szombat, november 26, 2022

A hatalom árnya a templomi padok felett* – Epizódok egy helyi közösség vallási életéből a csehszlovák államszocializmus idején

Jelen tanulmányt egyfajta kiegészítő vizsgálatnak is tarthatjuk, amely az 1950-es években lezajlott kollektivizációs hullámokra és az ezzel összefüggő rendőrségi/állambiztonsági te- vékenységre vonatkozó – területileg és társadalmilag pedig a mai Délnyugat-Szlovákia ma- gyar nyelvterületére korlátozódó –, jelenleg is folyó kutatásaimhoz kapcsolódik. A korabeli társadalmi-gazdasági és hatalmi viszonyok megértéséhez úgy gondoltam, hasznos adalékok- kal szolgálhat, ha a vallási élet körülményeire is rákérdezek beszélgetőtársaimnál, ugyanis az állam és az egyházak korabeli viszonya, pontosabban azok lecsapódása a mindennapi élet- ben meglehetősen jól szemlélteti azokat a kihívásokat, amelyekkel az embereknek akkoriban szembesülniük kellett. Mivel korábban már végeztem a vallási élethez is kapcsolódó kutatá- sokat a Duna menti Ebeden (vö. Vataščin 2019), valamint a kollektivizáció és a rendőrségi/ állambiztonsági tevékenységről is rendelkezem már terepi és levéltári anyaggal, ezért e köz- ségben célszerűnek tűnt foglalkozni a vallási élet korabeli jellemzőivel és változásaival is.

Történeti és lokális kontextus

Az 1950-es népszámlálás alapján nyilvánvaló, hogy az egyházak jelentős társadalmi erőt kép- viseltek Csehszlovákiában, s mind között a római és a görögkatolikus volt a legjelentősebb, hiszen együtt összesen 2 623 198 (82,75%) hívővel rendelkeztek. (Pešek–Barnovský 1997) A római katolikus egyház és az újra létrejött csehszlovák állam viszonya nem volt feszült- ségmentes 1948 februárja előtt sem, tekintettel azokra a szerepekre, amelyeket ezen egyház képviselői betöltöttek a klerofasiszta Szlovákiában. (Pešek–Barnovský 1997; Kmeť 2006, 87–88) Az 1948-as kommunista hatalomátvételt követően új helyzet állt elő, amelyben a Gott- wald-rezsim és az egyház kölcsönösen általános és többé-kevésbé negatív képzeteken keresz- tül szemlélték egymást. Ugyanakkor Csehszlovákia Kommunista Pártja nyilvánvalóan minél hamarabb meg kívánta szilárdítani a hatalmát, ezért szüksége volt a legnagyobb és a legbefo- lyásosabb egyház, a római katolikus valamilyen értelemben vett támogatására is, illetve aztán a felette gyakorolt átfogó ellenőrzésre. (Pešek–Barnovský 1997) 1953-ra ez a fajta kontroll nagyjából meg is valósult, ám a mélyben továbbra is zajlott a (világnézeti) harc az embe- rek tudatáért: az egyház esetében a hívőkért, míg az állam a „vallási előítéleteket” kívánta eltörölni.1 A korszak kapcsán evidenciának számít, hogy a vallásos élet tartalma és keretei új viszonyrendszerbe kerültek, amelyekhez a hívőknek valamilyen módon alkalmazkodniuk kellett.2 Etnológiai szempontból lényeges, hogy egy-egy lokalitás esetében milyen jellemzők, passzív, netán aktív ellenállási stratégiák, megváltozott vallásos gyakorlatok követték ezeket a változásokat mind a hívők, mind a hivatalos egyház képviselői részéről.
A tárgyalt falu a kommunista hatalomátvételkor a Párkányi járás részét képezte egészen annak 1960-as megszüntetéséig, azóta pedig – mindmáig – az Érsekújvári járásban található. A most minket érdeklő korszak szempontjából az 1950-es, csak nemrég ismertté vált nép- számlálás nyújtja a legfontosabb demográfiai adatokat. Ezek szerint Ebed ekkor 1452 lakossal rendelkezett, akik közül a magyarok alkottak többséget (1192 fő), s az adatok szerint jelenté- keny számú szlovák nemzetiségű polgár (254 fő) is élt a községben. (Gyurgyík 2021, 63) Ami a felekezeti összetételt illeti,3 1413-an római katolikusnak vallották magukat, vagyis ők tették ki a teljes lakosság 97,31%-át. Mindössze 32 evangélikusról számolnak be a népszámlálási ívek, akik feltételezhetően gyakorlatilag mindnyájan szlovák nemzetiségűek lehettek.
A helyi egyháztörténet vonatkozásában érdemes elmondani, hogy a község eredetileg Muzs- la leányegyháza volt (ehhez lásd az egyházlátogatási jegyzőkönyveket: Búcsi–Tóth 2009), majd 1810-től vált önálló plébániává. (Villányi 1891, 127)

Módszertani megjegyzések

A tanulmány 10 mélyinterjúra épül, amelyet kiegészítenek néhány helybelivel folytatott kötet- len és alkalmi beszélgetések jegyzetei. Maga a terepkutatás 2021-ben folyamán zajlott. A téma érzékenységéből fakadóan a beszélgetőtársaim – akik mindnyájan 75 éven felüliek – csak úgy vállalták az interjúkat, ha a lehető legkevésbé teszem őket felismerhetővé. Az idézeteknél ebből a megfontolásból a megnevezett helyi lakosok személynevét is elhagytam, mindössze

egy iniciáléval jeleztem, hogy az elbeszélésben valakit konkrétan megemlítettek. Ami azon- ban a már régen elhunyt közszereplőket illeti – például a falu esperesplébánosát –, náluk nem láttam értelmét az anonimitásnak.
A problémával kapcsolatban hangsúlyozni kell, hogy azok egyben a korabeli államhatalom természetének lenyomatai is. A csehszlovákiai kollektivizációról folytatott kutatásaim során is rendre azzal találkoztam, illetve találkozom a terepen, hogy a beszélgetőtársaim teljes név- telenséget kérnek olyan események miatt, amelyek akár több mint 70 éve történtek. Mindkét téma esetében találkoztam az interjúkérelmek visszautasításával is, valamint azzal, hogy egy- egy szituációban csak hosszan tartó érvelést követően kaptam időt és teret a beszélgetésre. Utóbbi esetben néhányszor talán csak azért kaptam lehetőséget, mert magam is a falu szülöttje vagyok, s az interjúalanyok mindegyike ismer már gyerekkorom óta. Ugyanakkor az engedé- kenységgel nem értek véget a módszertani bonyodalmak, hiszen egyesek nem járultak hozzá a hangfelvétel készítéséhez – ekkor csupán jegyzetelnem volt szabad –, vagy esetleg az egyes konkrét személyekre való utaláskor arra szólítottak fel, hogy állítsam le a felvételt (ez egyként vonatkozott a kollektivizáció és a vallási élet témájára is). Ezzel szemben, amikor a korábbi időszakokra vonatkozó helytörténeti gyűjtéseimnél, netán az ezekhez kapcsolódó újságírói munkámról volt szó, hasonló magatartással – ódzkodással – egyik beszélgetőtársnál sem ta- lálkoztam, noha a jogfosztottság évei, a holokauszt vagy a második világháború eseményei is traumákkal teli időszakoknak számítottak a falu életében. Az eddigi jelek tehát arra utalnak, hogy az 1948 februárja után kiépülő államhatalom és annak konkrét mechanizmusai olyan alapvető félelemtapasztalatot jelentettek a beszélgetőtársaim számára, amelyek a ma 80-90 éves embereket hosszú évtizedek múltán is óvatosságra és bizalmatlanságra kényszerítik – még akkor is, ha aztán az interjúk első perceit követően felszabadultan tudnak beszélni az adott korszak történéseiről.
Az írott források tekintetében lényegesnek tartottam volna áttekinteni a plébániai archívu- mot, azonban számos dokumentum elveszett, jobb esetben pedig kallódik, így például a histo- ria domus is. Emiatt arra kényszerültem, hogy csupán a beszélgetőtársak narratív emlékezetén keresztül határozzam meg azokat a kulcsmozzanatokat, amelyek elengedhetetlenek a korszak jellemzéséhez. Három ilyen, egymással nyilvánvalóan gyökeresen összefüggő tematikai cso- portot határoztam meg: ezek a személyes vallásgyakorlás átalakulása, az oktatás kulcsszerepe, valamint a falu esperesplébánosára vonatkozó emlékek.

A személyes vallásgyakorlás változásai

Vélhetően személyes narratív emlékezetre jellemző szelektivitás, a társadalmi státusz és az egyéni élettapasztalat együttesen eredményezte azt, hogy az interjúk alapján nem lehet meg- határozni a vallási élet hatalom általi korlátozásának egységes és tipikus időrendjét. Ahogyan a korlátozások idejének kezdete, úgy a vége is különbözik aszerint, hogy ki az, aki beszél. Amint azt látni fogjuk, a helybeli pedagógusok például már 1950-ben találkoztak a kommunis- ta párt elnyomásával, míg egyes szülők, akik például a mezőgazdaságban dolgoztak, egészen az 1970-es évekig nem kényszerültek a templomba járás elhagyására. Ugyanakkor a CSKP uralma alatt már az első években szankcionált mélyen vallásos emberek tértek vissza a temp- lomba az 1968-at megelőző, politikailag enyhébb időszakban (vö. Pešek–Banovský 1999, 115–163), s közülük néhány határozottan azt állították, a 70-es, 80-as években is szabadabban járhattak misékre anélkül, hogy szankciótól kellett volna tartaniuk. Mások egészen a rend- szerváltásig vártak, hogy aztán csak azt követően találjanak rá ismét a vallási identitásukra. Nem egészen világos, hogy a vázolt eltérések mennyire vannak összefüggésben azzal, hogy

az adott személy és a család mely társadalmi rétegbe tartozott vagy milyen szakmát űzött. Ezt leginkább nagyobb mintán, kvantitatív módszerekkel, egy szociológiai kutatás keretében lehetne jól kimutatni.
Egyöntetű azonban a beszélgetőtársak véleménye abban, hogy 1948 és 1989 között fokoza- tosan, tendenciózusan és érezhetően csökkent a templomba járók és a vallásos hitet gyakorlók aránya. A narratívákból az látszik, hogy egy-egy esetben szinte egyértelmű volt a nyilvános vallásgyakorlás elhagyása. E téren a kommunista párt tagjai képviselték a leginkább nyilván- való kategóriát. Azok az ebedi képviselőik, akik 1948 februárjáig még esetleg valamilyen mó- don részt vettek a vallásgyakorlásban, a hatalomváltást követően szinte azonnal letettek erről. További „gátló” tényező volt az, ha valaki pedagógusként dolgozott, végül pedig a továbbta- nulni szándékozó diákok és szüleik (az oktatás szerepére külön kitérek majd) voltak azok, akik úgymond szemtől szembe találkoztak a politikai hatalom nyomásgyakorlásával.
A párttagokat leszámítva tehát a hívő emberek egyéni helyzetük és életutuk függvényében, általában egy hosszabb-rövidebb időszak után kényszerültek a személyes vallási életük átala- kítására („Mindjárt nem akadályozták, hanem egy bizonyos idő után kezdték akadályozni. Ha az egész dologra visszaemlékezek, az 50-es években, amikor az iskolabejárat fölött kereszt volt ott – s lekerült a falról a kereszt. Az úgy nekem nagyon hiányzott, hogy nincs ott a kereszt.”). Részükről általában jól rögzíthetőek a passzív ellenállás és a további, többé-kevésbé rejtett vallásgyakorlás különféle mozzanatai. Az egyik helyi pedagógus például, miután 1950-ben hivatalos úton számonkérték rajta a templomba járást (az ő esetéről hamarosan bővebben is szó lesz), a férjével együtt egy éven keresztül távolabbi falvakba járt el misékre egészen az 1950/51-es télig, majd csak azt követően hagytak fel vele, ugyanis már túl sok erőbefektetésbe telt fenntartaniuk a gyakorlatot. Az elbeszélés a közlekedés- és fogyasztástörténet korabeli helyzetét is jól szemlélteti. Az egyébként jól beazonosítható gépkocsijuk, valamint annak elle- nére, hogy az egyes falvak templomaiban idegeneknek számítottak, végül senki nem jelentette fel őket.

Mikor beharangoztak, megszólalt a harang az udvaron, nekiborultam az oszlopnak, ott sírtam. Az uram meg azt mondja, hogy „hallod, ez így nem lesz jó”. Aztán elmentünk Köbölkútra, Kéméndre misére. Bartra, Bélára, Libádra. Így. Csak hát az volt a nagy baj, hogy akkor még nem voltak autók. Ma már nem feltűnő, de Ebeden kettő volt. Egy drapp Škoda a B-nak, nekünk meg egy Wartburg […]. Olyan bajban voltunk ezzel, mert az Octaviából sok volt, az mondjuk nem lett volna olyan ismerős. Csak a mienk olyan volt, hogy zöld az oldala, a teteje meg sárga, vagy fordítva. És akkor elmentünk akárhova, és azt mondja akármelyik kolléga, hogy „hülye”, azt mondja, „hát ilyen autó nincs a járásba. Mindenki tudja, hogy ez a ti autótok, mert ilyen több nincs”.

Egy másik, fiatalabb kollégája elsősorban az 1959-ben kötött házassága miatt kényszerült arra, hogy a templomi esküvőt titokban tartsák meg a vőlegényével – noha kezdetben nem is szá- moltak egyházi szertartással, ám a menyasszony mélyen vallásos családjának ellenkezésére elfogadták ezt a lehetőséget.

[Apám] azt mondta [a vőlegényemnek], hogy „jól van, de ha nincs egyházi esküvő, nincs lány”. El volt intézve. „Én nem bánom, hogy hogyan” [, mondta]. De hogy nem lehet, mert akkor már mind a ketten [tanítottunk], már én is kezdtem tanítani […]. Akkor elment a Tóth Zoltánhoz a L., hogy hát jól van, akkor mégiscsak [megesküdünk a templomban is]. Ő mondta, hogy ő titkokban nem esküdtet, ő csak úgy [, nyilvánosan] esküdtet. Aztán felvonultunk a községházára díszmenetben. Ott a Nágel összeadott, utána ebédeltek, uzsonnáztak nálunk, mert ott egy helyen volt csak lakodalom. Négy órakor pedig megbeszélte a pappal a L., hogy az esperes úr legyen a templomban. Kinyitják a templomot, mi megyünk fényképezkedni, s közben bemegyünk a templomba és összead. Ez volt a história. De aztán hiba csúszott a dologba […]. A templom

zárva. L. és a J. állt ott díszmenyasszonyi izében. Ott volt az apám, az anyám, a keresztanyám, a keresztapám, az anyós, meg az após, meg a L. keresztszülei. Ennyien voltak a templom előtt. Na aki aztán Ebeden arra ment, a fél Ebed összecsődült, hogy ezek meg aztán mit csinálnak. L. meg már ott káromkodott […]. Nem jött le az esperes úr. Apám fölment érte, akkor jött az E., kinyitotta templomot, de akkor már az egész falu tudta, hogy itt a templom előtt felvonult a menyasszony és a vőlegény. Hát a L. is tanított [pedagógusként], érted. Hát mindegy most már, ha egyszer már így esküdtünk mi templomba, ekkora nagy ceremóniával, de nem szólt hozzánk senki.

Annak ellenére, hogy az államhatalom a pedagógusok vallásgyakorlását több más szakmához képest szigorúbban ellenőrizte, ezt a házaspárt végül semmiféle számonkérés nem érte. Ahogy az a „besúgások” kapcsán gyakran elhangzott az interjúk során, sosem lehetett tudni, hogy mikor és kit jelentenek fel, s azt sem, hogy az államhatalom számára nyilvánvalóan „szabály- sértést” jelentő esetekről való információk eljutnak-e a pártszervekig, vagy sem. Soha senki sem tudta megnevezni, hogy a falun belül kik lehetnek a besúgók, ám azon személyek kilétét is homály borította, akik idegenként bukkantak fel egy-egy helyszínen, akár folytatólagosan is. „Hátul [a templomban], az ajtónál – nem, ahol nyílt az ajtó, hanem a másik, amelyik csukva van – állt egy fiatalember. Több vasárnap is, akkoriban. Mikor mentél be” – mondta például az egyik beszélgetőtársam.
Noha már valamivel 1965 utáni emlék, a vallással kapcsolatos relevanciája miatt azonban érdemes kiemelni, hogy a római katolikus identitás képes volt megakadályozni a pártba való betagozódást is. A helyi termelőszövetkezetben dolgozó férfit egy alkalommal harmadmagá- val be akarták léptetni a párt helyi képviselői, ám ő a vallásos hitére és a lelkiismeretes mun- kavégzésére hivatkozva utasította el az ajánlatot:

Mondtam neki [a párttitkárnak], hogy kár is erről beszélni, mert ha én úgy gondoltam volna, akkor már elejével fogva beálltam volna. Megmondom őszintén, én úgy nőttem föl, hogy nekem este térden állva imádkozni kellett 16 éves koromig hangosan […], hogy én vallásos vagyok. Akkor elkezdte nekem, ilyeneket beszélt, hogy „te elhiszed ezeket, amiket ezek mondanak, a papok?” Hát mondom, az a papnak a dolga. Hogy elhiszem vagy nem hiszem, az meg az én dolgom. Merthogy [a párttitkár aztán azt mondta], az apácák gyertyákat dugdosnak magukba.
„Gy. bácsi, nekem mondhat, amit akar, nekem így áll a dolog, hogy én a munkámat elvégzem, […] amihez engem hozzáállítottak, hogy ezt kell csinálni, […] azt biztos, hogy száz százalékosan megcsináltam.”

Noha különféle okok miatt a beszélgetőtársaim többsége az államszocializmus alatt évekre elmaradt a templomból, a privát térben mindegyikük megtartotta a vallásos hit személyes gya- korlását, s az ehhez szükséges tárgyi kellékeket („Soha nem hagytam abba [az imádkozást]. R. se, azt biztosan tudom, meg az A. se.”). Utóbbiak esetében azonban megfigyelhető, hogy titko- lózniuk kellett, amennyiben ez munkahelyi retorziókkal járhatott – például a pedagógusoknál:

A rózsafüzér ott volt az ágya mellett felakasztva. Egyszer beteg volt, aztán ment az egész iskola látogatni őt. Én vittem neki mindennap a P-éktól az ebédet, ugye főzött az anyósom, s akkor vittem szegénykémnek. Kórházból jött haza, s nagyon sokáig feküdt. Mondtam neki, hogy legalább ezt a rózsafüzért… Levettem, mondom, „hát ne legyen itt, jön millió látogató ide utánad. Tedd az éjjeliszekrénybe.” „Jaj”, azt mondja, „eszembe se jutott”. Hát nekem eszembe jutott, betettük a fiókba.

Kulcsterület: az oktatás

A kutatás során mindvégig az oktatás szerepe bizonyult az egyik leginkább lényeges szférának a vallási identitás megtartása vagy elhagyása szempontjából. A faluban e téren tapasztalták az első nagyobb nyomásgyakorlást már 1950 márciusában, amikor egyszerre öt ebedi pedagógust jelentettek fel nyilvános vallásgyakorlásért. Úgy tűnik, a Párkányi járásban ők voltak az elsők, akikkel egyben valamiféle példát is statuált a párt. Az egyik érintett pedagógus szerint a he- tente tartott párkányi „politikai iskolázásokon” rendszeresen arról kérdezték egymást az aktív tanítók, hogy ki jár még közülük templomba:

Mikor kezdtem tanítani […], akkor még jártam templomba. Én is, hát istenem, zárdában nőttem föl. Hogyan lehetett volna, hogy én nem? Gyóntam, áldoztam mindig. […] Tudtam, mert mindenki sustorogta, a kollégák, mikor olyan gyűlés volt, hogy „jársz még a templomba? Te jársz még?” Jár. Mind járt. Nem kell beszélni róla. Hát jól van, tudtuk, hogy nem szabad, na.

Hogy végül miért pont az ebedi pedagógusok voltak azok, akiket az elsők között szankcionált még ha szóban is – a kommunista párt, annak okát ismét csak a vallásgyakorlás nyilvános és látható mivoltában kereshetjük:

– Megtudtam később, hogy följelentettek. Azt nem mondta meg az illető, hogy ki […]. Azt tudjuk, hogy négyen voltak bent az inšpektoráton.4 Igen. […] Akkor, abban az időben jelentette ki a pap – még akkor állandóan jártunk templomba –, hogy az első padot kéri a jobb felén a kedves hívőktől […], hogy hagyják a pedagógusok részére. Fönntartani. Érted? És utána lett, akkor följelentettek. Biztos. Száz százalék, mert addig nem volt semmi baj, míg ezt nem mondta a pap a templomba.

– Akkor az a valaki bent ülhetett a templomban.

– Persze. Hát az bent volt, és hát csak irigységből. Mondd meg, miért? Másképp miért? Irigységből, hogy hát ezeknek most milyen jó helyük lesz, még meg is mondja a pap. Ő jót akart, szegény, mert hol itt ültünk, hol ott, és ő úgy gondolta, hogy talán példát akart statuálni […]. Egyszer ültünk ott. Egyszer. Azonnal be voltunk citálva az inšpektorátra, jött a telefon, hogy holnap reggel nyolcra. „Hát tanítani?”, mondta a R., mert ő volt az igazgató. „Nem, nincs tanítás, jelentsék ki máma a gyerekeknek, hogy holnap nincs tanítás.” El nem tudtuk gondolni, hogy mi, csak sejtettük, hogy a templomba járás. […] Hát tudod… Bemegyünk az odborra5 […]. Ültek ott a fejesek, Újvárból is itt volt a nagyfőnök, meg mindenki be volt oda idézve. Minket szólítottak be, mind az ötünköt, álltunk így az asztal előtt, mint a kisdiákok, feszülten. Tudtuk, hogy nagy baj van, csak azért nem tudtuk, hogy mégis mi. Gondoltuk. És akkor a Káčer, az volt az osvetár6… Te, mondta, mint egy állat, hogy „nem hallottuk még soha, mikor a kultúrházban minden hétfő délután halljuk ezt, hogy a tanítónak a templom belsejét nem szabad megnézni?” Te, ököllel így verte az asztalt, ültek ott a mindenki, a fejesek […]. De fölállított először, név szerint, az ebedi tanítókat. Gondolhatod, majd elsüllyedtünk. Elképzeled ezt a megszégyenítést?

A pedagógusokat azonnali elbocsátással fenyegették abban az esetben, ha még egyszer meg- jelennek a templomban. Egy hónapra rá Érsekújvárban véletlenszerűen újra találkoztak azzal az iskolaügyi felügyelővel, aki jelen volt a párkányi kihallgatásukon, azonban mint kiderült, mindvégig együttérzett velük – a beszélgetőtársam szerint megtudták, hogy ő is vallásos em- ber volt, s miután az 1960-as években enyhült a vallásos élet szankcionálása, maga is megje- lent egy-egy misén.

Utána gyűlésünk volt Újvárban. Mi az A-val voltunk ketten, vagy a R. is, már nem is tudom. […] Kaptunk ebdédet. Nagypénteken. Direkt! De húst. Kirántott húst, és próbáltad volna nem megenni! Akkor az még nagy szó volt, mert még senki nem ette meg a húst pénteken. […] És akkor odajön az inšpektor, a Laco. Az olyan arany ember volt. Így átfogja a vállunkat hátulról, nézünk fel. Odahajol a fejünk fölé: „Ženy, ženy,7 hát hogy gondolták? Hát nem tudták, hogy mekkora nagy baj lesz ebből?” De, mondjuk, dehogyisnem tudtuk, de hát nem gondoltuk, hogy mink leszünk mindjárt följelentve [nevet]. „Most már többet ne csinálják, mert hallják, hogy ez mit mondott. Képes volt azonnal kidobálni magukat, ennek nem számít, hogy hiányzik a tanító Ebedről!”

Az egyik érintett pedagógus, miután a rendszerváltás után az állambiztonsági iratok kutatható- vá váltak, megpróbálta a Nemzeti Emlékezet Intézetében megtudni, hogy ki jelentette fel őket 1950-ben. Azonban kiderült, hogy az ő ügyiratuk – ahogyan sok más dokumentum is – minden bizonnyal elveszett, így végül titok maradt, hogy pontosan hogyan járt el az államhatalom az ő esetükben.

Hogy mennyire komoly fenyegetést kaptak az ebedi pedagógusok, arról egy náluk egy évtizeddel fiatalabb kollégájuk és beszélgetőtársam számolt be, amelyre aztán mások is tettek utalásokat. Úgy tudja, az 1950-es években a párkányi alapiskolában valóban bocsátottak el tanítókat a vallásgyakorlás miatt:

Olyan volt már aztán a párkányi alapiskolában, hogy akik éjféli misén voltak, azokat kirakták a tanítóságból. […] Elhelyezték nem tudom hova. B-t meg ezeket az idősebb kolléganőket. Az édesapját kísérte el [az éjféli misére], de valaki feljelentette.

Az egyik leggyakrabban felmerülő „szabály”, amely valóban sok családnál ténylegesen meg- szüntette a rendszeres templomba járást, az a továbbtanulás kérdése volt. Jellemző módon szin- te senki sem tudta megmondani, hogy mikor és ki hozta tudomásukra ezt a „követelményt”. Gyakorlatilag egy olyan általános politikai indíttatású, egyben valódi társadalmi normáról beszélhetünk, amellyel – s a hozzá kapcsolódó szankciós készlettel – mindenki tisztában volt. Hasonló megkötés volt az osztályalapon megbízhatatlannak tartott – paraszti vagy értelmiségi hátterű – családok gyermekeinek korlátozása is, ami nem feltétlenül függött össze minden esetben a vallási hovatartozással. „Amikor már gimnáziumba járt [a lányom], akkor nyíltan megmondták, hogy nem lehet tanító [belőle], ha templomjáró a szülő” – mondta az egyik gimnazista szülője, akit ráadásul a gyermeke külön is megkért arra, hogy tegyenek így. Annak ellenére, hogy a továbbtanulás akadályozásának veszélye köztudott volt, nem feltétlenül tudott mindenki konkrét eseteket mondani az arra vonatkozó kérdésemre, hogy ismertek-e olyan embert, akivel ez ténylegesen megtörtént, jóllehet többen tudtak legalább egy-két olyan ebedi esetről, amikor egyáltalán nem folytathatott felsőfokú tanulmányokat, vagy enyhébb esetben nem a kívánt – jellemzően orvosi vagy pedagógusi – szakra mehetett továbbtanulni az adott család gyermeke. Néhányan tudtak arról, hogy állítólag könnyítést jelentett az – s ezzel volt, aki élt is –, ha az érettségit követően egy időre, általában egy évre valamelyik ipari ágazatban vállalt munkát az adott fiatal, s ezzel mintegy „munkássá” vált, így kedvezőbb elbírálást kap- hatott a felvételiken.

A továbbtanulás terén rendkívül sokat jelentett a diák nyilvántartó lapja, amelyen adott esetben fel kellett tüntetni azt is, ha vallásos családból származott s ha hittanra járt. Ezt a pe- dagógusok vezették, következésképpen rájuk hárult a nyilvántartás felelőssége, ám egyfajta passzív és rejtett ellenállásként többen – akár még a bevallottan ateista meggyőződésűek is – üresen hagyták a rubrikákat. Munkájuk súlya sokuk számára világos volt: a vallásosságra és a hitoktatásra vonatkozó néhány megjegyzéssel alapvetően s akár visszavonhatatlanul negatív módon befolyásolhatták a diák életpályáját. Az egyik ebedi tanítónő mulasztására a felügyelő- ség is felhívta a figyelmet, ám ő saját bevallása szerint ezután sem tüntette fel az alsó tagozatos diákok lapján, ha azok vallásos közegben nevelkedtek:

Azt kellett volna beírni, hogy jár a gyerek hittanra. Én oda soha nem írtam semmit. Egyszer jövök haza már egy órakor az iskolából. Megáll az autó, kiszáll az inšpektor. Másodmagával jött. Mosolyogva jön, azt mondja: „Jövök, egy kicsit elbeszélgetünk magával.” Velem már megint baj van! S akkor azt mondja nekem, hogy tudom-e, hogy én vagyok a felelős, mert hogy elsőben kell felvezetnem azt, hogy jár a gyerek hittanra.

Egy esperesplébános „manőverei”

A csehszlovák államszocializmus első három évtizedében csaknem végig Tóth István Zoltán (1905–1984) szolgált a faluban. 1935-től egészen 1977-ig töltötte be a posztot, s noha a fenn- maradó 12 évben több utóda is követte Ebeden, az általunk megkérdezett helyiek mindig csak róla és magatartásáról szóltak, amikor az egyház és az állami hatalom viszonyáról beszélgettünk.

Az elbeszélések alapján elsősorban egy művelt, több nyelvet (például a franciát is) beszélő egyházi ember képe rajzolódik ki, aki egyben nagyon jó retorikai képességekkel is rendelke- zett. („Volt, amikor megríkatott, hogy az embernek kigurult a könnye.”) A rendre visszatérő személyiségvonások között megjelenik nála az időbeli pontosság („Beléptem a sekrestyébe, ránézett az órájára. Azt mondta: »Egy percet késtél«.”), valamint az elmélyült, szigorú római katolikus hit megkövetelése is. A sajtóforrásokból az is látszik, hogy szolgálatának első idő- szakában aktív közösségi életet vállalt.8

Az esperes és a hatalom viszonyát jellemezvén csaknem mindenki kitért arra, hogy „na- gyon félt” a számonkéréstől és a büntetéstől. Utóbbinál van, aki fizikai erőszakot – verést – emlegetett, mások arról beszéltek, hogy nem szeretett volna Ebedről elkerülni, ahol együtt élt az édesanyjával. A benne levő félelemből vezetik le azt is, hogy nyilvánosan soha, gyakorlati- lag még véletlenül és közvetve sem prédikált az államhatalom ellen. („Otthon is beszélgettük anyámékkal […], hogy mind azt állapították meg, hogy ne is várjuk el tőle [, hogy nyilvánosan a hatalom ellen szólaljon fel]. Mindenki tudta, hogy ő annyira fél attól, hogy őt megkínozzák, érted? És ezért mindig úgy beszélt, csak azt, amiről úgy gondolta, hogy ebbe nem lehet be- leakadni.”) Még a négyszemközti beszélgetések során is ügyelt arra, hogy csak a leginkább megbízható embereknek tett bíráló megjegyzéseket a pártra. Annak ellenére, hogy az állam- szocializmus idejében ennyire passzív szerepet játszott, ma is köztudott az idősebb korosztály körében, hogy a második világháború alatt két ember életét is megmentette.9

Hogy a kommunista államhatalom idején az esperesplébános pontosan miként viszonyult a templomban végzett hitoktatáshoz, arról némileg ellentmondásosak a visszaemlékezések. Az egyik fiatalabb pedagógus szerint például elővigyázatosságból nem fogadott minden gyereket:

Az esperes úr kiküldte mindig azokat a gyerekeket, akik nem voltak hittanra beíratva. Mond- tam neki, hogy hát csak én vagyok itt, én sehova nem írom. »És ha jön ellenőrzés? Akkor?« Ő jobban féltette az ő pozícióját.” Mások azonban arra utaltak, a rejtetten folytatott hitoktatás miatt nem kifogásolta azt, hogy bizonyos tekintetben többen elmaradtak a nyilvános templom- látogatástól: „Elfogadta, mert hát mind jártak feketén. Úgy, mint az enyimek, azok is jártak mindig.” A látszólagos ellentétet talán feloldhatná az, hogy a korábbi esetre az 1960-as évek elején, az utóbbira pedig néhány évvel korábban került sor – s közben az államhatalom akár felelősségre is vonhatta a plébánost, aki emiatt elővigyázatosabbá vált. Ez azonban csak felté- telezés marad, noha egyetértés van abban, hogy rendszeresen „autók jelentek meg” a parókia előtt, amelyről csak a legnagyobb bizalmát élvező embereknek mert panaszkodni, ám a jelek szerint még nekik sem árulta el, hogy pontosan kik és miért szokták felkeresni.

A „feketén” tartott hittanórákra azonban a jelek szerint nem akart „lecsapni” a hatalom, noha adott esetben könnyedén rajtaüthettek volna azokon a diákokon is, akikről hivatalosan a pedagógusok nem jegyezték fel, hogy vallásosak. „Eltelt az év, nem volt kontrola. Mert oda kellett menni a hittanórára kontrolára, érted? S nem jött soha. Nem jött soha, csak a pofájuk járt. […] Valaki megakadályozta, hogy nem küldtek ide senkit. Soha nem jött senki.

Többé-kevésbé konszenzus van arról is, hogy adott esetben hajlandó volt elfogadni azt, hogy a gyermek és a szülei felhagytak a miséken való részvétellel, ha az valós veszélyt jelen- tett a továbbtanulásra. („Magánúton, akiket ismert, beszélt a szülőkkel […] az iskolázásról, hogy folytassák az iskolát, ha egy mód van rá.”) Ugyanakkor egy-egy gyermek pályaválasz- tását – feltehetően a pedagógusokra kényszerített párttagság és értékrend miatt – megpróbálta befolyásolni. Egy esetben a tanítói pályára készülő fiatal gimnazista édesapjának tanácsolta, hogy ne ezt a szakmát válassza a gyereke – helyette felajánlotta, „belesegít”, hogy felvegyék nyitrai mezőgazdasági szakra. A segítségnyújtási ajánlatot azonban elutasította a család.

Záró megjegyzések

A módszertani fejtegetésekből látható, hogy a helyi beszélgetőtársak körét csak részben, a le- hetséges/esetleges levéltári forrásokat pedig egyáltalán nem merítettem ki a témával kapcso- latban. A téma adott esetben még folytatható, különösen ha az egykor a parókián őrzött iratok is előkerülnek. Mindebből kifolyólag a vizsgált tematikai egységek köre korlátozott, ugyanak- kor biztonsággal állítható, hogy olyan tipikus mozzanatokat fednek fel, amelyek jól jellemzik a korszak légkörét. Az 1950-es évek kapcsán a következő években tovább folytatott kutatása- im fényében, ha indokoltnak látom, újra visszatérek a témához.

Irodalom

Búcsi Lajos–Tóth Krisztina (2009): Esztergom vármegye egyházi élete a kezdetektől 1732-ig.

Komárom: KT Könyv- és Lapkiadó Kft.

Gecse Annabella (2020): Gömör szíve. Tanulmányok a dél-szlovákiai Gömör népi vallásos- ságáról. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ / Lokális és regionális monográfiák 9./

Gyurgyík László (2021): Szlovákia lakosságának községsoros nemzetiségi és felekezeti összetéte- le az 1950. évi népszámlálás adatai alapján. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Kmeť, Norbert (2006): A katolikus egyház és a népi demokratikus állam. Fórum Társadalom-tudományi Szemle 8/3, 87–112. p.

Pešek, Jan–Barnovský, Michal (1997): Štátna moc a cirkvi na Slovensku 1948–1953. Bratis- lava: Veda.

Pešek, Jan–Barnovský, Michal (1999): Pod kuratelou moci. Cirkvi na Slovensku v rokoch 1953–1970. Bratislava: Veda.

Pešek, Jan (2010): Od tvrdej represie k uvoľneniu mocenského zovretia. Cirkvi na Slovensku v rokoch 1948–1968. In Slovensko a Československo v XX. storočí. Vybrané kapi- toly z dejín vnútornej i zahraničnej politiky. K 70. narodeninám PhDr. Dagmar Či- ernej-Lantayovej, DrSc. Pavol Petruf a kol. Bratislava: Historický ústav Slovenskej akadémie vied, 253–270. p.

Pešek, Jan (2013): Štátna moc a spoločnosť na Slovensku. 1945–1948–1989. Bratislava: His- torický ústav Slovenskej akadémie vied.

Vataščin Péter (2019): Szent János és a falu. Fórum Társadalomtudományi Szemle 21/3, 19–34. p. Villányi Szaniszló (1891): Néhány lap Esztergom megye és város múltjából. Esztergom: Laiszky János Könyvnyomdája.