csütörtök, július 29, 2021

Beograd: Etnografski institut SANU 2014, 185 p. ISBN 978-86-7587-075-3 /Etnografski institut SANU, Posebna izdanja, Knj. 81/

Előzetes tudás nélkül is könnyen elképzelhető, hogy milyen összetett, egyszersmind mennyire sajátos társadalmi és kulturális folyamatoknak köszönhetően váltak a balkáni nagyvárosok azzá, aminek ma ismerjük őket. E történetnek számos lehetséges megközelítési módja van, az utca- és térnevek vizsgálata egészen biztosan az egyik legszemléletesebb útja ennek.
A kötet szerzője az akadémiai Néprajzi Intézet kutatója, Srđan Radović, aki már régóta foglalkozik városi antropológiával,12 nem meglepő hát, hogy egy Belgrádi utcanevek című könyv is kikerült a kezei közül. Radović diakronikus feldolgozási módot választott, egy rövid elméleti bevezetővel együtt Belgrád késő középkori történetétől kezdve egészen napjainkig foglalja össze a témát a mintegy 160 oldalas, hat fő fejezetre tagolt főszövegben. Látható, hogy nem vaskos monográfiáról van szó, sokkal inkább egy olyan kötetet vehet kezébe az olvasó, amely gondolatmenetét tekintve egyszerre lendületes és lényegre törő. A törzsanyag már létező történeti kutatások és források vonatkozó részeinek az összefoglalására, különböző városi, önkormányzati adatbázisok, térképek és médiatartalmak feldolgozására épül, emellett főleg a közelmúltról szóló részeknél saját maga által készített interjúkat is felhasznált Radović.
A történeti háttér és az elméleti keretek szempontjából Radović vegyesen használ történeti és antropológiai munkákat. A bevezető fejezetben az utcák és a tér társadalmi és kulturális összefüggéseit boncolgatja néhány jelentős munkán keresztül. Fő referenciapontja az izraeli Maoz Azaryahu elmélete. A kulcsfogalom a „város-szöveg” (city-text), amely egyfajta jelrendszert jelent. Eszerint a „hivatalos” történelem és identitás áthelyeződik a város jelentésmezőjére, amely többek között az utcák nevein keresztül is megmutatkozik. Így kerülnek bemutatásra a múlt uralkodó reprezentációi és az uralkodó társadalmi értékrendszer. Mindehhez Radović hozzáteszi: „…a névadás és átnevezés, a látszólag örök fizikai környezet állandó átalakulása az emlékezetpolitika egyik legerősebb és legellentmondásosabb eszközét jelenti, és a múlt átalakításának egyik leginkább explicit eljárásmódja” (19. p.). Ezzel kapcsolatban felhívja a figyelmet egy dinamikus, kétoldalú folyamatra, amelyet a kommemoráció-dekommemoráció fogalompárosa jellemez. Itt pusztán arról van szó, hogy egy dolog emlékké való alakítása szinte mindig együtt jár egy másik eltörlésével. A szerző az írásban végig alkalmazza az itt sorolt elméleti szempontoknak egyik vagy másik oldalát, mindezt nagyon következetesen és kiegyensúlyozottan teszi, sosem bonyolítja túl velük az elbeszélést.
Radović a fő és alfejezetek címeiben olyan elnevezéseket igyekezett megadni, amelyek mint­egy jelképezik egy-egy korszak lényegét. Így például a török uralom által meghonosított mahala és čaršija fogalmakkal illeti a kora modern állapotokat. Ezek a köznyelvi fogalmak szemléletes keresztmetszetei a sajátos balkáni nagyvárosi modell kialakulásának Szerbiában, ahol az egy ideig rendkívül erős orientális városi kultúra mellett fokozatosan túlsúlyba kerültek a nyugat-európai, utóbb pedig a szocialista realista és sajátos jugoszláv modernista hatások.
Hosszan lehetne idézni és boncolgatni négy történeti („Mahalak és čaršijak. Kora modern kor” 25–46. p.; „Utcák és sokakok. Szerbia (jövendő) fővárosa” 47–81. p.; „Sugárutak és járdák. Az első Jugoszlávia fővárosa” 82–100. p.; „Felújítás és kiépítés. [Új] Belgrád” 101–125. p.) és egy jelenkori („Hagyomány átalakulásban. Poszt-város” 127–169. p.) fejezet lényegesebbnél lényegesebb megállapításait. Radović minden egyes kiválasztott korszak kapcsán az alapvető történeti tendenciákat is felvázolja, értve ez alatt a mindenkori politikát és a várostörténetet. Egy-egy jelentősebb átnevezési hullám esetében tételesen felsorolja az utcaneveket és/vagy külön elemzi, hogy miért és mire változtak meg az egyes elnevezések.
Belgrád története különösen összetett 1688 (a török fennhatóságot megszüntetve ekkor vette be a szövetséges haderő először a várost) és 1867 (a török és muszlim lakosság végleges elvándorlása) között. A szerb főváros számos alkalommal volt hadszíntér vagy éppen politikai alkuk tárgya, nem nehéz elképzelni, hogy ez különösen a nemzeti mozgalmak idején milyen intenzív térhasználati változásokkal és átnevezési hullámokkal járt. Már a 18. század eleji osztrák és török uralmak váltakozása is komoly hatással volt a városképre és egyes elnevezésekre, valódi nemzeti-etnikai indíttatású átnevezéssel viszont legelőször 1847 és 1848 környékén számolhatunk, amikor a döntéshozók megpróbálták felhasználni az első szerb felkelés (1804–1813) vezetőinek és fontos személyiségeinek neveit. Ez akkor csak korlátozottan sikerült, viszont érthető módon a századforduló felé haladva mindinkább a nemzeti indíttatás vált a domináns tendenciává. Ezt az időszakot erőteljesen jellemezte a török múlt emlékeinek felszámolása mind az elnevezések, mind az építészeti emlékek terén (az egykori 273 dzsámi és meszdzsid közül ma már csak a Bajrakli-dzsámi áll). Az első világháborútól napjainkig terjedő mintegy száz év többféle történeti minőségben különösen intenzív idő­szaknak tartható. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság létrejöttétől számítva, a szocialista Jugoszlávián és a kilencvenes évek háborús időin át a végül teljesen önállóvá váló Szerbiáig a szerző számos érdekfeszítő jelenséget és tendenciát állapít meg. Különösen szembeötlő, hogy az 1990-től napjainkig tartó időkeret talán a legérzékenyebben feldolgozott része a könyvnek. Radović ezekben az esetekben interjúkat is készített különböző döntéshozókkal, így az egyébként nagyon kimérten használt interjúrészleteknek köszönhetően a gondolatmenet kap közvetlen empirikus töltetet is – ráadásul ez az az időszak, amit a szerző személyesen is megélt és megfigyelt, érthető tehát a kidolgozottság, ami azonban szerencsére nem eredményez nagy váltást a régebbi korszakokhoz képest, az anyagkezelés, az elméleti háttér változatlan marad.
A mű talán legnagyobb hiányossága a térképek (és egyáltalán bármilyen illusztrációk) hiánya. Nyilvánvaló, hogy maga a téma szorosan kapcsolódik a térhez, az utcák, terek, városrészek és települések névrendszerét legalább vázlatos módon, de fontos lett volna térképeken is illusztrálni. Különösen a Belgrádot egyáltalán nem ismerő olvasónak jelentene könnyebb feladatot a történeti városrészek helyének (Dorćol, Konsančićev venac, Vračar stb.) bemutatása, a főbb közlekedési útvonalak, illetve a szimbolika terén kiemelkedően fontos utcák és terek (a mai Trg republike, Studentski trg, Ulica Kneza Mihaila stb.) pozíciójának érzékeltetése.
A gondolatmenet szempontjából néhány helyen túlzottan leíróvá válik a narratíva, de ezt a hibát nehéz kikerülni egy bizonyos szempontból „repetitív” téma (ugyanazon jelenség folytonos változása egy-egy újabb politikai fordulat hatására) esetében. Erre talán a legjobb példa az, amikor az 1990 utáni utcanévadások kapcsán leírja, hogy Tito nevét a frekventált városi helyszíneken kívül, valójában a Belgrád környéki falvakban (pl. Višnjica, Dobanovci) mindmáig használják utcanévként, míg a fővárosban sietősen eltávolították azokat. Talán ez lett volna a legjobb hely e különbség megmagyarázására (akár a falu-város, tudományosan egyre nehezebben értelmezhető megkülönböztetésén keresztül), illetve jelezni kellett volna, hogy egy rövidebb tanulmányban megfelelően fel is lehetne dolgozni ezt az eltérést (akár a falvak tisztviselőit és lakosait is megszólítva).
Az említett „repetitív” jelleg, illetve az elemző hangnem időnkénti elhomályosulása az antropológiai/néprajzi igényű szempont- és fogalomrendszer rovására is megy, bár ez nem igazán von le a tudományos értékből. Legalábbis az évszázadok összefoglalása során nem mindig dönthető el világosan, hogy itt egy szaktörténeti munkával, történeti néprajzzal és antropológiával, esetleg egy sajátos helytörténettel van-e dolgunk. Ha a valamilyen interdiszciplinaritás hatásának tartjuk ezt a jelenséget, akkor a fenti dilemma veszít a súlyosságából, egy-egy határozott mikrotörténeti vonatkozás pedig (pl. a törökök által uralt Belgrád esetében) színesítette volna a szöveget.
Utolsó kritikai meglátásként jegyezzük meg, hogy hiányzik a minél teljesebb regionális összehasonlítás. Különösen a posztszocialista névadási gyakorlatoknál Radović ugyan számos izgalmas párhuzamot említ a régióból (a szakirodalmi tájékozottsága tehát helytállónak tűnik), mégsem szánja rá magát, hogy egy utolsó, összehasonlító fejezetben ezeket valamilyen módon szintetizálja. A probléma természetesen sokkal nagyobb ennél, hiszen voltaképpen a teljes négy és fél évszázadnyi változástörténet során érdemes lenne ezt megtenni, ugyanakkor megfelelő érvekkel le lehetne választani erről az 1990 után következő időszakot, amely egyben új távlatot is nyitna a kötet végén. Radovićnak a téma iránti elhivatottságát nézve azonban joggal bízhatunk abban, hogy a jövőben ezt meg is fogja tenni.
A kritikai megjegyzésekből jól látszik, hogy nem a szöveg szakmai minőségével vannak alapvető problémák. A kötet legsebezhetőbb pontjai a „hiányok” – a térképek, a regionális összehasonlítás, egy-egy sajátos probléma hosszabb kibontása, és talán a kicsit szélesebb körű néprajzi/antropológiai fogalomkészlet. Mivel javarészt puszta „hiányokról” van szó, egy későbbi munkában, vagy akár e kötet újrakiadása során Radović pótolhatja is ezeket.
A szöveget a kiegyensúlyozott, a legkevésbé sem mesterkélt tudományos stílus teszi könnyen olvashatóvá. Gyakorlatilag középfokú szerb nyelvtudással megérthető minden nagyobb értelmezési gond nélkül. A könyv végén egy kétoldalas angol nyelvű összefoglaló is található.
A kötet ugyan még természetesen forgalomban van (500 példányban jelent meg), viszont ezen felül ingyen letölthető a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Néprajzi Intézetének honlapjáról,13 így a szerbül olvasó kutatók könnyen hozzáférhetnek. Végül a leírtak alapján talán szükséges lenne a kötet jövőbeli magyar nyelvre való lefordítása is, hiszen valóban jó bevezetés Belgrád történetéhez és néprajzához.