kedd, július 27, 2021

Hadd ne kelljen életrajzi adatokkal terhelnem e kis köszöntésemet! Az internet világában csak egy kattintás, és sorjáznak a száraz adatok: születési év, iskolai végzettség, publikációs lista… Az ember és az emberi kapcsolatok meg közben valahol elsikkadnak. Ezért inkább a személyes hangot megütő köszöntő mellett teszem le a voksot. Különösen akkor, ha egy kedves vajdasági kolléga, jó barát, földi – hisz mindketten bácskaiak vagyunk – az ünnepelt!
A mindig harsányan jókedvű kutatóról egy régi emléket őrzök magamban, egy előadásának bevezetőjét: „Ő a mi Pistink! Ha ez a bolondériája, csinálja csak!” Ez a mondat, ha nem is pontosan így hangzott el, de ez volt a lényege. Silling Istvántól hallottam mindezt, egy zentai folklórszemináriumon, még a kilencvenes évek legelején. Akkortájt jelent meg kupuszinai balladagyűjtése, így a publikumnak a friss terepmunka tapasztalatáról beszélt. A gyűjtés rejtelmeiről, buktatóiról, a kutató felkészültségéről, a helyismeret fontosságáról ejtett szót, ilyesfajta munkára biztatva az őt hallgatókat.
Majd néhány évvel később, a Papp György vezette magyarkanizsai táborokban ismerkedtünk meg személyesen. Barátságát a Tisza-parti nyarakon végzett kutatómunkának köszönhetem. Akkor már a népi vallásossággal foglalkozott, archaikus népi imádságokat gyűjtött úton-útfélen! Ezt a megállapítást, kérem, vegye komolyan a köszöntőt olvasó, mert Silling tanár úr az úton vele szemben kerékpározó idős asszonyt is megszólította, csakúgy, mint a ház előtt bandázókat. Kapcsolatteremtő képességének, falusi közegben való jártasságának következtében gyorsan illeszkedett beszélgetőpartnereihez, és a gyűjtőnapok végén újabb és újabb imádsággal megtelt magnószalag lapult táskájában.
Ezt a serénységet látva tréfálkoztunk is Harkai Imrével épp eleget, hiszen mi is azon a terepen, annak a tábornak a keretein belül dolgoztunk, ahol ő, aki hol előttünk, hol mögöttünk járva gyűjtött! Talán nem sértődik meg, ha így utólag elárulom, hogy egymást milyen módon biztattuk a serényebb munkára: „Igyekezzünk, mert jön Pisti, s addig nem tágít, amíg a háziak nem mondanak egy imádságot!”, vagy a ház előtt bandázók felé biccentve „Jó lesz, ha gyorsan megtanulnak egy imát, mert már közeledik a mi Pistink!”
Azt gondolom, s akkor sem gondoltam másképpen, hogy a megjegyzések, tréfálkozások va­ló­jában a gyűjtőmunka elismerését, megbecsülését jelentették Imre részéről és részemről is. A hozzáértő, felkészült kutatót láthattuk dolgozni, gyűjteni. Bátran kijelenthetem, hogy elsősorban Silling István, a „mi Pistink” szorgalmának köszönhető, hogy mára már jól ismerjük a vajdasági magyarság archaikus népi imádságait, szakrális kisemlékeit. E téren végzett kutatásai hiánypótlóak.
A kutató Silling, szülőfaluja, Kupuszina folklórjának, tájnyelvének feltárásával kezdte néprajzi-nyelvészeti kalandozását a népi kultúrában. Nevét hallva sokan felkapják a fejüket: igen, a kupuszinológus, mondják. Sőt, vannak olyanok, akik egy új tudomány születését kapcsolják hozzá, a kupuszinológiáét! Nos, mindkét vélekedés helyénvaló! A kiváló kutatói adottságokkal és a bennszülött helyismeretével, kapcsolatrendszerével rendelkező Silling számára kimeríthetetlen forrás a Duna közelében megbúvó szülőfalu.2 Mi pedig csak bámulunk, hogy ez a Silling miket tud…
Mivel mással is zárhatnám e rövid köszöntőt, mint azzal, hogy sok, szorgos kutatással múló esztendőt kívánok az ünnepeltnek. Maradjon tudományunk Pistije, mindannyiunk okulására és örömére. Kedves Barátom, egy anyósomtól, Neked adatközlődtől, Kiss Amáliától hallott köszöntő versikét fogadj el, ami emígyen hangzik: „Isten éltessen! Aranyhintóba ültessen, két angyal melletted, úgy vigyenek a mennyekbe!” – természetesen abban a reményben, hogy a mennybe vitelt minél később következzék el!