl. cukorbor- sót, amiből általában volt elég). De a tisztek a müncheni reptéren az összeszedegetett élelmet elszedték a katonáktól, és külön konyhát létesítettek maguknak. „Muszaj vót ellenük gondol- kodnom, hogy, hogy hát ez nem emberi dolog, hogy, hogy ő is hadifogoly, én is hadifogoly, s elveszi tőlem, én kapok feketekávét ebédre, ő meg, ő meg eszi az én cukorborsómat, amit én szereztem magamnak. Hát azér ott hagytuk a izét, elmentünk, no… No, hát, így… Ez, ez volt az ellátás a magyar hadseregnél!” Az adatközlő szerint a katonák nem éltek szexuális életet, mert szerinte egy-egy társa eldicsekedte volna. Az adatközlő sem talált magának partnert, vi- szont nem is keresett. „Lehet, hogy amit, amit főztek, abba is beletették aztota, amit a katona- ságnál beleszoknak, azt a brómot tenni a, hogy nyugtató legyen, hogy ilyen gongya ne legyen. Inkább ottan nyugaton, már mikor má ott vótunk, ottan már, már az, az nem hatott ránk, ugyi, ott már voltak, akik hajszolták a leányokot, hogy, hát… Hogyha véletlenül szabadon valahol dolgozhattunk kint, akkor próbáltak kapcsolatot teremteni.” (f. 1925)

Amikor az erdingi táborba kerültek, ott voltak japánok, olaszok, franciák (utóbbiakat az első napokban haza is engedték). A kiásott gödörbe állították a sátort, amelyben ketten fértek el. Ötliteres edénnyel jártak vízért a patakhoz, amely a táboron keresztül folydogált: „minden– kinek volt ötliteres vize.” Élelmezés: „német korpa” volt, amit a németek a szűkösebb időkre raktároztak el, amit az amerikaiak adtak a foglyoknak, a németeknek is Ampfingnál. Történt egyszer, hogy a német ellátócsapat 70 literes kondérját az adatközlő sátra előtt vitték el: „benne olyan valami folyadék.” „Hát, sár vót, és valamiképpen megcsúszott az illető, rántott a dolgon, eltörött a rúggya és kidőlt az a hetven literes élelem a földre. Éppen a én sátram mellett… És ott volt ekkora terület a… Üressen valamiképpen, megmaradt üressen. Akkor hát, olyan éhesek voltunk, hogy körül álltuk, és onnan ettük a földről azt a valamit, amit ott kiöntöttek. Volt, aki beleállt a közepibe, és onnan kanalazta azt a izét, az ételt.” Verekedés: „a is csak a tábor- ba.” Az adatközlő társaival elment dolgozni a repülőtérre, mikor visszajöttek, észrevette, hogy a fekvőhelyéből kilopták a deszkát, amin aludt. „Akkora deszka volt, hogy ketten elfértünk, egy nagyfödémesi emberrel aludtam ottan.” Az adatközlőnek megmondták, hogy ki lopta el: „Azon a téren, ami ott volt előttünk, ott összeverekedtünk. Jó sokáig ment a bunyó, mermer, valami három sátornak is a zsinórját kirúgtuk, és összedőltek a sátrak. De hát azért mégis csak vissza- szereztem… Értéket védtem!” Tetvek inkább a hadseregnél, a hadifogság ideje alatt már nem annyira jelentkeztek, mivel volt módjuk tisztálkodni a pataknál. Az utolsó napon meztelenre vetkőztek, az összes ruhájukat egy benzineshordóban kifőzték, hogy a tetvek elpusztuljanak. Még aznap éjszaka felvették a ruhát, de „tetű nélkül. Otthagytuk a táborban”. (f. 1925)

Szlovák fiatalokat nem vittek Németországba, ezért kizárt dolog volt, hogy szlovákokkal találkozzanak. Az adatközlő viszont megemlítette, hogy a táborokba szlovák „komisszió”-k ér- keztek, akik toborozták a fiatalokat, hogy „aki szlováknak vallja magát, vagy szlovákul tud, az hazamehet. Ugyi, aztot a szlovák vöröskereszt haza hozza időnap előtt”. A föltételek a követ- kezők voltak: „Mondd el a Miatyánkot szlovákul. Hát ki tudta asztot szlovákul elmondani?” Ha esetleg szlovákul csengő nevet viselt az illető, és ha még néhány szót tudott is szlovákul, akkor esetleg; akik pedig nem jöhettek haza, azok kaptak egy igazolványt, hogy hadifogoly az illető, amellyel egész Németország területén ingyenesen utazhatott. Volt, aki a franciaországi határtól, a Ruhr-vidéktől eljutott Passauig, a pockingi táborig – magyar civiltábor a bajor–oszt- rák határnál, ahol a pesti színészek is voltak. (f. 1925)

Öngyilkosságra az adatközlő nem emlékszik. Bajtársiasságra már igen. Bögi Jenő, aki a Csal- lóközből került Felsőszelibe a nagyapjához, alig 14 évesen fertőzést, hasmenést kapott. Barátjai,

kolegáifogták őt, mikor kiment a latrinára, hogy hanyatt ne vágódjon, mivel csak egy karó volt keresztültéve. Ő meg is halt aztán Bécsnél. Egy másik halálesetről is tud, egy fiú fertőzést kapott, a nyakán nagy kelések jöttek ki, és beszállították őt a bécsi kórházba. A kórházból először

Németországba, majd Franciaországba menekült, és ez a szeli fiú kijutott a La Manche-csator- nához. Ott fölgyógyult, majd bányába került. Parasztgyerek lévén kíváncsi volt, hogy hogyan robbantgatnak. Mielőtt lefújták volna az egyik robbantást, kifutott az óvóhelyről és mellbe vágta őt egy vas, kő(?). Amikor egy pesti illető elolvasta a Két tűz között c. könyvet, akkor az adatköz- lőnek azt mondta, hogy ő végigjárta a temetőket, és megtalálta az illető sírját a „partraszállási hallottak között”. „Több mint 11 ezer sír között két magyart talált. És az egyik a Pónya Zoltán volt, a én szomszédom.” (f. 1925)

Mikor az adatközlő fogságba került, magyar – lapos – és német – mély(ebb) – csajkája volt. A német csajkát, külső oldalán kezdetben zöld színű festéssel az adatközlő ételmelegí- tésre használta. Bajorországban, mikor erre már nem volt szüksége, az alumíniumedényről a megkeményedett kormot lekaparta: „És mindenféle szép valamit csináltam belőle. Mintá- kat.” Katonaélettel, tájképpel, hegyekkel, állatokkal kapcsolatosan. „Úgy, mint a rézkarc, csak ez koromkarc volt.” Amikor az adatközlő hazaért, akkor a komáromi hídnál a szlovákok ezt elvették tőle. Voltak, akik „faricsgáltak”, ki mihez tudott hozzájutni… Wasserburgba jártak dolgozni, az Inn folyónál egy várkastélyt takarítottak ki a lengyelek után. Ott sok pokrócot találtak, ezek közül kettőt az adatközlő elvitt takarónak. Majd hallotta, hogy mindent el fog- nak tőlük szedni: „Azér a híre eljött, magyarok, ha hazamegyünk, akkor az lesz, elveszik.” Színes pamuttal az adatközlő összevarrta a két pokrócot: „pirossal körülkerítettem, és még a nevemet is beleírtam.” Kezdőbetűi (DL), azsúrozottak voltak, és nem gondolták, hogy férfi is képes varrásra, ezért tényleg azt hihették, hogy otthonról hozta az adatközlő, ami „végig megmaradt”. Ha voltak az amerikaiaknál dolgozni, akkor kaptak tőlük egy bekecset, fél ka- bátfélét, „keki” színűt. Hogy ezt se vegyék el, akkor egy fazékban tintaceruzát olvasztott fel és befestette lilára, hogy ne látszódjon a PW „prizönyér vár” [prisoner of war/hadifogoly] felirat a hátoldalán. „Volt mingyár, mikor hazaértem, egy jó kabátom.” A pokrócot már otthon festette be feketére, amelyből varratott egy kabátot. „Nem volt, itthon csóványruhák [csalán-] voltak abba a időbe, ez meg rendes, jó szövet vót, pokrócszövet vót. Nagykabátnak igen jó vót. Hát ilyeneket csinátunk.” Tehát amit a katonaságtól kaptak, azt a dél-komáromi Igmándi erődnél elvették tőlük (pl. a bakancsot), de az adatközlő említett pokrócát nem, viszont magyar pokrócát igen. Ezt az adatközlő úgy is magyarázta, hogy amiből több volt a leszerelt kato- nának, abból egyet meghagyhatott. Az adatközlőt társaival Bajorországban, Rosenheimben vagonírozták be. 1945. november 4-én ért haza (ekkor Magyarországon választásokat tartot- tak). Átmentek a hídon, bementek a komáromi vasútállomásra, és Érsekújvárba utaztak, ahová estére értek. Szembesültek a szétbombázott újvári állomással és láttak három hadifogoly-sze- relvényt is.71 A négy felsőszeli fiatalember találkozott vasutasokkal, akik azt tanácsolták, hogy ne menjenek ki a peronra, mivel nem indítanak szerelvényt. Szálláshelyükön bújtatták el őket, ahol reggelig maradniuk kellett. „Eleve megmentettek a vasutasok minket […].” A háború alatt 109-en haltak meg Felsőszeliből, ebből hét levente. (f. 1925)

Az adatközlő a 12. éve betöltése után leventeképzésre járt, hetente egy-két alkalommal. 1944-ben vitték el leventeként.72 Kiképző századparancsnoka három évvel idősebb korosz- tálynak (150 főnek). Kétszer volt kiképzésen a csendőrzászlóaljnál mint levente századpa- rancsnok. Az adatközlő fizetését a kendergyárból automatikusan megkapta, mikor egy hónapig kiképzésen volt. A kendergyárnak dolgozott, ahol tüdőgyulladást kapott, és nem volt injekció. Szerencséjére a frontról Felsőszeliben társaival megpihent egy katonaezredes, akit az adat- közlő nővére hívott, hogy vizsgálja meg. Aszpirinjük sem volt. Aztán vászon ágylepedőket tanácsolt vizes borogatásra, háromszor borították át egy nap, mert „ez vót a gyógyító”, hiszen

a patikákban semmi sem volt. Az adatközlő említi a „sasokat, sasbehívót”, amikor 24 vagy 12 óra leforgása alatt be kellett vonulni. 1945-ben úgy pusztultak főleg az idősebb emberek, mint a legyek. A háború után, 1945-ben Ausztriában fogták el, ahol dolgozott. (f. 1926)

Munkaszolgálat

Egy férfit nem soroztak be, mivel a tüdejével volt probléma. Az adatközlő ismerőseitől tudja, hogy őt másodszor-harmadszor is soroztatták, aztán a katonaság munkaszolgálatos századba küldte. Az adatközlő tudta, hogy Felsőszeliben például egy illetőnek látásproblémája van, egy évvel idősebb lehetett az adatközlőnél, találkozott is vele a fronton Magyarországon. A mun- kaszolgálatosok máskülönben rendesen fel voltak öltözve, „nem olyanok vótak, mint a zsidó munkaszolgálatosok”. 1941–42-ben elvitték a férfiakat (már 1940-ben?) munkaszolgálatra. Pike bácsi felsőszeli lakosról, aki nem messze lakott az adatközlőtől: „Az magyrokhó kerűt, úgyhogy szóval magyarokná vót, és kocsivá vót a hadseregné, kocsis vót. És mikor le köllött adnyi őköt a németeknek, mind ezeket a munkaszolgálatos zsidókot, őtet nem adták le, úgyhogy haza is gyütt. Úgyhogy e vót, nem adták le. Nem akarták leadnyi őt ottan, alakulat. Etagatták.” Ezt követően az említett személyt nem zaklatták,73 a háborúnak vége lett, sokan már nem jöt- tek vissza, de részletesebben az adatközlő több zsidó sorsról nem tudott beszámolni. (f. 1920)

A fronton – don-kanyar

1942. november 6-án a katonákat bevagonírozták. Komáromból Galántára utaztak, ahol két-három órát várakoztak, talán ezért, hogy Szlovákián keresztül mehessenek. A galántai ál- lomáson nagyon sokan tartózkodtak a környékről. Az adatközlő édesapján kívül jelen volt testvére és nagybátyja, utóbbitól italokat, pálinkafélét, testvérétől pedig élelmet, kolbászt, sza- lonnát, mákos pogácsát (ami hónapokig is elállt) kapott. Szered és Zsolna után Lengyelország- ba utaztak. Egy tehervonatban harmincan utaztak, szalmán feküdtek és a vonatban étkeztek. Oroszországba november 20-án ért el a szerelvény. (f. 1920)

Breszt (Breszt-Litovszk), Minszk fele mentek, Brianszk (kisváros)… Majd megálltak, mert föl volt robbantva a híd, mindent le kellett pakolniuk, és átmentek a befagyott folyón, aztán felültek egy másik vonatra. Szélesebb vágányra emlékszik az adatközlő. Egy jó darabig utaztak, mígnem egy kisvárosba értek, ott kirakodtak, és két napot töltöttek el. „Föl és gyalog. Men- tünk valami 30 kilométert vagy 40-et is. Fújt a szél, hóvihar vót. Ha november végin vót vagy december elejin már 42-ben. Hát bizony keserves út vót. A gyengébbek… Mikor Somorján is rakodtunk be, egyszer csak gyün egy román gyerek. Ha mondom, te? Hogyhá ide vagyok kűdve, megyek veletek – tudott magyarú, nemigen jól, de azér tudott. Ha mondom, milyen izé. Hogyha telefonistákhó vagyok kűdve. Akkor mondom, gyere, mer hozzánk tartozó – mer én vótam a szá- zadba a parancsnok. […] Gyere há ide, itt fekszünk e, gyere ide, mellettem feküggy.” Heten voltak a századnál, de tényleges katona csak az adatközlő, a többiek tartalékosok. Kövérsége miatt a romániait a menetelésnél „felcsapta”, viszketés fogta el, mert az izzadság csípte a bőrét, és nem tudott menni. Az adatközlő elvette tőle puskáját, kenyérzsákját, és odaszólt barátjának, hogy fogja meg őt a másik oldalról, mivel nem akarták otthagyni. Az igaz, hogy akik lemaradtak, azokat fölszedték egy kocsira. Végül is eljutottak a helyszínre, az adatközlővel emiatt jóban lett, általában velük tartott. „Jani, aszongya, e ne felejtsd, hova valósi vagyok …Beszterce-Naszód vármegye, Szamosmakód község.” Majd tovább haladtak. Egy hónapig a területen tartózkodtak, a századparancsnokuk elesett, a helyszínen el is temették. Az adatközlő szerint véletlen folytán

az ezrednél maradt (vsz. a századparancsnok), előre mennie, ill. elöl tartózkodnia nemigen kel- lett. Az aknavetősöket, gyalogságot vezényelték oda, akiket visszavonuláskor csapás ért, de nem az első nagy csapás. Voltak veszteségeik, halottak a gyalogságból, aknavetősökből, de még így is időben visszavonultak. Az adatközlő német tankokat említ, amelyek visszaverték az oroszokat. Hátrább, egy kisebb városban északabbra tartózkodott az adatközlő, valamilyen vadászokra(?) osztották be őket. Továbbra is az ezrednél, védettebb pozícióban, magas rangú tisztek között maradt. 13 hónapot töltött a fronton, 1943 decemberében jött haza. (f. 1920)

1944. ősz felé másodszor mentek ki a frontra, mert „Románia kiugrott”. Előtte nem men- tek, mert a kapott papírjukban az állt, hogy egy évnél tovább voltak a fronton. Az adatközlő két idősebb személyt veszített el a fronton. 1944-ben Magyarországra került, ekkor a Dunántúlon vonultak az oroszok, ahol ősztől a következő év márciusáig állt a front. Más körülményekkel szembesült, például holdfénynél távcsővel nézte/ék az orosz katonát, mikor az árkot javította, lapátolt, erre megjegyezte a németek közül (is) valaki, hogy „Ivan Arbaitól!” [Iván dolgozik.]. Az adatközlőt a németekhez osztották be. Márciusban a németekkel együtt támadtak, majd- nem eljutottak Kaposvárig. Majd az oroszok összeszedték magukat és ellentámadást valósí- tottak meg. Azt pusmogták, hogy az oroszok már a Balaton fölött, Szombathelynél vannak, az adatközlő katonatársaival a Balatontól délre tartózkodott. Csodálkozott is, hogy az oroszok nem lőnek. Ha lőttek volna, talán vissza is vonultak volna véleménye szerint. Aztán átmentek repülővel, tankokkal vsz. Letenyére: „Fiamék is vótak [mikor üdülni mentek Szlovéniába], ezen mentek, mondom, majd ha Letenyén mentek, ott estem fogságba, mondom, nízzétek meg jól aszt a falut.” Somogyszobon a foglyokat bevagonírozták, majd Bajára szállították, itt két hétig tartották őket. Tovább utaztak Romániába, majd a második héten Kijevbe. Nem köz- vetlenül a városban, a Dnyeper túlsó felén, Darnica településen egy lágerban tartózkodtak. Építkezésre jártak. Reggel-délben egy kis levest kaptak kenyérrel, délben kb. két deci híg köleskását, vacsorára levest kenyérrel. Tavasszal, amíg el nem fogyott, az erdőből hordták a csalánt, a katonák csak nevettek. Szecskavágóval darabolták… Ebből aztán levest főztek. Volt korpaleves, halleves is. „Csípős csóvány”-ból készült a „csóványleves”, melynek felü- letén „annyi piros nyí [levéltetű] vót mindig, amennyi csak ráfért. Ha meg köllött ennyi aszt is”, reggel, délben és este. „Tetszett, nem tetszett, meg köllött enni.” Az idősebbek kérdezték tőle, hogy ő miért mondja mindig a szakácsnak, hogy ne keverje fel a levest, csak adjon kb. egy merőkanállal? Szerinte mosatlan csalánt, sárosan és piszkosan dobják a kondérba, ezért, viszont sok 40-50 éves körüli kérte, hogy „keverd meg pajtás, hogy sűrűbb legyen!” Az adat- közlő volt, mikor a konyhára került krumplipucolónak. Szintén nevetve említette, hogy történt egyszer, hogy pacalt hoztak a táborba: „De má mikor hozták be kocsivá, olyan büdös vót, ződ vót, mind az a fű a, levest főztek, még a leves is büdös vót, de akkor is megettük. Muszaj vót. … Ekezdek hónap elejin főzni káposztalevest, akkor egy hónapig reggel-débe-este káposztaleves volt. Ekezdtek főzni köleslevest, akkor egy hónapig kölesleves volt. Egy hónapig korpaleves. Egy hónapig! […] És mindig az a darab kenyér hozzá!” Akik cigarettáztak (az adatközlő nem szokott rá a dohányzásra, pedig ingyen kaphatta volna a cigarettát, mikor katona volt Galántán, meg a fronton is néha, mikor fogságban volt), azok közül akadt, aki eladta a kenyerét cigarettá- ért. A kevés élelemből, ha még el is adott belőle az illető, az nagyon hiányzott a szervezetének. Az állapotuk le is romlott. Úgy mondták, hogy „óká”, munkaképtelen. Ha még jobban lerom- lott az állapota, akkor disztrófiás volt az illető. (f. 1920)

Az adatközlő fiatalokat látott meghalni (Kijev mellett a „dégeldében[?], vsz. dögöldére/ gyengélkedőre74 gondol). A gyöngélkedőn hiába adtak neki bármit is enni, a szervezete nem fogadta be. Reggel jött a kocsi, amelyre a holtakat földobálták, aztán kivitték, hogy hová, az

adatközlő nem tudta. Máskülönben mindennap munka, vasárnap fáért mentek az erdőbe, fenyő- ágat szedtek, vágtak, ezt a konyhában, pékségben használták fel. Kijev mellett fogságban egy felsőszeli,75 vezekényi, taksonyiak ketten. A vezekényit alig két hónap múlva elvitték. „Levágtak [?] egy csomó embert, amin fő vót sorakozva a nép ugyi ott a lágerudvaron. Evitték őköt. Tíz év múlva láttam viszont őket. Tíz év múlva gyütt haza ez a vezekényi! Má itt dógoztam Galántán, nos eccer látom, hogy úton dógoznak. Mondom, János! Mer tudtam, hogy nincs itthon, mer érdeklődtem. Ha mikor gyütté haza? Hogy két hete aszongya. 55-be vagy mikor vót.” (f. 1920)

1947-ben a vasúton dolgoztak az erősebbek, folyamatosan vizsgálták az emberek erőn- létét, januárban az adatközlő is: „Vasúton dógoztam és… Úgy mondom, ahogy vót, hogy vót ott egy vagon félig lesüllesztve, mer hát igen hidegek vótak, nos hát valami három orosz is ott dógozott velünk, ha odajártunk melegednyi abba a vagonba, akkor tüzetek. És minden órába olyan negyedórát, tíz percet mindenki bemehetett oda izéni. Kolegámmal rajtunk vót a sor, hogy mennyünk melegednyi. Nos itt van a egyik vágány, másik, harmadik, és a negyedik vá- gánynál vót az a izé, ahun… Gyalogút vót, oda köllött mennyi. Átmentünk a egyik vágányon, másikon, s mikor a harmadikhó értünk, aszongya a kolegám, hogy fogok pisányi. Megát. Én meg belíptem a sínek közé, mondom megyek. Abba a pillanatba mozdony elindút. […] Tolatott. Nem ment gyorsan. Má alatta vótam. Osztán ekaptam valami vasat alatta hát… Ugyi ezek meg kiabátak neki a többiek, mer látták. Megát. Ha má ott vótak mind csoportba. […] »Nincs semmi bajod?« Ha mondom »nincs«, mer há nem éreztem semmit. Fölálok, nos csizmám feje le vót szakítva, újjambú csak olyan izék, bőrdarabok, ez a két új … összeroncsóva e…” Lábát kapcába becsavarták, bevitték a lágerba. Az ebédről lemaradt. Ebben a Kijev melletti lágerban megkérdezte tőle egy magyar orvos,76 hogy evett-e. Hozott ebédet. Az adatközlő egy asztalon ült, háta nekitámasztva a falhoz, egyik lába fönt, másik lelógott az asztalról… Az orvos mikor megnézte a sérülést, gyalázatosnak tartotta. Az adatközlő injekciót kapott és a gyengélkedőre került. Mikor két nap múlva kibontották a bekötött lábat, a bőr alatt genny, forró hipermangá- nos vízbe áztatták, az orvos megszórta valamilyen porral és hiper(?)injekciót kapott. Három hónapig gyógyították, mire begyógyult a seb (a gyűjtés időpontjában már emiatt sántított). Hazaengedték, de nem dolgozott.77 Lába állandóan be volt kötve. Az orvossal sakkoztak (vol- tak német, magyar betegek). Egy alacsony termetű orosz orvosnő, századosi ranggal, mindig azt mondta, mikor megnézte az adatközlő lábát, hogy nem fog meggyógyulni, be kell vinni az adatközlőt Kijevbe, és le kell vágni a lábfejét. „Magyar orvos aszondta neki, én tudom, hogy meg fog neki gyógyúnyi, mer én aszmongya, vérit megvizsgátam neki, vére igen jó, és meg fog gyógyúnyi. Láza nincs.” Végül az adatközlő lába meggyógyult. 1947-ben komisszió jött, hogy a sérült, nem dolgozó, de valamennyire egészséges magyarokat hazaküldjék. Így került az adatközlő is Kijevbe, az ottani lágerban az embereket elosztották. Az adatközlő orvosi vizs- gálaton esett át. Találkozott egy idősebb felsőszeli ismerősével, mivel szlovák volt, őt a ma- gyarokkal nem engedték haza. Kijevben a lágerudvaron meztelenül álltak, egyik kezükben a csajkával, másikban egy kanállal. „Ing, gatya, kapca, bakancs, nadrág, zubbony, köppeny, sapka” – mondták és dobták. Ezt aztán összefogva vitték, „mikor má gyüttünk haza”. Német használt ruhát kaptak az oroszoktól, kék páncélosköpenyt adtak, fekete nadrágot, Todt-szer- vezetes [sárgás?] kabátot, disznóbőr bakancsot, néhol még szőrrel, inget, gatyát. Orvosi vizs- gálatot, ismerősét Jenőt – Kijevben már régebbtől tartózkodott – említi, aki néha jobb enni- valót hozott az adatközlőnek, de a gyomra ezt még nem bírta (hasmenés). Majd egy alacsony

orvosnő megvizsgálta, hogy nem víz van-e benne, az adatközlő szerint izom volt. Hőmérőt kétszer betette és mind a kétszer 37 fokot mutatott. „No jóvan, aszongya, majd fölírjuk, nos majd délután híjuk megint.” Az adatközlő egyszer ült legalább kétezer ember között a laktanya udvarán, délután jött is a szanitéz, az adatközlő nevét kiabálva, de nem árulta el magát, gon- dolta, hogy őt úgysem ismerik a táborban, senki sem tudta, hogy kihez szóltak: „Éreztem… Be em megyek, hogy még egyszer megmérjék… A hőmérőt… Nos aszongyák, hogy itt maradsz. Osztán megunta a kiabálást oszt ement.” Az adatközlő egyszer írt levelet egy vörös félholdas, vöröskeresztes levelezőlapra, amelyre testvére 1947-ben válaszolt Felsőszeliből, légipostával érkezett meg. Az adatközlő azt az iratot őrzi, amellyel őt a fogságból hazaengedték. Katona- feleségről Felsőszelivel kapcsolatban nem tudott. Az adatközlő említ egy Szenc mellől szár- mazó, Neszméri nevezetű szlovák férfit, akivel az adatközlő együtt esett fogságba: „»Jani«! , aszongya, »jelenkezzé szlováknak, haza fognak vinni, Jani.« »Én nem jelentkezek szlováknak.«

»De Jani, senki meg nem tuggya.« Mondom, »senki nem, de én fogom tudnyi, mondom…«.” Ez az illető 1945 szeptemberében hazakerült és felkereste az adatközlő hozzátartozóit. 1946- ban megint jöttek szlovákok, de akkor beteg, azért nem küldték haza. Amikor az adatközlő (és társai) nevét felolvasták, kiderült róla, hogy nem magyar nemzetiségű és egy évvel ké- sőbb jött csak haza. Az adatközlő nagy kaszárnyára emlékszik, mikor az orosz határhoz értek, mindenkinek ki kellett szállni, megtörtént az átvizsgálás. SS-es vércsoport-tetoválást kerestek a személyeken. Majd visszamentek a vagonba, mikor átértek a határon, akkor megint ki kellett szállniuk a román határnál Máramarosszigetnél. Megkérdezték, hogy ki hová akar menni. Ma- gyarországra, Romániába, Szerbiába, Csehszlovákiába? A foglyok némelyike „szamár fejjel” azt mondta, hogy Csehszlovákiába… A másik azt mondta, hogy Romániába, a harmadik, hogy Magyarországra. Utóbbi országba két nap múlva el is küldték az embereket. A többieknek viszont továbbra is a helyszínen kellett maradniuk. Szerbiába sem engedték haza az embereket (az oroszok összevesztek Titóval). Az ismerőseiknek, akik utánuk érkeztek, azt mondták, hogy ne Csehszlovákiába, hanem Magyarországra jelentkezzenek, ahonnét már valahogy hazake- rülnek. Máramarosszigeten egy Bánszky nevezetű tanítóval találkozott az adatközlő: „Egyszer ottan szédölgök, tisztek ottan össze vótak áva. Odamegyek egyhe nos, …, »Hadnagy úr, nem gyüttek véletlenül szeliek. Nem tud rúla?« Rám níz. Aszongya, »Jani, ha nem ösmersz meg?«” Az adatközlőt nem tanította, mert amikor a faluba érkezett, akkor ő már kiállt az iskolából. Aztán mikor ő hazajött, írt a magyar parancsnokságra a felsőszeliek ügyében is, aztán előre- lépés történhetett. A magyar bizottság elvitte őket Magyarországra, de az adatközlő testvére ekkor már kitelepített volt. Pesten betért a Népjóléti Minisztériumba, kérte, hogy valamed- dig kapjon jegyet (Szobig), ezt a kérését teljesítették. Bement a csehszlovák nagykövetségre is. (Ugyanis a határon akart átjutni, de gondolta, december lévén nem fogja a Dunát, vagy az Ipolyt átúszni.) Beszélt az egyik hivatalvezetővel, aki azt mondta neki, hogy fölöslegesen megy haza, mert úgyis ki lesz telepítve. „Ha ki leszünk, akkor majd visszagyüvök” – jegyezte meg. Kérdezősködött, hogy tud-e szlovákul, hol lakik, hányas házszám alatt? És kapott tőle igazolást. A határon a vonatban a fináncok megnézték a papírjait, nevetgéltek, kérdezték az adatközlőtől: „Jó vót Oroszországba?” „Igen jó, próbáják meg!” – válaszolta. Hallotta, hogy Galántán a csendőrök a foglyoktól elszednek dolgokat. Éjjel beért a vonat Galántára, majd hazagyalogolt, reggelre érkezett meg. (f. 1920)

Egy másik adatközlő kiválogatott foglyokat, „büntetőszakasz”-t említ, amely a legrosszabb helyekre került el dolgozni. Nyári időszakban egész nap a tőzegtelepen, derékig érő vízben dol- goztak Keric(?)-ben (Finski). Éles acélkést, hosszú oldalkést használtak. A tőzeget bevagoníroz- ták, amit fűtőanyagnak használtak fel az üveggyárakban. „Olyan koritája [kôra=kéreg, kory- to=meder] van, olyan hőálló”. Amikor megszáradt, „mintha vasat ütöttek vóna, úgy pengett!” Gépeket is használtak az összegyűjtésükre. Az adatközlőt majd bevitték Fehéroroszországba,

Minszkbe. „Innen addig haza nem mentek, mer neked a elődjeitek tették tönkre ezt a várost!” Mikor körülnéztek az állomáson, csak egy-két épület állt, a többi romhalmaz volt. „Innen addig haza nem mentek, míg föl nem építitek!” Itt két évet dolgozott. Legutoljára Voronyezsba került, ahol a magyarok tartották a harcvonalat. Ott építkezésnél dolgozott. Jó sort említ. Másfél fejjel magasabb kozákokat, ezredesi rendfokozattal rendelkező területi főparancsnokot, aki a hadifog- lyokat is irányította. Felépítettek egy 380 helyiséggel rendelkező épületet, fent [?] két emelet magas. „Annak az emlékére, hogy elődjeitek itt harcoltak, a fasiszta magyarok idáig eljöttek…” Voltak, akik nagyon haragudtak a magyarokra. Tanult emberek csak tették magukat, hogy nem tudták, mi a „vengeri” és a magyar? „Pedig egy és ugyanaz!” Oroszul jobban „vengri”-t mond- tak, mert nemzetközibb volt. Az adatközlő egy volt repülőst említ, akit a magyarok lelőttek. Az oldalbordái helyett páncélmellényt viselt, mert a lövések tönkretették. Ha a magyarokat említet- ték, szitkozódott, „k…a magyari!” [„Votcha vocsicsi?”] (f. 1926)

Az apró sós halra – „kamcá”-t [?], „paboló hal”-at [?] említ – egyfolytában itták a vizet, amitől megdagadtak, mert megtelítették a gyomrukat (a szűk nadrágon kívül lógott a hímvesz- szőjük, „normann zacskó”). Egy ideig az adatközlő is ette. Amikor már nem, megkérdezték tőle, hogy miért nem eszi meg a halat. „Én nem akarok itt megdögűni”, inkább koplalni fog, mondta. Ezért nem dagadt. „Kálmánkám, fiam!” „Tessék?” „Add nekem a halat!” „Váljon egészségére!” – de ez nem fog. Ezeket az embereket disztrófiás, vízzel teli, erő nélküli embe- reknek, kidülledt szeműeknek írja le az adatközlő. (f. 1926)

A román határszélen a foksányi orosz fogolytáborban főleg a fiatalokat besorakoztatták, ahol összegyűjtötték a „jónépet”. Ott találkozott a felsőszeli levente körzetparancsnokkal, Horváth Endrével. A fogságból 1952. év elején az adatközlőt elvitték a jáchymovi uránérc- bányába. A láger Hradec Králové mellett volt, Nechanice faluban. Az első nap lapátot kapott, hogy a bányában fog dolgozni, 200 m mélyen. Mikor megkezdték a munkát, lifttel jártak, ami elromlott. Katonai ruhában, viaszosvászon köpenyben, kemény bőrsisakban mentek – ha arra egy 70-80 kilós ember ráállt, nem horpadt be. Elég volt leérni, nem még dolgozni egész nap. Mikor feljöttek, a sisak egyszerűen behorpadt az izzadságtól… Lamacsban(?), ahol az uránérc ereket keresték, egyszer az adatközlő talált valamilyen vastagságú aranyeret. Mondta a mes- ternek („Pocsúvaty!”, „Cso kacsu?”), hogy nézze meg, mert szerinte arany. („Vinára. Szmol- ka náda!” – szmolka: uránérc). „Ez köll minekünk e!”, nem arany. Az adatközlő ládát említ, belülről acélpléhvel, 40x40cm-es, ötven kilóval… (Megjegyzi, hogyha ezt az ország a maga részére termelte volna ki, akkor gazdag ország lett volna. Említi a magyarországi bányászatot a Mecsekben, Pécs mellett, ahol a legidősebb bátyját meglátogatta, ahol ott is ilyen bánya van.

„Emberpusztítót fognak előállítani”, atombombát, tudta meg.) Az adatközlőt 1952 karácso- nyán engedték el Jáchymovból, Magyarországra vitték, majd átengedték. Valamennyi pénzt kaptak, ezen esetleg cigarettafélét lehetett hazahozni. Akit hazaengedtek, azok közül voltak, akik új ruhát kaptak. Az adatközlő csehszlovák pufajkában és keresztes sapkában jött haza, mindenki nézte, hogy katona-e. Kis bőröndje még a padláson a gyűjtés időpontjában meglehe- tett. Az adatközlő megemlítette, hogy sajnos már nem tud összefüggően beszélni az átélt ese- ményekről, a városok neveire még azért vissza tud emlékezni. Amikor hazaérkezett, a szülei már idősek voltak.78 Mikor bevásárolni ment a faluba: „Édesanya, ne siess…” – mondta, mert nem bírt menni, meg volt dagadva a fogság után. (f. 1926)

Az adatközlő a hadifogságban két levelet kapott a szüleitől. Neki nem engedélyezték a le- velezést. Éjjeleket dolgozott. „Olyan vótam, mint a rikkancs. Ébresztőóra vótam a lágerba.” Volovichi?-t is említi, egészen odáig elmentek harcolni a magyar csapatok. Nem volt órája,

„hogyinki”, de rámutattak. „Majd lesz! Ti bugyes baszta! [Te leszel, és kész!]A téli időben még csak megment, de nyáron nehezebb volt a nyári időszámítás szerint. Voronyezsben, ahol hamarabb sötétedett, de mégsem, a nap korán kelt. „Az egyik oldalán le se ment, má gyütt föl a másik odalrú.” Két szolgálatos hadnagy, főhadnagy bejött a barakkba, aki nem dolgozott, a „szmena” [műszak] után feküdhetett a priccsen. „Zmirr! Vigyázz!” – mondta a katonatiszt. Az adatközlő aludt, majd felállt, de érezte, hogy valami nincs rendben, mondta is valaki. Oda- ment hozzá a „fő” meg a hadnagy, „Mi lesz hónap?” „Elseje.” „Tudja-e, hogy mikor kell ébresztőt csinálnia?” „Azt nem mondta senki.” „Reggel négykor!” – mondták. „Ggye más hogyinki?” [Hol van az órád?] – kérdezték tőle. Az adatközlő a fejére mutatott. „Lehnúty, feküggy!” Az adatközlő lefeküdt, az egyik a fejét, másik a kezét fogta le, a szájába nyomtak egy vodkásüveget és fél liter szeszt itattak meg vele. A „muszka” azt mondta, hogy minden- képpen fog kapni, ha fog ébreszteni, ha nem fog, azért. Bár az adatközlő elkábult, az agya azon dolgozott, hogy el ne aludjon. Hajnalban ébredt fel, kinézett az ablakon. „Hány óra lehet?” Egy hadifogolynak sem volt órája. Kérdezte tőle az egyik, hogy „hova megy?” „Megy[ek] ébresztőt csinálni!” „Még nyugodtan feküggyön vissza” – hangzott el. De az adatközlő szerint már csak percek voltak hátra. Az őrbódéhoz ért, elején pisztoly [?], a hadnagy ráborulva az asztalon… Megkopogtatta az ablakot: „Gdo je tam?” [Ki van ott?], „P… Kálmán, vojnaklen [?] bugyícsek podam szpravi” [P. Kálmán ? ébresztő, jelentést adok] „Kolko je preszní csasz?” [Mennyi a pontos idő?] „Za pety minút bugye stiri.” [Öt perc múlva négy lesz.] „Sto?” [Mi?] – ránézett az órájára, elkáromkodta magát. Nem hitték el, hogy megmondta Orvo- sokhoz vitték, megvizsgálták, hogy mi a baja. Először az orosz orvos vizsgálta meg, aki azt mondta az adatközlőnek, hogy bárcsak olyan jó megfigyelőképessége lenne, mint neki. A ha- difoglyok orvosa (dr. Bajor Ferenc) is megvizsgálta, megkérdezte, hogy mit vizsgáljon rajta, de a parancsot teljesítenie kellett. Csodálkozott az adatközlőn, mert hallotta, hogy este mit csináltak vele. Valamelyest hihetetlennek tartotta, hogy mire vissza tud emlékezni. Négy or- vossal vizsgáltatták meg. Ha rászóltak, már felelt is szlovákul, németül vagy oroszul. (f. 1926)

Fogságba kerülésekor azt hitte, hogy a gyűrűt az ujjával együtt szakítják ki. „Úgy kaptak a gyűrűk után!” „Jó is volt, meg nem is…Jóról nem lehet dicsekedni.” A politikai tiszt az adatközlőre mutatott: „Ti bugyes brigagyier!” [Te őrvezető-szakaszvezető leszel!79] Az adat- közlő csodálkozott, hogy hogyan lehet ő, hiszen a csoportban ő volt a legfiatalabb. „Ti bugyes a baszta!” Tetszett, nem tetszett, el kellett vállalnia. Hazai szakemberek dolgoztak húszan? Aztán mondta, hogy ne haragudjanak, hallhatták is, hogy viaskodott az őrnaggyal. „Fiam, nem érdekől minket az, hogy hova valósi, hisz má mink se mongyuk asztot, hogy magyarországi. Ki tudja, hogy hova valósiak leszünk még!” Helyzetük egyik napról a másikra változhat, hazake- rülésük is kérdéses. Az adatközlő elég jól megtanult németül, oroszul is „mondta a magáét”. Az anyaországi németek az adatközlő szerint héber betűkkel írtak. Volt rá eset, amikor az idősebb emberek levelet kaptak, „Kálmán!” „Tessék?” „Koma her!” – gyere –, mert a kapott levelet nem tudta elolvasni. Mikor elolvasta: „Fiam, ez nem méltó…” Elszórakoztak, elbe- szélgettek, mert nem tudott senki németül, csak az adatközlő,80 akinek az édesapja egy időben cseléd volt a németeknél, de szlovákul, oroszul is tudott. Voltak egypáran szlovákok, akik magyarul nem tudtak. (f. 1926)

„Nem tudok elaludni, olyan éhes vagyok” – mondta Döbrentey az adatközlőnek, nem ho- zott neki élelmet. „Csak korognak a hurkáim” – mondta. Volt egy darab „vicszkupino [?]”.

„Odadtam neki.” Támogatta a társát. Azért mindig maradt valami, az orosz tisztek a láger- konyhában étkeztek, ott főztek, láger körül őrködtek… Az adatközlő hiába várta a postát, ezért Döbrentey megsajnálta őt. Menyasszonya lánytestvérének címét adta meg és biztatta őt. Döbrentey Istvánnal az adatközlő sógori viszonyban lett volna. Aztán a férfiak egyszerre írtak levelet, de az adatközlő hamarabb kapott választ: Döbrentey – az eljegyzéskor vitték el az oroszok – jegyese már nem bírt várni és férjhez ment. A lány az adatközlő szerint tudta, hogy sohase fog eljutni Szentendrére Döbrenteyhez látogatóba… Máskülönben ez a szent- endrei hölgy átírta az adatközlő levelét és elküldte a szüleinek Dél-Szlovákiába. Így tudtak egymással értekezni, hogy életben van. A magyarországiak hamarabb szabadultak.81 (f. 1926)

Jöttek hazafele, „körbekaptak a ruszkik. Davaj po piesztatki!” Az édesapja annak idején mondta, hogy csak ezt ne kelljen megtapasztalnia. A katonák ötösével felsorakoztatták őket, mert így jobban tudtak számolni. A lágerban is, ha 15-20 ember kelt útnak, akkor nekik ötös csoportokban kellett menniük. Mikor bementek a kapun a lágerba, a (fő)hadnagyra köszön- tek, aki számolta őket „Drasztujtye! […] Raz dva tri… [Jó napot! Egy-kettő-három…] Újbú kezdte számóni.” Aki megszökött, azt addig hajszolták, míg el nem fogták. Volt egy szlovákiai cigány, fronton is volt, jól beszélt magyarul, oroszul, akit elcsíptek, de visszahozták. Az ala- csony törzsőrmester mondta (Pék), hogy ő visszahozza a cigányt, „Hogy honnan?”, „Adjatok nekem egy hetet!” Az ötödik nap már a lágerban is voltak a cigánnyal. Mezítelenre vetkőztet- ték és lábtól fölfelé kezdték lövöldözni. Utoljára fejbe és szíven lőtték. „Így jár, aki megszökik! Innen megszökni nem lehet!” „Barátom, nem nagyzás, akármi, akármilyen nagy kommunista előtt meg merném aszt mondani, hogy az egy emberkínzás vót, amit csinátak a oroszok a ha- difoglyokkal. Ha nem csak mivelünk, magyarokkal, amilyen nemzetség ottan vót… Nem vót kivétel.” (f. 1926)

Az adatközlő nagy bajnak tartotta, hogy őket nem engedték haza. Két évig magyarországi börtönben voltak, még azt is gondolta, hogy rá fognak húzni, a szabadba se engedték ki. Cseh- szlovákia nem akarta őket visszavenni, azzal érvelt, hogy neki nincs hadifoglya. Az adatközlő sok poloskára emlékszik, ami kiszívta a vérüket. Betűket írtak a falra, ahogy a poloskákat nyomkodták össze. „Ismét harcol a magyar!” Másnap egy, fél kettő tájban ébresztették őket, örültek a társai, hogy mennek haza. Az adatközlő megjegyezte, hogy „most fognak rostányi bennünköt!” Az adatközlő cellaparancsnok, 120 emberrel egy cellában, szorosan egymás mel- lett aludtak, „törek poloskával”. Meg kellett borotválkozniuk, rendbe tenni magukat, mert a minisztériumból látogattak el. Azt mondták, hogy a felvidékiek katonáknak, Magyarorszá- gért harcolni jók voltak, most meg „LFS” [csúnya szófordulat rövidítése]. Az adatközlő a lá- togatókkal szemben az ajtóban állt, a társai meglátták, hogy teszi fel a melléhez a kezét és szinte vezényszóra mindenki szétszakította a mellükön lévő inget: „Lőjenek agyon, ha haza nem engednek! Ez a magyar magyarér!” Aztán végül az lett, hogy második-harmadik napjára, egy Csillag nevű zsidó káromkodott, hogy vezérőrnagy lesz. „Nem, elvtársak, hanem urak vagyunk maguknak!” – mondták. Annyit tudtak csinálni, hogy adtak nekik munkahelyet, de csak a „fölvidékieknek”, de haza nem engedhették őket. Akkor kerültek az ercsi cukorgyárba, a gyártás után takarítottak. Ott kezdtek helyrejönni, rendesen étkezhettek a civilekkel, fehér

kenyeret kaptak. Mire beértek a barakkokba, a kenyeret már megették. 1950 februárjában– márciusában a gyár területén voltak elszállásolva. Itt kb. 10 hónapot tölthettek el. Legutolsó- nak érkezett meg Felsőszelibe, 1952 karácsonyán. (f. 1926)

Mikor az adatközlő hazaérkezett, a bőrt csavarni tudta a hasán. Zsiradékuk nem volt. A gyenge étkeztetés után hiába kínálták a disznóvágási szezonban. Átment a bátyjához. A Hor- váthék előtt Józsi bácsival találkozott. „Jó napot! Hasznos munkát!” „Köszönjük! Kálmán, te vagy az?” „Én, Józsi bá!” „Hát nem is tudom a hangodot efelejteni […] Annyi év után, és még mindig a fülembe cseng a hangod! Nem gyűsz be, eltöröm a lábadot!” „Majd visszafelé” válaszolt. Visszafelé a feleség látta meg és szólt neki, hogy térjen be hozzájuk, mert máskü- lönben a férje dühös Esetleg egy gyufásskatulyányit meg fog enni, de többet nem. Egy szelet sovány húst fogyasztott el, mint a három ujja, mert még tartott a húsféléktől. (f. 1926)

A kommunizmus évei alatt

A front óta öt év telt el: „Nem hívtak senkit be katonának, nem mertek nekünk, magyarok- nak fegyvert adnyi a kezünkbe négy évig. Csak az mentek, akik reszlovakizáltak, azok mentek rendes katonának.” 1950-ben már volt sorozás Galántán. Az adatközlő úgy emlékszik, hogy a felszőszeli-dögösi „ponvágli”-t, iparvasutat (dízelmotoros, tíz-húsz kis kocsival, egyben tíz-tizenöt ember is elfért állva) vették igénybe, mikor Galántára mentek sorozásra, mivel a gazdák a lovas kocsikat a kitelepítéskor elvitték Felsőszeliből. A járműre a falu végén fel lehetett szállni. Nem járták körbe a falut. „Szallagos regrútaság” már a front óta nem dívott Felsőszeliben. „Nem, mer az olyan, olyan, nem a mi ügyünk volt az.” Varázsa nem volt a do- lognak, mint anno, amikor a legények „összefogóckodtak”. A kocsmákban (öt-hat) mulatságot tartottak a rukkoláskor, talán két kocsmában. Felsőszeli-Nagyvecsén a cukrásznő tótkomlósi férjének a kocsmájában búcsúzkodtak, amelyen az adatközlő édesapja is részt vett. Nótáztak, búcsúztak a szülőktől, lányoktól. „Lavotár-féle cigánytörzs élt a faluban”, ők biztosították a cigányzenét. (f. 1925)

1951-ben Felsőszeliből egyszerre 400-an vonultak be a kaszárnyákba. „Bizonyos napokon mentek, volt, amelyiknek köllött menni estére már, mer, mer Kassáig ment, volt, aki Csehor- szágba ment egészen.” Az induláskor kikísérték az adatközlőt… Hogy Galántára az adatközlőt szülei elkísérték-e, már nem emlékezett. „Kufferjuk”-at cipelte az állomásra, amely közül az egyik még 2006-ban megvolt. Nem tudott visszaemlékezni, hogy Galántáról regrutaszerelvé- nyekre szálltak-e fel a katonák, hogy az utasszállító kocsikban énekeltek-e? (f. 1925)

Az adatközlő Znojmóba, a „Stefanyik” laktanyába került, ahol kb. 3-4-en lehettek Felső- szeliből. Együtt volt azokkal a katonákkal is, akik két évet szolgáltak. A csehszlovák hadse- regben hat hónapot szolgált, mivel a magyar hadseregben, illetve fogságban eltöltött hónapjait igazolni tudta, ezeket beszámították neki. Az egyik öt évvel fiatalabb cigány gyerek, aki Felső- szeliből származott, az adatközlővel egy szobában aludt. Ő fönt, az adatközlő meg lent aludt. Reggel félmeztelenül a kaszárnya udvarán kellett tornázni télen, amit ki lehetett bírni, a reg- gelit egy másik kaszárnyában fogyasztották. Kivonultak, túl a Dyje folyón, a területet „Kravie hory”-nak [Tehén-hegynek] hívták. Meredek lejtőről mentek a hídig, fel a lejtőre, majd egy sima részen, platón gyakorlatoztak. Az adatközlő magas, ezért első a szakaszban. A géppuska fejét vitte, vagy az állványt, egyik-másik is 30 kg. Lőni tanultak. Nemzetiségi elnyomást nem éreztek. Znojmóban főleg cseh katonák voltak, néhány magyarral. Egy kulturális helyiségben írhattak levelet, olvashattak. Rádió „csehül volt, hát ki értette azt a izét, nem tudom”. Ösz- szejöttek magyar katonatársaikkal nagymácsédi, diószegi, hanvai fiatalok, verseltek. „Írjunk valami verset hazulról. Ki hugyan. Volt, aki vágyakozva írt, volt aki másképpen írt, és akkor…

Volt, aki nem írt semmit se.A városban fényképezkedtek, egyéni fotók készültek, a fénykép még megvolt a gyűjtés időpontjában. Felsőszelibe katonafeleséget nem hoztak. Csehország- ban kedvük esetén nótázgattak, kedvenc cseh nótáik is voltak, de ezek nem rögzültek bennük.

„Vegye k nám cez leszi” [Az erdőn keresztül megy] nótát említi, ami a „Široká cestička”-val [Széles utacskával] lehet azonos, amely szlovák eredetű.82 (f. 1925)

„Kiürített” falvakban lőhettek az épületekre. Az egyikre egyszer a következő verset írták:

„Az égben sír az erdő, föl-föl süvöjt vadul, ki szeretni nem tudott, az itten megtanul a táborban. Falvakat rombolunk, dolgoz(t)atnak, ki gyűlölni nem tudott, az itt majd megtanul.” Az ezred kijárt még a libavai (Olmütznél) gyakorlótérre, ahol az egyik „hegyen” másfél kilométer hosz- szan sátortábor, ahol az utolsó hónapot töltötték. Innét szerelt le az adatközlő, de Oremlázban is gyakorlatoztak.83 Kérvényezhették a hamarábbi leszerelést, aki először három hónap magyar hadseregnél való szolgálásról adott be igazolást, szolgálatát másfél évre módosíttathatta, hogy a két éve meglegyen. Az adatközlőnek Csehországban öt hónapot kellett eltöltenie. Métersza- lagra nem emlékszik (de később ez teljesen elterjedt lesz). Úgy tudta az adatközlő, hogy a civil ruháik letétben voltak a raktárban. A táborból Znojmóba utazott, ahol miután átöltözött, 1951. június 16-án egyénileg hazautazott. A „komiszruhát” leadták, a kofferban személyes dolgaikat hazahozták, a katonaemlékkönyvet is. A katonaemlékkönyvben lévő bejegyzések Znojmóban készültek. Amikor unatkozott, a vadászkalanddal kapcsolatos részt írta, az indián szerelmi dalt elkezdi dalolni az adatközlő, egy regényrészlet így kezdődik: „Mindenkinek csak egyet- len egyszeri élete van…” Nótákat, emlékverseket is tartalmazott. Ilyen hasonló emlékkönyve több katonatársának is volt. Ez a könyv nem került a gyerekek, unokái kezébe. A rajzokat nem tudni, ki készítette. „Miért születtem katonának?” – az adatközlő írása. „Ez is már abba a vers versenybe volt…” „Ide figyelj, Lajos” – egy írás. 1953-ban végül nem került sor katonai találkozóra, vsz. az emlékkönyvbe írták ezt a tervezett évszámot. (f. 1925)

Nepřivazy helyről az adatközlő valamilyen képet említett. Szeretett írogatni. „Magától jött a dolog, hogy hát az ember hazavágyódik, és hogy kegyetlen a hely ott. Az a táborélet az megint csak olyan volt, hogy mögöttünk volt egy erdő […]A sátortábor mögött, ötven méte- res fasor, mely után egy út húzódott, ahol szintén őrséget kellett állniuk. A cigány fiatalember nem mert odaállni, nehogy „ellopják őtet”. Inkább az ezredzászló „üvegkalitkájánál” vállalt őrséget. (f. 1925)

Az adatközlő nem emlékszik ünneplésre. Vasárnap ünnepnek számított, mivel nem kellett a katonáknak kivonulniuk. Karácsonyfa rémlik neki, büntetésre, verekedésre nem emlékszik, viszont megemlítette, hogy az emberben az maradt meg, ami fájt, hazalátogatásra nem volt lehetősége. Akkor az „asszonnyal” levelezett, „pedig lett vóna miért hazajönni”. Csomagot a kaszárnyába küldhettek. Édesapja „nagy csomagot nem tudott küldeni”, 1952-ben 61 éves volt, földjeik nem voltak, ekkor éjjeliőrként dolgozott. Amíg mezőőr volt, addig voltak földje- ik, termésben kifizetett munkabérük. (f. 1925, Felsőszeli)

Az adatközlő az ételekre nem panaszkodott: „Hogy ennyi nem lett volna, mint a magyarok- ná.” Kimenőkre jártak, a katonák mulatóhelyeket kerestek fel, ahol cseh civilek muzsikáltak, nők is megjelentek. Fölvonulások nem nagyon voltak, amelyeket fúvószenekar kísért volna. Znojmóhoz tartoztak a következő helységek zászlóaljai [ezredei?]: Brünn, Břeclav, Hodonín. Brünnben viszont volt fölvonulás. Znojmóban voltak csoportosulások, de azt, amit a magyar

hadseregnél tapasztalt, tehát hogy az öregkatonák lenézték az újoncokat, kitoltak velük, Znoj- móban nem élte át. Az adatközlő a beszélgetés végén nyílt csak meg: „Nem megy a fejembe, én voltam velük katona, de én műveltebb embereknek néztem őköt, hogy hogyan tudtak megcsiná- ni mégis olyat, mint a kitelepítés meg a deportálás. Hogy olyan… Ők, ők… Ha úgy vesszük az izéket, hogy Bohémia, ugye, az a Csehországnak a neve. És hogy bohém, hogy szeretik a zenét. És akkor a másik embert meg nem szerették, aki, aki másképp beszél. No, úgyhogy én csalód- tam bennük, no. De amúgy…” (f. 1925)

Az adatközlővel a leventeszolgálat (1943-tól) taglalásakor már találkoztunk. 1951 októ- berében–novemberében Lévára rukkolt. Összesen 7,5 hónapot szolgált, az utolsó két hónapot Znojmóban, ahonnét le is szerelt.84 („Mer má akkor együtt jártunk” – az adatközlő felesége.) Akinek szerencséje volt, az 6 hónapot töltött el a hadseregnél több korosztállyal, akik a hábo- rú után „elmaradtak”. Az 1923-as születésűek számítottak legöregebbnek, de voltak 24, 25, 26, 27-esek is. Az adatközlő és felesége a lévai bevonulással kapcsolatban nem emlékezett különösebb eseményre. Bevonulás előtt nem volt búcsúztatás, „az mind megszűnt az a dolog” jegyzi meg az adatközlő. Családok, fiatalok nem ültek össze. Busszal mentek be Galántára, onnét vonattal utaztak tovább. Az éneklés nem volt jellemző. Léván „őnekik be vót tervezve, ők má aszerint osztották be a népet”, az adatközlő „zseniszta”, hidászi, műszaki beosztott

„Mellénk vótak újoncok is beírva. Tanítottuk őköt ácsmunkára, vót egy morva őrvezető, az is ács vót, az a műszaki dógokat csináta, hídakat, átjárókot vizeken, meg ilyesmiket.” Említette, hogy sok mindenen átment, de már több mindent elfelejtett. „Katonának nem nagyon adnak szabadidőt, az mindig foglakoztatva van.” Egymás között a szobákon szórakozhattak, egy- más szobáiba a foglalkozás után átjárhattak. A takaródó 22.30-kor volt, „akkor mondták, úgy mondták, hogy csepovici, akkor a kaszárnyába köllött körbe énekőnyi. Meg vót a takarodó”. Úgy énekeltek, „ahugy vótunk szakaszokba. Úgy menetőtünk a kaszárnyaudvarba körbe és úgy köllött énekőni, dalóni. Magyarú is dalótunk, szlovákú, amit tudtunk.” „Mongyuk itt má, csehszlovák hadseregbe vótak disznó tisztek itt is, de vótak jó emberek is. Vótak olyan jó tisztek, hogy… Legrosszabbak vótak ezek a fiatal izék, tisztiiskolások, mer az meg mind ándzsérozni akart, még mutatnyi akart, mind kiabátak. Öregebbek má…” „Orosi”-val (Oros nevezetű) Lé- ván egy kaszárnyában lakott az adatközlő, jó barátai voltak az ógyallaiak (Zsigó Vendelt emlí- tette). Ha valakinek névnapja volt, akkor „megsujb(k?)óták [megsulykolták?] őtet, megfogták kezit-lábát, seggel hozzáverték a falhó.” Ez egymás között volt szokásban. „Mer mi úgy vó- tunk, hogy, mink be vótunk két évre hívva. De kint vótunk tiszti gyakorlaton, tisztekkel, zsenisz- ta szakasz. És ippen a generál sátora előtt átam őrségbe, és ott vót tiszti gyűlés. Ott vót Myjava mellett valahun egy erdőbe. És hallottam, hogy beszének, és aszt vettem ki a beszéggyükbű, hogy ezeket a öregeket le köll szeretetnyi. Mer, hogy ezek megfertőzik a újoncokot.” „Mér?” – kérdezte az adatközlő felesége. „Há azér, hogy má ilyen öregek mind mink majdnem a tiszteket kijátszottuk, érted? Nekünk má olyan tapasztalatunk vót, mindenféle fogásba, mindenhol. Nem bírtak a újoncokkal se, úgy mint ők akartak vóna, na. […] Mindenféle, puskavizitnél. Csak egy példát mondok: puskavizit vót. Szakaszvezető tartotta a puskavizitet. Nízkette a puskákot, egyikné ezt talát, másikná azt talát. Egyszer csak lenyút így ujjával a talpáhó, igen kotrott bent a csőnek komrajába, tölténykamrajába, hogy ez mi e aszongya nekem. Mondom, megmondom, mondok én ám nem vagyok izé, bazsant! [Fiatal, újonc, első félévét szolgáló katona.85] „Hogy a cipőtalpárúl a por! Mé nem mondtad neki?” – szólt közbe az adatközlő felesége. „Mondtam neki! Hugyan

gyün a cipőtalpa, mondom ha, mit hisző te? Csak úgy nízkedett. Aspirant vót, aspirant csetár [őrmester aspiráns].Idősebbek voltak a mazákok [öregkatona, 2. évüket szolgáló katonák, ez a cím különféle előjogokkal bírt, parancsolhattak a „bazsantoknak”86]. „Szokja mondani, mikor Léván vót katona, nos hogy, hát sok magyar vót, és hogy ők magyarú dalótak. Hogy a népek úgy nízték őket, hogy ők magyarú dalónak. Elő a tiszt vót, az is így visszanízett, de ha hagyta őköt, mer tudta, hogy magyarok” – az adatközlő felesége. Az adatközlő hozzáfűzte: „Úgy dalótunk, mentünk ki gyakorlatra Léván keresztül, hogy dalótunk magyarul, mind a… Meg osztán szlová- kú, mikor hugyan, milyen kedve vót a parancsnoknak. Vót a parancsnokok között is, aki jó tudott magyarú vagy talán magyar is vót.” (f. 1923)

Znojmóval kapcsolatban kellemes légkörre emlékszik vissza az adatközlő. Mikor kimenőt kaptak, illetve kivonultak: „Jártunk ki azokra a Znojmó melletti falukra, bort termetek ottan, azokon a falukon. Mindig megátunk, bementünk, ittunk két deci bort, a parancsnok megengedte, vagy egy sört.” Az ottani emberek szimpatikusak voltak. „De ott a csomag, akié vót a csomag, valójában nem is ehetett belűle. Szétkapkodta a társaság, a szobába, akik vótak.” Az adatköz- lővel egy szobán a legidősebb korosztályon kívül fiatalok is el voltak szállásolva. Az adatköz- lő mikor katonatársaival együtt leszerelt, akkor a kaszárnyában még nem voltak öregkatonák.

„Irodán kiírták, megírták a papírt… Ekkor és ekkor megy a vonat.” Az adatközlő május 23-án (vagy 28-án) jött haza. A sorkatonaság alatt otthon nem volt. Haza egyébként írtak, csomagot is kapott. 1956 kapcsán említi, hogy Szeredben kellett gyakorlatoznia. (f., sz. 1923-ban)

Az adatközlő felesége képeket mutat. Az egyiken az adatközlő látható barátjával, mikor besorozták. A felvétel Galántán készült, az unokatestvérének „Marosi”-nak fotóműhelye volt. Egy másik fotó Prágában készülhetett. A felsőszeli fotóssal kapcsolatban megtudom: „Meg vót itt is egy öreg fényképész, Krnács nevezetű, öreg áttelepűt tót vót.” Az adatközlő fiai (az egyik 1956-ban született), A. határvadász volt, I. pedig fegyvermester. I. fiáról készült fényképet mutatnak civilben, majd katonaruhában. (f. 1923)

Az adatközlő, bár azt mondta, hogy 1952 karácsonyán érkezik haza, azt említi, hogy 1952- ben Galántán volt sorozaton. 1952–53-ban a galántai csendőrparancsnokságon, katonai pa- rancsnokságon azt akarták tőle, hogy vonuljon be. A galántai katonai parancsnokságon felis- merte egy ismerőse, akivel egy zászlóaljban volt (Mák-hegyen váltak el, ahol válogatták őket). Kérte, írjon alá egy olyan papírt, hogy rá a hadseregben szükség van. Összkomfortos lakást biztosítottak volna neki, amiért fizetnie sem kellett volna, bányatársaság(?), állami ingatlan. Az adatközlő magyar iskolába járt, nem tudott folyékonyan szlovákul beszélni. „Nem érdekes. Íratkozzá be! Segítek neked!” Szükségük volt kiképzőkre, hallotta, hogy a leventében kiképző volt az adatközlő három évvel idősebb korosztálynak, 150 fő parancsnoka. 1952-ben [?] tehát

„sorozaton” vett részt Galántán. Tőle tíz évvel fiatalabbakkal, 18-19 évesekkel. Egy [Nyitra mellőli?] katonaorvos vizsgálta meg a mezítelen adatközlőt, akit csodálkozva megkérdezett, hogy ő „hogyhogy nem volt katona?” Nyolc évig viselt egyenruhát és most szerelt le, vála- szolta. „Hol, milyen hadseregnél?” „Munkászászlóaljnál Oroszországban.” „Tessék?” Min- denféle csuklógyakorlatokat végeztettek vele, „csuklóztattak”, de „még jó, hogy nem vót a fe- küggy is benne!” „Fiam – aszongya –, neked ropognak a csontjaid!” Az adatközlő elmondta az alezredesnek, hogy nem a csontja… „Tudja, hogy mibe dógoztam tízórákot?” „Térdig érő vízbe!” Ismeri-e az orosz „szteppék”-et? – kérdezte. „Csak nem a finszki mocsarakban dol- goztak?” Hogy „köszöni szépen, ő csak látta…” „Még jó, hogy bírtátok!” „Bírtuk, ahogy bírtuk” – válaszolta. Az adatközlő szomorúan, elkeseredetten, 40 kiló csont és bőrrel, nagy hassal, mint a „törekes borjúnak”, mégis ő a győztes, mondta. (f. 1926)

Az 1950-es években fekete szalagról nem tudott beszámolni az adatközlő. A második vi- lágháború után „bandafogadók” a lakosságcserével megszűntek. 1951–52-ben egy szalagot viseltek, ami már nem volt olyan nagy. Úgy emlékszik, hogy mulatságokat, „legénybúcsúzta- tó”-t tartottak. A cigányok örültek, akik jó mulatságot csináltak. A faluban három-négy helyen szólt a zene a kocsmában. (f. 1926)

Következő adatközlőnk kiáltványokat, plakátokat említett, amelyek a községben voltak elhelyezve, azzal a felirattal, hogy aki még nem volt sorozáson, az jelentkezzen (1951). Az adatközlő nevét nem találták, mert Csehországban volt bejelentkezve. 1952-ben rukkolt be,87 a sorozás ugyanabban az évben volt, akkor csak két idősebb vonult be, „akik emaradtunk”. Személyes holmit vitt, tisztálkodási eszközt, fehérneműt, italt, mert „már akkor főztük a pálin- kát nagyba, megtanútuk a főzést”, aztán mákos pogácsát, kacsahúst (egy-két hold földjük volt, állatot neveltek). Galántára talán busszal utaztak, az 1932-ben születettekkel, rendes sorköte- les katonákkal, meg a többi utassal együtt, énekszó nélkül. Galántán jelentkeztek a valamikori zsidó üzletnél a Policer-udvarban. „Akkor 25 ember ide, futás erre a vonatra, amaz oda, az se tudtuk, hova megyünk. Még Pozsonyba vótunk má, nem tudtam még, hogy hova visznek. Osztán egy katona elárúta [vsz. megtudta valakitől], hogy Morvába megyünk, vagy Hodo- nyín, vagy Uherszké Hragyiste.” Már Galántán várakoztak a vonatszerelvénynél, és azokat, akik Hradischba (Uhorské Hradiště) mentek, külön kupéba ültették. „Mer nem szabad vót nekik megmondanyi állítólag.” Az adatközlő az utasszállító kocsiban magyarokkal utazott. A vonatban, aki többet ivott, az rendetlenkedett, kiabált, nézeteltérés is előfordult, dalolás, nem valami kellemes hangulat uralkodott. A hradischi kaszárnyában 25 felsőszeli katona, Al- sószeliből valamivel kevesebb. Először elvitték borbélyhoz, az adatközlőt nem egész kopaszra lenyírták, majd a fürdő után ruháikat elszedték, ezt az öregkatonák összecsomagolták és haza- küldték (a leszerelés előtt mondták nekik, hogy azt kérjék otthonról). Meztelenül álltak, mikor az újoncokat beöltöztették katonai ruhába, feléjük dobtak egy sapkát, nadrágot stb. Az újoncok érkezésekor hosszú hálóingeket kaptak, amelyekben alig tudtak menni (bő, hosszú és kényel- metlen). Szolgálatvezetőként a szennyes holmit szedette össze, amit a raktárba, mosodába vittek, helyette tisztát hoztak. Minden héten tiszta inget kaptak a katonák. (f. 1927)

Az adatközlő egy altiszti iskolába került, tizedes lett, majd az év vége felé szakaszvezető. Haza nem engedték. A katonaságnál megbecsülték őt, talán mert idősebb volt. Kérdezték tőle is, hogy milyen nyelveken beszél, magyarul, németül 50–60%-ban, csehül nem jól tudott. (f. 1927) Hradischban voltak fiatalok, akik sírtak, mert még nem voltak otthonról távol. „Volt, akit meg köllött éjje verni, minden éjje sírt [az anyja után]. Nem lehetett aludni tőle, no. […] Pokrócot húztak rája, és derokszíjja csimbumm.” Hradischban, mikor kimentek gyakorlatra, a városon

keresztülhaladva daloltak, magyar nótát énekeltek: [???] fejemet; Káposzta, káposzta, téli-nyá-

ri káposzta.A katonaságnál morva barátai voltak, egy Besztercebánya mellől, akivel később levelezett, talán két levelet váltottak, egy Nový Jičín környéki Nejvár nevezetűvel is. (f. 1927)

Eskü előtt hat hétig nem lehetett kimenni, ezután csoportosan, egy altiszt felügyelete alatt ketten-hárman hagyhatták el a kaszárnyát egy-két órára. A várossal ismerkedtek, az állomás- sal, hogy ismerjék oda az útvonalat. Kocsmákat kerestek fel, mert szeszes ital nem volt a ka- szárnyában. (f. 1927)

A fegyvert a folyosón lévő állványban tartották, erre a napos felügyelt. Másik évben az adatközlő kapott pisztolyt is, amit az irodában tartott. Német katonai háborús puskáik voltak (Mauser 92-es). A következő évben, Hradischban hazai gyártó által előállított géppisztolyokat kaptak. Páncélos német lánctalpas járművet [„háki”?] is említ, elöl két kerékkel (Hradisch, Oláhmezerics). (f. 1927)

[…] annyira málé volt, hogy nem is tudom, hogy minek hívták azt be. […] Lépést nem tudott tartani. […] Mindig másképp lépett, mind a többi […]. Nem lehetett, csak mindig a sor végére tenni […], mer azután nem lehetett menni, mer mindig egymásba botlottak.”88 „Ement […] valamilyen bálba”, de a cigarettát nem oltotta el, bedobta a zsebébe és meggyulladt.

„Olyan riadalom vót, meggyút a gyerek. Nem tudom, hol van most, de, no…” (f. 1927)

Az adatközlő több szolgálati utat, küldetéseket is említ (pl. tisztet kísért Kroměřížba, aki valamit elkövetett). Az adatközlőt behívták az ezredirodába, kapott egy nyílt parancsot, meg- tudta, hogy hová kell mennie, ha netán igazoltatnák őt. 1953-ban [?] elfogtak egy illetőt, aki szabadságon volt és rendetlenkedett a poprádi állomáson. A készültség, „linka”, elvitte őt.

„Bevitte, becsukták, értesítették a mi ezredünköt, hogy létezik-e ez, ha valami, akkor menjünk érte, mer nem engedik el másképp. Aztán én mentem. A pisztollyal, tölténnyel, de szigorúan meghagyva, hogy lőni nem szabad – az adatközlő nevet. A pisztolyt vihetem, de ijesztésre.” A katona a repülősöknél volt becsukva, félt is először tőle az adatközlő, de aztán együtt visz- szautaztak a kaszárnyába.89 (f. 1927)

Nyáron az oremlázi90 kiképző táborban kérdezték tőle, hogy ismeri-e Brünn, Olmütz (Olo- mouc), Pozsony, Bazin városokat, mert ezeken a helyeken Hradischből katonákat helyeztek el. Három nap állt rendelkezésére, de már egy nap alatt végigjárta a helységeket, és két napig otthon tartózkodott. „Megérte, azér hogy itthon lehetek, mer nem olyan könnyen adtak sza- badságot.” Pozsonyban a téli stadion mellett állt a kaszárnya, ahová az adatközlő elkísért egy illetőt, egy másikat a Brünn melletti Rajhradra (a járatokat összeegyeztette, Pozsonyból Brünnbe utazott), ahol a munkaszolgálatosok egy szép kastélyban tartózkodtak. Aztán Ol- mützre, hazafelé pedig Nagyszombat irányába utazott, négy géppisztollyal, „körutat csinátam, evittem nekik a fegyvereket”. (f. 1927)

Oremlázban egy kiürített területen (falvakkal) gyakorlatoztak, Zólyomnál szálltak le és Tótpelsőcre (Pliešovce), Szászpelsőcre (Sása) mentek. Egy pozsonyi tiszt az ezrednél felej- tette a köpenyét: „Meg i tudom találni, hogy elköllene neki szállítani […]A nevet, címet megkapta, így örömmel vállalta, erre két napot kapott, ebből egy éjszakát otthon töltött. Reg- gel indult útnak, és másnap tíz órára kellett visszaérnie. „Vótak ilyen szabadjaim több is, no.”

„Azt is mond el, mikor hoztad a izét, hugyan fétem …” – szólt közbe az adatközlő felesége, aki megijedt, hogy fel fognak robbanni… „Puskazsinór” – ezzel tisztították, csillogosították a puskacsöveket, teszi hozzá az adatközlő, de a puskákat lecserélték, és erre a műveletre már nem volt szükség. „Vagy kűdtem haza? Talán kűdtem valakitű. Mer nem tudtátok, hogy mi az, megijedtek, hogy robbanó gyújtózsinór.” (f. 1927)

Mikor egyszer visszajöttek az oremlázi gyakorlótérről, szabad kimenője volt mindenkinek,

„nem adtak papirost”, de tíz órára vissza kellett jönni. Mindenki nem jött vissza. Az altiszti is- kolásokból őrséget állítottak a kerítés mentén, hogy a későn jövőket elfogják. Valaki be akart ug- rani, de hiába kiáltott rá az illető háromszor is, hogy „Sztúj, sztrelím!” [Állj, lövök!], kiengedett egy sorozatot, de nem az átugrálókat találta el, hanem egy hadnagyot, aki a kaszárnya melletti

lakásába ment, Arany(os) nevű magyar katona Rimaszombat környékéről, de nem készakarva, lőtték agyon/meg. Az adatközlő szerint a lövőt elvitték, áthelyezték. „Gondulom, hogy nem igen kaphatott, mer, különben hivatalosan járt el, mer fölszólította, de hát, hát gondúta a hadnagy, hogy ő rá nem vonatkozik, hogy állj, lövök! Pedig gondolhatta volna [a hadnagy], hogy sötét éjjel, tíz órakor, őtet is érheti baj.” (f. 1927)

Az adatközlő jóban volt egy hadnagyi rangban lévő morvai tiszttel, futballbaráttal, vele beszélgetett (Puskásék még fociztak, az Aranycsapat focistáit név szerint ismerte). (f. 1927)

Mikor hasmenés („szracska”) miatt karantén volt a kaszárnyában, hat hétig zárva tartották. Az egyik katonának a kaszárnyán kívül szeretője volt: „Szegénynek orvoshó köllött menni. Kerítésdróton vót, és valahogy azon keresztül csinálták meg a dógot, úgyhogy köztük vót a ke- rítés, és a nemi szervit úgy fősértette vagy mi, bedagadt neki, hogy muszáj vót orvoshó menni vele. Humoros dolog vót, de… […] Kerítésen keresztül nem megy a szeksz!” – mondogathatták neki. (f. 1927)

Büntetések, megszidások éltek, ahogyan a „bazsant” (újonc, szószerint fácán, „bazsantyi” újoncok), mazák/mazáci (értsd öregkatona/ák,) megnevezések Az öregkatonának elsőnek köszöntek egy bizonyos ideig, aztán szabadabbak lettek a viszonyok, „összeolvadt a újonc a öregge”. Egyformán kellett volna betartani a szabályokat, de az idősebb katonák nem minden esetben tették ezt meg: „Mer történetesen én vótam szolgálatban a kapuná, és hát megkísett egy öregkatona, aki ismerős volt, meg minden. Hát nem írtam be, hogy kísett.” Viszont két-három éjjelre vagy egy hétre, de csak éjjelre, becsukták a katonákat, akkor nem a kaszárnyában, hanem egy pokróc nélküli deszkapriccsen aludtak. Oláhmezericsen (Valašské Meziříčí) a város szélén volt a kaszárnya, két kilométerre egy község. Melegítőben („tyeplá- ki”) kiszöktek a kerítésen túlra, mivel élt ott egy magyar – több magyarral az adatközlő azon a vidéken nem találkozott –, aki a „a múlt csehek alatt” került oda. Még fizetett is nekik, hogy a katonák énekeljenek a vendéglőben. „Csehek se nem tettek ellenünk semmi kellemetlenséget, hogy főjelentnek, vagy valami.” Kb. három-négyszer járhattak a községben. (f. 1927)

Egy év után az adatközlőt Oláhmezericsre helyezték át, itt egy új ezred alakult – a tiszti isko- la addig Hradischen volt, altisztek, legénység, újoncok, néhány öregkatona is, az altiszti iskola végzősei közül 10–12-jüket áthelyezték. Fél évig politikai órán vett részt, délelőtt a gyakorlóté- ren voltak, délután a politikai kiképzés zajlott. A kaszárnya területén lehetett futballozni, kinek mihez volt kedve (pingpongasztal nem volt). Kimenőkor szabadon mozoghatott, az adatközlő megnézte a templomokat (Oláhmezerics nem nagy város, két-három templommal). „Magyarok– ná kötelező vót templomba menni, itt meg nem. Aki ment, ha azt nem büntették meg.” (f. 1927)

Az adatközlőt mint tizedest (vsz. még az előző szolgálati helyén) ellenőrzéskor kihívták, hogy pl. mutassa meg a Német Demokratikus Köztársaságot a térképen, szocialista államokat vagy a Koreai Népköztársaságot. Tisztek megnézték a katonák előmenetelét, „hugyan fejlődik a katonai tudomány, de a politika volt a legfontosabb”. Tudják-e ki az a Hocsimin, Kim mi- niszter, Mao Ce-tung… (f. 1927)

Oláhmezericsen az adatközlő kapcsolatba került földijeivel. Felsőszeliből öt fiatal, Alsó- szeliből ketten rukkoltak, továbbá többen magyarlakta falvakból, a Csallóközből. Körbejárta az egyszintes barakkokat, bekiabálta, hogy „Hol van szeli?” A szobákban „megvótak úgy réműve mind a libák” – az újoncok kezdetben nem mertek kijönni az épületből. Az adatközlő egy darabig főleg a szelieket istápolta. „Ott jöttem rá, hogy hisz ez távoli rokon nekem, de Csallózbű vót.” Az adatközlő szobaparancsnok (szolgálatvezető, alparancsnok) is volt, 36-an voltak egy nagy szobában, itt is emeletes ágyakkal. Öngyilkosság talán itt, Oláhmezericsen történt. Rózsaheggyel (Ružomberok) kapcsolatban őrségkülönítményt („sztrázsní oggyíl”), katonai börtönt, szolgálatra járást, lőszerraktárt említett, hegyeket, Alsókubini utat. (f. 1927)

Május 1-jét megelőzően két héttel kiválasztottak 40-50 embert, akiket mindennap „gyö- törtek”, hogy a díszszázad, amelynek az adatközlő is tagja volt, Alexej Čepičkát91 fogadja Kroměřížben. „Zdar szúdruhu, predszeda vládi! [Tisztelet, elvtárs, a kormány elnöke!] Ezt köllött kiáltani neki. Mikor, mikor ő üdvözőt bennünköt: Nazdar szúdruzi! [Szervusztok elv- társak!] Nekünk ezt köllött mondani, de sehogy se akart jól összegyünni. Belekiabáltak, vagy hama mondták, vagy kísőn. Má bevótunk rekedve, mer napokon át ezt gyakorótuk. No meg osztán egy kis ismeretet. Evónúnyi onnen, meg a tiszteletadást, géppisztollyal adtunk a izét, pocte zbranyi [tiszteletadás fegyverrel] mondták.”

1953. május 1-jén az adatközlő Oláhmezericsről érkezett Gottwaldovba (Zlín) a többi alaku- lattal – Kroměříž, Jesenice (Prága mellől?), érkeztek a környező favakból, városokból is, ahol kaszárnyák voltak –, ahol felvonultak, kb. tíz, 40-50 fős századra emlékszik. 1953-ban Oláh- mezericsen kétszer állt díszőrséget Sztálin és Gottwald halála kapcsán.92 A főtéren egy emelvényt állítottak fel, funkcionáriusok a környező falvakból is részt vettek. „Koszorúzták ott a semmit, no mer há csak tán fényképe vót, meg talán egy mellszobor kitéve. De megcsináták a cirkuszt. Az olyan kellemetlen őrség vót […] egyszer énnekem, a sisak zsinórja valahogy idekerűt a homlo- komra, odaszorút. Amint mentem, akkor nem vettem figyelembe. Én azt a fél órát azt hittem, hogy nem bírom ki. Engem úgy idegesített, hogy nem szabad vót megmozdúnyi. No, mer mondom, hogy átak ott sokan. Akkor gyerekek még ott kiabátak is, meg minden: Nízd, annak mozog a sze- me! […] Félóránkint cserékeztek, de még a szemnek se szabad vót mozdúnyi.” (f. 1927)

Karácsonyra vagy húsvétra szabadságot szoktak adni (húsvét az közönségesebb volt, ka- rácsonyra, újévre adtak szabadságot). 1953 márciusában a nagypapa temetésén volt, akkor ka- pott először szabadságot, szeptemberben rukkolt, rá hét hónapjára, kivételes esetnek számított, táviratot kaphatott, és a kommunista vezetőség a községházán jóváhagyhatta, egyébként „egy évbe egyszer se”, ha nem volt jóváhagyás. „Kijelentették, hogy szabadság nincs hivatalosan senkinek, csak ha hadügyminiszter, Csepicska vót, ha parancsot ád, akkor van szabadság, de másképp nem lehet szabadságóni.” Az adatközlő karácsonykor is volt otthon. Olyan is elő- fordult, hogy az adatközlő két „priepusztkát” – nem kimenőcédula, éjjeli kint tartózkodásra is, 24 órára – kapott, mikor elhagyta a kaszárnyát, akkor az egyiket használta, mikor másnap visszautazott – Břeclavon keresztül négy óra –, akkor meg a másikat mutatta fel. (f. 1927)

Emil Zátopek cseh hosszútávfutóval – világbajnokság résztvevője, aranyérem tulajdonosa

–, kapcsolatos: „Minden vasárnap délelőtt három kilométert köllött futnunk, mer ott futott a izé is a, ez a Zátopec, az a híres futójuk, no. Minden reggel három kilométert. Illetve… szombat-vasárnap…” Szolgálati napon, mikor gyakorlatozni mentek, akkor nem. „Vasárnap templom hellett az vót a három kilométer futás.” (f. 1927)

A karikatúrás fényképről megtudom, hogy „ilyen nagy volt lefényképezve” Az adatközlő minta alapján készítette, rajzdarabokat – ezeket nem ő rajzolta – ragasztott, illesztett össze, amelyre katonák kivágott fotói kerültek, amelyek a városi fényképésznél készültek általában. Megnézték, hogy kire melyik figura illik. Ilyen és ehhez hasonló szövegekkel látták el: „Videl fotbal z rychlíka, často mu to utíka.” [Fotballt gyorsvonatból látott, gyakran elfut előle.] Ezt a városban, Hradischban lefényképeztette. A fényképen az egy szakaszban szolgáló katonák- kal, akik az elkészült fotóból egy példányt kaptak. Az adatközlő megmutatja, hol láthatom a tablóképen, de morva ismerősét is, „jóban vótam vele”. (f. 1927)

A méterszalagot a városban vették, a szalagon kétoldalt számokkal. Mindenkinek nem volt, mert előfordult, hogy még további katonai szolgálatba egyeztek bele. Az adatközlő kétméteres szalagot vett, „de nem nyírtam egész időt”, csak a hátralévő 100 napot (a másik egyméteres részt az adatközlő eldobta). A szalagot a zsebben hordták, ha zavarta, akkor a kofferban – a gyűjtés időpontjában ez a padláson még megvolt – tartották. Nem festették ki. Mindennap levágtak egy centit, amit aztán kidobtak. „Aki jobban vágyott haza, há az jobban számon tartotta, hogy hány napunk van még. Zapárnak [néhánynak] mondták. […] Aztot má utolsó hetekbe, a vót a köszöntés: Zapár! Má pár nap múva megyünk haza, no. Zapár!” (f. 1927)

Két évet töltött a katonaságnál (több felsőszeli idős adatközlő említette, hogy a hadifogsá- got beszámították a két évbe). Az adatközlő nem emlékezett pontosan, de említette, hogy gye- rekeinek (fiának, lányának) kevés pénzén ajándékot vett. Katonai holmijukat, „darabszámra mindent”, leadták. Ünnepélyesen elküldték az adatközlőt is, a hadnagy (politikai tiszt) kikísérte a leszerelt katonákat az állomásra. A többieket – vsz. nem vezető beosztásúakat – a kaszárnyából csak szétengedték, egyszerűen útnak indították. Egy vezekényi ismerősével még bement egy restibe, ide a tiszt is követte őket, szórakoztak. A tiszt mondta nekik, hogy maradjanak a katona- ságnál. Az adatközlő erre megemlítette, hogy gyerekkorában szeretett olvasni, ott viszont fontos volt a politika (az adatközlő is tartott politikai órát, cseh és szlovák katonáknak, kevesen tudták felsorolni a szocialista országokat). Az adatközlőnek Oláhmezericsről nem kellett a hazautazást fizetnie, egészen Galántáig erre igazolása volt. A katonakönyvet elvették tőle, említette az obsitot

(elbocsátó levelet), ami a monarchiában élt (akkor húsz évet is kellett szolgálni), utána végleg kiszuperálták az illetőt a katonaságtól. Néhány katonaképe van otthonában. Mikor megérkezett Felsőszelibe, akkor először [nyuros?] darukezelő lett, majd visszament a kendergyárba dolgoz- ni. A sofőrvizsgát letette, Nyitrára járt darukurzusra. A gyerekeinek helybeli felesége, férje lett. (f. 1927)

„Feleségem ez is cseh vidékrű van. [A deportálás idején ismerkednek meg.] Ugyanolyan étkezési szokásaik vótak. Knédlit, olyant nem tudunk venni sehun, mind asszony amit főz. Mer az tudott olyan valódi, rendes házi knédlit csinányi.” Az adatközlő, addig, míg nem került el Csehországba, addig nem ismerte a knédlit (az osztrákoknál is népszerű a knédli). Az adat- közlő katonaéveivel kapcsolatban említette a knédlit savanyúsággal (kiszelí zelí), amelyet cseh ételnek tart. Az adatközlő emlékszik a jókai babgulyás ízére: „Ezt a magyarok főzték, ezt a babgulyást. […] Főzött má asszony, de nemigen akart. Többször említettem nekije. Nem na- gyon akar, mer ő nem tudja, hugyan kő csinányi. … Hasonló, mind a babfőzelék, csak paprika is vót benne, […] meg csípős húsdarabok belemetéve.” (f. 1927)

Az adatközlőt még kétszer behívták gyakorlatra, Olmützbe és Vimperkbe. Vimperkkel kapcsolatos, amikor öt szakaszvezetőt hívtak Galántáról, de ekkor sem tudták, hogy hova utaz- nak (České Budějovicén és Strakonicén keresztül) egy szakaszvezetővel (tovább szolgált), aki ittas állapotában végigtapogatott a kupéba közéjük beült tisztet; bár már olyan rangban lehetne, mint a mellette ülő tiszt. A többiek énekelgettek. Vimperkben, mikor egyszer keresték őket, derült ki, hogy ennek az illetőnek ezredesi rangja volt, de az esetből nem csinált gondot.

„Tudtam, hogy valami nagykutya, ilyen széles vót a rang a vállán…”. Még a tapogatóra is rákérdezett: „Hun van az a haver, aki velem lehetne egyenrangú…” Vimperkben nem nagyon gyakorlatoztak, de be voltak osztva, „ha támadás érné a republikát”. (f. 1927)

Összegzés helyett

Ez a közlemény egy kezdeti lépés a visszaemlékezések feldolgozására. Az adatközlők említik, hogyha valaki elveszítette a család kenyérkeresőjét, akkor ezt a fiúk sorozásánál figyelembe vették.

[…] 1907-ben épült keskeny nyomtávú vasúton (pomváglinak nevezték a szeliek), amely Porbokamajoron, Szigetmajoron, Körtvélyes- és Dögösmajoron, Alsórétmajoron, Taksonyon keresztül Galántát érintve jutott el [a cukorrépa] a diószegi cukorgyárba.” (Pukkai 2010, 129) Ezt az ipari vasutat is használták a sorkatonai szolgálatosok utazásaik során. „Lovas kocsikkal vitték őköt sorozatra, mikor megvót, akkor a falut kerűték, de aszt má gyalogbú, és a cigányze- ne meg kísérte őköt, este meg mulatság…” (f. 1926), amit több felsőszeli kocsmában tartottak. A falukerüléskor kitűzött szalagot viseltek. 1938 előtt Galántán – már magánbuszt is üzemel- tettek –, később Felsőszeliben soroztattak, a második világháborúval bezárólag.

1943 után, „míg be nem vonútunk, hordtuk a szallagot. Vótak, akik kalap mellett hordták”. A szalagot az „ismerős” lányok vették a regrutáknak ajándékba. Ezeket a szalagokat a regru- ták az evangélikus templomban (feltehetően a katolikusba is) hordták. „Olyan szíp vót, úgy a kóruson mind lerakták a kalapjukot, a szalagok úgy lógtak le.” (f. 1923)

1941-ben Galántán, aki érettségivel rendelkezett, tisztjelölt lett: „Kapott […] arany csíkot, aszt má karpaszománynak mondták. És az má vasárnap fekete nadrágba és rendes […] más extra ruhába és karda, má akkor kimenő vót, má úgy mehetett.” Kimenőre menve, a szolgálat a kapuban néha megnézte az illető öltözetét (Galánta, Győr), mert rendetlenül nem hagyhatta el a kaszárnyát. (f. 1920)

A katonai regulát be kellett tartani, de tudunk egy bakancsszöges szokásról is. „Katoná- jékná is ott volt a kuffer az ágyon. Úgy számótuk a napokot, bakancsszöget ütöttünk mindig, minden nap belé.” Amikor az illető kimenőre ment, akkor azt is megnézték, hogy megvan-e minden szeg a bakancs talpában. „Köllött húsz fillérnek lennyi, tiszta zsebkendőnek, ruhának rendbe lennyi […] meg vétó” – utóbbi nemi bajok elleni „védekezés”, védőszer volt egy kis tubusban. (f. 1923)

Komáromban reggel az erőddel szemben folydogáló Dunához mentek, ahol megmosakod- tak (f. 1923). Adatközlőim beszélnek a különféle katonai feladatokról, étkezéssel kapcsolatos dolgokról is.

A leventeszolgálatnál említődnek a következő események. 1944 decemberében így kö- szöntek el a felsőszeli fiataloktól: „Isten veletek, fiúk!” A nép sírt, a harangszó szólt, „mint- hogyha temetésre mennénk”. Búcsúzásképpen a leventék daloltak, addig, amíg ki nem értek a községből: „Mikor engem besoroztak katonának”; „Szeli dróttal van kerítve, mégis kivisz- nek belőle.” A lányoktól az útra kelő leventék ajándékot kaptak, az adatközlő egy almát ka- pott. (f. 1925)

„Ott vótunk Écsen így házakná beszállásóva. Istálókba, konyhába, itt-ott.” Azt szokták mon- dani a magyar katonák: „Majd a orosz katonát beengedik, maguk fognak kimennyi!” (f. 1923) 1945-ben az adatközlő Jókán élte át a front érkezését, még a húga meglátogatta őt Felszőszeliről. Ennivalót, kalácsot, szalonnát vittek neki. „Ez volt az utolsó látogatás. […] 30 kilométerre van Jóka, és onnan nem jöhettem haza sose.” (f. 1925)

Németországba menet pedig több katonát büntetésképpen felhúztak a fára kötéllel, ki volt csavarodva a kezük. Ez a megpróbáltatás egy óráig tartott, ha valaki elájult, akkor az illetőt leeresztették… További büntetési szokások, ha valaki valamit nem jól csinált, az idősebb kato- nák „egykettő kitaláltak valamit”: futás, kézzel, csuklón, hason tornázni (100-150x). (f. 1923) Pozsony előtt egy akácfára felakasztott katonát látott az adatközlő a következő felirattal: „Így jár, aki megszökik!” (f. 1925)

Nagypéntek napján, mikor az oroszok elől kellett menekülniük, akkor „rendes ebédet, granatérmarsot” kaptak. „Templomba talán el köllöt menni, el köllött menni, mer, mer…” Nagypénteken Jókán a passiót tartották a templomban, mikor megjött a riadó, parancs. Vége szakadt a szertartásnak, fel kellett szerelkezniük a katonáknak és útnak indulni. Felsőszelit nagyszombaton foglalták el az oroszok. (f. 1925)

Németországban ünnepet nem tartottak, „ott má semmi nem vót”. Flensburgban a „sebe- sült lábadozóba ott vót, tartottak egy izét, protestánsoknak egy gútai tanító, a katolikusoknak meg vót egy sebesült kispap, az tartotta…” Mikor vége lett a háborúnak, a flensburgi kór- házban Zsitvay(?), a sebesült zászlóalj parancsnoka így szólt: „Fiúk, vége van a háborúnak! Sajnos, elvesztettük a háborút, hazátlanok vagyunk! Úgy sírt mindenki, mind a gyerekek. Kár vót minden csöpp vérér, sok fiatal, sok fiatalember, apa, odavesztek.” (f. 1923)

Volt egy időszak, amikor az ellátásukról maguknak kellett gondoskodniuk Németország- ban. De a németek zömével nem volt rossz viszonyuk, mert kaptak tőlük élelmet (kenyeret, tojást). (f. 1925, Felsőszeli) Szűkösebb körülményekről is beszámolnak, pl. a wuppertali tá- borral kapcsolatban: „meglehetős tábor vót, meglehetősen adtak ennyi, minden”, majd „utóra elvittek bennünköt” Eselheidébe – „Szamárpuszta”, egy kopár, szinte sivatagi terület, köze- pén a táborral, itt a németek kezei között 65 ezer orosz fogoly volt anno. „Ott aztán szomorú sorsunk vót. Élelem egyáltalán – azt lehet mondani –, ha fújt a szél, ki nem lehetett menni, úgy hordta ja homokot. Meleg vót, azé nem lehetett. Úgy sütött a nap. Reggelire megkaptuk az üres feketekávét, olyan négy-öt decit, de az csak olyan vöröses víz vót. Ahhó semmit, csak

azt a feketekávét… Ebédre kaptunk öt vagy hat deci korpalevest vagy káposztalevest, vagy cukorborsólevest, vagy ilyent, vagy olyant. Képzehetik, hogy milyen koszt vót! Ötvenen vótunk egy barakba, egy méter hordóval hozták ki az ötven embernek a ételt. Na hát, kihozták… Cu- korborsó… Nem is cukorborsó, inkább olyan izé, sárgaborsó leves vót. Abba semmi, semmi… Megrottyantva vízzel… Úgyhogy ötven embernek 47 szem borsó jutott. Szétosztottuk, mer ott osztottuk szét magunk között. 47 szem borsó volt benne 50 embernek.” (f. 1923)

Az adatközlők kézműves-foglalkozásokat is említenek. A német csajkát ételmelegítésre használta, külső oldalán kezdetben zöld színű festéssel. Bajorországban, mikor erre már nem volt szüksége, az alumínium edényről a megkeményedett kormot lekaparta: „És mindenféle szép valamit csináltam belőle. Mintákat.” Katonaélettel, tájképpel, hegyekkel, állatokkal kap- csolatosan. „Úgy, mint a rézkarc, csak ez koromkarc volt.” Az adatközlőtől ezt a komáromi hídnál a szlovákok elvették. Voltak, akik „faricsgáltak”. Wasserburgban egy várkastélyban sok pokrócot találtak, kettőt elvitt takarónak. „Azér a híre eljött, magyarok, ha hazamegyünk, akkor az lesz, elveszik.” Színes pamuttal az adatközlő összevarrta a két pokrócot: „pirossal körülkerítettem, és még a nevemet is beleírtam.” Kezdőbetűi (DL), azsúrozottak voltak, és mivel nem gondolták, hogy férfi is képes varrásra, ezért tényleg azt hihették, hogy otthonról hozta, „végig megmaradt”. Az amerikaiaktól bekecset, fél kabátfélét kaptak, amely „keki” színű volt. Fazékban tintaceruzát olvasztott fel és befestette lilára, hogy ne látszódjon a PW

prizönyér vár” [prisoner of war/hadifogoly] felirat a hátoldalán. „Volt mingyár, mikor haza- értem, egy jó kabátom.” A pokrócot már otthon festette be feketére, amelyből varratott egy kabátot. (f. 1925)

A Don-kanyarban talán 1944–45-ben történt. „Csípős csóvány”-ból készült a „csóványle- ves”, melynek felületén „annyi piros nyí [levéltetű] vót mindig, amennyi csak ráfért. Ha meg köllött ennyi aszt is.” Az adatközlő szintén nevetve említette, hogy történt egyszer, hogy pacalt hoztak a táborba: „De má mikor hozták be kocsivá, olyan büdös vót, ződ vót, mind az a fű a, levest főztek, még a leves is büdös vót, de akkor is megettük. Muszaj vót. […] Ekezdek hónap elejin főzni káposztalevest, akkor egy hónapig reggel-débe-este káposztaleves volt. Ekezdtek főzni köleslevest, akkor egy hónapig kölesleves volt. Egy hónapig korpaleves. Egy hónapig! […] És mindig az a darab kenyér hozzá!” (f. 1920, Felsőszeli) „Barátom, nem nagyzás, akár- mi, akármilyen nagy kommunista előtt megmerném aszt mondani, hogy az egy emberkínzás vót, amit csinátak a oroszok a hadifoglyokkal. Ha nem csak mivelünk magyarokkal, amilyen nemzetség ottan vót… Nem vót kivétel.” (f. 1926)

Az adatközlő elmesél egy történetet, amikor ébresztőt kellett tartania. „Lehnúty, feküggy!” Az adatközlő lefeküdt, az egyik a fejét, másik a kezét fogta le, a szájába tettek egy vodkásüve- get és fél liter szeszt kellett meginnia a fogságban, de a hajnali ébresztőt meg tudta tartani. Az- tán szökés után mezítelenre vetkőztettek valakit, és a lábtól fölfelé lövöldözni kezdték. Utol- jára fejbe és szíven lőtték. „Így jár, aki megszökik! Innen megszökni nem lehet!” Az adatközlő két évig tartó magyarországi börtönt is említett, a szabadba se engedték ki. (f. 1926, Felsőszeli)

A front óta öt év telt el: „Nem hívtak senkit be katonának, nem mertek nekünk, magyarok- nak fegyvert adnyi a kezünkbe négy évig. Csak az mentek, akik reszlovakizáltak, azok mentek rendes katonának.” 1950-ben már volt sorozás Galántán. Az adatközlő úgy emlékszik, hogy a felszőszeli-dögösi „ponvágli”-t, iparvasutat (dízelmotoros, tíz-húsz kis kocsival, egyben tíz-tizenöt ember is elfért állva) vették igénybe, mikor Galántára mentek sorozásra, mivel a gazdák a lovas kocsikat a kitelepítéskor elvitték Felsőszeliből. A járműre a falu végén fel lehetett szállni. Nem járták körbe a falut. „Szallagos regrútaság” már a front óta nem dívott

Felsőszeliben.93 „Nem, mer az olyan, olyan, nem a mi ügyünk volt az.” Varázsa nem volt a dolognak, mint anno, amikor a legények „összefogóckodtak”. A kocsmákban (öt-hat) mulat- ságot tartottak a rukkoláskor, talán két kocsmában. 1951-ben Felsőszeliből egyszerre 400-an vonultak be a kaszárnyákba. Az adatközlő Znojmóba, a „Stefanyik” laktanyába került, ahol kb. 3-4-en lehettek Felsőszeliből. Azokkal a katonákkal is együtt volt, akik két évet szolgáltak. Az adatközlő a csehszlovák hadseregben hat hónapot szolgált, mivel a magyar hadseregben és a fogságban eltöltött hónapjait igazolni tudta, ezért ezeket beszámították neki. Az egyik öt év- vel fiatalabb cigány gyerek, aki Felsőszeliből származott, az adatközlővel egy szobában aludt. Ő fönt, az adatközlő lent aludt az emeletes ágyon. (f. 1925)

Egy kulturális helyiségben írhattak levelet, olvashattak. Rádió „csehül volt, hát ki értette azt a izét, nem tudom”. Összejöttek magyar katonatársaikkal nagymácsédi, diószegi, hanvai fiatalok, verseltek. „Írjunk valami verset hazulról. Ki hugyan. Volt, aki vágyakozva írt, volt aki másképpen írt, és akkor… Volt, aki nem írt semmit se.

„Kiürített” falvakban lőhettek az épületekre. Az egyikre egyszer a következő verset írták:

„Az égben sír az erdő, föl-föl süvöjt vadul, ki szeretni nem tudott, az itten megtanul a tá- borban. Falvakat rombolunk, dolgoz(t)atnak, ki gyűlölni nem tudott, az itt majd megtanul.” Méterszalagra, a napok számlálására nem emlékszik (később ez teljesen elterjedt lesz). Az adatközlő katonaemlékkönyvi bejegyzései Znojmóban készültek: vadászkalanddal kapcso- latos rész, indián szerelmi dal, amit az adatközlő elkezd dalolni, egy regényrészlet, amely így kezdődik „Mindenkinek csak egyetlen egyszeri élete van…” Nóták, emlékversek. „Miért születtem katonának?” – az adatközlő írása. „Ez is már abba a vers versenybe volt…” „Ide figyelj, Lajos” – írás. A könyvet féltve őrizte a gyerekektől. A rajzokat már nem tudni, ki ké- szítette. Ilyen hasonló emlékkönyve több katonatársának is volt. 1953-ban végül nem került sor katonai találkozóra, de ezt a tervezett évszámot az emlékkönyvbe valószínűleg beírták. Fényképésznél voltak a városban (a fénykép a gyűjtés időpontjában megvolt), egyéni fotók is készültek. (f. 1925)

Karácsonyfa rémlik az adatközlőnek, büntetésre, verekedésre nem emlékszik, hazaláto- gatásra nem volt lehetősége. Az „asszonnyal” levelezett: „pedig lett vóna miért hazajönni.” Csomagot a kaszárnyába küldhettek. Az adatközlő édesapja „nagy [értékes] csomagot nem tudott küldeni”. Znojmóban voltak csoportosulások, de azt, amit a magyar hadseregnél ta- pasztalt, tehát hogy az öregkatonák lenézték az újoncokat, kitoltak velük, Znojmóban nem tapasztalta. Az adatközlő a beszélgetés végén nyílt csak meg: „Nem megy a fejembe, én voltam velük katona, de én műveltebb embereknek néztem őköt, hogy hogyan tudtak megcsináni mégis olyat, mint a kitelepítés meg a deportálás.” (f. 1925)

Az adatközlő és felesége az 1951-es lévai bevonulással kapcsolatban nem emlékezett kü- lönösebb eseményre. Bevonulás előtt nem volt búcsúztatás, „az mind megszűnt az a dolog” jegyzi meg az adatközlő. Családok, fiatalok nem ültek össze. Busszal mentek be Galántára, onnét vonattal utaztak tovább. Egymás között a szobákon szórakozhattak, egymás szobáiba a foglalkozás után átjárhattak. A takaródó 30-kor volt, „akkor mondták, úgy mondták, hogy csepovici, akkor a kaszárnyába köllött körbe énekőnyi. Meg vót a takarodó”. Úgy énekeltek,

„ahugy vótunk szakaszokba. Úgy menetőtünk a kaszárnyaudvarba körbe és úgy köllött énekő- ni, dalóni. Magyarú is dalótunk, szlovákú amit tudtunk”. „Ott vót Myjava mellett valahun egy erdőbe. És hallottam, hogy beszének, és aszt vettem ki a beszéggyükbű, hogy ezeket a öregeket le köll szeretetnyi. Mer, hogy ezek megfertőzik a újoncokot.” „Mér?” – kérdezte az adatközlő felesége. „Há azér, hogy má ilyen öregek mind mink majdnem a tiszteket kijátszottuk.” „Szokja mondani, mikor Léván vót katona, nos hogy, hát sok magyar vót, és hogy ők magyarú dalótak. Hogy a népek úgy nízték őket, hogy ők magyarú dalónak. Elő a tiszt vót, az is így visszanízett, de ha hagyta őköt, mer tudta, hogy magyarok.” „Úgy dalótunk, mentünk ki gyakorlatra Lé- ván keresztül, hogy dalótunk magyarul, mind a… Meg osztán szlovákú, mikor hugyan, milyen kedve vót a parancsnoknak. Vót a parancsnokok között is, aki jó tudott magyarú vagy talán magyar is vót” – az adatközlő hozzáfűzése. Znojmóban történt: „De ott a csomag, akié vót a csomag, valójában nem is ehetett belűle. Szétkapkodta a társaság, a szobába, akik vótak.” (f. 1923)

Az 1950-es években fekete szalagról az adatközlő nem tudott beszámolni. A második vi- lágháború után „bandafogadók” a lakosságcserével megszűntek. 1951–52-ben egy szalagot viseltek, ami már nem volt olyan nagy. Az adatközlő úgy emlékszik, hogy mulatságokat, „le- génybúcsúztató”-t tartottak. A cigányok örültek, akik jó mulatságot csináltak. A faluban há- rom-négy helyen szólt a zene a kocsmában. (f. 1926)

A Katonai alapismeretek című, 2010-ben megjelent tankönyvben a következőket olvassuk:

Biztosan hallottatok már arról, hogy a Magyar Köztársaság 2004. november 3-án, békeidő- ben megszüntette a sorozás intézményét. Ezzel a döntéssel békeidőben megszűnt az általános hadkötelezettség, és a Magyar Honvédség áttért a szolgálatot önként vállaló katonákból álló haderőre.”94 A szlovák oldalon 2005 decemberével szűnt meg a sorkatonai szolgálat.95 2006 júniusában a Felsőszeli Községi Hivatal faliújságján egy négyszer négy A4-es plakáttal és szövegekkel a professzionális katonaságot hirdették. Az adatközlő 1980–82 között sorköteles katona Litoměřicében, két elvesztett évet említ. A professzionális hadseregben talán Felsősze- liből „tényleges katonának vót valaki, a is odhagyta”. (f. 1961)

Irodalom

Barátová, Jarmila (2006): Od „šurovania“ po strihanie metra. Život vo vojenskej komunite.

Slovenský národopis 54, 29–46. p.

Bukovszky László (2005a): A Mátyusföld közigazgatásának alakulása. In Bukovszky szerk.2005, 23–43. p.

Bukovszky László (2005b): Előszó. In Bukovszky szerk. 2005, 7–20. p.

Bukovszky László (2005c): A közegészségügy alakulása és a jótékonysági intézmények a Má- tyusföldön. In Bukovszky szerk. 2005, 309–334. p.

Bukovszky László (2005d): Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc mátyusföldi ese- ményei. In Bukovszky szerk. 2005, 93–121. p.

Bukovszky László (2005e): A műveltség és közművelődés évszázadai a Mátyusföldön. In Bu- kovszky szerk. 2005, 237–258. p.

Bukovszky László (2005f): Államhatalmi változások a Mátyusföldön 1918–1919-ben és 1938-ban. Trianon és az első bécsi döntés. In Bukovszky szerk. 2005, 123–147. p.

Bukovszky László szerk. (2005): Mátyusföld II. Egy régió története a XI. századtól 1945-ig.

Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyv- kiadó.

Danajka Lajos (1993): Felsőszeli története. Felsőszeli: Községi Önkormányzat.

Danajka Lajos (2001a): Két tűz között. A felsőszeli leventék kálváriája 19441946. Dombóvár: SZECSOX Kft.

Danajka Lajos (2001b): Mátyusföldi adomák. Nové Zámky: AZ Print spol. s. r. o.

Danajka Lajos (2003): A jogfosztottság és a megaláztatás évei Felsőszeliben 1945–1950 (Rész- letek). In A szlovákiai magyarok kényszertelepítésének emlékezete 1945–1948. Szar- ka László szerk. Komárom: MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Kecskés László Társaság, 151–159. p.

Danajka Lajos (2008): Mesélő utcák. Felsőszeli gyötrelmes évei a háború és a jogfosztottság

idején. 1940–1950. Dombóvár: SZECSOX Kft.

Danajka Réka (2017): Nagymamám gyermekkora a háború alatt és után. In Életmesék. Kár- pát-medencei életmesék azaz igaz családi történetek. 2017. Debrecen: Mosolyvirág Nagycsaládosok Debreceni Egyesülete, 48–49. p.

Gecse Annabella (2010): „…megélünk – jól élünk – tönkrementünk.” Gazdálkodói szándékok és lehetőségek a Dudvág menti kistérségben. In Szarka–Tóth szerk. 2010, 183–213. p.

Hajnáczky Tamás szerk. (2019): Magyar Cigányzenészek Országos Egyesülete. Cigányzené- szek harca a két világháború közötti Magyarországon. Budapest: Gondolat Kiadó.

Ilyés Zoltán (2010): Az 1940-es évek eseményei a két Szeli szimbolikus határképzési folya- mataiban és kommunikatív emlékezetében. In Szarka–Tóth szerk. 2010, 147–156. p.

L. Juhász Ilona (2016): Két pártpolitikus szimbolikus temetése Csehszlovákia falvaiban a sze- mélyi kultusz idején. Joszif Visszarionovics Sztálin és Klement Gottwald. In Dip- tichon. Tanulmányok Bartha Elek tiszteletére. Bihari Nagy Éva–Keményfi Róbert– Marinka Melinda–Kavecsánszki Máté szerk. Debrecen: Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, 166–179. p. /Studia Folkloristica et Ethnographica 65./

Kecskés Martin (2017): Dédi örök meséi, avagy a tanúk nélküli 21. század. In Életmesék. Kár- pát-medencei életmesék azaz igaz családi történetek. 2017. Debrecen: Mosolyvirág Nagycsaládosok Debreceni Egyesülete, 175–182. p.

Kepéné Bihar Mária–Lendvai Kepe Zoltán (2006): Drezda leégése egy hosszúfaluhegyi le- vente szemével. Muratáj. Irodalmi, művelődési, társadalomtudományi és kritikai fo- lyóirat. 2005/1-2. Varga József főszerk. Lendva: Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, 180–192. p.

Keszeg Vilmos (2008): Az eltűnt katona emlékére. Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 16, 7–9. p.

Keszeli Árpád (2003): Alsószeli–Závod, Zomba. In A szlovákiai magyarok kényszertelepíté- sének emlékezete 1945–1948. Szarka László szerk. Komárom: MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Kecskés László Társaság, 27–31. p.

Mészáros Magdolna (2017): Töredékek édesanyám gyermekkorából. In Életmesék. Kár- pát-medencei életmesék azaz igaz családi történetek. 2017. Debrecen: Mosolyvirág Nagycsaládosok Debreceni Egyesülete, 248–251. p.

Moravkó Júlia (2003): Taksony–Podbořany–Galánta. In A szlovákiai magyarok kényszertele- pítésének emlékezete 1945–1948. Szarka László szerk. Komárom: MTA Etnikai-Nem- zeti Kisebbségkutató Intézet–Kecskés László Társaság, 127–128. p.

Németh Zoltán (1983): A Pozsony megyei Felsőszeli helynevei. Névtani Értesítő. Budapest: ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézete és a Magyar Nyelvtudományi Társaság, 22–29. p.

Novák Veronika (2005a): Mátyusföldi települések az okleveles források tükrében. In Bukovszky szerk. 2005, 45–61. p.

Novák Veronika (2005b): A Mátyusföld a törökök szomszédságában és II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának idején. In Bukovszky szerk. 2005, 63–73. p.

Novák Veronika (2005c): A mátyusföldi céhek. In Bukovszky szerk. 2005, 163–171. p.

Oros László (2011): A Felsőszeli Ág. Hitv. Evangélikus Egyház története. Az egyház újjászületé- sének 225. és a templom felszentelésének 150. évfordulója tiszteletére. Felsőszeli: k.n.

Oros László (2015): Felsőszeli és az Endreffyek. Felsőszeli: k.n.

Oros László (2021): A remény évei. In szél-járás. Görföl Jenő főszerk. Feketeerdő: Mosonvár- megye Lap- és Könyvkiadó, 37–41. p.

Pokreis Hildegarda (2005a): Elemi oktatás a Mátyusföldön. In Bukovszky szerk. 2005, 259–276. p.

Pokreis Hildegarda (2005b): A gyáripari termelés kialakulása a Mátyusföldön. In Bukovszky szerk. 2005, 197–219. p.

Pukkai László (2005): A mezőgazdaság, a szövetkezeti mozgalom és a kereskedelem alakulása a Mátyusföldön 1848–1945 között. In Bukovszky szerk. 2005, 173–195. p.

Pukkai  László  (2010):  Kényszermigráció,  kényszerasszimiláció Alsószeliben  1945–1949.

In Szarka–Tóth szerk. 2010, 125–145. p.

Seres András (1984): Sorozástól rukkolásig. In Barcasági magyar népköltészet és népszoká- sok. Keszeg Vilmos szerk. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 420–422. p.

Strešňák Gábor (2005): A Mátyusföld újkori nemes társadalma. In Bukovszky szerk. 2005, 75–92. p.

Szarka László–Tóth Károly szerk. (2010): Alsó- és Felsőszeli a 20. században I. Társadalom- rajz két magyarlakta településről Szlovákiában. Somorja–Komárom: Fórum Kisebb- ségkutató Intézet.

Szénássy Tímea szerk. (2005): Spomienkové fotografie z Horných Salíb. Emlékképek Felső- szeliből. After image of Felsőszeli. Komárom: KT Könyv- és Lapkiadó Kft.,

Szilágyi Miklós (2011): Finesszel köll élni. A háború és a hadifogság a szóbeliségben. Buda- pest: MTA Néprajzi Kutatóintézet /Folklór archívum 22./

 

 

 

A hatalom árnya a templomi padok felett* – Epizódok egy helyi közösség vallási életéből a csehszlovák államszocializmus idején

Jelen tanulmányt egyfajta kiegészítő vizsgálatnak is tarthatjuk, amely az 1950-es években lezajlott kollektivizációs hullámokra és az ezzel összefüggő rendőrségi/állambiztonsági te- vékenységre vonatkozó – területileg és társadalmilag pedig a mai Délnyugat-Szlovákia ma- gyar nyelvterületére korlátozódó –, jelenleg is folyó kutatásaimhoz kapcsolódik. A korabeli társadalmi-gazdasági és hatalmi viszonyok megértéséhez úgy gondoltam, hasznos adalékok- kal szolgálhat, ha a vallási élet körülményeire is rákérdezek beszélgetőtársaimnál, ugyanis az állam és az egyházak korabeli viszonya, pontosabban azok lecsapódása a mindennapi élet- ben meglehetősen jól szemlélteti azokat a kihívásokat, amelyekkel az embereknek akkoriban szembesülniük kellett. Mivel korábban már végeztem a vallási élethez is kapcsolódó kutatá- sokat a Duna menti Ebeden (vö. Vataščin 2019), valamint a kollektivizáció és a rendőrségi/ állambiztonsági tevékenységről is rendelkezem már terepi és levéltári anyaggal, ezért e köz- ségben célszerűnek tűnt foglalkozni a vallási élet korabeli jellemzőivel és változásaival is.

Történeti és lokális kontextus

Az 1950-es népszámlálás alapján nyilvánvaló, hogy az egyházak jelentős társadalmi erőt kép- viseltek Csehszlovákiában, s mind között a római és a görögkatolikus volt a legjelentősebb, hiszen együtt összesen 2 623 198 (82,75%) hívővel rendelkeztek. (Pešek–Barnovský 1997) A római katolikus egyház és az újra létrejött csehszlovák állam viszonya nem volt feszült- ségmentes 1948 februárja előtt sem, tekintettel azokra a szerepekre, amelyeket ezen egyház képviselői betöltöttek a klerofasiszta Szlovákiában. (Pešek–Barnovský 1997; Kmeť 2006, 87–88) Az 1948-as kommunista hatalomátvételt követően új helyzet állt elő, amelyben a Gott- wald-rezsim és az egyház kölcsönösen általános és többé-kevésbé negatív képzeteken keresz- tül szemlélték egymást. Ugyanakkor Csehszlovákia Kommunista Pártja nyilvánvalóan minél hamarabb meg kívánta szilárdítani a hatalmát, ezért szüksége volt a legnagyobb és a legbefo- lyásosabb egyház, a római katolikus valamilyen értelemben vett támogatására is, illetve aztán a felette gyakorolt átfogó ellenőrzésre. (Pešek–Barnovský 1997) 1953-ra ez a fajta kontroll nagyjából meg is valósult, ám a mélyben továbbra is zajlott a (világnézeti) harc az embe- rek tudatáért: az egyház esetében a hívőkért, míg az állam a „vallási előítéleteket” kívánta eltörölni.1 A korszak kapcsán evidenciának számít, hogy a vallásos élet tartalma és keretei új viszonyrendszerbe kerültek, amelyekhez a hívőknek valamilyen módon alkalmazkodniuk kellett.2 Etnológiai szempontból lényeges, hogy egy-egy lokalitás esetében milyen jellemzők, passzív, netán aktív ellenállási stratégiák, megváltozott vallásos gyakorlatok követték ezeket a változásokat mind a hívők, mind a hivatalos egyház képviselői részéről.
A tárgyalt falu a kommunista hatalomátvételkor a Párkányi járás részét képezte egészen annak 1960-as megszüntetéséig, azóta pedig – mindmáig – az Érsekújvári járásban található. A most minket érdeklő korszak szempontjából az 1950-es, csak nemrég ismertté vált nép- számlálás nyújtja a legfontosabb demográfiai adatokat. Ezek szerint Ebed ekkor 1452 lakossal rendelkezett, akik közül a magyarok alkottak többséget (1192 fő), s az adatok szerint jelenté- keny számú szlovák nemzetiségű polgár (254 fő) is élt a községben. (Gyurgyík 2021, 63) Ami a felekezeti összetételt illeti,3 1413-an római katolikusnak vallották magukat, vagyis ők tették ki a teljes lakosság 97,31%-át. Mindössze 32 evangélikusról számolnak be a népszámlálási ívek, akik feltételezhetően gyakorlatilag mindnyájan szlovák nemzetiségűek lehettek.
A helyi egyháztörténet vonatkozásában érdemes elmondani, hogy a község eredetileg Muzs- la leányegyháza volt (ehhez lásd az egyházlátogatási jegyzőkönyveket: Búcsi–Tóth 2009), majd 1810-től vált önálló plébániává. (Villányi 1891, 127)

Módszertani megjegyzések

A tanulmány 10 mélyinterjúra épül, amelyet kiegészítenek néhány helybelivel folytatott kötet- len és alkalmi beszélgetések jegyzetei. Maga a terepkutatás 2021-ben folyamán zajlott. A téma érzékenységéből fakadóan a beszélgetőtársaim – akik mindnyájan 75 éven felüliek – csak úgy vállalták az interjúkat, ha a lehető legkevésbé teszem őket felismerhetővé. Az idézeteknél ebből a megfontolásból a megnevezett helyi lakosok személynevét is elhagytam, mindössze

egy iniciáléval jeleztem, hogy az elbeszélésben valakit konkrétan megemlítettek. Ami azon- ban a már régen elhunyt közszereplőket illeti – például a falu esperesplébánosát –, náluk nem láttam értelmét az anonimitásnak.
A problémával kapcsolatban hangsúlyozni kell, hogy azok egyben a korabeli államhatalom természetének lenyomatai is. A csehszlovákiai kollektivizációról folytatott kutatásaim során is rendre azzal találkoztam, illetve találkozom a terepen, hogy a beszélgetőtársaim teljes név- telenséget kérnek olyan események miatt, amelyek akár több mint 70 éve történtek. Mindkét téma esetében találkoztam az interjúkérelmek visszautasításával is, valamint azzal, hogy egy- egy szituációban csak hosszan tartó érvelést követően kaptam időt és teret a beszélgetésre. Utóbbi esetben néhányszor talán csak azért kaptam lehetőséget, mert magam is a falu szülöttje vagyok, s az interjúalanyok mindegyike ismer már gyerekkorom óta. Ugyanakkor az engedé- kenységgel nem értek véget a módszertani bonyodalmak, hiszen egyesek nem járultak hozzá a hangfelvétel készítéséhez – ekkor csupán jegyzetelnem volt szabad –, vagy esetleg az egyes konkrét személyekre való utaláskor arra szólítottak fel, hogy állítsam le a felvételt (ez egyként vonatkozott a kollektivizáció és a vallási élet témájára is). Ezzel szemben, amikor a korábbi időszakokra vonatkozó helytörténeti gyűjtéseimnél, netán az ezekhez kapcsolódó újságírói munkámról volt szó, hasonló magatartással – ódzkodással – egyik beszélgetőtársnál sem ta- lálkoztam, noha a jogfosztottság évei, a holokauszt vagy a második világháború eseményei is traumákkal teli időszakoknak számítottak a falu életében. Az eddigi jelek tehát arra utalnak, hogy az 1948 februárja után kiépülő államhatalom és annak konkrét mechanizmusai olyan alapvető félelemtapasztalatot jelentettek a beszélgetőtársaim számára, amelyek a ma 80-90 éves embereket hosszú évtizedek múltán is óvatosságra és bizalmatlanságra kényszerítik – még akkor is, ha aztán az interjúk első perceit követően felszabadultan tudnak beszélni az adott korszak történéseiről.
Az írott források tekintetében lényegesnek tartottam volna áttekinteni a plébániai archívu- mot, azonban számos dokumentum elveszett, jobb esetben pedig kallódik, így például a histo- ria domus is. Emiatt arra kényszerültem, hogy csupán a beszélgetőtársak narratív emlékezetén keresztül határozzam meg azokat a kulcsmozzanatokat, amelyek elengedhetetlenek a korszak jellemzéséhez. Három ilyen, egymással nyilvánvalóan gyökeresen összefüggő tematikai cso- portot határoztam meg: ezek a személyes vallásgyakorlás átalakulása, az oktatás kulcsszerepe, valamint a falu esperesplébánosára vonatkozó emlékek.

A személyes vallásgyakorlás változásai

Vélhetően személyes narratív emlékezetre jellemző szelektivitás, a társadalmi státusz és az egyéni élettapasztalat együttesen eredményezte azt, hogy az interjúk alapján nem lehet meg- határozni a vallási élet hatalom általi korlátozásának egységes és tipikus időrendjét. Ahogyan a korlátozások idejének kezdete, úgy a vége is különbözik aszerint, hogy ki az, aki beszél. Amint azt látni fogjuk, a helybeli pedagógusok például már 1950-ben találkoztak a kommunis- ta párt elnyomásával, míg egyes szülők, akik például a mezőgazdaságban dolgoztak, egészen az 1970-es évekig nem kényszerültek a templomba járás elhagyására. Ugyanakkor a CSKP uralma alatt már az első években szankcionált mélyen vallásos emberek tértek vissza a temp- lomba az 1968-at megelőző, politikailag enyhébb időszakban (vö. Pešek–Banovský 1999, 115–163), s közülük néhány határozottan azt állították, a 70-es, 80-as években is szabadabban járhattak misékre anélkül, hogy szankciótól kellett volna tartaniuk. Mások egészen a rend- szerváltásig vártak, hogy aztán csak azt követően találjanak rá ismét a vallási identitásukra. Nem egészen világos, hogy a vázolt eltérések mennyire vannak összefüggésben azzal, hogy

az adott személy és a család mely társadalmi rétegbe tartozott vagy milyen szakmát űzött. Ezt leginkább nagyobb mintán, kvantitatív módszerekkel, egy szociológiai kutatás keretében lehetne jól kimutatni.
Egyöntetű azonban a beszélgetőtársak véleménye abban, hogy 1948 és 1989 között fokoza- tosan, tendenciózusan és érezhetően csökkent a templomba járók és a vallásos hitet gyakorlók aránya. A narratívákból az látszik, hogy egy-egy esetben szinte egyértelmű volt a nyilvános vallásgyakorlás elhagyása. E téren a kommunista párt tagjai képviselték a leginkább nyilván- való kategóriát. Azok az ebedi képviselőik, akik 1948 februárjáig még esetleg valamilyen mó- don részt vettek a vallásgyakorlásban, a hatalomváltást követően szinte azonnal letettek erről. További „gátló” tényező volt az, ha valaki pedagógusként dolgozott, végül pedig a továbbta- nulni szándékozó diákok és szüleik (az oktatás szerepére külön kitérek majd) voltak azok, akik úgymond szemtől szembe találkoztak a politikai hatalom nyomásgyakorlásával.
A párttagokat leszámítva tehát a hívő emberek egyéni helyzetük és életutuk függvényében, általában egy hosszabb-rövidebb időszak után kényszerültek a személyes vallási életük átala- kítására („Mindjárt nem akadályozták, hanem egy bizonyos idő után kezdték akadályozni. Ha az egész dologra visszaemlékezek, az 50-es években, amikor az iskolabejárat fölött kereszt volt ott – s lekerült a falról a kereszt. Az úgy nekem nagyon hiányzott, hogy nincs ott a kereszt.”). Részükről általában jól rögzíthetőek a passzív ellenállás és a további, többé-kevésbé rejtett vallásgyakorlás különféle mozzanatai. Az egyik helyi pedagógus például, miután 1950-ben hivatalos úton számonkérték rajta a templomba járást (az ő esetéről hamarosan bővebben is szó lesz), a férjével együtt egy éven keresztül távolabbi falvakba járt el misékre egészen az 1950/51-es télig, majd csak azt követően hagytak fel vele, ugyanis már túl sok erőbefektetésbe telt fenntartaniuk a gyakorlatot. Az elbeszélés a közlekedés- és fogyasztástörténet korabeli helyzetét is jól szemlélteti. Az egyébként jól beazonosítható gépkocsijuk, valamint annak elle- nére, hogy az egyes falvak templomaiban idegeneknek számítottak, végül senki nem jelentette fel őket.

Mikor beharangoztak, megszólalt a harang az udvaron, nekiborultam az oszlopnak, ott sírtam. Az uram meg azt mondja, hogy „hallod, ez így nem lesz jó”. Aztán elmentünk Köbölkútra, Kéméndre misére. Bartra, Bélára, Libádra. Így. Csak hát az volt a nagy baj, hogy akkor még nem voltak autók. Ma már nem feltűnő, de Ebeden kettő volt. Egy drapp Škoda a B-nak, nekünk meg egy Wartburg […]. Olyan bajban voltunk ezzel, mert az Octaviából sok volt, az mondjuk nem lett volna olyan ismerős. Csak a mienk olyan volt, hogy zöld az oldala, a teteje meg sárga, vagy fordítva. És akkor elmentünk akárhova, és azt mondja akármelyik kolléga, hogy „hülye”, azt mondja, „hát ilyen autó nincs a járásba. Mindenki tudja, hogy ez a ti autótok, mert ilyen több nincs”.

Egy másik, fiatalabb kollégája elsősorban az 1959-ben kötött házassága miatt kényszerült arra, hogy a templomi esküvőt titokban tartsák meg a vőlegényével – noha kezdetben nem is szá- moltak egyházi szertartással, ám a menyasszony mélyen vallásos családjának ellenkezésére elfogadták ezt a lehetőséget.

[Apám] azt mondta [a vőlegényemnek], hogy „jól van, de ha nincs egyházi esküvő, nincs lány”. El volt intézve. „Én nem bánom, hogy hogyan” [, mondta]. De hogy nem lehet, mert akkor már mind a ketten [tanítottunk], már én is kezdtem tanítani […]. Akkor elment a Tóth Zoltánhoz a L., hogy hát jól van, akkor mégiscsak [megesküdünk a templomban is]. Ő mondta, hogy ő titkokban nem esküdtet, ő csak úgy [, nyilvánosan] esküdtet. Aztán felvonultunk a községházára díszmenetben. Ott a Nágel összeadott, utána ebédeltek, uzsonnáztak nálunk, mert ott egy helyen volt csak lakodalom. Négy órakor pedig megbeszélte a pappal a L., hogy az esperes úr legyen a templomban. Kinyitják a templomot, mi megyünk fényképezkedni, s közben bemegyünk a templomba és összead. Ez volt a história. De aztán hiba csúszott a dologba […]. A templom

zárva. L. és a J. állt ott díszmenyasszonyi izében. Ott volt az apám, az anyám, a keresztanyám, a keresztapám, az anyós, meg az após, meg a L. keresztszülei. Ennyien voltak a templom előtt. Na aki aztán Ebeden arra ment, a fél Ebed összecsődült, hogy ezek meg aztán mit csinálnak. L. meg már ott káromkodott […]. Nem jött le az esperes úr. Apám fölment érte, akkor jött az E., kinyitotta templomot, de akkor már az egész falu tudta, hogy itt a templom előtt felvonult a menyasszony és a vőlegény. Hát a L. is tanított [pedagógusként], érted. Hát mindegy most már, ha egyszer már így esküdtünk mi templomba, ekkora nagy ceremóniával, de nem szólt hozzánk senki.

Annak ellenére, hogy az államhatalom a pedagógusok vallásgyakorlását több más szakmához képest szigorúbban ellenőrizte, ezt a házaspárt végül semmiféle számonkérés nem érte. Ahogy az a „besúgások” kapcsán gyakran elhangzott az interjúk során, sosem lehetett tudni, hogy mikor és kit jelentenek fel, s azt sem, hogy az államhatalom számára nyilvánvalóan „szabály- sértést” jelentő esetekről való információk eljutnak-e a pártszervekig, vagy sem. Soha senki sem tudta megnevezni, hogy a falun belül kik lehetnek a besúgók, ám azon személyek kilétét is homály borította, akik idegenként bukkantak fel egy-egy helyszínen, akár folytatólagosan is. „Hátul [a templomban], az ajtónál – nem, ahol nyílt az ajtó, hanem a másik, amelyik csukva van – állt egy fiatalember. Több vasárnap is, akkoriban. Mikor mentél be” – mondta például az egyik beszélgetőtársam.
Noha már valamivel 1965 utáni emlék, a vallással kapcsolatos relevanciája miatt azonban érdemes kiemelni, hogy a római katolikus identitás képes volt megakadályozni a pártba való betagozódást is. A helyi termelőszövetkezetben dolgozó férfit egy alkalommal harmadmagá- val be akarták léptetni a párt helyi képviselői, ám ő a vallásos hitére és a lelkiismeretes mun- kavégzésére hivatkozva utasította el az ajánlatot:

Mondtam neki [a párttitkárnak], hogy kár is erről beszélni, mert ha én úgy gondoltam volna, akkor már elejével fogva beálltam volna. Megmondom őszintén, én úgy nőttem föl, hogy nekem este térden állva imádkozni kellett 16 éves koromig hangosan […], hogy én vallásos vagyok. Akkor elkezdte nekem, ilyeneket beszélt, hogy „te elhiszed ezeket, amiket ezek mondanak, a papok?” Hát mondom, az a papnak a dolga. Hogy elhiszem vagy nem hiszem, az meg az én dolgom. Merthogy [a párttitkár aztán azt mondta], az apácák gyertyákat dugdosnak magukba.
„Gy. bácsi, nekem mondhat, amit akar, nekem így áll a dolog, hogy én a munkámat elvégzem, […] amihez engem hozzáállítottak, hogy ezt kell csinálni, […] azt biztos, hogy száz százalékosan megcsináltam.”

Noha különféle okok miatt a beszélgetőtársaim többsége az államszocializmus alatt évekre elmaradt a templomból, a privát térben mindegyikük megtartotta a vallásos hit személyes gya- korlását, s az ehhez szükséges tárgyi kellékeket („Soha nem hagytam abba [az imádkozást]. R. se, azt biztosan tudom, meg az A. se.”). Utóbbiak esetében azonban megfigyelhető, hogy titko- lózniuk kellett, amennyiben ez munkahelyi retorziókkal járhatott – például a pedagógusoknál:

A rózsafüzér ott volt az ágya mellett felakasztva. Egyszer beteg volt, aztán ment az egész iskola látogatni őt. Én vittem neki mindennap a P-éktól az ebédet, ugye főzött az anyósom, s akkor vittem szegénykémnek. Kórházból jött haza, s nagyon sokáig feküdt. Mondtam neki, hogy legalább ezt a rózsafüzért… Levettem, mondom, „hát ne legyen itt, jön millió látogató ide utánad. Tedd az éjjeliszekrénybe.” „Jaj”, azt mondja, „eszembe se jutott”. Hát nekem eszembe jutott, betettük a fiókba.

Kulcsterület: az oktatás

A kutatás során mindvégig az oktatás szerepe bizonyult az egyik leginkább lényeges szférának a vallási identitás megtartása vagy elhagyása szempontjából. A faluban e téren tapasztalták az első nagyobb nyomásgyakorlást már 1950 márciusában, amikor egyszerre öt ebedi pedagógust jelentettek fel nyilvános vallásgyakorlásért. Úgy tűnik, a Párkányi járásban ők voltak az elsők, akikkel egyben valamiféle példát is statuált a párt. Az egyik érintett pedagógus szerint a he- tente tartott párkányi „politikai iskolázásokon” rendszeresen arról kérdezték egymást az aktív tanítók, hogy ki jár még közülük templomba:

Mikor kezdtem tanítani […], akkor még jártam templomba. Én is, hát istenem, zárdában nőttem föl. Hogyan lehetett volna, hogy én nem? Gyóntam, áldoztam mindig. […] Tudtam, mert mindenki sustorogta, a kollégák, mikor olyan gyűlés volt, hogy „jársz még a templomba? Te jársz még?” Jár. Mind járt. Nem kell beszélni róla. Hát jól van, tudtuk, hogy nem szabad, na.

Hogy végül miért pont az ebedi pedagógusok voltak azok, akiket az elsők között szankcionált még ha szóban is – a kommunista párt, annak okát ismét csak a vallásgyakorlás nyilvános és látható mivoltában kereshetjük:

– Megtudtam később, hogy följelentettek. Azt nem mondta meg az illető, hogy ki […]. Azt tudjuk, hogy négyen voltak bent az inšpektoráton.4 Igen. […] Akkor, abban az időben jelentette ki a pap – még akkor állandóan jártunk templomba –, hogy az első padot kéri a jobb felén a kedves hívőktől […], hogy hagyják a pedagógusok részére. Fönntartani. Érted? És utána lett, akkor följelentettek. Biztos. Száz százalék, mert addig nem volt semmi baj, míg ezt nem mondta a pap a templomba.

– Akkor az a valaki bent ülhetett a templomban.

– Persze. Hát az bent volt, és hát csak irigységből. Mondd meg, miért? Másképp miért? Irigységből, hogy hát ezeknek most milyen jó helyük lesz, még meg is mondja a pap. Ő jót akart, szegény, mert hol itt ültünk, hol ott, és ő úgy gondolta, hogy talán példát akart statuálni […]. Egyszer ültünk ott. Egyszer. Azonnal be voltunk citálva az inšpektorátra, jött a telefon, hogy holnap reggel nyolcra. „Hát tanítani?”, mondta a R., mert ő volt az igazgató. „Nem, nincs tanítás, jelentsék ki máma a gyerekeknek, hogy holnap nincs tanítás.” El nem tudtuk gondolni, hogy mi, csak sejtettük, hogy a templomba járás. […] Hát tudod… Bemegyünk az odborra5 […]. Ültek ott a fejesek, Újvárból is itt volt a nagyfőnök, meg mindenki be volt oda idézve. Minket szólítottak be, mind az ötünköt, álltunk így az asztal előtt, mint a kisdiákok, feszülten. Tudtuk, hogy nagy baj van, csak azért nem tudtuk, hogy mégis mi. Gondoltuk. És akkor a Káčer, az volt az osvetár6… Te, mondta, mint egy állat, hogy „nem hallottuk még soha, mikor a kultúrházban minden hétfő délután halljuk ezt, hogy a tanítónak a templom belsejét nem szabad megnézni?” Te, ököllel így verte az asztalt, ültek ott a mindenki, a fejesek […]. De fölállított először, név szerint, az ebedi tanítókat. Gondolhatod, majd elsüllyedtünk. Elképzeled ezt a megszégyenítést?

A pedagógusokat azonnali elbocsátással fenyegették abban az esetben, ha még egyszer meg- jelennek a templomban. Egy hónapra rá Érsekújvárban véletlenszerűen újra találkoztak azzal az iskolaügyi felügyelővel, aki jelen volt a párkányi kihallgatásukon, azonban mint kiderült, mindvégig együttérzett velük – a beszélgetőtársam szerint megtudták, hogy ő is vallásos em- ber volt, s miután az 1960-as években enyhült a vallásos élet szankcionálása, maga is megje- lent egy-egy misén.

Utána gyűlésünk volt Újvárban. Mi az A-val voltunk ketten, vagy a R. is, már nem is tudom. […] Kaptunk ebdédet. Nagypénteken. Direkt! De húst. Kirántott húst, és próbáltad volna nem megenni! Akkor az még nagy szó volt, mert még senki nem ette meg a húst pénteken. […] És akkor odajön az inšpektor, a Laco. Az olyan arany ember volt. Így átfogja a vállunkat hátulról, nézünk fel. Odahajol a fejünk fölé: „Ženy, ženy,7 hát hogy gondolták? Hát nem tudták, hogy mekkora nagy baj lesz ebből?” De, mondjuk, dehogyisnem tudtuk, de hát nem gondoltuk, hogy mink leszünk mindjárt följelentve [nevet]. „Most már többet ne csinálják, mert hallják, hogy ez mit mondott. Képes volt azonnal kidobálni magukat, ennek nem számít, hogy hiányzik a tanító Ebedről!”

Az egyik érintett pedagógus, miután a rendszerváltás után az állambiztonsági iratok kutatható- vá váltak, megpróbálta a Nemzeti Emlékezet Intézetében megtudni, hogy ki jelentette fel őket 1950-ben. Azonban kiderült, hogy az ő ügyiratuk – ahogyan sok más dokumentum is – minden bizonnyal elveszett, így végül titok maradt, hogy pontosan hogyan járt el az államhatalom az ő esetükben.

Hogy mennyire komoly fenyegetést kaptak az ebedi pedagógusok, arról egy náluk egy évtizeddel fiatalabb kollégájuk és beszélgetőtársam számolt be, amelyre aztán mások is tettek utalásokat. Úgy tudja, az 1950-es években a párkányi alapiskolában valóban bocsátottak el tanítókat a vallásgyakorlás miatt:

Olyan volt már aztán a párkányi alapiskolában, hogy akik éjféli misén voltak, azokat kirakták a tanítóságból. […] Elhelyezték nem tudom hova. B-t meg ezeket az idősebb kolléganőket. Az édesapját kísérte el [az éjféli misére], de valaki feljelentette.

Az egyik leggyakrabban felmerülő „szabály”, amely valóban sok családnál ténylegesen meg- szüntette a rendszeres templomba járást, az a továbbtanulás kérdése volt. Jellemző módon szin- te senki sem tudta megmondani, hogy mikor és ki hozta tudomásukra ezt a „követelményt”. Gyakorlatilag egy olyan általános politikai indíttatású, egyben valódi társadalmi normáról beszélhetünk, amellyel – s a hozzá kapcsolódó szankciós készlettel – mindenki tisztában volt. Hasonló megkötés volt az osztályalapon megbízhatatlannak tartott – paraszti vagy értelmiségi hátterű – családok gyermekeinek korlátozása is, ami nem feltétlenül függött össze minden esetben a vallási hovatartozással. „Amikor már gimnáziumba járt [a lányom], akkor nyíltan megmondták, hogy nem lehet tanító [belőle], ha templomjáró a szülő” – mondta az egyik gimnazista szülője, akit ráadásul a gyermeke külön is megkért arra, hogy tegyenek így. Annak ellenére, hogy a továbbtanulás akadályozásának veszélye köztudott volt, nem feltétlenül tudott mindenki konkrét eseteket mondani az arra vonatkozó kérdésemre, hogy ismertek-e olyan embert, akivel ez ténylegesen megtörtént, jóllehet többen tudtak legalább egy-két olyan ebedi esetről, amikor egyáltalán nem folytathatott felsőfokú tanulmányokat, vagy enyhébb esetben nem a kívánt – jellemzően orvosi vagy pedagógusi – szakra mehetett továbbtanulni az adott család gyermeke. Néhányan tudtak arról, hogy állítólag könnyítést jelentett az – s ezzel volt, aki élt is –, ha az érettségit követően egy időre, általában egy évre valamelyik ipari ágazatban vállalt munkát az adott fiatal, s ezzel mintegy „munkássá” vált, így kedvezőbb elbírálást kap- hatott a felvételiken.

A továbbtanulás terén rendkívül sokat jelentett a diák nyilvántartó lapja, amelyen adott esetben fel kellett tüntetni azt is, ha vallásos családból származott s ha hittanra járt. Ezt a pe- dagógusok vezették, következésképpen rájuk hárult a nyilvántartás felelőssége, ám egyfajta passzív és rejtett ellenállásként többen – akár még a bevallottan ateista meggyőződésűek is – üresen hagyták a rubrikákat. Munkájuk súlya sokuk számára világos volt: a vallásosságra és a hitoktatásra vonatkozó néhány megjegyzéssel alapvetően s akár visszavonhatatlanul negatív módon befolyásolhatták a diák életpályáját. Az egyik ebedi tanítónő mulasztására a felügyelő- ség is felhívta a figyelmet, ám ő saját bevallása szerint ezután sem tüntette fel az alsó tagozatos diákok lapján, ha azok vallásos közegben nevelkedtek:

Azt kellett volna beírni, hogy jár a gyerek hittanra. Én oda soha nem írtam semmit. Egyszer jövök haza már egy órakor az iskolából. Megáll az autó, kiszáll az inšpektor. Másodmagával jött. Mosolyogva jön, azt mondja: „Jövök, egy kicsit elbeszélgetünk magával.” Velem már megint baj van! S akkor azt mondja nekem, hogy tudom-e, hogy én vagyok a felelős, mert hogy elsőben kell felvezetnem azt, hogy jár a gyerek hittanra.

Egy esperesplébános „manőverei”

A csehszlovák államszocializmus első három évtizedében csaknem végig Tóth István Zoltán (1905–1984) szolgált a faluban. 1935-től egészen 1977-ig töltötte be a posztot, s noha a fenn- maradó 12 évben több utóda is követte Ebeden, az általunk megkérdezett helyiek mindig csak róla és magatartásáról szóltak, amikor az egyház és az állami hatalom viszonyáról beszélgettünk.

Az elbeszélések alapján elsősorban egy művelt, több nyelvet (például a franciát is) beszélő egyházi ember képe rajzolódik ki, aki egyben nagyon jó retorikai képességekkel is rendelke- zett. („Volt, amikor megríkatott, hogy az embernek kigurult a könnye.”) A rendre visszatérő személyiségvonások között megjelenik nála az időbeli pontosság („Beléptem a sekrestyébe, ránézett az órájára. Azt mondta: »Egy percet késtél«.”), valamint az elmélyült, szigorú római katolikus hit megkövetelése is. A sajtóforrásokból az is látszik, hogy szolgálatának első idő- szakában aktív közösségi életet vállalt.8

Az esperes és a hatalom viszonyát jellemezvén csaknem mindenki kitért arra, hogy „na- gyon félt” a számonkéréstől és a büntetéstől. Utóbbinál van, aki fizikai erőszakot – verést – emlegetett, mások arról beszéltek, hogy nem szeretett volna Ebedről elkerülni, ahol együtt élt az édesanyjával. A benne levő félelemből vezetik le azt is, hogy nyilvánosan soha, gyakorlati- lag még véletlenül és közvetve sem prédikált az államhatalom ellen. („Otthon is beszélgettük anyámékkal […], hogy mind azt állapították meg, hogy ne is várjuk el tőle [, hogy nyilvánosan a hatalom ellen szólaljon fel]. Mindenki tudta, hogy ő annyira fél attól, hogy őt megkínozzák, érted? És ezért mindig úgy beszélt, csak azt, amiről úgy gondolta, hogy ebbe nem lehet be- leakadni.”) Még a négyszemközti beszélgetések során is ügyelt arra, hogy csak a leginkább megbízható embereknek tett bíráló megjegyzéseket a pártra. Annak ellenére, hogy az állam- szocializmus idejében ennyire passzív szerepet játszott, ma is köztudott az idősebb korosztály körében, hogy a második világháború alatt két ember életét is megmentette.9

Hogy a kommunista államhatalom idején az esperesplébános pontosan miként viszonyult a templomban végzett hitoktatáshoz, arról némileg ellentmondásosak a visszaemlékezések. Az egyik fiatalabb pedagógus szerint például elővigyázatosságból nem fogadott minden gyereket:

Az esperes úr kiküldte mindig azokat a gyerekeket, akik nem voltak hittanra beíratva. Mond- tam neki, hogy hát csak én vagyok itt, én sehova nem írom. »És ha jön ellenőrzés? Akkor?« Ő jobban féltette az ő pozícióját.” Mások azonban arra utaltak, a rejtetten folytatott hitoktatás miatt nem kifogásolta azt, hogy bizonyos tekintetben többen elmaradtak a nyilvános templom- látogatástól: „Elfogadta, mert hát mind jártak feketén. Úgy, mint az enyimek, azok is jártak mindig.” A látszólagos ellentétet talán feloldhatná az, hogy a korábbi esetre az 1960-as évek elején, az utóbbira pedig néhány évvel korábban került sor – s közben az államhatalom akár felelősségre is vonhatta a plébánost, aki emiatt elővigyázatosabbá vált. Ez azonban csak felté- telezés marad, noha egyetértés van abban, hogy rendszeresen „autók jelentek meg” a parókia előtt, amelyről csak a legnagyobb bizalmát élvező embereknek mert panaszkodni, ám a jelek szerint még nekik sem árulta el, hogy pontosan kik és miért szokták felkeresni.

A „feketén” tartott hittanórákra azonban a jelek szerint nem akart „lecsapni” a hatalom, noha adott esetben könnyedén rajtaüthettek volna azokon a diákokon is, akikről hivatalosan a pedagógusok nem jegyezték fel, hogy vallásosak. „Eltelt az év, nem volt kontrola. Mert oda kellett menni a hittanórára kontrolára, érted? S nem jött soha. Nem jött soha, csak a pofájuk járt. […] Valaki megakadályozta, hogy nem küldtek ide senkit. Soha nem jött senki.

Többé-kevésbé konszenzus van arról is, hogy adott esetben hajlandó volt elfogadni azt, hogy a gyermek és a szülei felhagytak a miséken való részvétellel, ha az valós veszélyt jelen- tett a továbbtanulásra. („Magánúton, akiket ismert, beszélt a szülőkkel […] az iskolázásról, hogy folytassák az iskolát, ha egy mód van rá.”) Ugyanakkor egy-egy gyermek pályaválasz- tását – feltehetően a pedagógusokra kényszerített párttagság és értékrend miatt – megpróbálta befolyásolni. Egy esetben a tanítói pályára készülő fiatal gimnazista édesapjának tanácsolta, hogy ne ezt a szakmát válassza a gyereke – helyette felajánlotta, „belesegít”, hogy felvegyék nyitrai mezőgazdasági szakra. A segítségnyújtási ajánlatot azonban elutasította a család.

Záró megjegyzések

A módszertani fejtegetésekből látható, hogy a helyi beszélgetőtársak körét csak részben, a le- hetséges/esetleges levéltári forrásokat pedig egyáltalán nem merítettem ki a témával kapcso- latban. A téma adott esetben még folytatható, különösen ha az egykor a parókián őrzött iratok is előkerülnek. Mindebből kifolyólag a vizsgált tematikai egységek köre korlátozott, ugyanak- kor biztonsággal állítható, hogy olyan tipikus mozzanatokat fednek fel, amelyek jól jellemzik a korszak légkörét. Az 1950-es évek kapcsán a következő években tovább folytatott kutatása- im fényében, ha indokoltnak látom, újra visszatérek a témához.

Irodalom

Búcsi Lajos–Tóth Krisztina (2009): Esztergom vármegye egyházi élete a kezdetektől 1732-ig.

Komárom: KT Könyv- és Lapkiadó Kft.

Gecse Annabella (2020): Gömör szíve. Tanulmányok a dél-szlovákiai Gömör népi vallásos- ságáról. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ / Lokális és regionális monográfiák 9./

Gyurgyík László (2021): Szlovákia lakosságának községsoros nemzetiségi és felekezeti összetéte- le az 1950. évi népszámlálás adatai alapján. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Kmeť, Norbert (2006): A katolikus egyház és a népi demokratikus állam. Fórum Társadalom-tudományi Szemle 8/3, 87–112. p.

Pešek, Jan–Barnovský, Michal (1997): Štátna moc a cirkvi na Slovensku 1948–1953. Bratis- lava: Veda.

Pešek, Jan–Barnovský, Michal (1999): Pod kuratelou moci. Cirkvi na Slovensku v rokoch 1953–1970. Bratislava: Veda.

Pešek, Jan (2010): Od tvrdej represie k uvoľneniu mocenského zovretia. Cirkvi na Slovensku v rokoch 1948–1968. In Slovensko a Československo v XX. storočí. Vybrané kapi- toly z dejín vnútornej i zahraničnej politiky. K 70. narodeninám PhDr. Dagmar Či- ernej-Lantayovej, DrSc. Pavol Petruf a kol. Bratislava: Historický ústav Slovenskej akadémie vied, 253–270. p.

Pešek, Jan (2013): Štátna moc a spoločnosť na Slovensku. 1945–1948–1989. Bratislava: His- torický ústav Slovenskej akadémie vied.

Vataščin Péter (2019): Szent János és a falu. Fórum Társadalomtudományi Szemle 21/3, 19–34. p. Villányi Szaniszló (1891): Néhány lap Esztergom megye és város múltjából. Esztergom: Laiszky János Könyvnyomdája.

Hipófa és homoktövis – A Hippophae rhamnoides magyar elnevezéseiről

A homoktövis az utóbbi időszakban keresett vitaminforrás, gyakran találkozhatunk ültetvé- nyeivel és a belőle készült termékekkel egyaránt. E közlemény célja növény további elneve- zéseinek ismertetése, melyek a homoktövis hazai jelenlétének korai szakaszát jellemezték.
A gyümölcs egész Eurázsiában a mérsékelt égövben, hordaléktalajokon fordul elő. (Gadó 1999, 274) Európában fő termőterületei a tengerpartokon és magashegységekben, patakok mentén (Alpok, Kárpátok), valamint főbb folyóvölgyekben (Duna, Dráva, Rajna, Brenta, Pia- ve) találhatóak. (Gadó és Kerényi-Nagy 2012, 238)
A homoktövis elnevezés a német ’Sanddorn’ tükörfordítása. Társneveiként a fűztövist, a hi- pófát és az ezüsttövist nevezi meg a növénytani szakirodalom. (Rácz 2010, 259)
A fűztövis neve nem a fűzfafélék nemzetségébe tartozást jelöli, hanem a fűzzel való külső hasonlóságra utal. (Hoffmann–Wagner 1902, 202) A homoktövis és a fűzfafélék fa- vagy cser- je termetűek egyaránt lehetnek: ez utóbbi a fánál alacsonyabb, elágazó szárral rendelkezik. Az ezüsttövis névben az ’ezüst’ előtag a hajtások szőrözöttségére utal. (Gadó és Kerényi-Nagy 2012, 236)

Diószegi Sámuel botanikus és Fazekas Mihály költő az 1807-ben megjelent Magyar fü- vészkönyvben, mely Linné botanikai rendszerében, magyarított nevekkel, elsőként ismertette a hazai növényvilágot, benge hipófa néven mutatják be. (Diószegi–Fazekas 1807, 540) Dió- szegi az 1813-as Orvosi Füvészkönyvben szintén ír róla; a ’hipófa’ nevet a latin eredetű („De- ákból lágyítódtak”) növénynevek között sorolja a szerző. (Diószegi 1813, 358)

A Hippophaë név Dioszkoridész Kr. u. I. századi görög orvostól, természettudóstól ered; ám a hippophaesz névvel ő egy másik tövises törpecserjét jelölt. 1753-ban Linné a Dioszko- ridésztől származó név latinosított alakjával írta le a homoktövis nemzetséget. (Gadó 1999,
269) Gadó György Pál és Kerényi-Nagy Viktor a növényt bemutató botanikai tanulmányukban felhívják a figyelmet, hogy a nemzetségnévnek semmi köze a görög hipposz (ló) kifejezéshez: a ’hipófa’ megnevezést névtorzításként említik. (Gadó és Kerényi-Nagy 2012, 236)

A 19. század folyamán gyakran a benge jelzővel fordul elő (benge hipófa, lóbenge). A 16. században a homoktövist több európai forrásban Rhamnus nemzetségnéven említik, a rham- noides nevet először a francia tudós, de Tournefourt használta 1703-ban. (Gadó és Keré- nyi-Nagy 2012, 236) A Magyar füvészkönyvben Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály a Rham- nus növénynemzetséget a magyar nyelvbe a benge kifejezéssel ültette át (Diószegi–Fazekas 1807, 178), a benge jelentése eszerint néhány szemből álló fürt, amely a nemzetségbe tartozó növények termésére utal. (Vörös 2008, 85)

Barra István 1841-es Növénytanában lóbengének nevezi a növényt (Barra 1841, 385), mivel az a varjútövisbengéhez (Rhamnus cathartica) hasonlít: erre utal a rhamnoides, azaz ’bengéhez (Rhamnus) hasonló’ utótag, a ’ló’ előtag pedig a Hippophaë fordítása. (Vörös 2008, 268)
Bugát Pál Természettudományi szóhalmaza hipófa néven említi (Bugát 1843, 189), benge hipófa az 1846-ban megjelent Ujdon-uj magyar szavak tárában. (Királyföldy 1846, 36)
A század folyamán a növénytan mellett más tudományágak is érdeklődési körükbe vonták a növényt, melyet leggyakrabban benge hipófa néven neveztek meg. Mint homokmegkötőként hasznosítható ültetvényt ismerteti kertészeti szakkönyvében Rudolf Witsch (Witsch 1809, 45) és említi hírlapcikk egyaránt. (Ploetz 1945, 89) Erdődi Adolf mérnök A futó homokról című 1867-es értekezésében így jellemzi:

A benge hipófa harangidomú, szép bokor, mely a legsülevényesebb homokkal is beéri; azt több ölnyi körben szétterjedő gyökérzetével erősen megfogja és számos gyöksarjat hajt. Sűrüen termő bogyóiból tartós sárga festéket készitenek; kemény fája különnemű apróbb tárgyaknak alkalmas. Tenyészthető dugványozás vagy e czélra magról nevelt 1-2 éves csemeték ültetése utján.

(Erdődi 1867, 546)

A „benge hipófát exportra való termesztésre, barna festékanyag előállításához Wagner Dániel gyógyszerész 1844-ben javasolta:

…vannak azonban még számos kisebbszerű festőnövények, mellyek általunk termesztetvén, s festékké készítetvén, szinte bőven jövedelmeznének honunknak, minélfogva figyelmünket teljes mértékben megérdemlik.

(Wagner 1844, 216)

Hipófaként való említésére még egy példa 1864-ből: Zólyom megyei termőhelyét e névvel jelzi Hazslinszky Frigyes botanikus tanár. (Hazslinszky 1864, 258)
Az első tudományos igényű egynyelvű magyar értelmező szótárban, Czuczor Gergely és Fogarasi János 1862-es munkájában rövid jellemzésekkel, több néven olvashatunk a növényről:
„Béngehipófa. Cserjefaj a hipófák neméből, sárgás bogyókkal. (Hippophae Rhamnoides L.)”. (Czuczor–Fogarasi 1862, 571)
„Hipófa. Idegenből magyarossá alakított szó. Folyók és tengerek homokos partjain te- nyésző tüskés cserje növény”. (Czuczor–Fogarasi 1864, 1591)
„Homoktövis. A tengerek és folyók szélein tenyésző tövises cserjenem.” (Czuczor–Foga- rasi 1864, 1665)
További, egyetlen helyütt rögzített elnevezése a Dunántúlon előfordult rozmaringfa. (Fi- gura 1884, 788)
Fordulópontot Fialowsky Lajos botanikus és nyelvész 1878-as tanulmánya jelentett, mely- ben más növénynevekkel egyetemben kerülendőként jelölte meg a hipófa megnevezést: „Ezen neveket el kell vetnünk; meglehet ugyan, hogy a népben valahol él magyaros nevük, de azért létüket ne hosszabbítsuk meg”. (Fialowski 1878, 262–263)

Javaslatát követően a szakmai nyelvben mindinkább a homoktövis, valamint az ezüsttö- vis elnevezések nyertek teret. (pl. Mágócsy-Dietz 1892, 166; Rippel 1900, 164; Révay 1913, 102–103; Jávorka 1924, 739) Borbás Vince botanikus 1886-ban például a Duna–Tisza közi és nyírségi ültetvények mellett az „ezüstös fűz-tövis” fővárosi termőhelyeit nevezte meg (Borbás 1886, 14 és 56), Karl Hoffmann és Wagner János az 1902-es Magyarország virágos növényei munkájukban homoktövis néven jellemezték:

Termete a fűzfáéra emlékeztet, de igen ágas és tövises. Váltakozva álló levelei szálasak, épek, a fiatal hajtásokkal együtt főleg a fonákukon ezüstösek az ezüstfehéres rozsdaszínű pikkelyszőröktől. Virágai igen kicsinyek, sárgásak; csészéjük rozsdavörös. Bogyói arany- vagy barnássárgák, savanyúak. Hazája Európa nyugoti része; hazánkban díszcserjének ültetik és hegyi patakok mentén helyenként elvadul.

(Hoffmann–Wagner 1902, 202)

A 19. század elejétől elnevezéseinek tükrében követhettük nyomon a homoktövis korai történe- tét; a század utolsó harmadáig volt jellemző (benge) hipófa műszói megnevezés (és a nyomán születő fordítási kísérlet, a lóbenge). A hazai botanikai szakma strukturálódásával, szaknyel- vének egységesítő törekvéseivel ezek a megnevezések átadták helyüket az ezüsttövis és a ho- moktövis elnevezéseknek, mely utóbbi néven ma is a legelterjedtebben nevezzük e növényt.

Irodalom

Czuczor Gergely–Fogarasi János (1862): A magyar nyelv szótára 1. Pest. Czuczor Gergely–Fogarasi János (1864): A magyar nyelv szótára 2. Pest. Borbás Vince (1886): A magyar homokpuszták növényvilága. Budapest.

Bugát Pál (1843): Természettudományi szóhalmaza. Budán: A Magyar Királyi Egyetem Betűivel.

Ploetz Adolf (1845): Tudnivalók a’ pestmegyei gazdasági Fiókegyesületről. Társalkodó 14/23,.

Diószegi Sámuel (1813): Orvosi Füvészkönyv. Debrecen.

Diószegi Sámuel–Fazekas Mihály (1807): Magyar Fűvészkönyv. Debrecen.

Erdődi Adolf (1867): A futó homokról. Erdészeti és Gazdászati Lapok 6, 541–547. p. Fialowsky Lajos (1878): A természetrajz műnyelve VI. Botanika. Magyar Nyelvőr 7, 260–266. p. Figura József (1884): Adatok az „Erdészeti műszótár”-hoz III. A Dunán túl használt szók.

Erdészeti Lapok 23, 788–790. p.

Gadó György Pál (1999): Homoktövis – Hippophaë rhamnoides L. In Bartha Dénes et al. szerk. Tilia. Magyarország ritka fa- és cserjefajai I. Sopron.

Gadó György Pál és Kerényi-Nagy Viktor (2012): Közönséges homoktövis (Hippophaë rham- noides). In Magyarország ritka fa- és cserjefajainak atlasza. Bartha Dénes szerk. Bu- dapest: Kossuth Kiadó.

Hazslinszky Frigyes (1864): Éjszaki Magyarhon viránya. Füvészeti kézikönyv. Kassa: Werfer Károly Acad. Könyvnyomdája.

Hoffmann, Karl–Wagner János (1902): Magyarország virágos növényei. Budapest: Athenaeum.

Jávorka Sándor (1924): Magyar flóra (Flora hungarica): Magyarország virágos és edényes virágtalan növényeinek meghatározó kézikönyve 2. kötet. Budapest: Studium.

Királyföldy Endre (1846): Ujdon-uj magyar szavak tára, melly a hazai hirlapokban, uj ma- gyar könyvekben, tudományos és közéletben elökerülö ujdon kifejezéseket, mű- és más legujabban alakított vagy felélesztett szavakat foglalja magában. Pest.

Mágócsy-Dietz Sándor (1892): A csonthéjas gyümölcsök. Levélszekrény. Természettudomá- nyi Közlöny 24, 166. p.

Rácz János (2010): Növénynevek enciklopédiája. Budapest: Tinta Kiadó.

Révay Mór János főszerk. (1913): Révai Nagy Lexikona, 7. kötet. Budapest: Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság.

Rippel József (1900): Fák és cserjék dugványozása. A Kert 6, 153–155. p.

Vörös Éva (2008): A magyar gyógynövények neveinek történeti-etimológiai szótára. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézete.

Wagner Dániel (1844): Magyarországnak közgazdaságilag nevezetes termékeiről. Buda. Witsch Rudolf (1809): Útmutatás  hogy  vehetni múnkába  legkönnyebb móddal  a’ Budán 1807ben tartatott Ország Gyűlésének 20dik törvénytzikkelyét melly A’ Magyar Országi homokos puszták haszonra fordíttatását sürgeti. Buda.

A járvány idő-tapasztalata a kései kapitalizmusban – A kései kapitalista temporalitás tapasztalata a koronavírus-járvány alatt: Lengyelország példája

A tanulmány tárgya a társadalmi idő Covid–19 által kiváltott átalakulása Lengyelországban. A szerző azt mutatja be, hogy a nem tervezett kísérletként felfogható járvány miként oko- zott válságot az idő egyéni és társadalmi dimenzióinak szokványos percepciójában. Hogyan vezetett az idő defamiliarizációjához, az időhöz kapcsolódó, korábban nyilvánvalónak tűnő gondolatok és értékek revíziójához, s hogy miként növelte meg drasztikusan a jövő bizonyta- lanságának érzetét. Az időtanulmányok perspektíváját használva a szerző megpróbálja megha- tározni az időtapasztalat járvány alatt bekövetkezett hirtelen változásainak természetét, figye- lembe véve azt is, hogy miként alakítja a társadalmi időt a kései kapitalizmus gazdasága. Ezek a megfigyelések arról tanúskodnak, hogy a koronavírus-járvány alatt (mivel olyan jelenségek vannak rájuk hatással, amelyek különálló kategóriát alkotnak: hatalom, technológia és munka) három csoportra oszthatóak a társadalmi idő szervezésének és tapasztalatának változásai. Az időtapasztalat és -szervezés járványidőszak alatti átalakulásai elsősorban az egyének és a tár- sadalom temporalitása fölött gyakorolt kontrollként magyarázhatóak. Elemezhetőek továbbá a hatalom mikrofizikájának és az időrendszerek nézőpontjából, amelyek az állami hatóságok által alkalmazott hatalom végrehajtásának új stratégiáit alkotják. Másodsorban az emberi te- vékenységek legtöbbje teljességgel technológiafüggővé vált, ami a tapasztalt idő sebességét kumulatív módon gyorsítja fel. A kései kapitalizmus mechanizmusai erősebbé válnak, előnyt kovácsolva a járvány által okozott krízishelyzetből és a technológia konzekvens fejlődéséből. Harmadrészt a Covid–19 által kiváltott kísérleti helyzet megmutatta, hogy a társadalmi idő milyen erőteljesen függ a foglalkoztatás feltételeitől és formájától. A munkát és az időt össze- kötő, a nem, valamint a munka helye és típusa szerint különböző mechanizmusok az egyéni tapasztalatban nyilvánulnak meg. A szerző bemutatja a távmunkák fejlődésének hatását is, amelyek a szakmai tapasztalat gyakori típusaivá váltak a járvány valóságában. Az időtapasz- talat krízise és a jövő bizonytalansága egyként vetették fel az új időkoncepciókra vonatkozó kérdéseket, e transzformáció hatásait, s a közelgő társadalmi változásokat. Ezt a jelenséget az egyénekkel folytatott, a karantén és az izoláció által okozott változások tapasztalatairól szóló alkalmi beszélgetések, valamint a járvány valóságát kommentáló internetes diskurzusok teszik láthatóvá.

(Vataščin Péter ford.)

Manga János néprajzkutató gyűjtőfüzetei, kottás füzetei, naplói

Manga Jánosról, a magyar és a szlovák néprajztudomány jeles képviselőjéről 1996 októbe- rében a balassagyarmati Palóc Múzeumban rendezett konferencián emlékeztek meg születé- sének 90. évfordulója alkalmából. A konferencián Tátrai Zsuzsanna a népszokások, Fügedi Márta a pásztorművészet kutatóját mutatta be. (Tátrai 1998; Fügedi 1998) Gyivicsán Anna a magyarországi szlovákok körében végzett munkásságát ismertette. Kapros Márta a balas- sagyarmati múzeum akkori igazgatójaként közvetlenül is rendszeresen találkozott Manga ottani múzeumi működésének eredményeivel, mely az 1949–1957 és 1958–1959-es évekre esett és számos néprajzi és iparművészeti tárgy, valamint népi hangszer begyűjtését jelentette a múzeum számára. Így Kapros Márta a múzeum etnográfusáról, Paládi-Kovács Attila pedig a Manga kutatói életében meghatározó népcsoport, a palócok kutatójáról szólt. (Gyivicsán 1978; Kapros; Paládi-Kovács 1978) Népzenekutatóként magam hangszeres zenei gyűjtőte- vékenységére hívtam fel a figyelmet. (Tari 1978) 1996 októberében emellett a Magyar Rádió Népzenei Napló című műsorában népzenekutatói működésének egészéről tartottam előadást. (Tari 1996) Népzenegyűjtéseivel már jóval ezt megelőzően is sokat foglalkoztam: számos dal- lamot adtunk ki gyűjtéseiből Vikár Lászlóval a Magyar Népzenei Antológia II. lemezsorozatán. (Tari–Vikár 1986, bővített DVD kiadása Tari 2012) A kutatótárs Bakó Ferenc a konferencián elhangzott előadása végén egyebek közt ezt mondta a szerény, önadminisztrációval nem élő, 1977. szeptember 2-án elhunyt pályatársról: „Sajnálatos, hogy tudományos életrajza és ered- ményeinek méltatása csak a nekrológban jelenhetett meg először.” (Bakó 1998, 211) Halálát

követően Dömötör Tekla és Küllős Imola írt róla. Mindketten méltatták sokoldalú tudományos munkásságát, kiemelték legfőbb érdeklődési területeit, munkaszeretetét, emberségét. (Dömö- tör 1977; Küllős 1977) Manga eltávozását követően a tanácskozáson elhangzott és közreadott előadásokon kívül néhány kivételtől eltekintve azonban már csak az életében sajtó alatt lévő, később megjelent munkáinak ismertetései jelentek meg. (Lami 1979; Švecová 1979; Fél 1980) Életművébe a legteljesebb bepillantási lehetőséget Liszka József nyújtja, akinek a szlovákiai magyar népi kultúra számtalan elemét felölelő könyvében szinte nincs olyan fejezet, amely- ben ne találnánk hivatkozást Manga Jánosra, legyen szó valamely műfajról (például ballada), terminológiai kérdésről, kutatástörténeti vonatkozásról, az anyagi és szellemi kultúra, a nép- szokások valamely eleméről. Részletes felsorolás helyett itt csak azt említem, hogy Manga Já- nos életrajzát, munkáinak jegyzékét és a budapesti Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattárában fellelhető kéziratos munkáinak jegyzékét, valamint szülőházának fényképet is közli. (Liszka 2002, 437, 485, 520, a fénykép L. Juhász Ilona felvétele, 68) Munkásságán belül magam még Nógrád megyei népzenegyűjtéseinek, egyik legfontosabb gyűjtőterületének feldolgozását vé- geztem el (Tari 2002, 168, 171–172, 177–179, 182), valamint pásztói gyűjtését mutattam be.

(Tari 2007, 19, 43, 46, 91–93) A konferencia óta sok dallamot jegyeztem le az általa gyűjtött, még le nem kottázott hangfelvételekről. Gyűjtőfüzeteivel, annak részeként írt szlovákiai, len- gyelországi és bulgáriai tanulmányútjaival kapcsolatos naplóival és kottaanyagával csak nem- régen kerültem kapcsolatba. A füzetekkel foglalkozásom szinte egy véletlennek köszönhető, melyre alább kitérek. Mindez jelezheti, hogy személye – sok más jeles kutatóéhoz hasonlóan – jó ideje nincs eléggé a kutatás látóterében. Munkáira a néprajz, népzene és néptánc kutatói mindazonáltal természetesen hivatkoznak, melyek felsorolását itt egy kivételével mellőzöm.

Mielőtt a gyűjtőfüzetekbe bepillantanánk, kiemelem Manga János néhány életrajzi ada- tát, elsősorban néprajzi gyűjtői indulásához kapcsolódóan, mivel az itt bemutatott gyűjtő- és kottásfüzetek nagy része is ebből a korszakból való. Dömötör Tekla és Küllős Imola említett nekrológja, a Magyar néprajzi lexikon III. kötetének Manga szócikke (1987, 515–516), vala- mint Liszka József jelentősebb szlovákiai magyar néprajzkutatókat, gyűjtőket bemutató lexi- konja (Liszka 2002, 437) részletes adatokat tartalmaz életrajzára vonatkozóan. Megjegyzendő azonban, hogy egyetemi képzését és doktori címének megszerzését illetően eltérőek az adatok. A Néprajzi Lexikon szerint 1941-ben a kolozsvári egyetemen szerzett doktori címet, Dömötör Tekla 1942-t nevezi meg közelebbi hely nélkül. (Dömötör 1977, 574) Küllős Imola szerint

„1942-ben Viski Károlynál védte meg doktori disszertációját”. (Küllős, 1977, 123). Viski neve nélkül budapesti egyetemi tanulmányokat és 1942-t jelzi Tátrai Zsuzsanna. (Tátrai 1998, 159. Bendík Béla 1949-es adata téves: 2016, 93.) Liszka József leírása tűnik a legpontosabbnak:

„A budapesti Néprajzi Múzeum tudományos munkatársa (1941–1949), miközben Budapesten bölcsészdoktori oklevelet szerzett (1942)”. (Liszka 2002, 437) Tátrai Ipolyságot és Budapestet adja meg középiskolai tanulmányai városaként. Liszka adata alapján Ipolyságon érettségizett. Ugyanő közli azt is, mely falvakban tanított, valamint hogy Ógyallán nemcsak tanító, hanem iskolaigazgató is volt. (Liszka 2002, 437)

Manga János Pereszlényben (Preseľany nad Ipľom1; Csáky 1996), az Ipoly menti falu- ban földművescsalád gyermekeként született 1906. június 24-én. Ez a társadalmi háttér az első világháború utáni nehéz időszakban a szociális problémák iránt érzékeny fiatalembert két

irányba is elindította. Egyrészt a munkásmozgalom, másrészt a néprajzi gyűjtés felé fordította.

„1932-ben bekapcsolódott a munkásmozgalomba, s a Szociáldemokrata Párt tagjaként isme- retterjesztő és politikai előadásokat tartott a pozsonyi Munkásakadémián, munkáskórust veze- tett, és baloldali lapoknak írt.” (Küllős 1977, 123) Ekkor már tanító és a pozsonyi rádió magyar adásának munkatársa volt, de arról nincsenek adatok, szülői, vagy milyen egyéb támogatással sikerült kiemelkednie a paraszti sorból és elvégeznie a pozsonyi tanítóképzőt a gyermekként nyilvánvalóan jó eszű, tehetséges gyereknek.

Ezekben az években a korábbiaknál már jóval szélesebb körű a népi kultúra iránti érdek- lődés, így nem véletlen, hogy a néprajzi terepmunkát is megkezdte, ennek eredményeiből 1930-tól napilapokban kisebb írásokat is megjelentetett. Ugyancsak ekkortól gyűjt népzenét a Csallóközben a fiatal, diószegi Pongrácz Zoltán, s már az 1920-as évek közepétől gyűjt Ko- dály Zoltán több más tanítványa, más vidékeken. (Tari 2018a, 16–20) „A 30-as évek közepén kezdett bejárni a Néprajzi Múzeumba a fiatal ógyallai tanító, akit Györffy István örömmel fogadott, úgy is mint népzenekutatót és úgy is mint valakit, aki az északi magyar csoportokról, kiváltképp a határon túl fekvő magyar népességről hoz ismereteket a megélénkülő néprajzi közéletbe.” (Fél 1979, 588) Küllős Imola Bartók Bélát nevezi meg Manga zenei elindító- jaként: Bartók „irányításával a Nyitra vidéki magyar falvakban kezdett népzenét gyűjteni”. (Küllős 1977, 123) Valószínűleg ezt az adatot vette át Bendík. (Bendík 2016, 93) Tátrai Zsu- zsanna ezt a következővel erősíti meg: „1936 után Bartók Béla kérésére és irányításával fő- ként a Nyitra vidékén végzett népzenegyűjtéseket.” (Tátrai 1998, 159) Tekintve, hogy Manga János 1963-tól haláláig az MTA Néprajzi Kutatócsoportban dolgozott, ahol 1970–1973 közt egyben a Folklór Osztályt vezette, s közvetlen főnöke volt Küllős Imolának (Küllős 1977, 123), valamint munkatársa Tátrai Zsuzsannának is, így az adatot elfogadhatjuk Mangától szár- mazó orális információként. Manga János elvben természetesen találkozhatott Bartók Bélával a Néprajzi Múzeumban, aki a Néprajzi Társaság választmányi tagja volt ezekben az években. Ám valószínűbb, hogy a külföldön sűrűn koncertező Bartókkal nem a múzeumban találkozott személyesen. Jó példa Bartók elfoglaltságára, hogy az 1928-as Prágai nemzetközi népművé- szeti kongresszuson elhangzott előadását „a Magyar Néprajzi Társaság megalakulásának 40. évfordulóján, 1929. január 30-án tartott rendkívüli közgyűlésén” (Ethnographia 1929, 1, 3) helyette Lajtha László olvasta föl, mert Bartók még nem érkezett vissza külföldi koncerttur- néjáról; a prágai kongresszuson Bartók Lajthával együtt vett részt; Madarassy László főtitkári jelentése: Ethnographia 1929, 2 123. Bartók Kodályhoz hasonlóan nagyon szívesen segítet- te még a számára ismeretlen, kérdésekkel levélben hozzá forduló fiatal gyűjtőket is, például Szomjas-Schiffert Györgyöt (Szomjas-Schiffert 1994, 6; Tari 2010a, 331) vagy Takács Jenőt (Suppan-Tari 1977, 21, 34–37; Tari 1977, 392). Kodály ugyanígy segítette gyűjtőmunkássága elindításában a fiatal Péczely Attilát, vagy a már említett Pongrácz Zoltánt és ösztönözte már az 1920–30-as évek fordulóján a gyűjtésre sok más tanítványát (például Ádám Jenőt, Dávid Gyulát és másokat). Kár, hogy Manga Bartókkal való kapcsolatáról nem tudunk többet. Manga János korán megismerkedhetett személyesen Lajtha Lászlóval és Kodály Zoltánnal is, akik szintén választmányi tagjai voltak a Néprajzi Társaságnak, Lajtha emellett a Néprajzi Múzeum Zenei Osztályán dolgozott. Lajtha Lászlónál „az 1927 körüli évektől kezdve a népzenei osztály szobájában önkéntesen szerveződő népzenei műhelyben” (Berlász 2021, 20) is megfordulha- tott attól kezdve, hogy bejárt a Néprajzi Múzeumba. A zenetudományi szakma számontartja őt a hozzá hasonló korú, népzenetudomány iránt érdeklődő fiatal muzsikusok (például Veress Sándor, Dincsér Oszkár) közt, akiket részben Kodály mint tanulni vágyó növendékeit küldött Lajthához a gyakorlati ismeretek elsajátítására. (Berlász 2021, 21) Ekkoriban ugyanis Kodály a Zeneakadémián zeneszerzést tanított, népzenét ezekben az években még nem tanítottak az in- tézményben. (Tari 2001a, 237) Más intézményi háttere nem volt még a népzenei kutatásoknak,

mint a Néprajzi Múzeum. Bartók és Kodály Lajthával mindig összehangoltan dolgozott, de ők még hosszú ideig magánszorgalomból végezték a népzenei kutatómunkát. Bartók, Kodály és Lajtha volt az irányítója az eredeti népzenei gramofonlemezek kiadásának is, melyet egy Bartók által szerkesztett, négy próbalemezből álló kiadás előzött meg 1936-ban. Manga megis- merkedése a három népzenekutatóval így legkésőbb 1937-ben történhetett meg. A négy lemez eladási mutatója sikeresnek bizonyult, így a tervezet megfelelő anyagi támogatásban részesült, és megkezdődtek a népzenei gramofonlemezek felvételei a Magyar Rádióban (a rádió ekkori elnökének, a néprajzkutató Ortutay Gyulának is köszönhetően): megindult a szakmai és nagy- közönségnek egyaránt szánt, eredeti népzenei felvételeket tartalmazó hanglemezsorozat ki- adása – ún. Pátria lemezek (Rajeczky 1981; Somfai 1981; Sebő 2001). Hogy Manga Kodállyal aránylag hamar kapcsolatba kerülhetett – akinek egyik legfőbb gyűjtőterülete 1915-ig, amíg az első világháború a munkában meg nem akadályozta, Nyitra, Pozsony, Bars, Hont és Gömör megye volt –, azt a Kodály által saját népzenegyűjtései kezdetén létrehozott és folyamatosan finomított magyar népzenei típusrendben megtalálható zoborvidéki Manga-gyűjtések dallamai igazolják. Ezek egy része éppen 1937-ből való; Manga akkor végezte ott az első nagyobb gyűj- téseket, amelyek a három jeles népzenekutató hatására bizonyára nem véletlenül főleg népdal- gyűjtések voltak. A dallamok közül néhányat lekottázott, és feltehetően személyesen adta át őket Kodálynak. Nem lehet véletlen ezek után, hogy 1938-ban a menyhei (Nyitra megye) felvételek elkészítésére került sor a Pátria lemezsorozatban, melynek felvételi előkészítését, az énekesek kiválasztását Manga végezte, s gyűjtőként is őt nevezték meg a kiadásban. A Gr 37- 43-as számú, kétoldalas, 78-as fordulatú gramofonlemezekre összesen 51 népszokásdallam, népdal, egyházi népének került Menyhéről, melyek egy részét Rajeczky Benjamin jegyezte le (Tari 2001a, 245; ugyanitt Manga gyűjtésének jelentőségéről és a népszokás, valamint lako- dalmas dallamok kiadásáról). Több más 1937–1938-ban Manga által fonográfra vett népdalt Bartók Béla kottázott le, vagy a munkájában segédkező Kerényi Györggyel kottáztatott le, melyeket Bartók az általa létrehozott zenei ritmusrendjébe olvasztott be. Néhány lejegyzést pedig Lajtha László készített Manga első évekből való gyűjtéseiből, ami egyértelműen mutat- ja, hogy mindhárom, akkor már külföldön is elismert népzenekutató elismerte a fiatalember gyűjtőmunkáját. Megjegyzendő, hogy Kodály zenei kadenciarendje és Bartók ritmusrendje kiegészítette egymást. Kottáikat három példányban két indigós másolattal készítették, hogy egymással megoszthassák, így az új dallamadatot ki-ki saját rendjébe illeszthette. Bartók és Kodály saját lakásán, míg Lajtha a múzeumban rendszerezte anyagát. Ő csak mechanikus rendben tartotta a dallamokat, saját zenei rendet nem hozott létre. Kodály és Bartók zenei rendje Budapesten a volt MTA Népzenekutató Csoport, majd MTA Zenetudományi Intézet, jelenleg Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Központ Zenetudományi Inté- zet Népzene- és Néptánckutató Osztályának gyűjteményében található. (Jelzetük: KR=Kodály Rend, BR=Bartók Rend és a dallamok arciválási száma, melyek elérhetők a Zenetudományi Intézet honlapjáról: https://zti.hu/index.php/hu/https://zti.hu/index.php/hu/. A Lajthához ke- rült kották a budapesti Néprajzi Múzeum Zenei Osztályán találhatók. A tanulmányban még előforduló hivatkozás ugyaninnen a második világháború utáni gyűjtések hangfelvételeinek adatait jelenti AP+szám, valamint MG+szám jelzette.)

Manga János élete néprajzi tanulmányainak befejezése, majd a második világháborút kö- vetően már Budapesthez kötődik: 1949-es Néprajzi Múzeum-beli, majd első, hosszabb ba- lassagyarmati működése után 1957–58-ban a Népművelési Intézet igazgatója, 1960-tól újból Néprajzi Múzeum munkatársa, melynek egyben igazgatóhelyettese. 1963-tól haláláig (1977. szeptember 2.) az MTA Néprajzi Kutatócsoportjának volt munkatársa.

Gyűjtőfüzetei, hangfelvételei, szöveges és kottás feljegyzései a zenetudományi Intézetben

Manga János halálát követően az ELTE Bölcsészettudományi Karának Folklore Tanszékén a néprajzkutató Katona Imre (1921–2001) és a népzenekutató Olsvai Imre (1931–2014) vizs- gálta át a hagyatékában maradt gyűjtőfüzeteket, különböző hanghordozókon lejátszható és minőségű hangszalagokat, hanglemezeket, amiről 1977. november 19-i dátummal jegyzéket készítettek. Ugyanott a hagyatéki anyagból archívum létesült, melynek rendezésével Tátrai Zsuzsannát bízták meg. (Tátrai 1998, 163)

A jegyzéken 68 db magnókazetta, 93 magnószalag és 50 db (LP) népzenei lemez, 16 db röntgenlemez szerepel, továbbá 29 db Pátria lemez, 3 db melograph lemez és 1 Pátria lemez. Feljegyeztek még 11 db egyéb (kis- és nagyalakú) népzenei feldolgozásokat tartalmazó le- mezt, magyar, szlovák, bolgár, kazah stb. anyaggal.

A felmérést végző kutatók a gépelt jegyzék mellé csatolták Olsvai Imre kézírásos feljegyzéseit is. Olsvai leírta, hogy „melograph lemez! (kb 25–30 átmérő ebből barázda 2x 8/10 cm, á 3–4 perc, össz. kb. 70–75 perc.” Ugyanő a magnószalagok fajtáit is föltüntette. Számítása alapján a Ferra- via, BASF, Scotch, Agfa, Ozafon, Maxell szalagokon a felvett anyag kb. 80-90 órát tett ki.

A népzenét tartalmazó hanganyag a Zenetudományi Intézetbe került, ahol anyagvédelmi okból másolat készült belőle. A különböző szöveges anyagok azonban a Zenetudományi In- tézetben Olsvai Imrénél maradtak (jobb elhelyezés híján, vagy mert Olsvainak tervei voltak vele?). Halála után néhány évvel az ő hagyatékát feldolgozó Vavrinecz Veronika könyvtáros (Olsvai Imre húga) készített róla kimutatást.

Feljegyzése az anyagról:

„MANGA JÁNOS hagyatéka, amelyet Olsvai Imre íróasztalának egyik fiókjában találtam, erősen beporosodott állapotban. Ez áll az alábbiakból:

  • gyűjtőfüzetek, 7 db (ebből 6 db felirat nélküli, egyiken »Saját gyűjtésű népdalok« felirattal)
  • népdal-szövegek I, II, IIa, III, IV, VII számozású füzetekben,
  • egy címeket tartalmazó füzet,
  • »népzenei adatfelvételek« feliratú tasakok, 5 db,
  • 1 füzet, amelyben (1962) bulgáriai, majd bukaresti útjáról vezetett naplót. Ebben – többek között – népi hangszerek vázlatos rajza is található,
  • 1 füzet, az 1966-ban történt szlovákiai tanulmányút jegyzetanyaga,
  • 1 füzet: A népi hangszerek irodalma – felirattal
  • 1 füzet: falvak betűrendben, azon belül az ott gyűjtött népdalok kezdete,
  • 1 spirálos kottafüzet, benne népzenei lejegyzések.

2016. január 19. Vavrinecz Veronika”

Ezt az anyagot kaptam meg 2018 táján Vavrinecz Veronikától azzal, hogy nézzem át, mert pásztói és egyéb palóc gyűjtés is van benne. A Mátra és Cserhát között fekvő Pásztó a szülővá- rosom, Rajeczky Benjaminnak, a gregorián, középkori és népzene kutatójának, ciszterci szer- zetesnek pedig lakóhelye volt az első világháború utántól haláláig. A település várossá nyil- vánításának 600. évfordulójára megjelent könyvben részletesen ismertettem Kodály Zoltán, Rajeczky Benjamin és saját pásztói gyűjtéseimet, valamint számtalan helyen kitértem Manga egy-egy gyerekjáték vagy felnőttek népdalanyagához tartozó pásztói gyűjtésére, a betlehemes felvétel leírásánál egy évvel korábbi betlehemes fényképfelvételeire. Egy cséphadaróval tör- tént gabonacséplést megörökítő fényképét is közöltem a Pásztóhoz csatolt, Manga gyűjtése idején még különálló Hasznosról. (Tari 2007, többek közt 19, 43, 91, 103) Érdeklődéssel vet- tem magamhoz az anyagot, mert Manga 1947-es pásztói betlehemes gyűjtéséről tudtam, arra már többször hivatkoztam (1947. decemberi gyűjtése kiadva: MNT II, 369; ugyanott Rajecz- ky 1948. februári gyűjtése: 368). Arra azonban nem számítottam, hogy ebben az anyagban találom meg a templomi előénekes apai dédnagyanyám által 1946-ban énekelt, Manga által 1947 decemberében letisztázott szenténekeinek szövegeit is a „Népzenei adatfelvételek Pász- tó” jelzetű egyik tasakban (sajnos dallamok nélkül). Családi emlék nem maradt, Rajeczky Benjamintól tudtam erről a gyűjtésről, és arról is, hogy Manga a közeli Mátrakeresztesre is járt gyűjteni, ahol a fakanálfaragás módját vizsgálta. (Mátrakeresztest közigazgatásilag 1984-ben szintén Pásztóhoz csatolták.) Ilyenkor általában motorral közlekedett, és útja során mindig megállt egy kis pihenőre Rajeczkynál. (Mivel sokszor megfordultam a Rajeczky családnál, középiskolás koromban egy nyári délután épp akkor érkeztem hozzájuk, amikor Manga János kis motorjára pattant és indult Mátrakeresztesre.)

Nyilvánvaló, hogy ez az anyag csak töredéke Manga János gyűjtőfüzeteinek. Ahogy fo- tói egyaránt megtaláltatók a balassagyarmati Palóc Múzeumban,2 a Néprajzi Múzeumban és a BTK Néprajzi Kutatóintézetének Adattárában (Tátrai 1998, 163), úgy a gyűjtőfüzetek is valószínűleg a két intézet adattáraiban lelhetők fel. Mivel a Zenetudományi Intézetbe került, általam átnézett anyag így is igen bőséges, nem nyomoztam további gyűjtőfüzetek után.

Két abc-regiszteres kisméretű füzete egyikében főleg népihangszer-irodalomjegyzék van. Ezt és a szintén abc-s dalszövegmutatót csak megkezdte, de később nem folytatta. Az iroda- lomból feljegyezte egyebek közt a következő könyveket (itt saját írásmódja szerint idézem őket): Tiberiu Alexandru Instrumente muzicale ale poporului român, București, 1956., Klier, Karl M.[agnus] Volkstümliche Musikinstrumente in den Alpen Kassel und Basel, 1956. Köze- lebbi adat nélkül adta meg Leng, Ladislav: Pôvodní slovenskí ľudoví hudobní nástroje, munká- ját, mely valószínűleg egy korábbi változata Leng 1967-ben Bratislavában megjelent Slovens- ké ľudové hudobné nástroje könyvének. Szerepel jegyzékében még Dobrovolný, František Lidové hudebný nástroje na Moravě III. Praha, 1958. és Brancour, René Histoire des instru- ments de musique Paris, 1921. könyve. Ezen kívül még egy-egy név szerepel a kis füzetkében.

A másik címjegyzék elsősorban külföldi ismerőseinek címét, telefonszámát tartalmazza. Elvétve található benne egy-egy magyar név is, de kollégáinak, ismerőseinek címét valószínű- leg egy másik noteszben őrizte.

A harmadik abc-s füzet egy megkezdett dalszövegmutató az első – főleg zoborvidéki – gyűjtésekből. 1937 és 1939-es gyűjtéseiből Alsóbodok, Lédec, Kalász, Vicsápapáti stb. szere- pel benne, gondos tintás kézírással. E terület különböző népszokásairól már 1939-től beszá- molt írásban (a teljesség igénye nélkül: Manga 1939b; Manga 1940a-b; Manga 1941; Manga 1943). Némelyik falunak azonban csak a nevét írta be a füzetbe, a listát nem folytatta.

Ugyanez érvényes az egyik 16 x 13 cm-es kis fekete kottásfüzetkére is, melynek kb. bő egy- negyedét töltötte meg a gyűjtéseiből származó népdalokkal, a füzet többi oldala üresen maradt.

Az alábbiakban gyűjtéseiből következik válogatás 1935–1943 közti gyűjtőfüzetei, valamint 1964-es és 1966-os naplófeljegyzései alapján. Először tekintsük át gyűjtéseit időrendben 1935– 1943 között, ami különösen az első években hihetetlen mennyiségű utazást, napi munkát jelentett (az éneklésre, beszélgetésre alkalmas személyek fölkeresése, jegyzetelés, dallamok helyszínen történő lekottázása). III. jelzetű gyűjtőfüzete végén még egy „Költségjegyzék”-et is tartalmaz 1943. VII. 25–31. közti Sümeg, Nagykanizsa, Zalaszentmihály, Pölöske, Keszthely, Szentgott- hárd, Alsólendva környéki útjairól. Ezek az autóbusz, „vasúti jegy”, szálloda, máskor „éjjeli szállás”, reggeli, ebéd, vacsora árai mellett a megvásárolt „faragások árá”-t is tartalmazzák.

Az előadókra és általuk mondottakra vonatkozó feljegyzéseket tömören adom meg, a nép- dalok, népénekek közül csak néhányat sorolok föl. A falvak nevét az általa leírtak szerint írom, ez részint a falu neve a gyűjtés idején, részint esetleges rövidítése. A Szlovákia területén lévő magyar települések megyenevét külön nem jelzem, mai nevük a tanulmány végén található.

Gyűjtőfüzeteibe általában ceruzával jegyzetelt. Ezek közül néhányat utólag római szám- mal beszámozott, belül pedig piros tollal lapszámmal látott el. Ahol ilyen van, jelzem.

1935ben Pereszlényben egy, a 91 éves Pintér Mihály által énekelt új stílusú népdalt kottázott le. A szülőfaluján kívül később lejegyezte a népdal egy változatát Martoson is. A népdal meg- van már Kodály Zoltán 1910-es lukanényei gyűjtésében (BR_05540). A pereszlényi változat Komárom, Hont és részben Nyitra megye területén jellemző, mely Pongrácz Zoltán 1932-es martosi gyűjtésében is hasonló dallammozgású (Kiadva Tari 2018a, 94. sz.).

1937 közelebbi nélkül: Zsére – Rácz Magdolna az Elvégeztük, elvégeztük az aratást kezdetű szokásdalt 1. kotta és az Estéli csillagok szépen ragyogjatok kezdetű népdalt énekelte. Kodály Zoltán mindkettőt műzenei kapcsolataikkal mutatta be 1937-es tanulmányában. Az előbbihez egy nagyheti Alleluja-dallamot, a másikhoz XIII. századi spanyol dallampárhuzamot állított. (Kodály 1937/1963, 44, 47–48) 2002-es népzenegyűjtésemkor mindkettőt tudta még Gesztén a kivaló énektudású Brath Margit. (A két népdalról: Tari 2010b, 104–106) Manga a halála évé- ben megjelent tanulmányban foglalta össze mindazt, amit a magyar, szlovák, morva és cseh aratószokásokkal kapcsolatban a sok évtizedes gyűjtőmunka és a szakirodalom tanulmányozása alapján megtudott. Ebben a zoborvidéki dalok is helyet kaptak. Első kottapéldaként a Rácz Magdolna által énekelt Estéli csillagokat közölte. (Manga 1977, 265. Lásd még 253) Hozzá 1956-ban és még később is ellátogatott, s gyűjtött nála Ág Tibor, a jeles szlovákiai magyar népzenekutató is.

IV. 4. – Ógyalla: Kollárovics Lukács 58 éves napszámos a dudabálakon, lakodalmakban játszotta a következőket: 1. Sallai verbunk 2. Verbunk (Ádám Éva) 3. Dudapolka. Ezeket Sin- kó János (Komárom-)szentpéteri juhásztól tanulta kb. 43 évvel azelőtt. A dudakészítésben is jártas és a dudások ördögi képességeiről is mesélő Kollárovicsot két évvel később már bagotai sírásóként írta le. (Manga 1939, 147–148)
VII. – Zsére: Itteni gyűjtéséből két, Gál Erzsébet (25 é.) által énekelt lakodalmas dallamot Lajtha László jegyzett le (Közölve: MNT III/A, 198–199. sz.).
VIII. 1. Zsére
IX. 1. Aranyos[marót] – egy parasztember énekelt neki, mint jelezte, hamisan.
IX. 12. – Lédec: Dubay Ambrusné Garas Julis (67 é.) kislány korában tanulta a Mónár Anna balladát, melyet Kimënt, kimënt egy mënyecske szövegkezdettel fonóban szoktak éne- kelni. Barslédecen először Kodály Zoltán gyűjtötte ezt a balladát (BR_03654,). Manga felje- gyezte e ballada publikált, más-más dallammal járó két másik Mónár Anna balladaváltozat adatát: „Bartók-Kodály Erdélyi népdalok 21. o., 122. o.” (lásd Bartók–Kodály 1921, 10. és 93. sz.). Vikár Lászlónak Barslédecen 1982-ben sikerült még magnetofonnal felvennie a balladát a Manga által leírt dallammal egy akkor 90 éves férfitől. (kiadva Tari–Vikár 1986, 2. 4. e, DVD kiadása 2012.) Az asszony elénekelte még a Kivel háltál az éjjel kezdetű dalt, mely megvan Tóth István kántor 1832-es kéziratos kottás dalgyűjteményében. (Tóth 1832, 125. sz. 68. o.) Manga gyűjtési adata és Bartóknak a lejegyzett kottához fűzött jegyzete szerint: „Az öregektől tanulta. Mások nem ismerik. A hajnaltűznél szokták énekelni. A hajnaltűz a lakodalom után következő hajnalban volt. Rozsszalmát gyújtottak és azt körültáncolták. Aki elaludt, azért szal- makötéllel mentek” (BR_10.335).

Székely Julis (65 é.) lédeci asszonynál is járt, és vele fonográffelvételeket is készített, melyeket Bartók jegyzett le. Ezek a következők: Lëdőt a pap kertje (BR_00049), Mezei virágot szëdtem (BR_04079). Manga följegyezte, hogy „A szőlőhegyen szokták énekelni, mikor befejezték az utolsó kötözést. Kodály Zoltánnak is énekelt fonográfba, 1909-ben (?).” Az asszony – akinél Kodály először 1907-ben, majd még 1914-ben és 1915-ben járt – a népdalt az öregektől tanul- ta. Rajta kívül még néhány öregasszony tudta. Në tapogasd a térdemet (BR_10763), Letëtte Maris a hitet (BR_10916) és Áld meg Isten azt a papot (BR_12.288).

X. Menyhe
X. 7. Nagyhind
X. 9. Kalász
X. 10. Alsóbodok, Pográny. Alsóbodokon gyűjtötte egyebek közt a Széles a Duna kezdetű párosítót, melyet az előadón kívül még mások is ismertek, s melyet „tollfosztáskor szoktak énekelni” (BR_11.491). Gyepes Etel 11 évestől az alábbi gyerekjátékot írta le:
„Mikor hintázkodnak. Tavasszal-nyáron.” Egy öveg óma/Két öveg óma – stb. kilencig ugyanúgy, majd Tizedikkel megfordulunk má… stb. A gyermekjáték dallamát Bartók Béla jegyezte le (BR_13.326).
X. 24. Komáromszentpéter
X. 30. Tild, Csiffár
X. 31. Csiffár, Tild
XI. 1. Nagyhind

1938

Menyhe, Nagymagyar, Vicsápapáti. Menyhén többek közt Fülöp Máténé Gál Ilona (65é.) énekelt lakodalmas dalokat. (Ilyen például Rajeczky Benjamin lejegyzésében az MNT II- I/A 192. sz.)
II. 7. – Ghymes (Gímes): Jancsó Ilona (38 é.) a Puszta malomba… balladát bizonyos Finta Mónikától tanulta, aki kb. 25 évvel azelőtt meghalt. A fonóban énekelték, s mikor ahhoz a szö- vegrészhez értek, hogy „Ha az itt volna/Olyat fordulnék/Mint egy karika, akkor perdültek, felugrottak”.
II. 20.– Geszte: Farsangkor énekelték az Ángyom sütött bélest (Balásy József 36 é. földmű- ves adata). Süttő Erzsébet (25 é.) a Fehér László balladát énekelte, mely a tollfosztó és a fonó alkalmával is gyakran elhangzott.
III. 19.– Horváti: Seres Imre (Tompa) 40 éves kanász dudálását vette fel. (Róla: Manga 1939, 145–146). Két darabot játszott: 1. Oldalgombos a cipőm, 2. Iszik a betyár a csapon.
IV. 30. – Menyhe: Fülöp Rózsától a Felnyőtt az út mellett kezdetű lakodalmast írta le, amit már csak az öregek ismertek. Lányok énekelték, mikor a menyasszonyt búcsúztatták.
V. 1. Menyhe
V. 7. Ghymes (Gímes)
VI. 3. – Kalász, a téli zöld leírása: „Fosztóban, mikor a menyasszonynak fontak, vagy mikor a télizöld koszorúkat vitték.” Az előadóról, Kovács Mária 33 éves egerszegi asszonyról ezt írta még föl: „Kevés földje van a férjének. Beteges asszony, gyönge a hangja. Írni-olvasni tud. Intelligens asszony.”
VII. 3. Nyitraegerszeg
X. 3–4. – Vicsápapáti. 4-én Sztolárik Erzsébettől (69 é.) jegyezte föl „Ha családtag meg- halt, egy kb. 3 méteres hosszú vászonkendőt körülcsavartak a fejükön, illetve a nyakukon, sálszerűen és két vége elől lógott le. Ezt ünnepnapon és vasárnap a gyász jeléül egy évig hordták.”
X. 16. Bábindal
XII. 11. – Tardoskedd. Itt feljegyzi egyebek közt a Luca napja körüli régi fonóbeli szokáso- kat, két farsangkor énekelni szokott dudanóta kezdősorát, a nagyböjti szinalázást, leírja, mi az
„ördögló” (a szokás és a hozzá énekelt dallam: kiadva: MNT I. 44. sz.). A virrasztóban énekelt halottas énekek kezdősorait „Birkus Albert 64 éves sírásó és éjjeli őr” sorolta el.

1. Megszabadultam már… (virrasztásnál) (I. 1. és 4. o.)
2. Szörnyű halál íme hol áll (virraszt.)
3. Óh fájdalom (virrasztásnál)
4. Körülvettek halálnak… (virrasztó)
5. Kiáltok én nagy mélységből (búcsúztató)

1938-ban közelebbi dátum nélkül gyűjtött még a Nógrád megyei Őrhalomban, ahol a kiszire vonatkozó adatokat jegyzett föl.

1939

Közelebbi dátum nélkül: Tild, Kalász, Martos, Gúta, majd újból Kalász.
VIII. 2. – Újbars. Itt Banda Adolf újbarsi cigányprímást kérdezte, aki elmondta, hogy a „Garamtól az Ipolyig néhány évvel ezelőtt még szokásban volt a kendő tánc”. Manga a tánc fontos elemeit is följegyezte: A kanásztáncot vagy seprűtáncot „Bottal vagy seprűvel táncol- ják. Minden kétnegyedes ütemre az egyik felemelt lába alatt átteszi a seprűt, vagy botot. Köz- ben, míg a botot a kezében tartja, bokázik is. (Dallama: Elmúlt már a rövid farsang.)”
XII. 23.– Gúta: Csontos Lukács 58 évestől a karácsonyi mendikálás menetét és az ének szövegét írta le. „Két-három gyermek járt egy csoportban házról-házra az ablakok alá, ott éne- keltek. Az ének után pénzt, diót, kalácsot, almát stb. kaptak. Ének: Mikor az Úr Jézus maga az földön járt/Egy gazdag városba’ majd szállást nem talált.” stb.

1940

I.31. – Ipolykelenye (Kelenye): Szép Erzsébet (67 é.) szalkai asszony karácsonyi köszöntőt énekelt.
Ugyanaznap Ipolyszalkán a szálláskeresés szövegét írta le. Itt érdeklődött még a „Halál,
»Verrasztás«, Siratók” iránt, de mindössze ezeket a szavakat írta föl.
Közelebbi dátum nélkül járt Mohiban, ahol Béres Károly (62 é.) énekeit rögzítette. Köztük volt a Széna van a vízbe kezdetű, melynek régi stílusú, hemiton pentaton dallamát pontosan úgy tudta az előadó, ahogy Kodály gyűjtötte 1914-ben (Kiadva Tari 2018b, 84. sz.).
Nemesócsán újesztendei köszöntő dallamát, István napi köszöntőt és gyermekjátékdalt gyűjtött.
(Ipoly)Balogon „Kisze ének”-et (Haj, ki kisze) jegyzett le szöveg nélkül.
III. 30. – Nemesócsa: Nagy Zsigmond (70 é.) földműves elmondta (vagy elénekelte?) a Lé- vay József Aradi nap című verséből folklorizálódott, aradi vértanúkról szóló vers első verssza- kát. A versszak utáni megjegyzés: „Nem tudja kitől tanulta.”
(Az énekről részletesen Tari 1998, 157–168., uő.: http://48asdalok.btk.mta.hu/Példatár/Az aradiak nótája)
V. 12. – Ipolybalog, Pünkösdölő-t írt le.
V. 13. – Pereszlény, Garamsalló.
Pereszlény: A házassággal kapcsolatos ottani szokásokat jegyezte föl. A lánykérés a kö- vetkezőképp történt: „A lányt a legény ment megkérni az anyjával, legtöbbször szombaton, mert szombat a legszerencsésebb nap. Ezt az időt a közvetítő asszony már előre megbeszélte. A legényt, meg az anyját már várták süteménnyel, borral. A legény akkor ment először a lány- hoz. Két-három hét múlva mentek a paphoz.” A közvetítő asszony egy közeli ismerős volt. A kézfogót is szombatra tették. Az esküvő után a lakodalmi vacsorán való elhelyezést is leírta a gyűjtő. „A szobaajtóval szemben L alakban elhelyezett asztal fő helyén középen (az ajtóval szemben) ült a menyasszony bal-, a vőlegény jobb oldalon. A menyasszony mellett a nyoszo- lyólány, majd a nyoszolyóasszony (keresztanyja), utána a násznagy. Ezután a közelebbi, majd a távolabbi rokonok. Ugyanúgy a vőlegény mellett. A vőlegényháznál a menyasszony rokonai ültek az első házban, a menyasszonyháznál a vőlegény rokonai.” Az ajtó melletti bal sarokban a cigányzenészek foglaltak helyet. A menyasszonyfektetés a következőképpen zajlott: „Az asszonyok kísérték őket. Egy asszony vetkőztette az új menyecskét. A menyasszony húzta le a vőlegény csizmáját, amelyben aranyránc volt. A menyasszonynak gatyamadzagon kellett keresztülbújni az ágyba. Móring. Az özvegy ember, ha másodszor megnősült, móringot, vagy mórin levelet adott az asszonynak. A móring lehetett föld, pénz is lehetett. A móringot előre is, utólagosan is kaphatta az asszony.”
Garamsalló: A születésről, keresztapa-fogadásról, lakodalomról szóló feljegyzéseken kívül néhány ott jellemző dalszöveg kezdetét is leírta. Ezek a következők:

1. Mért nincs minden lánynak kút az udvarába’
2. Hajtják a fekete kecskét – ezt utólag kihúzta
3. Nem az ám az anya, kinek sok lúdja van
4. Még akkor tizenhat éves [nem] voltam
5. Elmentem én az erdőbe fát vágni – Kodály 1912-ben két másik Bars megyei faluban (Alsószecsén és Garamszentgyörgyön) gyűjtötte változatát (Tari 2018b, 16. és 199. sz.).
6. Az eke a földet nem magának szántja
7. Édesanyám adjon Isten jó estét
8. Tizenhárom fecske

V. 19. – Mohi, ahol főleg a Bokros család tagjaitól jegyzett le népdalokat.
VII. 5. Ipolybalog – a táplálkozással kapcsolatban az alábbiakat írta föl: „kenyér, főzelék, bab, krumpli, disznóhús, metélt, kockatészta, krumplisgaluska, kukoricagörhő, málé.”
VIII. Krasznahorkaváralja
VIII. 6. – Hárskút: „Anva (?) János 74 é. hárskúti őslakos napszámos, fiatal korában a der- női bányában dolgozott” a teljes betlehemest elmondta (I. 31–34. o.)
VIII. 9. – Tornagörgő: 1783-tól kezdődő anyakönyvi kivonatok 1938-ig, majd a születés- sel, házassággal, halállal kapcsolatos szokások leírása, végül a betlehemes leírása következik. Dobra János (21 é.) mondta el a dramatikus játék folyamatát, s beszámolt arról is, hogy min- den részét az öregektől tanulták. „4 évvel ezelőtt járták a faluban”, karácsonyeste kezdték, s régebben a reformátusokhoz is elmentek. A kapott pénz egy részéből maguk készítették el a templomot. A gyűjtő dallamokat nem jegyzett le. (I. 34–48. o.)
VIII. 12. – Krasznahorkaváralja. Itt szintén a betlehemest írta le „Marflak János 52. é. bá- nyamunkás”-tól, aki „Itt tanulta a játékot. Ő is járta. A kisebb fiúk járták a kisebb betlehemest, a nagyobbak az öreges betlehemest.” Ebben a faluban megkülönböztették a „Kis betlehem”-et és a „Nagy betlehem”-et, melyet a gyűjtő külön írt le. Dallamokat itt se adott mellé. (I. 54–66. o.)
VIII. 16. – Dernő: Lenkei Lajos (32 é.) berzétei napszámostól gyűjtött, aki az öregektől gyerekkorában tanulta meg a Kisütött a nap a báró házára kezdetű újkori balladát. A kocs- mában szokták énekelni, mikor az öregek összejönnek. Ugyanott gyűjtött még adatot „Göm- böstű tánc”-ra. „Régebben a Garam völgyében táncolták. A cigányprímás egy lánnyal kimegy a konyhába, ahol a lány ruhájába beszúr egy gombostűt. Aztán bejönnek a szobába. A cigány muzsikálni kezd és valamelyik legény a leánynál keresi a tűt. Mikor közel jár ahhoz a helyhez. ahova a tűt dugta a prímás, akkor játssza, hogy Ott, ott, ott. Mikor megtalálja a tűt, egy rövid gyors csárdást táncolnak.”
XI. 3. Ógyalla

1941

Ekkoriban már jóval erősebb az érdeklődése az általános néprajzi kérdések, a falu társadalmi helyzete, az életmód és szokások összefüggése iránt, amit a gyűjtőfüzetek tartalma is igazol. Kevesebb a népdal, helyettük viszont erősebb az érdeklődése a hangszerek iránt. Gyűjtőfüzetei arról tanúskodnak, hogy gondosan eltervelte a kérdezendő témákat (a falu határnevei, lakos- ságának vezetéknevei, épületek, esetenként a falu temetője, templomok matrikulái, házasság, állattartás, gazdálkodás, méhészet, vadászat, étkezés, kendermunkák, a viselet stb., melyekre minden faluban rákérdezett, gyakran ugyanolyan sorrendben.

II. 25. – Zsére. Feljegyzésre kerülnek a határnevek, a dűlők nevei. Őslakos családok nevei pl. Rácz, Vanyó, Süttő, Pénzes, Molnár, Elgyütt. Fölsorolta „Az utóbbi 80 évben bevándorolt” családokat, köztük pl. a Drahos, „Cvetanov (bolgár)”, Árpás, Torán családot. „1909-ben 5 férfi vándorolt ki Amerikába. 1 ott meghalt 4 hazajött. 1922-ben 5 férfi vándorolt ki. Ezek ott vannak ma is. 1 család Ipolyság vidékére költözött, Amerikából pénzt hozott és ott több földet vett. (Itt nem lehet földet venni.)”

A katolikus falu egyházi életét intenzívként jellemezte, a paptanító és a nép viszonyát jónak nevezte. Felsorolta a búcsújáró helyeket: Sasvár, Nagytapolcsány, Kistapolcsány, Sel- mecbánya, Lehota, Nyitra (Nagyboldogasszony-templom). A zséreiek a „Régi szokásokhoz ragaszkodnak még, de lassan kopik. A kis lopás, vadorzás nem bűn. (Fát is lopnak.) Írigyek egymásra. Táncmulatságok rendben; gazdalegény nem rúg be, csak a szegényebb. Törvény- telen gyerek ritka. 5–10 évben egyszer. Legények járnak a lányokhoz. A gazda tartja magát. Nyáron 200 munkás jár vidékre dolgozni, aratni stb. […] Idegent nem szeretik. Különösen bi- zalmatlanok az urakkal szemben. A tehenet megrontják. Este nem adnak kölcsön, mert elviszi az álmuk. Kísértetben az öregebbek hisznek. Lidérc pénzt hoz. A gazda az ajtóval szemben ül, ő osztja szét a húst. […] Az asszonyok énekeltek és énekelnek többet, mint a férfiak. Legtöbbet énekelnek a lakodalomban, fonóban, aratáskor, kapáláskor. A munkában, mulatságkor tanulták a dalokat.

Régen volt a duda. Elgyütt József volt a leghíresebb dudás, aki kb. 5 évvel ezelőtt halt meg.” Elgyütt, ragadványnevén Kura Jóska a Kodály által 1911-ben felkeresett dudások egyi- ke volt. (Tari 2001b, 79–98) Manga 1961-ben gyűjtött a lányától is (például AP 16.914h1-3, 16.916g). „Kb. 30 évvel ezelőtt még volt a faluban 6-8 citera, most nincs. […] 11 tagú fúvós- zenekar 4–5 éve [van].” A rezesbandával először Martin György és Méry Margit készített hangfelvételt 1967-ben. (A Zoborvidék rezesbandáiról Tari 1996, 48-50.) „Harmonika van kb. 4–6. […] Régebben többet énekeltek, különösen a határban. Most szégyellik. Lányok a tánc- mulatság közben karikáznak. […] Kántálás volt régebben advent első böjtjén. Három gyerek sorra járta szákkal a házakat és elénekelték:

Ave Maria gratia plena Igy köszönté
Utána lisztet kaptak, a kántoré volt az ostyanótára, a gyerekek aszalt gyümölcsöt, diót kaptak.”
VI. 24. – Pereszlény: „Furulya, síp. Készítette Pásztor József 38 é. pereszlényi juhász, bodzafából. A furulyacsinálást az apjától, Pásztor Istvántól tanulta. Kamósbot, kamós juhász- bot. Vadberkenyefából csinálta. Tavasszal bevágják, őszig kiforr, akkor kivágják és a tűzön púzolják, amíg a héja le nem válik. Utána olajjal megkenik.

Luca estéjén vért eresztenek a boszorkányok. Aki nem akar közéjük állni, azt megfogják és a karját megvágják, a vérét üvegbe eresztik. Ezután az ő hatalmukban van. Ha valaki kört csinál maga körül, a boszorkányok körön belül nem mehetnek. Akitől vért eresztenek, azt a kör nem védi meg.

Nagypénteken hajnalban a boszorkányok a harmatot szedik, hogy több tej legyen. Ilyenkor azt mondják: »Viszem, szedem a tehenednek, a tejinek a javát.«”
Ipolyvisken „Luca napján a kanász végig megy az utcán, [az ostorával] pattog és tülköl, mintha a disznókat hajtaná. Ezt azért csinálja, hogy a dögöt kihajtsa a faluból. A gyerekek reggel lucáznak.”

Manga 1941. július 4–10 között a Varbó és Sajószentpéter közti Bükk alji falvakat járta sorra: VII. 5-én Varbó, 4-én és 6-án Parasznya, 7-én Radostyán, 8-án Kondó, 9-én újból Ra- dostyán, Sajólászlófalva és Sajószentpéter, majd 10-én Sajókápolna településeket kereste föl.

VII. 4. és 6. – Parasznya. Manga leírta a község földrajzi elhelyezkedését, történetének fő pontjait. „A hegyen szőlőt és gyümölcsöt termelnek, aminek a nagy részét eladják. A gazdál- kodás belterjesnek mondható. Sokan termelnek piacra konyhakerti veteményeket, baromfit, tejterméket.” Ezeket egész Miskolcig elviszik. Innen a ruházat, építkezés, „Háziipar” címszó alatt a horgolás, hímzés leírása következik: „Készítenek rátétet, keresztszemest, laposöltést. Az iskolásgyerekek hozzák a mintát.” Leírta még az ekét és jellemezte a kemencét: „néhol boglya alakú, sárkemence, az udvaron négy lábon álló, fedéllel, kenyérsütésre.” (I. 115–118.)
VII. 6.-án újból Parasznyán dolgozott. „Remenyik Károly gazda sokat faragott (83 éves), csinált hordókat, zsindelt fűzfából, hússzék, vonószék, gereblye, fatál, sózóteknyő, fejőszék, szánka stb.” Az ekét „Balog Pál miskolci kereskedőtől vették 10-12 forintért. Ezelőtt volt a régi faeke, maguk csinálták 60 esztendővel ezelőtt.” A kb. 140 cm szélesként leírt tarlóekét
„brugó”-nak nevezték. Juhar- vagy nyárfából készítették, „ami könnyű”. Almaszedő eszközt is csináltak, amely „kb. 3 m hosszú, a vége négyfelé hasítva. Vízhordó eszközeik voltak ré- gebben a csobolyó, korsó, újabban üveg, fonott üveg, de van még cserépkorsó is. Csobolyót nem használják. Régebben a szekér derekára kötötték. Világításra a bányában kapott bányász- lámpát otthon is használták a pincében. »Kender-, napraforgó- vagy repceolajat öntöttek bele. A kanócot boltban vették.«”

A hiedelmek egyike itt a következő volt: „Ha a kutya felfelé vonít, tüzet, ha lefelé, halottat jelent. Még ált.[alános] hiedelmek kinyílik az ajtó, bagoly stb.” – további részletezés nélkül.

A jeles napi szokások közül feljegyezte, hogy milyen volt a „Farsangjárás: a legények éne- kelve mentek a lányos házakhoz vasárnap estefelé.” A lakodalmi szokások közt címszavakban jegyezte föl: „Konyhatánc. Hőrész. menyasszonytánc. Kontyozó, zászló kendőkből, szalagok- ból, mikor az esküvőre mentek. Vőfélyek. Jánkérő, Jánkiadó (násznagyok).” (I. 119–124.)

VII. 5. – Varbó: „Lehotay Ferenc napszámos, most éjjeliőr, 72 éves. Az idős ember beszélt többek közt arról, hogy a község régi helye a néphagyomány szerint a Házhelyek dűlőben volt. Állítólag ezt a helyet a törökdúláskor hagyták el. […] Ekkor lettek reformátussá […] 1873–74- ben kolerajárvány volt, egész családok elhaltak. 1894-ben egy házsor leégett. Azóta vannak cserepes házak.”
„Faeke: kb. 1880-as években kezdődött a vaseke. Most már sehol sincs. Faborona, a foga vasból volt. 1890-ben jött a vaseke.” Manga János leírta a lakóház és az udvar elrendezését. Keresztben hátul csűr, a házzal szemben az udvaron a nyári konyha, ami „régebben nem volt.” A ház részei: „Első ház (két ablakkal az utca felé – oldalában kemence, annak oldalában a sut. Pitar, hátsó részén a »masina« (ez ment át a szobába, másik oldala szintén kemence). Utána kam- ra, majd istálló. A gangot itt »ház mellyéké«-nek hívták. A fal régen paticsfal [volt]. Cigányok tapasztották, meg szegényebb falusi emberek. Vályogból is. Most kőből és vályogból vidéki kőművesek [csinálják]. Tető: régebben zsúp, most legtöbb cserép, kb. 60 év óta. Ezt már a falusi ácsok [csinálják], a legtöbb nem tanult. A bútorokat Miskolcon vették, most is ott veszik.”
„Fafaragás télen, gereblye, kapa- kaszanyél, favilla. A szegényebbek árulják a környékbeli községekben. Tiló, kapufa.

Guzsaly kerekes guzsalyt Dédesen csinálják.
Szátvát a kerekgyártó csinálja.
Kendert termelnek. A vásznat alsóruhának, zsáknak, ponyvának csinálnak. (Alsóruha: gatya, pendel.)
Táplálkozás: kenyér, főzelék, bab, krumpli, disznóhús, metélt, kockatészta, krumplisgalus- ka, kukoricagörhő, málé.
Méhészet nincs.
Vadászat régebben tőrrel. Orvvadászat puskával.
Állattartás ló, tehén ökör (fuvarozás), kecske, disznó (kanász, csordás). Magyar ökrök, magyar tehén. Tehénbe’ több a tarka, magyar disznó.”
„A jármot, »a cifrázottakat Répáshután csinálja egy ember (8–10 pengő), a díszítésnélküli jármot Imri András varbói ember csinálja.« A kézikosarat Miskolcon veszik. A sertésólat pedig
»ácsok csinálják«.

Varbón a Szent György nap előtti napokon harmatot szedtek. A gazdasági élettel kapcsolat- ban babonák vannak. Miskolcra és Diósgyőrbe járnak a »tudalmas asszonyhoz«, az megmond- ja, hogy ki vitte el az elveszett tárgyat vagy, hogy van a halott a másvilágon. Gergely Sámuelné 70–75 éves asszony meggyógyítja a beteg állatokat.

Sirató még előfordul. Citera 1 van a faluban egy legénynek az apja csinálta.
Muzsikus cigányok Parasznyáról járnak lagziba, táncmulatságba. A lakodalom régen 2–3 napig tartott, most délután [van, vagy akkor kezdődik].
Gyermekjátékok, amit az iskolában tanultak. Karácsony estéjén, mikor már besötétedett, a gyerekek kántálnak.”
„Keresztelés, házasság, halál szokásait még lehet nyomozni. Halotti tor. Egyházi énekeket énekelnek. Rokonok, sírásók vannak jelen. Karácsony estéjén az ablak alatt énekelnek: Krisz- tus urunknak áldott születésén.”

VII. 7. – Radostyán. Csont Márton 87 éves gazda elbeszélése szerint itt régen „a kapuk fonott sövényből voltak. A háború előtt [első világháború] többen méhészkedtek. Régebben fuvaro- zással foglalkoztak inkább”. Termelnek búzát, árpát, kukoricát, zabot, krumplit, répát, kendert.

„Régi öltözet: az egész ruha férfiaké, nőké vászonból volt. Előfordult, hogy alulra télen nadrágot vettek, de fölötte gatya volt, mert szégyenlették volna a nadrágot. Most is mindenki vet kendert. Készítenek belőle inget, törülközőt, lepedőt, ponyvát, zsákot, az öregebb asszo- nyok még vászonból pendelt, inget hordanak.”

A táplálkozás leírásában az eddigiekhez képest új elem, hogy az „almát a Kúnságba is hordták eladni. Aszalók voltak. Az erdőben gombát, málnát szedtek. Sok szőlő volt. Mióta az erdőket kiirtották, kevesebb a madár és a hernyók elpusztítják a gyümölcsfákat, meg a szőlőt”. Nyaranta „az Alföldre jártak valamikor kepére aratni. A csűrbe hordtak be mindent. A magot szúszékba’ tartották.”

A 84 éves Király Ferencné Rácz Zsuzsanna különböző gyógyítási praktikákat mondott el a gyűjtőnek. „A kígyóbőrt összetörve és óhájjal összekeverve rátették a sebre, ez kihúzta a töviset is. A disznóepét gyűlésre kötötték; az hamar kigyógyította. Torokfájás ellen köleská- sát főztek, és azt ette meg a beteg. A sebre tengeri hagymát [drimia maritima, gyógynövény] kötöttek. A köszvény ellen piócát raktak oda, ahol fájt. A fájós fogra fokhagymát és bagót tesznek, az igen jó.”

Itt is hittek a tehén megrontásában, ezért mikor az megellik, „a házból semmit sem adnak ki, mert elviszik a tehén hasznát”.

VII. 8. – Kondó. A helybeli „régi családnevek: Pócsik, Tőzsér, Kiss, Szár, Kelemen, Tan- kó, Tóth, Boros, Benedek, Nagy”. A dűlőnevek közt „Babos, Vadalmástető, Nagyveremoldal, Lapos, Kenderföld” stb. olvasható.

„Itt az [I.] világháború előtt rókára, nyúlra, őzre vadásztak tőrrel, de az utóbbi években már nem igen. Csapdával is, mint a patkányfogó. Ezt kovácsok csinálták.” A méhészetet illetően:
„Kb. 5 méhes van a faluban. Gazdák tulajdonában. Mindegyik 5–6–10 köpüvel.” Itt is „sok a bevándorlás a bányába”.
A disznótorban „pazurkálás” volt, álarcokban. Feltehetően Szent Iván-napi szokás leírása a következő: „Hajnaltűz-égetés mikor kezdett virradni: a legények átugrálták, körülötte ját- szottak.”

VII. 9. szintén Radostyánban Lukács Károlyné, Szabó Teréztől (66 é.) érdeklődött a hely- beli szokásokról. „Tudalmas (sic) asszony volt Szentpéteren. Gyűlésre fehérmályva töve, ujpe- hely [?] vereshagyma és kis paprika, ezt tejbe »megrotyogtattuk«, ezt tették a sebre.”

Radostyánban „kísértetékben hisznek. Volt egy asszony, aki [valakinél] az udvaron szétné- zett, felvett egy csomó forgácsot és elvitte. Utána a tehén nem adott többet tejet”. A beteg gyerek gyógyításának ottani módja: „Kilenc lapátról kovász, kilenc sírról föld, kilenc fejfáról forgács, ezt megfőzni és megfürdetni a gyereket. Kilenc szemétdombról szemetet, és a keresztúton lehasították róla az inget és a vízbe’ megfürdették a gyereket.” Ugyanitt „Lucakor a leányok megrázták az ereszt, ha búza esett, gazdag, ha rozs, szegény legény vette el. Egy leánynak pondró esett a kötényébe és megesett.” Luca estéjén „Buzaszórás” volt, hogy a lány elkeljen.

Egy gyűjtési folyamatot néhány rosszul olvasható, illetve ismétlődő részlet kivételével tel- jes egészében érdemes bemutatnunk, hogy lássuk sokirányú érdeklődését, célratörő, követke- zetes kérdezési módszerét. Erre a szomszédos települést, Sajólászlófalvát választottam, ahová a gyűjtőfüzet tanúsága szerint még ugyanaznap, 1941. VII. 9-én átment.

„Építkezés: Bánvölgyi és sajószentpéteri kőművesek építenek. Gazda emberek háztetőt ké- szítenek. Fúró-faragó ember sok van.
Pásztorok: Dani András kondás 50 é. Dányi Lajos csordás 45 kb. Gyakran változnak.
Gazdálkodás: Régebben nyomásos gazdálkodás két vetésforgó. Búza, árpa, rozs, zab, ku- korica, répa kender stb.”, amiket termeltek.
„Családnevek: Tardi, Bencs, Madarász, Soós, Kiss, ezek a régiek, Király.
Dűlőnevek: Analós, Sáfrányos, Szabad, Eperjes, Kútvölgy, Puszta, Nagyrét, Egres, Lápa, Burkus, Homolya, Bedő, Nagyhatár, Szilos, Hosszú, Kóha, Malomszög, Pikó, Nagyhegy, Káró, Csíkász, Molnár, Bonorád, Bankás, Radácsi, Farkasvára, Cékus, Katlan, Ekojkert, Tanya, Faluerdő, Bekevölgy, Vőcsik, Hármastető, Kacorlás, Ecsegi erdő, Kiserdő, Köszörű- völgy, Ortásoldal, Karla, Alsórét, Őzugró, Tokaji, Pást, Szög, Bocsonya, Susztáké, Boroszló, Barátkert, Hagymás, Farló, Piros, Ortvány.
László nevű uraságról nevezték el a falut. Csúfnevek és megkülönböztető nevek: Beteges, Cukros, Kutina, Cirku, Zsiga, Paraszt, Büdösfajta, Pimpum.
Nyögő patak
Kosarat, szakajtót fűzfából [készítettek].
Kendermunka
A menyasszony esküvő előtti vasárnap menyasszonyi ruhában megy a templomba és a lá- nyok között van. Esküvő után vasárnap feketébe’ megy a templomba és már az asszonyok közé ül.
Régebben azért adtak a gyereknek pálinkát, hogy gilisztás ne legyen. András napig hajtják ki [helyesen: be] a marhákat. A pásztorra azt mondják: Tavasszal a bolond is lehet pásztor,
De majd ősszel, Szt Andráskor, Az lesz legény, aki számol.
Luca. A lányok megrázzák az ereszt és ha búza pottyan a köténybe, gazdag, ha gabona (rozs), azonban szegény. (Már csak néhány szalmatetős csűr van.) A kukoricafonást feldobják a házra és ha felakadna, abban az évben férjhez megy.
Karácsony reggelén amilyen nevű férfival találkozik a leány, olyan nevű férje lesz. Ka- rácsony estéjén visszafelé kisöprik a házat és a szemétre ráállva meglátják az angyalokat. Abroncsból etetik a csirkéket, hogy sokat tojjanak.
Szt. György-nap harmatot szednek s ezzel itatják a tehenet, hogy sok tejet adjon. Gergely hetében nyitni kell a szőlőt.
Húsvéti versek, köszöntő versek.
Cibere korpa forrázatból.
Élesz[tő] korpás tésztából; ezzel kelesztenek.
Aki az ujszülöttet először látja, megköpködi, hogy meg ne igézze. Mikor az ujszülöttet keresztelni viszik, ezt mondják:
»Farkast viszünk, báránt hozunk.«
Szenes vízben mosdatják, és az apja ingének visszájában törülik, a vizet az ajtó mögé öntik. Rontás ellen ólmot öntenek a feje fölött; amilyen az alak, olyan a rontás.
A legények, lányok keresztapát, keresztanyát választanak.
Kimuzsikálás régebben [még volt].
Temetés. A temetést (a többi községekben is) a halott legközelebbi jó barátja, rokona, szomszédja, a »fugerátor« rendezi. Ő gondoskodik a partba vájt, pinceszerű sír, »Kriptály« ásatásáról, koporsóbatételéről, szertartásról, énekkarról, felkéri őket, harangozóról stb. A te- metési szertartás rövid harangozással, »csendítéssel« kezdődik. Ezután gyülekeznek a »meg- szomorodott házhoz.«
Régebben fejfák, most kövek [vannak a sírokon]. Fejfákon felírások: Szóbeli közlés
Benes Zsuzsánna, mintegy rózsa Leszakadt ágaiból
23 éves korba
Teste tétetett a sírba.
Ki ifjan nyugszik itt a néma hant alatt, Meglátogassuk a sötét sírhalmodat. Lakásodra felnőtt a sárga falevél
A csörgő lombokon felsír az őszi szél.
Virrasztók nagyon régen voltak. A halott mosdóvizét a sövény tövébe [öntik], ahol nem jár senki, a szalmát pedig elégetik.
Jegypénz, jegykendő: pénz 5–10, –50 frt. Kendő: fekete selyem, amit a férfiak hordanak a nyakukon. A vőlegény már menyasszonyával ment a templomba.
Szerdán tartják a lakodalmat, vasárnap viszik az ágyat. Ha valami baj történik a menyasz- szony ruhájával, szerencsétlen lesz a házasság.
Menyasszonytánc a felkontyolás után. Régen a lakodalom két-három napig tartott.
Zászló piros kendőre, a végén kistök, »sártök«. A kapufélfára volt szegelve, ha ellopták, ki kellett váltani.
Fogadott keresztapa a keresztelőben.
»Pacúrkázás« a disznótorban. Enni-innivalóút kapnak.”
Következő gyűjtőállomása 1941. VII. 9-én (Bükk)Szentpéter, majd 10-én Sajókápolna volt. Mindkét helyen először szintén a gazdálkodás módjáról érdeklődött, mely Sajókápolnán
„régen nyomásos volt. Vetésforgók nincsenek. Szentpéterben András Katalin napon gallyat vágtak – Katalingyally –, mely »karácsonyra kivirított«”.
A tejesedényt tejeskarón tartották, melynek helyi nevét is leírta: „tejesfazék=kecsege”.
Sajókápolnán a dűlőnevek és családnevek felsorolása után feljegyzi: „Állattartás kb. 15–20 év óta egyre terjed a »tarka tehén«, »tarka ökör«. Azelőtt csak magyar volt. Gyümölcs, szőlő- termés. Kb. 10–12 helyen vannak méhesek; régebben több volt. Lucernát 40–45 éve ismerik. Nyáron »kepére« aratásra jártak.”
Néhány szóból is jól kiolvasható, hogy a bányavidéken nem volt könnyű a megélhetés.
„Nagy a bevándorlás. Kb. 15 holdig járnak a bányába. Legnagyobb birtok 40 hold, legtöbb 15–20.” A legények „bejárnak a nőkhöz Szentpéterre. Szeretnének megnősülni, de nincs mire. Minden jövedelem a leányok ruhájára megy. A leányok lehetőleg fix állású férjet akarnak.”

Szentpéterben „a gazdák nem járnak a bányába. 5–10 holdon aluli gazdák hozzátartozói járnak a bányába. Szőlő, gyümölcs: most már nem méhészkednek.”
VII. 27. – Ipolyszécsénke, Menyhe, Zsére, Kelenye. Ipolyszécsénkében érdeklődési terüle- te főleg a lakodalmi szokások, kiszehajtás, András-nap és a Mikulás-nap szokásai.
VII. 28. Kelenyére tért vissza, ahol részben ugyanezekről a témákról kérdezett. Felkerült még listájára a Luca, húsvét, a kisze is, valamint a szentiváni tűzugrás: „Szentiván körül gye- rünk ugranyi.” Ugyanezen a napon eljutott még Ipolyfödémesre, ahol a balázsjárás, ostyahor- dás iránt érdeklődött. Beírt füzetébe egy ottani szólásmondást arról, hogy ha valami hosszú volt, azt mondták rá: „Olyan hosszú, mint a szentivány éneke.”
VII. 30. újból Ipolyszécsénke, ahol közelebbi információ nélkül a „Csóktánc”-ot jelölte meg.
X. 29. – Attala (Somogy megye) Márky Vendel 70 éves földműves először „flótán” (ún. oldalfújós furulyán) játszott el egy népdalt, majd szöveggel is elénekelte. Végül még egy nép- dalt játszott a furulyán, melyet így jellemzett: „Régi nóta nagyon.” A magyar nyelvterület sok pontján megtalálható népdalt az élő szóbeli hagyományból Bartók gyűjtötte először 1918-ban, Kodály pedig XV. századi európai és XVIII. századi magyar példával állította párhuzamba. A dallam, mint Uherská (Magyar) a morva népzenébe is bekerült. (Kodály 1937/1963, 25–26; Tari 2020, 242–243)

Az 1. számmal jelölt Juhász András az én nevem kezdetű éneket az édesapjától tanulta, aki juhász volt. Akiről az ének szól: „Juhász András betyár volt, rokona Márky-nak, róla szól a nóta. A többi pásztorok csinálták róla a nótát.” Dallamát nem jegyezte föl.

1. Juhász András az én nevem,
Zala, Somogy nëm bír velem.
Zala, Somogy nëm bánt engëm,
Mert tudják, hogy ki az embër.

2. Sárbogárdon juhászkodtam,
Én ëgy kicsit elaludtam.
A juhaim elszéledtek,
Lucernába’ csapást tëttek.

3. Ötszáz darab volt az egész
Abból néhány dögre pukkadt.
Abból néhány dögre pukkadt,
Én rajtam meg ki is adtak.

4. Én rajtam meg ki is adtak,
De jó levelet nëm adtak.
De jó levelet nëm adtak,
Sehol mëg nëm fogadhattak.

XI. 2. – Hadikligeten az akkor Bácskába telepített bukovinai székelyek között gyűjtött. Fa- zekas Piusné (22 é.) például a Káka tövén költ a ruca népies műdalt Kidőlt a fa mandulástól kezdetű, népdallá lett változatát énekelte.

Nevezetes itteni betlehemes gyűjtése, mert Kodály 1914-es gyűjtése óta – mely még a Fo- gadisten nevű faluban az első világháború kitörése előtt történt – ez volt az első betlehemes gyűjtés a bukovinai székelyek körében. (Kiadva: Tari 2006, IV.)
1942 – a hónap nélkül: Pereszlény, Martos, Kéménd, Bocsárlapujtő (Nógrád m.), Bélapát- falva (Heves m.), Gúta, Ipolyszakállos. Az utóbbi két faluban gyermekjátékokat is gyűjtött. Gútán az Ispiláng kezdetűt (közölve: MNT I. 705. sz.), Ipolyszakálloson egyebek közt az Egyet termett a mogyoró kezdetűt.
Perőcsényben újesztendő köszöntőt, karácsonyi éneket, és szintén gyűjtött gyermekjátékot (Haj, méz, méz, termett méz).
Dátum nélküli pásztói (Heves m.) útja.

Júliusban újból járt Hadikligeten és Hadikszálláson. Itt a következőt írta be gyűjtőfüzetébe:
„Andrásfalvi települt 1768-ban Mátyás József (megh. 1938-ban 78 éves korában) feljegyzése szerint: Heretelndre és Székelykevére elvándoroltak az Magyar atyafiak Andrásfalváról 1883. Déván az első telepesek elmentek 1890, Marosludasra 1904, Csernakeresztúrra 1912. Ezek közül sokan visszamentek [Andrásfalvára, az egyik bukovinai faluba], de akik ott maradtak, gyakran hazajárnak.”

Bukovinai „Muzsikások. régen: 1 vagy 2 prímás (hegedű), 1 pikulás [klarinétos], 1 bőgős
1900-tól: 3 réztrombita, 1 hegedű, 1 dobos, 1 klarinétos. Most: 3 trombitás, 10 klarinétos, 1 dobos. Ezek inkább szegények voltak, többnyire ezzel keresték a kenyeret.”
VIII. 6. Bélapátfalva (akkor Borsod m.) és VIII. 8. Szentmárton (1947-ig Borsodszentmár- ton, ma Bükkszentmárton) Mindkét helyen sok figyelmet szentelt a kendermunkáknak.
Bélapátfalva: „Május 29-én vetik. Szent Andráskor nyövik mikor 11 hetes. Az öregebb férfiak vetik, a kezük után jobban gyün ki a kender. A fiatalabbakat nem engedik. Kétszer vetik surcból. »Édes jó Istenem segíts«-el kezdik. A magvat »ha megütte a hő« hamarább ki kell nyövni, különben csak augusztus végén, szeptember elején. Két napig szárítják, kiverik a magját, 3–4 hétig áztatják a »tó(l)ba, mocsolyába« (szögletes gödör, talajvízzel, időnként megássák, a köveket, sarat kiszedik belőle) megszárítják, »elbitolják«. Itt a »bitő« rajza kö- vetkezik, azon »elcsapják« (tilolják), összesímítják hasábokba (7–8 marékkal), aztán viszik a törőbe. […] Itthon kicsapják a tiló lábához hozzáverik, »leharigatják, hogy kigyüjjön be- lőle a pozdorva«. Ezután meggerebenezik. Gerebenezésnél először kijön a »palánt, közepihë való«, annak a »tincsét« hozzáteszik a »fejihë« a rosszabb palántból csepüt csinálnak. Legelöl [palóc: legelő’ = legelőbb] csinálják a csepüt, aztán a tincset, akkor becsavarják a fejit.” (II-es gyűjtőfüzet 116–117. o.)
VIII. 7. – Szilvásvárad (Heves m.): „Régebben, amikor nem volt annyi munka, többet foglalkoztak a méhekkel. Most néhány méhes van a faluban. Nem érnek rá, hogy a méheket figyeljék, kell menni a határba. 1902 körül még minden ház szalmás [szalmatetős] volt. Ha 10 lagzi is volt egyszerre, a násznépnek a kastély elé kellett menni, Keglevich gróf megnézte.
A lakodalom előtti este vitték az ágyat, és amíg iszogattak, a legények szétszedték a szeke- ret és a csűr tetején rakták össze, megfordítva.
Igavonó kb. fele ökör (magyar), fele ló. Mostanában több az ökör, a lovat elviszik. A tehén is magyar volt régebben, most már nincs magyar tehén.
Mikor a gyerek fölment iskolába, szűrt vettek neki. A vőlegény szűrbe ment az esküvőre. Úgy volt vőlegényszűr, mint most vőlegényruha. A vőlegényszűr díszesebb volt. Az öregebb emberek báránybőr bundába’ jártak a templomba. A szűrszabók Egerben voltak. A parasztem- berek valamikor télen is csak gatyába’ jártak, nadrág csak az úriembereknek volt.”
(II. 120–121. o.)

Szilvásváradon „kovásszal és élesztővel sütik a kenyeret. A kovászt liszttel elmorzsolják és megszárítják, aztán elteszik. Mikor sütnek, beáztatják langyos vízbe, aztán átszűrik és élesz- tővel beteszik a kovászba. Este bekovászolnak és reggel 6 óráig kelesztik.” Feljegyezte a ku- koricakása és köleskása elkészítését. „A kukoricát megdarálták és a durvább része volt a kása. A még durvább ondó, azt a baromfinak, sertésnek adták. A legfinomabb a liszt, abból görhőt, málét csináltak.” A köleskását „durvára őrölték és hurkába tették, vagy úgy főzték meg, mint a kukoricakását. Szegényebb helyen a hurkát köleskásával és kukoricakásával töltötték. Kb. 40 évvel ezelőtt még használták főzéshez sütéshez a kendermagolajat. Olajütő is volt a falu- ban, Gergely Jánosnak [hívták] meghalt régen. Mikófalván is volt olajütő, oda sokat jártak, mert az jobb volt. Olajos ételekhez leginkább télen használták.

Aszalás most a kemencében kenyérsütés után. Régen kb. 20 évvel ezelőtt még voltak aszalók. Sokkal több gyümölcsös volt. (A bernecei szilvafák elpusztultak.) […] Az aszalást a szőlőhegyen csinálták.” Almát, körtét, szilvát aszaltak, amit el is adtak. „Az aszalt körte vagy alma neve »susinka«. A szilvafák attól vesztek ki, hogy sok eső volt, mikor az eső elállt, melegen kisütött a nap, ragyás lett, aztán tetves lett. Fatetűk voltak rajta. 1912/1913-ban volt.” (II. 122–123. o.)

VIII. 8. (Bükk)Szentmárton: „A kendert vályúban vagy bitó-val törik. A vályúval köny- nyebb és gyorsabb. A bitóhoz 3 ember kell: 1 tapossa, 1 marokra szedi, a bitó alatt forgatja. A bitózás után tilóval elcsapják. Tilolás után a törő alá viszik [Bél]Apátfalvára. 16 marokból 1 marok a molnáré 1 a törető alanyé. A gyümölcsöt a kemencében kenyérsütés után aszal- ták. Az aszalt gyümölcsöt karácsonykor meg böjtben főzték és főzve megették.” (II. 128. o.) Ugyanitt leírta a kalács receptjét, valamint „Méhészet: 2–3 méhes. Régebben nem volt sokkal több.” (II. 129. o.) Beszélgetőalanya (nevét nem jegyezte föl) elmondta még, hogy „Balaton és Szentmárton egy falu vót.” Ők az első világháború alatt „az ellenség elől jöttek ide, ahol erdő volt”. A kendert a templom melletti földeken termelték, az „afölött részt Falu-nak nevezik. 60 esztendővel ezelőtt még faházak voltak és leégtek. A házban az ajtótól jobbra volt a »kocik«, ott főztek, »híre se volt a sparheltnak«. A kocik felett volt a »kürtő«. A pitarból nyílt a kamra. Ott volt a liszt, ruha a ládában és aki a házba’ nem tért [nem fért el, palóc. Kérdésként szűk helyen például: eltérsz?], ott aludt. Ablak nem volt rajta, csak egy kis lyuk. A fiatal házasok ott aludtak. (16–20 tagú család is volt.) A házban asztal, falóca és ágy volt. »Híri së volt a kar- széknek.«” (II. 130. o.)
XI. 12. – Tarany (Somogy m.), Felsőgóla-puszta: Beregszászi Imrénél gyűjtött (szül. 1885. május 4.), aki volt már „béres, kocsis, gulyás, kanász, juhász. Most gulyás”. Flótáját (oldalt- fúvós, 6 lyukú furulya) maga készítette bodzafából. Manga lerajzolta a hangszert a gyűjtőfü- zetbe. Mellé írta, hogy „csinál többet is, amelyik jó, arról mértéket vesz és a többit aszerint csinálja.” Karikagyűrűket is tett a hangszerre azért, hogy a nap és a szél meg ne repessze.
XI. 14. szintén Somogy megyében idősebb Kapoli Antal juhászt kereste föl, akinek „több, mint 200 éve mindig juhászok voltak az ősei, elődei, mindig Somogy megyében”. A juhász
„1931 óta nincs szolgálatban. Szül. 1867. nov. 4.” Kapoli kiváló fafaragó pásztor volt, fia is tőle tanulta a mesterséget, akit 1943-ban keresett föl a gyűjtő. (III. 50–51. o.)
XI. 15. Felsőmocsolád Kisbaba pusztán Lucza Ferenc juhászt kereste föl, akinél az általa szilva- és juharfából faragott juhászkampók iránt érdeklődött.
XI. 16-án a környékben még két másik pásztort látogatott meg, és megnézte a kaposvári múzeumban található faragott tárgyakat, sótartókat, tükröst, gyufatartót, s feljegyezte leltári számukat is (III. 62–63. o.).
XII. 31. – Gúta: Szabó Ignácné Pasznár Margit (60 é.) asszonytól gyűjtött. Az első szöveg: Tudom én mér jöttél

Csibehúst ehetnél. De abból nem eszöl,
Míg meg nem betegszöl…. stb. (még két versszak)
A népdal dallamát Kodály egyik első feljegyzéséből ismerjük. (Tari 2001b, 58–59. sz.)
A dalolási alkalomról ezt mondta az asszony: „Farsangtáján a dudabálon dalolták, meg névnapkor, mikor köszöntöttek. Idősebb férfiak, mikor má egy kicsit be vótak pityókázva.” Ugyanő tájékoztatta a gyűjtőt arról is, hogy „a palotás lassúnál halkabban fújta a dudás: Lassú, kettőt jobbra, kettőt balra. Magyar csárdás: »sűrűbben eresztette« a nótát, gyorsabban játszott. (Jézus is dudán táncolt valamikor, legelőször a kánai menyegzőn.) Lépés: egyet jobbra, egyet balra és forogtak.”

1943

I. 1. Gúta
IV. 21. – Buzsákon (Somogy m.) fafaragóknál járt. Ugyanitt újból IX. 19-én Brankovics Berki Jánosnál, akitől a karcolás, spanyolozás stb. műszavait írta össze (I. 129. o.)
IV. 22-én ugyanitt a kotyolás menetét írta le. (III. 101–102. o.)
IV. 23. – Somogyhárságy (Baranya m.) ifjabb Kapoli Antalnál, a híres fafaragó pásztornál járt, aki 1953-ban az elsők közt kapta meg a Népművészet Mestere kitüntetést, s akit mint kiváló hangszerkészítőt és játékost a népzenekutató Olsvai Imre is többször fölkeresett. (III. 111. o.)
VIII. 8. A Pátria lemezekre még 1937-ben felvett, akkor Borsosberényben (Nógrád m.) szolgáló Koós József 55 éves juhásznál járt. Leírta előadásából az Aki dudás akar lenni és Elveszett a tarka lúdam népdalok szövegét. Koós dudálta és énekelte még a Lám megmond- tam Angyal Bandi, Uccu kanász a gyepen, Búzába ment a disznó, Dudaszó hallatszik kezdetű népdalokat.
VIII. 25. – Perőcsény. Az anyakönyvekből kiírta a születési, halálozási és házassági ada- tokat, melyek „1749-től vannak. Matrikula 1749-1790-ig Nro II. (az első elégett).” Az 1789- es, 1801-ben megújított egyházi rendtartásból kimásolta egyebek között annak megerősítését, hogy „az éneklő Mesterek, az Éneket, valamikor tsak lehet, dictaltassák […] újjonnan meg hagyatik, hogy az Oskola Mesterek, ha Nyáron is szintén úgy nem tanítanak, mint Telen fele fizetésnél többet, a Gyermek tanításáért ne végyenek. Az Énekek rendbe szedése Tiszt. tud. Szokolay Benjamin, Molnár Ferencz és Bökényi János Urakra bizatik”. Rendelkezett az egy- házi rendtartás arról is, hogy: „Az Oskola Mesterek mind a Templomban, mind a Halottas Háznál fenn állva énekelljenek.”
Feljegyzett néhány lányok által játszani szokott játékot is. Az egyik a Hogy a kakas?
„Kettesével egymás mögé állnak. Egy a kör közepén van s megkérdi az egyiket: Hogy a kakas,
Három garas. Hát a tyúk? Az is úgy. Add alább!
Nem adom, inkább háromszor körülszaladom.”
Ekkor 3x körbeszaladja a kört, a kérdező kergeti, mikor körülszaladta, visszaáll a helyébe. Mindig az a fogó, akit megfognak.”
Egy másik játék: Van-e kendnek szép lánya?
„A lányok egymás mögé állnak, velük szemben áll az anya”, akitől kérdezi az egyik:
„Van-e kendnek szép lánya?

De van ám!
Tud-e sütni-főzni? De tud ám!
Nem moslékba való? De nem ám!
Jöjj elő szép lány!
Erre előjön a szép lány, vagyis aki a sor végén áll, s mostmár tőle kérdezi az anya: Min állsz?
Cserépen. Min lobogsz? Levélen.
Mi van a szádba? Kék kő.
Köpd ki! Nem lehet.
Fordulj egyet, nézz az égre, ne nevess!
Erre egyet fordul a lány, ha nevet, az ördögökhöz, ha komoly marad, az angyalokhoz kerül.”

A faluban található (főleg a gabona tárolására szolgáló) vermek méretének jellemzése során a máshol már rég elfeledett szapu szóra bukkanunk, melyet a perőcsényi adat szerint ott még a XIX. század elején is mértékegységként használtak. A szó egyik jelentése: „szemes termé- nyek mérésére való edény, mérő”.3 Manga a korábbi iratokból ezt másolta ki: „A szérüs kert napnyugati végén van egy 10 szapus [verem], ásatott 1785ik esztendőben, ez beszakada. Az Oskola Ház Déli vége előtt van egy 30 szapus verem, melly ásatott 1810-dik esztendőben Szo- kolai Benjamin predikatorságában. Egy verem ismét ásatott a fölső kert ajtajához, második 20 szapus 1 kilo buzáért Környei Imre idejébe – ugyan ott az iskola tanító számára 10 szapus 1 véka búzáért 1847-ik évben. De már az egyik összedőlt.

Van az Ekklesiának egy 12 szapus szúszékja, melyet vett az Ekklesia Erdész Főkövi La- jos úrtól 5 – öt pengő forintért, vette pedig azért, hogy abba az évenként a ponyván maradni szokott s földjében termett gabona neműek tétessenek, feltetetett a parochia padlására, vétetett 1851-ik év április hónapjába Környei Imre lelkész és Bukri Mihály s Együd István gondnokok idejében, később ezen szúszék a gondnokokhoz vitetett – hogy az 1-ső gondnoknál álljon.” Környei Imre a temető állapotáról szóló 1853-as írása szerint Bukri Mihály bíró, gondnok, Együd István szintén gondnok volt, ő maga pedig református lelkész.

A XIX. század második felében (év nélkül) feljegyezték a bábaasszony kötelességeit is.
„1. Minden gyermekszülő asszony a meddig kivánja magához járatni egy-egy hétre fizet egy huszast.
2. Abban az esztendőben a mellyben gyermek születik valamelly asszonynak, ad egy fő kendert.
3. A maga személyétől nem fizet sem búzát, sem bort, sem pénzt az Ekklézsiának.”
IX. 20. – Ötvöskónyi: Darab János „idős, napszámos volt kanász” faragványai iránt ér- deklődött, s a pásztor életrajzát is leírta. Ugyanott Benke Jánosnál járt még, aki „juhász volt, most napszámos”. 1900. dec. 28-án született Pest megyében, szüleivel 1924-ben jöttek ide. Apja (Dávid) Kiskomáromban volt juhász, a testvérei ma is azok. Ő először a Bolhás majorba került, onnan több helyre Somogy megyében. Most „megpróbálja ezt az életet, de jobb juhász- nak, mert így sokat kell dolgozni”. A gyűjtő részletesen kifaggatta a faragásról is, a juhász pedig elmondta, hogy a faragást „ön fejembül”, vagyis magától tanulta meg. „9 éves kora óta farag, először csak játékból, aztán mindig jobban. Kampósbotot szilvafából, kőrisfából, sótar- tót csontból, gyufatartót szilva-körte-, diófából készít. Tükröst cseresznyefa, szilvafa, diófa stb. Pipűt diófatuskó, szipka csontból, ivócsanak diófából, mert nem hasad… Botnak fiatal fa jó, gyufatartónak jobb az öreg, csak podvás ne legyen. …A fát télen legjobb kivágni, de nem pénteken mert akkor ’megszúlosodik’ és nem tartós…” A „fát a ’födelék’ alatt tartja, hogy a nap ne érje, leszedi a héját és úgy szárítja a kamrában, padláson stb.” Szerszámai közt van balta, fűrész, többféle kés, gyalu. „A díszítést nem rajzolja elő. »Akárhogy faragnak, az mind más-másféle«.” (III.131–137. o.)

A Manga Jánosról szóló megemlékezések írói kiemelik, hogy kutatásai több területet felölel- tek, így a pásztorművészetet – azon belül külön is a pásztorfaragásokat (Manga 1972) –, a nép- szokásokat, a vallásos néprajzot, a népzenét általában és azon belül külön is a népi hangszereket. Külön hangsúlyt kap, hogy a magyar és a szlovák néprajz és népzene kutatása iránt kötelezte el magát. (Manga 1978) Nemcsak külön-külön vizsgálta a magyar és a szlovák nép folklórját, hanem az együttélésből fakadó közös vonásokat, kölcsönhatásokat is kutatta. (Kevésbé ismert, hogy a gyűjtéseivel a hazai német és horvát nemzetiségi kutatásokban is részt vállalt.) A magyar- országi szlovákok néprajzának, benne zenéjének feltárásában is úttörő munkát végzett, emellett Szlovákiában is rendszeresen gyűjtötte a szlovák és a magyar néprajzi adatokat. Jól mutatja ezt az utolsóként bemutatandó témánk. Egy gyűjtőfüzet és egyben napló 1964-es szlovákiai gyűjté- sét, valamint 1966-os szlovákiai–lengyelországi tanulmányútját rögzíti.

„Martin, 1964 I. 25. Ján Plistík 66 éves volt pásztor, majd vasutas, most nyugdíjas, Luča- tin-ból. Fujara:” Innen 13 népdal kezdősora van fölsorolva, mellé írva, melyiket melyik hang- szeren játszotta. Az első hatot fujarán, a 7–8.-at dvojka-n, a kilencediket bambuszból készült furulyán, a 10–13.-at dudán. (A gyűjtött anyag hangfelvételei megvannak Budapesten a Zene- tudományi Intézet Népzenei Archívumában: Lucatő Zólyom megye, MG-04348A, AP 16.925.)

A dalszövegkezdetek után: „2 duda sípszárán nincs hátsó lyuk (6án du). Átnéztem a muzeum (sic) szlovák dudáit. Azok között kettőt találtam, amelynek a duda sípján nem volt hátsó lyuk.
Plistík János dudája, amely a muzeumban van, a réztölcsérekkel a többi szlovák dudák- hoz hasonlít, de a sípszár – mondhatnám azonos a csurgói Jankovics [Imre, a Népművészet Mestere, akinél Manga 1960-ban járt; Tari 1998, 193] dudájának sípszárával vagyis az alsó lyuknak külön harmadik síphelye van, de mind a síp helye, mind pedig az alsó lyuk fadugóval van elzárva. Plistík azt mondja, hogy ő a harmadik sípot nem tartja szükségesnek, azért zárta el a helyét fadugóval. A sípok leginkább bodzafából [vannak].”

Az előző oldalon a „Lučatin-i duda” sípjának rajza, azon is jelezve, hogy „hátsó lyuk nincs bedugva” valamint a „g, a, h ,c, d” hangok és a „g, d kontra” jelzet mellett: „itt nincs nyílás.” Lekottázta a fujara hangterjedelmét (f’-g’-től g’’-ig) és a hangszer bejátszásakor játszott dallamot (d’’ c’ h’ a’ g’ f’ g’), valamint az Aki dudás akar lenni kezdetű magyar népdal első két sorát.
Manga két évvel később, 1966. májusban hivatalos formában járt Pozsonyban, ahová nap- lófeljegyzése szerint 10-én 11 óra 15 perckor érkezett meg. A szállodába bejelentkezés után a Néprajzi Intézetbe ment kísérőjével, ahol már várták. Ők segítették szakmai útját, programok szervezésével az utazásaihoz szükséges vasúti jegyek beszerzéséig bezárólag. Május 13-án már Rózsahegyen volt a Liptói Múzeumban (Liptovské múzeum). „Igazgató: Ján Pavlik.” – írta füzetébe. „Megnéztem a kiállítást.”, melyek közt főleg pásztoreszközöket – faragott boto- kat, sótartókat, szaruból készült karcolt tárgyakat – látott. Érdeklődhetett a még aktív faragók után, mert a következőt írta füzetébe: „Ma is faragó pásztor: Štrba községben, a Mikulás utáni állomás. Hogy hol található, tudja: Peter Švorc. A Morenáról: Višný Sliač. viselet van: a három Sliač községben. Rózsahegyről [Ružomberok magyar neve] lehet menni.” Ceruzával beírva a reggeli személy-, valamint gyorsvonat indulása, érkezése.

Úgy látszik, eljutott néhány jelzett faluba, mert ezután a morena leírása következik. „A ki- sze Morena el volt terjedve Liptóban Sliač, Ludová, Lipt. Kokava, Vyhodná, – ahol parasz- tok voltak, a bányász falvakban nem.” Leírta a szokás liptói szlovák névváltozatait: Muriana, Marmuriana, hogy a pap, mint pogány szokást megtiltotta 1910 körül, de az 1930-as években felélesztették, hogyan készítették a lányok a bábut, melyet ebéd után vittek körbe és a vízbe dobták. A szalmát pedig szétosztották, hazavitték és a tojók alá tették. „Azt is mondták, hogy kiviszik a telet, majd behozzák a nyarat. A Morena után zöld ággal jártak a lányok.” Ez „fűz- faág volt, szalagokkal feldíszítve. Azt tartották, minél több a szalag, annál több termés lesz nyáron”. A lányok énekkel járták körbe a falut, betértek az udvarokba, a gazdasszony kijött hozzájuk, meghallgatta az éneket, majd „az éneklés után tojást és lisztet kaptak. A tojást elad- ták és az árán virágot vettek nagyhéten Krisztus koporsójához”.

Érdeklődött faragók és hangszerjátékosok iránt, s feljegyezte „Ján Sloviar, Peter Sloviar Po- rubka” faragó nevét, valamint Josef Lupták nevét Liptovská Sliačon, s mellé írta: „furulyázik”.
Május 15-én már Liptovská Porúbkában volt Peter Sloviarnál, a 48 éves bacsónál, akkor már papírgyári munkásnál. A volt pásztor kanalakat, kis szobrocskákat, fapoharakat faragott, utóbbiból pálinkát is ittak. Furulyát jávorfából vagy bodzafából csinált.

Egy másik informátor arról számolt be, hogy „Bártfa környékén az egyik falu lakossága furulyakészítéssel foglalkozott. A furulyákat Budapestig is elvitték árulni. Lengyelországban is árulták, ahol magyar furulya néven ismerték. A jobbágyvilágban az uraságnak dísz[esebb?] furulyákat szolgáltattak”.

1966 májusában a Magas-Tátra lengyel és szlovák településein kezdte gyűjtőútját Manga János. Május 20-i dátummal Zakopane az első helységnév feljegyzésében, amelyben „Lá- togatás a Tátra Muzeumban” címmel írja le a látottakat. Ezek közt hangszerek („különböző méretben kisbőgők, vadászkürt fúvóka nélkül. Duda egy sípos és két sípos is.”), pásztorfarag- ványok („Cserpákok mint a szlovákok”), „Sajtminták mint a Liptóiak és a Poprád környékiek, láncosbotok” vannak. Egy nappal később „vadászkürt magyar ökör szarvából (szürke marha)” bejegyzést is olvashatunk, valamint fehér szaruból készült, 17 és fél centi magasságú ivókürt és a hajlított fogantyújú pásztorbotról is említést tesz.

Május 22-én már a szlovákiai Ždiarban találjuk az 1902. február 22-én született Martin Pitoňaknál. Öregapja hegedűn – a Magas-Tátra környékén használt hegedű ottani nevén šlo- bockon – játszott a prímből, kontrából és kisbőgőből álló bandában. „A šlobockot a mellhez támasztják játék közben.”

Még ugyanaznap Lendakon a 72 éves Urban Holýt látogatta meg, aki születése szerint is lendaki volt. „Az első világháború után még többször volt juhász, majd útépítésnél dolgozott, útkaparó is volt. Apja is juhász volt. Szarukürtöt a tehénpásztorok használták – kihajtásnál. Csak később kezdett cserpákot faragni. Látta valakinél. A cserpákból vizet is ittak. A cserpákot nyárfából csinálta” – jegyezte fel.

Május 26-án Rejdovában [Sajóréde] gyűjtött egy 82 éves öreg bacsánál, aki 48 évig juhász- kodott a környéken. [Ján… – a vezetéknevét nem sikerült kiolvasni]. „A bátyja még dudált az első világháború alatt. Az apja furulyázott.” Juhászbotot (sekanec) vadalma-, vagy vadkörte- fából készített, aminek „a felső vége volt vastagabb”. A cserpákot egy darab jávorfából faragta annak idején.

Az öreg részletesen elmesélte a tavaszi (áprilisi) első kihajtás rituáléját: „a paptól a ba- cso kért szenteltvizet”, a pelsőci hegyről hozott gyógyfüvet, azt megfőzte, beleöntötte egy edénybe a szentelt vízzel együtt. „Letörtek a fenyőfáról 3 tobozt, mind a hármat összefogta”,

az edényt a bal kezében tartotta, „jobb kezével maga felé a 3 tobozzal meghintve a juhoklat megkerülte. Először az anyajuhokat, aztán a bárányokat 3x megkerülte […] Ami megmaradt, a juhok után öntötték. Ezután a karám kapujához egy kenyeret tettek és azon át hajtották be az anyajuhokat. A gazdák 5–10 liter pálinkát vittek ki”.

Összegzés

A népi kultúra számos elemének fáradhatatlan gyűjtőjéről, kutatójáról általában elmondhat- juk, hogy gyűjtéseinek földrajzi határai tágak, az érdeklődési körébe tartozó népszokások, népdalok, népi hangszerek pedig széles skálán mozognak. Mint minden apró témában, Manga Jánost az utóbbiak kutatásában sem kizárólag hangszer- vagy zenetipológiai kérdések vezet- ték. Azt vizsgálta, milyen szerepet játszottak a különböző elemek a hagyományos paraszti falu társadalmában. Néprajzkutatói szemléletmódja és zenei érdeklődése jól kiegészítette egymást. A közösségi hagyomány mellett mindig érdekelte az előadó egyénisége is. Aki végignézi gyűj- tőfüzeteit, meghallgatja zenei felvételeit, könnyen meggyőződhet arról, hogy szívesen meg- nyilatkoztak előtte az emberek, akikhez gyorsan utat tudott találni. A falu berendezkedésére vonatkozó és az emberi élet fordulóihoz kapcsolódó számtalan lényeges feljegyzése csak így valósulhatott meg rövid idő alatt már a fiatal Manga János esetében is. (Vegyük tekintetbe, hogy legtöbbször csak egy napig dolgozott egy faluban, másnap már egy következőben volt, sőt akadtak olyan napok, amikor két helyen is gyűjtött.)

A magyar néprajzot illetően különösen sokat köszönhetünk neki a Palócföld néprajzi ké- pének megrajzolásában, amelyről e gyűjtőfüzetekben az 1947-es pásztói betlehemes gyűjtés kivételével (VII. 8–17. o.) még viszonylag kevés adat van, mert a palóc gyűjtések nagy része már az 1950-től kezdődő évekre esik. Palóc kutatásainak talán legteljesebb összefoglalását a Palócföld című könyvben adja (Manga 1979), míg Ünnepek, szokások az Ipoly mentén című tanulmányában szűkebb hazája szokásait írja le. (Manga 1968a. Korábban a tágabb terület- ről: Manga 1939b; Manga 1940a-b; Manga 1941; Manga 1943; Manga 1946) A hangszeres zenekutatás különösen nagyra értékeli a palóc dudával kapcsolatos kutatásait. (Manga 1950a-
b) A pásztorság egyik jellegzetes, nem könnyen megtanulható hangszerét szélesebb földrajzi keretben már korábban is vizsgálja a pásztorélettel szoros összefüggésben. (Manga 1939a, 141–152) Később is visszatér rá, típusának, készítésének, elterjedtségének, repertoárjának részletes leírását adva. (Manga 1965; Manga 1968b; Manga 1969, 41–51)
Manga János a népi kultúra sokféle témáját nagy szorgalommal gyűjtő, feldolgozó, majd megfigyeléseit szakirodalmi alapanyaggal alátámasztva szintetizáló kutató. Gyűjtőfüzetei ta- núsítják jó megfigyelőképességét, az adott falu történetének bemutatására való törekvését, a szokáselemek változása idejének megragadására törekvését is.

Kutatói életművek értékelése kényes feladat. Többféle megközelítés, értékrend és mérce létezik, minek következtében az ítéletek is erősen különbözhetnek. A teóriák és modern módszerek felől közelítve Manga János egész életműve kicsinyelhető, lebecsülhető. Köztudottan kerülte az ismeretelméleti bölcselkedéseket, a kultúrfilozófiai általánosságokat. […] Kortársai közül ezért többen lekicsinyelték, empirikus szinten mozgó, provinciális kutatónak tekintették. Manapság a kulturális antropológia és a szociálantropológia még kevésbé tud bármit kezdeni ezzel az életművel. Munkáiban nem a provincializmus, hanem a távoli összefüggéseket is szem előtt tartó alaposság, módszeresség jellemezte, a minél teljesebb dokumentálás szigorú profizmusa. Feltárt anyagát sohasem önmagában szemlélte, hanem funkcionálisan és művelődéstörténeti kapcsolatát, tágabb érvényességét kereste.

(Paládi-Kovács 1998, 222)

Bár teljesen egyetérthetünk Paládi-Kovács Attilával, van még etnomuzikológiai szakmai szempontból meghatározható és egy egyéb lehetséges eleme is Manga lekicsinylésének. Azok a tanulmányai, melyekben vokális zenei példák is vannak, kifogástalanok, amikor a közölt dallam egy-egy adott népszokás szoros tartozékának mintegy illusztrációja. A népzenekutatás azonban ilyen esetekben is ad eligazítást a dallamtípus eredetére, történetiségére, elterjedtsé- gére, zenei környezetére stb. vonatkozóan, annál inkább, mert egyetlen szokáshoz többféle stílusú, hangsorú, szerkezetű stb. dallam társulhat. Ezek az ő írásaiból hiányoznak, vagy ha vannak, meghatározásaik elnagyoltak. Hangszeres kutatásait nézve pedig nem támaszkodott az 1947-ben hazai részről Lajtha László részvételével megalakult International Folk Music Council (ma International Council for Traditional Music) nemzetközileg összehangolt kutatá- si módszerek és szempontok figyelembevételével dolgozó hangszerkutatóinak eredményeire. Mindezt jogosan hiányolták munkáiból a népzenetudomány képviselői.

A másik lehetséges okhoz egy kis fogódzót adhat az alábbi levélrészlet. Az Egerben (Heves megye) született Rajeczky Benjamint a Nógrád Megyei Tanács 1986-ban Madách-díjjal tün- tette ki 85. születésnapján. Rajeczky köszönő levelében egyebek közt ezt írta: „Három évtize- de ismertem meg közelebbről és szerettem meg a nógrádi népet, mikor boldogult Manga János barátommal éveket töltöttünk a megyei népdalok és hangszeres népzene gyűjtésével és le- jegyzésével. A Madách-díjjal kitüntető – számomra felejthetetlenül kedves figyelmet jelentő – gesztust úgy vettem, mint az õ munkájának elismerését is, amit olyan szívesen osztottam meg vele.” (A teljes levél közölve: Tari 2007, 183) A pár sor a Rajeczkyra jellemző szerénységen kívül egyben finom jelzése annak, hogy a nógrádi gyűjtésekben Manga nála sokkal nagyobb szerepet vállalt. Jól mutatja a levélrészlet azt is, hogy a mélyen vallásos ciszterci szerzetes Rajeczky mindig valakinek az emberségét, nem pedig vallási vagy pártállása hovatartozását nézte. Mangáról nyilvánvalóan tudta, hogy párttag, sőt párttitkár, ezt azonban félretette. Pedig ő maga, bár tudott különböző szláv nyelveken, s rendszeresen olvasta az ilyen nyelvű szak- irodalmat, a kommunista rendszer elleni tiltakozásául nem volt hajlandó levizsgázni orosz nyelvből, hogy a zenei tudományos fokozatot megszerezhesse. Egyszerű szülők gyermeke- ként, majd papként a parasztság nagyfokú szegénységét is ismerte, társadalmi felemelkedését maga is remélte. A két világháború közötti társadalmi viszonyok ismeretében Magyarországon az értelmiségi réteg nagy része őszinte meggyőződéssel szociális érzelmű volt. A paraszti vagy munkássorból a tehetséges szegénysorsúak ekkoriban főleg az egyház segítségével emelked- hettek ki. Manga a szociális mozgalmak révén korán kialakult elvei, meggyőződése mellett később is következetesen kitartott, anélkül, hogy azzal bárkinek ártott volna. Az ő utolsó év- tizedeiben működő fiatal kutató generáció azonban – hacsak nem volt közvetlen munkatársa, akinek emberségét a személyes kapcsolat révén közelebbről megismerhette és sokat tanulhatott is tőle – szakmailag részben az új teóriákkal, kutatási módszerekkel megismerkedve, egyben a fennálló szocialista rendet elutasító magatartással legalábbis gyanakvással nézte Manga (és mások) párttagságát. Ez is magyarázhatja kutatói eredményeinek figyelmen kívül hagyását. Manga János, az igen sokféle témában jártas kiváló kutató azonban gyűjtőfüzetein keresztül is figyelmet érdemel. Az a tudatosság, következetesség, ahogy a népi kultúra minden elemének megragadására törekedett már fiatalon, a feljegyzéseiből kiérezhető tisztelet a múltról, jelenről a neki mesélők és a naplóiban olvasható kollégái iránt, nem lankadó figyelme a falvak népe életmódjának változásai iránt, őiránta is feltétlen tiszteletet kell, hogy ébresszen.

Irodalom

Bakó Ferenc (1998): Egykori pályatársam, Manga János. A Nógrád Megyei Múzeumok Év- könyve 21, 207–212. p.

Bendík Béla (2016): Manga János emlékére. Honismeret 44/6, 93–98. p. Csáky Károly (1996): Manga János szülőfalujában. Palócföld 1, 73–79. p.
Fél Edit (1980): Manga János: Palócföld. Gondolat Könyvkiadó. Budapest, 328 l. 36 old. fo- tóillusztráció. Ethnographia 91, 588–589. p.

Erdélyi Magyarság. Népdalok. Közzé teszik Bartók Béla és Kodály Zoltán. Budapest: Rózsa- völgyi és Társa, 1921. /Reprint Zeneműkiadó 1987./

Fügedi Márta (1998): Manga János kutatásai a pásztorművészet területén. A Nógrád Megyei
Múzeumok Évkönyve 21, 165–169. p.

Gyivicsán Anna (1998:) Manga János és a magyarországi szlovákok kultúrája. A Nógrád Me-
gyei Múzeumok Évkönyve 21, 171–177. p.

Kapros Márta (1998): Manga János, a Palóc Múzeum etnográfusa. A Nógrád Megyei Múzeu-
mok Évkönyve 21, 213–219. p.

Kodály Zoltán (1937/1963): A magyar népzene. (A példatárat szerk. Vargyas Lajos). Budapest: Zeneműkiadó.

Küllős Imola (1977): Manga János emlékére (1906–1977). Néprajzi Hírek 3–4, 123–125. p.

Lajtha László írásai I–II. Közreadja Berlász Melinda. A közreadó munkatársai Bíró Viola, Ozsvárt Viktória. Berlász Melinda–Bíró Viola szerk. Budapest: Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézete–Eötvös Loránd Kutatási Hálózat, 2021.

Lami István (1979): János Manga: Z minulosti Veňarcu (Vanyarc múltjából). Palócföld 13/1, 30. p.

Manga János (1939a): Népi hangszerek a Felföldön. Ethnographia 50, 135–153. p.

Manga János (1939b): Tardoskeddi és felsőszemerédi fonójáték. Ethnographia 50, 169–170. p. Manga János (1940a): Felvidéki betlehemes játékok. Ethnographia 51, 402–418. p.
Manga János (1940b): Zoborvidéki lakodalom. Néprajzi Értesítő 32, 250–272. p.

Manga János (1941): A téli ünnepkör hagyományai a Nyitra megyei Menyhén. Ethnographia 52, 63–88. p.

Manga János (1943): Zoborvidéki lakodalmas énekek. In Kodály Emlékkönyv. Gunda Béla szerk. Budapest: Magyar Néprajzi Társaság, 195–212. p.

Manga János (1950a): Nógrádi dudások. Budapest: Franklin Nyomda. /A Néprajzi Múzeum Füzetei 12./

Manga János (1950b): Vengerskaja volynka. Folia Ethnographica, 1–18. p.

Manga János (1965): Hungarian Bagpipers. Acta Ethnographica. Academiae Scientiarum
Hungaricae 14. Fasc. 1–2., 1–97. p.

Manga János (1968b): Magyar duda, magyar dudások a XIX–XX. században. Népi kultúra– Népi társadalom 1, 127–186. p.

Manga János (1968a): Ünnepek, szokások az Ipoly mentén. Budapest: Akadémiai Kiadó. /Néprajzi Tanulmányok/

Manga János (1969a): Magyar népdalok, népi hangszerek. Budapest: Corvina. /Magyar nép- művészet 2./

Manga János (1972): Magyar pásztorfaragások. Budapest: Corvina. /Magyar népművészet 5./ Manga János (1977): Aratószokások, aratóénekek. Népi kultúra–Népi társadalom 9, 241–276. p. Manga János (1978): Z minulosti Veňarcu – Vanyarc múltjából. Budapest: Tankönyvkiadó. Manga János (1979): Palócföld. Budapest: Gondolat Kiadó.
Manga János szócikk (1987): In Magyar Néprajzi Lexikon III. Ortutay Gyula főszerk. Buda- pest: Akadémiai Kiadó, 515–516. p.

MNT I. (1951): A Magyar Népzene Tára – Corpus Musicae popularis Hungaricae [a további- akban MNT]. A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából szerkesztette Bartók Béla és Kodály Zoltán. Gyermekjátékok. Sajtó alá rendezte Kerényi György. Előszó: Kodály Zoltán. Budapest: Akadémiai Kiadó.
MNT II. (1952): Jeles napok. Sajtó alá rendezte Kerényi György. Budapest: Akadémiai Kiadó. MNT III/A-B (1955–1956): Lakodalom. Sajtó alá rendezte Kiss Lajos. Budapest: Akadémiai
Kiadó.

Mohay Tamás (2000): A kopt egyházi zene hosszú története. Mohay Tamás interjúja Tóth Margittal. Tabula 5, 223–240. p.

Paládi-Kovács Attila (1998): Manga János, a palócság tudósa. Zárszó helyett. A Nógrád Me-
gyei Múzeumok Évkönyve 21, 221–224. p.

Rajeczky Benjamin (1981): népzene szócikk. In Magyar néprajzi lexikon IV. Ortutay Gyula főszerk. Budapest: Akadémiai Kiadó, 33. p.

Sebő Ferenc (2001): Pátria CD-ROM. C 138-140. Budapest: Fonó. Új kiadás: 2007. Buda- pest: Fonó FA 500-33-CD

Somfai László (1981): Magyar népzenei hanglemezek Bartók Béla lejegyzéseivel. Hungaro- ton LPX 18058-60 – Hungarian Folk Music. Gramophone Records with Béla Bar- tók’s Transcription. Budapest: Hungaroton, LPX 18058-60.

Švecová, Soňa (1979): Manga János: Z minulosti Veňarcu. Stúdia. Vanyarc múltjából. Ethno- graphia 90, 289. p.

Szomjas-Schiffert György (1994): Hej! Cserényem előtt… Kiskunhalas népdalai. Gyűjtötte és értelmezi Szomjas-Schiffert György. Kiskunhalas: Thorma János Múzeum. /Halasi téka 14./

Tari Lujza (1996): Hangszeres népzenei gyűjtőúton a szlovákiai magyarok között. Valóság 39/7, 44–56. p.

Tari Lujza (1998): Manga János hangszeres népzenegyűjtései (1959–1977). A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 21, 179–205. p.

Tari Lujza (1999): Einführung in das Thema. In Musik im Umbruch. Kulturelle Identität und gesellschaftliche Wandel in Südosteuropa. Herausgeber Bruno B. Reuer in Zusam- menarbeit mit Lujza Tari und Krista Zach. München: Verlag Südostdeutsches Kultur- werk, 20–22. p.

Tari Lujza (2001a): Rajeczky Benjamin, a népzenetudós. Magyar Zene 39, 235–260. p.
Tari Lujza (2001b): Kodály Zoltán, a hangszeres népzene kutatója. Budapest: Balassi Kiadó. Tari Lujza (2002): Nógrád megye népzenéjének 20. századi gyűjtői. A Nógrád Megyei Múze-
umok Évkönyve 26, 161–191. p.

Tari Lujza (2006): Bukovinai székely betlehemesek (CD-ROM). Budapest: Arcanum, Európai Folklór Intézet, MTA ZTI.

Tari Lujza (2007): Pásztó zenei emlékei. Pásztó: Pásztó Város Önkormányzata.

Tari Lujza (2010a): Szomjas-Schiffert György (1910–2004) népzenekutatói életútja. Zenetu- dományi Dolgozatok 2010. Budapest: MTA ZTI, 325–354. p.

Tari Lujza (2010b): Szlovákiai magyar népzene. Válogatás Tari Lujza népzenegyűjtéséből (1983–2006) (2 CD-vel). Dunaszerdahely: a Csemadok Dunaszerdahelyi Művelődési Intézete. /Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 49./

Tari Lujza (2012): A bartóki II. dialektusterület – Bartók’s II. dialectal region. In Magyar Nép- zenei Antológia. Digitális összkiadás. – Anthology of Hungarian Folk Music. Comp- lete Digital Edition. DVD. Richter Pál szerk./ed. Budapest: MTA BTK, Folk Európa Kiadó, 15– 17, 53–56. p.

Tari Lujza (2018a): Pongrácz Zoltán népzenegyűjtése szülőföldjén. Dunaszerdahely: Szlová- kiai Magyar Művelődési Intézet–MTA BTK Zenetudományi Intézet. /Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 77./

Tari Lujza (2018b): Kodály Zoltán Bars megyei népzenegyűjtései. Budapest: Argumentum– MTA BTK Zenetudományi Intézet.

Tari Lujza (2020): Musikstücke mit ungarischen Beziehungen im mährischen Material der Sonn- leithner-Sammlung. Jahrbuch des Österreichischen Volksliedwerkes 69, 231–249. p.

Suppan, Wolfgang–LujzaTari (1977): Das Leben von Jenő Takács. Dokumente, Analyse, Kom- mentare. In Zusammenarbeit mit Lujza Tari verfaßt von Wolfgang Suppan. Eisen- stadt: Burgenländisches Landesarchiv /Burgenländische Forschungen 66./

Tari Lujza–Vikár László (1986): Magyar Népzenei Antológia II. Észak. Budapest: Hungaro- ton, LPX 18124-128.

Tari Lujza (1996): 90 éve született Manga János. A Magyar Rádió Népzenei Napló című mű- sorában elhangzott előadás. Máder László szerk. Bartók Adó 1996. október.

Tátrai Zsuzsa (1998): Manga János, a szokáskutató. A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 21, 159–164. p.

Tóth István (1832): Kis Kún Filepszállási Orgonista Kántor Tóth István által le kótázott Áriák
és Dallok verseikkel. MTAKKt Rui 8-r. 63.

Új magyar etimológiai szótár. MTA Nyelvtudományi Intézet http://uesz.nytud.hu/ 675.

 

Bárth János: Bácskai magyar reformátusok a XIX. század elején

Topolya 2017, 88 p. /Vajdasági helytörténet adattár 1./ ISBN 978-86-920739-1-5

Fontos forráskiadvány jelent meg Bárth János tollából, amely munka a bácskai magyar reformátusok
19. század eleji életéről ad képet. 1819-ben, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, Báthori Dávid tartott vizitációt négy bácskai falu, Pacsér, Ómoravica, Feketehegy és Piros gyülekezeteit meglá- togatva. A vizitáció dokumentumait a budapesti Ráday Levéltárban vizsgálta a szerző. A forrásanyagot a Református bácskai magyarok és az 1819. évi egyházlátogatás című tanulmánya vezeti be, amelyben képet rajzol a települések lakossági arányairól, azon belül a felekezeti megoszlásról, majd kitér az 1819. évi püspöki látogatás kapcsán felvett prédikátori válaszokra, prédikátori és tanítói díjlevelekre és a refor- mátus iskolák tanulóinak névsoraira. A vizitációs dokumentumok mellé szómagyarázatokat is készített a szerző.

Besnyi Károly szerk.: Évkönyv 6.

Topolya: Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület 2016, 270 p. ISSN 2466-3786

A sorozat hatodik kötetére is jellemző, hogy sok szerző, sokféle érdeklődését tükrözi. Az első tanulmány Radaković Marináé, a címe Avarok Topolyán. Röviden bemutatja az avarság történetét, majd a népcsoport anyagi kultúrájáról éretkezik, és nem utolsó sorban a Topolya–Bánkert ásatás leletanyagát elemzi. Pecze Rózsa Kutatónaplóm újdonságai Marót és Rendek várával kapcsolatban című írása az első és második katonai felvétel térképéről származó adatok alapján történő azonosítás problémáit veti fel. Kókai Sán- dor A Szerb Bánság demográfiai és etnikai viszonyainak változása (1910–2011) című tanulmányában a terület nyugati részének népesedési adatait vizsgálja 1910–1931, 1931–1953, 1953–1991, 1991–2011 között. Megállapítja, hogy a társadalmi-gazdasági változások hatására az elmúlt száz év alatt, differenci- álódott mikrorégiók jöttek létre a területen. Mák Ferenc Egy közös hazának vagyunk polgárai cím alatt a fehértemplomi magyar sajtó történetét mutatja be a 19. század második felétől az első világháború végéig. Győri Csilla helytörténeti dolgozata a 125 éves Muzslya históriájából ad ízelítőt. Röviden vázolja a falu telepítéstörténetének főbb mozzanatait, a tűzoltó egyesület megalakulásának körülményeit, a Szent Flórán kultusz elemeit, illetve az egyesület szerepét a művelődési életben. István Márta Nagykikinda város gyógyszertárainak históriájához ad közre újabb adatokat. Csonti István Csóka és környéke című írásában áttekinti a falu és vidéke történetét, bemutatja Csóka és Törökkanizsa község településhálózatát, a környék geomorfológiai jellemzőit és kitér a térképekről leolvasható adatokra is. Az első világháború első frontharcait, Belgrád birtokbavételének történetét dolgozza fel Szabó Pál „Mert szép vagy Belg- rád, de szépséged most bánatos” című tanulmányában. Sajti Enikő Hétköznapi élet Belgrádban a ma- gyar diplomaták korabeli jelentései szerint, 19451948 című tanulmánya a második világháború utáni

„koalíciós” évek fővárosi hétköznapjaiba enged betekintést. Mészáros Piroska is belgrádi témájú írást ad közre, méghozzá a József Attila Magyar Kultúrkör 1956-os megszűntetése körüli eseményekről. Stanyó Tóth Gizella Békében önmagammal, a világban című szociografikus elemeket felvillantó tanulmányában érdekes családtörténetet dolgoz fel. Egy Újvidékről 1948-ban Magyarországra átköltöző, majd onnan 1957-ben elmenekülő, később oda visszatérő ember sorsát ismerheti meg az olvasó. Pastyik László Kosz- tolányi Dezső Aranysárkány regényének topolyai vonatkozásait adja közre cikkében. Pekár Tibor Strauss Szabadkán című írásában arra keresi a választ, hogy mikor és kik szólaltatták meg a népszerű muzsikát a bácskai nagyvárosban. Ily módon felvillantja azt a gazdag zenei életet, ami a közösséget jellemezte. Kórizs József és Sárközi Ottilia Kórképek Feketehegyről című írása valójában szövegközlés. Egy 2015- ben megjelent könyvük részlete, amiben a 18–19. századi közegészségügyi állapotokat dolgozzák fel, elsősorban helyi közigazgatási iratanyagokra támaszkodva. Papp László a 120 éves bácskossuthfalvi Kossuth-szobor történetét írja le. Bemutatja az eseményeket a kezdeményezéstől a gyűjtés szervezésétől, a kivitelezés és avatáson át, egészen a falunév megváltoztatásáig. Pósa (Muhi) Mária a magyarkanizsai Orompart tanyasorán álló Mészáros keresztet történetét mutatja be írásában, levéltári adatokat is hozva. Nagygyörgy Zoltán a horgosi borvidék történetéről írt dolgozatában a 18. századi újratelepedést és a Ká- rász család szerepét is megvilágítja, majd kitér a 19–20. század eleji újabb szőlőtelepítésekre is. Szlávics Károly a nagy filoxeravész szabadkai vonatkozásait tárja fel írásában, a kötött talajon, bizottság által irá- nyított védekezés eredményeire figyelve. Huber Mihály úri szabó naplójából, lánya Hubert Éva ad közre részleteket az 1934-es évből, mikor is két fiatalabb társával gyalog indult el Zentáról Zágrábba munkát keresni. Feljegyzéseiben úti tapasztalatait ismerheti meg az olvasó. Ljudevit Vujković L. tanulmánya a szabadkai lovassport kezdeteibe enged betekintést. Gallusz László Nemzedékről nemzedékre című írása a szociográfia módszerével írja le a törökfalui Pécskai-soron lévő Pletikoszity tanya életét. Prétz István és Klementné Búza Mária Sorsok sorsfordító időben címmel, Bega menti visszaemlékezéseket adnak közre az első világháborút megjárt egykori honvédekről. Az utódok emlékanyagát rögzítették és teszik közzé írásukban. Szedlár Rudolf Csantavér húsvétvasárnapi gyászos visszatérése című írásában az 1941-es visszacsatolás helyi eseményeit dolgozza fel. Kotek Szabolcs Egy elfeledett honvédsír ap- ropóján írja le Adamik József utász honvéd hősi halálának, temetésének körülményeit. Uri Ferenc Az újvidéki zsidóság története (1720–1945) címen közreadott írásában a városi zsidóság megtelepedésétől, a hitközség megalapításán át az iskolák létrehozásáig, illetve a gazdasági szerepvállalásig, minden fontosabb mozzanatot bemutat. Írása az újvidéki razzia és a vészkorszak eseményeivel zárul. Hasonlóan építkezik Kocsis Antal tanulmánya, amiben a szerző a topolyai zsidóság helyi emlékanyagát tekinti át, adja közre. Egykor volt vagy még ma is álló épületekről közölve adatokat, archív fotókat. Cservenák Pál a topolyai zsidóság két világháború közötti történetét tekinti át írásában. A cikk zárásaként kitér a népcso- port 1944-es elhurcolására, illetve az eseménnyel kapcsolatos, megmaradt dokumentumokat is feltárja. Balla Ferenc és Balla István A bezdáni izraelita népiskoláról és jeles tanítójáról, Nagy Józsefről szóló írásban személyes emlékeket is felvillantva rajzolják meg a tanító portréját.

Izgalmas, sokáig elhallgatott történetet dolgoz fel Palatinus Aranka A második világháború ártatlan német áldozatai című írásában. Személyes életpéldákon mutatja be a kollektív bűnösség okán koncent- rációs táborokban sínylődők sorsát, majd Németországba történt kitelepülésüket, illetve sorsuk későbbi alakulását. Teleki Júlia az 1944 őszén zajlott véres események bácsföldvári vonatkozásairól ír. Főként családtörténeti visszaemlékezésekre támaszkodik. A kötet végén diákok helytörténeti témájú dolgozatait adják közre. Német Klaudió dolgozatában egy ellenpéldát villant fel, Az elkerült tragédia című írásában. Bácskossuthfalván a helybeli kommunisták hatalomba kerülését és partizánokkal szembeni ellenállását mutatja be. Fontányi Réka és Posztós Nikoletta írásában, a Topolya melletti Gunaras tanyás település egyházközségének és templomának története rajzolódik ki, a két világháború közötti időszakra koncent- rálva. Zabos Aurél szülőfaluja, Zentagunaras – a fent említett falu hivatalos magyar neve – iskoláinak történetét dolgozza fel. Számba veszi a korábbi tanyai iskolákat, illetve a napjainkban működőkre is kitekint. A sokszerzős és tematikájában igencsak heterogén kötet könyvismertetésekkel zárul.

Besnyi Károly–Papp László: Fénnyel írt történelem

Bácskossuthfalva: Monográfia Helytörténeti Egyesület 2020, 112 p. ISBN 978-86-901532-2-0

Napjainkban igen sok képeskönyv jelenik meg, olyanok, amelyek egy-egy település múltját fotográfi- ákon keresztül mutatják meg. A lokális események vizuális lenyomatai ezek, kordokumentumok. Ebbe a sorba illeszkedik a szerzőpáros Ómoravica / Bácskossuthfalva fénnyel írt történelmének bemutatására vállalkozó kötete. A közreadott anyag két nagy egységre bontható: egyrészt a faluról készült képeslapok valóságát láthatja benne a kíváncsi olvasó, másrészt a mindennapok – hétköznapok és ünnepek – esemé- nyein résztvevőkről készült dokumentumfotókat.

Erénye a kötetnek, hogy a képeket értelmező, magyarázó szövegek valóban fontos információkat közölnek, így forráskiadványként is jó szolgálatot tesz.

Ahogyan a bevezetőben olvasható, van előzménye és remélhetőleg folytatása is lesz a kiadványnak, ami válogatás, szűkebb merítés tehát a településen fellelhető gyűjteményekből.

Botiková, Marta–Deáky Zita: Lányok, asszonyok Szlovákiában és Magyarországon (1955–1989) Ahogy két etnológus nő látta / Dievčatá, ženy na Slovensku a v Maďarsku (1955–1989) Očami dvoch etnologičiek

Kiadja az ELTE BTK (Közösségépítés: család és nemzet, hagyomány és innováció c. Tématerületi Kiválósági Programja keretében) a pozsonyi Comenius Egyetem szakmai együttműködésével, Budapest, 2022, 340 oldal magyar és szlovák nyelven. ISBN 978-963-489-469-8

Kezd immár korosodni-letűnni, túlélő mivoltában is múlttá válni egy nemzedék, mely még életteljes em- lékanyaggal él az egykor volt világok legutóbbi változatáról, a ma már nagyszülői korosztály gyermek- és ifjúkoráról. E történeti időt – melyet a rendszerváltás(ok) előttinek titulálhatnánk a mából nézve – leg- inkább a hely- és társadalom- vagy politikatörténész szakmák figyelmébe emelten látjuk leggyakrabban, ahogyan szinte kicsúszik, kiporlik az elmélettörténeti megközelítések keresztáramában, miközben talán észre is alig vettük, hogy elmulasztottuk jelenkortörténeti gyűjteményeinkben tartósítani. Ez annál is nagyobb hiba, mint amikor eleink nem rótták mindannyian naplóba, nem hordták helyi múzeumba és levéltárba az őseiktől megmaradt tárgyakat és dokumentumokat, megnehezítve az utókor pontosabb ké- pének megformálását mindezekről. S ha van méltó kivétel a tudástörténetek között, szinte biztos, hogy az orvos-, a természet- vagy a jogtudomány mai jól felszerelt historikus bázisai épp ennélfogva őrizhet- ték meg prioritásaikat a hagyomány-tartósításban, a kortárs tudományos gondolkodásban vitt szerepről nem is beszélve. S van persze muzeológia, van folklorisztika, tárgyi néprajz is, kellően intézményesülve de sokszor éppen az összehasonlító tudáskészletek hiányában leginkább elkülönült polcokon vagy raktárakban, adattári tételek formájában vagy fotódokumentációként, tárlókban és válogatásokban marad készlete az efféle perszonális memoár. Mindezek viszont élővé válni ugyanakkor csakis úgy tudnak, ha e dokumentum-készletek feltárása, egybeolvasása, kölcsönhatásaik mérlegelése alkalmilag megtörténik, összegzően nyilvánossá válik vagy teljes forrásgyűjtemények részévé formálódik. S mert olykor már szinte fölfedezve keresni kell az érdemi emlékvilágokat, ezért méltón simul a tekintet olyan válogatás- hoz, mely kézhez hozza, emlékezetünk előterébe kínálja a recens kutatás kísérleti termését. Alább épp egy ilyen kötetről kell referáljak – igen vázlatosan, s nem elsősorban helytakarékosság okán, hanem inkább a megszólalóknak adva át a hangot, mely tónus a szellemi néprajzi és a recens társadalomtörténeti aspektust testesíti meg.

Úgy esett, hogy két néprajzos-antropológus vállalta olyan szempont érvényesítését, mely az adatközlők iránti tekintélytisztelet és alázat tónusában, a tényvilág és az értelmezés kettősében érvényesíti a „saját kultúrában kutató etnológus” Fél Edittől megfogalmazott funkciótudatát. Marta Botiková és Deáky Zita a pozsonyi és budapesti bölcsészképzőkből kitekintve merészelte föltenni a kérdést: hogyan élte át két kutató a „hétköznapi szocializmus” időszakát, saját gyermek- és ifjúkorát, asszonysorsát, pályakeresését, életvilágát, időbeosztását, munkáját és családi létét, ünnepeit és életvezető értékeinek rendszerezését, miközben akkor ennek nem készítették el „terepmunkanapló” értékű lenyomatát. Visszakeresték, újraolvasták, összesítették mindazt, amivel kutatóként és nőként, családanyaként és munkatársként, társadalmi szereplőként és családmenedzserként összhangban voltak, s mindezt áthangolták a (nehezen vagy problematikusan definiálható, mégis létező) „szocializmus”-kori világ meghatározó momentumai, impressziói, történeti képei és látképei, emlékezeti anyaga és étékelő aspektusai, saját múltképeik és köz- politikai vagy köztörténeti eseménymenetek szerint. A Lányok, asszonyok a szocialista Szlovákiában és Magyarországon (1955–1989) címen megjelent kötet éppen egyik izgalmas felülete és mélysége az, hogy e történeti kép nem kimerevült fotók tára (jóllehet szinte olvasható alapos szövegillusztrációkkal díszített képes albumként is, hisz roppant sokféle helyszín, látásmód, magángyűjtemények képanyaga teszi ki az illusztrációk többségét), hanem a történetkritikai aspektusú „szocializmus-képet” azzal a személyesség- gel egészíti ki, amely a politikai tónusú mérlegelést visszafogottan kezelve lényegében a hétköznapok társadalomrajzává teszi a könyvet, mintegy kontrasztjaként a rendszerelemző áttekintéseknek. E for- rásműben nemcsak a család, a társadalmi cselekvések, a munka, az ünnepek, az egészség, a női státusz, a tisztálkodás, a táplálkozás, a nyaralás vagy a gyermeknevelés értékei szerepelnek fejezetekként, hanem úgy kapnak mindezek rendszerezett tárgyalásmódot, hogy részint megidézik a korabeli szemléletmódo- kat, értelmezési aspektusokat, részint átengedik magukon és megjelenítik saját kutatói szempontjaikat is. Minderről ekként vallanak a Célok és keretek bevezető fejezetben:

„Rendhagyó kötetünkben kaleidoszkópszerűen szeretnénk képet adni a szocialista Szlovákia és Magyarország mindennapi életéről a nők életútja, a női perspektíva szempontjából. Mindkét országban szocialista rendszer volt, amely meghatározta az államok ideológiáját, de meghatározta az emberek élet- módját, a fogyasztási szokásokat, a társas kapcsolatokat, a társadalmi mobilitási utakat, a szocializációs stratégiákat, a mindennapi és ünnepi életet is. Mint minden diktatúra, ez is kitermelte az alkalmazkodást, de a belső ellenállást is, és minden igyekezete ellenére sem tudta teljes egészében megszüntetni, kiirtani a gyökerekhez, a korábbi értékekhez való ragaszkodást.

Az 1950-es évek második felétől 1989-ig követjük a közép-európai kronológiai vonalat, vigyázva arra, hogy minél objektívebb képet adjunk a szocializmus időszakáról. A könyv szemléletét meghatá- rozza, hogy mindketten az államszocialista rendszerben születtünk, ott szocializálódtunk, ott váltunk felnőtté, és életünk egy meghatározó része ehhez az időszakhoz kapcsolódik, másrészt viszont mind- ketten etnográfusok vagyunk. A teljesség igénye nélkül olyan témaköröket választottunk, amelyekben megmutathatjuk a különböző társadalmi rétegek eltérő jellemzőit, összességében a társadalmi, kulturális folyamatokat és a változásokat is.

Elsősorban történeti, néprajzi, szociológiai szakirodalomra támaszkodunk, de fontos, hogy a kötet szerzőiként egyben adatközlők is vagyunk, akik személyesen is megéltük ezt a korszakot, láttuk, megta- pasztaltuk a szocialista rendszer működését, hatását az egyénekre és a közösségekre. A két országban kí- sérjük végig a női életutat a születéstől az öregségen át a halálig. Körbejárjuk a mindennapi és ünnepi élet aspektusait, elsősorban a néprajztudomány módszereit követve. Nem a most folyó nőtörténeti kutatások- hoz kapcsolódunk, nem akarjuk újraértelmezni ezt a korszakot, hanem társadalomnéprajzi szemlélettel, hagyományos néprajzi témákon keresztül szeretnénk ennek a korszaknak az összetettségére ráirányítani a figyelmet”. (14–15. p.)

A kötet tehát a személyes, a leírható és elbeszélhető emlékanyag vallomásosságát kínálja, mely egy- úttal a hitelesítés eszközeként a közös megértés és összehasonlító elemzés szólamaira épül, ehhez keresi mintegy klasszikus kamarazenei duóban, kétszólamú invencióban – azt az összhangzatot, mely beval- lottan a válogatás és rendszerező szándék révén a leíró, megnevező és illusztráló törekvésére támasz- kodik, másképpen szólva a harmonikus párbeszédre épül. A közös beszéd persze nemcsak kidolgozott diskurzus-technika lehet, hanem megértő értekezés, több száz órás távolsági együttműködés, tematikus forráskutatás, fotóanyag-vadászat, személyes emlékanyagban és adott dokumentációban keresgélés for- mája is, melyben egyeztetett szempont kellett ahhoz, hogy a közlésforma a kor szellemiségével is utó- lagos egyensúlyba kerüljön, ugyanakkor a két kutató eltérő színterének sajátosságaira is figyelemmel Mert ha látszólag sokban „egyforma” vagy „azonos” volt is a „szomszédság etnográfiája”, a helyi sajátosságok mindig finomítottak ezen. S ha lehetett térben közeli és államideológiában rokon

„politikai táborban” a két kutató, sőt át is hathatta őket a földrajzi és történeti szomszédságban eltöltött évtizedek hivatalos korképe, ez már az együttműködésben kiegészült a perszonális história aspektusa- ival, s ezekből éppen nem az azonosság összhangja, hanem az eltérések karaktere világlott elő inkább. Merthogy megvoltak a különbségek a nők helyzete és a nők önképe között, meg a női történelem és a női értékvilág furasága terén is, a formális história és a magántörténelem párbeszéde mögött, s ez kiegészült a társadalomtörténet és a személyes folklór-örökség eltérő jegyeivel, amiből ketten és kétféle aspektusból válogattak összhangzó forrásokat, két nyelven, kétféle fotóanyaggal. Továbbá hasonló volt és maradt, hogy a köztörténetírás létező tudástárai és szaktudományos feltárásai oly sok bázisra épülnek ma már, amiért szinte követhetetlen a gazdagságuk is: könyvek, levelek, sajtóanyagok, emlékező monográfiák, politikatörténeti kiadványok, személyes naplók, levéltári fondok, forrásgyűjtemények, tankönyvek, re- gények, filmek, híradások, a kommemoratív tárházak sokasága kínálja a narratív történetmondás doku- mentumait – ami miatt a sokféleség édes nyűgje már szinte fenyegeti a kutatót. Hiszen minden családban és több korszakra kiterjedő emlékezeti összképre törekvés szándéka terén lehet teljes is a gyűjtés, mégis mindez csupán alkalmilag találkozhat a sajátosan személyes értékképzet kutatói nézőpontjával, az „adat- közlő”, emlékező, a kortárs válaszával, de éppen ettől a hitelesítő egyediesítéstől válik alkalmassá e kötet arra a korkép-élményre, mely nem a nagypolitikai sérelem-örökség nevében követel valami (mindig re- ménytelen és fals) igazságtételt, sőt nem is ámít testvéri barátsággal vagy harmonikussá festett történelmi korrajzokkal – hanem érzékenyen számolhat a kutatói habitussal, az ismeret-élmény kölcsönösségével és eltérés-árnyalataival, meg az érzületek, belátások, átélések, személyes hangú értékelések lehetőségével is. Talán így lehet közösen-együttesen élmény és kiegyenlítően „objektív” a szempontok közössége-más- sága, a rálátás és megértés többes valósága is.

Vagyis hát sajátos hangon elbeszél ez a kötet (egyszerre két nyelven, tükrözött oldalakkal) valamit, mégpedig a megidézés leíró közvetlenségével és a személyes jelentések hitelével, sőt sugárzó gazdag- ságával, ami kiegészül a korélmény szomorúságával és a felismerések intimitását megkönnyítő aspektu- sokkal. A népéleti-etnológiai szempont ugyanis mindemellett nemcsak a képekben és rövid szövegekben kap személyes „hétköznapi szocializmus” arculatot, hanem a vállaltan két kutató egymásra hangolódását, eltérő szempontjait, közös határfogalmait, kölcsönhatásokra is figyelő tónusát illeszti a női történetme- sélés választott hangnemébe. Az etnológiai kutatás ritka vallomásai közé tartozik, amikor a két Szerző fogalmazza meg, mitől vált személyesen is izgalmassá maga a közös gyűjtőmunka: „Mit adott nekünk e munka? Megismerést, barátságot, sok szép pillanatot, meglepetést a témában, néha bizonytalanságot, hogy jól megértettük-e egymást. Együtt kerestük a történeteket, együtt kerestük a magyarázatokat…” (10. p.) Ezt pedig érzékelheti az Olvasó is: a megértő szándék őszintesége, a két szomszédos ország és a képzelten közeli nézőpont párhuzamossága olyan „elfogult” értelmezést kínál itt az „objektív” tudás helyett, amely inkább vállaltan szubjektív lehet, s ez nem levon értékéből, hanem hitelesít. Hitelesít pedig elsősorban azért, mert megnevezi a fókuszpontot, a korszakot, az optikai közelséget, a személyes nézőpontot egyformán, az értelmező hangot és közvetlen összképet, a másképp-látás lehetőségét ráadásképpen. Ezekből is egyértelműen kitűnik a kettős szempont innovatív mivolta: a néprajztudomány mindaddig, amíg a történeti diszciplínák részeként a nem szubjektív tudást formálta meg magamagáról, leginkább valami messzire száműzött és „objektíve” tükrözött „általános” múltra hivatkozva hozta ismereteit, ami lehetett „történetileg” hiteles, de csak addig, amíg éppen az a korszak volt érvényben. S lehetett lexikon-szócikk akár vagy „etnológiai adattári tétel”, a további kutatásra mint gyűjteményi adatbázis szolgált csupán, de az értékelő érzékenységen kívülre csukta a kutatót magát. Ugyanakkor érvényre jutott ma már „a véletlen szerepének” elfogadása és a hitelesen szóló személyes meglátások értékelésére, az átélés garanciáira támaszkodó szemléletmód is, melyben nem kizárólag a „forrásközlés” formában közvetítés kap funkciót, hanem a privát történelem egyediségében biztosítékokat is láttató aspektus épp annyira. A könyv ezzel olyan hiányzó képet is megformál, melynek megalkotásában a női létre fókuszált érzékenység sajátos többletet ad a válogatott események/fényképek egyediségéhez, a kor- szak eseményformákba rendezhetőségéhez simulva, így hangot kap az is, ami a személyesből közös volt, meg az is, aminek „közös” jellege csak rendszertipikus látszat lehetett, miközben egyénileg átélve egészen más hangsúlyok nyernek alakzatot a női historiográfia színterén, mint a férfitársadalom világ- képében volt addig lehetséges. A kevés kivétel, melynek eredményei az új historiográfia aspektusával jutnak érvényre a társadalomtörténet-írásban, ezzel mintegy beinvitál a „mindennapok” etnográfiájának szempontrendszerébe, miközben a két etnológus, a két helyi/lokális kultúra, a két ország sok mindenben sajátosan eltérő „szocializmusa” kap itt megvilágítást a párbeszéd, a közös értelmezés és megértés kí- sérlete közben. Valójában két életvilág interpretációja szólal meg, e világok női és asszonyai, szabályai és törvényei, szokásai és értékei, hétköznapi élete és arculata jeleníti meg a korjellemző formákat, ezen belül is a munkába állás, az életmódváltás, a rendszerideológiai képtelenségek, az életmód-kérdések, a háztartási eszközök, a nemzeti ünnepek vagy a városi népszokások, a felvonulások vagy a sportün- nepélyek, a szoknyák és esőkabátok, szappanok és üzemi étkezdék, nyugdíjas napok és mikulás-ren- dezvények, családi örömök és képes női magazinok tónusait, ideálok és vágyképek specifikusan női képeit-képzeteit is megidézve, tehát mindazt, ami egy lehetségesen „női világ” rétegzettségéhez tarto- zik. A párhuzamok keresése és az eltérések változatai közben példákat kapunk a hétköznapi életvitel és a szokások köreiből, a családok és szerepek, a modellek és minták, a szemiotikai rokonságok és a mutatkozási hasonlóságok formálódásából, ami végül közös tárgyalási szerkezetbe, egyező és eltérő ünnepek, divatok, szokások, örökségek hangjának-jelentésességének fölidézésébe visz beljebb. A szerzői szempont a saját születés idejétől, az ötvenes évek közepétől a rendszerváltásig követhető létmód volt, ezen belül követik a közép-európai kronológiai vonalat, életközelből és szagminták alapján, minthogy mindketten az államszocialista rendszerben szocializálódtak, mindketten nőként élték át a politikai férfi- világ és a termelési programosság nemtelen kényszereinek egyénekre kiható túlkapásait, a családformák változatait és változásait, az esküvők és válások, templomi események és gyereknapok, fodrásznál töltött idők és mosógéppel, kuktával, divatos esőkabáttal átélt ismerkedések pillanatait. Akár lehetnének amúgy panaszkodó családanyák, sőt elbeszélhetnék azt is, milyen volt „szocialista nőnek” lenni egy soha be nem teljesülő államideológia „elvtársnőjeként”, teljesítménybérben szövőgép mellett vagy gyári konyhásként dolgozni, lánynak lenni vagy asszonynak, kitelepített családban vagy kuláklistán, „deklasszálódó” pol- gárság tagjaként vagy háborús veterán leszármazottjaként élni, rendőrségi felügyelet vagy belső elhárítás által megfigyelt családtagként szocializálódni, kényszerlakhelyre telepítés vagy szociálpolitikai program részeseként életvitelt tervezni, gyermeket szülni, iskolába járni, vagy személyes pályát remélni és titkon csalódni. De nem teszik ezt, vagy nem ezt teszik, mégpedig okkal.

S igen, ha feminista rendszerkritikát várnánk a műtől, csalódhatnánk, hisz lehetnének jóval kritiku- sabbak, felháborodottabbak, savanyúbbak vagy kényszerű életviteli mintázatokat zord bírálattal megfo- galmazóak, sőt indulatosabbak is, mivelhogy nemüknek a szocializmust építő rendszer látszat-előnyei nem kínáltak terepet, továbbá elégedetlenebbek is, hiszen csalódott életutak szemtanúiként leginkább ennek adhatnának hangot e visszatekintésben. Ám szemléletmódjuk mindennek ellenére a „minél ob- jektívebb képet adni” maradt, amikor etnográfusként olyan témaköröket választottak, amelyekben meg- mutathatják a különböző társadalmi rétegek eltérő jellemzőit, „összességében a társadalmi, kulturális folyamatokat és a változásokat is”, vagyis a relatíve teljes élethelyzeteket szaktudományos hitellel for- málhatták kerekké. Ugyanakkor maguk is tapasztalják, hogy bár két egymás mellett élő népi-társadalmi kultúráról vallanak, eközben ráébrednek: „keveset tudtunk egymásról, mert talán soha nem volt elég idő, talán szándék sem a megismerésre, az összehasonlításra, a megértésre, a közös, a hasonló, a párhuzamos dolgok felmutatására. Mi most azt kerestük, arra koncentráltunk, ami összeköt minket, amit közösen és hasonló módon éltünk meg, amiről hasonlóan gondolkodtunk, ami hasonló bánatot vagy örömet okozott, amire rácsodálkozhatunk a másiknál, mert ezek segítenek a továbblépésben, az őszinte kapcsolatok ki- alakításában és megtartásában…”. S ekként a Bevezetőben is megfogalmazott összegzés az egyénekre és a közösségekre fogalmazott, a két ország női életútjait a születéstől az öregségen át a halálig követő, a mindennapi és ünnepi élet aspektusaira érvényes néprajztudományi szempontú maradhatott még, mint- egy függetlenül a hasonlóságok különbözőségeitől vagy a másságok azonosságától. Nem véletlenül te- szik fel a kérdést: mennyire általánosítható e kötetben a nők szemszögéből bemutatott szocialista (Cseh) Szlovákia és Magyarország? Válaszuk pedig egyértelmű: a közelség és rokonság dacára „egyáltalán nem. Nem is ez a cél, hanem a mindennapi és ünnepi élet alakulásának a folyamatát szeretnénk árnyalni, miközben vállaljuk, hogy töredékes képet nyújtunk…” (16. p.) Könyvük miközben „visszatekintés, de egyúttal előre nézés is, mert ez a korszak, annak tárgyi és szellemi kultúrájának egy része velünk van, máig meghatároz mindnyájunkat. Ezt figyelembe véve mutatjuk be a két országban, hogy az élni akarás és az alkalmazkodás közben miként ragaszkodtak az emberek a hagyományos értékeikhez, hogyan éltek egymás mellett a szocialista ideológia által meghatározott új elemek a múlt örökségével a tárgyi, szelle- mi kultúrában, a társas kapcsolatokban, a mindennapokban és az ünnepekben. Számunkra a változások, a folyamatok bemutatása fontos”. (16. o.) Ennek láttatása volt tehát közös céljuk, s ehhez válogattak egyedi életút-elemek, meghatározó rítusok, intézményes és személyes ünnepek, divatok, életmódok so- kaságából, hogy a két térség történeti és etnológiai szakirodalma mellé „más perspektívából” nézzenek rá e korszakra, és a két országban, azonos politikai rendszerben az emberek életét hasonlíthassák össze etnológiai szempontból és módszerekkel. Képek és szövegek harmonikus egységében beszélik el lá- nyok és asszonyok életét, szokásait, felfogásmódját, körülményeit, vagyis azt a létformát, mely ebben a „mindennapi szocializmusban” meghatározta hogylétüket. Szuverén portré ez két szomszédos, rokon kultúráról, sorshelyzetről, életvilágról: „Az államszocializmus nem volt teljesen egységes rendszer, kü- lönféle vezetői, korszakai, keményebb, enyhébb időszakai is voltak. Mindeközben mi a nőkre összponto- sítottuk figyelmünket, akik ekkor éltük, élték mindennapjaikat – működőképes vagy sérült családjaikban: dolgoztak, állásban voltak, lányok, feleségek, anyák voltak, gyereket neveltek, gondozták az öregeket, családi, társadalmi és politikai ünnepeken vettek részt, háztartást vezettek, főztek, takarítottak, szépek, divatosak voltak…” (12. p.)

Mindezekkel az általánosító, hidegen távolságtartó, vagy indokoltan politikai tónusú leírás helyett – noha a történeti, közpolitikai, sőt köznapi pillanatok széles körben hasonlóak lehettek – a szerzői szándék kiemeli a megértés lehetőségét: bár „országaink és a bennük élő emberek ugyanahhoz a közép-európai kulturális régióhoz tartoznak, közös történeti múlt és számos hagyomány köti össze” őket az államszo- cializmus idején is, de a hasonlóság és különbözőség egyszerre kísérte ezt a majdnem 40 évet. „Vol- tak, akik diktatúraként, mások normális rendként élték meg ezt a korszakot. De éltek, és az elnyomás, a nehézségek, a szegénység közepette is küzdöttek, nem adták fel, igyekeztek a nemi, korosztályi, családi, munkahelyi szerepeiknek megfelelni, saját és családjuk mindennapjaiban, ünnepein békességet, nyugalmat, boldog pillanatokat teremteni”. (310. p.) S talán igen, épp ez a nyugalmas látkép, a méltá- nyos értelmezés, a közös kutatás, a sokszoros egyeztetés, belátás és megértés a meghatározó alaphangja ennek a kötetnek. A kereső, megértő, egyedi hangú kutatási témakör így nemcsak a kollektív emlékezet változatait idézi meg, de a megismerés egy újféle útját is igazolja. Szaktörténészi szempontból meglehet, egy sor esemény vagy történés kimaradt (így nem „ötvenhatoznak”, „hatvannyolcaznak” a szerzők, nem kívánnak részletes korrajzot adni a rendszerváltó indulatok és évek előzményeiről, a párton belüli viták kisugárzásairól, a lengyel eseményekről vagy a nyugati hatások „imperializmusáról”, sőt már címben is „Szlovákiának” nevezik a csehszlovák színteret, nem rejtve el, hogy a mából tekintenek vissza!), sőt historiográfiai értelmezés-keret nélkül fogalmazzák meg magát a leíró bemutatást is. Viszont mindezek helyett látképet kapunk (s kap egy ma már ezt is csak filmekből, képekről, visszaemlékezés-töredékek- ből viszontlátó olvasói-korosztályi kör is) arról a világról, amit a rendszerideológiai irányelvek mellett a divat látványos ízléskorszakai, az új családformák, a párválasztási stratégiák, a házasság és a válás, a lakásmódok, a munka és női szerepek a családban, a háztartások modernizációja, az átalakuló táplálko- záskultúra, a falusi divat és a városi, a vasárnapi ebéd, a lakótelepi körülmények, az élettársi kapcsolatok, a tisztálkodás, az üzemi konyha és a gázrezsó vagy a kukta csábereje, az abortusz, a mosás és a moso- dák, az ünnepi konyha, a családi ünnepek, házasságkötés, a Mikulás, Karácsony, Húsvét, jeles napok és évfordulók, a csoportos névadás, a keresztelő vagy a templomi szertartások, a házassági évforduló vagy a temetés akkor mint társadalmi létmód lehetővé tettek. A „hétköznapi szocializmus” másképpeni arculatát idézi meg ezzel a kiadvány, ahogyan a néprajz mint jelenkortörténet egy új tónusban ezt vállal- hatja ma már, s ahogyan két kortárs néprajzos, két kutató és két nő ezt feltárhatóvá, megérthetővé tenni törekszik. Használják tehát mindazt, amire a kor értékképzeteit, eszközeit, forrásait tekintve a muzea- lizálás törekedne, s azt is, ami a családi fiókok mélyén lapult – mint esküvői meghívó, bérmálkozási emlékfotó, termelőszövetkezeti vagyonleltár, falusi örökség és városi modernizációs vívmány személyes archívumba került anyaga. Értelmezik mindezt a ma aspektusából, a tegnap emlékeiből, a két ország sajátos „népi kultúrájából”, s a múltat idéző tárgyi világ fotóival, emberi kapcsolatokra emlékeztető adattárával. Mindezt közgyűjteményi fotóanyag, családi emlékképek, ismeretségi körből beszerzett hely- szín- és eseményképek, portrék és ezernyi más „lenyomat” illusztrálja, ami a szaktudományos szempon- tokon túl a közismereti tudás, a „leckekönyvekből” kimaradó intimitás, sőt a (jobbára férfiak által írott köztörténetírás mellett) a női érzékenység és a válogatott események/fényképek egyedisége, a korszak eseményformákba rendezhetősége közben talán a legszemélyesebb késztetésből kifejthető volt. A kifej- tés személyessége ugyanakkor a szakszerűség elvárásával karol össze: „Adataink, forrásaink és abból levont következtetéseink tényeken alapulnak: mindig szem előtt tartottuk a tudományos pontosságot és igényességet. Könyvünk egy hosszú, hónapokon át tartó párbeszédből bontakozott ki, amelyből mind- ketten tanultunk, és amely megmutatta, hogy rajtunk áll a kapcsolatok minősége. Ha az olvasók számára érdekes, tanulságos és hasznos e könyv, ha segíti az egymásra figyelést és az egymás megértésének igé- nyét, akkor tudományos és emberi szándékunk egyaránt teljesült”. (310. p.)
S a szándék teljesülését valóban maga a kötet hordozza. Olyan életmód-néprajz, mely az „átélt szo- cializmus” összehasonlító változataiban is egyedi tónust formál, eszközéül a recens etnográfia újdonatúj szándékainak és eredményeinek egyaránt.

Deáky Zita–Vámos Gabriella szerk. Történeti, néprajzi tanulmányok a Tolna megyei Kétyről

Budapest: ELTE BTK Néprajzi Intézet 2020, 320 p. ISBN 978-963-489-220-5

A magyarországi nemzetiségi és kisebbség-történeti szakirodalom az elmúlt két-három évtizedben sok mérföldnyi lemaradást, nemzedéknyi hiányérzetet törlesztett a népcserék, ki- és áttelepítések, száműze- tések, migrációk és politikai célzatú lakosságcserék feltárása terén. Ilyen munkák jelenleg is folynak, érdemben föltárnak levéltárakat, helytörténeti anyagokat, közreadnak naplókat, visszaemlékezéseket és monografikus feldolgozásokat, fölismernek és respektus tárgyává tesznek személyes, családi, közösségi emlékezeti forrásokat is – de még mindig bőséggel marad akár csak a 20. század ilyen változásainak megismerését igénylő helyi anyag. Nem egyszerűen ilyen, de részben ebbe a történeti-helytörténeti és nemzetiségi néprajzi kérdéskörbe sorolható az a mű, melyet az ELTE néprajzos hallgatói, történészek, nyelvészek, kultúrakutatók összegző szándékával kezdeményeztek és vittek véghez a címben is szereplő Tolna megyei Kétyen. A könyv hátoldalán szereplő rövid leírás erről is szól, röviden bár, de lényeget érintően: „Kötetünkben a Tolna megyei Kéty történetét mutatjuk be. A benne szereplő dolgozatok levél- tári és adattári forrásokon, valamint a 2018 és 2020 között megvalósult néprajzi gyűjtőmunkák keretében készített interjúkon alapulnak. A kiadványban az ELTE hallgatói és doktoranduszai mellett jeles néprajz- kutatók, történészek, nyelvészek is összegezték korábbi gyűjtéseik tapasztalatait”. S ha innen hiányzik is, a könyv rögtön egy ajánlással indul már címnegyedében: „A kitelepített kétyi svábok emlékének és az itt élő felvidékieknek és bukovinai székelyeknek ajánljuk ezt a könyvet, ezzel köszönjük meg minden kétyi lakos segítségét, türelmét és kedvességét”. Az elismerő gesztus bár általánosan szól a kétyieknek, de alighanem jellegét már meghatározza a települési tagoltság és sokszínűség: „Kétynek is rendkívül viharos és összetett múltja van, történetét a magyarok mellett meghatározták a szerbek, a 18. században ide telepedett svábok, majd a második világháború utáni megtorlások és üldözések után a kitelepített németek helyébe érkező bukovinai székelyek és a felvidéki magyarok” – szól a szerkesztők előszavának meghatározó közléséből. Innen derül ki az is, hogy ha a könyv nem is monografikus kutatási szándékkal készült, hanem inkább az ELTE Néprajzi Intézet doktoranduszaiból és hallgatóiból álló kutatócsoport terepmunkája volt meghatározó késztetés, de ez a tizennyolc írás más-más nézőpontból és mélységben, mégis úgy tekint a településre, hogy arról az Olvasó relatíve teljes képet kaphat. „Minden szerző történeti forrásokra, saját gyűjtött adataira, fotódokumentumokra, interjúkra alapozta munkáját, így elmondhat- juk, hogy bár a teljesség igénye nélkül, a dolgozatok átfogják a napjainkig érő történeti ívet, és árnyalják e völgységi település múltját és jelenét”. S bár aligha akad olyan országrész, ahol ne járt volna hazai néprajzkutató – bár biztosan van, de csak nagyítóval megtalálható –, az kivételes szerencséje a szer- kesztői-kutatásvezetői körnek, hogy a hazai „nagy öregek” közül „e tájat és történetét legjobban ismerő Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató is megtisztelte” a kutatást és a kötetet azzal, hogy „megosztotta gondolatait, feltárta a Völgységhez kötődő történeti–néprajzi összefüggéseket, a táj és ember kapcsolatát, amely hosszú évszázadok alatt formálódott” (10. p.). Így a szerzők köre nemcsak kiegészült, de bővült is azzal, hogy a tájegység és történet megannyi elemzési szempontját meg lehetett toldani pályatársak munkáival, a historikus és jelenkori körképet gazdagító elemzéssel és forrásbővítéssel.

A könyv teljes bemutatásáról bizonnyal le kell mondani, de néhány momentum említése nélkülözhe- tetlen. A polgármester, Gödrei Zoltán szavai is elismerőek és eligazítóak, a helybéli udvarias visszajelzés csupán kísérő tónusa: szerinte e kötet „rengeteg történetet rejt, amelyeket nem a fantázia szült, hanem hosszas – évekig tartó – kutatómunka eredményeként kerültek a felszínre. Rengeteg korabeli jegyző- könyv, feljegyzés, leírás, gazdasági és költségkimutatás, amely nekünk nem biztos, hogy sokat mond, de néhány kutatónak mindegyik maga az aranymozaik. Ezekből összeállt a nagy egész? Nem, kedves Olvasó, nem állt össze, csak árnyaltabb, átláthatóbb, világosabb lett, és ezáltal közelebb – egészen közel, a két kezünkig – került hozzánk lakóhelyünk, otthonunk, Kéty története. S ez a könyv ettől szép, ettől csodálatos, mert nem akarja Kéty egész történetét – hiszen az lehetetlen, szinte földöntúli vállalás lenne – betűkből szöveggé gyúrt, számozott lapokra nyomtatott, szentimentális históriákká degradálni. Nem, kedves Olvasó! Ez a könyv megragadja Kéty történelmének néhány meghatározó sarokpontját és azt ala- posan feldolgozva váltja településünk múltját élő történelemmé. Olyanná, amely hatással van a jelenben élőkre, azaz ránk, és a jövő generációira. Ennek a könyvnek minden fejezete külön-külön is egy páratlan, egyedülálló olvasmány, amely a különböző tudományterületek – mint például az etnográfia, etnológia, gazdaság-, és kultúrtörténet – segítségével nyit ajtót, és ezáltal enged belépőt a múlt világába…” (9. p.).

E „páratlan olvasmányok” köréből valóban érdemes néhányra figyelmet irányítani. A Szerkesztők is úgy látják: „A középkortól a közelmúltig adott áttekintése a kötet keretét is adja, amit mi igyekeztünk különféle témakörök bemutatásával kitölteni és árnyalni. Jeles történeti forrás Kéty urbáriuma, amelyet 1767-ben rögzítettek írásban, pontosan abban az évben, amikor Mária Terézia elrendelte az úrbérren- dezést. Nemcsak ez adja értékét, hanem az is, hogy eddig nem jelent meg, tartalmát nem tárták fel. Könczöl Miklós jogtörténész fordította le és mutatja be a német és latin nyelvű, nyomtatott és kézírásos kiegészítésekkel ellátott urbáriumot, amely a kétyi birtokosok, a telkes jobbágyok és a házas zsellérek névsorát is tartalmazza, általa a korabeli gazdasági viszonyokra is ráláthatunk. Koloh Gábor történész a település 18–21. századi demográfiai áttekintésével, történeti, statisztikai adatokkal mutatja be Kéty etnikai, felekezeti, népességmozgalmi változásait, folyamatait, amelyet kiindulópontnak is tekinthetünk a település megismerése szempontjából. A völgységi és benne a kétyi svábok történetének tekintetében nagyon fontos dolgozatot írt a kétyi németek nyelvjárásáról Erb Maria nyelvész, aki a Magyarországi Németek Kutatóközpontjának vezetője is. Írásában végigköveti azt az utat, amelyet a kétyi németek a dél-hesseni–rajnai-frank nyelvjárási területről tettek meg a Völgységbe érve, és hogyan őrizték meg részben a felekezeti elkülönülésükkel és endogámiájukkal nyelvjárásukat, ugyanakkor hogyan integrál- ták nyelvkészletükbe a magyar, illetve a magyar közvetítésű jövevényszavakat is”. (10–11. p.)

A Szerkesztők alapszempontja persze, hogy „a teljesség igénye nélkül”, de a lehetséges gazdagsá- got életképpel és történeti képpel is alátámasztva minél több aspektus kerüljön a figyelem előterébe. De – oktatási intézmény lévén – messze nem érdektelen a szakmai kutatás empirikus ágának gyakorlá- sa, a gyűjtés, feltárás, feldolgozás, elemző munka elvégzése, melyet a kötetben számos néprajzos diák, doktoriskolai hallgató, pályakezdő kolléga is bemutat a maga témaválasztásával összhangban. Csibi Krisztina például (maga is bukovinai székely származású etnográfus) két tanulmánnyal szerepel, ame- lyekben a telepesek szemével és emlékezetére építve tekint a bukovinai székelyek helyi történetére, a bácskai évek (1941–1944) után Kétyre menekült családok históriájára, s ugyanő mutatja be „a kétyi székelyek étkezési szokásait, a táplálkozáskultúra változásait, az együttélő más csoportoktól való átvétel folyamatát, másrészt a táplálkozás identitást kifejező jellegét is”. (11. p.) Markó Eszter ugyancsak két dolgozattal szerepel, melyekben a kétyi római katolikus közösség alig hetvenéves történetét és jelenét mutatja, valamint izgalmas historikus hátteret hoz a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumából, 1949 és 1959 között készült ötvennyolc fénykép készítéstörténetével, amikor a Tolna megyébe költözött bu- kovinai székelyek archaikus kultúrája a néprajzkutatók figyelmébe került és Fél Edit, K. Kovács László és F. Györgyi Erzsébet is készítettek fotográfiákat Kétyen. Knapecz Kata szintúgy a bukovinai székelyek témaköréből, betlehemes játékáról, a csobánolásról, a karácsonyi pásztorjátékok bukovinai örökségéről ír, másik tanulmánya a kétyiek táncos örökségét elemzi a gyűjtés és felvételek, táncalkalmak és táncta- nulás, a lakodalmak és a divat szempontjából. Krähling János építészettörténész egyetemi tanár a kétyi evangélikus templom építészet- és művészettörténeti leírásában társadalomtörténeti megközelítéssel láttatja a kétyi német gyülekezet identitáshordozó emlékeit, a svábok kitelepítésével és a gyülekezet megszűnésével a templom sorsának bizonytalanná válását, és az emlékezet helyévé alakulását. Svégel Fanni doktorandusz történeti forrásokból, korabeli híradásokra és iskolatörténeti adatokra építően ad gazdag intézménytörténeti képet, mely ugyancsak a hanyatlás jelenkori állapotával teljesedik a helyi általános iskola bezárásával és tanulóinak ingázásra kényszerülésével, vagyis a községi népesség várható fogyatkozásával együttesen. Lajkó Gergely rendkívül alapos és kimunkált dolgozatában a gazdálkodás, jószágtartás és tájhasználat ökolokális kérdéskörét elemzi megannyi példával, Purgel Réka a párválasz- tás, eljegyzés, lakodalom bukovinai székely házasságkötési szokáskör emlékeit keresi vissza Kétyen, Vámos Gabriella a település egészségügyi helyzetét tekintette át a 18–20. századi járványok, orvosok, bábák, egészségügyi statisztikák és jelentések révén, melyek „mutatják, hogy a betegségek, azok gyó- gyítása és a gyógyítók felől is kirajzolódhat egy település története, és más megközelítésből láthatjuk a változás folyamatait”. (12. p.) Ugyanő volt szerzője ama sajátos tárgykörnek, melynek feltárójaként Kéty híres szülötte, a népszerű színész és színigazgató Hegedüs Gyula (1870–1931) portréját emeli be ebbe a közösségi térben fontossá vált jelképtárba, az átélhető történelem összképébe, amit zárásképpen Vincze Tamás „személyes története” tesz kerekké személyes családtörténeti adatokkal és dokumentu- mokkal illusztrálva.

A teljes „tartalomjegyzékből” kihagytam még két tételt, s nem ok nélkül. Okom, vagy inkább célom a súlyozás szándéka volt. Az egyik Andrásfalvy Bertalan impozáns és alapos, mintegy teljesség-értékű történeti, tájtörténeti, népszokás- és gazdálkodáshistóriai munkája, mely példás terjedelmű, és sűrű sorai között is tükrözi a térség alighanem legjobb ismerőjének megformált tudását Kéty a Völgységben (A táj és népének múltja) címen. Aprólékosságára és kedves tárgyköreinek beemelésére csupán illusztráció az alábbi részlet: „Tolna megye délnyugati részén elterülő, dombos táj a Völgység nevet kapta. Hasonló földrajzi táj Baranya északi részén a Hegyhát, népességének története is nagyon hasonló. Történeti néprajzának fontos tényei csak a közelmúltban váltak ismertté új, meglepő, eddigi ismeretlen adatok megjelenésével. Ezek egyaránt érintik a tájkép változását és az abban hosszabb, rövidebb időre hazát talált népek történetét. A magyar középkorban az egyik legsűrűbben lakott táj ez a dél-dunántúli régió. Néhány éve érdekes régészeti és talajvizsgálati adatokkal röviden így jellemezhetjük az akkor itt élő magyar népességet: a Völgység egy sok, mély völgyekkel felszabdalt dombvidék, ahol nagyon sűrű, kisfalvas településhálózat alakult ki. A völgyekben futó kis patakok vizét sok helyen keresztgátakkal rekesztették el, így azokban nagyon sok halastavat hoztak létre. Egy-egy halastó azonban néhány évtized után feltöltődött az abba lefutó csapadékvíz hordalékával, így ezután a völgyet más részében duzzasztották meg egy gáttal, és hoztak létre néhány évtizedig működő halastavat. A középkorban itt élt magyarság halastó-gazdálkodására csak néhány éve derült fény, mert az itt lévő magyar falvak hódoltságkori pusztulásával eltűntek a halastavak is, és az ide a 18. században betelepített németek már egyet sem találtak meg, vagy vettek kezelésbe…” (13. p.) Mint tanulmánya végén jelzi: „Napjainkban a Völgységben is igen megfogyott a paraszti kisgazdaságok száma, ami megváltoztatja a táj képét is. A táj és népességének történeti-néprajzi kutatására nagy szükségünk van”. (20. p.)

Az aprólékos kutatás, adott esetben évekig tartó gyűjtés és terepmunka összképe a kötet egészéből is kitetszik, de a Szerkesztők is említik a Néprajzi Intézet vállalásai között, a hallgatókkal közös produktum létrehozása és eredményei szempontjával. De hasonló fókuszba emelés olvasható Deáky Zita és László Péter írásában (Üldözöttek. Kéty etnikai átalakulása a második világháború után), mely Kéty „azokat a történeti eseményeket és folyamatokat tekinti át, amelyek meghatározták népek, családok, egyének sor- sát. László Péter, aki maga is kitelepített felvidéki család gyermeke, évtizedekig gyűjtögette az elüldözött ki- és betelepített családok adatait településekre lebontva, így emléket is állított a második világháború üldözött csoportjainak…” (11. p.)
S amiként Andrásfalvy professzor tűpontos rajzát adja a gazdálkodás, létmód, termelési formák, tu- lajdonviszonyok, társas kapcsolatok több évszázados rendjének, ez etnikai átalakulásról szóló számadás is hasonlóképpen korrekt és adatolt, illusztrált. „A Völgység és benne Kéty etnikai, felekezeti összetételét évszázadok óta meghatározták mindazok a történeti események és folyamatok, amelyek az egész országot és Közép-Kelet-Európát érintették. Az utolsó nagy történeti mértékű átrendeződést a második világháború és annak politikai döntései eredményezték, és Kéty példája is, mint cseppben a tenger, az egész európai történeti események majd minden tragikus, népek, családok, egyének sorsát meghatározó elemét hordozta és hordozza ma is. A 18. századtól virágzó kétyi sváb közösség, a kontinuus felvidéki magyarok, a Buko- vinából Bácskába telepített bukovinai székelyek sorsát is egyszerre pecsételte és változtatta meg a második világháború és annak következményei. Mindhárom nagy csoport megtapasztalta az üldöztetést, az elűze- tést, a gyökerek elszakítását, rettenetes veszteségeket hátra hagyva”. (56–57. p.) „A svábokat sújtó kollektív bűnösség vádja és a megtorló intézkedések, a föld- és vagyonelkobzás, a kitelepítések összefüggésben álltak az 1944 őszén Bácskából menekülő bukovinai székelyek sorsával is”. (64. p.)

A népességmozgásoknak kitett, bár csöppet sem központi jelentőségű település lokális históriája ekként kap változó arculatot, ahol az „üldözöttek” lesznek a meghatározó népcsoport. László Péter olda- lakat megtöltő lajstroma az üldözöttek kétyi családjairól (szám szerint 97-ről), a Kétyre telepített felvi- déki magyar családokról, valamint az áttelepülésre kijelölt csehszlovákiai lakosokról, összesen 183.692 lakosról szól, akiknek bizonyos ottani járások lakosságszámát felező mértékű kitelepítése akkor is durva retorzió, ha voltak köztük háborús bűnösök is (adatok a 72–76. oldalakon). A „lakosságcsere”, „kitele- pítési igazolás”, a magyarokat és a németeket érintő jogfosztó intézkedések, a Beneš-dekrétumoktól és a kassai programban kimondott magyar kollektív bűnösség és a csehszlovák államból való eltávolításuk szorgalmazása egy etnikailag homogén szláv nemzetállam megteremtését célozta. „Ettől kezdve elindul- tak a felelősségre vonások, a csehszlovák népbíróságok megközelítőleg 75 000 felvidéki magyart ítéltek el háborús bűnösség vádjával. Az 1945. augusztus 2-án kibocsátott 33/1945. sz. elnöki dekrétum, amely 1945. október 1-jén lépett hatályba, kollektívan megfosztotta a németeket és a magyarokat a csehszlovák állampolgárságuktól, valamint lehetővé tette, hogy a magyar férfiakat 16-tól 55 évig, a németeket pedig 18 és 45 éves koruk között közmunkára lehetett bocsájtani lakóhelyükön kívül, akár távolabbi vidékek- re is. Hasonlóan a magyarországi németek kálváriájához, a felvidéki magyaroktól is elkobozták házai- kat, lakásaikat, földjeiket, állásaikat elveszítették. Összezsúfolva őket, internáló táborokat hoztak létre számukra. Ezek hatására több ezren menekültek Magyarországra. A csehszlovákiai magyarok védelmet remélve, a magyar kormányhoz fordultak, de a diplomáciai próbálkozások eredménytelenek maradtak, sőt a csehszlovák kormány zsaroló helyzetbe került azzal, hogy elkezdte a magyarokat, mintegy 40 000 főt a cseh és morva területekre deportálni. A magyar kormány magára maradt a tárgyalásokon, kényte- len volt 1946. február 27-én aláírni a lakosságcsere egyezményt, amelynek értelmében annyi felvidéki magyarnak kellene áttelepednie Magyarországra, ahány szlovák önként telepedik át innen Csehszlová- kiába. A csehszlovák kormány azonban ezen felül még 200 ezer magyart akart kitelepíteni az országból, és a nyomás gyakorlás másik eszközeként kiadta 1946. június 17-én az úgynevezett reszlovakizációs rendeletet, amely a magyar nemzetiségű lakosság reszlovakizációja, azaz a visszaszlovákosítása volt. Választás elé állították a magyarokat: vagy szlováknak vallják magukat, vagyis ’visszatérnek eredeti nemzetükhöz’ és akkor visszakapják állampolgárságukat, vagy nem, és akkor el kell hagyniuk szülő- földjüket…” (67. p.) „A kigyűjtést a levéltári és földhivatali munkatársak segítették, a megjelentetést az önkormányzatok kérték. A feldolgozás során kiderült, hogy a felvidéki magyarságot végül csak az egész országban szétszórva lehetett letelepíteni. Felkutatásuk, mivel birtokba helyezésük csak a földhivatalok bevonásával volt lehetséges, egy évtized alatt sikerült”. (68. p.)

A kétyi népélet-kutatás, a „történeti, néprajzi tanulmányok” e válogatása éppen aprólékos, az etnográfia funkciójával igazolható szándékkal lett teljes. Nem teljes a komplex település-monográfia ér- telmében, de még is a kisebbségtudomány, etnohistória aspektusában. S nem csupán újabb „közlemény” a Néprajzi Intézet kiadványai között, (érdemes jelezni, hogy egészében is letölthető!), hanem merész vállalású társadalomtörténeti opusz azon a területen, ahol nem elegendő a polgármester elégedettsége „a festői szépségű kis faluban” hallható „végtelen számú történet” gyűjteményeként kötetté lenni, hanem a néprajzi jelenkutatás feladatát is beteljesítő produktumra is kínosan nagy szükség van. Enélkül nem- csak elöregszik, kiszárad vagy kihal egy falu és térség, de mert „a táj és népességének történeti-néprajzi kutatására nagy szükségünk van”, mindaz, ami ennek érdekében megvalósul, az emlékezés és emlék- mentés elismerő szándékát is tükrözheti. Vagy, ha egyebet nem, „a kitelepített kétyi svábok emlékének és az itt élő felvidékieknek és bukovinai székelyeknek” szóló tiszteletadást mindenképpen.

Fejős Sándor–Forró Lajos–Pósa Mária–Pusztai Virág: Magyarkanizsa község a múlt század fotóin

Magyarkanizsa: Vajdasági Kutató Központ Egyesület 2021, 127 p. ISBN 978-86-904002-0-1

Magyarkanizsán is útjára indul egy könyvsorozat – ez olvasható a bevezetőben – aminek nem titkolt cél- ja, hogy a 20. században népszerűvé és sokak által elérhetővé vált fotózás végtermékeiből, a fekete-fehér és színes fotókból albumok álljanak össze, amelyekből kirajzolódik a közös múlt.

A szerzők, szerkesztők átgondoltan nyúltak a témához. A bevezető tanulmány címe Fénnyel írt törté- nelem, ami valójában a fényképezés történetének áttekintése. A Pusztai Virág izgalmas tanulmánya közé tördelt dokumentumfotók, szervesen nem illeszkednek a szöveghez, sajnos nagyon felaprózzák azt. Sőt: az ott közölt harmincegy fotó remek értelmező, kísérő szövege inkább elvonja a figyelmet a tanulmány- ról. Talán szerencsésebb lett volna olyan fotókat válogatni a fényképezéstörténeti tanulmányhoz, melyek illusztrálják azt a lokális anyag segítségével. Ám így az 1912-től 1936-ig terjedő képanyag, a közölt harmincnégy fotó, inkább önálló egységnek tekinthető.

A következő fejezet vagy inkább egység szerzője Forró Lajos, aki Élet Magyarkanizsán 1941 és 1944 között a korabeli források tükrében címmel írt tanulmányt. Általános képet fest az időszakról, számba veszi a társadalmi egyesületeket. Bemutatja a társadalmi kapcsolatok átrendeződését, a házasodási szokások változását, a mindennapi élet nyomorúságát, a háborús nehézségeket. Áttekinti a kulturális élet jellemzőit, így a helybeli színjátszók tevékenységét, repertoárját, a mozi műsorát. A Vigadó köré szerveződő társasági élet jellemzőit: bálokat, koncerteket és tudományos előadásokat… A tanulmány szövegéhez csak részben igazodik a negyvenkét fotó, hiszen 1936-tól egészen 1954-ig terjedő időinter- vallumot ölelnek át a képek.
Fejős Sándor tanulmánya (Népességi viszonyok Magyarkanizsa községben a 19–20. század idején) bemutatja – túlnyúlva a kötet címében jelzett 20. századon – a terület népesedési mutatóit, így az össz- lakosság számának alakulását, nemzetiségi és vallási összetételét, de: az elemzés és az adatok közlése 1948-cal lezárul. A címben ígérthez képest kevesebbet vagy inkább mást kap az olvasó. A fejezet szö- vegét harmincegy fotó töri meg, ráadásul abból az időből, amit már a tanulmány nem tekint át: 1955-től 1969-ig sorjáznak az adatokkal értelmezett képek.

Ha figyelmes az olvasó, akkor rájön, hogy a tanulmányok között megjelentetett fotók, nem illusztrá- ciók, hanem önálló kronológiai egységet képeznek, de mivel nem különálló blokkban jelennek meg, így nagyon zavaróan hatnak. A kötet végén öt montázsban hozták össze a múltat és jelent a szerkesztők. Érdekes a felvillantott anakronizmus, ami ilyen módon mutatja a változásokat.

Heller Ágnes: Az önéletrajzi emlékezés filozófiája

Budapest: Múlt és Jövő Kiadó 2015, 232 p. ISBN 9786155480102

Társadalom és emlékezet, az életvilágok és individuális történelmek izgalmas értelmezési mezőibe Hel- ler Ágnes könyve, kinek Az önéletrajzi emlékezés filozófiája című munkája például a Bizalom és bizal- matlanság, A kulturális emlékezet, vagy Az emlékezés módjai és formái tanulmányokban sem mutatkozik kevesebbnek, mint egy tiszta fejjel gondolkodó és vitatkozó társadalomtudós alapos munkájának. De miként az önéletrajzi aspektusú bizalom és bizalmatlanság kérdéskörét is fölveti Heller a „Mik vagyunk, kik vagyunk, mi vagyok, ki vagyok” fejezetben, A Másik bennem tanulmányban, A személy és a személyi- ség prezentációja című írásában is, abban szükségképpeni helye lenne a nem-tárgyalt tematika indirekt jelenlétének is, például a kollektív emlékezet valaminő hiányát sem Assmann művére, sem Derrida Pla- tón-olvasatát kiváltó írás-emlékezés témakörére utaló értelmezéseire. Ám ha Heller munkáját nézzük úgy, mint Az álom filozófiája című könyve folytatásaként megalkotott opuszt, amelyből „kinövesztve” fogott hozzá az önéletrajzi emlékezést médiumnak tekintő könyvéhez, akkor világossá válik, mint jelezte, hogy témáját nem ő keresi, hanem a téma találja meg minduntalan. (7–11. p.) Művében „a leginkább ben- nünket meghatározó életfunkció, az emlékezés köré kristályosul ki a filozófia (és művészet) alapkérdései iránt” érdeklődve, s mint a könyv ismertetője is jelzi: a „Honnan jövünk, mik vagyunk, Merre megyünk? (Gauguin)” tárgyköre, „a filozófia-, a pszichológia- és az irodalomtudomány fogalomkészletét és szem- pontrendszerét ötvöző mű az”, amiben összegezhetőnek látja a választ. Így főként azt elemzi, „hogyan határozza meg az embert (’kollektívan’ és egyénien) az emlék? Mennyire ez a szinte a lélegzéshez ha- sonlítható ösztönös tevékenység az alapja mindannak, amik vagyunk, vagy lehetünk. Az ’önéletrajziság’ nem(csak) az irodalmi műfajra, hanem arra a minden emberre érvényes gyakorlatra utal, amellyel az életünk során folyamatosan bennünket és környezetünket meghatározó emlékek alapján írhatjuk meg, azaz: választjuk sorsunkat”.

Ugyanakkor, minthogy a könyv „egy esszésorozat folyamatába illesztve mutatja be Heller Ágnes előtanulmányait, amelyek során Platón, Derrida, Hegel, Kierkegaard, s persze a Biblia és Shakespeare műveinek az emlékezés fókuszából történő elemzései közben munkálta ki e könyv legfontosabb teoretikus tételeit”, az ennek megfelelő „köznapiságra” hangolt és „közérdekűségre” fókuszáló megismerési folyamat jelenik meg szavai mélyén. A kötet Bevezetésre, Elméleti részre és Eset- tanulmányokra tagolt hármassága elsőbb az Assmann-házaspár munkáira, Campbell, Farell, Hacking, Hoerl, Middleton, Katherine Nelson, Amélie Rorty, John Sutton, Mary Warnock műveire épülve beszéli el az autobiográf szemlélet episztemológiai mögöttesét, de minduntalan irodalmi példákkal, idézetekkel és érvelésekkel támasztja alá a szabad akarat és szabad választás kanti, „ex nihilo” a semmiből kialakí- tott, avagy Arisztotelész által kifejtett ok-okozati bázis véletlenszerűségének esélyét, sőt a pragmatikus emlékezet ismétlések révén vezetett cselekvés-folyamatát is ebben mutatja ki. E „hatóokok” gondola- ti, megértés-függő, eszközértékű vagy igazolhatóságát a felismerésben és megismerésben érvényesítő eljárások körül hosszú elemzési szertartást folytat le (179–228. p.), miután már elvezetett bennünket a memória sajátszerűsége, az emlékezés módjai és formái, az identitásokat meghatározó emléknyomok és narratívák kérdésköre felé, majd „a mások tekintete, azaz az objektív identitás” fejezet (15–68. p.) révén jut el a sztereotípiák, „a Másik bennem” megjelenése, a kulturális emlékezet és a személyiség-rep- rezentációk témaköréig, hogy mindezek történeti és emlékezetpolitikai vetületeit helyezze fókuszába a nemzetfogalmak ürügyén is. (85–150. p.)

Visszautalva a bevezető sorokra, melyek között Kiss Endre utal Canetti tömegfogalmára és az önszerveződés spontán emlékezetpolitikai dimenzióira, mintegy rokon képzetként idézhető fel, ahogyan a „sok, egykor a valóságban különálló tömeg egyszeri, virtuális egyesítése” révén keletkező emlékezeti eljárások („egyszerre történelmi ismétlődés és egyszeri valósággá váló virtuális egyesülés alkalmával”) az értékmentes értelmében vett mimetikus és imitatív tartalmával ismertet meg, s ezt írása végén ama tár- sadalomlélektani paradigmával való másik konfrontáció területén jelzi egyértelműen, ami Bahtyin karne- valizmus-koncepciójával van összefüggésben. Mert bár „nem Bahtyin találta fel a karnevalista tömeget. Ő csak kivételes kreativitással értelmezte és rekonstruálta”, felsorolt mozzanatai viszont „az emberiség történelmi fejlődésének produktumai” és „életvilágának újabb állomását” jelző stációi.
E kétfelé tekintő értelmezésmód itt felemásan vitatkozó oppozíció és elismerő kritika tónusát veszi magára. De kétségkívüli az a ráismerés is, amely a néprajztudomány saját helyét kereső értelmezési ho- rizont-változáson túl a filozófia, az életút-elbeszélések, az önéletrajzokban és egohistóriákban mostanság megjelenő interdiszciplináris kölcsönhatások felé vezető úton nevezi meg a kulturális emlékezet adekvát formáit egyre több diszciplína.

Érvényesnek mondható olvasói kérdés lehet persze, mit is keres az Acta Ethnologica Danubiana évkönyvében egy árnyalt filozófiai és gondolkodástörténeti esszé-műfaj két ilyen képviselője, hátterük- ben a filozófiatörténet klasszikusaival és tematikus monográfiák, konferencia-kiadványok vagy tanul- mánykötetek sokasága, s irodalmi példáik sora is. A válasz – nem csupán az „emlékezés filozófiája” értelmében, de a társadalomrajz egyénített változataiból a leghangsúlyosabb formatan képviseletében is – messze nem lehet egyszerű, még kevésbé egyfókuszú vagy egyirányú. Ám ha lehetséges emlékezet, emlékezés és kiművelés, identitáskeresés vagy kulturális reflexió komplex válaszait itt egyetlen főirány- ba terelni, talán nem lenne kockázatos úgy fogalmazni: a szubjektív identitás és mutatkozási alakzatai messze nem tudják már elkerülni a néprajztudomány, a kollektív emlékezet és nemzettudat-történelem, a Másik iránti elismerés és felismerésének fontossága keltette kérdéskörök megválaszolását. Ahogyan a kortárs akadémiai történettudomány az elbeszélő források új irányzatának kiadásával és közléstörténeti narratíváival kell szembesüljön, ahogyan a néprajztudomány mintegy évtizede immár akadémiai szintű diskurzust folytat önkörében és kitágult törzsasztalánál is a rokon tudományok képviselőivel a szaktu- domány megújulási és útválasztási kérdésköreiről, vagy ahogyan a kulturális antropológia is a pragma- tikus tudásfejlesztési és leképezési gyakorlatok alkalmazott-tudományi relációit térképezi föl mostanság (nem is folytatom a fölsorolást ökológiával, pszichológiával, kommunikációtudománnyal, médiával és másokkal…) – az arra vall, hogy sem az „objektív identitás” triviális leíró területe, sem a kultusztudo- mányi kísérletek, sem a kisebbség- vagy térségtanulmányok intézményesült szemléletmódja nem lehet már képes a seregnyi rokon tudáságazattal kialakítandó kapcsolatok nélkül továbblépni és fejlődési pa- radigmákban gondolkodni ezután. Így voltaképpen mindaz, ami az Acta látókörében a társadalmi és kulturális tudás horizontján megjelenik, immár szükségképpen kölcsönhatások, átvételek, „átlátások”, módszertani innovációk és hagyománykövető szemléletet megújító eljárások körébe kell kerüljön – ha úgy evidensebben köthető a kutatástörténetekhez, megismeréstudományhoz, emlékezetkutatáshoz, én- reprezentációkhoz, vizuális és szövegfolklórhoz, irodalmi vagy társadalmi emlékezet szemiotikai és pragmatikai elemeihez, a tudástudomány hagyományaihoz és megújulásaihoz is.

Heller Ágnes már nem legkorábbi munkáiban, de a nyolcvanas-kilencvenes évektől kitartóan fog- lalkozik a mindennapi élet és a reneszánsz típusú ember gondolkodásmódját is mélyen jellemző jó/rossz problematika, a lelkiismeret, a felelősség, tisztesség, az egzisztenciális döntések jelentőségével és a se- bezhetőség, autonómia, szenvedés- és erkölcsiség alapdilemmáival, melyeket időnként szabályok közötti világként, szimmetrikus kapcsolatformák eredőjeként, interakciók terepeként, önmeghatározást fontossá tévő momentumokként tesz elméleti kutatások tárgyává és gyakorlati példák kimeneti eredményévé vagy velejáróivá. Ebbe illeszkedik a barátság, a bizalom, az intimitás, őszinteség személyiségetikai alapvetése, mely újabb korszakára jellemző, s mindezektől a legkevésbé sem távoli maga az önéletrajzi kockáza- tokkal számoló, az újragondolást és újrakérdezést is stratégiai fontosságúnak minősítő cselekvésmód is, melybe az önéletrajzi elemekkel gazdagon illusztrált emlékezés-filozófiai kötet már logikusan kapcso- lódhat a maga önreflexív mivoltában is. Amikor az önéletrajzi emlékezés filozófiai kérdéseit Hegel, Kant, Descartes, vagy Dante, Nietzsche, Freud, Heidegger kapcsán újragondolja A reneszánsz ember megjele- nése utáni (1967) évtizedekben, akkor mindvégig (és máig hatóan egyre inkább) Az érzelmek elméletének előkészítését végzi el látatlanban is, majd a felejtés és az igazság kérdéskörével bővítve Az álom filozófi- ájában számos momentumra ismét kitér, azután meg személyiségetikai témakörökké avatja őket a bibliai tematikájú (Mózes-könyv, A zsidó Jézus, Portrévázlatok, Imhol vagyok…, Sámson) munkáiban, végül is nem tesz egyebet, mint interjúregény (Bicikliző majom) és önreflexió/önképelemzés révén (A véletlen  értéke)1 újra-meg-újra visszatér a „ki vagyok én?” alapkérdéshez, amire azután Az önéletrajzi emlékezés filozófiája ismét egy komplex válaszkísérlet (lásd ehhez önminősítő sorait is a kötet 8–11. oldalán és megannyi személyes visszautalását korábbi nézeteire, látásmódjára, tévedéseire is olykor. Korábbi kate- góriatana, mely a partikularitás és individualitás mentén osztotta föl a hit és a bizalom kérdései közötti világot, ma már a tudással való szembeállítás és az ítélőképesség mögötti tapasztalatok eredményének felfogható komplexebb képhez vezetett (lásd a Bizalom és bizalmatlanság az önéletrajzi emlékezet tük- rében esszét, 220–228. p.), valahol épp ez emléknyomok individuális, intellektuális és érzelmi kapcsolat- kötésekben taglalja az egyéniségek találkozási, érintési, megértési esélyeit is, amelyben a szabadság és az autonómia a lelki és szellemi barátság függésrendjéből a mindennapi lét fő értékévé erősödik.

Magyar Zoltán: Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus. Típus- és motívumindex

I. A természetfeletti világ. II. Természetfeletti tudással és képességgel rendelkező emberek. III. Egyéb mondák és bibliográfia. IV. Index, konkordancia, tanulmányok. Budapest: Kairosz Kiadó 2021, 1995 p.

A népköltészeti gyűjtések és kutatások a reformkori gyökerek óta hosszú utat tettek meg napjainkig. Kezdetben a mondák jellegzetességeit a meséhez viszonyították és úgy vélték, a két műfaj különböző funkciót tölt be a szájhagyományban: a mondát igaznak vélik, a mese esetében a hallgatóságban nem merül fel ez az igény. A 20. század második feléig megjelenő elméleti munkák már azt hangsúlyozták, hogy a mese a megbolygatott rendet visszaállítja a konfliktus megoldásával, míg a monda esetében nem elvárás a pozitív végkifejlet. Továbbá a mondai hősök ábrázolása a valósághoz közelebbi, mint a me- sehősöké. E megállapítások azonban inkább a történeti mondákra fókuszáltak. Az elméleti munkák és fogalom-tisztázó tanulmányok mellett közben egész Európában háttérbe szorult a mondagyűjtés, főként a hiedelem-történeteké, nem jöttek létre átfogó igényű nemzeti archívumok. Kivételként említhetjük a skandináv és balti hiedelemmonda gyűjtéseket és rendszerezéseket, majd a jóval később, 1980-ban közreadott, Bihari Anna által összeállított Magyar hiedelemmonda katalógust.2 Utóbbi azonban csekély adatbázis alapján készült, így napjainkra igen csak időszerűvé vált újragondolása.

Magyar Zoltán négy kötetes, Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógusa ezt a folyamatot alapozza meg, egyben egy közeljövőben elkészülő, a magyar nyelvterület egészére kiterjedő tematikusan típusok- ba rendszerezett katalógus előfutára. Erdély, mint földrajzi nagytáj, hiedelem anyagában felülreprezen- tált a magyar népköltészetben, sajátos történelmi fejlődése, zártsága okán. A tájegység sajátossága, hogy a táncházmozgalommal összefüggő felfedezése, népszerűvé válása számos népköltészeti gyűjtést ered- ményezett az utóbbi félszáz évben, amelyből napjaikra több mint tízezres nagyságrendű mondakorpusz jött létre. A szerző fehér foltokat feltáró terepmunkájával kiegészülve az Erdélyi Magyar Hiedelemmon- da Archívum jelenleg 29550 narratívát tartalmaz.

A recenzált mű létrejötte egy közel három évtizedet felölelő kutató és rendszerző munka eredménye. Szervesen illeszkedik a szintén Magyar Zoltán által jegyzett Magyar történeti mondák katalógusában fel- dolgozott folklóranyaghoz, mely 12 kötetben, a világon egyedülálló módon dolgozza fel egy nép történe- ti mondakincsét, kultúrtörténeti emlékeit és az ehhez kapcsolódó epikus tradíciókat.3 A szerző a népköl- tészet és a hagiográfia kutatója, elméleti rendszerezője, az MTA ELKH Néprajztudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Csaknem száz önálló kötet és számtalan tanulmány szerzője, több folyóirat és könyvsorozat szerkesztője. Egyedien sokrétű és gazdag tudományos munkásságából azonban a számos terepen töltött hetet, hónapot, évet emelhetjük ki, hiszen a recenzált kézikönyv folklórszövegeinek jelen- tős részét teszik ki a saját gyűjtésű narratívák alapján besorolt típusok és motívumok. Magyar Zoltán az életrajzát bemutató interjúkötetben e téma kapcsán, Erdélyre vonatkozólag így vall: „Ritka volt az olyan

patakvölgy, ahol ne találtam volna egy, de inkább több kiváló adatközlőre, és tematikailag, tipológiailag is ritkaságszámba menő – vagy éppen korábban soha senki által fel nem jegyzett – népköltészeti örök- ségre. Az ilyen élmények és eredmények annyira beleégnek az emberbe, hogy egyszerűen nincs visszaút. Íme engem is egy életre szólóan eljegyzett az epikus népköltészettel, vagy tágabban a folklórral.”4 Ezen a pilléren alapul Magyar Zoltán archívumalkotó munkássága, amely nélkülözhetetlen része a magyar mondahagyomány teljes körű katalogizálási folyamatának.

Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógusa a folklórkutatók számára megkerülhetetlen alapmű, a to- vábbi gyűjtések és kutatások rendszerezett közlését és összehasonlító elemzését teszi lehetővé. Olyan elméleti konstrukció, amely a szöveghagyomány lecsupaszított vázát jeleníti meg típus és motívumindex formájában, és tartalmazza a teljes régiós narratíva anyagot tematikus rendszerben, típuscímek és szü- zséleírások közlésével. A négy kötetes kézikönyvsorozat 15 tematikus egységből áll. Az első kötet négy tematikus egységet vesz sorra. Ezek között szerepelnek az ISFNR (International Society for Folk Narrative Research) 1963. évi budapesti mondaklasszifikációs tanácskozásának ajánlásai alapján a nem evilági eredetű hiedelemjelenségekről, természetfeletti lényekről szóló mondák, a sorsmondák, és a különféle előjelekhez kötődő narratív hagyományok. A következő tematikus egység a halálról és halottakról szól, több esetben modern, mai elbeszélések motívumait is beépítve a katalógus rendszerébe. A túlvilágjárásról szóló harmadik fejezet a keresztény, vallásos elemekkel átszőtt transzcendens tudást és élményeket veszi sorra, utalva az álmok és látomások narratív tradícióira is. Az első kötet legterjedelmesebb részében a természetfeletti lények kaptak helyet. Itt szerepelnek a kísértetek alakváltozatairól szóló mondák, a démonikus lények sorában az ördögről és az ördögszeretői szerepkörben megjelenő lidércről, valamint egyéb, ártó, démonikus lényekről szóló narratívák típusai és motívumai. A természeti démonokról és szellemlényekről szóló fejezetek számos regionális sajátosságot tükröznek, mint például a bányaszellem, a törpe vagy a vadleány alakja, és a hozzájuk kötődő szájhagyomány. Ezt egészíti ki az óriásokhoz és tündérekhez kötődő gazdag erdélyi szövegkorpusz.

A katalógus második kötete a természetfeletti tudással és képességekkel rendelkező emberek erdélyi hagyományvilágban betöltött fontos szerepére mutat rá, félszáz oldalon keresztül veszi sorra, helyezi tudományos rendszerbe a vonatkozó típusokat és motívumokat. Ez a témacsoport a magyar hiedelem- világban egyedi módon széles körű, de az erdélyi néphitben is domináns szerepet tölt be. Ezen belül a boszorkány sok korábbi motívumot magába olvasztó hiedelemköre a folklórszövegek kétharmadát teszi ki. Az erdélyi régióban fontos szerephez jut a különféle tudósok alakja, így a szövegregiszterben hangsúlyosan jelenik meg a narratívák ezen köre is. A foglalkozásokhoz kötődő tudományosok kiemelt szereplője a román pap, az ide vonatkozó folklórszövegek az erdélyi folklór egyedi voltára mutatnak rá.

A katalógus harmadik kötete az előző kategóriákba nem besorolható narratívákat rendszerezi, bemu- tatja az átváltozó emberek közül a farkasember és a prikulics hagyományban megőrzött alakját, illetve sorra veszi a mitikus állatokat, növényeket és tárgyakat. Ebben a kötetben kaptak helyet a kortárs hiede- lemtörténetek, mint a 21. században is virulens folklórhagyományok élő bizonyítékai, melyek a modern városi környezet bizarr vagy megmagyarázhatatlan jelenségeire (paranormális jelenségek, magukat el- másító szekusok stb.) adnak magyarázatot. A tejben fürdőző munkásnők és a lólábú autóstoppos alakjá- ban sajátosan ötvöződik a régi és új hagyomány dialektikája, a népi emlékezet megtartó ereje.

A harmadik kötetet bibliográfia zárja, mely a hiedelemmonda kutatás eddigi legteljesebb szakirodal- mi jegyzéke. A kézikönyv negyedik kötete a katalógus gyakorlati és elméleti hátterét biztosítja, segíti az előző kötetekben rendszerzett folklóranyag használatát, értelmezését. Első része a Stith Thompson Motif-Index of Folk Literature mintájára készült, alfabetikus rendbe szerkesztett, és a tárgyszó szöveg- környezetére is utaló motívumindex, második része az erdélyi hiedelemmonda-anyagot a nemzetközi vonatkozásokkal egybevető rendkívül értékes konkordanciajegyzék. A négy kötetes kézikönyv sorozatot az erdélyi magyar hiedelemvilág tudományos igényű, elméleti szintézise zárja.

Magyar Zoltán a történeti mondák katalogizálásával és jelen kézikönyvvel tőle megszokott tudomá- nyos igényességgel, újabb és újabb lépésekkel vetíti előre kitűzött célját, melynek eredménye rövid időn belül minden bizonnyal annak a szellemi katedrálisnak, komplex mondakatalógus sorozatnak létrejötte lesz, „amelyben összegződik ezer év teremtő képzeletvilága, az a kulturális örökség, amely folyamatosan változó és legalább annyira örök. Amely számos aspektusában nemzetek feletti, , ám összességében és végső soron egy illusztris nemzeti kánon része”.5 Tegyük hozzá, hogy ezt a célt egyénileg valósítja meg.

A recenzált kézikönyv hiányt pótló jellege nem igényel további magyarázatot, tudományos igényes- sége és Európában egyedi, minta értékű katalógus-rendszere a magyar mondakutatás jeles összefoglalója az erdélyi magyar folklórörökség egyik legértékesebb szegmensének. A mű legfőbb jelentősége abban rejlik, hogy a szövegfolklorisztikában egy mondakatalógus alapozza meg a további kutatásokat, vagy akár a felhalmozott folklórtudás kulturális célú felhasználását. Az Erdélyi magyar hiedelemmonda-kata- lógusban feldolgozott mondavilág adatmennyisége, a benne rendszerezett típusok és motívumok száma sokszorosa az eddig megjelent katalógusoknak, és bár csupán egy régió vonatkozó hagyományait ösz- szegzi, kirajzolódik belőle az egész magyar nyelvterület hiedelemmonda anyagának sokszínűsége.

Pastyik László szerk.: Évkönyv 4.

Topolya: Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület 2014, 296 p. ISBN 978- 86-84699-65-9

Történeti, helytörténeti, néprajzi és szociográfiai tanulmányok sorjáznak a VMHE negyedik kötetében, ami mutatja azt a széles spektrumot melyen a tagság érdeklődése mozog. Tehát nem válogatás, sokkalta inkább közreadása a tanulmányoknak, szakmai beszámolóknak a könyv.
Elsőként Szabó Pál Hunyady Mátyás ismeretlen győzelméről Zsarnó ostroma (1463) című tanulmányban az uralkodó a királyság déli határszélen folytatott, a törökökkel szemben vívott csatái egy momentumát mutatja be. Matykó Árpád „Az a falu nagy volt…” Tornyos a középkorban című írásában a falu történetének jó három évszázadát tekinti át a 13. század végétől a 16. század első harmadáig. Oravec Borbély Dianna A keresztény sorsa az Oszmán Birodalomban és a Krímben a 15–17. század- ban címmel írt tanulmányában vázolja a rabszerzés menetét, a rabszolgapiac működését, a szabadulás lehetőségeit, a szökés büntetését, a váltságdíj intézményét, illetve külön ír a krími rabokról. Virág Gábor tanulmánya a községi bíráskodás (kis)hegyesi gyakorlatát mutatja be a 19. század eleji falusi társada- lomra fókuszálva. Részletesen leírja az önkormányzat szerveit, azok tisztségviselőit, majd a falugyűlés intézményéről, a bíró és az esküdtek szerepéről, felhatalmazásáról olvashat az érdeklődő. Kitér a bünte- tendő cselekményekre, azután a büntetés fokozataira: a dorgálásra, áristomra, korbácsolásra, pálcázásra, botozásra stb. Mészáros Piroska Szabadka városrendezését, annak fontosabb állomásait tekinti át, de közben egy városfejlődési képet is felvázol a településfejlődés fontos szakaszai alapján, a korai periódu- soktól Maria Teresiapolisig és attól Szabadkán át napjaink Szabadkájáig / Suboticájáig. A tanulmányban külön kitér a két világháború közötti és az 1945 utáni városfejlődési, urbanisztikai időszakra, no meg a tervezéssel foglalkozó szervekre, így a Várostervezési iroda, a Közgazdasági Mérnöki Intézet, a Város- rendezési és geodéziai Intézet tevékenységére, valamint az elkészített tervekre. István Márta a bánsági Nákó nemesekről írt családtörténeti motívumokat felvillantó összefoglalót a kezdetektől egészen a férfi- ág 20. századi kihalásáig. Egy másik családtörténeti tanulmányt Szabó J. Józseftől olvashatunk, A Kom- lóssy festő család bánáti gyökerei címmel. A tanulmány a család törökkanizsai éveit, kötődését adatolja szépen. Pecze Rózsa az eleméri Szent Ágoston templom műemléki felújításának néhány mozzanatát mu- tatja be. Mák Ferenc Najádok a kobaltkék pusztaság felett címmel írt tanulmányában Leidenfrost Gyula, az Adria magyar kutatójának munkásságát elemzi. Az írás végén Leidenfrost fontosabb közleményeinek bibliográfiáját is közreadja. Lelbach Gyula a rokon és szemtanú hitelességével mutatja be a szabadkai dzsentrilányból fenséges asszonnyá lett Lelbach Irén Dóra történetét, felvillantva a bácskai család egy je- lesének 20. századi élettörténetét. Berta Sándor Megbocsájtok! címen egy első világháborús, jegyzetekkel ellátott visszaemlékezés részleteit adja közre, melyek 1914 és 1920 közötti időszakra vonatkoznak. Balla Ferenc és Balla István szerzőpáros a Bezdán melletti küllődi Vitézi telep történetéről írt tanulmányban jelentős mennyiségű, személyes visszaemlékezést is közreadva mutatja be a telep lakói sorsának alaku- lását. Kovács Mária a szociográfia módszerével vizsgálja a bácskai családok belekeveredését a politika sodrába és sorsuk későbbi alakulását Csúrogon és Adorjánon. A visszaemlékező szemtanúk a ház és föld ígéretével kezdődött kálváriájuk történetét mondják el. Öt kispiaci és két adorjáni példát vonul- tat fel. Nagygyörgy Zoltán A horgosi magyarok golgotája című írása a partizánok helyi vérengzésének áldozatairól ad számot. Jelzi, hogy a névsor nem teljes, további kutatásokat tart szükségesnek. Teleki Júlia rövid összefoglalásában a térmegjelölés nehézségeit adja közre a csúrogi emlékhellyel kapcso- latosan. Mint azt hangsúlyozza, a helyi ellenállást csak az állami akarat tudta felülírni. Gallusz László vajdasági tanyatörténeteket ad közre a szociográfia eszközeit felhasználva. Példái között vannak – az ő szóhasználatával élve – élő gazdatanyák, vállalkozói telephelyek, vendéglátó és vendégfogadó, illetve üdülőtanyák és elhagyott tanyák. Az írás kitér a tanyarombolás kérdésére is. Földrajzi és régészeti témájú tanulmányt írt Csonti István a Tiszaszentmiklós-csókai kistérségről. Áttekinti a táji változásokat az újabb kori folyószabályozások, lecsapolások és csatornázások kapcsán, majd kitér a régészeti lelőhelyekre és a feltárási, leletmentési munkákra is. Szikora István írása a kupuszinai kovácsmestereknek állít emléket a 18. századtól a 20. századig. Palatinus Aranka a muzslyai búcsújárók és a Bánát egyetlen katolikus kegyhelye, Töröktopolya kapcsolatát írja le. A kegyhely történetét Berecz Sándor tanító írta meg 1934- ben. Précz István Nagybecskerek közoktatásának múltjából ad némi ízelítőt. Besnyi Károly Vállunkra tették a kezüket című írása a Trianon utáni kulturális önszerveződés, majd a szocializmus évtizedei alatti amatőr színjátszás kibontakozásának lehetőségét mutatja be. Illetve a kapcsolatkeresést és -tartást a ma- gyarországi szomszédos megyék színjátszóival. Ljudevit Vujković Lamić szerb nyelvű tanulmányában a bácskai postaforgalom megindulását mutatja be az 1941–1944 közötti időszakban. Sporttörténeti tanul- mányt írt Táborosi László. Délvidék a magyar olimpiai mozgalomban 1914-ig címmel, amiben számba veszi azokat a sportolókat, akik a később elcsatolt Bácska és Bánság területén születtek és olimpiko- nokká lettek. Papp László Moravica sporttörténetéből a birkózás, súlyemelés, ökölvívás eredményeit összegezte. Dukai Edit Topolya régi fürdői című írásában a kisváros közfürdőinek történetét dolgozta fel. Érdekes módon a rituális zsidó fürdőt is közfürdőként mutatja be. Tovább olvasva az írást, az olvasó rájön, hogy minden olyan vizes helyet bemutat a szerző, amiben az ember fürödhet. Így a Limbek-, Pa- taki-, Dudás-, Vénusz-, és a városi gőzfürdő mellett megemlíti a város határában kialakított mesterséges tavat is. Kocsis Antal Az éter hullámain, címmel a topolyai Radar Rádióklub történetéről készített össze- foglalásban 1946–1998 közötti időszakot dolgozza fel. A kötet záró írásában Papdi Izabella Helytörténeti és néprajzi írások a Csantavéri Újságban (1998–2013) című közleményében az adott évekre lebontott cikkbibliográfiát ad közre.

Prosser-Schell, Michael szerk.: Populare religiöse Kultur, Konflikte und Selbstvergewisserung in multiethnischen und multikonfessionelle Einwanderungsgebieten. Ausgewählte neuere Forschungen und Dokumentationen mit einem Schwerpunkt auf dem Mittleren Donauraum

Münster–New York: Waxmann 2016, 204 p. ISBN 978-3- 8309-3551-3 /Schriftenreihe des Instituts für Volkskunde der Deutschen des östlichen Europa 17./

„Hosszú cím.” Kezdi bevezetőjét a kötet összeállítója, Michael Prosser-Schell, a freiburgi, a kelet-eu- rópai németek néprajzi kutatóintézetének (Institut für Volkskunde der Deutschen des östlichen Europa; a továbbiakban: IVDE) tudományos munkatársa. Mi tagadás, valóban hosszú, kissé barokkos, viszont ennek fejében a kötet tartalmát kiadósan megmagyarázó. Ha nem volnék minden szarkazmus híján, még azt is mondhatnám, hogy a cím alapján akár maga a könyv is bemutatható lenne. Ha ez teljesen azért nincs is így, maga a cím valahogy mégis kell, hogy fémjelezze magát a művet is. Ennek Prosser-Schell is tudatában van, s ezért (is) hangsúlyozza a címválasztás egyik elemét, a „populáris vallási kultúra” vizsgálatát, s állítja szembe a „klasszikus néprajzi kultúraanalízissel”. Nem mondja ki, de a „populáris vallási kultúra” meghatározást alighanem a korábban bevett népi vallásosság (Volksfrömmigkeit) helyett használja.
Voltaképpen az IVDE utóbbi években egyre markánsabbá való kutatási vonalához, mégpedig a kü- lönféle migrációkhoz kapcsolódó vallási élet gyakorlati megnyilvánulási formáinak vizsgálatához, dokumentálásához, értelmezéséhez kapcsolódnak a kötetben egybegyűjtött, eredetileg részben konfe- rencia-előadásként elhangzott, majd tanulmánnyá formált szövegek. Egy ilyen „alaprendezvény” volt a 2015. június 22-én, az IVDE, a Freiburgi Egyetem, a Szegedi Tudományegyetem és a Fórum Kisebb- ségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja együttműködésében Freiburgban megvalósult nem- zetközi konferencia (Themen und Felder der volkskundlich-kultuanthropologischen Frömmigkeitsfor- schung), amely szűken értelmezve a második világháború után Kelet-Európából kitelepített németek búcsújárásainak szentelte tárgyát, tágabban általában a búcsújárások, valamint az emlékezéskultúra volt a Németországból, Svájcból, Szlovákiából és Magyarországról meghívott előadók központi témája. Nos, ennek a rendezvénynek némely előadása visszaköszön jelen kötet tematikájában is. A migrációt mind a jelzett konferencia, mind maga a kötet is viszonylag széles körben kezeli, hiszen a 18. századi nagy közép-európai demográfiai változások következményeit éppúgy taglalja, mint a második világháború utáni erőszakos népmozgások vagy az azt követő „békés”, Európán belüli lakhelyváltoztatások hatásait, valamint a megnövekedett mobilitással járó kulturális jelenségek egyre masszívabb, az emlékezéskultú- rát is meghatározó terjedését.

A kötet első, A nyugati és a keleti kereszténység határán. Vallási együttélés és konfliktusok a dél-ma- gyarországi Bácskában a 18. században6 című tanulmányának szerzője, Bárth Dániel, választott témáját sokéves elmélyült levéltári kutatási eredményeire támaszkodva mind ez ideig több alkalommal és formá- ban is kifejtette.7 Egy olyan térség, ha úgy tetszik, ütközőzóna vallási mindennapjait vizsgálja, amelynek abban az időben szinte minden lakosa éppen vagy a közelmúltban valahonnan jött. A szó hagyományos értelmében nem volt tehát őslakosság. Az ott élő különféle etnikumok (magyarok, szerbek, németek, ruszinok, szlovákok, bunyevácok, zsidók stb.) vagy a török elő észak felé menekülve telepedtek meg itt, vagy a török után északról érkeztek az újranépesítés során. A multietnicitáshoz természetesen multi- konfesszionalitás is társult. Levéltári kutatásaira támaszkodva Bárth egy sor olyan szakrális jelenségre (a különféle szent helyek, a szent kutak, szent szövegek, szent emberek stb.) mutat rá, amelyek egy idő- ben más-más vallások körében is értelmet nyerhettek és nyertek is. Bárth szerint a vizsgált időszakban ott élőknek éppen az a bevándorlómúltja okozhatta azt, hogy viszonylagos békében tudtak együtt élni. Magyarán nem volt, mert nem lehetett meg senkiben a „gyüttmentekkel” szembeni felsőbbrendűségi érzés, hiszen mindenki éppen valahonnan jött…

Részben kapcsolható az imént bemutatotthoz Juliane Brandt tanulmánya (Alázatos alattvalók vallás- gyakorlásának közösségi praxisa. A tatai reformátusok a 18. század második felében8), amely a lecsengő ellenreformáció s az azt követő protestáns újjászületés körülményeit vizsgálja egy katolikus többségű du- nántúli kisváros, Tata viszonylatában. Érzékletes példákon keresztül mutat be egy afféle modus vivendit, aminek köszönhetően a mélyen katolikus Esterházy-család meghatározta cuius regio, eius religio árnyé- kában, minden (zömében erőszakos) hittérítési kísérletek dacára a protestánsok meg tudták őrizni vallásu- kat az erős katolikus többség mellett. A hitélet teljes kibontakozására (pl. saját templom, parókia, iskolák építése) csak a türelmi rendeletet (1781) követő időben kerülhetett sor. Noha Tatán a magyar mellett akkor már jelentékeny német kisebbség is élt, az etnikai, nemzetiségi különbözőségeket a vallásiak nem képezték le pontosan. Ahogy másutt is ebben az időben a vallási (nem pedig a nyelvi) hovatartozás volt a döntő a korabeli Tatán.

Szilágyi-Kósa Anikó tanulmánya (Egy történelemmel átszőtt utazás Észak-Bádenból Magyarország- ra és annak következményei9) egy dunántúli német település, Barnag török utáni, német vendégekkel való újranépesítésének történetét, a település karakterisztikus jegyeit (pl. a méltán híres kálvária10), továbbá a rendszerváltás utáni öntudatra ébredését taglalja. Az újratelepítés 300. évfordulója tiszteletére hatalmas ünnepséget rendeztek, amelynek keretében egy, a német lakosság új hazába érkezését bemutató össz- népi színjáték bemutatására is sor került, valamint (s erre utal az írás címe) az óhazából, a többi között Észak-Bádenből érkezett vendégeknek köszönhetően, élénk és virágzó kapcsolat alakult ki a magyaror- szági falu mostani lakói és a kibocsátó német települések polgárai között.

Bednárik János tanulmányában (A budakeszi tumultus. Egy 19. századi helyi konfliktus elemzése11) egy, a 18. századtól német többségű (noha jelen esetben az etnikai hovatartozás voltaképpen nem játszik szerepet) település papjának és híveinek konfliktussorozatát mutatja be korabeli dokumentumok alapján az egyéni szerepvállalások aprólékos bemutatásával. Maga az írás már önmagában is roppant érdekfeszí- tő, de ha összevetjük a szerző hasonló típusú további tanulmányaival, akkor a pap és közössége témakör rendkívül szövevényes kapcsolatrendszere tárulhat fel előttünk.12

Jakob Bleyer és a magyarországi katolikus egyház című tanulmányában13 Grósz András egy, az ELTE Bölcsészettudományi Karán benyújtott (időközben nyilván meg is védett) doktori disszertációja14 legfontosabb eredményeit foglalta össze. Jakob Bleyer – neves germanista, a két világháború közöt- ti magyarországi német nemzeti kisebbség meghatározó képviselője (egy ideig nemzetiségi miniszter, több ciklusban parlamenti képviselő) – törekvéseit a szerző egyrészt levéltári források fényében, más- részt a Bleyer által alapított (1921) Sonntagsblatt közleményeinek a tükrében vizsgálja. Ezek, amellett, hogy a magyarországi németek nyelvének és kultúrájának a megőrzését szolgálták (különféle szinteken és szempontok szerint), a katolikus egyházhoz fűződő kapcsolatuknak, valamint a magyar hazafiságon alapuló kettős identitásuknak is jelentős dokumentumai. Bleyer alakja, felmenői fekete-erdei származása, valamint a második világháború után Németországba telepített magyarországi németek emlékezéskultú- rája révén jelenleg is összekötő kapocs Németország és Magyarország között.

Ugyancsak a második világháború utáni kényszerkitelepítések elszenvedői Torsten W. Müller kö- vetkező, 2015-ben a freiburgi konferencián előadásként is elhangzott tanulmányának (Kitelepítettek bú- csújárásai az egykori NDK-ban15), mellesleg egy doktori disszertáció tematikájának is a főszereplői. A jelenség kevésbé volt ismert, a freiburgi közönség fel is kapta a fejét arra, hogy az egykori szovjet megszállási zóna, a későbbi Német Demokratikus Köztársaság területén, az 1950-es évek első felében (a szerző ezt a korszakot vizsgálta), ha rendkívüli módon ellenőrzötten és megfigyelten is, zajlottak, mégpedig hatalmas tömegeket megmozgató vallási búcsújárások. Ezek több szempontból is fontosak (és egyszersmind kényesek) voltak a Türingiába került, elsősorban Magyarországról és a jugoszláv te- rületekről érkezett katolikus kitelepítettek számára. Egyrészt ez olyan alkalom volt, amikor legálisan találkozni tudtak, viseleteikkel nem feltűnést (esetleg ellenérzést) váltottak ki, hanem éppen az össze- tartozásukat prezentálták vele. Lelkileg egyrészt a szülőföld elvesztésével járó sebeket is gyógyították, valamint némileg az újrakezdést megkönnyítették ezek az együttlétek. Másrészt a túlnyomórészt protes- táns térségben ezek a rendezvények összetartozás-tudatukat erősítették, miközben a résztvevők az egyre inkább hivatalosan ateistává váló állami környezetben különféle, az adott pillanatban nem biztos, hogy pontosan körvonalazható későbbi veszélyeknek, negatív megkülönböztetéseknek is kitették magukat.

Michael Prosser-Schell Barna Gáborral való együttműködéséből született a máriaradnai kegytemplom renoválási munkálatait és 2015-ös újramegnyitását bemutató szöveges és képes dokumentumgyűjtemény.16 Dominik Wunderlin egy svájci búcsújáróhely, Mariastein szerepét vizsgálja a migráns hátterű bú- csújárók szempontjából.17 Az említett kegyhely eredetileg a második világháború alatt és után a térségbe került, nagyobbrészt kelet-európai bevándorlók kedvelt találkozási helye volt, majd 1956 után jelentős magyar szent hellyé is vált (1961-ben hatalmas magyar istentisztelet jelzi a búcsújáró hely ily szempontú jelentőségét). Idővel viszont tovább gyarapodott a kegyhelyen lelki megnyugvást keresők száma és köre. A Srí Lanka-i polgárháborúk következtében, az 1980-as évektől tamilok tömegei kerestek (és találtak) menedéket Svájcban. Ezeknek a migránsoknak a 80–90 százaléka hindu, s csak 10–15 százalékuk ke- resztény (ez utóbbi számnak nagyjából 90 százaléka katolikus). Nos, ők is saját kegyhelyükre találtak Mariasteinban, mégpedig nemcsak a keresztények, hanem a hinduk egy része is. Megadott időpontokban ők is használhatták (használhatják) saját rítusuk szerint a kegyhelyet. Némileg hasonlít ez a Bárth Dániel által bemutatott bácskai kegyhelyek, szent kutak, vallási felekezetek átnyúló közös használatára. Jut eszembe, nem egyedi jelenségek ezek. Csak hirtelenjében hadd említsem meg a gömöri Barka római katolikus búcsújáró helyét, amelyet a környék reformátusai is látogattak (látogatnak?). A közeli Rudna határában volt egy mára funkcióját veszített szent forrás (Magdolna), amelynek gyógyhatásúnak tartott vizéből (időnként a római katolikus pap meg is szentelte) nemcsak a környék római katolikus, hanem az evangélikus és református népe is vitt haza. Wunderlin említi (egy képen illusztrálja is), hogy a maria- steini kegyhely szenteltvizet szolgáltató vízcsapjához két piktogramot kellett a fenntartóknak kihelyezni- ük: az egyik azt mutatja, hogy a csapból jövő (szentelt) víz flakonba eresztendő és hazaviendő. A másik arra figyelmeztet, hogy nem (rituális) kézmosásra szolgál…

L. Juhász Ilona Út menti haláljelek és halálhelyjelek című tanulmányában18 az emlékezéskultúra egy, a megnövekedett mobilitásból (is) adódóan napjainkban kétségtelenül reneszánszát élő jelenségét, a halálos közúti balesetek emlékére állított haláljelek és halálhelyjelek dél-szlovákiai változásait mutatja be. Szorosabban véve a Somorja–Komárom és Komárom–Rozsnyó útszakaszokon tett, csaknem két év- tizedes megfigyeléseit adja közre a szerző a 2015-ös freiburgi előadásból átdolgozott tanulmányában.19

A bevezetőben Michael Prosser-Schell amiatt szabadkozik, hogy a kötetnek nincs egységes kerete. Szerintem viszont van: a (lakó)helyváltoztatásból is adódó szakrális és „szakrális” emlékhelyek és -jelek, emlékezetkultúra az, ami (ha lazán is, de) a kötet tanulmányait mégis egy egységbe keretezi. És ami miatt rendkívül fontosnak tartom a kötetet, az az, hogy Európa két térségének, mondjuk így, Dél-Németország- nak és a Kárpát-medencének évszázados élénk kapcsolatrendszereire építve, azt tovább folytatva, egy keretben mutat be, egymással párhuzamba állítva vagy akár konfrontálva hasonló jelenségeket.

Pusztai Virág: Kép, közösség, örökség. Szegedi képeslapok ikonológiai megközelítésben

Szeged: Bálint Sándor Szellemi Öröksége Alapítvány 2021, 160 p. ISBN 978-615-6112-09-5, /A Dél-Alföld szellemi öröksége 3./ ISSN 2786-1945

A vizuális kultúra kutatásának évtizedek óta kitüntetett területe, s nem kevéssé a néprajz társtudománya is a képi közlésmódok szemiotikai szférája. A jel- és jelzéskultúra tudományos kutatása, a közlésformák feltárása és megértésük, avagy a „képolvasás” gyakorlata egyre inkább rutinná vált és kimódolt belá- tás-terület lett több társtudomány területén is, ezek között az ikonológiában. A mit és miért kiegészülése a hogyannal, avagy az esztétikum találkozása a befogadással, a megjelenítés-formák látványos és rejtett tartalmainak elemzése nem csupán a képzőművészet- vagy a műalkotás-történet része immár, hanem a fotó- és filmkultúra szerves része is. A vizuális kultúrában (is) végbement fordulat, mely a közléstar- talmak megértésének módszertanát és gyakorlatát fölfrissítette, nem csupán a jelek és megértésük meto- dikáját, hanem az ebből fölépülő narratíva-együtteseket is újabb területek meghódítására késztette. Így került sor a festmények, műalkotások, filmek és fotók után a képi kifejezésmódok egyik konvencionális eleme, a képes levelezőlapok ilyetén feltárására is. Pusztai Virág mint szegedi egyetemi adjunktus több terület között televíziós műsorkészítést és médiaelméletet oktat, de publikációi sorában és médiakutató- ként legfontosabb kutatási témái közé emelte a vizuális kultúra változásait és hatásegyüttesének a képi fordulat során bekövetkezett módosulásait. Korábbi kötete (A képekből összerakott ember. Gondolat, Budapest, 2019) az észlelés és tapasztalat, képformálás és képek általi meghatározottság, az írott szó helyébe kerülő „irányítás” és a vizuális média mint technikai memóriába épült emléktár jelentőségét járja körül a mediatizált világ aspektusából visszatekintve. Saját szavaival: „A kortárs ikonológiai megköze- lítés azon túl, hogy értelmezi a képen látható dolgokat, figyelembe veszi azokat a szellemi és kulturális tartalmakat is, amelyek a kép keletkezésének idején hatottak. Ezen túlmenően pedig megvizsgálja, hogy a kép milyen életet él a keletkezése után, milyen társadalmi hatásokat vált ki, hogyan alakítja a közösségi emlékezetet, a kollektív identitást. A következő gondolatfutamok egy készülő kötet részét képezik, amely ikonológiai kiindulópontból foglalkozik a szegedi képeslapokkal…” (Szeged – várostörténeti és kulturá- lis folyóirat, 2022/1. Miről mesélnek a szegedi képeslapok? – egyben a kötet felhangolója is).

A képeslap mint kommunikációs médium már nem új jelenség: a 18. században is léteztek „köszöntő- kártyák”, képes üzenetek, színes nyomatok, melyek funkciójukat tekintve a mai-tegnapi képeslapkultúra előzményei, a maguk retorikai, stilisztikai, szimbolikus hordozó szerepükben is „ábrázolási konvenciókat, hangulati hatásokat” közvetítőként, amire a századelő képeslapjai már nemcsak „anzix” mivoltukban vá- laszolnak, de kiterjedt piaci térnyerésük révén a közérdeklődésnek és kommunikációs „nyitásnak” éppúgy eszközeivé váltak, mint később a helyi identitás és közös emléktartósítás gyűjteményévé is lettek. Pusztai kötete első fejezetében „kis képeslaptörténetet” ad, a másodikban a „Miről mesélnek a szegedi képesla- pok?” címen a látható történelem és a vizuális városképi élmények világát részletezi, a harmadikban pedig

„A képeslapok ikonológiája” lett választott tárgya, ezek esztétikuma, kultusza, nosztalgia-funkciója, kö- zösségi emlékezeti szerepe, végül az „ikonikus fordulat” hatását elemző megközelítés három egysége, me- lyek a képi közlésmód tudományos megítélésének és a képeslapok elemzési színterének részleteivel többé teszik a könyvet, mint pusztán szegedi képeslapgyűjtemény kísérő szövegévé. Sőt: már maga a képeslap új megközelítése a kép kompozíciós megoldásait történeti forrásként, a leíró bemutatást módszertani eszköz- ként, a letűnt korok fotográfiáit pedig az ábrázoláson túli formanyelvi és közlésmód-beli jellegzetessége- ken kívül a helytörténeti forrásként használhatóság szempontjából is hangsúlyosnak tekinti, mint vizuális műtárgyat, melynek a közlésfelület mindkét oldalán, képi és szövegminőségek jelentésterében is elemzési tartományt azonosít. Erre pedig a várostörténeti kutatás, s a Somogyi-könyvtár Helyismereti gyűjtemé- nyében fellelhető több ezer szegedi képeslap közül válogatva a 19. század végétől egészen napjainkig kínálkoznak a közlésformák, melyek akaratlanul is egyszerre szolgálnak megértésre váró adalékokkal a kommunikáló emberek életéről vagy az épületekről, szobrokról, terekről, életforma-feltételekről, meg az általuk közvetített üzenetek egész értelmezési tartományáról. Mindemellett Pusztai számára a levlapok nem kifejezetten művészi céllal-szándékkal keletkező közlések, mégcsak nem is pusztán történelmi forrá- sok, hanem árulkodó jelek az egykor élt emberek üzeneteiről, kapcsolatairól, ízlésvilágáról, hogylétéről, amit szimbólumokkal, kézjelek formáival, megszólításmódokkal, stiláris egyediségekkel közvetítettek – vagyis leírták, „megírták” saját létük közlendőit, jellemző témáit, közérzetük állapotát, élethelyzetük alakulását is. Nem mellesleg mindez a szabvány vagy szabályozott formák terén is sok specifikummal, de megannyi változással is színezett volt: a hír- vagy üdvözletküldés „képes fele” is közléstartalom volt a címzettnek. „Mert a képeslap egy kommunikációra született műfaj, melynek üzenete nem csupán a rajta megfogalmazott sorokból olvasható ki, de a hátoldalán lévő kép is több információréteget hordoz. Nem csak az érdekes, hogy mit ábrázol, de az is, hogy miként teszi ezt”. (9. p.) Ilyen példaképpen a Dóm vagy a Kultúrpalota múzeum-épülete, a Tisza-part látképei az egyes történeti korokban, az 1879-es nagyárvíz utáni új városkép, a polgári épületek és paloták, terek és hidak, életmód-pillanatok ábrázolása mint a köz- lés „képes fele”, ami egy átfogó ikonológiai elemzés számára a képeslap-funkció mellett részben nosz- talgia tükre is, de megvan a képek közösségépítő szerepe, virtuális közösség számára megerősítő latens funkciójához hasonlóan.

De még pusztán a vizuális hatások egysége sem mellékes: a Pestről „leutazott” fotós példája, aki kattint és távozik, miben és miért tér el a helyben élő víziójától, emlékanyagától, realitás-érzetétől? A le- vegőből készített látkép mitől más, mint a vízparti szintről látható városkép? Az alsóvárosi miként látja az újszegedi impressziót, a domaszéki a Széchenyi-téri szökőkutat, a szabadkai a „lengyelpiacot”, a hor- gász a víztornyot? A képeken nincs senki, vagy csupán egy-két járókelő, vagy éppen tömeg hömpölyög a látvány egészében? Szerepel-e a régi vasúti híd vagy a bödönhajók sora a képen, vagy egy régi patika később bankká lett arculata, egy paprika-koszorúkat szállító szekér vagy a „Csirke piacz”, egy régi ká- véházi belső vagy a szabadtéri játékok egyik díszlete? De ezenfelül „a kompozíciót meghatározza a lap formája, és az, hogy hogyan gazdálkodtak a rendelkezésre álló hellyel. A korai, századforduló környéki képeslapok esetében az egyik oldalt még teljes egészében elfoglalta a címzés. Ilyen például az a Szeged- ről Zsigmondházára feladott, 1902. április 27-i keltezésű lap, amelyik egy kis képen ábrázolja a Kálvária kápolnát. Postázója a kép körüli helyet használta fel arra, hogy üzenjen a címzettnek. A Kossuth-szobrot megörökítő, ugyanezen évben postázott lap szintén ezt a struktúrát követi, a keltezést és az üzenetet a ké- pes oldalon találjuk, míg a másik oldal a címzésé. Később a címzésre fenntartott oldalt kettéosztották, így kialakítva egy mezőt az üzenet számára. Innentől egyértelművé válik, hogy az egyik oldalra nem kerül egyéb, csak a kép! (Ezt a szabályt esetenként a szószátyár, vagy a túl nagy betűkkel író levelezők hágták át, akiknek nem volt elegendő a szövegmező, és ráírtak a képre is.)” (85. p.)

Sőt, a „boldog békeidők” lapjai másképpen beállított, festmény-pótló funkciójú és mívesebben kom- ponált mivoltukban további értelmezéseket is kínálnak: „A lapok döntő többsége fekvő formátumú, hi- szen a legtöbb épületet, utcarészletet így lehet a leginformatívabb módon bekomponálni. A magas épü- letek, templomtornyok vagy szobrok esetében viszont az sem ritka, hogy az álló formátumot választja a fotós. Mindez nem is változik sokat a 20. század évtizedei alatt. A képek belső kompozíciója viszont árulkodik az értékrendek, világnézetek átalakulásáról”. (89. p.) A szellős-levegős témakör- vagy képki- vágás idővel „beszűkül”, a város világának elbeszélése átformálódik a kifejezés piaci igényt befolyásoló stílusába (keretezés a képen belül, közelség és távolság viszonya, előtér-háttér játéka, fényviszonyok feltételei, nyomdatechnikai sajátosságok, festett képeslapok, „életszerű” beállítások, idealizálás vagy hétköznapiasítás, intimizálás vagy objektivizálás, stb.) – egyszóval a szegedi képeslapok vizuális re- torikájába és szimbolikájába belejátszik a korfelfogás és világkép-kifejeződés is. „Az első világháború előtti kompozíciók általában szellősek, levegősek, nem szorítják be a témát a lapszélek közé. Ezáltal az élhetőség és emberléptékűség benyomását keltik, a szemlélőben felébresztik a vágyat, hogy maga is tegyen egy sétát az adott helyszínen. Kiegyensúlyozottság és nyugalom árad még azokból a lapokból is, amelyek közlekedési eszközöket vagy embertömeget ábrázolnak. Inkább statikusak, mint dinamikusak, mégis leolvasható róluk az életöröm és a büszkeség – hiszen a képeslap egy dicsekvő műfaj, amely lelkesen mutatja fel a lokális értékeket. A térbeliség, a viszonyrendszerek megmutatása nem különöseb- ben fontos, és csak a nagytotálban mutatott városrészletek, madártávlatból fotografált látképek esetében szembeötlő. Ahogy haladunk előre az időben, megjelennek az összetettebb, zaklatottabb kompozíciók. Erősödnek a kontrasztok, nő a sötét felületek aránya. Az egyik Tisza-parti részletet például a híd szerke- zeti elemei közül kilesve mutatja meg a fotós, míg egy másikon a híd fémszerkezete súlyosan nehezedik rá a távolban kirajzolódó belvárosra. Gyakori, hogy a képek előterében alulról, felülről vagy épp oldalról belóg valami – korlát, faág, oszlop stb. –, amelyek egyfelől viszonyítási pontként szolgálnak, másfelől kissé relativizálják a fő téma értékét. Még mindig ugyanazok a nevezetességek szerepelnek a képeken, de valamiféle távolságtartással, hiszen a palotákat már nem tekintik kortársaknak, már nem a modern új nagyváros elemeinek látják őket, hiszen azok az éppen letűnőben lévő korhoz tartoznak. Újdonságként feltűnnek az éjszakai látképeket megjelenítő képeslapok is”. (90. p.)

A képeslapok esztétikuma a konvencióktól a perszonális közléseken át a képeslapok dokumenta- tív szándékát kiegészítő sejtések birodalmán át vezet a mai közlésmódok intimitásaiig, a fényképész személyétől a befogadó habitusáig, az esztétikai kánontól a nyomdatechnika és képes-vizuális közlés- piac trendjeiig. De ebben is vannak „kanyarok”, értelmezést is meghatározó beállítódások jelei: „Meg- figyelhető, hogy az emberek általában a saját korukat közvetlenül megelőző időszak vizuális kultúráját, divatját, szellemiségét érzik ’cikinek’, míg az eggyel korábbira nosztalgiával tekintenek. Tíz éve még nem gondoltuk, hogy valaha is visszaköszönnek például a ’70-es évek bútortrendjei vagy a ’80-as évek öltözékei, de ez mégis bekövetkezett. Legalább fél emberöltőnyi különbségre szükség van, hiszen meg kell öregedni ahhoz, hogy nosztalgiával tudjuk felidézni a gyermekkor vagy az ifjúság kulisszáit. Így ma a ’retró’ képeslapokkal kapcsolatban is megbocsájtóbbak vagyunk, mint bő húsz évvel ezelőtt, a fejezetet indító dilemma elhangzása idején. Vannak azonban olyan korszakok is, amelyek időtállóan vonzóak ma- radnak. Ilyen korszak volt a Fin de Siècle, a Belle Époque, azaz a századforduló boldog békeévei, a kala- pos hölgyekkel és sétapálcás urakkal, no meg a Nagy Víz után újjáépülő Szegeddel, a palotás várossal. Az akkor készült képeslapok bizonyára mindig szerethetőek maradnak…” (102. p.) A modern nosztal- giák és az emberi emlékezet tárgyiasító vagy „oral history” funkciójú közlésmódjai ma már sokszor keverednek, még a tudományos elemzés számára is gondot okozó módokon. „A technikai képek tehát hatással vannak arra, hogy miképp emlékezünk egy-egy velünk, vagy közösségünkkel történt dologra”. (127. p.) Ám sokszor mégsem a valódi történésre, a dologra magára emlékezünk, hanem a fixálódott emlékezeti elemek természetes és mesterséges emlékezeti hatásokra épülő memória-nyomokká lesznek, a történet és a történelem révén változnak is, a megörökítés így a kollektív emlékezet átalakulásaival együtt formálódik. S talán e kötet is hozzájárul ahhoz, hogy az etnológiai ismeretek fixált, „mesterséges emlékezet” számára adott formahordozói utóbb nem bizonyosan ugyanazt jelentik majd, mint az előtte megjelent képi örökséghordozók nyomtatott változatai…

 

Rockenbauer Zoltán szerk. Újraértelmezett hagyomány. Mucsarnok.hu/02

Az Itt és Most (Képzőművészet. Nemzeti Szalon 2015) kiállítás keretében 2015. június 02-án megrendezett művészettörténeti szimpózium előadásai. Sorozatszerkesztő: Bán András, Szegő György. Budapest: Műcsarnok Nonprofit Kft. 2015, 135 p. ISBN 978-963-9506-85-5; ISSN 2416-2302

Szinte már hozzászoktunk (s persze nem mindenki, de ez lehet önkép és értelmezési horizont kérdése is), hogy kis kényelmes útipoggyászunkban megszokott, konvencionális definíciója van a hagyománynak. A néprajz- és történettudománytól ugyanakkor nem lehet idegen a hagyománytartás és hagyománykö- vetés modellje, ahogyan zenélni vagy házat festeni sem áll neki az ember előképek, minták, célszerű ismeretek és gyakorlat nélkül. De talán éppen ezért is adódik, hogy időről időre éppen a konvenciók megkérdőjelezésével ugrik talpra egy-egy modern elmélet, meglepő értelmezés, kortárs közelítésmód, mely újratárgyalja, alkalmanként mozgalmi derűvel és elszántsággal el is vitatja a korábbi felfogásmó- dok mikéntjét, s újabbat vagy alkalmasabbat gyárt le egy friss teória nevében. Az „izmusok” korszaka sem lett volna (olyan), ha nincs, aki elvitatja a költészet és festészet konvencionális fogalomkészletét, kifejezési módszertanát és intencióit – s ugyanez látható a zenetörténetben, meg újabban a történetírás- ban, a dizájnban, az irodalomtudományi vagy filmes beszédmódokban, de akár a politikai narratívákban is. Csöppet sem meglepő tehát, ha a vizuális művészetek alkotói és elemzői tudományos konferenciát hirdetnek meg (2015), mely nyilvános szakmai szimpózium tárgya éppen a hagyomány újraértelmezése és ennek mint eljárásnak hagyománya is egyúttal. A terítékre került kérdések közül hangsúlyt kapott néhány hagyományfüggő tárgykör is, így például hogy „lehetséges-e, kívánatos-e a közmegegyezésre törekvés a magyar művészi hagyomány (hagyományok) megítélésében? Melyek voltak a legfontosabb felfedezések, újrafelfedezések, újraértelmezések, mely életművek, tendenciák, műcsoportok, jelenségek kerültek új megvilágításba az elmúlt negyedszázadban? Vannak-e még árnyékban maradt, felfedezésre váró életművek, törekvések? Közeledünk-e paradigmaváltáshoz a művészeti hagyományról való gondol- kodásban?” (http://kepzomuveszet.nemzeti-szalon.hu/hagyomany/) Ilyetén problematizálás jegyében egy sor további kutatási és alkotói kérdés még tárgyalható lenne, de akár mindezek viszonya a hagyományhoz, a hagyomány-szemléletek történetiségéhez és reformjá- hoz, vagy a művészetfilozófia, didaktika, reprezentáció-elméletek, muzealizálás és korhű narratívákba tömörítés kérdésköreihez, ugyancsak kínálkoznának egy kortárs mérlegeléshez. Látható, hogy a kon- ferencia anyagából összeállt kötet – mely része egy hosszabb idősor kutatásainak és konstans eleme művészetelméleti kérdésköreinek – e kiállítás- és kötetformán megjelenített, előzetesen már sokrétűen végiggondolt, és itt összegzésképpen előadott tanulmány-válogatás formájában voltaképpen egy ismer- ten ismeretlen jelenséget taglalnak. Ez pedig a hagyomány iránti érzék, a konvencionális és intézmé- nyesült értékrend megléte, egyben átalakulása, módosulása, ciklikusan újraértelmezett mivolta. E té- ren szinte párhuzamban áll a politikai filozófiai, történettudományi, zeneelméleti, kommunikáció- és médiatudományi, de akár az etnológiai értelmezésmódok mindenkori önelszámolási törekvésével, mely egy ciklus zárultával, vagy időleges eredmények érdemi felmutatásával úgy válik hagyománnyá, hogy voltaképpen keresztbe metszi azt. De mert már ez is hagyomány, érdemes a kötet anyagából (jóllehet szemelgetve) fölidézni néhány momentumot, melyekből kitetszhet, mennyiben új a régi kérdésföltevés, s miben más az új válaszok lehetséges sora arra, ami egykor sorsformáló kötődés (is) volt (talán). A pél- da maga a Műcsarnok-jelenség is lehetne, mely eredetileg a Magyar Képzőművészet és Műpártolók Egyesületének kiállítóhelye volt 1894-től, majd több helyszínváltással is a Nyolcak két kiállításának, Gauguin és a francia impresszionisták meg az olasz futuristák bemutatásának látványos hatásával együtt bázisává lett a gyarapodó művészeti társaságoknak, képzőművészeti egyesületeknek, s bár idővel az új törekvésekkel együtt a Műcsarnokhoz csatolták, az államosított művészet több más intézménye között is progresszív szerepet képviselt még az ötvenes évek végéig is, majd városszépítési ürüggyel lebontották és lenyelték. Újraéledését a párizsi előzménynek is tekinthető hagyománynak köszönheti, mely a 17. szá- zad óta évente megrendezett kiállítások helyszíne, egyben az akadémikus művészetek és a kísérletezők vitáinak is teret adó, roppant sikeres intézmény példájával az MMA számára késztetést jelentett, hogy 2013-ban létrehozza a Műcsarnok nemzeti szalonjait. Tárgyterületi megosztásban a képzőművészet, az építőművészet, a média- és fotóművészet, olykor a tervező- és iparművészet átfogó bemutatkozására vállalkozó tárlatok mindig egyúttal seregszemlék is, nyilván viták és irigységek kereszttüzében, de ezzel együtt is a klasszikus párizsi mintától eltérően a beadás-zsűrizés hajdani gyakorlatát mellőzve, elvben a teljesség igényével dolgozik, s ebben követ konvenciót és újrafogalmazási utakat, posztmodernitást és klasszicitást is egyszerre. Ezúttal a Kárpát-medencében több ezerre tehető művésztársadalom képviselői közül válogatott 207 alkotóval próbálta az elmúlt tíz esztendő magyar képzőművészetének áttekintését megoldani, s ennek lett a 2014-ben megrendezett, több mint húszezer nézőt vonzó építészeti szalonja után 2015-ben az Itt és most kiállítás valami olyan összképet kínáló művészeti seregszemléje, amiben a helykeresés látszatai váltják a kinyilatkoztatás biztonságát. A tárlat ideje alatt lezajlott szakmai vita anyaga tehát történeti közegbe, viták össztüzébe, érdemi súlyozás és kevésbé ismert merészkedések kö- zegébe kerülve jelent meg, nem kevéssé korszakosan kimondva az utóbbi negyed-félszázad meghatározó tendenciáinak és alkotóinak apoteózisát. A tónusok és trendek, irányok és irályok sokféleségét követni tudja az olvasó, ha az új nézőpontok e rövid időszakához észlelési utakat követve elbarangol a http:// mucsarnok.hu/panoramafoto/szalon/ oldalára, ahol virtuális séta során az egész kiállítás anyagában el- barangolhat órákig. Létrejött egy, a komplex igényhez alkalmazkodó felület is, (Tár.hely elnevezésű nyílt begyűjtésű hálózati színtér), ahol több mint hétszáz alkotó töltötte fel szakmai életrajzát és digitális képanyagát, így a kiállítótérben, és a katalógusban a hazai Függetlenek Szalonja (Salon des Indépendant) formálódhatott, ugyancsak egyszerre konvenciót követő és teljességgel ultramodern árnyalatokban.

Nem lehet itt cél a vizuális beszédmódok mérvadó seregszemléjéből „nagy nevek” kiemelése vagy kicsik fölértékelése. Ezt a kötet sem teszi, csupán empirikus válogatásban közöl olyan képzőművészeti „terepmunka-tanulmányokat”, melyek e kötetformán életművek és iskolák, műhelyek és alkotók, pa- radigmák és hagyományfogalmak erdejében segítenek – ha nem is eligazodni, de legalább elindulni…

Az indulást az alkalmi visszatekintés és a minduntalan környezeti reflexió kondicionálja: megnevez régen volt képződményeket, melyekhez újabbkori válaszokat ajánl a teljesebb megértés eszköztárához. A szerkesztők előszava rendjénvalóan bemutatja az egyes előadók szövegét, mondhatnám konvencionális fogalomkörben taglalva a messze nem konvencionális jelenségeket. Már a szerepét tekintve hangadó Roc- kenbauer Zoltán: A Nofertiti-jelenség címen idézi meg a 20. század elején megtalált híres mellszobor példá- ját, mely bár háromezerkétszáz évig volt ismeretlen, 1923-tól a rendkívül rövid életkorú amarnai naturális „egyiptomi művészet visszatért az évezredes, merevre csiszolt hagyományaihoz. […] Az amarnai alkotások mai népszerűsége elsősorban abban rejlik, ami a feledésre ítéltetett egykor: a nyugati művészetszemlélet a tradicionális tökéletesség kollektív eszméjével szemben az alkotói egyéniség tükröződését díjazza”. (13. p.) Évezredekről ugyan nincsen szó a hazai modernizmus kutatásában, holott az elmúlt száz esztendő alatt is feltűntek korábban nem ismert művek, példaképpen Márfy Ödön életművéből a festő induló, párizsi korszaka, amely teljes egészében hiányzik a művészettörténeti irodalomból, jóllehet az egykor Gulácsy Lajossal közös kiállításukon hatvanhetet állított ki belőlük, „de ezek 1910-től (a legutóbbi időkig) többé már nem szerepeltek a nyilvánosság előtt, a Márfyról szóló irodalomba nem kerültek be, így megfelelő dokumentáció híján alig több mint fél évszázad elteltével az utókor már nemigen ismerte fel bennük a festő keze nyomát”. (14. p.) Viszont a magyar Vadak módszeres kutatása és a nagybányai iskola is rejtélyes homályban maradt jelentőségének újrafelfedezése előtt. S mint a többi előadó (összesen nyolcan voltak, mívesen szerkesztett és illusztrált előadásukból áll össze a kötet), Rockenbauer sem tért ki a hagyomány részletes elemzésére, vagy „az értékrendek változásának, a hagyomány keresésének 20. századi történe- tére, azokra a modern művészeti kézikönyvekre, amelyek a maguk tudományos megalapozottságával az akkor épp érvényes vagy megkérdőjelezett kánon szerint mondták el a hagyomány történetét”, vagy ezek hagyományos félreértelmezésének egész históriáját, aktuális divatjait (példaképpen a „haladó hagyomány” fogalomkörét sem) – de mint mindannyian, saját kutatási területéről hozza példáit az értékrendek elmozdu- lásának tapasztalatáról és a nemrégiben is változó trendekről. (7. p.) A példák azonban maguktól tolakodnak elő: a magyar fauvizmus és a Nyolcak, a Vadak és a kubisták emigráns köre még Párizsban is előbb került a nemzeti szalonba, mint saját hazájában. (13–31. p.) (Rockenbauer erről Apacs művészet címen egész monográfiát jelentetett meg20, melynek fő vonala ugyancsak a nyugati siker és kudarc időbeli előzménye volt a magyarhoni tudomásulvételt megelőzve…, egy hagyomány újraértelmezése révén.)

Csakhogy a vizuális művészetek áldatlan sorsa kiválóan tükröződik a két világháború közötti magyar animációs film egész közlésmédium-átíró hatásában is, ahogyan azt Orosz Márton: Magyar életművek a korai animációs film nemzetközi történetében címen itt bemutatja. A külföldre került művészek nem kevés országban a nemzeti filmművészet létrehozóiként szerepeltek, a harmincas évek egyik progresz- szív műfajában is kivételesen jelentőset alkotva, miközben a hazai hagyomány éppen semmibevételük volt inkább. (33–41. p.) Iványi-Bitter Brigitta: A Kovásznai-életmű hatás- és befogadástörténete címen írt ugyancsak sajnálkozó tónusú tanulmányt, melyben kifejti és illusztrálja Kovásznai György munkás- ságának (1983-ban halt meg) elismerését késleltető okokat, melyek az intézményes művészeti kánont elkerülő művész elfogadását minimum negyedszázadnyit hátráltatták, míg bekerülhetett a mai kánonba. (43–51. p.) Novotny Tihamér: Újraértelmezett hagyomány. Elfelejtett értékek? címen mutatja be a Vajda Lajos Stúdió műcsarnoki jubileumi kiállításának jelentőségét (2002), melyről rövid kivonatban megfo- galmazza: az Újraértelmezett Hagyomány a rugalmas elszakadás hátranyitó művelete, mely célszerűbb, mint a gárda előtti élcsapat kényszeres előrerohanása, de inkább újabb szintézis- és identitástörekvés a magyar képzőművészetben. Példa erre ahogyan a „vajdások” viszonyultak „választott művészettörté- neti örökségükhöz, a szentendreiséghez, az Európai Iskola alkotóihoz, az ősi kultúrákhoz, a folklórhoz, a giccskultúrához, az avantgárd tradíciókhoz, illetve a neoavantgárd experimentumokhoz” (9. p.), emel- lett köteteik és a kiállítás is új utat nyitott a VLS elfogadásához és újraértelmezéséhez. (53–63. p.) E ke- retek, szinte a fogalomkört új arculatra formálódó design-változatban megjelennek Keserü Katalin: Or- namentika-értelmezések című tanulmányában, melyben az egykori Műcsarnok-igazgató „a műalkotások elemi módjainak visszakeresésére irányuló szándékok” körébe helyezi az ornamentális kutatások vissza- hatásának kritikai diskurzusait az elmúlt negyedszázadban. Gondolatmenetében a művészettörténet-írás megújulása és a kép újraértelmezése kap hangsúlyt: az „univerzumra emlékeztető, végtelen mustra” nem ábrázoló természetű és a művészet lényegét kifejező folytonosság egyszerre jelenik meg benne. (65–85. p.) Sulyok Miklós: Plesz Antal mint a Miskolci Műhely szókratészi bábája címen vezet be az építészeti modernizmus, gondolkodás és gyökeres újrakezdés univerzumába, ahol a történelmi emléke- zet visszaszerzésének időszakában „a jövőbe vetített megváltás nagy eszméje helyett az emberközpontú szemlélet, a történelem, az azonosság és az emlékezet visszaszerzése vezette” az Északterv konstruktív alkotógárdáját és határozta/határozza meg az alkotók szemléletét. (87–91. p.) Időben tekintve a század elejétől a még napjainkban is jellegadó folyamatokat, e kritikai szemlét Sturcz János folytatja Egyszerre közel s távol… A hagyományhoz való viszony változásai a popomo korszakban. Újraértelmezett hagyo- mány fiatal és középkorú magyar képzőművészek munkáiban címen írt tanulmányával, melyben avatott oktatóként és értelmezőként vezet be a múlt művészetének megbecsülésében és a hagyomány pozitív megítélésében, példaként értelmezésében vállalt felértékelődési folyamatba. Ez a technorealizmus egy- szerre bánik az újfestők és újszobrász alkotók akademizálódó, elsekélyesedő ötletkonceptualizmusával és fotoshop-alkalmazástechnikával ellentétes ábrázoló geometriai tanok, ikonográfiai toposzok és látás- konvenciók posztkonceptuális szemléletével, ennek aktualizálásával, „a jelenkori szellemi és életprob- lémákra reflektáló témákkal, jelképekkel, szimbolikus figurákkal, tárgyakkal” is. (93–115. p.) Az időbe- niség vonalát a térbeli kitekintés teszi kerekké és folytonossá Ébli Gábor: Nemzetállami hagyomány és a kortársmúzeum-ügy viszonyáról Kelet-Európában című előadásában, melyben a közép- és kelet-euró- pai régióban a rendszerváltás és az uniós csatlakozás időszakában lezajlott folyamatok kortárs közgyűj- teményeire kiható nemzeti konvenció-rendszert villantja föl. Ebben-ezekben a nemzeti hagyományok, a hagyománykövetésben jellegadó, domináns hatások és a hazai művészet nemzetközi környezetbe éke- lődésének logikáját, a magángyűjtemények, céges és egyéb intézményi kollekciók kulturális politikába illeszkedő trendjeit jellemzi (pl. Ukrajna vagy Szlovénia esetében), de a „végpontok” meghatározásában a modern és kortárs művészetekkel szembeni ellenoldal hatásai is párhuzamosan vannak jelen értékelő vázlatában. (117–123. p.)

E folyamat-ábra, melyet a kötet szerzői megrajzolnak, még ha ellentmondásosnak tetszik is a mo- dernista akadémizmus és posztmodern cinizmus birokra keléséből fölfejlő összkép egysége, nemcsak a küzdés, hanem a kreatív formálás igénye és szándéka együttesében mutatkozik. E kötet a hagyomány újraértelmezését az újraértelmezett hagyományok követésével, a fogalom kiteljesedésének és serkentő eszmei erővé válásának metódusát tetten érve tesz eleget. Az újraértelmezés újraértelmezésével ugyanak- kor nemcsak művészeti és gondolkodásbeli hagyományt követ, hanem ugyanilyet szorgalmaz is. A mű- vészetek és a művészeti piac, alkotói szándékok és kritikai fogadtatások visszatekintő seregszemléje ekképpen választ is ad a konferencia és a kiállítás szervezői, kurátorai által föltett alapkérdésre: „köze- ledünk-e paradigmaváltáshoz a művészeti hagyományról való gondolkodásban?”. Erre pedig nemcsak igennel válaszol, de új paradigmák közé iktatja be a művészeti ágak, a műkritikai és művészetelméleti gondolkodás aktualitásait és elemző hagyományát.

Silling István: Duna menti életünkről

Újvidék: Forum Könyvkiadó 2020, 189 p. ISBN 978-86-323-1136-7

Sillig István tematikusan rendezte egybe az összeválogatott tanulmányokat, sőt a témakörök alapján ki- alakított fejezetek címet is kaptak: Rólunk szóltak, Jegyzetek a Nyugat-Bácskáról, Kupuszináról, Vallási népéletünkről.
A legtöbb tanulmányt az első fejezetben olvashatjuk, méghozzá a vidék népéletének kutatóiról, akik a magyar néprajz klasszikusai vagy éppen a vajdasági magyar kultúra jelesei. Olyanok, akik az elmúlt év- tizedek folyamán kiestek a köztudatból. Sajnos az sem biztos, hogy annak szerves része volt-e mindőjük valaha is. Ezért jól teszi a szerző, hogy a nagytájhoz kapcsolódó életműveket górcső alá véve, megkísérli az elfeledettek emlékét visszacsempészni az általános köztudatba.
A tanulmányok tehát a tudós elődökről szólnak. Bellosics Bálintról, aki Bácska nemzetiségeinek első magyar néprajzkutatója. Aztán Kármán József verbászi református lelkész nevét sem gondolom túl ismerősen csengőnek. Talán Kálmány Lajos és Bálint Sándor egykori bánsági és bácskai kutatásairól némileg több ismeretanyag ragadt meg az olvasóközönségben. Herceg János irodalmi munkássága része valamelyest a köztudatnak, de mi a helyzet a nyelvjárásról és néprajzról írott jegyzeteivel? Ahogyan Nagy Lajos, két világháború közötti zentai újságíró dolgozatát sem gondolom általánosan ismertnek. Sőt, Bodor Anikó neve is inkább egy rétegkultúra képviselői között ismert, noha kutatásait a néprajz művelői számon, és becsben tartják. Neumayer Újlaki Kornél Dezső, aki a népélet motívumait emelte be drávaszögi elbeszéléseibe, szintúgy ismeretlen.
A második fejezet a kisrégió helyzetét tárja fel: Múlt, jelen és jövendő a nyugat-bácskai magyarok szemével; Nyugat-Bácska szétszórt magyarjairól. Mind a kettő keserédes téma. Az első tanulmánynak mottójául egy Herceg idézetet választott a szerző, ami igen szemléletes képet fest arról az egykor sok- színű, tarka etnikai világról, ami napjainkra menthetetlenül elszürkülni látszik.
A harmadik fejezet a szülőhelyé: Élet a Duna mentén; Vándorélet; Putri 2., avagy százéves sors; A műrokonság és a házassági rokonság néhány jellegzetessége Kupuszinán; Földet vagy iskolát?

A negyedik, egyben záró fejezet a vallásos népéletet villantja fel: A templomtér identitást jelző elemei; Közösségi fogadalmi szokások Nyugat-Bácskában; Nyugat-bácskai búcsúk; Egy ritka bánsági Szentháromság-kereszt. Az első kutató, akinek bácskai tevékenységét részletekbe menően megrajzolja Silling István, az a Bellosics Bálint, aki Rédicsen szlovén/vend családban született és nemzetiségiként jól beszélt dél- szláv nyelveket. Mindez igazán akkor jelentett számára előnyt, amikor a bajai tanítóképző tanáraként ismerkedhetett meg a soknemzetiségű Bácska világával. Igen korán pártoló tagja lett a zombori székhe- lyű Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulatnak. Publikált a Magyar Néprajzi Társaság kiadásában megjelenő Ethnographiában. Az említett folyóiratban a nyári napfordulóról értekezve adatokat közölt, többek között Felsőhegy, Adorján, Orom, Óbecse, Zenta településekről. Az esővarázslásról írott tanul- mányában Orlovát, Mosorin, Dolova, Sztárcsova, Bavaniste, Pancsova szerb folklór adatait adta közre.

Érdekes a következő szerző és a téma is. Kármán József verbászi református lelkészként írt babonalexikont, ami a tanulmányíró szerint az első magyar nyelvű folklórkiadvány a Bácskában. A felvilágosult elméjű író, a babonák világáról kívánta lerántani a leplet. „A didaktikus szándékkal írt szöveggyűjtemény pedig végigsorolja az összes általa ismert babonát, hogy példával illusztrálja a hie- delmek, hiedelemlények valótlanságát.” Alsó-Bácska hiedelempéldáit Verbáczfalva, Óverbácz, Fekete- hegy, Cservenka, Temerin, Óbecse településekről közli.
Kálmány Lajos a Temesköz kutatójaként meséket, mondákat, balladákat, dalokat gyűjtött. Főként a szegedi kirajzású településeket járta a tudós pap, azokat, melyek ma a szerbiai Bánságban vannak: Szaján, Egyházaskér, Majdán, Rábé, Oroszlámos, Padé, Tiszaszentmiklós, Tiszahegyes, Hódegyháza, Monostor, Morotva, Terján, Feketetó, Firigyháza, Gyála, Kisorosz, Magyarszentmihály, Törökbecse, Elemér. A hatalmas anyagból Silling István a Kálmány által gyűjtött Krisztus-mondákat elemzi, műfaji, tematikai szempontból vizsgálva a szövegeket.
Bálint Sándornak bácskai vallásos népéleti kutatásait is áttekinti. Mint írja, a terepmunkára a rö- vid életű újabb magyar impérium alatt volt lehetősége. Kutatási eredményeinek egy részét a Szenteleky Kornél alapította Kalangya folyóiratban publikálta. A folyóirat szerkesztője az 1940-es évek elején az a Herceg János volt, akinek munkásságáról két tanulmányt is beválogatott újabb kötetébe Silling.

Az elsőben Herceg nyelvjárási és néprajzi jegyzeteit szemlézi, a magyarok, sokácok, bunyevácok népéleti sajátosságait mutatva meg, a viselet, folklór és nyelv áttekintésén keresztül.
Még egy tanulmányt szentel Herceg munkásságának, amiben a néprajzkutatásról szóló jegyzeteit veszi sorra. Ahogy sokaknak, úgy Herceg Jánosnak is eszébe jutott az a bizonyos 12. óra! A népi kultúra nyugat-bácskai tárgyi világáról szólva, miközben a gyűjtés fontosságát hangsúlyozta, úgy vélte: „…a ti- zenkettedik órában [vagyunk – beszúrás K. Z.], amikor talán még tehetünk valamit.”

A „Kirváj” bácskai búcsú kilencven év távlatából, egy 1933-as írás bemutatása, elemzése. Nagy Lajos zentai újságíró tollából született és a Jugoszláviai Magyar Újságban jelent meg. Silling a cikk ada- taiból rakja össze, rekonstruálja a szerző által nem nevesített falu társadalmát. A helyben élők lehetséges számát, no meg a népünnepéllyé terebélyesedő, a templombúcsúhoz kapcsolódó kocsmalátogatásokat is elemzi. Megjegyzi, hogy „A szociográfia irányába hajló szokásismertetés a bácskai sváb búcsúnak szinte csak egy mozzanatát mutatja be alaposan.”

Silling Léda: Vajdasági vásárok és vásározók

Néprajzi monográfia. Újvidék: Forum 2020, 349 p. ISBN 978-96- 323-1145-9

A szerző könyve előtanulmányaként 2008 és 2015 között 12 dolgozatot publikált a vásározás témaköré- ben. A jelentős terepmunka mellett kiterjedt levéltári búvárkodások is jellemezték témája megközelítését. Ez a tudományos aktivitás tekinthető a doktori értekezés előfutárának, illetve a disszertáció lépcsőfo- kának. Az előtörténetről még annyit, hogy opponensként láttam, olvastam a kézirat anyagát, és most a könyvvé érlelt munkát kézbe véve láthatom a végterméket is!

Silling Léda úttörő munkát végzett, hiszen korábban nem volt ilyen fajta áttekintésünk a vajdasági vásárokról. Az időbeli kereteket illetően a szerző a vásárok virágkorára fókuszált, ami a 19–20. század éveit jelenti, de szerencsére igen izgalmas képet rajzol a 20. század végéről is a recens gyűjtések tükré- ben. A helyszín a Vajdaság három nagy történeti régiója: Bácska, Bánság és Szerémség. Ebből a hármas egységből Bácska emelkedik ki, a szabad királyi városok, Zombor, Szabadka és Újvidék. Ahogy az egy monográfiától elvárható, szemlézi és összegzi a téma szempontjából fontos magyar és szerb kutatási eredményeket. Utóbbi tény azért is örvendetes, mert sajnos a délszláv kutatók még napjainkban sem ismerik a területre vonatkozó magyar anyagot. Egy kitekintés erejéig, vázlatosan utal a Balkán felé ori- entálódó kereskedelem és vásározás történelmi gyökereire, majd az általa vizsgált terület vásárainak tör- ténetére. Külön fejezetben elemzi a vásárok éves rendjének változásait, a vásáros napok számát. Azután kitér a vásárok híreinek terjesztésére, arra hogyan szereznek tudomást a vonzáskörzetek lakói a vásáros eseményekről. Az elemzés fontos része a várástartási jog megszerzése és a vásáros jövedelmek, mint forrás megjelenése a települések költségvetésében. Újabb fejezetben tárgyalja a vásárterek kialakulását, kijelölését és áthelyezését. Ezekhez az intézkedésekhez illusztrációként számos, korabeli térképet közöl, majd a vásárok belső képét, szerkezetét teszi elemzés tárgyává. Az egykori jegyzékek alapján mutatja be az árusok összetételének változását egészen napjainkig kísérve a folyamatot.
A fejezettel valójában lezárja a vásártörténet történetiségi vizsgálatát és egy újabb fejezetben, Vásá- rok ma cím alatt, a szerző kutatásának tereptapasztalatait osztja meg olvasóival. Izgalmas, élő képet fest árusokról, áruféleségekről, táji kapcsolathálóról, a ma is működő várárokról. Így a topolyairól, a csanta- vériről, a kispiaciról, óbecseiről, zentairól, torontálvásárhelyiről, rumairól és újvidékiről.

A zárófejezet a vonzáskörzet kutatásról szól, amit számos térképpel illusztrál. Ahogy időben közelít a mához, úgy kezd egyre szegényesebbé válni az elemzés, ami azt mutatja, hogy a vásárok jelen korban egyre veszítenek korábban tapasztalt táji áruközvetítő szerepükből. Mindössze egy-egy megújulni tudó vásárhely tartja még pozícióját a vizsgált régióban.
Végezetül szólni kell a gazdag és színes képanyagról, ami a kutató terepjáró szorgalmát dicséri.

Szirmai Éva–Újvári Edit szerk. A csoportidentitás szemiotikája

Szeged: Szegedi Egyetemi Kiadó–Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó 2015, 208 p. ISSN 2062-9958; ISBN 978-615-5455-17-9

Egyáltalán nem szabad, sőt a legkevésbé sem érdemes azt képzelnie egy ismertető szerzőjének, hogy közleménye majd „méltóképpen” átfogó, érdemi módon elismerő, kritikus tónusban értékelő és olvasó- barát tónusban „ismeretközlő” lehet. Ennek tapasztalata nemcsak évek hosszú során át végzett és kitartó munkám konklúziói közé tartozik, de szinte elemi élmények része is minden egyes könyvszemlénél, ahol többszerzős művel, konferencia-kiadvánnyal találkozom. Ilyen lesz az alábbi is, mely mindjárt kettő is, és föllapozásukkal, két konferencia-kötet futó impressziójával mindez incselkedés lehet csupán, aligha több.

A csoportidentitás szemiotikája kötet a Magyar Szemiotikai Társaság, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Felnőttképzési Intézetének Identitáskutató Műhelye és a Szegedi Tudományegyetem Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékének Új demokráciák és a humán kommunikáció kutatócsoportja által rendezett szegedi konferenciát mutatja fel, ahol a két plenáris és 24 szekció-elő- adás kellőképpen igazolhatta, mennyire kihívóan fontos az a látkép, amit a legváltozatosabb tudomány- területekről érkező előadók az identitás kihívóan multidiszciplináris hívószónak minősíthető tartalma köré emeltek. S persze, mert az előadásokra és időkényszerre épülő közlésmódoknak mindig megvan a maga képtelen szűkössége, az érdemi találkozót nemcsak a fogalmak burjánzó televénye lepte el, ha- nem a konstruktív viták és serkentő ellentmondások hiánya. Lett azonban egy kötet (továbbá kiegészítő programként és szemiotikai gesztusként Tóth Szergej és Annus Gábor magángyűjteményéből rendezett jelvénykiállítás is), melyben a tárgyi kultúra mint „közszemlére tett identitás” Balázs Géza (jelvény- tan- és kitüntetéstan közötti tartományban felhangzó) bevezetője mintegy a kultuszok keletkezésének „jelleményeit” mutatja be a társadalmi hierarchiák és történeti érvényű identitásjelölések eszközeként. Zárszavában Voigt Vilmos meg azt hangsúlyozta: „Az identitás megjelenésében ugyanis rendkívül fontos a folyamatosság és az ismétlődés–önismétlődés. Megvolt központi témája, az oktatáshoz és felnőttokta- táshoz szoros kapcsolódása, tematikai sokoldalúsága, a helyi és országos előadók aránya, még a hallgatók bevonása is” ennek a konferenciának, mely az Andragógia és kulturális mediáció 3. sorozatcímet viselő kötetben tizenhat előadás szerkesztett szövegét közli. A szerkesztők előszavából is kitetszik, mennyiben vált szervező elvvé a tematikusan nem mereven korlátozott témaválasztás, és miként szolgálja mindez a jövendő konferenciák tárgyválasztási és szemiotikai elemzésbeli célképzetét. Tanulságaikból csak mu- tatóba fölidézhető mindez: 1) „a csoport-identitás igazán csak távolról, kívülről figyelhető meg pontosan. A csoportban ott levők gyakran fel sem fogják, igazában mi minden is számít csoportidentitásuk jelének. Ezért szerencsés, ha egy sokrétű konferencia alkalmából mindenki szembesülhet a maga identitás-meg- figyeléseinek további távlataival. 2) a csoportidentitást csak egyes elemeiben tudjuk megragadni, szinte sohasem a maguk teljességében. Ezért arra van szükség, hogy az identitás bemutatása elméleti jellegű, jól kiválasztott szempontok szerint való legyen. 3) csak valódi csoportok valódi identitásának vizsgálata az igazán érdekes feladat. És ha ez bekövetkezik, az már magától válik szemiotikává: az identitás jelező folyamatainak észrevételévé, bemutatásává”. (7. p.)

Szemiotikai jelentősége is volna talán annak, mely előadás-szövegek következnek egymásra és mi- lyen csoportosításban, de a szerkesztési elv az ellenkezője volt: nem lehatárolni, hanem kiterjeszteni igyekeztek a jelközlés dimenzióit: „Mivel nem láttuk értelmét a tematikus tagolásnak, a legegyszerűbb megoldást választottuk: a szerzők névsorrendjében rendeztük össze a tanulmányokat, ezzel azt a kalei- doszkópszerű összhatást értük el, amely az egész konferenciára jellemző volt. A sokszínűség – vagy itt inkább kiegyensúlyozatlanság – az egyes írások minőségében is megfigyelhető, mint erre szakmai lekto- runk (Balog Iván) külön is kitért bírálatában. A Voigt Vilmos által fontosnak gondolt egységes elméleti jellegű megközelítésmód is hiányzik talán a tanulmányok zöméből, de a csoporttá válás folyamatának, a valóságos/valódi vagy csak látszólagos/konstruált csoportoknak a leírása, szemantikai elemeinek értel- mezése nem nélkülözi az egységes szempontrendszert”. (8. p.)

Ez egységesség elsődleges jele talán, hogy „az identitás fogalma sokféle értelmezésnek biztosít te- ret”, ezért a szemiotikai konferenciák mintegy kontinuus eleme a jelzések és jelvények szimbolikus tartalmainak, a közlések interferenciáinak biztosítása. Ez alkalommal, s így e kötetben is az identitás- csoportok közössége és közösségi identitás-alakzatok egyediségében meglévő párhuzamai adják a tár- gyalásmód vagy a tematika rímeléseit: „Különösen érdekes az a sokszínűség, amely a csoport-fogalom használatában megfigyelhető: a márkaközösségektől (Hetesi–Prónay) az alkotóközösségeken (Újvári) keresztül az intézményi (T. Molnár), foglalkozási (Barátné Hajdu), nemzetiségi (Propszt), szervezeti (Voigt) vagy éppen lokális (Szirmai) csoportokig. Azt látjuk, hogy bár mindegyikük esetében felme- rül a csoporttá alakulás ellentmondásos jellege, éppen a jelek (jelvények, nyelvi és vizuális elemek, szim- bólumok, azonosítók, logók, állandósult image-elemek) biztosítják a csoporttal való azonosulást vagy az attól való esetleges elkülönülést. Mind a konferencia-előadások, mind az elkészült tanulmányok bizo- nyítják, hogy a (csoport)identitás szemiotikai elvű vizsgálata további kutatások terepe lehet, és bízunk benne, hogy a Magyar Szemiotikai Társaság, az Új demokráciák és a humán kommunikáció kutatócso- port és az Identitáskutató Műhely további tudományos együttműködésének alapjául szolgálhat” (8. p.) – írják a Szerkesztők bevezetésképpen. S valóban, a késztetés, hogy az identitásfogalmak terén összhangba kerüljön a Juhász Gyula Pedagógusképző Kar diákjainak teoretikus közössége (T. Molnár Gizella), egy „sváb” családtörténet szemiotikája (Propszt Eszter), a szegedi identitás (Szirmai Éva), narratív elemzés egy Thomas Mann regényről (Nagy Dániel), kortárs képzőművészeti csoport individuális fogalomköre (Újvári Edit), Jézus cselekedeteinek példázatfogalma (Borbás Gabriella Dóra), vagy a reformkori sajtó és Széchenyi politikai programossága (Döbör András), meg a márkaközösségek és fogyasztói szereptuda- tok viszonya (Hetesi Erzsébet–Prónay Szabolcs) akár a könyvtárosok élményközösségi feladattudatában (Barátné Hajdú Ágnes) és a posztkoloniális identitások szemiotikai elemzésében (Mózes Dorottya) – az igen elszánt alkotóközösségi identitást is feltételez, nemcsak konferencia-szervezői vagy kötetszerkesz- tési elszántságot.

S bár a műhely és az identitás-tematika kutatói és kutatható mivolta még sokféle lehetőséget kínál a jövőben is, messze nem véletlen, hogy a felnőttnevelés és kulturális mediáció vonzáskörében megren- dezett korábbi, 2011-es konferencia még széttartóbb tematikai sokszínűségben kínálja a kutatók értékes anyagait, de szorosabban fókuszálva. Az identitás szemiotikája kötet ugyancsak Szirmai Éva és Ujvári Edit szerkesztésében jelent meg22, s „az egyéni és közösségi identitások, valamint ezek jel-szerű kife- jeződési formáit választotta témájául. A szerteágazó tematikából következően az emberi kultúrák szinte valamennyi szféráját átható identitáskinyilvánítások jelenségeiből nagyon változatos, sokoldalú képet nyújtanak a kötet tanulmányai” – jelzi a kötet ismertetője, melyhez a bevezető tanulmány egyben el- méleti keretet is ad kötetnek az identitás problémakörének szemiotikai meghatározásával, majd három nagy egységre tagolja a kötetet. „A nyelvi-jellegű identitásformák és ezek szemiotikai elemzései a Nyelv részbe kerültek. A leggazdagabb tárgykörnek a Kultúra bizonyult: a különböző művészeti ágak és a kul- turális, kultúrpolitikai szféra világában mind az ön-, mind a kollektív azonosságtudat kifejezése fontos tényező, amelyre számos esettanulmány világít rá az irodalmi, zenei, építészeti, filmművészeti alkotások elemzésétől a kultúrpolitika törekvéseinek bemutatásáig. A Társadalom című rész szintén igen sokszínű példatárat vonultat fel a társadalmi rétegek, szakmai csoportok, a politikai és nemzeti identitások és ezen identitás-formák kifejeződésének elemzésére vállalkozva”. (1. p.) A Szerkesztők saját értékelése szerint
„Kötetünk az identitás-kutatás olyan új szempontú eredménye, amely az önazonosság konkrét, jel-szerű (ön)meghatározásait helyezte középpontba, ezáltal az identitáskutatás és a szemiotika termékeny határt- erületeire világítva rá”.

A kötet harminc tanulmánya nem könnyíti meg az összegző bemutatást, de elősegíti legalább a tét- ovaság körvonalainak megrajzolását. Ebben segít Voigt Vilmos: Az identitás szemiotikai meghatáro- zása című plenáris előadása, mely már első mondataiban a definíciók több százas nagyságrendjére utal (Lotmantól Cristofaro Longóig), s azzal zárja rövidre képletét, hogy mert ezek egyáltalán nem identikusak, sok-sok további elemző kísérletre adnak megfeleltetési ürügyet. S mert írása nemcsak struktúrákban, de funkciókban is széleskörűen eligazító, izgalmas saját tanulmányára utalása 1991- ből, melyben ez az időiség (mesei példák, állapotjelző ábrák, státuszjelképek, szimbólumok használata a kortárs indiai választásokig) kiegészül a horizontális tájékozódással, az azonosságok jelelméleti különbségeivel, a modellezés esélyeivel vagy a különbség metamorfózisainak szakirodalmi szemléjével. Ha az ezt követő írások (pl. Balázs Géza: Az identitás nyelvi jelei; Sütő Erika: Valóságértelmezés és identitásformálás magyarórán; Schirm Anita: Az identitás nyelvi jelölői a reklámokban stb.) nem pontosítanák (pl. Békési Imre: A ki nem mondott gondolat) az implicit következtetések vagy a nyelvi jelölések logikáit (Nagy L. János: Az identitás kifejeződése az új stílusú magyar népdalokban; Szabó Tamás Péter: Identitásépítés a metanyelvben), akkor szinte az értelmezési alapokról kéne kezdenünk az ismerkedést. De mert tematikus tanulmányköteteket nem okvetlenül a szerkesztés sorrendjében olvas az ember, a második „Kultúra” blokk (81–224. p.) mintegy föl is ment bennünket a részletes szemlétől. Itt irodalmi példatártól (Esterházy Péter prózája, Shakespeare drámái, reformkori magyar sajtó, Terézia Mora, filozófia és irodalom) Klebelsberg kultúrpolitikájáig, nemzeti jelképek és identitáskonstrukciók, építészeti formáktól Jancsó Miklós 1998 utáni filmjeiig, magyaros zenei identitásig vagy a vallási tudat szerepéig sokféle témakör viszi a fő vonalat. A harmadik egységben (225–246. p.) a „Társadalom” ad keretet, melyben alapkérdésektől (Az identitás kérdései a tartalomfeltárásban; Társadalmi identitás az ökológiai válság korában) alkalmazási esetekig (önkifejezések közgazdasági megközelítésben; az iden- titástudat összetevői és nyelvi kifejezőeszközei andragógia szakos hallgatók dolgozataiban; egyetemi márkaidentitások szemiózisa; márkalojalitással való identitásalakítás a fiatalok körében; identitás és motiváció a tipikus ifjúságsegítők körében; sztereotípia és identitás az andragógus hallgatók oroszok- ról formált képében) és a külföldi vendégelőadók tágyválasztásáig (Hirtlová Petra: A cseh köztársasági elnök közvetlen választása – új államfői identitás; Lid’ák, Ján: Megjegyzések az identitás kérdésköréhez napjaink Európájában; Srb, Vladimír: Európai identitás cseh környezetben – a religiozitás példája) oly szélesre tárt fogalmi univerzum jelenik meg itt, amely nemcsak igazolja Voigt professzor felhangolóját, de sokszorosan átvezet a szemiózis térségébe és tartalmaiba, értelmezési tartományaiba is.
A két kötet „egybeolvasása” nem tűnik erőszakoltnak, márcsak a szemiotikai határvonalak kanyar- gásait tekintve sem, de még kevésbé azzal kiegészülve, amit a kiadó és sorozata e fontos szaktárgyi vizs- gálati terület interakcióinak szemlézésével felmutat. A bevezetőmben nem ígért „átfogó” ismeretközlést itt meg is kell szakítanom ugyanakkor, mert épp a tanulmányok olvasása közben derül fény elsődlegesen a végtelenig folytathatóságra, a szaktudomány és társterületeinek együttműködésére, az egymást lét- rejönni segítő kérdéskörök további elemzési lehetőségeire. S amikor Voigt Vilmos utal arra, mennyi sokféle mód és képzet áll mindegyre körülöttünk, mely valamiképpen valami másvalami helyett „áll” ott, akkor a jelviszonyok és a kommunikációk szemléjét is talán érdemlegesen lehetne befejezni a Tőle vett idézettel: „Nemcsak az identitás nem élhet jelek nélkül, a szemiotika sem élne meg az identitás jelei nélkül”. (2. p.) Állhatna itt ugyanis esszé, tanulmány, jelképi erejű ábra vagy emotikon is (a kötet sereg- nyi ilyet is közöl) – az értelmező értelmezések értelmezése mindig az utókorra és a folytatókra marad…

Tamás Ildikó: „Adj netet!” Nyelvi, képi kifejezésmód és kreativitás a gyermek- és diákfolklórban

Budapest: Balassi Kiadó 2022, 192 p. ISBN 9789634560999

A modernitás hangsúlyai, megjelenési formái, válogatott területei sokfélék. Még a tudományok vidé- kén is azok, s ott is jelen vannak mintegy tudományos kontinuitásként. Értékelendő például, ahogyan a magyar szövegfolklór- és mesekutatás a maga konvencionális fókuszpontját, eszköztárát és szemlé- letmódját mind inkább kiterjeszti a találós kérdések, a siratók, a temetési búcsúztatók, vőfélyversek, regék és mondagyűjtemények felől a populáris kultúra friss termése felé – vagy legalább a mese új forrásainak és műfaji korkérdéseinek frissebb elemzési irányzataihoz kapcsolódva, a klasszikus irodalmi műfajok továbbélésének formatanát is felfrissítve, amikor újabban odafordul a tény és fikció, nemzet és régió, a magyar honfoglalás és mondavilág, vagy az elit és populáris kultúrák konfliktusai felől a kortárs jelenségek szóbeliségben hagyományozódó mesék, a magyar mondakutatás fehér foltjaként minősített modern mondák folklorisztikai meseértelmezése felé23. Így Mikos Éva kutatásai (éppen a modern monda és rokonsága terén napjainkban gyűjthető változatai), Bálint Péter és Bálint Zsuzsa újabb eredményei („Azé kűdött az Isten ide hozzátok, hogy segíjjek rajtatok”. Példázatok és folklórszövegek hermeneuti- kája. 2018), vagy akár a Gulyás Judit összeállításában megjelent Nagy Ilona-kötet (A Grimm-meséktől a modern mondákig. Folklorisztikai tanulmányok. Szerk. Gulyás Judit. 2016) és a Tanulmányok a 19. századi magyar szövegfolklórról (szerk. Gulyás Judit. 2008) világosan jelzik, milyen rokontudományi érdeklődés és figyelem övezi a városi/kortárs/modern mondának nevezett műfajt akár a nemzetközi szak- kutatás terén is, melyre Nagy Ilona mint a mondakutatás eddigi „fehér foltjára” utal ekként, már a Ma- gyar Néprajzi Társaság és az ELTE Folklore Tanszékének 2005-ös konferenciáján. Az azóta eltelt időben pedig nemcsak seregnyi új publikáció született, hanem a lokális folklórhagyomány és monda-örökség feltárása mellett (látnivalóan Magyar Zoltán újabb négy kötetével24 igen erősen hozzá is járul ehhez) új tárgyterület is keletkezett az internetes kommunikáció népszerűvé válásával, ezen belül is a kortárs fiatal korosztályok saját vagy „globális közösségekbe” csatlakozásának új hullámával a koronavírus által át- szabott iskolai terekből a perszonális kommunikáció vizeire sodródva25. Talán mindezek is illusztrálják, hogy a folklórtudomány klasszikus, modern és recens tudásanyaga sem lehet meg „a hagyományos falusi közösségekben a kicsik és a nagyok játéktevékenysége és folklórtudása” mellett a ma már kiegészítésre szoruló, tipológia-bővítést igénylő folklorizmus-változatok elemzése nélkül, s ezen belül is önálló tudás- területként az offline és online kommunikáció gazdagodásának elemzése nélkül – miképpen ezt Tamás Ildikó új kötetének Bevezetése is jelzi. Az MTA Néprajztudományi Intézet munkatársának közel nyolc évnyi gyűjtésre és kutatómunkára épülő, a fiatalok kortárs tudáskészletének folklórként értelmezhető elemeit rendszerezett feltárási változatait bemutató és elemző kötete a Balassi Kiadó gondozásában jelent meg mint olyan monográfia, mely a „legismertebb hazai folklorisztikai tipológiák” révén „a gyermek- kor költészetének mindössze néhány fő műfajcsoportját” (Voigt Vilmos rendszerével: a gyermekdalokat, gyermekjátékokat és gyermekmeséket, valamint Tátrai Zsuzsa „mondókákat, dramatikus jellegű játék- szövegeket és gyermekdalokat” feldolgozó forráskészlete mellett) ezeket kiegészíti „a gyűjtendő szöveg- korpusz határainak” bővítésével olyan tárgykörökre, „mint például a vicc, monda, anekdota, rémhír és igaztörténet, amelyek szerves részei a gyermekfolklórnak is”. (9. p.)

Tamás Ildikó abból indul ki, hogy a hagyományos műfajtipológiákba nem illeszthető jelenségek is részei ma már a folklórnak, így „például az internetes kommunikációban megjelenő folklór jellegű tartalmak”, melyek nem szűkíthető a játékok vagy tevékenységek körére, hanem a hagyományos kö- zösségekben is „a kicsik és a nagyok játéktevékenysége és folklórtudása” mellett megjelenő 21. századi sajátosságok, mint a gyermekek világát kiegészítő diák-korcsoportok folklórja, a hagyományos közlés- formák mellett az intézményes közlésekbe átemelődő műfajok, vagy a szakirodalom által eddig nem kellőképpen elemzett átmeneti sajátosságok, mint példaképpen a társas tevékenységeket visszaszorító internetes tartalmak, bővülő hozzáférés-területek, hibrid közlemények (online és offline világok) sajátos világa, közvetlen diskurzus-formái vagy jel-együttesei. Példaképpen utal az írásbeliség olyan újabb ele- meire, mint a gesztuskommunikáció jelei, az emotikonok, a kódok és mémek, vagyis a szóbeliségből az írásbeliségbe átkerült megannyi változat, melyek a korábbi közlésmódokat egyidejűleg alkalmazzák az online térben zajló közlésformák körében is („tartalmi, formai, stilisztikai jellemzők” kíséretében zajló regiszterváltások ezek), nem mellesleg a „saját folklór” fogalmi körét is bővítve, és a kutatót is a temati- kus gazdagodás észrevételére serkentve, a közösségi média eszköztárában a jövő írásos etnográfiájának egy sajátlagos kognitív témarendszerét szorgalmazva. (9–13. p.)

A gyermek- és diákfolklór jelenségeinek kortárs gyűjtése és önálló tudástérként meghatározása nem- csak e sajátos regiszterként értelmezést teszi lehetővé, hanem a közlésmódok és eszköztárak rendszerező leírásán túl a folklorisztika újabb külső késztetettségének is helyet biztosítanak: a bevezető fejezetek kö- zötti tudománytörténeti áttekintés (15–34. p.) már kitér ez új jelenségek online/offline folklórba illeszke- dési trendjeire, „a szóbeli variánsoktól az írott közléseken át az internetes mémekig” bővülő alapanyagra, de nem hagyja figyelmen kívül a retorikai eszközök, a nyelvi lelemények, a formai-stilisztikai innová- ció kínálta szempontrendszer felvázolhatóságát sem, ezzel új „alkotáscsoportokat” formálva, melyekre saját elnevezést, értelmező leírást is előtérbe helyezve. „A tágabb folklóron belül a néprajztudomány kezdeteitől megfigyelhető. Ezzel szemben a diákfolklór mint önálló kategória szinte teljesen kimaradt a kutatásból, a néha felbukkanó diákköltészet kifejezés pedig elsősorban a 18–19. századi diákság írott forrásokból ismerhető kulturális hagyatékával kapcsolódik össze. Ennek a hiátusnak az enyhítésére vál- lalkozik a közel 8 éves gyűjtésre és kutatómunkára épülő, a fiatalok kortárs tudáskészletének folklórként értelmezhető elemeit bemutató és elemző kötet most megjelent” – súgja a kötet ismertetője.

Lévén szó itt nemcsak egy szinte „alternatív tankönyv” értékű monográfiáról, sajnálatos módon eleve le kell mondanunk ennek részletező bemutatásáról. Hisz a kötet igazi értékei nemcsak a példatárban rej- lenek, vagy nemcsak a műfaji kereteket tágítani képes műfajrepertoár-bővítésről van szó benne, hanem a kognitív szemantika, az antropológiai nyelvészet, a ketagóriatanok újabb verziói, a prototípuselmélet és a tipikalitási feltételek új változatainak jelenségeit is föltáró kutatói eredményekről épp annyira bi- zonykodik.
Tamás Ildikó e kötetében is, vagyis magával a művel is új perspektívát nyit a gyermek- és diák- folklór-kutatásoknak, talán elsőként azzal, hogy a bevált metodológiai elveket nem elveti, hanem föl- használja és továbbfejleszti, így a „hagyományostól eltérő perspektívából” törekszik beláttatni a nyelvi és képi kifejezésmódok kreatív és gyorsan változó világát, ahogyan az már az online és offline térben mindennapossá lett. Ám ezt is kölcsönhatásokban tárja föl, mégpedig külön is hangsúlyt adva a nyelvi, továbbá zenei és képi kommunikáció sajátos megnyilvánulásainak, kapcsolódási felületeinek, összefüg- géseinek és kölcsönhatásainak. Olyan elemekre világít rá, mint amilyen a ritmus, a halandzsa és a humor nyelvi elsajátításban szerepet játszó elemei, például szöveges és képes paródiák, abszurdok, valóságko- mikum-szegmensek, idegen nyelvi és kevert nyelvi interferenciák, halandzsa, tulajdonnév-cselezések, proverbium-változatok, álszentenciák, „gyerekszáj”-maradványok és módosult közmondások, érzések helyetti élethelyzet-interpretációk, mémek, „tanáros” szövegek, szegmentum-helyettesítések, töltelék- szavak-stílus, pletykázás, lokalizált világszentenciák, rajongói narratívák, s mindezek vizuális kifeje- ződései. Az egész második fejezet ezekre épül (35–150. p.), s közben olyan jelenségekre is fény derül, mint a „zárvány időkapszula”, vagy a népetimológia szövegpoétikai torzulásai, a tartalomelemzés új metodológiai lehetőségei, a félrehallások vagy a „dadaista” elemek örökségesítései. Roppant izgalmas mindez, amit azután a harmadik, záró fejezetben (151–192. p.) a diákfolklór- és gyermekfolklór-kutatá- sok további esélyeinek szemlézésével bővít ki, egyben el is helyez a szóbeliség/írásbeliség (mozgó vagy mozgékony) határain túl is. A nyelvi kreativitásban rejlő lehetőségek, a képekben megjelenő gondolatrit- mus, a reflexiók mémesített változatai immár nemcsak a tudományos igényességű elemzést biztosítják, hanem példaképpen a halandzsaszövegek folklórban betöltött szerepének és a népetimológia megjelenési formáknak mintegy globális jelenségeken túli tartományaira is odafigyel, de nem mellőzi az iskolák/ osztályok/rajongói csoportok értelmező-közösségi elemzését sem. Mindezek mellett a kötet temérdek pompás internetről és közvetlenül gyerekektől gyűjtött szellemes-vicces-poénos képi- és szövegilluszt- rációval gazdag kivitelben kínálja a társtudományok érdeklődési körébe, a kommunikációtudomány új irányzatai közé, avagy akár pedagógusoknak és szülőknek is ajánlható kortárs világképek, szokások, nyelvhasználati sémák és narratívák okostelefonos változataiból eredő kapcsolathálózati és közösségi szokáselemek felvonultatását.

Tasnádi Zsuzsanna: Népviseletek és népélet a monarchiabeli képeslapokon

Budapest: Cser Kiadó–Néprajzi Múzeum 2013, 272 p. ISBN 978-963-278-285-0

Igazán szabad a látszat, mely szerint egy (lényegében) képeskönyv bemutatása a legszebb recenzensi feladat, hisz elég a képek vizuális élményéről néhány szót beszélni, a többit elmondják a képek maguk
– mégsem ilyen könnyed esemény ez. E kötet, mint a Néprajzi Múzeum Nyomatgyűjteményének egy illusztratív válogatása, a magyar nyelvterület legteljesebb képeslapanyagát őrzi, amely fényképek és képeslapok révén viseleteket, viseletsorozatokat mutat be az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből, az 1880–1920 között készült magyarországi tájegység-fotók merítéséből. Ha a fejezetek (nyolc nagyobbat különít el az album) tématerületeit nézzük, azok leginkább a képeslap mint műfaj, a képkultúra mint közlésforma, a sokszorosítás és levlapkiadás mint turisztikai iparág korai történetét elevenítik meg (a képes levelezőlap históriája, korabeli képkultúrán belüli szerepe, illusztrációs eszköztára, festészeti és képészeti előzményei, népszínművek és hasonló közlésmódok hatása a levlapok piacára, majd mind- ezek sokszorosítási és kiadási szempontjai szerint). De ha a bevezető tárgykört (15–74. p.) átlapoztuk, s a képeslapok mellett közölt számos fényképet, rajzot, festményt is mustrálgattuk már az egyes fejeze- teknél, akkor ezzel közelebb lépünk a néprajzi értelemben vett nagytájak köréhez (Palócföld, matyók, Észak-Magyarország, Balaton-vidék, baranyai sajátosságok, kalotaszegi-torockói-székelyföldi-gyimesi tájak), sőt népeik körébe és életmódjába is belátást nyerünk. (105–176. p.) A képeslapokon megjelenített népviseletek körében pedig hihetetlen izgalmas világokba szerzünk bepillantást – mert ezek bár fényké- pek alapján készültek, de impozáns megjelenítésük az albumszerű közlés szabályai szerint itt tipográfiai leleménnyel megformált, a színes és fekete tónusait oldott harmóniában kínáló és a fejezetek bemutató szövegrészeivel is összhangba hozott.
Ábrándos világok, sosemvolt valóságok szerepelnek a képeken, de leginkább a mitikussá tett valóságok interpretációja és kísérő-szövegekkel elbeszélése válik éppen annyira tudományos forrás- készletté, mint amennyire a látványelemek színskálája uralja a képsorokat. Olyan témakörök, mint
„Kossuth Lajost szállító öreg török, mint turistalátványosság”, vagy a „Bélyegnyelv és titkos írás” mint kultúratörténeti ékességek is elbűvölőek (a vízipipázó török és Ada Kaleh szigetének azóta elpusztult bazársora a századfordulóról Kossuth ürügyén, vagy titkosírásos lap és bélyegek alakzataival közlés- formákat illusztráló küldemények) a másik, ezáltal beláthatóan gazdagabb jelrendszer eszköztáraként egyben a készítők, készíttetők, feladók és címzettek köreire vonatkozó kutatásra is módot kínálnak…

Egészében tehát a levlapok, a készítői-kiadói adatok és rejtjelzett kommunikációk mellett olyan lényeges képi dokumentációs anyaggá válnak napjaink értelmezői tekintetében, melynek egyes részei akár képeslapgyűjtőknek, fényképészek historikumát kutatóknak, kiadói profilokat keresőknek, térsé- gi-tájegységi látványosságok vadászainak is izgalmassá lesznek a történeti és vizuális közlésdimenziók rendezett egységében. A kötetben e nagyságrendben háromszáz dokumentum is egyúttal néprajzi adattári forrásaiként összegződnek azok a fotók, amelyre a népviselet- vagy népélet-kutatóknak még számos további kérdése, értelmezői aspektusa rakódhat, de így a látványtár részévé is válik mindaz, amit a Nép- rajzi Múzeum Etnológiai Archívuma nyomatgyűjteményként őriz és mutat is be. A Szerző mint népraj- zos és muzeológiai gyűjteményvezető, ezúton több kiállítás rendezője, kurátora és társkurátora, nem mellesleg több gyűjteményi anyagra épülő ismeretterjesztő kiadványok szerzője és társszerzője is. Mint a népművészet, kézművesség, iparoktatás, rajzoktatás, 19. végi és 20. század eleji ornamentika-gyűjté- sek, mintakönyvek, egyházi és világi kéziratos könyvek 17–18. századi díszítményeinek ismerője gya- korlatias szempontok mellett a vizuális közléskultúra eszköztárának kezelőjeként ad hangot a fényképek, rajzok, festmények sokféleségét időben is elhelyező, funkcionalitásukat is feltáró kiegészítéseknek, így használja fel a viseletábrázolások, népéleti lenyomatok képanyagát. Ezenközben felhívja az olvasó fi- gyelmét részben a 19. század második felétől a sokszorosítási és fényképészeti technikák elterjedésé- vel megszaporodó viseletképes albumok, a londoni-párizsi-bécsi világkiállításon bemutatkozó magyar fényképészek népviseleti tematikáinak, néprajzi csoportokat bemutató felvételeinek fontosságára, a ko- rabeli közlésmódban divatossá váló levlapfestés, színezés, retusálás jelentőségére, a fotószerűség lassú eltűnésére és a piaci igényekhez rugalmasan alkalmazkodó fényképészek, nyomdák, kiadók, kereske- dők gyakorlatára, a magyar képeslapkiadás kezdeteinél (1896) a Magyar Posta hazai népéletet bemu- tató képeslapsorozatának sikerét, majd a képeslapküldés és a lapok gyűjtésének egyhamar divattá váló folyamatát is részletezve. E viseleti levelezőlapok a magyar nyelvterület legteljesebb képeslapanyagát őrzik ezen a módon, amely az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből mára 11.000 darabos forráskészletté gazdagodott. Ennek csupán jelképes mutatványát láthatjuk viszont a kötetben, ugyanakkor a szakmai szöveganyag roppant gazdagsága illő társává lett a képi látványosság egészének.

A képeskönyv lapozgatása tehát nem ér véget a képeknél, látványosságoknál. A korrajz, az életvilág intimitásainak ábrázolási összképe akkor is előtör a képekről, ha látvány-elemeik ellepik a néznivalót. Értelmezésük és értékük felbecsülése épp ezért legalább felerészben a befogadóra marad, mintegy utóla- gosan is igazolva: a küldemények eljutottak a feladóktól a címzettekig…

Verebélyi Kincső: Nép. Ipar. Művészet

Debrecen: Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék–Debreceni Egyetemi Kiadó 2019, 336 p. /Studia Folkloristica et Ethnographica 73./ ISBN 978-963-490-070-2

Bár a most bemutatni kívánt Nép. Ipar. Művészet című kötetet előttem már ismertették (a Honsime- ret 2021/3 számában), most mégis arra vállalkozom, hogy újra felhívjam a szakma figyelmét az abban szereplő dolgozatok jelentőségére. Mivel a korábbi recenzensek, Szacsvay Éva és Szőcsné Gazda Enikő saját ismertetésüket nagy körültekintéssel írták meg, én itt csak arra teszek kísérletet, hogy Ve- rebélyi Kincső kulcsfontosságú megállapításai, illetve a korábbi kutatói megközelítésekre vonatkozó észrevételei és kritikái közül kiemeljek néhány a népművészet elméleti megközelítésében megkerül- hetetlen gondolatot. Az alább tárgyalt tanulmányok a Van-e a népnek művészete? című tanulmánykötet kilenc fejezetének átdolgozott, jelentősen kibővített változatai, Verebélyi ezen felül még egy további tanulmánnyal is kiegészítette a korábban megjelenteket, így született meg ez a jelentőségében az eredetit is jóval felülmúló kötet.
Mi az a népművészet? Megfelelő ez a fogalom? Miért vált gátjává a tudományos megismerésnek ez „a rosszul megválasztott” elnevezés? A fogalom tisztázatlanságának mik lettek a következményei a hazai kutatásokra nézve? A jövőbeni kutatásoknak milyen irányban kellene elindulniuk? Ezeknek a voltakép- pen összefüggő kérdéseknek a megválaszolását tűzte ki célul a kötet első három tanulmánya (A népmű- vészet délibábja, A tudományos megismerés útjai, A néprajzi tárgy című). Verebélyi nézetei szerint az eddigi kutatások fényében „voltaképpen tetszőleges, hogy […] milyen tárgyak nevezhetők a népművé- szetbe tartozóknak, és milyenek nem”. (44. p.) A fogalmi körülhatárolatlanság, illetve a „átfogó tárgy- és terminológiai rendszer” (54. p.) hiánya mellett fontos problémának látja, hogy a néprajztudomány szá- mára még a 20. század második felében is gondot okozott a „néprajzi tárgy” és a „népművészeti tárgy” közötti különbségtétel. (Előbbi szerinte a „népi kultúrában előállított és használt tárgyak összességét jelenti” (62. p.), utóbbi viszont ennél egy kisebb csoport, amely esetében az esztétikai-művészi vonások jelentősnek mutatkoznak). Hogy későn jutott el a tudomány a népművészet művészet voltának meg- kérdőjelezéséhez, az egyáltalán nem véletlen. Ahogyan zárójelesen utal is erre a szerző, ez egy olyan kérdés, amely például a „népi demokrácia” idején, a nép alkotóerejének felmagasztalásának korában meg sem fogalmazódhatott. (Hogy a második világháború utáni politikai légkör hatására miként tekintettek a „népi kultúrára”, azt a kötet egy másik dolgozatában fejti ki bővebben (ld. 115. oldaltól).

Verebélyi „funkcionális tárgyelméleti megközelítése” szerint a népművészethez sorolt tárgyak ar- tefaktumok, vagyis „olyan használati tárgyak, amelyek alakításában esztétikai mozzanatok is megmu- tatkoznak”. (19. p.) (Más felfogások szerint azonban minden ember készítette tárgyra jellemző a hasz- nossági és a művészeti vonások különböző arányú kettősége.) A szerző nem tagadja a néprajzi tárgyak esztétikai jellemzőit, mégis kerülendőnek tartja a népművészet pontatlan és homályos fogalmát. Abban, hogy milyen tárgyak tarthatók művészetnek, a gyakorlati célszerűség nem játszik semmiféle szerepet, ez- zel szemben az artefaktumok esetében – melyek esetében az „alkotás” megnevezést sem tartja túl szeren- csésnek – viszont ez a döntő mozzanat. A néprajzi tárgyak esetében ugyanis azok funkciói fontosabbak megformáltságuknál (pl. a cserép csirkeitató lehet művészi kritériumokkal is mérve „jól formált, arányos méretű és anyagszerű”, ennek ellenére „mégsem műtárgy”). Ráadásul a néprajzi tárgyakat a használóik sem tekintették műtárgynak, ezek nagyon sokáig kizárólag használati célból készültek. (A „hasznosság” és az „esztétikum” elkülönítését Kublertől kölcsönzi a szerző, aki kategorikusan kijelenti, hogy „a műal- kotások nem használati tárgyak” – 80. p.). Verebélyi szerint a „népművészet” elnevezés használatának nagy hátránya, hogy „elfedi a tárgyak gyakorlati szerepe és esztétikai kivitelezése kettős megítélésének lehetőségét”. (39. p.) Úgy véli továbbá, hogy alapvető fontosságú lenne a művészet és a mesterség kö- zötti határok megállapítása (18. p.), illetve felhívja a figyelmet arra, hogy „a kisiparos mesterségek és háziipari termékek művészi vonásai” is jól elkülöníthetők egymástól. (49. p.)

De ha a népművészeti tárgy helyett az artefaktumként meghatározható néprajzi tárgy kerül a vizsgá- latok a fókuszába, azt miképpen közelítsük meg? Verebélyi szerint annak a gondolatnak az előtérbe helye- zésével, hogy a népművészet „társadalmi tény”, illetve a tárgyakat létrehozó tevékenységeknek megvan a maguk „társadalmi beágyazottsága”, eljuthatunk annak felismeréséhez, hogy „nincsenek is tárgyak, csak ezek összefüggése, rendszere”. (75. p.) Ebből a szempontból tartja örvendetesnek a „népművészeti tárgyak fogyasztási körülményeinek és feltételeinek gazdaságtörténeti és társadalomtörténeti elemzé- sét”. (52. p.) Ezen túlmenően azonban olyan összefoglalások megírására sarkallja a kutatókat, amelyek kvantifikálható (hagyatéki, hozomány- és kárleltárakból származó) adatokra támaszkodva általánossá- gokat fogalmaznak meg a tárgyak funkcióiról, annak folyamatos, „használat szerinti” átrendeződéséről, a (velük azonos időben használt tárgyak együttesét felölelő) tárgyrendszeren belüli státuszáról, illetve azoknak a változásairól. (54–55. p.) Voltaképpen történeti vizsgálatokat sürget, részben a tárgyaknak a szerző által „spontán” és „individuális” jelzővel illetett élettörténetének, részben a „kronologikus” és „rendszerezett” tárgytörténetek (értsd: tárgytípusok időbeli változásainak) kutatását szorgalmazza. (85. p.) Ezek azáltal, hogy „a termékek előállításának, piacra termelésének és fogyasztásának szűkebb és tágabb kontextusait is” számításba veszik, voltaképpen – saját bevallása szerint – egyet jelentenek az ’alulnézetből’ közelítő gazdaságtörténettel.

A kötet negyedik tanulmánya a szokástárgyak kérdéskörét érinti. Verebélyi Kincső – J. Baudrillard szociológus nyomán – a tárgy fogalmát elválasztja a dolog fogalmától. Míg az előbbi valamiféle funkci- óval rendelkezik, (abból kiindulva, hogy „a funkcionális tárgy az igazi tárgy” 83. o.), addig az utóbbiról már nem gondolja ugyanezt. E megközelítés radikális formája szerint a tárgyak nagy csoportjának további felosztása „használati tárgyra”, illetve „nem használati tárgyra” értelmetlen, hiszen – ahogyan azt Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor is vallja – „tárgynak eleve az anyagi világ ember által valamire használt eleme- it nevezzük” (ld. Tárgyak szimbolikája. Budapest 2005, 8). E szélsőséges nézőpontból szintén felesleges a kényelmet szolgáló tárgyakat megkülönböztetni a hasznos tárgyaktól, hiszen mindannak, ami (…) a kényelmet szolgálja, az ember szempontjából éppen az a haszna”. (Tárgyak szimbolikája. Budapest 2005,
29) Verebélyi szerint a tárgyra – szintén Baudrillard nyomán – úgy is tekinthetünk, hogy az mindenképpen valamilyen szokásegyüttes „kikristályosodott pontja”, azaz voltaképpen minden tárgy egyben szokástárgy is, a kutatások szempontjából azonban hasznos az a munkamódszer, amelyik a tárgyak nagy csoportjától elkülöníti a szorosabb értelemben vett szokástárgyakat. A szerző meghatározása alapján a „szokástárgyak” voltaképpen az ünnepiség létrehozásának eszközei és az ünnepi szokások tárgyi kifejezései lehetnek egy- ben. (88. p.) Verebélyi különböző példákon keresztül mutatja be, hogy a hagyományos paraszti kultúrában a tárgyak mindennapi, ünnepi és díszítő funkciói egymásra épülnek, és hogy az egymás melletti (adott helyen és időben együtt előforduló) tárgyakat vizsgálva sok esetben lehetünk szemtanúi a funkció-összefo- nódások különböző fázisainak, illetve variánsainak. Szerinte ez a jelenség áll annak hátterében is, amikor egy szokástárgy „polifunkcionálissá” válik. (98. p.) Verebélyi saját bevallott célja szerint a szokástárgyak rendszerét a szokások rendszerének igyekszik megfeleltetni, azért hogy tipologizálja a szokások cselevéseit és tárgyait (107–108. p.), mindeközben azonban – a lábjegyzetek között – a szokáskutatások ez idáig elmu- lasztott feladataira is rámutat (ilyen például szerinte a növényi eredetű szokástárgyak történeti vizsgálata, vagy a Szent István-napi ünnepkör monografikus feldolgozása).

A kötet legérdekesebb tanulmányának a Korok és szakaszok a népművészetben című ötödik fejezetet tartom, melyben Verebélyi komoly kritikákat fogalmaz meg a népművészettel kapcsolatos – a 20. század második felében kialakult, és gyakorlatilag máig meghatározó, voltaképpen – hagyományosnak tekinthe- tő elképzelésekkel szemben. Ezek közül a legfontosabb, hogy bár Fél Edit kezdeményezése nyomán álta- lánosan elfogadottá vált a régi stílus, az új stílus és a legújabb népművészeti stílus megkülönböztetése, ez a népzenéből kölcsönzött szakaszolás a mai kutatások fényében már nem tűnik kellően megalapozottnak. Verebélyi úgy fogalmaz, hogy „nagyszámú és konkrét adatokra” (voltaképpen írott történeti forrásokra) támaszkodó vizsgálatok révén, illetve „a használt tárgyak összessége alapján a korábbi stílusfogalom, és a stílusperiodizáció megkérdőjeleződik”. (123. p.) A tudománytörténet alakulásában rámutat azokra a hatásokra és arra az ideológiai háttérre, amely egyrészt ehhez a „konstrukcióhoz”, másrészt a „bútort kerámiát, textilt – és a pásztorművészetet – művészi műfajként” való értelmezéséhez vezetett. Nem tartja célravezetőnek azt a kutatói módszert sem, amely – az azt ihlető francia kutatások eredeti példájától eltér- ve – az évszámos tárgyakat a fenti stílusok behatárolására használta. Sőt ezen túlmenően azt is kijelenti, hogy az ún. „parasztstílusok” mögött Hofer Tamás által felfedezni vélt paraszti öntudatnak sincsenek meg a mentalitástörténeti bizonyítékai. (Itt jegyezzük meg, hogy az új stílust eredetileg annak táji diffe- renciáltsága miatt kezdték többes számban „új stílusokként” emlegetni. Majd Hofer kutatásai nyomán cserélődött az „új” jelző a „paraszt” előtagra részben annak a kialakulása mögött sejteni vélt paraszti ön- tudat, részben a polgári ízlés számára rusztikusnak, kirívónak ható jellemzők okán. Napjainkban azonban inkább az utóbbi jelentéstartalom az ismert, például Kapros Márta a Nógrád megye népművészete című kötetben így ír: „az újabb stílusú hímzések – nem véletlenül használják a kutatók rá a parasztstílusok megnevezését is – egy gyökeresen másfajta, parasztos ízlést testesítenek meg”. 209. p.)

Verebélyi a mai kutatások hiányosságaként tünteti fel, hogy nem számolnak kellő mértékben a tár- gyalakítás és a díszítések technikai kivitelezésének korlátaival, ahogyan adott tárgyak használatának tár- sadalmi és gazdaságtörténeti okaival sem. (Ha ezeket hangsúlyosan figyelembe vesszük, szerinte például azzal szembesülhetünk, hogy az „ácsolás technikájának […] megőrződésében […] nem a gótikus stílus továbbéléséről” van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy a tárgyhasználóknak sok esetben „nem volt pénzük, vagy nem volt elég pénzük asztalos bútor vásárlására”. 128. p.)

„Az ornamentika kérdéséről” című tanulmány egyik fontos gondolatának vélem azt a kötet több tanulmányában is visszatérő észrevételt, hogy a jövőre nézve hasznos lenne a „díszítmény” és az „áb- rázolás” megkülönböztetése. A szerző szerint ugyanis csak az előbbi használható relevánsan a néprajzi tárgyak díszítményei kapcsán, hiszen „az ornamentika a leképzett élőlényt, növényt, emberi figurát vagy tárgyat olyan mértékben alakítja át és stilizálja”, hogy esetükben nem beszélhetünk ezek ábrázolásáról. (139. p.) Verebélyi továbbá úgy véli, hogy az ornamentikára fókuszáló vizsgálatok előnyére válna, ha „egységes és elég differenciált terminológiát” alakítanának ki a maguk számára. (140. p.) Ennek első lépcsőfokaként értelmezhetjük, hogy a szerző megkísérli a díszítőelem/forma, a minta, a motívum szavak, mint szakterminusok egymáshoz képesti jelentéstartalmát tisztázni. Emellett a nemzetközi szakirodalom alapján részletesen bemutatja azt is, hogy a különböző díszítőelemek miként rendszerezhetők. Felhívja a figyelmet arra, hogy a tárgyalakítás technikája az esetek többségében befolyással van az alkalmazott ornamentikára (151. p., ilyen értelemben utal például az „ún. technikai kivitelezéstől függő geometriai mintákra” 159. p.), továbbá arra is, hogy a díszítmény sokszor „kiegészíti, hangsúlyozza a tárgy funkci- óját”. (152. p.) Kritizálja a díszítések jelentésére vonatkozó kutatások azon részét, amely abból indul ki, hogy „a motívum hordozza a jelentést” (151. p.), holott nyilvánvaló, hogy együtt kell kezelni a tárgyat és annak funkcióit, díszítményeit, amikor a jelentésekhez igyekszünk hozzáférni. Verebélyi kételkedik a mintanevekből a minták jelentésére következtető vizsgálatok sikerességében is, miután az elnevezé- sek archaikussága nem igazolható. (152. p.) Elismeri ugyan, hogy a motívumnak „adott díszítménytől függetlenül is van története, esetleg tartalma” (149. p.), sőt egyes motívumok esetében többrétegű és változékony jelentések létezésével is számol (151. p.), a fejezetnek mégis az az egyik végkövetkeztetése, hogy „az ornamentika lényege az, hogy a forma tartalom nélküli”. (153. p.)
Bár a tárgyak jelentésének kérdéskörét a kötet több tanulmánya érinti, a hetedik dolgozat az, amely kifejezetten a szimbolizmus kérdéskörével foglalkozik. Verebélyi a Szimbolizmus a népi díszítő művé- szetben című fejezetben egyebek mellett arról ír, hogy a korábbi néprajzi megközelítések csupán óvatos megállapításokat fogalmaztak meg a népművészeti tárgyak szimbolikája kapcsán, hiszen legtöbbször csak annyit mertek határozottan kijelenteni, hogy a díszített tárgyak mindenekelőtt „ünnepi jelentéssel bírnak”. Verebélyi felfogása szerint „jelentésen” azonban ebben az esetben inkább funkciót kell érteni, hiszen „a díszített, szép tárgyak” esetében az inkább a funkciójukhoz tartozik, hogy azok „kifejeznek, megjelenítenek, bizonyos értelemben reprezentálnak valamit”. (162. p.) Szerinte a funkció és a jelentés összemosása állhat amögött, hogy a korábbi kutatások a szóban forgó reprezentáció „indítékainak és céljának” nem jártak utána.
Verebélyi amellett érvel, hogy el kellene különíteni a népművészet kapcsán a „kifejezést” és a „köz- lést”, azzal a példával szemléltetve ezt, hogy míg például a tisztaszoba megléte vagy hiánya kifejez va- lamit (méghozzá általában a lakók társadalmi státuszáról), ugyanakkor a tisztaszoba tárgyainak mondjuk egy bizonyos alkalomhoz (pl. temetéshez) igazításakor sokkal inkább a közlés lehet a cél. Ezen felül úgy véli, hogy vannak olyan tárgyak is, amelyek „eleve bizonyos gondolati tartalmak” közvetítésére szolgál- nak, ilyenek a jelvények és a cégérek, vagy a vallási népművészet körébe sorolható fogadalmi tárgyak. Verebélyi szerint a tárgy anyagának, típusának, a tárgy és/vagy díszítmény alakjának, nagyságának, szí- nének lehet jelentősége a szimbolika tekintetében, illetve a szimbolizmusra hatással lehetnek a tárgy- használat térbeli és időbeli dimenziói is. (165–180. p.) Ez a csoportosítás hasonlít a Kapitány házaspár szociológiai-kulturális antropológiai nézőpontú felosztásához, ők ugyanebben a tekintetben, de kifeje- zetten a kortárs tárgyak tekintetében a forma, szín, anyag, méret, minőség, állapot és azon közeg jelentő- ségét emelik ki, amelyben a tárgy megjelenik (ld. az idézett könyv 17–20 oldalain). Verebélyi úgy véli, hogy lényegében a „jelalkotás folyamata során épül ki a tárgy összetett módon működő szimbólumként, jelként való használata”. (182–183. p.) Ebben a folyamatban azonban nem a tárgy játssza a főszerepet, hanem egyéb „tárgyon kívüli tényezők.” Ehhez azt is hozzátehetjük, hogy utóbbi felismerés révén rögtön az is érthetővé válik, hogy miért is olyan bonyolult feladat a szimbolizmus vizsgálata. Így különösen jo- gosnak véljük a szerző azon megállapítását, miszerint „filozófiai vagy szociológiai tárgyelméleteket vagy a pszichológiai megállapításokat is érdemes figyelembe venni abban az esetben, amikor a paraszti világ létrehozásában, elrendezésében és használatában” jelentkező szimbolizációs folyamatokat szeretnénk értelmezni. (180. p.)

Érdemes néhány gondolat erejéig külön kitérni a színek használatának szimbolikus vonatkozásaira, amelynek Verebélyi is hat oldalt szentelt e kötetben. Fontos észrevétele, hogy a színjelentések értelme- zéséhez legalább két különböző színre van szükség, hiszen a színek egymáshoz képesti használatából tárulkozhat fel az, hogy voltaképpen mit kívánnak jelezni egy adott árnyalattal (illetve természetesen két ellentétes vizuális minőség: sötét-világos, színes-színtelen, egyszínű-tarka is feltűnhet jelzőszerep- ben 169. p.). Ugyanakkor a szimbolika tekintetében önmagában a – voltaképpen bármilyen jelentéssel felruházható – színekből kiindulva releváns ismeretekhez nem juthatunk, az értelmezésnél mindig „adott történelmi kontextus” színhasználati rendszerét szükséges figyelembe venni. (173. p.) Arról, hogy miért és meddig lehet jelentősége a színek szimbolikájának a tárgyak vonatkozásában, a szerző nem ejt szót. Erre vonatkozóan érdekes adalékként említhető, hogy a monostorszegi temetők faragott sírkeresztjein a 20. század első felében még színekkel jelezték az elhunyt nemét és korát, és e festés főleg azután kezdett elmaradni, amikor a második világháború után már a sírjelekre felvésték az eltemetett személy nevét és korát is. Ez az időbeli egybeesés arra utalhat, hogy itt „az írásbeliség elterjedésével a korábbi színszimbolika elveszítette jelentőségét” (Beszédes Valéria: Otthonok és emberek. Subotica 1994, 188). Vagyis úgy tűnik, hogy a színek jelzőként való használata korábban azért is fontos lehetett, mert a színek nyelvezete könnyebben és szélesebb körben elsajátítható, gyorsabban is „olvasható” az olyan absztrakt jelrendszernél, mint amilyen az írás.
A vallási néprajzi művészet című fejezet tudománytörténeti áttekintéséből kiderül, hogy a művésztör- ténészek kezdték meg e terület vizsgálatát, a néprajzkutatók csak később követték a példájukat, de még ma is csak nehezen, megtorpanásokkal tudják a maga összetettségében feltárni a paraszti vallásosság tárgyi világait. Ennek okát részben abban látja a szerző, hogy a népi vallásoság és világnézet kérdés- köre önmagában is nehezen megközelíthető probléma (186. p.), a népi vallásgyakorlásban fellelhető változatok történeti, társadalomtörténeti hátterének tisztázása nélkül azonban a vallási tárgyak elemzése nem lehet teljes. (202. p.) Ráadásul a vallásos gondolkodás gyakorlatra orientáltága okán nehéz kijelölni a határvonalat a szokástárgyak és „a vallási élet kellékei” között. (186. p.) Az sem könnyíti meg a kutatók helyzetét, hogy a paraszti vallásos életbe és gyakorlatba egyaránt beleépülnek művészi alkotások, pro- vinciális/naiv művészetek termékei, egyéni spontán alkotások, illetve „a sokszorosításon alapuló popu- láris (tömeg) művészethez” tartozó tárgyak is. (190. p.) Bár „az iparosok vagy kisüzemek által előállított termékek a kutatás korábbi szemléleti merevsége miatt nem tartoztak a népművészet körébe, sőt gyakran a giccs kategóriájába kerültek”, napjainkra már ezek is egyre inkább a kutatók látóterébe kerülnek (187. p.), csakúgy mint az egyházlátogatási jegyzőkönyvek vallási művészetre vonatkozó adatai. (193. p.)

A Házi szorgalmatosság – háziipar – kézműipar – népi iparművészet című dolgozat egy a népmű- vészet kutatásáról szóló tudománytörténeti összegzés, amely a jelenhez közeledve hangsúlyosan számba veszi a 20. századi, szövetkezeti keretekben – a tárgyak és minták között szelektáló és az eredeti paraszti példákhoz képest magasabb minőséget – megvalósító tárgyalkotást, sőt még napjaink kézműveseinek hagyományőrzését is. Bár sokan és sokféleképpen írtak már a 19. századi történésekről és a népművészet felfedezésének körülményeiről, ez a tanulmány még erre vonatkozóan is tartalmaz olyan újdonságokat, amelyek jelentősen árnyalni tudják a korszak megítélésről kialakult eddigi képünket. Egyebek mellett például azzal, hogy Verebélyi rámutat arra, hogy már 1777-ben a Ratio Educationis törvénynek és az utána következő változásoknak milyen összetett hatásai voltak a tárgykészítésre nézve, hiszen például már ekkortól számolhatunk az iparosok rajztudásának tudatos fejlesztésével. A 19. század második fe- létől aztán már szervezett keretek között folyt az ipari szakoktatás, majd később a „háziipari ismeretek” elsajátítása is. Az oktatás közvetítő szerepet tölthetett be, így a „tárgykészítés technikái, formái, mintái” a – 19. század végétől a „magyaros ízléstől” is ihletett – tananyagként juthattak el (vagy a népművészeti divat folytán: kerültek vissza) a mezővárosokba és falvakba. A dolgozat nagy érdeme, hogy rámutat a népművészet kapcsán előkerülő, eddig még nem kellően tisztázott elnevezések mikor, miért és mi- lyen jelentéssel kerültek be a szaktudomány nyelvezetébe („kismesterségek”, „népi iparművészet” „élő népművészet” „tárgyalkotó népművészet”). Javaslatot is fogalmaz meg arra vonatkozóan, hogy a szak- kutatás milyen újabb fogalmakat vehetne használatba arra való tekintettel, hogy „a magyar népművészet alakulása egy olyan új szakaszba jutott, amely még az elmúlt mintegy ötven-hatvan évhez, a népi ipar- művészet virágkorához képest is új” (230. p., kiemelés az eredetiben).

A kötetben jelenik meg először a szerző Folklorizmusok: érdek és értékvédelem című tanulmánya, amely a folklorizmus történetileg különböző megnyilvánulásainak tudományos megkülönböztetése kap- csán új szakterminusok bevezetését ajánlja (tradicionális folklorizmus, neofolklorizmus, posztfolklorizmus, populáris vizuális kultúra). Verebélyi a népművészet kutatásának, illetve a néprajzi tárgy körüli diskurzu- sok, pontosabban a mindenkori szaktudományos-művészeti, sőt (újdonságként) gazdaságpolitikai megkö- zelítések áttekintése után egyebek mellett azt a tanulságot vonja le, hogy „a paraszti tárgyak tudományos megközelítésének kezdete egyszersmind a néprajzi tárgyak folklorizmusának a kezdete is.” (244. p.) On- nantól kezdve ugyanis, hogy a népi tárgyakat kiemelik eredeti környezetükből (pl. oly módon, hogy azokat elsőként gazdasági, majd később néprajzi kiállítások keretében bemutatják), megindul a folklorizmussá válás folyamata. A folklorizmus fogalma – amelyet a nyugat- és a kelet-európai kutatók paraszti hagyo- mányokról eltérő tapasztalatuk okán másként értelmeznek (237. p.) – a szerző szerint végső soron ugyanis arra a folyamatra utal, melyben bizonyos folkórelemek „folklór nagy területe egyikéről” áthelyeződnek „az eredetitől eltérő kontextusba”. (235. p.) A szerző fontos megállapítása, hogy „a folklorizmus történetének változó intenzitással megjelenő vonása a reprezentációban, és ezzel összefüggésben az identitás képzésé- ben, megerősítésében való megjelenése”. (241. p.) A hazai részvétellel zajló 20. századi világkiállítások – amelyeken egytől-egyig szerepet kapott a népművészet: a csárda, a parasztszoba, sőt több alkalommal a kalocsai pingálás is (246. p., 31. lábjegyzet) – azon 19. századi kiállítások örökösei, amelyek hazánkban elsőként tárták a nyilvánosság elé a paraszti tárgyakat. Ezek a (köztudottan a néprajzi muzeológia hazai alakulására is nagy befolyással bíró) tárlatok, de azok a későbbiek is, amelyek a néprajzi tárgyakat áruvá válásuk útján elindították, részben a társadalmi szimbólumképzés helyszíneiként értelmezhetők. (241–242. p.) Lényeges továbbá, hogy már a 19. századi tárgyalakításoknál sem a hagyományőrzés, hanem „a befo- gadó, a vásárló vélt vagy valós igényeihez való igazodás volt a mérvadó.” Szerinte már ettől kezdve olyan jelentős mértékű „a gazdasági érdek és az esztétikum összefonódása” a népművészetben, hogy arra a folk- lorizmus „egyik társadalmi alappilléreként” tekinthetünk. (250. p.)

Verebélyi Kincső tanulmánykötetének terjedelmes irodalomjegyzékéről a korábbi ismertetések már beszámoltak, ahogyan arról is, hogy ez a kötet a téma „kiemelkedő szakkönyve”. Ezt zárásul még azzal egészíteném ki, hogy ez a tíz tanulmány a néprajztudomány eddigi tárgykutatásának kritikai áttekintését, illetve az elméleti rendszerezésből eddig kimaradt területek tipologizálását is nyújtja. A kötetben képviselt sokoldalú megközelítés pedig jelentősen hozzájárulhat ahhoz, hogy a jövőbeni vizsgálatok a népművészet- hez (egyrészt mint történetileg kialakult tárgyformáláshoz, másrészt mint gazdaságilag-iparilag befolyá- solt társadalmi képződményhez, harmadrészt mint tudományos konstrukcióhoz), illetve emellett a néprajzi múzeumokban őrzött tárgyakhoz és a kézművesség mai megnyilvánulásaihoz is értőbben viszonyuljanak.

Villányi Péter: Galgamácsai népmesék és mondák 1–4.

Budapest: Akadémiai Kiadó 2022, 3487 p. ISBN 978- 963-454-682-5

Villányi Péter nem akármilyen gyűjtést tett le a magyar folklorisztika asztalára! A Nagy Ilona szerkesz- tette, Új Magyar Népköltési Gyűjteményt a tetszhalál állapotából felébresztő, négy kötetes, hatalmas anyag egy eleddig Vankóné Dudás Juló nevével, művészetével, falumonográfiájával fémjelzett közösség másik arcát mutatja, ami a gyűjtő-feldolgozó-folklorista, szorgalmas, 42 éves munkájának az eredménye. Szerencsére a szerző leírja azt is, hogyan kezdődött a négy évtizedes mácsai kaland, amiből kiviláglik, hogy a beszélő-mesélő közösség felfedezése, megismerése milyen körülmények között zajlott.

Nem titok, hogy Villányi pesti fiúként benősült a Galga menti faluba, ahol kiterjedt műrokonságán keresztül fokozatosan felfedezte magának azt a másik felét a településnek, ami az akkorára már országo- san ismert, mai szóval, ikonikussá vált személyiség, Juló mögött, láthatatlanul ott volt. A terepmunka során mind bensőségesebb viszony alakult ki az adatközlők és a gyűjtő között. (Csak utalásszerűen például a magnó nevei: potkányfogó láda, hazugláda, planétahúzató láda, katula elnevezések azt a cinkos bizalmaskodást mutatják, ami a befogadási rituálé része, jelzi az emberi kapcsolatok minőségi változását) A magnószalagokra rögzített beszélgetések anyagából az is kiderül, hogy milyen körültekintően kellett eljárnia a gyűjtőnek, mert nem titok: jelentős ellentábora volt Julónak! Sokan úgy vélték, hogy a tu- dás, ami Juló révén vált ismertté, valójában a közösségé, mindannyiuké, és aminek gyümölcseiből mégsem egyformán részesültek a faluközösség tagjai. Legyen elég csak a népszerűség, ismertség kérdésére utalnunk.

Amint az a bevezető tanulmányban olvasható, az első gyűjtések 1976–1981 között zajlottak, majd néhány év kihagyás után 1987–1988-ban folytatódtak, és 1993-tól 2018 végéig tartottak. Az első perió- dusban 847, a másodikban 379 és a harmadikban újabb 2074 szöveget eredményeztek, ami összességé- ben 3300 folklóralkotás. A gazdag anyag összegyűjtése csak úgy volt lehetséges, ahogy egyik adatközlő- je megfogalmazta: „Péterkém, téged az egyik ház benyel, a másik meg kiszar!”
A kötetekben közölt szövegállomány az alábbiak szerint oszlik meg: állatmesék 47, tündérmesék 63, legendamesék 79, novellamesék 27, rászedett ördög mesék 22, falucsúfoló mesék 240, tréfás mesék 1133, hazugságmesék 24, formulamesék 223, eredetmagyarázó mondák 152, történeti mondák 367, hie- delemmondák 594, rémtörténetek 29, vallásos mondák és bibliai történetek 300.

Az első kötet végén, 50 oldalon hömpölygő tájszójegyzéket is talál az olvasó, ami a szövegekben való könnyebb eligazodást segíti, hiszen az elszegényedő 21. századi köznyelv egyre távolabb kerül a nyelvjárási szavaktól, tájnyelvi jelenségektől.
A bevezető nagy tanulmány, egy önálló kötet, amiben olvashat az érdeklődő Galgamácsa történeté- ről, a gyűjtésekről, a prózai elbeszélő népköltészeti műfajokról, a prózafolklór ciklusairól, az elbeszélő alkalmakról, az elbeszélők repertoárjáról, a falu nyelvjárásáról, a kötet végén pedig egy irodalmat talá- lunk a jegyzetekhez. A második kötetben vannak az állatmesék, tündérmesék, legendamesék, novella- mesék, rászedett ördög mesék, falucsúfoló mesék, tréfás mesék, hazugságmesék. A harmadik kötetben formulamesék, történeti mondák, hiedelemmondák, rémtörténetek, vallásos mondák és bibliai történetek sorjáznak. A negyedik kötet a tudományos jegyzetapparátust tartalmazza, és egy gazdag képanyagot adatközlőkről, beszélő közösségekről, illetve mesélési alkalmakról.

Nagy tanulsága a most megjelent munkának, hogy Pesttől alig 50 kilométernyi távolságra, a vidéki Magyarországon még a 21. század elején is lehet folklóralkotásokat gyűjteni, csak éppen olyan állhatatos néprajzosok szükségeltetnek hozzá, mint amilyen Villányi Péter, aki – a felhasznált irodalmat áttekint- ve – elképesztő tudományos tájékozottságról tett tanúbizonyságot témájában! A most kiadott kapitális munka ékes bizonyítéka annak, hogy nem kell a népi kultúrát temetni, hiszen a 21. század harmadik évtizedének elején is vannak közösségek, melyekben él, alakul a posztparaszti tudás, kulturális örökség, ami gyűjthető és közre is adható.

Vargyas gábor 70 éves

Szakmát tanulni aligha érde- mes olyan mesterek nélkül, akik az előadótermet s a sze- mélyesbeszélgetéseketegyfaj- ta „szimpózium” helyszínévé és idejévé teszik. Létrehozni az elemi fontosságú gondola- tok és megértések átadásához szükséges légkört, amelyek aztán – tekintet nélkül az évek, évtizedek múlására – alapvető igazodási pontok maradnak. Elvezetni odáig a hallgatót, hogy higgyen egy szakmában annak minden gyakorlati és elméleti aspektusával együtt: ez a kunszt!

A Pécsi Tudományegyetem Néprajz–Kulturális Antropológia Tanszékén eltöltött évek so- rán pontosan ezt művelte velem, velünk Vargyas Gábor. Azon a tanszéken, amely a minden- kori oktatói által intézményesen is képes erre bárkinél, akit az a szellemi megközelítés- és szemléletmód érdekel, amelyet csakis ez(ek) a tudomány(ok) tud(nak) megadni.
Úgy gondolom, Gábor egyetlen kurzusán – sőt, annak egyetlen óráján – is jól lemérhető, miért számít nagy hatású tudósnak és tanárnak. Részemről egy 11 évvel ezelőtti Lévi- Strauss olvasószemináriumot idéznék fel. A „Faj és történelem” közös értelmezése például szinte már-már „meditáció” volt az emberi létezés teréről és idejéről, amibe szó szerint emelkedetten tekinthettünk be a Rókus utcai épület csöppnyi tantermében ülve. A rágósabb, szinte mindannyiunk által rettegett strukturalista szövegek is megnyíltak, túlmutattak önmagukon, s az eredeti céljuknak tettek eleget: rálátást nyújtottak a kultúrával rendelkező és a társadalomban élő lényre, az emberre. Ám nemcsak erről volt szó. Gábor mindig megragadta az alkalmat, hogy megmutassa, miért, milyen fáradságosan elérhető, sajátos természete miatt pedig életünk végéig kerekíthető bölcsesség ígérete miatt érdemes néprajzkutatóként, etno- lógusként, antropológusként nézni a világot. Ekkor nem hiányzott az egyszerre érzelmes és szikár példaadás sem a vietnami brúk között töltött idő emlékeiről, amelyek a tulajdonképpeni lényeg és kulcs, a terepmunka keretéről és tartalmáról szóltak. Hogy a terep elemi jelentőségű élményei évek, évtizedek múltán is kísértenek, arra ő maga volt a példa. Jelentőségüket, súlyu- kat akár jóízű mosoly, akár mélységes megrendültség kíséretében adta elő nekünk. Ez termé- szetesen minden ízében több volt egy-egy jelenet puszta megidézésénél, s az imént emlegetett bölcsesség ígéretét hordozták. Úgy emlékszem, a szemináriumokon az egyik leggyakrabban elhangzó melléknév részéről a „mély” volt. Szimptóma? Alighanem az, s talán ebben az egy mozzanatban is benne van minden, amit a szakmai hitvallásáról tudni, sejteni érdemes. S ha már a vietnami terepről szóltunk: az, ahogyan a vallást mindig a társadalmi életre való tekin- tettel elemezte számunkra, egyúttal megadta nekünk azt az alaphangot is, amellyel ki-ki a saját terepén gyűjtött anyagot elemezte.

A pécsi tanszék egyben mindig törekedett arra, hogy a néprajz és az antropológia közti esetleges különbségeket semlegesítsék és áthidalják. Gábor álláspontja és magatartása ezen a téren is mindig világos volt. Többünk nevében is mondhatom, hogy ennek megnyugtató hatása volt és van – s nemcsak a tudományaink közti vélt vagy valós ellentétek keltette rosz- sz légkör semlegesítése miatt. A magyarországi közbeszédet tudniillik egyébként is egy sor nyomasztó antagonizmus terheli. Nem lehet nem eléggé hangsúlyozni, hogy ilyen viszonyok között mennyire fontos az, ha a „közeli” és a „távoli” kutatásokat egyben vagyunk képesek látni és láttatni. Vargyas Gábor kutatói munkássága java ugyan látszólag messzire visz minket a Kárpát-medencei és közép-európai világoktól, ám ezeknek a különbségtevéseknek valahogy még sincs éle az életmű egészét és egységét tekintve. Ahogyan ez tudományaink nagy alakjai- ra jellemző, a „kis helyek” nála is mindannyiszor a „nagy témába” ágyazódnak.

Hogy az átalunk választott szak később semmilyen téren nem kínál könnyű boldogulási lehetőséget, azt sosem titkolta fél szóval sem – cserében a szigorúságáról is híres oktatói mun- kájával olyan szellemi távlatokat mutatott meg, amelyek sokunknál mindmáig hatnak, akár megmaradtunk közös szakmánknál, akár nem. Itt szót ejthetünk a szakmai példamutatásról is: Gábor egyike azoknak a kutatóknak, akik sosem féltek teljes lényükkel, adott esetben akár önkínzó módon is annak a tudománynak élni, amelyet annak idején hivatásukként választot- tak, sosem mondva le róla egy percre sem. Ez amennyire kegyetlen tény, annyira izgalmas és inspiráló is. E magatartás egyúttal mindig magában hordozta a tanítványok iránti, néha bámulatos elkötelezettséget. Hogy milyen messzire volt képes e téren is elmenni, arról hadd idézzük Nagy Zoltán gondolatait a 60. születésnapjára kiadott tiszteletkötet előszavából: „[…] az önfeláldozó, saját érdekeit nem tekintő együttmunkálkodás töretlenül megtalálható benne: rengeteget köszönhetnek neki tanítványai; ám legalább ennyit el is veszítettek azzal, hogy ehelyett nem saját témáit dolgozta ki, nem saját tanulmányait írta meg.”1 Ehhez kapcsolódva emlékszem, egyszer kifejtette, hogy mindig külön le szokott ülni azokkal a hallgatókkal, akik hosszú terepmunkára készültek, hogy mélységeiben átbeszéljék azt – a várható fenteket és lenteket –, ami őket ott, valahol várhatja. Ilyen beszélgetéseket nem lehet fél gőzzel, fél vállal venni, csakis teljes lénnyel érdemes bennük részt venni.
Egy szó, mint száz: akár közeli tanítványa volt valaki, akár nem, a vázolt attitűd megannyi oldala nem tudott rá nem hatni.
Izgalmas 70 év volt ez, kedves Gábor – hass, alkoss, gyarapíts továbbra is, ameddig csak tudsz!

A Néprajzi Múzeum napja – Emlékülés a Néprajzi Múzeum alapításának 150. évfordulója alkalmából (Budapest, 2022. március 5.)

A Néprajzi Múzeum 2022. március 5-én ünnepelte megnyitásának 150. évfordulóját, melynek megünneplésére a múzeum szakmai konferenciát szervezett. A rendezvényt Kemecsi Lajos beszéde nyitotta. A Néprajzi Múzeum főigazgatója rövid történeti összefoglalás után elsősor- ban a múzeum jelenével és a jövőbeli tervekkel foglalkozott. Röviden bemutatta a jelenlegi költözködés helyzetét, hangsúlyozva, hogy az új épületben az első kiállítások hamarosan meg- nyitásra kerülnek [a múzeum megnyitására végül május 23-án került sor]. Ezután a jelenlegi és jövőbeli társadalmi és tudományos célokat ismertette. Kifejtette, hogy a múzeum mindig az elméleti tudás és a tárgyi kultúra gyűjtésén, illetve annak gyakorlatba való áthelyezésén mun- kálkodik, így az antropológiai gyűjtés segítségével a gyűjtemény további fejlesztése folya- matos cél. Az eredmények közzététele emellett a múzeum második legfontosabb célja, amely a társadalmi és kulturális változások miatt folyamatos kihívások elé állítja a dolgozókat. Hi- szen a múzeumi tevékenység folyamatosan kapcsolódik nemcsak a helyi, hanem a globális társadalmi rendszerekhez is, így azok változása előbbi változását is magával hozza. Az utóbbi időben a közzététel, a kulturális funkció, az ismeretátadás mellett egyre nagyobb szerepet kell, hogy kapjon a társadalom felé való nyitás, a szórakoztatás, az attrakció, a látogatóknak való élménynyújtás; azaz a muzeológia alkalmazott tudományágként való működése egyre hangsúlyosabb.

Kemecsi Lajos megnyitó beszéde után Csorba Lászlónak, A Nemzeti Múzeum főigaz- gatójának az előadását hallgathatták meg az érdeklődők. Ő Pulszky Ferencnek a magyar muzeológiában, kultúrpolitikában betöltött szerepét elemezte. Ellentmondásos személyiségét a magyarországi tudományok intézményesülésének tekintetében vizsgálta meg. A reformkori politikában aktív Pulszky a szabadságharc leveréséig a külügyminisztérium államtitkáraként működött, megvádolása után Londonba emigrált. Munkásságának fontosságát emeli, hogy egész életében világpolitikai hálózatban tevékenykedett. Londonban találkozott az 1850- es évektől induló, a muzeológia, a múzeumi tárgyak és a művészetek átértékelő irányzattal (design school, világkiállítások iparművészeti szemszöge [1851 – London], South Kingston Museum). Az irányzat lényege, hogy a múlt esztétikai mintáit kell alapul venni, azokat kell beépíteni a tömegtermelés rendszerébe. Ehhez elengedhetetlen olyan intézmények felállítása, amik azokat a tárgyakat és tudást gyűjtik, melyek ezt az esztétikai értéket hordozzák. Így Pulszky előadásaiban már egy nemzeti múzeum megalapítását szorgalmazta. Emellett azon- ban szükségesnek tartotta szakmúzeumok létrehozását is. Támogatta egyebek között az Ipar- művészeti Múzeum létrejöttét, és egy néprajzi múzeum létrehozásának ötletét is. Fia, Pulszky Károly később Xántus János nyomdokaiba lépett. Pulszky Ferenc személyiségének jelentősé- ge tehát elsősorban abban állt, hogy egy, nyugatról magával hozott kultúrstratégiát képviselt és honosított meg.

Harmadikként Gyarmati Jánosnak, a Néprajzi Múzeum főmuzeológusának előadása kö- vetkezett. Ő Xántus János életének azt a szakaszát mutatta be, amely során természettudomá- nyi gyűjtőből néprajzi gyűjtővé vált (életét körülbelül az 1850-es évektől 1875-ig követhettük nyomon). A kutató olyan dokumentumokat is megvizsgált Xántus életéből, melyek korábban nem kerültek a tudomány látószögébe. Elsőként kiderült, hogy 1850. november 18-án lépett be a londoni Természettudományi Társaságba. Minden bizonnyal nagy hatással volt rá az 1851-es londoni világkiállítás, és nagy valószínűséggel a Regent’s Park-i állatkert is. 1864-es hazaté- réséig ugyanis rengeteg állatkertet látogatott meg. Ezeket jól működő, nyereséges vállalkozás- nak látta, melyekről később a pesti állatkert igazgatójaként is mintát vett. Gyűjtéseit az 1850- es évek elején az Egyesült Államokban kezdte meg. 1855-től az amerikai hadsereg tagja lett, ebben az időszakban már folyamatosak természettudományi gyűjtései (Riley-erőd). Később a Partkutató Szolgálat munkatársa lett, ahol elsősorban az ár-apály jelenséget vizsgálta. Köz- ben folyamatosan gyűjtéseket végzett a Smithsonian Intézetnek. A Szent Lukács-fokról 92 000 példányt adott le, és 290 új fajt fedezett fel. A Magyar Nemzeti Múzeumba első gyűjteménye 1859-ben érkezett. Az 1868–70 között megszervezett kelet-ázsiai expedíció gyűjtéseiben for- dulópontnak tekinthető. Habár egy 1874-es bejegyzés szerint már ez előtti időszakból is került 46 tárgy a Néprajzi Gyűjteménybe, „Gerinctelenek és Kézműtaniak Gyűjteménye” címmel, ezek nagy része magángyűjteményében maradt, a felgyűjtött anyag pedig még nem tudatos etnográfiai gyűjtés eredménye. A kelet-ázsiai expedíció alatt azonban mér feltett szándéka „tárgyak és a népismeret” gyűjtése. Ahogy Pulszkynál láthattuk, nála is elsősorban a felgyűj- tött tárgyak, minták, ismeretek azt a célt szolgálták, hogy azok az iparcikkek gyártásában esz- tétikai javulást eredményezzenek. Ennek az irányzatnak térnyerése az 1867-es párizsi világ- kiállításon is megragadható volt, ami befolyásolhatta Xántus hozzáállását is a terepen végzett munkájához. Rómer Fóris tudósítása a magyar kézművesipar elkeserítő állapotáról szintén motiválhatta Xántust a néprajzi gyűjtésben. Népismei gyűjteménye végül közel 3000 darabot számlált, amelyből 1872. március 5-én létrehozták a Magyar Nemzeti Múzeum Ethnographiai Osztályát, melynek első őrévé is kinevezték.

Végül Lackner Mónika főmuzeológus Rómer Flóris háziipari gyűjtését mutatta be. A nem- zeti háziipari gyűjtési programhoz, melyet az 1873-as bécsi világkiállításra való felkészülés- hez hirdettek meg, és amely szintén a hazai ipar fejlesztésének törekvésébe illeszkedett bele, Rómer közel kétezer tárggyal járult hozzá. Ezek Észak-Magyarország, Mohács és a Dél-Du- nántúl területéről származnak. Utolsó gyűjtését pedig 1873-ban a Győr–Székesfehérvár vo- nalon végezte el. Munkájában fontos szerepet játszottak a kiemelt és alkalmi segítői, a kutató ugyanis gyűjtői hálózatot épített ki és tartott fent sikeresen. Különös hangsúlyt fektetett a ma interetnikus kapcsolatokként értelmezett jelenségeknek. Sok tárgyat nem egyszerűen össze- gyűjtött, hanem rendelésre készíttetett, gyűjtőivel beküldetett, vagy piacokon vásárolt. Külön- leges gyűjtési helyszínei a központi börtönök. Érdeklődési körébe, sok egyéb mellett, elsősor- ban a szűrszabók tevékenysége, az antikvár tárgyak, a céhrendszer tárgyai, a pásztorélethez kapcsolódó tárgyi világ (ostorok, pásztorfaragások, szalmamozaikok) tartoztak.

A színvonalas emlékülés keretein belül tehát a Néprajzi Múzeum történetének érdekes, eddig feltáratlan részleteivel lettünk gazdagabbak, Kemecsi Lajos főigazgató előadása, és az emlékülést záró kortárs táncelőadás segítségével pedig betekintést nyerhettünk a múzeum je- lenébe, sőt jövőjébe is.

„Hetvenöt éve történt” – A csehszlovák–magyar lakosságcsere története és emlékezete (Budapest, 2022. április 12.)

A Mathias Corvinus Collegium és a Rubicon Intézet szervezésében 2022. április 12-én, a cseh- szlovák–magyar lakosságcsere kinevezett emléknapján került sor a címben szereplő konfe- renciára. Elsőként Csurgai Horváth József, a Rubicon Intézet tudományszervezési igazgatója, a program moderátoraként köszöntötte a megjelenteket, felhívva a figyelmet, hogy 75 éve, ezen a napon, azaz 1947. április 12-én kezdődtek meg a csehszlovák–magyar lakosságcse- re keretében a kitelepítések, átköltöztetések. A második világháborút követően az Európában kialakuló nemzetállamok a kollektív bűnösség elve mentén, elsősorban a német kisebbségi közösségeket kényszerű kitelepítéssekkel és lakosságcsere-egyezmények keretein belül köl- töztették el. Magyarországról körülbelül 200 000 németajkú lakos volt kénytelen távozni, Eu- rópa-szerte pedig 8,5–9 millió embert érintettek az intézkedések. Csehszlovákiában a magyar kisebbségre is egy sor igazságtalan intézkedés várt: az állampolgárságtól való megfosztást országon belüli költöztetések, kitelepítések, vagyonelkobzások, Csehországba történő de- portálások, majd a csehszlovák–magyar lakosságcsere keretein belüli áttelepítések követték, miközben a Csehszlovákiában maradottak a reszlovakizáció nyomása alatt igyekeztek boldo- gulni. Az emléknap alkalmából megszervezett konferencia ezek közül az események közül a lakosságcserével, annak előzményeivel és következményeivel foglalkozott. Az előadások megtekinthetőek a Rubicon Intézet és a Rubicon Történelmi Magazin Youtube-csatornáján.1

Szarka László előadásában a lakosságcsere történeti előzményeit és következményeit fog- lalta össze. A második világháborút követően a csehszlovák állam törekvéseit a kassai kor- mányprogram foglalta magában, amely a kisebbségi közösségek felszámolását tűzte ki cé- lul. A nagy többségben a cseh oldalon, a Szudéta-vidéken élő, mintegy 3 millió főt számláló németség, a potsdami döntés szerinti erőszakos kitelepítése után a csehszlovák kormányzat a magyarság kérdése felé fordult. A magyar kisebbségnek a németekhez hasonló egyoldalú ki- telepítése felmerült ugyan, de a nagyhatalmak ehhez nem adták beleegyezésüket, így a repat- rizáció vagy a lakosságcsere útjai álltak rendelkezésre a cél eléréséhez. Elsőként az első bécsi döntést követően a visszacsatolt területekre beköltözöttek, úgynevezett „anyások” kitelepítése történt meg. Ezután következtek a fent említett intézkedések. A lakosságcsere keretein belül 92 000 magyar lakost jelöltek ki kitelepítésre, és tervben volt 23 000 fő kényszerű kitelepítése a nemzetiszocializmusban játszott szerepükért. Ez utóbbi szám nyilvánvalóan túlzó volt, és csak töredékében sikerült a megvádoltakra rábizonyítani a bűnösségüket. Magyarországról 92 000 szlovák jelentkezett a lakoságcserére, ám végül körülbelül 73 000 fő vállalta valóban a költözést. Az áttelepítések egyik oldalon sem voltak zökkenőmentesek. Sokan panaszkodtak a csehszlovák hatóságok erőszakos viselkedésére, idősek, kisgyerekes anyukák, terhes nők kényszerű áttelepítésére. A Magyarországról áttelepülni készülő szlovák lakosság körében pedig rémhírek (kényszermunkára hurcolás, Szudéta-vidékre való költöztetés) keltettek ria- dalmat. Főként azok körében volt erős a félelem az áttelepítésektől, akik sváb szomszédja- ik minden vagyon nélküli kitelepítését megtapasztalták. A kényszertelepítések következmé- nyeként a csehszlovákiai magyar kisebbség létszáma a felére csökkent, Magyarország pedig a lakosságcsere keretében szlovák lakosságának kétarmadát veszítette el. Az érintettek és családjaik közül sokan a költözést, költöztetést traumaként élték meg, melynek hatásai máig érzékelhetőek. A lakosságcsere azonban lehetővé tette, hogy a hátramaradt magyar közösség Magyarország és a nagyhatalmak támogatásával fennmaradhasson, valamint az intézkedések egyoldalúsága helyett a magyar fél viszonylagos kontrollja alatt kerülhetett sor a magyarság kitelepítésére is, így a megvalósítás is viszonylag nyugalommal zajlott le, és a kitelepítettek vagyonuk legalább egy részét magukkal vihették.
Ezután Paulik Antal, országgyűlési szószóló A lakosságcsere a magyarországi szlovákok emlékezetében címmel adott elő. Kifejtette, hogy az eseményeket a közelmúltig elsősorban a szlovákiai magyarság tragédiájaként tartották számon, ám a 70. évfordulóra készült kiállítás kapcsán előtérbe került az a koncepció is, amely hangsúlyozza a magyarországi szlovákságra való hatását. A szülőföld elhagyásának traumája ugyanis ebben a közösségben is mély nyo- mokat hagyott. Az előadó a továbbiakban a csehszlovák Különbizottság munkáját mutatta be, azaz hogy hogyan igyekeztek a magyarországi szlovákokat meggyőzni az önkéntes áttelepü- lésről. A lakosságcsere aláírását követően (1946. február 27.) a különbizottság három hóna- pos intenzív toborzásba kezdett (március 4. – május 27.) A bizottság 16, majd 18 regionális irodája az Antifasiszta Szlávok Frontjának helyi szervezeteivel karöltve kezdte meg a szlovák lakosság felmérését, majd meggyőzését. A propagandaplakátok, rendezvények (filmvetítések, kóruselőadások stb.), sajtóanyagok mellett folyamatos volt a különbizottság képviselőinek jelenléte a szlovák lakta településeken. A nemzeti-kulturális identitás nem tűnt elegendőnek a lehetséges jelöltek meggyőzésére, így az anyagok elsősorban a gazdasági előnyöket hangsú- lyozták. Emellett sok család ígéretet kapott, hogy hadifogságban lévő családtagjuk hamarabb hazatérhet, ha a család egy győztes országban, Csehszlovákiában várja őt. A háborút követően a jól szervezett, a csehszlovák gazdaságot erősként bemutató kampány nagy népszerűségnek örvendett. Az egyházi vezetők, értelmiségek nagy része az áttelepülés mellett állt, fellendül- tek a néprajzi, nyelvészeti gyűjtések is. A kampány végére több mint 92 000 jelentkezőt írtak össze, ebből körülbelül 74 000-en beszéltek szlovákul. Ebben valószínűleg szerepeltek olyan személyek is, akik a háborút követő felelősségrevonás elől szerettek volna elmenekülni, ezek száma azonban a teljes létszám töredéke lehetett. A változás szinte minden családot érintett. A kommunista hatalomátvételeket követően a kiköltözöttek és otthon maradottak között közel 10 évre megszakadt a kapcsolat. A magyarországi szlovákság mintegy kétharmada távozott az országból, ami magában foglalta az értelmiségi, egyházi vezető és politikailag vagy kulturáli- san aktív személyek nagy részét. Több településről teljesen eltűnt a szlovákság. A kitelepülők között pedig, a magyar többségű területre érkezők esetében nagy arányban elmagyarosodás volt megfigyelhető, ami egyebek között arra vezethető vissza, hogy a szlovák közösségek Magyarországon már ekkor is igen asszimilálódott állapotban voltak.

A következő előadást Angyal Bélától hallgathattuk meg, aki a háborút követő államközi egyezményektől (1946. február) a népcsere megkezdéséig (1947. április) vezető utat mutatta be csehországi levéltárak minisztériumi dokumentumai és két, Gútán, a csehországi depor- tálásról, valamint az áttelepítésről készült propagandafilm segítségével. A kutató elsőként az egyezményhez vezető kül- és belpolitikai tényezőket foglalta össze. A helyzetet a következő történeti körülmények befolyásolták:

– A két ország területe a szovjet érdekszférába tartozott.
– Mindkét országban a kommunista pártok megerősödése volt jellemző.
– Folyamatosak voltak a háborút követő perek, a háborús bűnösök felelősségre vonása.
– A párizsi békekonferencia történései, döntései.

A két ország tekintetében különbségeket is felfedezhetünk, amelyek nagyban befolyá- solták, miként alakult a magyar és a szlovák kisebbségek sorsa. Csehszlovákia esetében egy győztes országról beszélhetünk, amely a szláv testvériség alá tartozott. Az állam a szláv nem- zetállám kiépítését tűzte ki célul, aminek egyik lépéseként propagálta a külföldön élő csehek és szlovákok hazatelepülését, másrészről pedig a nemzetiségei felszámolását tűzte ki célul. Magyarország ezzel szemben vesztes állam volt, amelynek célja a csehszlovákiai magyarság védelme volt. A háborús károk nagyobb mértékben sújtották az országot, emellett a gazdasági lehetőségeket korlátozta a megfizetendő kártérítés is. A vesztes státusz emellett azzal is együtt járt, hogy az államnak korlátozták a szuverenitását, diplomáciailag sokáig elszigetelt volt, hi- szen egészen 1947. szeptember 15-ig a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) ellenőrzése alatt tartották. Angyal Béla hangsúlyozta, hogy a SZEB-nek az áttelepítésekben való hangsú- lyos szerepe eddig nem világlott ki a forrásokból, azt a cseh minisztériumi dokumentumok támasztják alá. A csehszlovák oldalon a tárgyalásokban a Daniel Okáli vezette Csehszlovákiai Áttelepítési (Ellenőrző) Bizottság (CSÁB), valamint a katonai misszió vezetője, a kormány képviselője, František Dastich játszott fontos szerepet. Utóbbi elsősorban a szovjet vezetőség- gel való kapcsolatot biztosította, valamint kiterjedt hírszerző hálózatával támogatta az intéz- kedéseket. A tárgyalások kimenetelét emellett természetesen a szovjet vezetőség álláspontja is befolyásolta.

A megegyezést több tényező is hátráltatta, a lakosságcserével kapcsolatos témák mellett (hányan, kitelepítésre kijelölésönkéntesség problematikája) mindkét fél remélte, hogy a pári- zsi békekonferenciák a tárgyalások kimenetelét az ő oldalára billentik majd el. A szovjet fél hintapolitikája sem gyorsította a megegyezést. Magyar oldalról azonban sürgető, sőt fenye- gető tényező volt, hogy Csehszlovákiában időközben elkezdődtek a csehországi deportálások (43 900 személy elszállítása kényszermunkára Csehország belső területeire a munkaerőhiány felszámolása érdekében). Az egyezmény a deportálások és az egyoldalú kitelepítések, vagyon- elkobzások leállításával és az elszállítottak hazaengedésével kecsegtetett. A reszlovakizáció szintén nyomás alatt tartotta a magyar kormányzatot. A kitelepítések végrehajtása is sokáig húzódott, a 26. számú véghatározat végül csak jugoszláv közvetítés segítségével született meg.
Az egyezmény alírását követően a CSÁB két fontos feladatot kapott: egyrészről a ma- gyarországi szlovák lakosságban az önkéntes áttelepülés propagálását, másrészről a magyar- országi szlovákság és a szlovákiai magyarság népösszeírását. Előbbire Csehszlovákiából 440 millió korona támogatás érkezett, amiből 110 millió koronát a népszerűsítésre különítettek el. Ez a háborút követően óriási összegnek számított. A népösszeírások Magyarországon felü- letesebben, Csehszlovákiában azonban alaposan mentek végbe. A magyarországi szlovákok lélekszámát településenként bemondás alapján írták össze: 885 településen összesen 447 033 főt regisztráltak, ami nyilvánvalóan túlzó szám volt. A magyar és német nemzetiségűek ösz- szeírása Csehszlovákiában ehhez képest sokkal pontosabb volt, a lakosokat egyénenként, név szerint is feljegyezték, ingó és ingatlan vagyonukat, jószágaikat is összeírták. A pontos adatok feljegyzése a vagyonelkobzások céljából ugyanis fontos volt. Ilyen részletes adatok 600 000 magyar lakosról találhatóak meg a Szlovák Áttelepítési Hivatal irattárában. Magyarországról az első körben végül 92 390, a második kört követően 97 610 jelentkezőt írtak fel, míg a másik részről 105 047 fő kitelepítésre kénytelent választottak ki.

A délelőtti szekció végén a „Szívet cseréljen az, aki hazát cserél?” A magyarországi szlo- vákok válaszai a lakosságcsere kihívására című előadást hallgathatták meg az érdeklődők, Szuda Krisztina, a Magyarországi Szlovákok Kutatóintézetnek munkatársa jóvoltából. Az előadó azon kutatását mutatta be, melynek segítségével azokat a motivációkat kívánta felfe- dezni, amelyekkel a magyarországi szlovák lakosok rendelkeztek az áttelepítésre jelentkezés idején, azaz miért jelentkeztek, miért nem jelentkeztek, vagy miért léptek vissza a költözéstől. Eredményei azt mutatták, hogy a szlovák kormány érvrendszere komoly befolyással bírt, így a szláv nemzettudat hangsúlyozása, a munkalehetőségek, a hadifoglyok korábbi hazaengedé- sének ígérete, valamint a gazdasági-szociális érvek komoly szerepet játszottak abban, ki hogy döntött a kérdésben. Így sokan a szegénység ellen menekülve vagy meggyőződéses szlovák- ként jelentkeztek. Emellett azonban a kitelepítéstől való félelem is szerepet játszott főleg azo- kon a területeken, ahol a német lakosságot már korábban elvitték. Sokakat visszalépésre sar- kalltak a már kitelepítettektől érkező panaszlevelek, ők elsősorban a szülőhely elhagyásának traumájától szenvedtek, de gazdasági jellegű problémákat is említettek. Komoly visszatartó erő volt a lokális identitás, az erkölcsi ellenérzés, és az egzisztencia elvesztésétől való félelem. A szlovák közösségekben komoly viták is kialakultak a kitelepülést propagálók, támogatók és az otthonmaradók között, sőt családokon belüli komoly konfliktusokról is vannak feljegy- zések. Láthatjuk tehát, hogy a lakosságcsere a magyarországi szlovák közösségekben sem az áttelepülők, sem az otthon maradottak szemszögéből nem ment végbe nyom nélkül.

Az ebédszünetet követően Popély Árpád a lakosságcserére reagáló csehszlovákiai magyar emlékiratokat mutatott be. Hangsúlyozta, hogy a magyar történettudomány korábbi szem- szöge, mely a szlovákiai magyarságot a lakosságcsere passzív elszenvedőjeként ábrázolta, téves volt, ugyanis sok próbálkozás volt arra, hogy aktívan ellenálljanak az igazságtalan intézkedéseknek. Ennek egyik formája a különböző panaszok, emlékiratok voltak, amelye- ket különböző érdekvédelmi szervek (nevében) írtak. Ezek közül az előadó négyet emelt ki: A Magyar Végrehajtó Bizottságot, a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetséget (CSMADNÉSZ), a Szlovákiából Kiutasított és Elmenekült Demokrata Magyarok Bizottsá- gát (Tanácsát), valamint a Szlovákiai Magyar Antifasiszták Szövetségét (vagy Csehszlovákiai Antifasiszta Magyarok Intézőbizottsága néven is találkozhatunk velük). Ezek mellett kisebb érdekvédelmi szervezetek is működtek, és nagy népszerűségnek örvendtek a Fábry Zoltán nevével fémjelzett emlékiratok, köztük a legismertebb A vádlott megszólal című memorandum. A bemutatott dokumentumok a magyarságot ért igazságtalanságokat panaszolták el, valamint különböző követeléseket fogalmaztak meg. Így például felszólaltak a kollektív bűnösség elvével szemben, és elítélték Esterházy János halálos ítéletét. Követelték a magyarlakta területek visszacsatolását, vagy népszavazás kiírását a visszacsatolásról, valamint elutasították a csehszlovák fennhatóságot. A különböző intézkedésekre reagálva elutasították az egyoldalú áttelepítéseket, a lakosságcserét, és kivándorlási iroda felállítását, vagy az állampolgári jogok biztosítását kérték. Ezek a panaszok és emlékiratok tehát folyamatosan reagáltak az eseményekre, igazságosabb bánásmódot követeltek a csehszlovákiai magyarság számára, emellett tudósítottak Magyarország és a nagyvilág felé a közösséget ért igazságtalanságokról is.

Péter László: Fehérlaposok. A felvidéki magyarok betelepítése a dunántúli német fal- vakba című tervezett előadása sajnos elmaradt, ám a konferencia anyagából készülő kötetben tanulmánya olvasható lesz a témában. Kovács Anna, a Magyarországi Szlovákok Kutatóintézetének egyik kutatója a lakosságcserét propagáló s az ellen fellépő intézkedéseket és eseményeket vizsgálta meg mélyebben Komárom-Esztergom megye és a Budapest környéki szlovák lakta települések példáján keresztül. Először kifejtette, hogy a csehszlovák állam tö- rekvései a külföldön élő szlovák- és csehajkúak visszatelepítésére nem csak Magyarországot érintették: Romániából 23 000 lakost költöztettek át, de érkeztek Jugoszláviából is visszatele- pülők, valamint Bulgáriából a szlovák lakosság 95%-a települt át. Franciaországból, Belgium- ból Tatabányáról emigrált bányászok érkeztek az államba. Őket elsősorban a jobb munkakö- rülmények reménye sarkallta a költözésre. Az előadó ezután Paulik Antal előadását kiegészítve a magyarországi szlovák lakosság körében szervezett toborzó kampányt mutatta be részlete- sebben. Ő is kiemelte, hogy a meggyőzés alapvetően két érvrendszer köré szerveződött: az egyik a nemzeti tudat, az összetartozás-érzés megélésének lehetőségét, a másik a kedvezőbb gazdasági és szociális viszonyokat hangsúlyozta. Emellett megjelent a hadifoglyok korábbi hazaengedésének ígérete is. Ezek terjesztésére sokféle eszközt bevetettek: az Antifasiszta Szlávok Frontjának folyóirata, a Sloboda ezekben a hetekben csak a lakosságcseréről szólt, emellett minden héten kétszer 15 perces agitációs műsor került leadásra a Magyar Rádióban. Nagy számban készültek a népszerűsítést szolgáló plakátok, röplapok, képeslapok is. Emellett könyveket, gyermekújságokat, magazinokat osztottak szét. Igyekezték a helyi értelmiséget maguk mellé állítani, így a papok, lelkészek prédikációi is lehetőséget nyújtottak a népszerűsítésre. Nyelvtanfolyamokat, kulturális programokat, karácsonyi műsorokat, ajándékozásokat szerveztek. A települések, közösségek delegációit dél-szlovákiai települé- sekre utaztatták ki, üzemlátogatásokat, a gyermekeknek nyaralást biztosítottak.

A jelentkezésre való meggyőzést nehezítették a felröppenő álhírek, az áttelepítések idősza- kában pedig további problémák léptek fel (a már áttelepültektől érkező elégedetlen hangok, visszaköltözések, mások általi visszalépések), ami sokakat a költözés visszamondására sar- kallt. A jelentkezetteket ráadásul az átköltözésig a magyar és maradó szlovák lakosság részéről is folyamatos atrocitások érték. Előfordult, hogy a jelentkezetteket már jóval a költözés előtt elbocsátották a munkahelyükről, állami irányból pedig megvonták a hadisegélyt és a rokkant- sági nyugdíjat is erre az időszakra. A kutató eredményei szerint folyamatos volt a félelemkel- tés, a nyomásgyakorlás a szlovák lakosságra, a jelentkezők lebeszélésre az úgynevezett „sut- togó propaganda” eszközeit használták fel, folyamatos volt az álhírek felbukkanása. A magyar rendőrökkel sem volt ritka az összetűzés, sőt néhányakat a szlovák trikolór viselése miatt közmunkára is ítéltek. Emellett mindennapivá váltak a sértések, csúfolódások, fenyegetések, köpködések a vegyes lakta településeken.

Végül Sápos Aranka, a Szlovák Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Intézetének munkatársa a lakosságcsere által érintett felvidéki magyarok és magyarországi szlovákok írá- sos panaszaiban talált információkat foglalta össze. A kutatónő háláját fejezte ki a meghívásért és hangsúlyozta, hogy a magyar és szlovák közéletben az eseményről való véleményalkotás sztereotípiákon, nem pedig tudományos tényeken alapul, így fontos a témáról való folyamatos diskurzus. Emellett kiemelte, hogy a lakosságcsere miatt mind az érintett magyar, mind az érintett szlovák családok olyan sérelmeket éltek meg, amelyeket az utódok is megörökölhet- tek. Az előadó kutatásai azt mutatják, hogy az írásos panaszok abból eredtek, hogy a lakosság- csere lebonyolítása során a személyi és vagyoni paritás betartása nem minden esetben valósult meg, a véghatározat betartása folyamatosan akadályokba ütközött. A felvidéki magyarság ese- tében komoly problémát jelentett, hogy habár ingóságaikat magukkal vihették volna a kitele- pítés során, sokak ilyetén vagyonát az elkobzások során lefoglalták, annak visszaigénylését pedig különböző ürügyekkel visszautasították (például csak akkor kapják vissza, mikor már be vannak osztva a költöztetésre, és erről igazolást kapnak, ilyen igazolást azonban egyet sem állított ki semmilyen hivatal). A vagyon visszaszerzésére valójában a folyamatok lassításával vagy ismeretség(ek)en keresztül nyílt lehetőség. Nagyon sok adóügyi sérelem került még elpa- naszolásra, főként a jogtalan behajtások és a közszolgáltatások beszüntetése miatt. A nyugdí- jak, a hadirokkantsegély, az iparjogosítványok elvesztése sokakat olyan helyzetbe süllyesztett, hogy a létminimumot is alig tudták maguknak és családjuknak biztosítani.

A költöztetésen átesettek körében az új helyükkel való elégedetlenség okozta a legtöbb pa- naszt. A helyi lakosság Magyarországon az új lakókat „cseszkóknak” bélyegezte, a kitelepített svábok helyére érkezőket azok kitelepítéséért hibáztatta, emellett ellenszenvet váltott ki az ide- gen nyelvjárás, öltözködés, szokásvilág is. A helyzetet nehezítette, hogy olyan pletykák is szárny- ra kaptak, hogy a háborús bűnösöket, köztörvényes elítélteket telepítik ki hozzájuk Csehszlo- vákiából. Az etnikai és vallási súrlódások Csehszlovákiában is gyakoriak voltak a beköltözők és a helyi lakosok között. Sok helyen nem volt lehetőség az újonnan érkezetteknek a felekeze- tük szerinti hitélet gyakorlására. A magyarországi szlovák dialektust a helyiek nem értették, így a magyar többségű településeken a magyar lett a közös nyelv, ami lassan a beköltözöttek elma- gyarosodásához vezetett. Sokan elégedetlenek voltak továbbá az odaítélt ingatlanokkal. Panasz esetén elméletben lehetőség volt másodlagos helyszín kijelölésére, erre azonban ritkán került sor. A magyarországi szlovákságot még Magyarországon a lakosságcserére jelentkezés és a költözés közötti időszakban érték atrocitások. A panaszok főként a jogellenes elbocsátásokról, a földek jogszerűtlen elkobzásáról, az engedélyek megtagadásáról, a lakásbérleti szerződések felmondá- sáról szólnak.

Összefoglalva, a konferencián nem csupán történeti szempontból kaphattunk képet a lakosságcsere előzményeiről, eseményeiről és következményeiről, hanem a lakosságcserében érintettek mindennapjaira való, akár mai napig tartó hatásáról is részleteket tudhattunk meg. A korábban feltárt vagy feltételezett történeti adatokat a kutatók új információkkal és új perspektívákkal egészítették ki. A konferencia felüdítő újdonsága volt, hogy a történéseket nemcsak a szlovákiai magyarság részéről láttatták, hanem a magyarországi szlovákság szempontjából is. A Magyarországi Szlovákok Kutatóintézetének munkatársainak eredményei pedig beilleszthetőek a magyarországi szlovákságról eddig feltárt néprajzi ismeretek közé is.

8. Komáromi mérföldkövek (Komárom, 2022. április 28.)

A Komáromi Napok keretén belül immár nyolcadik alkalommal került megrendezésre a Ko- máromi mérföldkövek, a Dél-Szlovákia helytörténetével és -ismeretével foglalkozó kutatók in- terdiszciplináris seregszemléje. A szlovák és magyar nyelvű konferencia talán már ismerősen csenghet nemcsak a komáromiaknak, bár az idei évben több okból kisebb névváltozás is történt. A konferencia évről évre több szervezet közös együttműködésével valósulhat meg, idén ismét Komárom város anyagi támogatásával. Az eseménynek újból a Duna Menti Múzeum díszterme adott otthont. A rendezvényt a múzeum igazgatója, Csütörtöky József nyitotta meg.

Mindösszesen 11 előadó 10 előadással és 3 könyvismertetéssel (összesen 6 frissebb könyv- ről) tisztelte meg a konferencia iránt érdeklődő közönséget. A kezdeti nehézségek ellenére (egy előadás teljesen elmaradt) a konferencia felvette a szokásos ütemét. Csiba Balázs, a pozsonyi Comenius Egyetem Levéltár és Történeti segédtudományok (2022-től Levéltár és Muzeológia) tanszékének történész oktatója előadásában az etrekarcsai (Csallóköz) nemesek genealógiájával foglalkozott a középkori okleveles adatok alapján. Őt követte a könyvismertetési blokk, amely- nek keretében előbb Galo Vilmos, a Duna Menti Múzeum történésze Németh István,2 majd sa- ját, Lehár Ferenc komáromi kötődéseit bemutató, kétnyelvű kötetét3 prezentálta. Liszka József néprajzkutató és egyetemi oktató Angela Gröber kárpátaljai németekről szóló kismonográfiáját,4 valamint a komáromi Etnológiai Központ évkönyve, az Acta Ethnologica Danubiana legfrissebb,
23. kötetét, továbbá saját szakráliskisemlékek-monográfiáját5 ismertette. Csiba Balázs a pozsonyi káptalan hiteleshelyi működésének jegyzőkönyveit közlő, sorban a második kötetét vázolta fel.6
A továbbiakban Jurányi László, a Szlovák Tudományos Akadémia Levéltárának szakmai munkatársa a felső-csallóközi szerzetesrendekről, birtokaikról és helyi hatásukról értekezett. Liszka József előadásában a járványokkal összefüggő (szakrális) kisemlékekkel foglalkozott, mai, a koronavírus-járványhoz kapcsolódó példákat is bemutatva. Marián Babirát, a Pozsonyi Állami Levéltár levéltárosa a Csiba Balázzsal közös sikeres együttműködésük nyomán a szin- tén csallóközi Kondé család ezúttal kora újkori történetét vázolta fel. Tóth Gábor Antal, az ELTE Savaria Egyetemi Központ Biológiai Tanszékének oktatója a naszvadi honfoglaláskori temető embertani anyagába engedett érdekes bepillantást. Bartalos Bálint, szintén a Pozso- nyi Állami Levéltár munkatársa, a Pozsony vármegyei plébániahálózatot és annak pecsétta- ni szimbolikáját vizsgálta. Korpás Árpád, a Pozsonyi Kifli alelnöke, idegenvezető, történész Csáky Albin elsősorban oktatásügyi miniszteri tevékenységének pozsonyi sajtóvisszhangjával foglalkozott. Deminger Orsolya, a Selye János Egyetem doktorandusza két hetényi személy (12. gyalogezred) első világháborús naplóját elemezte és hasonlította össze. Balahó Zoltán, a Magyar Nemzeti Múzeum történésze az 1919-es csehszlovák államfordulatot világította meg a komáromi eseményeken keresztül. L. Juhász Ilona néprajzkutató, a komáromi Etnológiai Központ munkatársa, a rozsnyói háborús emlékjel hányattatásait, viszontagságos történetét és a hozzá kapcsolódó eseményeket, narratívákat taglalta.

A rendezvényt a szakmai könyvtermés árusítása kísérte. A felszólalók reményüket fejezték ki, hogy jövőre már bonyodalmak nélkül, a megszokott időben újra regionális témákkal gaz- dagodva folytathatja útját a konferenciasorozat.

Folklore Archive Webinars 4. Multilingual Search and Challenges for the Archive in the 21st Century: Lessons from ISEBEL (Online, 2022. május 9.)

A SIEF (International Society for Ethnology and Folklore), az etnológia és folklór nemzetközi szervezetének archívumi munkacsoportja (Working Group on Archives) négyalkalmas webi- náriumának negyedik alkalmára 2022. május 9-én került sor. Az előadó, Timothy R. Tangherli- ni, a Kaliforniai Egyetem professzora (University of California, Berkley) az ISEBEL digitális archívumot mutatta be, elsősorban a többnyelvű keresési lehetőség kialakításának útjára és kihívásaira koncentrálva. A projekt a kaliforniai egyetem mellett az amsterdami Meertens Ins- tituut és a rostocki egyetem (Uni-Rostock) munkatársainak közreműködésével valósult meg.

Az előadó mellett Theo Meder, Holger Meyer és Cristoph Schmitt töltöttek be a munkában vezető szerepet. A projektről részletesebben lehet tájékozódni a https://isebel.eu/ oldalon, ahol az elkészült adatbázis kereshető változata is elérhető: http://search.isebel.eu/.

Tim Tangherlini a feldolgozandó anyag rövid bemutatása után (motívumok és szereplők, ala- kok dán, észak-német és holland népmesékből) a projekthez vezető útról és a jelentkező kihívá- sokról mesélt. Kiemelte, hogy a folklóranyagok a humán tudományok területének „big data”-jei, olyan adathalmazok, amelyek a kultúra kifejezésének sokmillió variációját foglalják magukba, amik folyamatosan változnak, és terjednek az emberek társadalmi hálózatain keresztül. Azaz olyan hatalmas mennyiségű adattal kell dolgozni, ami az emberi agy számára átláthatatlan, és amelynek elemzéséhez a számítógépek segítéségét kell igénybe venni. Ezzel lehetőség nyílik az adatoknak olyan szintű és módú elemzésére is, ami egyébként lehetetlen volna. Segítségükkel nemcsak kultúrákon, földrajzi egységeken, hanem nyelveken átívelő vizsgálatok is elvégezhe- tőek. A fizikai archívumok mellett a projekt kidolgozásában segítség volt a Rostocki Egyetem már működő digitális archívuma, a „Wossidlo”, melynek címkézési rendszerét nagymértékben átvették a ISEBEL-hez is, valamint további párhuzamosan folyó projekteket is segítségül hívtak.
A munka fő célkitűzései a következők voltak: a létező adatstruktúrák felfedezése és megér- tése; egy olyan keresőprogram kifejlesztése, amely képes egységbe rendezni az adatokat mini- mális kritériumok alapján is, összekötve az egyes lokális archívumokban lévő információkat; a keresés lehetőségének kiterjesztése különböző nyelvekre; az eredmények vizuális (például térképeken történő) és más módszerű megjelenítése; valamint hálózati modellek felállítása az adatok alapján. A különböző archívumok egyesítésében nagy kihívást jelentett az archiválási rendszerek különbözősége. Végül sikerült egy központi sémát felállítani, amely olyan közve- títő rendszereken keresztül működött, melyek tulajdonképpen „lefordították” a helyi archivá- lási rendszereket erre a globális „nyelvre”. Ehhez ki kellett alakítani ennek a „nyelvnek” az alap adatkészleteit, melyek a különböző kulcsszavakat, fogalmakat, a gyűjtőre és a gyűjtésre vonatkozó adatokat, archívumi besorolásokat, a mesékben előforduló személyeket, alakokat, helyeket, eseményeket, hivatkozásokat, tehát azokat az alaptényeket tartalmazzák, amelyek segítségével az egyes mesék kereshetővé válnak. Kihívást jelentett az is, hogy mik kerüljenek be a keresési kritériumok közé, azaz mi az az információ, amely a legtöbb esetben rendelke- zésre áll. Ehhez figyelembe kellett venni az egyes felhasznált archívumok rendszereit, és úgy kellett kialakítani a szoftvert, hogy a helyi egységek továbbra is kezükben tarthassák saját gyűjteményük kezelését, mégis lehetőség nyíljon a többiekkel való együttműködésre is. Ennek megoldása az előadó elmondása szerint igen bonyolult volt.

Ezután az ördög (devil) kulcsszó segítségével példákat láthattunk a keresési rendszer műkö- désére. A kutató ezzel azt a témát igyekezett felvezetni, hogy miként történt a különböző nyelvű szövegek nyelvi egységesítése. Közös nyelvként az angolt választották. Minden szövegnek elké- szült egy piszkozati fordítása angol nyelven, ez tulajdonképpen egy háttérszöveg, amelynek segít- ségével felcímkézték a meséket az angol kulcsszavakkal is. Ha angol nyelven keresünk, értelem- szerűen minden olyan szöveget megtalálunk, amely a keresett kifejezéssel van felcímkézve. Ha valamelyik helyi nyelven keresünk egy kifejezést, akkor a kereső először a helyi nyelvű szövege- ket sorakoztatja fel, majd a keresési kifejezés angol megfelelőjével keres tovább a többi nyelven, így később ezek a szövegek következnek a listában. Természetesen olyan szavak is előfordulnak a szövegekben, amelyek nem feleltethetőek meg egy az egyben a nyelvek között. A közös vagy hasonló és a nem lefordítható szavakból tulajdonképpen egy olyan folklórszókincs világlik ki, amelyben az egyes szavak között különböző mértékű kapcsolat van. A kutatók ezt egy elképesz- tően szép, a domborzati térképekhez hasonló szótérkép segítségével ábrázolták.

Végül a további feladatokról, az éppen folyó részfolyamatokról hallhattunk néhány rész- letet. Ezek elsősorban már a felhalmozott adatok elemzését célozzák. Folyamatban van példá- ul a kéziratok vizsgálata, digitalizálása, feltöltése is. Kísérleteznek az úgynevezett nem pont alapú vizualizációval is, amely új perspektívát kínál, új eredmények, összefüggések felfede- zésére ad lehetőséget. Vizsgáljak a mese és a mesélő közötti kapcsolatot, viszonyt is. Például kimutatták, hogy Dániában a mesélők szerint boszorkányok mindenhol vannak, de leginkább a saját térbeli perspektívájukon belül helyezkednek el. Próbálkoznak ezen túl az úgynevezett topic-modelling módszerrel, azaz arra kíváncsiak, hogy a különböző témájú történetek hol és mennyire terjedtek el. Mik a kedvelt és kevésbé kedvelt témák az egyes területeken? Fontos feladat a megfelelő kutatási módszer(ek) kialakítása a programhoz, amelyet folyamatos work- shopok segítségével próbálnak megoldani. Emellett természetesen cél további intézmények, így további gyűjtemények bevonása a munkába.

A professzor előadásának köszönhetően tehát megismerkedhettünk különböző (nyelvű és rendszerű) folklórarchívumok digitalizációjának és főként az ezekhez megfelelő keresőprog- ram kialakításának kihívásaival, emellett kicsit betekintést nyerhettünk az informatikai rend- szer kiépítésének mikéntjébe is. Véleményem szerint igen tanulságos volt, hogy a rendszert nem csak elméleti oldalról ismerhettük meg, hanem valóban példákat láthattunk a működésé- re. A példaként bemutatott képi ábrázolások, térképre vetített adathalmazok pedig izgalmasnak ígérkező kutatási témalehetőségeket vetítettek elő.

Nemzetközi Kisemlékkutató Konferencia (rottenburg am Neckar – ergenzingen: Liebfrauenhöhe, 2022. június 23–26.)

A német nyelvterületen, és (nem is annyira) újabban azon kívül is, kétévente megrendezésre kerülő nemzetközi kisemlékkutató konferenciák periodicitása a járványhelyzet miatt az utóbbi három évben kicsit megbicsaklott ugyan, de most végre lehetőség nyílott a téma ausztriai, csehországi, németországi és szlovákiai szakértőinek ismét találkozniuk. A Baden-württem- bergi Kisemlékkutató és -fenntartó Társaság (Gesellschaft zur Erhaltung und Erforschung der Kleindenkmale in Baden-Württemberg), valamint a stuttgarti Műemlékvédelmi Tartományi Hivatal (Landesamt für Denkmalpflege) és a Rottenburg-Stuttgart Egyházmegye alapítványa szervezésében a rottenburgi püspökséghez tartozó Liebfrauenhöhe kolostorban, vallási és kul- turális komplexumban került sor az összejövetelre.

A két és fél napos rendezvény keretében a sokéves gyakorlatnak megfelelően előadásokra, Gebhard Fürst püspök meghívására egy rottenburgi ünnepi estre, valamint tanulmányi kirán- dulásra is sor került.

Néhány bevezető előadás a vendéglátó tartomány (Baden-Württemberg) kisemlékkutatásának néhány évtizedes, igazán impozáns eredményeibe nyújtott bepillantást,7 majd a később sorjázó referátumok a tágan értelmezett kisemlékek témaköreit érintették, kezdve a vízgazdálkodással kapcsolatos „emlékekkel”8 (zsilipek, árvízmagaságjelzők, kutak), folytatva a jogi, közigazgatási, mesterségjelző, emlékeztető-figyelmeztető objektumokon (határjelek, cégérek, botlatókövek stb.) át a klasszikus értelemben vett szakrális kisemlékekkel bezárólag. Az előadók (lelkes önkéntesek, egyházi emberek, műemlékvédelmi szakemberek, etnológusok, művészettörténészek vegyesen, mindösszesen több mint félszáz személy) alapvetően Ausztriából és Németországból érkeztek. Két kivétel volt, s a maga felé hajló kezű szentek példáját követve, mindössze e két előadást említem most meg konkrétan. Csehországból (pontosabban: Morvaországból) Zuzana Trnková érkezett (Muzeum Vysočiny Pelhřimov), aki a Pelhřimov közeli Křemešník búcsújáró helye Szenthárom- ság-templomának kultúrtörténeti vonatkozásait tárta a hallgatóság elé, gazdag archivális és képi anyagra támaszkodva. A Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központját Liszka József képviselte, aki egyrészt a közelmúltban megjelent, a szakrális kisemlékek Kárpát-meden- cei áttekintésére törekvő, Monumentumok című kötetét mutatta be a szépszámú érdeklődőnek, majd a 2023-ban Rozsnyón rendezendő 25. Nemzetközi Kisemlékkutató Konferenciához kedvcsinálónak a térség szakrális kisemlékeiről, természeti és kulturális látnivalóiról tartott egy vázlatos áttekintést.

A tanulmányi kirándulás tradicionálisan két célt követett: egyrészt az éppen adott térség kapcsolódó objektumainak hozzáértő szakemberek általi bemutatása, a látottak megvitatása (jelen esetben a szervezők az érintett kistájak geológiai sajátosságainak a taglalását kissé túl- dimenzionálták, de emellett is, vagy éppen ezért, izgalmas élményeket nyújtottak), másrészt pedig a konferencia résztvevőinek ez a jó félnapos „összezártság” kiváló alkalmat biztosított a korábban hallott előadások további, aprólékosabb, bilaterális megvitatására.
A szervezők a konferencián elhangzottakat tanulmányok formájában átdolgozva a közeljö- vőben egy tanulmánykötetben szándékoznak megjelentetni.

Milan Leščák (1940–2022)

Még a huszadik században is Európa leggazdagabb folklórja az „Elbától keletre” található, és itt van a leggazdagabb folklorisztika is: a cseh és szlovák, a lengyel, az orosz és a román. Ezek között is külön és érdekes a cseh és szlovák folklorisztika sorsa.

Mint általában a humán tudományok esetében, a cseh szellemi élet közvetlenül vette át a német ku- tatásokat, köztük a fenomenológiát és még a mar- xista népfelfogást is. A két világháború között az esztétikai strukturalizmus vezető jellegű módszer volt, és például Mukařovský értékelmélete idő- ről időre később is felbukkan a folklorisztikában is. A két világháború között Csehszlovákiában élő orosz Bogatürjov messzemenően befolyásolta a kü- lönböző cseh, szlovák és ruszin műfajok strukturá- lis-funkcionalista vizsgálatát. Közvetlen tanítványa, Andrej Melicherčík még a második világháború után is egy ideig ezt a megoldást folytatta. Az ötve- nes évektől kezdve a szovjet folklorisztika határo- zottan befolyásolta a szlovák kutatókat. Ennek, és általában a marxista folklorisztika legjobb áttekintését éppen Leščák egyik első jelentős dolgozatában összegezte.1 A szocialista Csehszlovákiában rendkívül gyorsan fejlődött a folklorisztika, leginkább Szlovákföldön. Publikációk százával jelentek meg, mégpedig áttekintések, antológiák, szövegkiadások és monográfiák: a néprajzi atlasztól a balladakutatásig, a dohá- nyosdoboztól a partizánfolklórig – igazán tág körből.

A szlovák eldorádó folytatódott még 1968 után is: a reguláció, majd az önálló állam új strukturális kultúraelméleti szerkezetének kialakításakor. Nemcsak a témák és módszerek fejlődtek tovább, hanem amikor 1968 után Prága vagy Brünn folklorisztikája siralmas képet mutatott, a szlovák intézmények még szabályosan tovább működtek, és a megszokott cseh és morva kollegáikat is meghívták, szemiotikai könyv jelenhetett meg Pozsonyban. A bársonyos forradalom után csak a vallási néprajzot fedezhetjük fel új leleményként. Ugyanis nemcsak a tekintélyuralmi rendszer szabhatja szűkre a néprajzkutató és folklorista működését. Minthogy a fiatal Leščákkal egyazon időben dolgoztunk – szinte párhuzamként figyelhettünk egymásra, noha azért buktatókkal.
Leščák 1940. október 12-én Lőcsén született. A több nemzethez tartozó szepességi kultúra mindvégig érezhető volt derűs életfelfogásában. Már ismertük egymást, amikor kiderült, csak tíz hónappal volt nálam fiatalabb. Ez azt jelenti, hogy egyazon intézményekben, konferenciákon és kiadványokban voltunk jelen. 1958-tól a pozsonyi bölcsészkarra járt. Témavezetője még Melicherčík volt, így közvetlenül ismerte meg a strukturalista módszert, és a szovjet folklorisztikát. Néprajz szakot végzett, és rögtön a Szlovák Tudo- mányos Akadémia Néprajzi Intézetében kapott állást. Munkahelyein különböző néven (etnograf, etnológ, folklorista) mindvégig ugyanazzal foglalkozott. 1991-től a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemen a meg- szerveződő Etnológia és Regionalisztika Tanszéken oktat. 1998-tól 2006-ig a pozsonyi egyetemen az Etno- lógia és Kulturális Antropológia Tanszék vezetője. Igazán sok kutatási program vezetője, konferenciák és kiadványok létrehozója. Ezek hangvételét legtöbbször éppen az ő írásai határozzák meg. Különös érzéke volt a kortársi jelenségek felismerésére. Igazi sokrétű vezető egyéniség volt. Külön is foglalkozott a népművelés (osveta) kérdéseivel és jelenségeivel. Élete végén huzamosan beteg, de irányító szerepe ekkor is töretlen maradt.
Nehéz rövid áttekintést adni munkásságáról, mivel sokszor és sokféle témával foglalkozott. Ezeknek még csak a felsorolása is jelzi, milyen sokrétű is volt az utóbbi évtizedek szlovák folklorisztikája – és mennyiben mindez kollektív munka és folytatása a több mint évszázados tevékenységnek. Most csak utalhatunk erre.
Leščákot a szakmai közvélemény a modern témák ismerőjeként tartja számon. Azonban műveit la- pozva hamar rájöhetünk, ez szűkkeblű nézet lenne.
A brünni Sirovátkával együtt megjelentetett kézikönyv (Folklór a folkloristika, 1982) a népköltészet jól koncipiált közkeletű áttekintése. Ugyanezt állíthatjuk Úvod do folkloristiky könyvéről (2006) amely a szerző több évtizedes tapasztalatait szűrte le.

A pozsonyi néprajzkutató intézet egész sor kis könyvet jelentetett meg, amelyek egy-egy téma köré illesztett modern tanulmányok füzérei. Leščák nemcsak szervezője és kiadója ezeknek, hanem összegző- je is. Sorozatban jelentek meg, és itt csak válogatunk közöttük. Íme: Folklore Folklorism and National Identification. The Slovak Cultural Context (1992); Folklore in he Identifiation Process of Society (1994); K dejinám slovenskej folkloristiky (1996). Ezek együttesen páratlan összefoglalását mutatják be az érin- tett modern témáknak. Több tanulmánya pedig a folklorizmusról szól.

Ha kézbe vesszük újabb összefoglaló munkáját: O asimilácii folklórnej a literárnej komunikácie. Folkloristické pohľady (2001), felismerjük Leščák módszerének fejlődését. A könyv dedikációval kez- dődik: Bogartürjov és Melicherčík nevével. Először a népköltészet kommunikációs modelljeit mutatja be, majd ez után külön következik a folklorizmus taglalása. Új szempontot érvényesít a könyv következő része: a folklór és az irodalom kommunikációjának egymással összevetése. Az egész könyv fontos elmé- lete a szövegek vizsgálatának, és az irodalomelmélet számára is újdonságot ad.

Leščák fontos, személyes témája a szcenikus folklór, illetve a folklórt szcenikussá tevő megoldások. Áttekintése (Folklór a scénický folklorismus, 2007) a maga nemében társtalan összegezés.
Általában is megállapíthatjuk, hogy a Leščák képviselte módszer minden figyelmet megérdemel. Ezt azonban nem érte el a nemzetközi folklorisztikában, legfeljebb a cseh kollégák figyeltek fel rá. Vi- szont a magyar (sőt személyes) kapcsolatok szerencsés módon példamutatóak. Magam az 1960-as évek közepén kezdtem foglalkozni a „folklorizmus” jelenségeivel, és nem csupán egy-két német tanulmány alapján. Felfogásom szerint a folklór és a nem folklór két irányban kapcsolódhat egymáshoz, és egyál- talán nem negatív és nevetséges a folklorizmus. Ezt olvashatta Leščák, és ismerte az orosz folklorisztika (mint például Azadovszkijnál) ide vonható fogalomhasználatát is. Ő üzent nekem, hogy találkozzunk, és ez be is következett. Ő javasolta, hogy dolgozzunk együtt, információs bulletin, közös konferenciák és kiadványok formájában. Ez meg is kezdődött.
1978-tól a budapesti – igazán sokrétű és a kortársi kultúra iránt elkötelezett – Népművelési Intézet Folklór–Társadalom–Művészet című kiadványsorozata rendszeresen bemutatta a folklorizmus jelenségeit is. Több szerény, ám nemzetközi rendezvény is kiemelten foglalkozott ezekkel. Erre hivatkozva javasolta nekem Leščák egy közös információs füzetsorozat, és egy kiadványsorozat megszervezését. Az első Folk- lorismus Bulletin 1979 áprilisában jelent meg (500 példányban és a Népművelési Intézet címlistáján pos- tázták) 48 lapon. Ez praktikus ismereteket tartalmazott, és ketten voltunk szerkesztőként feltüntetve. Ennél sokkal jelentősebb és terjedelmesebb (109 lap) volt a második szám, amely 1980 októberében készült el. A két szerkesztő Leščák és én voltam, és a kiadványt Budapesten a Népművelési Intézet jelentette meg. Az eddigre megszervezett nemzetközi szerkesztőbizottság: Hermann Bausinger (Tübingen), Dan Ben-Amos (Philadelphia), Giovanni Bronzini (Bari), Józef Burszta (Poznań), Viktor Guszev (Leningrád) bizonyítja, milyen tág szemhatárt képviselt a Bulletin. A cikkírók köre még tágabb volt, köztük természetesen morva és szlovák szerzők. Itt közöltük Švehlák bibliográfiáját az 1945 és 1978 közötti szlovák folklorizmus-pub- likációkról. 1982-ben az utolsó ilyen konferenciára még sor került Kecskeméten, A folklorizmus fogalma és jelenségei témából. A következő Bulletin-szám anyaga is elkészült, ám 1982-ben csúful megszűnt a magyar támogatás, és közös szlovák–magyar konferenciák sem szerveződtek. Szakmai kapcsolataim természetesen megmaradtak, Milannal még barátságunk is.
Kár a terv kimúlta, mivel napjainkig ez a volt a legtágabb nemzetközi folklorizmus-kutatás Euró- pában. (Történetét kis könyvem pontosan tükrözi: A folklorizmusról. Debrecen, 1990 – Néprajz egye- temi hallgatóknak 9.) A mai szlovák folklorisztika nemcsak a folklorizmust frekventálta, ám a fogalom annyiszor került elő, hogy megnevezése nélkül is hat a folklór szlovák elméletére. Ha egy személyhez kapcsoljuk ezt – méltán Milan jut eszünkbe.

Ha arra a kérdésre várunk feleletet: hatott-e Leščák a magyar folklorisztikára – rövid a felelet: alig. Csupán Liszka József tanulmányai a kivétel. Ő viszont a szlovákiai magyar néprajzi áttekintésben csak kézikönyvekre és a „nép” fogalmának értelmezésére tért ki. Noha hasonló jelenségeket Liszka és Juhász Ilona évtizedek óta vizsgáltak, a Leščák által bemutatott módszerben is újító jelenségeket, azért még időszerű maradt ezek szlovák–magyar komparatív és teoretikus áttekintése. A folklórkommunikáció is kínálkozik egy ilyen szemlére, mivel ezt szlovák, és morva kutatók (mint például Bohuslav Beneš) tü- zetesen elemezték.

A Leščák-életmű fontosságát leginkább a szlovák kultúra változását figyelő szemléletként értelmez- hetjük. A szlovák (és ugyanúgy a magyar) folklór jellemző műfajainak (mese, monda, ballada, népdal, népszokások stb.) bemutatását ehhez kapcsolódva napjainkig folytatták. A 19. század első felétől kezdve kialakították ennek terminológiáját és módszertanát. Gyakran találóbb megfogalmazást dolgoztak ki, mint másutt Európában, például a cseh kommunista ideológus javasolta lidové/zlidovelé fogalompár ese- tében, amely éppen a „folklorizálódás” találó megnevezése volt. Főként 1945 után maguk e műfajok sze- repe teljesen megváltozott – és ez új kutatási módszert igényelt. A parasztság kommunizálása, az oktatás államosítása, a népviselet, néptánc kommunikációs rendszerének teljes megváltozása, általában a „népi kultúra” apoteózisa közismert tény. Ezzel a problémával még az egyszerű leírás során is minden folklór- kutató találkozott. Ám a mindennapi élet változásának bemutatása elméleti szinten kevesek, elsősorban Leščák műveiben jelenik meg. A megváltozó „nép” megváltozó „néprajzot” igényelt. Erről tucatnyi kiadvány látott napvilágot (mintaszerű módon a morva Václav Frolec által tucatnyi kiadványban bemu- tatva). Leščák az ilyen változást sokrétűen érzékeltetve mutatta be – ráadásul Közép-Európa területéről.

Magam azzal büszkélkedhetek, hogy évtizedek alatt szlovák és morva kollégáim rendszeresen hi- vatkoztak tanulmányaimra. Általában véve a szlovák–magyar néprajzi-folklorisztikai együttműködés a leginkább nélkülözhetetlen. Nemcsak az ezeréves történelem indokolja ezt, hanem az önálló szlovák művelődéskutatás is. Ma is jól érzékelhető, hogy a „népi” kultúra mennyire jelentős Szlovákiában. Ezt a felismerést következetesen és túlzás nélkül megtaláljuk Milan Leščák kivételesen gazdag életművében. mint a folklór szövevényes erdejében.