Ilyés Zoltán (1968–2015)
Ilyés Zoltán azok közé a társadalomtudósok közé tartozott, akik egyszerre mozognak otthonosan a legfrissebb elméleti, módszertani fogalmak, paradigmák közt, és az előre nehezen kiszámítható, csak helyben megismerhető lokális világokban. Elmélyült társadalom- és művelődés-földrajzi ismeretei szerencsésen ötvöződtek a többnyire kiszámíthatatlan terepmunkával, ahol a folyamatosan bővülő helyismeretre, a helybeliek bizalmára, és a kulturális antropológia belső, résztvevő megfigyeléseire, a különböző élethelyzetek sajátosságaira hagyatkozhat a kutató.
Miközben az MTA Kisebbségkutató Intézetének és a Miskolci Egyetem Antropológiai Tanszékének munkatársasként, oktatójaként folyamatosan és intenzíven jelen volt az akadémiai és egyetemi közegben, és számolatlan konferencia-előadásai is mindig élvezetszámba mentek precíz tárgykijelölésükkel, választékos és invenciózus fogalomhasználatukkal, a találó és láttató példákkal, s persze a bőven sorjázó tanulságokkal és összegző gondolatokkal.
Így volt ez a határfogalomról tartott akadémiai konferencián és az annak anyagait megjelentető kötetben. Vagy az etnikai kontaktuszónáról rendezett szép emlékű aszódi szeánszon. Örök emlék marad Ilyés Zoltán előadása a kalotaszegi Zsobokon, ahol az első Kárpát-medencei szórványkonferenciát rendezték. Mi, akik egész életünket a határok árnyékában és a határokat járva éljük le, Ilyés Zoltán olyan pontos meghatározásait adta a határok folyton változó ezernyi funkciójának, hogy azokat megismerve hajlamosak lehetünk a határokat magunk is másként látni, örök funkcióik közt a különbségeket felismerni, egyiket-másikat akár fontosnak tartani. És a szemünk láttára szórványosodó peremvidéki, nagyvárosi magyarokat is jobban értjük, ismerjük, ha a zsoboki kötet bevezető tanulmányát elolvassuk.
S hogy a határ vagy a szórvány fogalmáról általa kialakított többszintű és többrétegű fogalomrendszer mögött milyen mély kutatói, történeti, emberi, érzelmi tapasztalatok húzódtak, azt jól példázza a miskolci tanszék hallgatóival közös kutatása Gömör egyik legszebb, legrejtőzködőbb településén, Jabloncán. A 19–20. század fordulóján a fél falu Amerikába ment szerencsét próbálni, sokan közöttük végleg kint maradtak. A kapcsolat azonban a sírig és a síron túl is megmaradt. Az egyik közelmúltban a Michigan tó partján meghalt, egykor gyermekként Jabloncáról kivándorolt asszony jelentős összeget hagyott végrendeletében a község református templomának. Mások emlékét, bár kint temették el őket, a jabloncai temetőben is kopjafa őrzi. Ilyés Zoltán és miskolci kollégáinak a tanítványai Határlét címmel az egyik legfontosabb falumonográfiát állították össze a szlovákiai magyarság felemás határ menti helyzetéről.
Az egyetemi órák és az akadémiai penzumok közt állandóan el-eltűnt kedvenc terepein. Például az ezeréves határok mentén húzódó, Hargita és a Kárpátokon túli, Bákó megye között megosztott Gyimesben, ahol talán a legszívesebben időzött és dolgozott. Számára minden kistérség valódi kincsesbánya volt, de a gyímesi kisrégióhoz ezer szállal kötődött. Ennek okát maga így határozta meg az Identitás mint kistérségi erőforrás – Gyimes példája című tanulmányában, hogy a „páratlan kultúrtáji adottságokkal rendelkező néprajzi tájegység, a Tatros folyó legfelső völgyszakasza, történetileg Csík szék, Csík megye része volt, de határközeli elhelyezkedése révén számos moldvai román kulturális hatás is érte. Történeti-kulturális hovatartozása okán sorolódott a Pogányhavas kistérségbe, amelybe a gyimesi településeken kívül az egykori Szépvízi-járásból több csíki falu is beletartozik. A gyimesi csángók településterülete a magyarországi Erdély-recepció külön fejezeteként tárgyalható, amelynek révén a Székelyföldhöz egyszerre ezer szálon kötődő, de attól sok tekintetben elszakadó mikrotájegység autentikus »etnikus tájjá« stilizálódott.”
Ilyés Zoltán szellemi hazáját ezek a stilizált etnikus és kultúrtájak jelentették. A mi nagy szerencsénk, hogy a Gondviselés által rövidre szabott életében volt ideje és ereje a mi kistájainkat is behatóan megismerni és leírni. A Szepesség, Gömör és Abaúj határán a hegyek közt megbúvó, mánták lakta Felső-Bodva-völgy volt a legrégibb kutatóterülete. Mecenzéf, Stósz németül, magyarul egyre kevésbé jól beszélő, a mánta anyanyelvjárásukat pedig jórészt már elfeledő helyiek közt járva tisztán látta a történelem tér- és identitásformáló erejét. Elkísérte a mecenzéfi fúvós zenekart egyik magyarországi útjára, s fültanúja volt az otthon jobbára rejtőzködő, mégis erős hungarus-identitás magyar érzelmi kitöréseinek, amikor a magyarországi vendégfellépésen eljátszott magyar katonadalokat a közönség szűnni nem akaró tapssal jutalmazta.
Öt évvel ezelőtt miskolci és budapesti kollégáival közösen belevágott élete utolsó nagyobb szabású terepmunkájába. A Zobor- és Nyitra-vidéki magyar nyelvsziget településeinek etnikai állandóságát és változásait a helyszínen résztvevő megfigyeléssel, interjúkkal, vizuális antropológiai eszközökkel vizsgálta. Volt szerencsénk látni őt az elfogyó magyar iskolák, a nyelvet váltó templomok gondjaival küszködők között, miközben kíváncsi volt az ott élő szlovákok véleményére és gondolataira is.
Ilyés Zoltán részt vett a két Szeli interetnikus együttélési mintáit és konfliktusait vizsgáló kutatásban is. Az első bécsi döntéstől a lakosságcseréig terjedő évtized egymást váltó csoportjainak, az anyaországi magyaroknak, a reszlovakizálóknak, a fentről jött „hornyákoknak” és a tótkomlósi „preszídlenyeceknek” a történeteit hallgatta napszámra, akik maguk is csodálkoztak, miért érdekli a pesti kutatót az ő életük. Este, mikor egy Tótkomlósról áttelepült szeli család panziójában beszámoltunk az aznapi „zsákmányról”, Ilyés Zoltán interjú-mozaikja mindig tele volt élettel, sorseseményekkel és leheletfinom megfigyelésekkel.
Miközben hűségesen, százszor visszajárt a régi kutatóhelyeire, mindig nyitott volt az új témákra és megközelítésekre. 2015 márciusában a Sapientia Erdélyi Magyar Egyetem Csíkszeredai Műszaki és Társadalomtudományi Karán rendezett Új magyar mitológia című konferencián például Ősmagyar örökségesítés és a csángók recepciója a széphavasi zarándoklatokon címmel tartott előadást.
Nincs most szavunk arra, mi mindent veszítettünk azzal, hogy Ilyés Zoltánon nem tudott segíteni a 21. századi orvostudomány. A mi generációnknak talán ő az egyik első nagy vesztesége. Talán képesek leszünk megőrizni az általa feltárt világok tanulságait, s az ő csendes és mély emberségét, barátságosságát, amely nagyon-nagyon fog hiányozni mindannyiunknak, akik tiszteltük és szerettük őt.