hétfő, október 18, 2021

Égből pottyant történetek – Az UFO-kultúra narratív síkú elemzése

„A földönkívüliek földünkön történő megjelenése a mai napig is izgatja a hívőket és hitetleneket egyaránt. Ha egy természeti jelenséget megmagyarázni nem tudnak vagy a képzeletet felülmúló alkotást látnak, akkor többnyire a földönkívüliek alkotását látják az észlelt jelenségben, vagy a tudás forrását abban jelölik meg.”

(Torgyán 2006, 477)

„A szovjet tudomány kozmikus viszonylatú problémafelvetéseinek tárgyi alapja a fejlett rakétatechnika. De nemcsak ezzel magyarázható az ég kapuit döngető, a végső ’titkokat’ feszegető nemes merészség: az anyag törvényeit felismerő dialektikus materializmus ad szárnyat a gondolatnak. Az emberiség igaz történelme a szocializmussal kezdődik. Szabott-e földi határt a ’természetnek’ Marx vagy Engels zseniális előrejelzéseiben? Nyilván nem!”

(Lantos 1960, 1151)

2017 márciusában tavaszi hóesésben indultam útnak Szegedről Csíkszeredába, a Modern Mitológiakutató Műhely „Idegen” konferenciájára. Egy benzinkútnál megállva felvérteztem magam a Hihetetlen magazinnal, a kortárs mitológia elemzői számára elengedhetetlen forrásgyűjteménnyel. A kacskaringós erdélyi utakon pihenőt tartva a lap olvasgatásába kezdtem, és megütötte a szemem egy olvasói levél: Ufó a hóesésben. A levél írója arról számolt be, hogy autójával Pécs felé tartva, erős havazásban egy vakító fényt vett észre az éjszakában: „Mecseknádasd környékén váratlanul egy nagyon erős fény vakított el bennünket, és egy narancsszínű gömbszerűség lebegett át előttünk a szakadó hóesésben. Ez a valami legalább 4–5 méterrel az út felett haladt, így kizártnak tartom, hogy mondjuk egy motoros vagy valami munkagép-féle lett volna. Az pedig, hogy helikopter vagy bármi más repülő ilyen alacsonyan szálljon, szinte elképzelhetetlen. Ez a valami nagy volt, de csak igen rövid ideig láttuk. Az élmény csodálatos volt, biztos nem feledem, amíg élek.”[1] Teljes mértékben átlagos, különösebb érdekességet nem tartalmazó, úgynevezett első típusú találkozás története volt ez, amelyet másnap felolvastam a konferencián, nem kis derültséget kiváltva a hallgatóság soraiban. Felmerült bennem a kérdés, hogy miért van ez így? Az ufó-beszámolók viccesek és megmosolyogtatók, a bennük hívők pedig kinevetésre méltó, a transzcendenst kereső ábrándozók lennének? Vajon mennyiben mások ezek a napjainkban és a közelmúltban keletkező hiedelmek és mítoszok, mint a népi kultúrából ismert hiedelmek, babonák? Mennyiben igényelnek más megközelítési módot? Miért mosolyoghatunk ezeken és nevezhetjük a népi bölcsességet tükröző, mesés mítoszoknak azokat? Egyáltalán mosolyoghatunk rajtuk? Kulturális antropológusként e téren Susan A. Clancy szavaival értek egyet. „Könnyű, és néha vicces dolog is ilyen történeteken nevetni. De amint a nevetés elmúlt, rájövünk, hogy semmit sem értünk el vele” (Clancy 2005, 6). Ez egyben tükrözi azt a máig jelenlévő attitűdöt is, ami a modern mitológiák kutatását gyakran kíséri. Nem számít ritkának az a hozzáállás, amely szerint az olyan, gyakran fantazmagóriának minősített kortárs mítoszok, mint az UFO-hit vizsgálata tudományos megítélés mércéje szerint nem áll azonos szinten az egzakt, tényekkel is mérhető és alátámasztható társadalomtudományi elemzéssel. Előbbit könnyednek, szórakoztatónak, míg utóbbit „valódi” tudománynak minősítik ezzel. Véleményem szerint ez a negatív, megbélyegző szemlélet viszont gyakorlatilag veszni hagyná a kortárs populáris kultúrában zajló folyamatok tudományos szempontú elemzését. Az UFO-kultusz a kortárs folklór és vallási kultúra természetes (de természetfeletti), szerves és folyamatosan gazdagodó szegmense, amelynek elemzése ugyanúgy természetes kell, hogy legyen, mint bármely más hiedelem, hit vagy vallás esetében. Jelen tanulmány is ezt a célt szolgálja. Nem foglalkozik azzal, hogy vajon léteznek-e földönkívüli civilizációk és ezek meglátogatták-e már bolygónkat, hanem érdeklődésének központjában az a narratív tudás áll, amely a földönkívüliek feltételezett földi látogatásai kapcsán kialakult a populáris kultúra több szegmensében.

A földönkívüli civilizációkkal való találkozások társadalomtudományi elemzése az idegennel kapcsolatos kutatások egy speciális változata. Ennek oka, hogy az idegen létét ebben az esetben mind a kutatók, mind a laikusok jelentős része képzeletbelinek tételezi fel, ami miatt nem a valóság megtapasztalása, hanem a kitalációk területére sorolják. Így elsősorban olyan társadalomtudományok képviselői elemezték – igaz, nem sokan – a jelenséget, amelyek amúgy is az emberi képzelőerőt és kreativitást helyezik részben vagy egészben középpontba. Ilyennek számít a pszichológia, a folklór, az irodalomtudomány, valamint ezek mellett a vallástudomány, és a médiatudományok.[2]

A földönkívüli civilizációkat vizsgáló szerzők első ránézésre alapvetően két irányból közelítenek az UFO-kultúrához: léteznek az UFO-hívők és az egész UFO jelenséget összeesküvés-elméletnek tituláló szkeptikusok. Az előbbiek tollából származó munkák bizonyítékok sorát sorakoztatják fel állításuk igazolására, utóbbiak pedig ellenkezőleg, annak cáfolására. A valóságban az UFO-kultúrával foglalkozó művek mindkét oldalon több irányból, több céllal és többféle módszertannal közelítenek. Léteznek 1. hívők, 2. cáfolók és 3. elemzők tollából származó írások, mindegyiken belül különböző attitűdökkel. Jelen tanulmány is utóbbi kategóriába tartozik. Az UFO-kultuszban hívők elméleteit mutatja be, ám nem cáfolni kívánja azokat, hanem ismertetni, és emellett az adott kultúrtörténeti körülményekből megérteni, hogy mikor, milyen, és miért épp olyan hiedelmek keletkeztek. Célja, a rendkívül szerteágazó megnyilvánulási formákkal rendelkező UFO-kultúra narratív, mitológiai központú elemzése, elsősorban a paleoasztronautikára, annak is kelet európai variánsaira összpontosítva.

1. Kultúrtörténeti háttér

A kultúrtörténeti szempontú vizsgálatok fókuszában annak a megválaszolása áll, hogy milyen kulturális háttér és folyamatok húzódhatnak meg az UFO jelenség mögött. A történelmi háttér megértésével nem arra kívánunk bizonyítékokat szerezni, hogy az UFO jelenség keletkezése mögött racionálisan elemezhető politikai és kulturális folyamatok állnak, és ezzel az egész UFO-kultúra történelmi síkon megmagyarázhatóvá válna, hanem az elemzés ezzel a perspektívával lép túl azon, hogy az UFO-kultúrát önmagából kiindulva és önmagából eredeztetve magyarázza. Ahogy például a szentkultusz vagy a zarándoklatok különböző korszakokban betöltött szerepét és formáit is az adott kor jellemzői magyarázzák, úgy az UFO-kultúra megjelenése és változásai sem érthetők meg a tágabb háttér nélkül. Történelmi, komparatív módon közelítve láthatóvá válik, hogy miként alakultak át az ufókkal kapcsolatos vélekedések az egyes korszakokban, elemezhetővé válnak a kvantitatív változások és megkülönböztethetők lesznek a történeti változatok mellett magának az UFO-hívő kultúrának a korszakai is.

A huszadik század történéseire visszatekintve egyértelműnek látszik, hogy a hidegháború korszaka, a szuperhatalmak között meginduló fegyverkezési, valamint tudományos-technikai verseny eredményei[3] a politikán és tudományon túl a kultúra egyéb területeire is kiemelkedő hatással voltak. Az űrkorszak eljövetele robbanásszerű növekedést indított el a science fiction irodalom[4] és filmek terén, mindez együtt pedig a földönkívüli-mítosz kivirágzását eredményezte. Az ismeretlennel való találkozás, a korszakhatár, az ellentétek küzdelme (bipoláris világ) mint mítoszképződést elősegítő tényezők (Kapitány–Kapitány 2015, 42–43) hatásaként az 1950-es évtized az UFO-vallások[5] és a civil kezdeményezésre keletkező (féltudományos) UFO-kutató szervezetek első hullámát eredményezte,[6] az 1960-as évek a paleoasztronautika születését hozta,[7] majd az 1970-es évekre már szervezett, nemzetközi UFO-kutató egyesületek jöttek létre (többek között a legnevesebb, a CUFOS – Center for UFO Studies[8] J. Allen Hynek[9] vezetésével 1973-ban, vagy a MUFON – Mutual UFO Network 1969-ben[10]). A kettő (science fiction és földönkívüli-mítosz) összefonódása azóta töretlenül válik egyre szorosabbá. A földönkívüli létformákról szóló filmek népszerűsége, az erre épülő marketing és business egyszerre épít az UFO-kultúra téziseire, ugyanakkor a filmek maguk is inspirálják és fenntartják az ilyen irányú gondolkodást és érdeklődést. Az internet elterjedése óta pedig már nem csak az UFO-hívőket érik el az ilyen jellegű információk, hanem búvópatak jelleggel megjelennek a közösségi portálokon terjedő hírek és „szenzációs felfedezések” között, amit a téma iránt érdeklődők az esetek többségében gyanútlanul nyitnak meg.

Ha történelmi síkon az egész UFO-kultúra időbeli változásaira koncentrálunk, akkor kézenfekvő, hogy feltárhatók a jelenség különböző korszakokban megjelenő trendjei és jellemzői. Egyrészt az észlelések gyakoriságának változása sem térben, sem időben nem állandó. Amellett, hogy egyes korszakokban sűrűsödnek az azonosítatlan repülő tárgyakról szóló jelentések, máskor pedig kevésbé jelennek meg a közbeszéd felszínén, megállapítható, hogy alapvetően folyamatos kvantitatív emelkedést tapasztalhatunk. Ilyen sűrűsödési pontok általában a hirtelen kulturális átmenetek idején figyelhetők meg (Kapitány–Kapitány 2015, 42–43). Többek között a 19. század végén, a léghajók elterjedése idejében az Egyesült Államokban valóságos „repülő hajó” észlelési hullám futott végig (Vallee 1965, 7–18). Ezt követően az 1930-as években Skandináviában, Közép-Európában és Észak-Amerikában jelentek meg „szellem repülők” (ghost fliers), amelyek főként havas, esős, felhős időben – amikor a repülők nem tudtak felszállni – különös fényt és hangot adtak ki (Denzler 2001, 7). A II. világháború alatti UFO-észlelések fellendülését a nyugati világban – elsősorban az Egyesült Államokban, Nagy Britanniában – az 1950-es években az UFO-kultúra valóságos kivirágzása követte. Később nyugaton a tömegkommunikáció robbanásszerű fejlődése, majd az internet nyújtotta lehetőségek következtében indult be újabb fellendülés. Mindezek azonban csak közel általánosítható trendek, amelyektől regionális szinten jelentős eltérések tapasztalhatók. A nyugati világtól közel hermetikusan elzárt régiót, a kommunista blokk államait például látszólag kevésbé érintette az 1950-es évek UFO-láza.

Történelmi síkon vizsgálódva azonban nem csupán a mennyiségi változásokról érdemes szólni. Legalább ennyire meghatározó emellett a tartalmi jegyek átalakulása is. Ha összehasonlítunk például különböző korszakokban készített, UFO-észleléseket megörökítő fényképeket, világossá válnak az ezek közötti különbségek. A kezdeti szivar alakú űrhajókat az 1940-es évektől felváltotta a csészealj, majd a gömb, napjainkra pedig a fénygömb forma. Az ufonauták esetében pedig a kis szürkék, magas szőkék mellett ma már a gyíkemberekről, a reptiliánokról szóló elbeszélések válnak egyre népszerűbbekké.[11] Hasonlóképp váltak egyre változatosabbá és egyre intenzívebbé a földönkívüliekkel való kapcsolatok is. Míg eleinte csak égen történő észlelésekről számoltak be a médiában, 1941-től már harmadik típusú találkozások fordulnak elő (közvetlen kapcsolat emberek és földönkívüli űrhajósok között), az 1960-as évektől pedig népszerűvé vált a paleoasztronautika, amely már a földönkívülieknek az emberi civilizációra gyakorolt direkt beavatkozását hirdette. Ezzel nagyjából egyszerre jelentek meg az ötödik, majd hetedik típusú találkozásokról szóló beszámolók. Előbbiekben a földönkívüliek valamilyen ok miatt embereket raboltak el, gyakran orvosi kísérletet hajtottak végre rajtuk, amik néha közös utódot eredményező hetedik típusú találkozásban végződtek.

Mindezek mellett az időbeli változás nem csak magán a jelenségen, hanem annak értelmezésén is jól megragadható. Az egyes korszakok erőteljesen rányomták bélyegüket egyfelől arra, hogy az UFO-hívők, illetve az UFO-kultúrát kutatók mit gondoltak a repülő csészealjak rejtélyéről. Jól szemlélteti ezt a hidegháború korszaka, amelynek elején, az 1950-es években teljesen másként vélekedtek róluk, mint néhány évtizeddel később. Az ekkor keletkezett szövegeket a politikai, sok esetben irracionális félelem jellemzi (Voigt 1994a, 42). Ez természetes is, miképpen az is, hogy ezt megelőzően a második világháború idején pedig a náci titkos fegyvertől való félelem nyomta rá bélyegét az észlelésekre. Még Roland Barthes is megemlítette 1957-ben, hogy a repülő csészealjak rejtélye eleinte nagyon is földi volt. Azt hitték, hogy „az ismeretlen Szovjetunióból érkeznek, abból a világból, amelynek éppúgy kifürkészhetetlenek a szándékai, akár egy másik égitestnek” (Barthes 1983, 53). Ezek az értelmezések azután viszonylag hamar eltűntek a felszínről, aminek okát egyrészt az UFO-mitológia gazdagodása, új motívumok feltűnése okozta. Azzal, hogy megjelent például a paleoasztronautika, ami már az ókortól – sőt az emberszabásúak megjelenésétől – kezdve hirdette a földönkívüli jelenlétet bolygónkon, az olyan magyarázatok, amelyek valamely szuperhatalom titkos fegyvereiként értelmezték a látni vélt jelenségeket, gyorsan érvényüket vesztették. Az UFO-hívők magyarázatai mellett természetesen a jelenséget magyarázók nézetei is változtak. Az elrablás-élmények megjelenését például többen is a technológiai változások okozta félelmekre adott kompenzációként értelmezték.[12]

A történelmi-technikai-politikai-kulturális-társadalmi változások tehát alapvetően meghatározzák az UFO-kultúra jellegét. Ennek következtében a 21. század elejéről visszatekintve, már az 1950–60-as évek attitűdjei, magyarázatai is sok esetben anakronisztikussá válnak, és feltételezhetjük, hogy újabb ötven év elteltével saját korunk reakcióit is hasonlóképpen fogják minősíteni az akkori kutatók.

2. Narratív, folklorisztikai síkú elemzés

Az UFO-kultúra vizsgálata kapcsán magától értetődő feltevés, hogy az UFO-történetek a (modern) folklór szerves részeit képezik, hiszen adottak azok a jellemzők, amik alapján folklórnak minősíthetjük őket. Azaz: a nem hivatalos tudás részei, egy közösség kollektív ismereteihez kapcsolódnak, szóbeli úton (is) terjednek, és változatokban léteznek. Ha a folklorisztika szempontjából és módszereivel közelítünk hozzá, elsősorban a narratívák válnak vizsgálatunk tárgyaivá.[13] A rendelkezésre álló szövegkorpusz vizsgálata során hamar világossá válik, hogy alapvetően két csoportba sorolhatjuk őket: 1. az észlelésekről, a közben történt tapasztalatokról, elragadtatásról vagy elrablásról beszámoló személyes élménytörténetekre és 2. a földönkívüliek földi jelenlétét, vagy magát a földönkívüli civilizációt és a velük való kapcsolatok jellegét magyarázó mítoszokra.

Az UFO élménytörténetek elemzése

Az UFO-kultúra kutatásának legfontosabb forrását a különféle narratívák adják. Ennek következtében egyértelmű, hogy minden kutatási irány alapjául szolgálhatna egy, az UFO-észlelések főbb típusait és motívumait felsoroló katalógus. Az individuális élménytörténetek és a belőlük kinövő, regionálisan és időben datált mítoszok nem csupán a jelenség önmagában való elemzését, fejlődését vagy variálódását tennék vizsgálhatóvá, hanem ezek birtokában lehetne megvalósítani egyrészt a szisztematikus, összehasonlító elemzést, és megválaszolni a kérdést, hogy a különböző politikai/kulturális jellemzők milyen mértékben nyomták rá bélyegüket az észlelésekre. Továbbá, csak nagyobb mennyiségű és módszeresen gyűjtött forrás felhasználásával lehetséges reprezentatív következtetéseket meghozni akár pszichológiai, szemiotikai vagy mitológiai, történelmi aspektusból.

A különféle ismeretterjesztő, emic jellegű gyűjteményes kötetek – általában módszertani ismeretek hiányában – számtalan élménytörténetet közöltek már, ám ezek felvételének hitelessége, a gyűjtés szakmaisága (sokszor valódisága) az esetek jelentős részében nem igazolható. Ennek ellenére elemzésük több szempontból is fontos. Megismerhetők belőlük az – időben és térben változó – főbb narratívatípusok, amelyek a komparatív elemzés mellett a történelmi folklórhiedelmekkel való kapcsolatot is segíthetnek megvilágítani. Legjelentősebb ilyen gyűjteményeknek Jacques Valleé matematikus kötetei számítanak,[14] amelyekben napjaink UFO-élményeit történelmi forrásokkal, valamint folklórszövegekkel és a csillagászat eredményeivel vetette egybe annak érdekében, hogy igazolja állítását, amely szerint a történelem során folyamatosan történtek bolygónkon földönkívüli látogatások. Valleé emic jelleggel írt köteteiben több mint hatvan, 1800 előtt keletkezett szöveget közölt, amelyek véleménye szerint UFO-észlelésekről szólhattak. A 19. századból már 240 szöveget gyűjtött (elsősorban az Egyesült Államok folyóirataiból), ebből 84 keletkezési ideje 1880–1900 közé tehető, főként 1896–97-re, amikor az amerikai sajtóban „a nagy léghajóészlelési hullám” (Great Airship Wave) megindult (Denzler 2001, 4–6). Passport to Magonia című kötete pedig az elmúlt száz évből tartalmaz körülbelül 900 UFO-narratívát (Valleé 1993).

Az első, szakmai szempontok alapján létrehozott katalóguskezdeményezések az 1970-es években, a komputertechnológia fejlődésével együtt jelentek meg. David R. Saunders, aki a Condon-féle bizottság[15] tagja volt, 1967-ben hozta létre az UFOCAT adatbázist, amely ma már 177 000 UFO-észlelést és a hozzájuk kapcsolódó információkat tartalmazza.[16] Ezek alapján az észlelések gyakoriságára, térbeli előfordulására és az észlelésről beszámoló személyekre vonatkozólag is kaphatók információk.[17] A NUFORC (National UFO Reporting Center) adatbázisa 1974 óta működik, s honlapján az 1998 óta feltöltött több tízezer, viszonylag korrekten adatolt észlelés szövege szabadon kereshető időpont, állam vagy az észlelt objektum formája alapján.[18] A MUFON (Mutual UFO Network) vagy az UFODB online adatbázisai pedig már térképen is ábrázolják a látogatóhoz legközelebb eső, a közelmúltban a felületre feltöltött, szöveges, fényképes, videóra vett észleléseket.[19]

Mindezek az adatbázisok alapvetően élménytörténeteket tartalmaznak, amelyek között jelentős eltérések tapasztalhatók tartalmukban, a találkozás-élmények jellegében, a látni vélt lény(ek) külső jellemzői és szándékai alapján, amik pedig alapvetően meghatározzák az adott élménytörténet összetettségét és folklorisztikai felhasználhatóságát. Kijelenthető, hogy fizikálisan, térben minél távolabbiak az észlelések és felületesebbek a találkozás-élmények, annál egysíkúbbak a narratívák is. Ám a rendelkezésünkre álló szövegkorpusz alapján ennél lényegesen szisztematikusabb osztályozás is felállítható.

A legelterjedtebb, J. Allen Hynek által kidolgozott típusbesorolás szerint (Hynek 1972) háromféle találkozás létezik, amiket a későbbiekben még újabb négy típussal egészítettek ki. Az ufológia ennek értelmében általában hét narratív csoportba sorolja a földönkívüli kapcsolatokról szóló beszámolókat:

Első típusú találkozás: ha valaki egy jól kivehető, tőle kevesebb mint 150 méterre lévő ismeretlen repülő tárgyat észlel.

Második típusú találkozás: amikor a körülményekből ufóaktivitásra lehet következtetni. Például rádiók megzavarodása, állatok nyugtalansága, megmagyarázhatatlan égésnyomok a talajban.

Harmadik típusú találkozás: amikor az ember észleli magát az idegen létformát.

Negyedik típusú találkozás: emberrablások, illetve olyan hallucinogén vagy transzállapotok, amelyekben az egyének realitás- és időérzéke megváltozik a földönkívüliekkel való találkozás következtében (Valleé 1998, 359–375).

Ötödik típusú találkozás: kommunikáció az idegenekkel (Haines 1999).

Hatodik típusú találkozás: bármilyen halálos kimenetelű találkozás.

Hetedik típusú találkozás: közös utód, ember-idegen hibrid teremtése, szexuális úton vagy mesterséges, tudományos módszerek által.[20]

Érdemes megemlíteni, hogy Hynektől függetlenül, a nemzetközi ufológia trendjeit sok tekintetben megelőzve készítette el tipologizációját Beck Mihály. Mivel az előbbi rendszerben hatodik és hetedik típusú találkozásnak nevezett kapcsolatformák az 1970-es évek közepén, Beck könyvének születésekor még nem voltak elterjedtek, így azok természetesen kimaradtak osztályozásából, ám a közvetlen UFO-élmények mellett rendszerébe úttörő módon már bevonta a paleoasztronautikát és a paranormális képességek létezését is (Beck 1978, 97–98). Azaz Beck már nemcsak élménytörténeteket, hanem mellettük mítoszokat is megkülönböztetett.

Ismeretlen eredetű repülő objektumokkal való kapcsolat lehetséges típusai Beck alapján:

  1. Idegen élőlények megfigyelése anélkül, hogy kapcsolat jött volna létre a földönkívüli idegen és a megfigyelő között
  2. Kapcsolat létesítése a földönkívüli lényekkel
  3. Korábbi rejtélyes események, jelenségek repülő csészealjakkal való kapcsolatba hozatala. Az események remitologizálása (pl. Tunguz meteor, fatimai jelenés)
  4. Paleoasztronautika: földönkívüli lények beavatkozása a földi kultúra kialakulásába, fejlődésébe
  5. Földönkívüliektől rendkívüli, telepatikus képességek szerzése (pl. Uri Geller)

Jól láthatóan Beck rendszerében csupán az első kettő és az utolsó kategória foglalkozik a tulajdonképpeni találkozásokkal (ennek következtében ezek meglehetősen elnagyolt elemzést tennének csupán lehetővé), míg a harmadik és negyedik már az UFO-narratívák új változatait foglalják magukban.

3. Mitológiai elemzés

A narratív korpusz alapvetően leíró jellegű értelmezése teremti meg a mitológiai elemzés lehetőségét. Itt már nem a találkozások vagy az UFO-észlelések állnak a központban, hanem az ezek körül és az ezekből kinövő ok- és eredetmagyarázó történetek. Az ilyen UFO-mítoszok megmagyarázhatják a földönkívüli civilizációk földi jelenlétének okát; bemutathatják közben magát a földönkívüli civilizációt, annak fejlettségét, ám reprodukcióra képtelenségét és ezáltal veszélyeztetett voltát; szólhatnak arról, hogy a földönkívüliek mely korábbi történelmi korszakokban avatkoztak be a földi civilizáció menetébe; hordozhatnak apokaliptikus, a Föld pusztulását előre jelző üzenetet; de felvillanthatnak összeesküvés-elméleteket is, amelyek különböző földi hatalmaknak a földönkívüliekkel folytatott titkos kapcsolatait ismertetik.

Folklorisztikai szempontból három fő irányból közelíthetünk hozzájuk. Egyrészt kereshetjük a hagyományos folklórral való hasonlóságokat, esetleges kapcsolatokat. Másrészt feltárhatjuk a szövegkorpusznak, a találkozásélményeknek a legfőbb elemeit. Harmadrészt elemezhetjük az ilyen földönkívüli-mítoszokból felépülő különböző elméleteket, így az ősűrhajós vagy paleosztronautikai elméletet, az apokaliptikus elméleteket, vagy a földönkívüli mitológia összeesküvés-elméleteit.

Hagyományos és modern folklór

A folklorisztika kutatói az 1970-es évektől kezdtek el foglalkozni az UFO-történetekkel. Ehhez kellett egyrészt az is, hogy bekövetkezzen az a paradigmatikus, felfogásbeli fordulat, amely elsősorban Alan Dundesnek, a „mi a nép, mi a népi tudás?” kérdést feszegető 1965-ös The Study of Folklore kötetéhez köthető.[21] Dundes és az őt követő folkloristák figyelme hangsúlyosan a kortárs populáris kultúra jelenségei – egyebek között a földönkívüli találkozásokról szóló narratívák – felé összpontosult. A folkloristák eleinte alapvetően annak a kérdésnek szentelték figyelmüket, hogy milyen párhuzamok, esetleges kapcsolatok állíthatók fel a népi kultúrában hagyományosan elterjed hiedelmek és az UFO-hiedelmek között. Ennek kapcsán felmerült a kérdés, hogy mennyiben gyökértelen az UFO-mitológia, mennyiben a legújabb kor szüleménye és mennyiben találhatók meg előzményei a korábbi évszázadokban. Az UFO-hívő kutatók, akikről a későbbiekben még szólok, dömpingszerűen mutatták ki az ókori vallási szövegekben – például a Rigvédában, Bibliában –, középkori ábrázolásokon vagy a maja kultúrában megtalálható, véleményük szerint földönkívüli létformákra utaló elemeket. Ez természetesen nem a 20. századi alternatív kutatók találmánya, hiszen a mítoszokban az ókortól kezdve vannak utalások az égben vagy a világmindenségben lejátszódó eseményekre, és ahogy Voigt Vilmos hangsúlyozta, „az égbe (vagy legalább a Holdra) irányuló utazások témája az ókortól foglalkoztatta a fantasztikus irodalom alkotásait” (Voigt 1994b, 183). Kétségtelenül ezen kutatók személyéhez kötődik viszont az ilyen mítoszok újraértelmezése, remitologizációja.

Az elbeszéléseket kutató folkloristák közül többen is tisztázták, hogy az UFO-narratívákban megjelenő elemek nagy hasonlóságot mutatnak tradicionális folklórformákkal. Voigt általánosságban az eksztázis-irodalommal, boszorkánymondákkal, kísértettörténetekkel való kapcsolatot hangsúlyozta (Voigt 1994a, 42). Hasonlóképp Pócs Éva hiedelemszöveg-gyűjteménye is modernizált démonhitként említi az UFO-hiedelmeket (Pócs 2012, 71), amik leginkább a lidércészlelésekkel, elsősorban az éjszakai égen szálló, tűz- vagy fényjelenségként észlelt démonnal párhuzamosan, azokhoz hasonló kontextusban jelennek meg.[22] Mindemellett az elrablásokban feltűnő, az űrhajóra szállított emberekkel kísérleti célból szexuális kontaktust létesített ufonauták alakja rokonítható a lidérc azon formájával is (succubus vagy incubus démon), amely az ellenkező nemű alvó személy fölött vagy alatt jelent meg szexuális közösülés céljából (Pócs 2012, 216).

Mindezek mellett a földi életmód fenntarthatatlanságáról, a globális környezeti katasztrófa bekövetkeztére sok beszámoló szerint figyelmeztető ufonauták a Stith Thompson motívumindexében „Mennyei Üzenethozónak” nevezett karakterrel (F403.2.0) rokoníthatók, amely a folklórban hagyományosan angyal, tündér, Japánban a Tennin alakjában jelenik meg. Aimé Michel francia UFO-kutató továbbá az antik görög démonokhoz hasonlította a földönkívüli lényekről szóló mítoszokat (Michel 1973, 6–9). A görögök, a későbbi keresztény mítoszoktól eltérően, még hittek abban, hogy léteztek jó démonok (eudaemons), és ártó démonok (cacodaemons). A kora keresztények a jó démonokat az angyalokkal helyettesítették be, a démon kifejezést pedig kizárólag a rossz démonokra kezdték használni. Christopher Partridge, a kortárs vallási jelenségek – köztük az UFO-vallások – egyik legelismertebb kutatója hangsúlyozza, hogy a teozófiai gyökerekkel rendelkező UFO-vallások elsősorban nem a teozófiából és a keleti vallási tradíciókból merítenek, hanem a keresztény démonológia szimbolikája fedezhető fel bennük (Partridge 2004). Gordon Creighton a földönkívüli lényeket a dzsinnekhez, az angyalok és emberek közötti hiedelemlényekhez hasonlította (Creighton 1983, 2–5), Carl Gustav Jung pedig technológiai angyalokként értelmezte őket.[23]

Az UFO-hiedelmek kialakulása – Diane Purkiss szerint – természetesnek, az emberi természet sajátosságából adódónak tekinthető, amely irtózik attól, hogy ismeretlen területeket hagyjon a térképén. Ahol már nincsenek emberi települések, ott véget érnek a térképek, és a képzelet tölti meg emberfeletti lényekkel az erdőket, barlangokat. Ez az igény hozta létre annak idején a science fiction műfaját is – jegyzi meg Voigt a műfaj előzményei után kutatva. A sci-fi-kutatók többsége szerint Verne fantasztikus regényeinél is egyértelmű, hogy „a Föld térképén egyre fogyó fehér foltok következményeként a kalandos, fantasztikus útleírás cselekményének helyszínét a levegőben, a föld alatt, majd a tenger mélyén és az űrben találta meg” (Voigt 1991, 696). Mostanra – írja Purkiss – a Föld valamennyi részét feltérképeztük, megismertük, így ismeretlen, feltáratlan foltok már csak a csillagok közt maradtak. Véleménye szerint őseinkéhez hasonlóan a kortárs kultúra sem tesz mást, mint megtölti az ismeretlen területeket különleges képességű lényekkel. A földönkívüliek tehát nem mások – mondja –, mint a mi kultúránk tündérszerű lényei (Purkiss 2000, 3).

Persze, ezen a ponton szükséges kiemelnünk, hogy egy-egy formai hasonlóságnak – pl. különleges képességekkel bíró lények, az emberek elrablása – a megléte még nem feltétlenül jelent szerves kapcsolatot az egymástól időben távol álló mítoszok között. Egymástól függetlenül kitermelhették azokat hasonló, a mítoszképződést elősegítő tényezők, így megmagyarázhatatlan okok, feloldatlan ellentmondások, titkos mozzanatok.[24] Voigt is hangsúlyozta az UFO-irodalom kapcsán, hogy „aligha meglepő, hogy válságövezetekben és -korszakokban fellendül az effajta műfajok népszerűsége” (Voigt 1994a, 42). Az UFO-beszámolók lehetnek olyan modern mítoszok is tehát, amelyek számos tekintetben rokonok a korábbi mítoszokkal, ám nem azoknak a legújabb korokban feléledő revivaljai. Ennek a rokonságnak több lehetséges oka létezhet: olvasmányélmények, hallomás, archetipikus pszichés reakció, de akár az UFO-beszámolók valóságos volta is.

Elragadtatás- és elrablásélmények

Egy speciális és újabban viszonylag jól kutatott irányzat az úgynevezett elragadtatás- vagy elrablásnarratívák elemzése. Ezek George Adamski amatőr csillagász történetével váltak egy csapásra ismert történetszállá az 1950-es években. Adamski, állítása szerint 1952. november 20-án került kapcsolatba egy földönkívüli űrhajóval és annak űrruhába öltözött, árja kinézetű pilótájával. Az idegenekkel kapcsolatos találkozásairól, egyebek között azoknak a Vénuszon, Marson, Szaturnuszon és a Hold túloldalán lévő településein tett látogatásairól, valamint világnézetükről és vallásukról szóló leírásait nagy sikert elérő könyvében 1955-ben publikálta (Adamski 1955). Habár nem Adamski volt az első, aki állítólag közvetlen kapcsolatba került a földönkívüliekkel, ám ő vált elsőként híressé emiatt az amerikai tömegmédiában, egyúttal beszámolója is a hasonló találkozásélmények prototípusává vált.

Az őt követő hasonló jellegű leírások ezután több párhuzamot mutattak Adamski történeteivel, és általában a következő elemekre építettek:

  1. A találkozásban részt vevők mindig egyedül kerültek kapcsolatba a földönkívüliekkel;
  2. ezekről kézzel fogható bizonyítékokkal nem rendelkeztek és szakemberek ez irányú vizsgálatát sem engedélyezték;
  3. a humanoid kinézetű földönkívüliekkel rendszerint telepatikus úton kommunikáltak, nehézségek nélkül;
  4. a földönkívüliek spirituálisan és technikailag is mérhetetlenül fejlettebbek voltak nálunk;
  5. habár felhívták figyelmüket az emberiség által követett út veszélyeire, a földi civilizáció menetébe nem avatkoznak be.

Bullard 1987-es, 270 publikált beszámolón végzett elemzése szerint (Bullard 1987) az ilyen elragadtatás- vagy elrablástörténetek tipikusan nyolc, egymástól megkülönböztethető epizódból állnak. Ezek 1) az elrablás, 2) a fizikai és mentális vizsgálat, 3) tanácskozás, 4) utazás az űrhajóval, 5) más világban/bolygón tett utazás, 6) a teofánia, 7) visszatérés a normál életbe és 8) az utóhatások (fizikaiak, mentálisak, vagy paranormális képességek nyerése). Mindezek azonban csak ritkán találhatók meg egyszerre. A beszámolók alapján Bullard továbbá hangsúlyozta, hogy azok szereplői alapvetően nem rendelkeznek hős karakterjegyekkel, nem hasonlíthatók a mítoszok prófétai tulajdonságokkal rendelkező szereplőihez, és nem tanúsítottak korábban semmiféle különleges bölcsességet vagy tulajdonságot, hanem sokkal inkább a saját sorsukat irányítani képtelen, esendő, áldozattá váló antihősöknek tűnnek (Bullard 1989, 148).

David M. Jacobs, a Temple University történésze Secret life könyvében (Jacobs 1992) több mint hatvan, UFO-elragadtatásról beszámoló személy háromszáznál több élményét rögzítette négy év során. A narratívák struktúráját elemezve egyebek között arra a következtetésre jutott, hogy azok között megkülönböztethetünk „elsődleges tapasztalásokat”, amelyek fizikai vizsgálatokról, megfigyelésről, urológiai és nőgyógyászati beavatkozásokról számoltak; „másodlagos tapasztalásokról”, amelyek gépi vizsgálatokról, vizuális felvételek készítéséről, gyermekekkel való találkozásról szóltak; és „egyéb tapasztalásokat”, ide sorolva többféle fizikális, mentális és szexuális jellegű élményt. Jacobs szerint az elragadtatás élmények középpontjában alapvetően valamiféle reprodukciós kísérlet vagy tapasztalat áll, beleértve a földönkívüli-ember megtermékenyítést, az ilyen jellegű terhességet, vagy a hibrid csecsemők születését (Jacobs 1992, 10–11).

Ős-űrhajósok és a paleoasztronautikai elmélet

Az UFO-mitológia egyik legfontosabb jellemzője a tematikus változatosság és a mítosz tartalmának igazolási kényszere mellett a nagyfokú mitikus nyitottság. Ennek lényege, hogy az új mítoszok nem eltörölni szándékoznak a régi mítoszokat, hanem azokat „megmagyarázni”, remitologizálni kívánják, amin keresztül beépítik őket saját értelmezési keretükbe. A paleoasztronautika például nem azt állítja, hogy az antikvitás – elsősorban az egyiptomi kultúra, az Ószövetség vagy az indiai, maja mítoszok – alapvetően mesék és kitaláltak lennének, hanem kiragadja belőlük azokat az elemeket, amelyeket önmaga igazának bizonyítására fel tud használni, majd új értelmet adva nekik, a földönkívüli mitológiai történelmi bizonyítékaiként helyezi őket előtérbe.

Habár az emberi kultúra kialakulását a földönkívüli civilizációkhoz kötő paleoasztronautika kezdetét általában Erich von Däniken személyéhez szokták kötni, az elmélet már több mint egy évtizeddel előtte megjelent, sőt, ha Howard Phillips Lovecraft (1890–1937) novelláira, közülük a talán leghíresebbre, A Cthulhu hívása című 1928-ban születettre sci-fi horrorra gondolunk, akkor még messzebbre vezethetjük vissza a gyökereit. Lovecraft azóta kultikussá vált írásában már megjelent a paleoasztronautikai elméletekben később feltűnő történetszál. „Voltak korok, amikor más fajok uralták a földet roppant városaikból, melyeknek a maradványai a halhatatlan kínai szerint még mindig megtalálhatók a csendes-óceáni irdatlan monolitok képében. Ezek a lények valamennyien kihaltak, földtörténeti korokkal az ember születése előtt; vannak azonban bizonyos eljárások, amelyek segítségével, ha a csillagok állása ismét kedvezővé válik az Örökkévaló Ciklus során, új életre lehet kelteni Őket. Mert Ők is a csillagokból jöttek, és magukkal hozták a képmásaikat” (Lovecraft 2013 [1928], 16).[25] Persze, azt is érdemes számításba venni, hogy Lovecraft sem a semmiből találta ki történeteit, hanem erőteljesen épített olvasmányélményeire, elsősorban H. G. Wells Világok harcára (1897), valamint Edgar Allan Poe 19. századi horror-klasszikusaira. Emellett egyértelműen hatottak rá Madame Helena Blavatsky (1831–1894) művei a spiritizmus és teozófia alapjairól. Blavatsky a Titkos tanítás (1888) című művében (Blavatsky 1928 [1888]) már – korábbi antik filozófusokhoz hasonlóan[26] – úgy vélte, hogy az élet megszámlálhatatlan mennyiségű más világban is kialakulhatott, amelyeknek lakói befolyást vagy akár ellenőrzést is gyakorolhattak a Föld felett. Sőt, állította, hogy a Holdról származó spirituális lények hozzájárultak a földi élet metafizikai fejlődéséhez.[27] Blavatsky tanítványa, William Scott-Elliot továbbmenve már arról beszélt, hogy a Vénuszon kialakult, a fejlődés spirituális, „isteni” szintjére eljutó lények jöttek el a Földre és tanították meg az ősi Lemuria lakóit a civilizáció alapjaira (Scott-Elliot 1904, 34–44).[28] Charles Fort The Book of Damned könyve (1919) pedig feltételezte, hogy a démonokról szóló régi mítoszok valójában másik világokból érkező, nem várt látogatókról szólnak (66), továbbá elképzelhetőnek tartotta, hogy más világok lakói a távoli múltban kapcsolatba léphettek a mi civilizációnkkal, fejlett technikát hátrahagyva (118–124), de akár a Föld gyarmatosítására is törhettek. (164) Lovecraft, Blavatsky mellett nem mellesleg Scott-Elliot és Fort írásait is bizonyíthatóan ismerte, amivel a paleoasztronautika alapgondolatát még régebbre tudjuk visszavezetni (Colavito 2011, 10).

A paleoasztronautika közvetlen, nem irodalmi előzményének Daniel Fry története számít. Fry az 1950-es években híressé váló UFO-kontakok egyike volt, aki The White Sands Incident (1954) könyve szerint egy távirányítású repülő csészealjon tett körutazást White Sands (Új-Mexikó) és New York között 1950. július 4-én. Ennek során kapcsolatot létesített vele egy A-Lan nevű űrhajós, aki elmagyarázta neki, hogy a földönkívüli látogatók valójában nagyon is földiek, mivel egy olyan ősi, földi civilizáció leszármazottairól van szó, amelyet régen egy háború semmisített meg. Frynál tűnt fel újra a teozófusok műveire építve Atlantisz mítosza is, azt állítva, hogy az ősi időkben Mu vagy Lemuria és Atlantisz birodalma ugyanúgy konfliktusban álltak egymással, mint a hidegháború két szuperhatalma. Akkori fejlettségük már meghaladta a miénkét, ismerték az atomfegyver titkát, és ezekkel törölték el egymást a Föld színéről. A túlélők elmenekültek a Földről, és ők térnek most vissza repülő csészealjakon, hogy figyelmeztessék a mai embereket, hogy kultúránk ugyanúgy a nukleáris katasztrófa felé halad, mint korábban az övék.[29]

Mérföldkőnek tekinthető Pauwels és Bergier 1960-ban született átfogó, Le matin des magiciens (magyarul: Pauwels–Bergier 1989) című kötete, amelyben feltették a kérdést, vajon az emberiség 75 000 éves történelme során ismert-e a miénken kívül más műszaki civilizációt? Sőt, továbbmenve, Fry említett tapasztalásához hasonlóan, a szerzők feltételezték, hogy a föld 4500 millió éves történelme során az emberiség előtt is kialakulhatott fejlett civilizáció, amelynek emléke a legendákban továbbra is megtalálható. Gyakorlatilag ezzel a feltevésükkel ők voltak azok, akik megkezdték a történelmi mítoszok paleoasztronautikai remitologizációját a nyugati világban. Az eszkimó folklór alapján például feltételezték, hogy „tízezer évvel ezelőtt valamilyen felsőbb civilizáció tartotta hatalmában a Földet. A sarkvidéken deportációs területet jelölt ki” (Pauwels–Bergier 1989, 161–162), ahová „óriási acélmadarak” szállították az eszkimókat korábbi életterükről. Ők voltak azok is, akik az UFO-kutatók között azóta legendássá, megingathatatlan bizonyítékká váló bohustani barlangrajzokból feltételezték, hogy azok a Vénusz és a Föld közötti összeköttetést jelenítették meg. Állították továbbá, hogy az „amerikai indiánok szent könyve, a Popol Vuh egy olyan réges-régi civilizációról beszél, amelyben ismerték a csillagködöket és az egész Naprendszert” (Pauwels–Bergier 1989, 164). A Rámájánában és a Mahábháratában előforduló léghajókban pedig éteri erővel hajtott, többféle fémből készült repülőgépeket fedeztek fel, sőt a Mausola Purvában egy ősi atomtámadás jeleit vélték megtalálni (Pauwels–Bergier 1989, 165–166). Az 1960-as évektől fellendülő paleoasztronautikai remitologizálók tevékenységének ideológiai alapját is Pauwels és Bergier azon – egyébként már majd száz évvel korábban Blavatskynál is megjelent[30] – elképzelése adta, amely szerint a különböző vallási tradíciók szent könyvei valójában nem a mi civilizációnkhoz kötődnek, hanem egy ősi, eltűnt magaskultúra emlékei, amelyek az évezredek során történt hagyományozódás során – folklorisztikai terminussal élve – „leromlottak”, és jelentésük elhomályosodott, azaz mitizálódtak, mítosszá váltak. „Hátha az emberiség legrégebbi szövegei, amelyeket mi szentnek tekintünk, csak valamely technikai valóságok elfuserált tolmácsolásai, szemfényvesztő leegyszerűsítései, harmadkézből származó beszámolók, enyhén meghamisított emlékek? […] És ha valamely más létező világok eltorzult, távoli emlékeiről van szó, vagy arról, hogy a Földön már kutató, tudásra törő, tevékeny népek jártak? […] Ha az idők kezdetén létezett ismeretrendszeren alapuló civilizáció, akkor voltak kézikönyvek. Az alkimista ismeret kézikönyvei lehetnének a katedrálisok. Nem lehetetlen, hogy a kézikönyveket teljesen vagy részben megtalálták, áhítatosan megőrizték és vég nélkül másolgatták olyan szerzetesek, akiknek nem annyira az volt a feladatuk, hogy megértsék, inkább hogy megőrizzék őket. Számtalanszor lemásolták, kiszínezték, átfogalmazták, értelmezték, de nem a magasrendű és bonyolult ismeretek, hanem a rá következő kor csekély ismeretei alapján” (Pauwels–Bergier 1989, 169–170).

Valószínűsíthető, hogy a paleoasztronautika hirtelen kivirágzását Giuseppe Cocconi és Philip Morrison 1959-ben a Nature folyóiratban megjelent, azóta klasszikussá vált írása is ösztönözhette, amelyben a két asztrofizikus amellett érvelt, hogy a földönkívüli civilizációkkal a kapcsolatot rádiójeleken keresztül érdemes keresni (Cocconi–Morrison 1959). Jelentős inspirációt eredményezett továbbá az asztrofizikus Joszif Szamuilovics Sklovszkij és Carl Sagan 1966-ban közösen írt, Intelligent Life in the Universe című könyve (Sagan–Shklovskiĭ 1966), amelyben a két elismert tudós a földönkívüliek látogatásának elméletével is foglalkozott. Számos kultúra tárgyi emlékeit és legendáit elemezve arra a megállapításra jutottak, hogy azok egyike sem jelent bizonyítékot egy feltételezett Földön kívüli kapcsolatra. Ennek ellenére a két asztrofizikus írását a paleoasztronautika hívei azóta is a könyvben tett megállapításokkal épp ellentétes mítoszok igazolásaként értelmezik, és félreértelmezik.[31] Minderre Sagan is kitért későbbi munkáiban, ám írását a paleoasztronautika hívei gyakorlatilag ignorálták.[32]

lyen előzmények után, mindezeket az elméleteket ismerve és ötvözve jelent meg Erich von Däniken, akivel a paleoasztronautika világszerte ismertté vált. Däniken írásai (Däniken 1968, 1970) Pauwels és Bergier munkásságához képest érdemi újdonságot nem hoztak, ám a két mű megjelenése közt eltelt közel egy évtized politikai történései (pl. a hidegháború csúcspontjának számító kubai rakétaválság), az űrkutatás forradalmi eredményei (űrrepülés, holdra szállás), valamint a kulturális átalakulás (egyebek között a rock and roll, hippikorszak, a New-Age spiritualizmusának, ezotériának a megjelenése, vagy a posztmodernizmus) olyan miliőt eredményeztek, amelyben Däniken írása kedvező fogadtatásra talált a tömegek irányából. A paleoasztronautika későbbi ideológusai – Dänikenhez hasonlóan – új irányt már nem voltak képesek adni az elméletnek, viszont újabb és újabb történelmi jelenség mögött vélték felfedezni az idegen civilizációk tevékenységét. Zecharia Sitchin például a sumer civilizáció keletkezését az Anunnaki nevű földönkívüli fajjal hozta összefüggésbe, akik egy elnyújtott pályán keringő, a Neptunuszon túlról több ezer évenként a Napot – és a Földet – megközelítő titokzatos Nibiru bolygóról származnak (Sitchin 1976). Robert Temple ezzel szemben a The Sirius Mystery (1976) könyvében az első magaskultúra kialakulását szíriuszi lények Földre érkezéséhez kötötte. David Icke pedig a paleoasztronautikát antiszemita jellegű konspirációs teóriával ötvözve könyveiben,[33] amelyek már a Sárkány csillagképből érkező humanoid-reptiliánok földi jelenlétéről szólnak. Icke szerint ők hozták létre a Szaturnusz gyűrűi mellett a Holdat is, amik valójában csak holografikus kivetítések (Icke 2010), titokban közéjük, az Annunaki-nak nevezett reptilián fajhoz tartozik több neves közéleti személyiség is, akik a Babilóniai Testvériség (Babylonian Brotherhood) tagjaiként egy új világrendet szeretnének megvalósítani. Elmélete szerint az első reptilián-humanoid kísérletek 200 000–300 000 évvel ezelőtt kezdődtek, aminek eredménye lehetett Ádám és Éva, majd körülbelül 7000 évvel ezelőtt zárultak (Icke 1999, 40). Ennek a harmadik programnak az eredménye egy olyan – már inkább Annunaki, mint ember – faj, amely a Babilóniai Testvériség tagjaként a világot ma is irányítja (Icke 1999, 52). Icke, a babilóniai mítoszok (Annunaki) mellett merített a Bibliából és a hozzá kötődő apokrifekből, de a paleoasztronautika korábbi képviselőitől (főleg Stichtin) is. Sikerét nem kis részben annak is köszönheti, hogy írása igazodik az 1990-es évektől virágkorát élő összeesküvés-elméletekhez, amely a földönkívüli rejtélyhez egy újabb háttérhatalmat társított.

Már a paleoasztronautika új, vallási dimenzióba kerülését mutatják az olyan intézményesült vallási szerveződések, amelyek tanai alapvetően a földönkívüli idegenek kultuszára, szakralizálására, esetenként „istenítésére” épülnek. A Räeliánusok vagy a szcientológia tanainak és az ehhez kötődő szimbolikus, rituális antropológiai síknak az elemzése viszont már túlmutat a pusztán narratív alapú megközelítésünkön.[34]

4. UFO-kultúra a vasfüggöny mögött

A „nyugatitól” némiképp más utat járt be az UFO-kultúra kezdeti szakasza a szocialista blokk országaiban. A nyomorúságos életkörülmények, a beszűkült, ateista kultúrpolitika itt olyan mértékű gátat képezett, amely mindenféle spirituális, transzcendens útkeresést és mozgalmat gyanúsan szemlélt és próbált megakadályozni. A földönkívüli űrhajósokba vetett hit azonban ettől függetlenül létezett, és bizonyos időszakokban – elsősorban politikai okokból – még nyilvánosságot is kaphatott. A végső soron ateizmusra törő, materialista beállítottságú rendszer szempontjából ugyanis az élet és a kultúra keletkezését nem spirituális lényekhez, hanem földönkívüli fajokhoz kötő elmélet lényegesen „racionálisabb”, ugyanakkor kellőképpen futurisztikus és bagatellizálható is volt, ellentétben a kereszténységgel. Ennek következtében a szovjet típusú kultúrpolitikai irányítás szabad utat engedélyezett az ideológia terjedésének, de csak addig, amíg az ismeretterjesztő szinten működött, miközben a vallási jellegnek és az intézményesülésnek már határozottan gátat szabtak.

Az UFO-kultúra Magyarországon például önmagában mozgalmi jelleget nem mutatott, hanem bizonyos vallási-spirituális körök – elsősorban a spiritiszták – tagjainak nézetei között jelenhetett meg. Az UFO-hit ennek következtében itt sokkal inkább individuális keretekben, a rendszer szempontjából okkultnak, szektának bélyegzett, marginális, kis méretű vallási mozgalmak tagjai körében volt jelen, ám önálló, UFO-hívő csoportosulások, társaságok nem jöttek – a párt totális kontrollja miatt –, nem jöhettek létre.[35] Mare Köiva például az észtországi helyzet kapcsán jegyzi meg, hogy az UFO-kultúrához kapcsolódó információk a Szovjetunióban csak szamizdat módon terjedhettek a kommunizmus idején. A földönkívüli intelligens létformákba vetett hitről ennek következtében csupán a vallási mozgalmakat és „szektákat” megfigyelő titkosszolgálati jelentések tartalmaznak elszórt említéseket, az adott egyén furcsa képzelgéseként megjelölve az ilyen „téveszméket”.[36]

Voigt hangsúlyozza, hogy az 1950-es években a szovjet blokkon belül mindenhol – ahol szóba kerülhetett a téma – gúnyosan fogadta a szocialista ismeretterjesztés (Voigt 1994a, 42). A helyzet 1960-ban változott meg jelentős mértékben. A nyugati világban még csak formálódó paleoasztronautikai elképzelésekkel gyakorlatilag párhuzamosan, a szovjet tudósok körében is feltűnt az ősűrhajós-elmélet, és híre is ment a kommunista ellenőrzés alatt tartott sajtóban.

Úttörőnek számított e téren a csehszlovákiai magyarság kulturális hetilapjában, A Hétben 1959. június 7-én megjelent kétoldalas ismeretterjesztő írás,[37] amelyben egy szovjet területen történt rejtély kapcsán vizionáltak szovjet tudósok földönkívüli látogatókat. Az írás (névtelen) szerzője az 1908. június 30-án, Közép-Szibériában, Tunguszka fölött felrobbant, a Napnál is fényesebb rejtélyes „tűzgolyóról” szólva ismertette A. Kazancev elképzelését, aki szerint „a tajgai titokzatos robbanás külső jelei pontosan megegyeznek egy atomrobbanás tüneteivel […] Ha pedig ez igaz, akkor csak valamely más bolygóról származó rakétáról lehet szó.”[38] Ennek alátámasztására idézik A. A. Sternfeld „szovjet tudóst”, aki kiszámította, hogy a Vénusz és a Föld akkori közelsége miatt a földönkívüli űrhajónak épp 1908.június 30-án kellett a Földre érkeznie. Ezen túlmenve szólnak arról, hogy A. J. Monockoj szovjet aerodinamikus az irkutszki obszervatórium levelezőinek adatai alapján kimutatta, hogy a meteor „a föld fölött repült és fékezett”, majd felrobbanása után egy hidrogénbombáéval meglepő hasonlóságot mutató pusztítást vitt végbe. „Az eredmény egy lélegzetállító lehetőség: 1908. május 20-án startolhatott egy űrhajó a Vénuszon, és 41 nap múlva elliptikus pályán június 30-án elérhette a Földet. Fékezés közben beállhatott egy atomrobbanás.”[39] Lantos László a Korunk erdélyi magyar folyóirat 1960/9. számának Tudomány rovatában már Van-e élet a világegyetemben? címmel átfogó tanulmányt szentelt a témának,[40] részletesen szólva „M.M. Agreszt szovjet professzor” Lityeraturnaja Gazetában közzétett elméletéről, amely szerint több történelmi emlék is földönkívüli civilizációkhoz lett volna köthető. Agreszt a tektiteket (üvegmeteoritokat) például körülbelül egymillió évvel ezelőtt a Fölre érkezett űrhajó szondáiként értelmezte, a bibliai Szodoma és Gomorra pusztulása szerinte az atombombázással megegyező módon történt, a baalbeki romok pedig valójában űrhajó-felszállóhely lehettek (Lantos 1960, 1146–1147). Lantos Agresztről megjegyezte, hogy „gondolatösztönző módon rendszerezte mindazt, amit az emberiség a bennünket nagyon érdeklő lehetőségekről kigondolt vagy részben már megtörtént tényként a kollektív emlékezésbe beírt” (Lantos 1960, 1144–1145). Hasonlóképp „ötletesnek” határozta meg I. Sz. Szklovszkij azon elméletét, amely szerint a Naprendszerben az élet előbb a Marson keletkezett és csak azután a Földön. A marslakók azonban már más bolygókra költöztek. Az interplanetáris költözködés idején a Mars körül keringő Phobos műholdat használták átszállóhelyként (Lantos 1960, 1145–46). Végezetül ismertette a román Mihu Dragomir elképzeléseit is Atlantisz és az egyiptomi kultúra földönkívüli eredetéről. Ezek szerint a más bolygókról érkező földönkívüliek egyfajta demiurgosz szerepkört töltöttek be, mivel „az akkori földlakók ismereteit messze meghaladó tudást hoztak magukkal. Ezt a tudást átvették a földiek és misztikus vallási köntösben örökítették generációról generációra” (Lantos 1960, 1148). Hasonlóképp, a római katolikus Új Ember hetilap 1961. február 12-i száma Agreszt azon elképzelését, mely szerint Szodoma és Gomorra pusztulását a földönkívüli civilizációk űrhajója vagy atombombája okozta volna, „mindenképpen érdekesnek” tartotta, még akkor is, ha nem teljesen értett vele egyet.[41] De a Katolikus Szemlében Karikás Günter még 1970-ben is elfogadóan szólt a földönkívüli élet lehetőségéről és a földönkívüli űrhajósok korábbi látogatásairól. Karikás még hitének szentírását is újraértelmezve hangsúlyozta, hogy Isten a Biblia lapjain „egy olyan kor emberiségéhez szólt, amelyiknek fogalma sem lehetett arról, hogy valamely távoli csillagon esetleg létezik emberiség, illetőleg értelmes lények civilizációja. Azoknak az embereknek […] eszükbe sem juthatott, hogy föltegyék a kérdést, egyedül vannak-e a világegyetemben?” (Karikás 1970, 221). Sőt, továbbmenve kiemelte, hogy teológiai szempontból a földönkívüli élet lehetősége, a földönkívüli lények bolygónkon tett látogatásai közömbös kérdések, „amelynek eldöntése a szaktudományokra vár” (Karikás 1970, 222). A későbbiekben elszórtan még megjelentek rövidebb beszámolók Erich von Däniken könyveiről, ám az 1970-es évektől ezek már a legkedvezőbb esetben sem a tudományos hírek, hanem az érdekességek között, „áltudományként”, „valláspótlékként”, „csacskaságként” említették a paleoasztronautikát.

A szovjet eredmények fogadtatása – bár logikusan nem ez következne a szocializmus materialista világnézetéből – eleinte semmiképp sem degradáló volt. Ennek egyik oka feltehetőleg, hogy a látszólag minden előzmény nélkül, a tudományos-kulturális közélet témáiból teljes mértékben kilógva megjelenő témát tanácstalanul, valószínűleg eleinte felsőbb véleményformáló utasítás nélkül értelmezték. A csatlós államokban a témával korábban nem foglalkozó szerzők a szovjet tudósok paleoasztronautikai elméleteire alapvetően mint a szovjet tudományosság csúcsára tekintettek. Másrészt, az emberi kultúra keletkezését földönkívüli civilizációknak tulajdonító elméletekben talán a bibliai teremtéstörténetnek látszólag ellentmondó (fél)tudományos elméletet véltek felfedezni, amikről a hatalom képviselői úgy gondolhatták, hogy hozzájárulhatnak az isten-hit és a „hagyományos” keresztény vallásosság meggyengítéséhez. Ahogy Lantos 1960-ban megfogalmazta: „a történészek már értenek ahhoz, hogy a vallási burokból kihámozzák a racionális tartalmat” (Lantos 1960, 1147). 1970-ben még az orosz származású Jacques Bergier is arról írt, hogy az ősűrhajós-elméletet a szovjetek túlságosan is könnyen és sokszor nem meggyőző bizonyítékok alapján fogadják el (Colavito 2012). Colavito megjegyzi, hogy ez a fajta támogató attitűd azután 1970-től szűnt meg, amikorra realizálták, hogy az UFO-kultúra médianyilvánossága jelentős figyelmet ugyan elért, ám a vallások meggyengüléséhez egyáltalán nem tudott hozzájárulni.

Később, az ideológiai kontroll enyhülésével és az 1980-as évek második felétől kinyíló médiának (elsősorban az immár nálunk is fogható nyugati kábeltelevízióknak) köszönhetően az UFO-kultúra valóságos dömpingje volt tapasztalható. Az UFO-hívő szakirodalom megjelenése mellett a televízióban is feltűntek olyan műsorok, amelyek a természetfeletti jelenségekkel, egyebek között az ufókkal foglalkoztak.[42] Ezek jelentősége akkoriban hatványozott volt, mivel a nemzeti nyelvű televízió-csatornák száma a vasfüggöny mögötti országokban általában nem volt több kettőnél, azaz akár a társadalom többsége is követhetett egy-egy népszerű sorozatot. Köiva szerint az ilyen televíziós műsorok arra ösztönözték az embereket, hogy feltárják és megmutassák saját hasonló tapasztalataikat, miközben erősítette bennük a késztetést, hogy a történések mögött természetfeletti erőket és földönkívüli lényeket tételezzenek fel.[43] A szocialista rendszer összeomlásával jól láthatóan gátként szakadt át a vallási igényeket féken tartó korlát, és robbanásszerű (para-)spirituális ébredésnek lehettünk tanúi. Ez az intézményesült vallások mellett rendkívül nyitott volt a misztikus természetfeletti tapasztalatok felé is. Ennek következtében a régióban korábban soha nem látott gazdagságú, az esetek jelentős részében a történelmileg megszokott vallási/spirituális mozgalmakon kívül eső, alulról – de a média inspiráló szerepével – induló spirituális hullámot idézett elő.

5. Záró gondolatok

A tanulmány sorai – mint az olvasó is érzékelheti – nem egy lezárt munkát tükröznek. Az UFO-kultúra lényegesen összetettebb és komplikáltabb jelenség annál, hogy csupán a narratívák alapján minden részletre kiterjedően be lehessen mutatni. Sőt, írásom még a narratívák témáját sem volt képes kimeríteni. További, hasonló terjedelmű munkát igényelne például a magyar paleoasztronautikai szál további vizsgálata, bevonva az elemzés keretébe az 1980-as évek második felétől meginduló érdeklődést, majd mintegy betetőzve a jelenséget, a magyar paleoasztronautika csúcsának tekinthető Arvisurát (Paál Zoltán 1972/1998), amelyben épp a magyarság mitikus története jelenik meg földönkívüli, szíriuszi keretek között. Ennek bemutatása és komparatív vizsgálata sem várat már sokáig magára. Az UFO-kultúrát azonban már az eddigi eredmények alapján is jól meg lehet határozni. Ha a modern mitológiák elemzésére komplex módszert kidolgozó Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor-féle keretbe helyezzük (Kapitány–Kapitány 2015), akkor az alábbi eredményre juthatunk.

Az UFO-mítosz általánosságban véve olyan transzcendens, Alien-centrikus, aktív idegeneket megjelenítő modern mítosz, amelynek „másvilága” lényegesen fejlettebb a mi világunknál. Ez a benne megjelenő „másvilág” aktív, a beszámolók alapján általában barátságos szándékkal rendelkezik. Az UFO-mitológia egyszerre bír világkép-adó, valamint világkép-megújító szereppel. Összességében fő funkciója nem a csoportösszetartás, ám egyes almítoszai (regionális, szubkulturális szinten) esetében ez is hangsúlyossá válik. Mitizálódásra alkalmassá teszik azok a megváltozó szocio-kulturális körülmények és az átalakulás következtében fellépő bizonytalanságérzet és feszültség, amelyek napjaink és a közelmúlt társadalmának sajátosságaiként írhatók le. Elszórtan tartalmazza a természet és az emberiség fennmaradását féltő zöld-mítosz elemeit. Elterjedését egyértelműen segítette a tömegkommunikáció, de megjelenésében és terjedésében szerepet játszott az irodalom is. Legújabban fenntartását elősegíti a filmművészet, a sci-fi-irodalom és az ezekben rejlő anyagi potenciál is. Strukturális szempontból komplett mitológiával van dolgunk, melynek eredetmagyarázó alrendszerei is léteznek (paleoasztronautika). Ezek gyakran használják fel a korábbi korok mítoszait, újraértelmezve, remitologizálva azokat. A mítoszt használói valóságként, valóságmagyarázatként olvassák.

A tanulmány bevezetőjében merült fel a gondolat, hogy mikor érjük el azt az állapotot, amikor úgy viszonyulnak a kutatók a modern mítoszokhoz, mint a tradicionális folklórtémák esetében: nem beleavatkozva, nem vitázva és nem befolyásolva az ilyen nézetek alkotóit és tanaikat. Ezzel kapcsolatban egy triviális kérdés is felmerül természetesen: kell-e, hogy a jelenséget kutatók úgy viszonyuljanak hozzá? Hiszen a korábbi korok hiedelmei és napjaink kortárs mítoszai között létezik legalább egy alapvető különbség. Mindkét kor hiedelmei népi világmagyarázatok ugyan, amelyek a nem hivatalos tudáson alapulva épültek fel a hivatalos egyházi tanítások és világkép mellé. Ám a korábbi korszakok „tradicionális” hiedelmei nem fordultak szembe az akkor uralkodó kánon téziseivel, nem kérdőjelezték meg azokat, és nem építettek fel velük szemben egy komplex összeesküvés-elméletet, amely az intézményesült tudást vádolta volna gondosan felépített hazugsággyártással. A helyzet épp a fordítottja volt. Pont a hivatalos (egyházi) tudás képviselői léptek fel rendre az ilyen „babonák”, „boszorkányságok” képviselőivel szemben, és gyakran küldték képviselőit, terjesztőit máglyára. Persze, napjainkban a (poszt)szekularizált korban a feszültség már nem elsősorban az egyház és a hiedelmek alkotói között húzódik, hanem az „intézményesült”, „akadémiai” és a populáris tudományosság között. Bízzunk benne, hogy a boszorkányégetés múltba merült gyakorlatát már egyik oldal sem szándékozik újra felfedezni és revitalizálni. Mindenesetre mindkét oldal képviselőinek érdemes ismerni és fejből idézni a Lovecraft-féle mágikus rituális szöveget, amely ilyen nem kívánt helyzetekben még jól jöhet: Ph’nglui mglw nafh Cthulhu R’lyeh wgah’ nagl fhtagn.

Irodalom

Adamski, George (1955): Inside the Flying Saucer. New York: Warner Paperback Library.

Blavatsky, Helena Petrovna (1928): A titkos tanítás. A tudomány, a vallás és a filozófia synthesise. I. kötet. Budapest: M.M.

Barthes, Roland (1983): Mitológiák. Budapest: Európa.

Beck Mihály (1978): Tudomány – áltudomány. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Bullard, Thomas (1987): UFO Abductions: The Measure of a Mystery. vol. 1. Comparative Study of Abduction Reports; vol. 2. Catalogue of Cases. Mount Rainier: Fund for UFO Research.

Bullard, Thomas (1989): UFO Abduction Reports: The Supernatural Kidnap Narrative Returns in Technological Guise. Journal of American Folklore 404, 147–170. p.

Bullard, Thomas Eddie (2000): UFOs: Lost in the Myths. In. David M. Jacobs ed., UFOs and Abductions: Challenging the Borders of Knowledge. Lawrence: University Press of Kansas.

Clancy, Susan A. (2005): Abducted. How People Come to Believe They were Kidnapped by Aliens. Cambridge–London: Harvard University Press.

Cocconi, Giuseppe – Morrison, Philip (1959): „Searching for Interstellar Communications.” Nature 184, 844–846. p.

Colavito, Jason (2011): The Origins of the Space Gods. Ancient Astronauts and the Cthulhu Mythos in Fiction and Fact. n.p.

Colavito, Jason (2012): Of Atlantis and Aliens: Alternatives to History as Cultural Mirror. Swans Magazine, November 5 [http://www.swans.com/library/art18/jcolav01.html]

Creighton, Gordon (1983): A Brief Account of the True Nature of ‘UFO Entities’. Flying Saucer Review 1, 2–5. p.

Däniken, Erich von (1968): Chariots of the Gods? New York: Putnam.

Däniken, Erich von (1970): Return to the Stars. Evidence for the Impossible. London: Souvenir Press Ltd.

Denzler, Brenda (2001): The Lure of the Edge. Scientific Passions, Religious Beliefs, and the Pursuit of UFOs. Berkeley–Los Angeles: University of California Press.

Dundes, Alan (1965): The Study of Folklore. Englewood Cliffs: Prentice Hall.

Fry, Daniel (1954): The White Sands Incident. Los Angeles: New Age Publishing Company.

Haines, Richard F. (1999): CE-5: close encounters of the fifth kind: 242 case files exposing alien contact. Naperville: Sourcebooks.

Hynek, Alan J. (1972): The Ufo Experience: A Scientific Enquiry. Chicago: Regnery.

Icke, David (1999): The Biggest Secret: The Book That Will Change the World. Ryde: Bridge of Love Publications.

Icke, David (2010): Human Race Get Off Your Knees: The Lion Sleeps No More. Ryde: David Icke Books Ltd.

Jacobs, David M. (1992): Secret Life. Firsthand Documented Accounts of UFO Abductions. New York: Fireside Book.

Jung, Carl Gustav (2000 [1959]): Titokzatos jelek az égen. Ufókról és földön kívüli jelenségekről. Budapest: Kossuth Könyvkiadó.

Kapitány Ágnes–Kapitány Gábor (2015): A modern mitológiák szemiotikájához. In Már a múlt sem a régi… Az új magyar mitológia multidiszciplináris elemzése. Hubbes László Attila–Povedák István szerk. Szeged: MAKAT–MoMiMű, 40–61. p.

Karikás Günter (1970): „A világűr teológiája.” Katolikus Szemle 3, 219-229. p.

Köiva, Mare (1996): Some Aspects of Ufolore. In Contemporary Folklore: Chaning World View and Tradition. Köiva, Mare szerk. Tartu: Institute of Estonian Language & Estonian Museum of Literature, 254–266. p.

Lantos László (1960): „Van-e élet a Világegyetemben?” Korunk 9, 1144–1152. p.

Lovecraft, Howard Phillips (2013 [1928]): Cthulhu hívása. h.n., GabrielArt.

Michel, Aimé (1973): „Of Gods, Genii, Heroes and Entities”. Flying Saucer Review 2: 6–9. p.

Paál Zoltán (1972/1998): Arvisura – Igazszólás. Palócok regevilága. I–II. Budapest: Püski Kiadó.

Partridge, Christopher szerk. (2003): UFO religions. London–New York: Routledge.

Partridge, Christopher (2004): „Alien Demonology: The Christian Roots of the Malevolent Extraterrestrial in UFO Religions and Abduction Spiritualities”. Religion 3, 163–189. p.

Pauwels, Louis–Bergier, Jacques (1989): Mágusok hajnala. Bevezetés a fantasztikus realizmusba. Budapest: Móra Könyvkiadó.

Pócs Éva szerk. (2012): Hiedelemszövegek. Budapest: Balassi Kiadó.

Povedák István (2018): Az UFO-kultúra társadalomtudományi vizsgálata. In Tapasztalatból hallottam… Alternatív világképek, összeesküvés elméletek társadalomtudományi elemzése. Povedák István–Hubbes László szerk. Szeged: MAKAT–MoMiMű, 138–194. p.

Purkiss, Diane (2000): Troublesome Things: A History of Fairies and Fairy Stories. London, Allen Lane–Penguin Press.

Sagan, Carl–Shklovskiĭ, Iosif Samuilovich (1966): Intelligent Life in the Universe. San Francisco: Holden Day.

Salisbury, Frank B. (1975): „Recent Development in the Scientific Study of UFO’s.” BioScience 8, 505–512. p.

Scott-Elliott, William (1904): The Lost Lemuria. London: Theosophical Publishing House Ltd.

Sitchin, Zecharia (1976): The 12th Planet. New York: Stein and Day.

Smid Bernadett (2017): „Valami furcsát vettem észre…” A televízió szerepe az ufókról és földönkívüli lényekről szóló élményelbeszélések alakulásában a rendszerváltás utáni Magyarországon. In Aranyhíd. Tanulmányok Keszeg Vilmos tiszteletére. Jakab Albert Zsolt–Vajda András szerk. Kolozsvár: Kriza János Néprajzi Társaság–BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézet–Erdélyi Múzeum-Egyesület, 875–888. p.

Szováti Endre (1967): „Azonosíthatók-e az azonosítatlan Repülő Tárgyak?” Korunk 3, 255–264. p.

Temple, Robert K. G. (1999) [1976]: The Sirius Mystery: New scientific evidence of alien contact 5,000 years ago. London: Arrow.

Thomas, Paul Brian (2010): „Revisionism in ET-inspired religions,” Nova Religio 2, 61–83. p.

Torgyán József (2006): Kereszténység az ezer vallás világában. Nagy valláskönyv. Budapest: magánkiadás.

Valleé, Jacques (1965): Anatomy of a Phenomenon. New York: Ace Books.

Valleé, Jacques (1993): Passport to Magonia. On UFOs, Folklore, and Parallel Worlds. Chicago: Contemporary Books.

Valleé, Jacques (1998): „Physical Analysis in Ten Cases of Unexplained Aerial Objects with Material Samples.” Journal of Scientific Exploration 3, 359–375. p.

Voigt Vimos (1991): Science-fiction. In Világirodalmi Lexikon 12. Szerdahelyi István főszerk. Budapest: Akadémiai Kiadó, 695–701. p.

Voigt Vimos (1994a): UFO-irodalom. In Világirodalmi Lexikon 16. Szerdahelyi István főszerk. Budapest: Akadémiai Kiadó, 42. p.

Voigt Vimos (1994b): Űrirodalom. In Világirodalmi Lexikon 16. Szerdahelyi István főszerk. Budapest: Akadémiai Kiadó, 183. p.