szombat, november 26, 2022

Botiková, Marta–Deáky Zita: Lányok, asszonyok Szlovákiában és Magyarországon (1955–1989) Ahogy két etnológus nő látta / Dievčatá, ženy na Slovensku a v Maďarsku (1955–1989) Očami dvoch etnologičiek

Kiadja az ELTE BTK (Közösségépítés: család és nemzet, hagyomány és innováció c. Tématerületi Kiválósági Programja keretében) a pozsonyi Comenius Egyetem szakmai együttműködésével, Budapest, 2022, 340 oldal magyar és szlovák nyelven. ISBN 978-963-489-469-8

Kezd immár korosodni-letűnni, túlélő mivoltában is múlttá válni egy nemzedék, mely még életteljes em- lékanyaggal él az egykor volt világok legutóbbi változatáról, a ma már nagyszülői korosztály gyermek- és ifjúkoráról. E történeti időt – melyet a rendszerváltás(ok) előttinek titulálhatnánk a mából nézve – leg- inkább a hely- és társadalom- vagy politikatörténész szakmák figyelmébe emelten látjuk leggyakrabban, ahogyan szinte kicsúszik, kiporlik az elmélettörténeti megközelítések keresztáramában, miközben talán észre is alig vettük, hogy elmulasztottuk jelenkortörténeti gyűjteményeinkben tartósítani. Ez annál is nagyobb hiba, mint amikor eleink nem rótták mindannyian naplóba, nem hordták helyi múzeumba és levéltárba az őseiktől megmaradt tárgyakat és dokumentumokat, megnehezítve az utókor pontosabb ké- pének megformálását mindezekről. S ha van méltó kivétel a tudástörténetek között, szinte biztos, hogy az orvos-, a természet- vagy a jogtudomány mai jól felszerelt historikus bázisai épp ennélfogva őrizhet- ték meg prioritásaikat a hagyomány-tartósításban, a kortárs tudományos gondolkodásban vitt szerepről nem is beszélve. S van persze muzeológia, van folklorisztika, tárgyi néprajz is, kellően intézményesülve de sokszor éppen az összehasonlító tudáskészletek hiányában leginkább elkülönült polcokon vagy raktárakban, adattári tételek formájában vagy fotódokumentációként, tárlókban és válogatásokban marad készlete az efféle perszonális memoár. Mindezek viszont élővé válni ugyanakkor csakis úgy tudnak, ha e dokumentum-készletek feltárása, egybeolvasása, kölcsönhatásaik mérlegelése alkalmilag megtörténik, összegzően nyilvánossá válik vagy teljes forrásgyűjtemények részévé formálódik. S mert olykor már szinte fölfedezve keresni kell az érdemi emlékvilágokat, ezért méltón simul a tekintet olyan válogatás- hoz, mely kézhez hozza, emlékezetünk előterébe kínálja a recens kutatás kísérleti termését. Alább épp egy ilyen kötetről kell referáljak – igen vázlatosan, s nem elsősorban helytakarékosság okán, hanem inkább a megszólalóknak adva át a hangot, mely tónus a szellemi néprajzi és a recens társadalomtörténeti aspektust testesíti meg.

Úgy esett, hogy két néprajzos-antropológus vállalta olyan szempont érvényesítését, mely az adatközlők iránti tekintélytisztelet és alázat tónusában, a tényvilág és az értelmezés kettősében érvényesíti a „saját kultúrában kutató etnológus” Fél Edittől megfogalmazott funkciótudatát. Marta Botiková és Deáky Zita a pozsonyi és budapesti bölcsészképzőkből kitekintve merészelte föltenni a kérdést: hogyan élte át két kutató a „hétköznapi szocializmus” időszakát, saját gyermek- és ifjúkorát, asszonysorsát, pályakeresését, életvilágát, időbeosztását, munkáját és családi létét, ünnepeit és életvezető értékeinek rendszerezését, miközben akkor ennek nem készítették el „terepmunkanapló” értékű lenyomatát. Visszakeresték, újraolvasták, összesítették mindazt, amivel kutatóként és nőként, családanyaként és munkatársként, társadalmi szereplőként és családmenedzserként összhangban voltak, s mindezt áthangolták a (nehezen vagy problematikusan definiálható, mégis létező) „szocializmus”-kori világ meghatározó momentumai, impressziói, történeti képei és látképei, emlékezeti anyaga és étékelő aspektusai, saját múltképeik és köz- politikai vagy köztörténeti eseménymenetek szerint. A Lányok, asszonyok a szocialista Szlovákiában és Magyarországon (1955–1989) címen megjelent kötet éppen egyik izgalmas felülete és mélysége az, hogy e történeti kép nem kimerevült fotók tára (jóllehet szinte olvasható alapos szövegillusztrációkkal díszített képes albumként is, hisz roppant sokféle helyszín, látásmód, magángyűjtemények képanyaga teszi ki az illusztrációk többségét), hanem a történetkritikai aspektusú „szocializmus-képet” azzal a személyesség- gel egészíti ki, amely a politikai tónusú mérlegelést visszafogottan kezelve lényegében a hétköznapok társadalomrajzává teszi a könyvet, mintegy kontrasztjaként a rendszerelemző áttekintéseknek. E for- rásműben nemcsak a család, a társadalmi cselekvések, a munka, az ünnepek, az egészség, a női státusz, a tisztálkodás, a táplálkozás, a nyaralás vagy a gyermeknevelés értékei szerepelnek fejezetekként, hanem úgy kapnak mindezek rendszerezett tárgyalásmódot, hogy részint megidézik a korabeli szemléletmódo- kat, értelmezési aspektusokat, részint átengedik magukon és megjelenítik saját kutatói szempontjaikat is. Minderről ekként vallanak a Célok és keretek bevezető fejezetben:

„Rendhagyó kötetünkben kaleidoszkópszerűen szeretnénk képet adni a szocialista Szlovákia és Magyarország mindennapi életéről a nők életútja, a női perspektíva szempontjából. Mindkét országban szocialista rendszer volt, amely meghatározta az államok ideológiáját, de meghatározta az emberek élet- módját, a fogyasztási szokásokat, a társas kapcsolatokat, a társadalmi mobilitási utakat, a szocializációs stratégiákat, a mindennapi és ünnepi életet is. Mint minden diktatúra, ez is kitermelte az alkalmazkodást, de a belső ellenállást is, és minden igyekezete ellenére sem tudta teljes egészében megszüntetni, kiirtani a gyökerekhez, a korábbi értékekhez való ragaszkodást.

Az 1950-es évek második felétől 1989-ig követjük a közép-európai kronológiai vonalat, vigyázva arra, hogy minél objektívebb képet adjunk a szocializmus időszakáról. A könyv szemléletét meghatá- rozza, hogy mindketten az államszocialista rendszerben születtünk, ott szocializálódtunk, ott váltunk felnőtté, és életünk egy meghatározó része ehhez az időszakhoz kapcsolódik, másrészt viszont mind- ketten etnográfusok vagyunk. A teljesség igénye nélkül olyan témaköröket választottunk, amelyekben megmutathatjuk a különböző társadalmi rétegek eltérő jellemzőit, összességében a társadalmi, kulturális folyamatokat és a változásokat is.

Elsősorban történeti, néprajzi, szociológiai szakirodalomra támaszkodunk, de fontos, hogy a kötet szerzőiként egyben adatközlők is vagyunk, akik személyesen is megéltük ezt a korszakot, láttuk, megta- pasztaltuk a szocialista rendszer működését, hatását az egyénekre és a közösségekre. A két országban kí- sérjük végig a női életutat a születéstől az öregségen át a halálig. Körbejárjuk a mindennapi és ünnepi élet aspektusait, elsősorban a néprajztudomány módszereit követve. Nem a most folyó nőtörténeti kutatások- hoz kapcsolódunk, nem akarjuk újraértelmezni ezt a korszakot, hanem társadalomnéprajzi szemlélettel, hagyományos néprajzi témákon keresztül szeretnénk ennek a korszaknak az összetettségére ráirányítani a figyelmet”. (14–15. p.)

A kötet tehát a személyes, a leírható és elbeszélhető emlékanyag vallomásosságát kínálja, mely egy- úttal a hitelesítés eszközeként a közös megértés és összehasonlító elemzés szólamaira épül, ehhez keresi mintegy klasszikus kamarazenei duóban, kétszólamú invencióban – azt az összhangzatot, mely beval- lottan a válogatás és rendszerező szándék révén a leíró, megnevező és illusztráló törekvésére támasz- kodik, másképpen szólva a harmonikus párbeszédre épül. A közös beszéd persze nemcsak kidolgozott diskurzus-technika lehet, hanem megértő értekezés, több száz órás távolsági együttműködés, tematikus forráskutatás, fotóanyag-vadászat, személyes emlékanyagban és adott dokumentációban keresgélés for- mája is, melyben egyeztetett szempont kellett ahhoz, hogy a közlésforma a kor szellemiségével is utó- lagos egyensúlyba kerüljön, ugyanakkor a két kutató eltérő színterének sajátosságaira is figyelemmel Mert ha látszólag sokban „egyforma” vagy „azonos” volt is a „szomszédság etnográfiája”, a helyi sajátosságok mindig finomítottak ezen. S ha lehetett térben közeli és államideológiában rokon

„politikai táborban” a két kutató, sőt át is hathatta őket a földrajzi és történeti szomszédságban eltöltött évtizedek hivatalos korképe, ez már az együttműködésben kiegészült a perszonális história aspektusa- ival, s ezekből éppen nem az azonosság összhangja, hanem az eltérések karaktere világlott elő inkább. Merthogy megvoltak a különbségek a nők helyzete és a nők önképe között, meg a női történelem és a női értékvilág furasága terén is, a formális história és a magántörténelem párbeszéde mögött, s ez kiegészült a társadalomtörténet és a személyes folklór-örökség eltérő jegyeivel, amiből ketten és kétféle aspektusból válogattak összhangzó forrásokat, két nyelven, kétféle fotóanyaggal. Továbbá hasonló volt és maradt, hogy a köztörténetírás létező tudástárai és szaktudományos feltárásai oly sok bázisra épülnek ma már, amiért szinte követhetetlen a gazdagságuk is: könyvek, levelek, sajtóanyagok, emlékező monográfiák, politikatörténeti kiadványok, személyes naplók, levéltári fondok, forrásgyűjtemények, tankönyvek, re- gények, filmek, híradások, a kommemoratív tárházak sokasága kínálja a narratív történetmondás doku- mentumait – ami miatt a sokféleség édes nyűgje már szinte fenyegeti a kutatót. Hiszen minden családban és több korszakra kiterjedő emlékezeti összképre törekvés szándéka terén lehet teljes is a gyűjtés, mégis mindez csupán alkalmilag találkozhat a sajátosan személyes értékképzet kutatói nézőpontjával, az „adat- közlő”, emlékező, a kortárs válaszával, de éppen ettől a hitelesítő egyediesítéstől válik alkalmassá e kötet arra a korkép-élményre, mely nem a nagypolitikai sérelem-örökség nevében követel valami (mindig re- ménytelen és fals) igazságtételt, sőt nem is ámít testvéri barátsággal vagy harmonikussá festett történelmi korrajzokkal – hanem érzékenyen számolhat a kutatói habitussal, az ismeret-élmény kölcsönösségével és eltérés-árnyalataival, meg az érzületek, belátások, átélések, személyes hangú értékelések lehetőségével is. Talán így lehet közösen-együttesen élmény és kiegyenlítően „objektív” a szempontok közössége-más- sága, a rálátás és megértés többes valósága is.

Vagyis hát sajátos hangon elbeszél ez a kötet (egyszerre két nyelven, tükrözött oldalakkal) valamit, mégpedig a megidézés leíró közvetlenségével és a személyes jelentések hitelével, sőt sugárzó gazdag- ságával, ami kiegészül a korélmény szomorúságával és a felismerések intimitását megkönnyítő aspektu- sokkal. A népéleti-etnológiai szempont ugyanis mindemellett nemcsak a képekben és rövid szövegekben kap személyes „hétköznapi szocializmus” arculatot, hanem a vállaltan két kutató egymásra hangolódását, eltérő szempontjait, közös határfogalmait, kölcsönhatásokra is figyelő tónusát illeszti a női történetme- sélés választott hangnemébe. Az etnológiai kutatás ritka vallomásai közé tartozik, amikor a két Szerző fogalmazza meg, mitől vált személyesen is izgalmassá maga a közös gyűjtőmunka: „Mit adott nekünk e munka? Megismerést, barátságot, sok szép pillanatot, meglepetést a témában, néha bizonytalanságot, hogy jól megértettük-e egymást. Együtt kerestük a történeteket, együtt kerestük a magyarázatokat…” (10. p.) Ezt pedig érzékelheti az Olvasó is: a megértő szándék őszintesége, a két szomszédos ország és a képzelten közeli nézőpont párhuzamossága olyan „elfogult” értelmezést kínál itt az „objektív” tudás helyett, amely inkább vállaltan szubjektív lehet, s ez nem levon értékéből, hanem hitelesít. Hitelesít pedig elsősorban azért, mert megnevezi a fókuszpontot, a korszakot, az optikai közelséget, a személyes nézőpontot egyformán, az értelmező hangot és közvetlen összképet, a másképp-látás lehetőségét ráadásképpen. Ezekből is egyértelműen kitűnik a kettős szempont innovatív mivolta: a néprajztudomány mindaddig, amíg a történeti diszciplínák részeként a nem szubjektív tudást formálta meg magamagáról, leginkább valami messzire száműzött és „objektíve” tükrözött „általános” múltra hivatkozva hozta ismereteit, ami lehetett „történetileg” hiteles, de csak addig, amíg éppen az a korszak volt érvényben. S lehetett lexikon-szócikk akár vagy „etnológiai adattári tétel”, a további kutatásra mint gyűjteményi adatbázis szolgált csupán, de az értékelő érzékenységen kívülre csukta a kutatót magát. Ugyanakkor érvényre jutott ma már „a véletlen szerepének” elfogadása és a hitelesen szóló személyes meglátások értékelésére, az átélés garanciáira támaszkodó szemléletmód is, melyben nem kizárólag a „forrásközlés” formában közvetítés kap funkciót, hanem a privát történelem egyediségében biztosítékokat is láttató aspektus épp annyira. A könyv ezzel olyan hiányzó képet is megformál, melynek megalkotásában a női létre fókuszált érzékenység sajátos többletet ad a válogatott események/fényképek egyediségéhez, a kor- szak eseményformákba rendezhetőségéhez simulva, így hangot kap az is, ami a személyesből közös volt, meg az is, aminek „közös” jellege csak rendszertipikus látszat lehetett, miközben egyénileg átélve egészen más hangsúlyok nyernek alakzatot a női historiográfia színterén, mint a férfitársadalom világ- képében volt addig lehetséges. A kevés kivétel, melynek eredményei az új historiográfia aspektusával jutnak érvényre a társadalomtörténet-írásban, ezzel mintegy beinvitál a „mindennapok” etnográfiájának szempontrendszerébe, miközben a két etnológus, a két helyi/lokális kultúra, a két ország sok mindenben sajátosan eltérő „szocializmusa” kap itt megvilágítást a párbeszéd, a közös értelmezés és megértés kí- sérlete közben. Valójában két életvilág interpretációja szólal meg, e világok női és asszonyai, szabályai és törvényei, szokásai és értékei, hétköznapi élete és arculata jeleníti meg a korjellemző formákat, ezen belül is a munkába állás, az életmódváltás, a rendszerideológiai képtelenségek, az életmód-kérdések, a háztartási eszközök, a nemzeti ünnepek vagy a városi népszokások, a felvonulások vagy a sportün- nepélyek, a szoknyák és esőkabátok, szappanok és üzemi étkezdék, nyugdíjas napok és mikulás-ren- dezvények, családi örömök és képes női magazinok tónusait, ideálok és vágyképek specifikusan női képeit-képzeteit is megidézve, tehát mindazt, ami egy lehetségesen „női világ” rétegzettségéhez tarto- zik. A párhuzamok keresése és az eltérések változatai közben példákat kapunk a hétköznapi életvitel és a szokások köreiből, a családok és szerepek, a modellek és minták, a szemiotikai rokonságok és a mutatkozási hasonlóságok formálódásából, ami végül közös tárgyalási szerkezetbe, egyező és eltérő ünnepek, divatok, szokások, örökségek hangjának-jelentésességének fölidézésébe visz beljebb. A szerzői szempont a saját születés idejétől, az ötvenes évek közepétől a rendszerváltásig követhető létmód volt, ezen belül követik a közép-európai kronológiai vonalat, életközelből és szagminták alapján, minthogy mindketten az államszocialista rendszerben szocializálódtak, mindketten nőként élték át a politikai férfi- világ és a termelési programosság nemtelen kényszereinek egyénekre kiható túlkapásait, a családformák változatait és változásait, az esküvők és válások, templomi események és gyereknapok, fodrásznál töltött idők és mosógéppel, kuktával, divatos esőkabáttal átélt ismerkedések pillanatait. Akár lehetnének amúgy panaszkodó családanyák, sőt elbeszélhetnék azt is, milyen volt „szocialista nőnek” lenni egy soha be nem teljesülő államideológia „elvtársnőjeként”, teljesítménybérben szövőgép mellett vagy gyári konyhásként dolgozni, lánynak lenni vagy asszonynak, kitelepített családban vagy kuláklistán, „deklasszálódó” pol- gárság tagjaként vagy háborús veterán leszármazottjaként élni, rendőrségi felügyelet vagy belső elhárítás által megfigyelt családtagként szocializálódni, kényszerlakhelyre telepítés vagy szociálpolitikai program részeseként életvitelt tervezni, gyermeket szülni, iskolába járni, vagy személyes pályát remélni és titkon csalódni. De nem teszik ezt, vagy nem ezt teszik, mégpedig okkal.

S igen, ha feminista rendszerkritikát várnánk a műtől, csalódhatnánk, hisz lehetnének jóval kritiku- sabbak, felháborodottabbak, savanyúbbak vagy kényszerű életviteli mintázatokat zord bírálattal megfo- galmazóak, sőt indulatosabbak is, mivelhogy nemüknek a szocializmust építő rendszer látszat-előnyei nem kínáltak terepet, továbbá elégedetlenebbek is, hiszen csalódott életutak szemtanúiként leginkább ennek adhatnának hangot e visszatekintésben. Ám szemléletmódjuk mindennek ellenére a „minél ob- jektívebb képet adni” maradt, amikor etnográfusként olyan témaköröket választottak, amelyekben meg- mutathatják a különböző társadalmi rétegek eltérő jellemzőit, „összességében a társadalmi, kulturális folyamatokat és a változásokat is”, vagyis a relatíve teljes élethelyzeteket szaktudományos hitellel for- málhatták kerekké. Ugyanakkor maguk is tapasztalják, hogy bár két egymás mellett élő népi-társadalmi kultúráról vallanak, eközben ráébrednek: „keveset tudtunk egymásról, mert talán soha nem volt elég idő, talán szándék sem a megismerésre, az összehasonlításra, a megértésre, a közös, a hasonló, a párhuzamos dolgok felmutatására. Mi most azt kerestük, arra koncentráltunk, ami összeköt minket, amit közösen és hasonló módon éltünk meg, amiről hasonlóan gondolkodtunk, ami hasonló bánatot vagy örömet okozott, amire rácsodálkozhatunk a másiknál, mert ezek segítenek a továbblépésben, az őszinte kapcsolatok ki- alakításában és megtartásában…”. S ekként a Bevezetőben is megfogalmazott összegzés az egyénekre és a közösségekre fogalmazott, a két ország női életútjait a születéstől az öregségen át a halálig követő, a mindennapi és ünnepi élet aspektusaira érvényes néprajztudományi szempontú maradhatott még, mint- egy függetlenül a hasonlóságok különbözőségeitől vagy a másságok azonosságától. Nem véletlenül te- szik fel a kérdést: mennyire általánosítható e kötetben a nők szemszögéből bemutatott szocialista (Cseh) Szlovákia és Magyarország? Válaszuk pedig egyértelmű: a közelség és rokonság dacára „egyáltalán nem. Nem is ez a cél, hanem a mindennapi és ünnepi élet alakulásának a folyamatát szeretnénk árnyalni, miközben vállaljuk, hogy töredékes képet nyújtunk…” (16. p.) Könyvük miközben „visszatekintés, de egyúttal előre nézés is, mert ez a korszak, annak tárgyi és szellemi kultúrájának egy része velünk van, máig meghatároz mindnyájunkat. Ezt figyelembe véve mutatjuk be a két országban, hogy az élni akarás és az alkalmazkodás közben miként ragaszkodtak az emberek a hagyományos értékeikhez, hogyan éltek egymás mellett a szocialista ideológia által meghatározott új elemek a múlt örökségével a tárgyi, szelle- mi kultúrában, a társas kapcsolatokban, a mindennapokban és az ünnepekben. Számunkra a változások, a folyamatok bemutatása fontos”. (16. o.) Ennek láttatása volt tehát közös céljuk, s ehhez válogattak egyedi életút-elemek, meghatározó rítusok, intézményes és személyes ünnepek, divatok, életmódok so- kaságából, hogy a két térség történeti és etnológiai szakirodalma mellé „más perspektívából” nézzenek rá e korszakra, és a két országban, azonos politikai rendszerben az emberek életét hasonlíthassák össze etnológiai szempontból és módszerekkel. Képek és szövegek harmonikus egységében beszélik el lá- nyok és asszonyok életét, szokásait, felfogásmódját, körülményeit, vagyis azt a létformát, mely ebben a „mindennapi szocializmusban” meghatározta hogylétüket. Szuverén portré ez két szomszédos, rokon kultúráról, sorshelyzetről, életvilágról: „Az államszocializmus nem volt teljesen egységes rendszer, kü- lönféle vezetői, korszakai, keményebb, enyhébb időszakai is voltak. Mindeközben mi a nőkre összponto- sítottuk figyelmünket, akik ekkor éltük, élték mindennapjaikat – működőképes vagy sérült családjaikban: dolgoztak, állásban voltak, lányok, feleségek, anyák voltak, gyereket neveltek, gondozták az öregeket, családi, társadalmi és politikai ünnepeken vettek részt, háztartást vezettek, főztek, takarítottak, szépek, divatosak voltak…” (12. p.)

Mindezekkel az általánosító, hidegen távolságtartó, vagy indokoltan politikai tónusú leírás helyett – noha a történeti, közpolitikai, sőt köznapi pillanatok széles körben hasonlóak lehettek – a szerzői szándék kiemeli a megértés lehetőségét: bár „országaink és a bennük élő emberek ugyanahhoz a közép-európai kulturális régióhoz tartoznak, közös történeti múlt és számos hagyomány köti össze” őket az államszo- cializmus idején is, de a hasonlóság és különbözőség egyszerre kísérte ezt a majdnem 40 évet. „Vol- tak, akik diktatúraként, mások normális rendként élték meg ezt a korszakot. De éltek, és az elnyomás, a nehézségek, a szegénység közepette is küzdöttek, nem adták fel, igyekeztek a nemi, korosztályi, családi, munkahelyi szerepeiknek megfelelni, saját és családjuk mindennapjaiban, ünnepein békességet, nyugalmat, boldog pillanatokat teremteni”. (310. p.) S talán igen, épp ez a nyugalmas látkép, a méltá- nyos értelmezés, a közös kutatás, a sokszoros egyeztetés, belátás és megértés a meghatározó alaphangja ennek a kötetnek. A kereső, megértő, egyedi hangú kutatási témakör így nemcsak a kollektív emlékezet változatait idézi meg, de a megismerés egy újféle útját is igazolja. Szaktörténészi szempontból meglehet, egy sor esemény vagy történés kimaradt (így nem „ötvenhatoznak”, „hatvannyolcaznak” a szerzők, nem kívánnak részletes korrajzot adni a rendszerváltó indulatok és évek előzményeiről, a párton belüli viták kisugárzásairól, a lengyel eseményekről vagy a nyugati hatások „imperializmusáról”, sőt már címben is „Szlovákiának” nevezik a csehszlovák színteret, nem rejtve el, hogy a mából tekintenek vissza!), sőt historiográfiai értelmezés-keret nélkül fogalmazzák meg magát a leíró bemutatást is. Viszont mindezek helyett látképet kapunk (s kap egy ma már ezt is csak filmekből, képekről, visszaemlékezés-töredékek- ből viszontlátó olvasói-korosztályi kör is) arról a világról, amit a rendszerideológiai irányelvek mellett a divat látványos ízléskorszakai, az új családformák, a párválasztási stratégiák, a házasság és a válás, a lakásmódok, a munka és női szerepek a családban, a háztartások modernizációja, az átalakuló táplálko- záskultúra, a falusi divat és a városi, a vasárnapi ebéd, a lakótelepi körülmények, az élettársi kapcsolatok, a tisztálkodás, az üzemi konyha és a gázrezsó vagy a kukta csábereje, az abortusz, a mosás és a moso- dák, az ünnepi konyha, a családi ünnepek, házasságkötés, a Mikulás, Karácsony, Húsvét, jeles napok és évfordulók, a csoportos névadás, a keresztelő vagy a templomi szertartások, a házassági évforduló vagy a temetés akkor mint társadalmi létmód lehetővé tettek. A „hétköznapi szocializmus” másképpeni arculatát idézi meg ezzel a kiadvány, ahogyan a néprajz mint jelenkortörténet egy új tónusban ezt vállal- hatja ma már, s ahogyan két kortárs néprajzos, két kutató és két nő ezt feltárhatóvá, megérthetővé tenni törekszik. Használják tehát mindazt, amire a kor értékképzeteit, eszközeit, forrásait tekintve a muzea- lizálás törekedne, s azt is, ami a családi fiókok mélyén lapult – mint esküvői meghívó, bérmálkozási emlékfotó, termelőszövetkezeti vagyonleltár, falusi örökség és városi modernizációs vívmány személyes archívumba került anyaga. Értelmezik mindezt a ma aspektusából, a tegnap emlékeiből, a két ország sajátos „népi kultúrájából”, s a múltat idéző tárgyi világ fotóival, emberi kapcsolatokra emlékeztető adattárával. Mindezt közgyűjteményi fotóanyag, családi emlékképek, ismeretségi körből beszerzett hely- szín- és eseményképek, portrék és ezernyi más „lenyomat” illusztrálja, ami a szaktudományos szempon- tokon túl a közismereti tudás, a „leckekönyvekből” kimaradó intimitás, sőt a (jobbára férfiak által írott köztörténetírás mellett) a női érzékenység és a válogatott események/fényképek egyedisége, a korszak eseményformákba rendezhetősége közben talán a legszemélyesebb késztetésből kifejthető volt. A kifej- tés személyessége ugyanakkor a szakszerűség elvárásával karol össze: „Adataink, forrásaink és abból levont következtetéseink tényeken alapulnak: mindig szem előtt tartottuk a tudományos pontosságot és igényességet. Könyvünk egy hosszú, hónapokon át tartó párbeszédből bontakozott ki, amelyből mind- ketten tanultunk, és amely megmutatta, hogy rajtunk áll a kapcsolatok minősége. Ha az olvasók számára érdekes, tanulságos és hasznos e könyv, ha segíti az egymásra figyelést és az egymás megértésének igé- nyét, akkor tudományos és emberi szándékunk egyaránt teljesült”. (310. p.)
S a szándék teljesülését valóban maga a kötet hordozza. Olyan életmód-néprajz, mely az „átélt szo- cializmus” összehasonlító változataiban is egyedi tónust formál, eszközéül a recens etnográfia újdonatúj szándékainak és eredményeinek egyaránt.