szombat, november 26, 2022

Csehszlovákiai és magyarországi katonaszokások egy mátyusföldi település, Felsőszeli példáján keresztül

Szilágyi Miklós a háborúhoz és hadifogsághoz kapcsolódó, általa gyűjtött narratívák gyűjte- ményéhez fűzött bevezető gondolataiban olvashatjuk, hogy az 1940–50-es években a férfiak családi-baráti összejöveteleken előszeretettel idéztek fel háborús és hadifogoly-történeteket. Egyetemista korában viszont tanárai és idősebb pályatársai a gyűjtések során ezeket haszon- talan mesélésnek, meghallgatásra nem érdemesnek tartották.1 „[…] az 1960-as évek második felében, egy jól szervezett kutatói közösség tagjaként, a Tanácsköztársaság Békés megyei vete- ránjainak a magyar Vöröshadsereg harci cselekményeiről és érintőleg az első világháborúról, a szibériai hadifogságról szóló emlékezéseit a messzebb mutató tanulságok megfogalmazásá- nak igényével gyűjteni kezdtem, majd tanulmánnyá formáltam. […] az 1970–1980-as években már kezdett halvány érdeklődés mutatkozni az első (igen kis részben a második) világháború írásos és szóbeli emlékanyaga iránt […]” A szerző természetesen nem hagyja figyelmen kívül a két világháború közti háborús/hadifogoly-emlékezéseket sem. „[…] különösen pedig a cen- zurális akadályoktól szabadulás eufórikus légkörében mind az egykori tisztek, mind a köz- katonák által írt, igen nagy számú emlékirat publikálása jószerével csak az 1989–1990-es rendszerváltás után kezdődött – kezdődhetett – el.” Szilágyi Miklós az 1970–80-as évektől már tudatosan figyelte a háborúra és hadifogságra emlékezést. „[…] ám lehetetlen volt nem észrevennem, hogy mennyire megváltozik: bensőségesebbé-barátibbá válik formálódik a be- szélgetésünk, ha […] hagyom elmondani azokat a »történeteit«, amelyeket a maga környeze- tében: rokoni és baráti körben a legszívesebben mesélget. […] Volt türelmem meghallgatni, majd szó szerint lejegyezni ezeket a szakmai közvélekedés által »mellébeszélésnek« minősített

szövegeket, összegyűlt tehát az 1980–1990-es évek fordulója táján egy kötetnyi a Jász–Nagy- kun–Szolnok megyei Kisújszálláson, a Pest megyei Szokolyán és a kárpátaljai magyar falvak- ban […] Meggyőződésem, hogy ezek »folklór szövegek«! […] Hiszen ezeknek az »egyszerű embereknek« a világtörténelemmel: a szenvedés, megaláztatás, a lealjasodás intézményese- désével való kényszerű találkozását, de a »mégis embernek maradni« belső parancsának való engedelmeskedés heroizmusát csak ebből a forrásból ismerhetik meg az utánunk jövők!” (Szi- lágyi 2011, 7–11, 19)

A sorkatonaság megszűnését követően (Románia 2007) a kolozsvári Kriza János Népraj- zi Társaság, a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke 2007 decemberében konfe- renciát rendezett különféle katonatémákban. Kötetük az előadások egyik részét tartalmazza. Csupán szemezgetve a közölt írásokból: „A bevonuló katona búcsúztatása a lokális közösség kiemelkedő eseménye volt […] A katonai szolgálat (akárcsak a hadifogság, a munkaszolgá- lat) a férfiak életében átmeneti rítus szerepét töltötte be […] A roma férfitársadalom számára a sor- és a frontkatonaság szocializációs funkcióval rendelkezett […] A katonakönyvek [kéz- iratos füzetek] készítése korábbi előzmények alapján Ferenc József idején vált általánossá.” (Keszeg 2008, 8–9)

Bár ebben a közleményben elsősorban két világháború közti visszaemlékezőkkel fogunk találkozni, eljutunk a kommunizmus sorkatonai szolgálatáig is, hiszen adatközlőink ezt is át- élték. A szlovák néprajzosok közül Jarmila Barátová a 20. század 60-as éveitől 2004-ig fog- lalkozott a sorkatonai szolgálatra visszaemlékezőkkel Kiszelfalu (Pitelová) példáján keresztül a Garamszentkereszti járásban.2 2006-ban megjelent tanulmányában a téma rövid történeti áttekintését nyújtja. Mint írja, II. József vezeti be a katonakötelességet. 1715-ben a pozsonyi országgyűlésen már határozat született az állandó hadsereg fejlesztéséről. A katonaság kö- telékébe a verbuválást használták, amit II. József megtiltott, de azt 1848-ig alkalmazták. Az első világháború után az általános katonai szolgálat 14 hónapig tartott, majd ideiglenesen két évre változtatták. 1934 végén a két év szolgálatot törvénybe iktatták. Barátová foglalkozik még a téma kutatóinak rövid felsorakoztatásával. Megemlíti Ivan Murínt, aki tudomásom sze- rint először foglalkozik a sorkatonai szolgálat 1989 előtti néprajzi szempontú vizsgálatával, megnézve a különféle csoportosulásokat, szokásaikat, viseletüket/uniformisukat. Barátová egyebek között megemlíti a finn néprajzosok adatgyűjtését, amelyet P. Leimu foglalt össze 1985-ben,3 de további külföldi munkákat is: The american soldier. Adjustment during Army life, aztán Banton (Worcester 1969) és Goffman (Chicago 1962) munkáit. De Kelet-Közép-Eu- rópánál maradva, megemlíti a cseh Kyjovsko régió déli területéről származó munkát, amelyet

F. Synek a sorozásról, rukkolásról („odvody”) írt; ezek regionálisan nem nagyon tértek el, és Padkóc (Podkonice), Besztercebánya térsége, valamint Pozsonybeszterce példáit hozza (Barátová 2006, 29–30, 42–43)

A dél-erdélyi területről egy barcasági összefoglalást említenék a sorozásról és rukkolásról, ahol nemcsak a szalag, hanem a sapkára tűzött virág is megjelenik. (Seres 1984, 420–422) Lendva kapcsán olvastam egy hosszúfaluhegyi levente visszaemlékezését – az 1926-ban szü- letett leventék 1944. október 16-án jelentkeztek –, Balatonfűzfőre, majd Németországba kerü- lését és Drezda leégését. (Kepéné Bihar–Lendvai Kepe 2006, 180–192)

Ugyanakkor nem hagyhatom figyelmen kívül azt a cseh weboldalt, amelyen keresztül tömér- dek, katonasággal kapcsolatos információ áll rendelkezésünkre.4 A szerkesztők kezdeti szándé- kán túl, hogy megtekinthetőek legyenek a régi kaszárnyaépületek mai állapotai, a weblap mára a katonasággal kapcsolatban megkerülhetetlen forrásgyűjtemény, az állítólagos több mint (!) 126 ezer fotóval, különféle bejegyzésekkel, amelyek teljesen nyilvánosak. Bár a kutatott településről Felsőszeliről – semmilyen adatot nem hoz elő a keresőfelület, a kaszárnyák csehországi tele- pülések szerint kereshetők, és generációktól független katonai találkozókról, katonatemetésekről szóló információk is

Említést kell tenni A két Szeli 20. századi változásai egy 2008-ban futó, a somorjai szék- helyű Fórum Kisebbségkutató Intézet projektumáról. „A projektum célja a két mátyusföldi község helyi társadalmában végbement változások feltárása és dokumentálása az elmúlt közel 80 évre visszamenőleg, követve ezen falvak változó társadalmi szerkezetét és a bennük végbe- ment társadalmi folyamatokat.”5 Ebből Lelkes Gábor és Tóth Károly programvezetése mellett publikáció is kiadásra került. (Szarka–Tóth szerk. 2010)

A katonaszokások témakörét 2006-ban főleg Felsőszeliben kutattam a komáromi Etnoló- giai Központ munkatársaként. A mostani anyagközlésben felsőszeli adatközlők szerkesztett interjúi olvashatók, melyeket előre elkészített kérdések alapján 2006 májusában, június 8–9., 13., 16-án készítettem. Közel tizenöt év után vettem újból elő a témát és megpróbálom fel- dolgozni. Az anyag jelentős részét a magnókazettákról már a kutatás után leírtam, részben átnéztem, de a pandémia ideje alatt, 2020 decemberétől átfogóbban dolgozom fel. Az anya- gok felsorakoztatását igyekszem az adatközlőim születési sorrendjében megtenni, zárójelben jelezve az informátor nemét (férfi = f.; nő = n.), születési évét. Mivel az adatközlőim zömmel felsőszeli illetőségűek, csak az attól eltérő lakhelyet jelzem.

Alsó- és Felsőszeli a néprajzi szakirodalomban, de sok egyéb helyen is a Mátyusföld névvel jelölt, határait, kiterjedését tekintve többféle módon értelmezett tájegység része. Dél-Szlovákia magyarok lakta tájainak legfrissebb néprajzi áttekintése, kultúrájának jellemzése Liszka József 2002-ben megjelent munkája, amelyben a szerző a tájegységet a Kis-Duna, a Vág, a Kis- Kárpátok, és – amennyiben egy nemzetiség területi keretein belül jelöljük ki – a szlovák–magyar nyelvhatár között határozza meg.

(Gecse 2010, 183)

A két falu általános történetét a Mátyusföld II. Egy régió története a XI. századtól 1945-ig című kötet meglehetős részletességgel tárgyalja, így ezt most nem ismétlem meg, vázlatosan sem, csak hivatkozom rá. (vö. Bukovszky 2005) A katonasággal kapcsolatos részeket viszont célszerű, ha röviden is, felidézni.

Kuruc kor

A helytörténeti kiadványból ez a kor sem hiányozhat, és mivel akadt a 20. században népsze- rűsítője (a továbbiakban), ezért csak röviden idézzük: „Az egyik itt lefolyt csata helyét ma is

»Kuruc-ere« vagy »Rákóczi-sáncok« néven emlegeti a nép.” (Danajka 1993, 54) Karl Gézáról, Felsőszeli (1930–35 között) evangélikus tanítójáról a következőket jegyezték fel:

Az énekórán kórust alakított az osztályból. Ilyenkor aztán leült az első pad szélére, hóna alatt a hegedűvel és a Rákóczi szabadságharcról beszélt… Majd az álla alá tette a hegedűjét és elkezdte húzni a »Balogh Ádám a nevem, ha vitéz vagy, jer velem.« című kuruc nótát. És gyönyörű hangon énekelte a strófákat… A gyerekek pedig tátott szájjal hallgatták…”

(Oros 2011, 341)

Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc

Danajka Lajos megnézte a Felsőszelire vonatkozó 1848-as eseményeket is, október 20-a után 127 lakos után két katonát kellett a falunak kiállítani négy évre a 2007 lakosból. A 10 felsőszeli honvédot név szerint említi. 1849-ben a kétnapos ütközetben 2930 honvéd esett el. „Az úrföldi és rakottyási dűlőben folyt csatározások magyar halottait az itteni hajlatok partoldalában te- mették el.” (Danajka 1993, 95–96, 110)

Specziár Lajos (Ötven év előtt. Első Galántai Könyvnyomda és Papírraktár, 1899) „elbe- szélése alapján a nagysallói csata után (1849. április 19.) mindenki nagy elvárásokkal tekin- tett a jövő elé. Felsőszeliben a csatát követően egy este az összesereglett kisebb tömeg előtt Marczell János megyei esküdt az osztrákok ellen szónokolt. A következő napon a császári zsan- dárok Pozsonyba elvezették, és egészen a világosi fegyverletételig a Vízikaszárnyában tartot- ták fogva”. Felsőszelit a Vág menti hadjáratnál említik a továbbiakban:

 

[a …] II. [magyar] hadtest Zsigárd és Királyrév között állt fel, ahol viszont a Pott-dandár a Taksony, Felsőszeli irányából érkezett Herzinger-dandárral megerősítve ellentámadásba ment át. […] A Hadműveleti Iroda június 19-én apró változtatással megismételte a június 16-ra kiadott utasítást. Ennek alapján újra a II. hadtest kezdte el az offenzívát. Asbóth június 20-án röviddel éjfél után indította meg a támadást Királyrév irányában, ahonnét a császári sereg csapatait kiszorította, s a Negyedről kivonuló Rakovszky-különítménnyel együtt elfoglalta Zsigárdot, délután két órakor már Pered is a honvédek kezében volt, sőt a II. hadtest előőrsei még Alsószelit is elfoglalták. A Theissing- és Pott-dandár Felsőszelibe és Deákiba vonult vissza. […] Június 20-ról 21-re virradó éjjel a Theissing-dandár egységei Taksonyból és Vízkeletről Felsőszelibe, a Brianszk orosz vadászezred egy üteggel Hidaskürtre, a Panjutin orosz hadosztály többi részeivel pedig Taksonyra lett vezényelve. […] A császári tisztek elmondása alapján a peredi csata következményeként Zsigárd, Pered, Királyrév és Alsószeli vízen túli részét az ottani csatározásokkor kifosztották és felégették. Az osztrák tisztek szerint ez nem a lakosság kihágásának, mint inkább az orosz sereg kegyetlenségének volt tulajdonítható, kik fegyvertelen asszonyokat és gyermekeket gyilkoltak. […] A csatát követő napon a Nádszeg irányából Alsószelit érintve érkező orosz csapatok elérték Felsőszelit is. A községtől délre húzódó települések – Alsószeli, Pered, Zsigárd, sőt a közeli Gelence

– lángban álltak. […] Az átvonuló orosz katonaság több alsószeli lakost fogolyként magával vitt Hidaskürtre, akiket azzal vádoltak, hogy felgyújtották a falut, hogy megakadályozzák az orosz sereg átvonulását. Specziár Lajos volt felsőszeli plébános szerint a visszavonuló osztrákok június 22-én, a következő napon viszont orosz portyázók rabolták a falut.

(Bukovszky 2005d, 110, 112–115, 119)

Specziár Lajos (1821–1903)6 evangélikus plébánosról a következőket jelentették meg:

1849. jun. 19-én a magyar hadsereg átjött a Vágon Negyednél és az osztrák hadsereget Zsigárd, Pered, Deáki községekből kiszorítván, becsületesen elverte. De már ekkor az országban volt az orosz sereg is, mely az osztrák csapatok romjaival Galánthánál egyesülve, a magyar hadsereget visszaüzte a Vágon, jun. 22-én. Ezen csatározások közt az oroszok Pered, Zsigárd, Királyrév, Alsó-Szeli községeket kirabolták és fölégették. Felső-Szelire került a sor. A nép kétségbe esve fejét veszté. Ekkor a fiatal plébános kezébe vette a keresztet, egyenesen az orosz fővezérhez ment, és előtte térdre esve, kegyelmet kért községének, amit meg is kapott.”7

(Oros 2015, 62, 134)

Az adatközlő úgy tudja, a Peredről, Zsigárdról menekülő embereket Felsőszeli határában is eltemették, de az alsószeli temetőben is többen el vannak temetve. (f. 1923)

Klapka György várparancsnok 1849. augusztus 20-án az „összes várőrség evangélikus lelkészévé” nevezte ki Molnár Gábort, Felsőszeli korábbi (1829–1832) evangélikus lelkészét. (Oros 2011, 82, 85)

Az első világháború és Trianon

Az 1910-es népszámlálás adatai szerint Felsőszelinek 3463 magyar, 9 szlovák, 4 német és 1 egyéb nemzetiségű lakosa van, 1744 evangélikus, 1530 katolikus, 189 izraelita és 14 református.

(Oros 2015, 104)

Az egyik adatközlőm (sz. 1905), akivel még a felsőszeli evangélikus nyugdíjasotthonban beszélhettem, férje (sz. 1900) katona azért nem volt, mert a család legidősebb (!?) tagjaként családfenntartó szerepet töltött be, mivel az édesapja beteg volt, és 16 éves korában dolgoznia, kaszálnia kellett, bár sorozáson még Magyarországon vett részt.8 (n. 1905)

Egy másik adatközlő (sz. 1923) édesapja (sz. 1890) 1909-ben vonult be katonának és 1913- ban jött haza Felsőszelibe. A többi évet is beleszámítva közel nyolc évig volt katona.9 Az oszt- rák–magyar hadsereg 72-es számú gyalogezredénél szolgált Pozsonyban, de innét egy zászló- aljat Dalmáciába helyeztek, az édesapát is, aki három évet szolgált. „Az a kép is mutassa, hol vót, Dalmáciába…” – szólt közbe az adatközlő felesége. Leszerelésüket megelőzően közölték a katonákkal, hogy még egy évet szolgálniuk kell a Balkánon (első világháború, a jugoszláv államok „mozgolódtak”). Ősszel szerelt le, és a következő év aratásáig Felsőszeliben tartózko- dott, majd kitört a háború, megtörtént a mozgósítás. „Őköt” két héttel hamarabb behívták, és amikor Felsőszeliben zajlott a mozgósítás, akkor az édesapa katonatársaival már megütközött a szerbekkel. Tirolban az „olaszokná” hátgerincsérülést kapott (a golyóról – „srafnersrei” – készült fotót az adatközlő meg is mutatta). „Ez a srafner olyan vót, hogy kilőtték, evvel a gyalogságot lőtték, kilőtték, és úgy vót beállítva… Gyalogság, egyet szétrobbant, és ezek a golyók fröcskőtek szét úgy… Tudom, ez tette apámot tönkre” – hátgerinccsigolyát fakasztott be a golyó. Bár elmondja, a „szokott katonaéletet élte át”, az olasz fronton mégis sok min- den megtörtént Az édesapa barátai sok mindent elmeséltek neki az akkori katonaéletről, megpróbáltatásokról, a halálesetek számáról. Mikor az adatközlő édesapja megsebesült, akkor bevitték őt egy kis olasz falu templomába, amit majd az olaszok ágyúval lőttek. „Egy kole- gája beszéte nekem, hogy ők szaladtak oda, mikor má megtörtént a dolog, hogy a templomot szétlőtték, hogy a kolegáik ott keresték a sebesűt kolegáikot. Apám úgy vót kimászva e temp- lombul, nagy kő vótt mellette. Fölvették, hazajött, hazahozták, Pesten vótt kórházban, aztán itthon némileg helyre gyütt, mer dógozott, minden.” 1928–29 telén megfázott és megbetege- dett, a lövésből kifolyólag (bal lapockája alatt mélyedés, három oldalbordája hiányzott) hát- gerincsorvadást kapott. Az „öreg tallósi kolega, Kubicsek István”10 mesélte az adatközlőnek, hogy nagy hordókban tartották az olaszok a bort, létrát kellett használniuk. „Ott vót egy ajtó, megtalálták, ugyi, katonaság. Hordták a bort kulacsokba.” Aztán mikor az adatközlő édesapja is felment meríteni a kulacsával, megcsörrent… Egy olasz katona lábára lettek figyelmesek, a katonát kihúzták, a bort pedig rögtön elkobozták a katonáktól, amit ki kellett önteniük. Úgy vélték, hogy a katona belefulladt a hordóba.11 Az adatközlő megmutatta édesapja kitüntetéseit – melyekről az anyagrészek többnyire hiányoztak, mert az adatközlő húga babaruhát készített belőlük –, az említett lövedéket, sógora kitüntetését, amelyet Kárpátalja visszafoglalásából kifolyólag kapott – ez az adatközlőnél maradt, mikor még testvérével együtt „És má mindig mongya, hogy majd a gyerekeknek odaggya. De hát azok a gyerekek is má akkorák, hogy má öregapák. De együnnek, de ugyi annyit beszílünk, hogy mindig e van felejtve. De má most fő van neki téve…” – a szekrény tetejére. (f. 1923)

A felsőszeli adatközlő (sz. 1920) édesapja (sz. 1898) az első világháborúban két évet szol- gált (18 évesen, 1916-ban rukkolt be, 88 éves korában halt meg).12 „Amikor Románia megtá- madta Magyarországot, ha ott vót. […] Mondta, hogy ott vót, de mást nemigen mesét rúla.” Aztán a csehszlovák hadseregben is volt katona: „de má csak jobban gyakorlatokra hívták be őköt” – pl. két hétre Alsókubinba (Dolný Kubín). Az adatközlő édesapjának nem kellett többet zolgálnia, ellentétben nagybátyjával. Az édesapa nagybátyja két évvel fiatalabb volt, és 1918 tavaszán rukkolt be (nyilván ő az, aki megjárta az olasz frontot, olasz fogságba került és 1920- ban jött haza, rögtön be kellett vonulnia a csehszlovák hadseregbe, fél évet szolgálni). (f. 1920)

Az adatközlő édesapjának berámázott végelbocsátó levele a gyűjtés idején kifüggesztve a konyhában, ami nappaliként is funkcionált, megtalálható volt (a heverő fölött képekkel, a konyhaszekrénnyel szemben lévő falon elhelyezve, az előtérből ha beléptünk az ajtón, akkor mindjárt jobb oldalt): „Szabó István 1909 / Szabadult 1913 / Perasto (?) / Süd Dalmatzia.” Róla készült képet is mutatnak, megtudom, hogy fogságban is volt. Az adatközlő anyja báty- jának a fia fényképét is megnéztem az első világháborúból.13 Az adatközlő feleségének az édesapja (sz. 1900) az első világháborúban szolgált,14 képet látok róla, de magyar katona is volt 1938-ban. „Az meg a apósom, első háború után az úgy vót ott, hazagyüttek háborúbú, akkor behíták őköt a csehek. Prágába szógát.” (Az adatközlő felesége: „No, igaz! Aszt szokta nekem meséni, hogy templomba kigyünnek a apostolok, és hogy ahány óra van, annyi gyün ki. És mindig mondtam neki, hogy meséjen még rúluk, de hogy mit meséjek, hisz már emondtam.) Az adatközlő(?) édesapja „ponvágli”-val mehetett Galántára, mikor berukkolt. Az adatközlő feleségének szüleiről egy házassági képet mutatnak, amely Galántán készült, az édesapa ka- tonaruhában, aki Medvénél a hídőrségen szolgált, a magyarok alatt, mint levente. (f. 1923)

Az adatközlő édesapja (sz. 1892) hat évet volt katona, négyet az első világháborúban (ket- tőt a másodikban). „Taliánokná” fogságba esett, számtalan mesét, történetet mondott el, de ezek már feledésbe merültek. A nyomorúságról beszélt, elmondta, hogy a románoknál mindig éhesek voltak, de hajnalban korábban fölkeltek és elmentek krumpli után kutatni. Mikor meg- találtak egy vermet és szedték a krumplit, egyszer egy medve jött, rájuk támadt, majd agyon- lőtték a medvét. „Medve vót a házőrző…” Erre a gazda kijött és azt mondta az embereknek, hogy nem kellett volna agyonlőniük a medvét, mivel az csak házőrző volt. „Hogy mé nem adtak neki egy darab kenyeret, és akkor ement vóna! Ha nekünk a kenyerünk van, akkor nem gyüvünk krumplit lopnyi – aszt mondta meg apám!” A katonáknál a garabérok [karabélyok] náluk voltak. (f. 1944)

A felsőszeli gyűjtő Mészáros Magdolna nagyszüleiről, akik Alsószeliben éltek, rögzített történeteket:

[…] az én nagyapám, Seres Lajos már családos ember volt, amikor 1914-ben berukkolt. Akkor már két fia volt: Imre és a pici Feri. Négy hosszú évig harcolt az I. világháborúban. A csapatot Galíciába vezényelték (a mai Lengyelország keleti részébe), ahol a tűzszerészeknél szolgált. A felesége, Etel, Alsószeliben a két gyerekkel nem tudott miből megélni, ezért támogatás hiányában összepakolta a holmiját, és visszaköltözött a szüleihez Peredre. A két gyereket tehát a peredi nagymama nevelte, Etel pedig elment Pestre szolgálni. Akkoriban nagy divat volt egy ének: „Húzd rá, cigány, csak azért is, az uram haza ne segítsd, mert kapom a jó segílyt!” De ő ezzel nem értett egyet, s mégsem jött haza az ura.

A háborúnak 1918-ban vége lett, az édesapa végre hazajött. A család azonban vegyes érzelmekkel fogadta. Nemcsak az összetört, lesoványodott teste miatt, a sok lövedék durranása következtében

megsiketült. Tehát vágyott a csendre és a nyugalomra. Az akkor négyéves Feri gyerek nem tudta elfogadni a számára idegen férfit. Az egyik nap rosszalkodott, s ezért az apja elverte. A gyerek szipogva dacosan azt mondta neki: – Menj vissza oda, ahol eddig voltál!                               Édesapja szűkszavú, keserű ember lett, de néha elmesélt egy-egy történetet a harctérről. A tisztek azzal próbálták a kilátástalan helyzetekben jobban motiválni a katonáikat, hogy ezt-azt ígértek nekik. A cél a csata megnyerése volt, vagy talán a túlélése. A vezetők kilátásba helyezték, ha megnyerik a csatát, előléptetik és még 15 hold földet is kapnak. A túlerővel szemben a hiányos felszereltség, a kevés ember, a sok elcsigázott katona nem sok sikerrel kecsegtetett. Ekkor kitalálta (Lajos nagyapám), hogy próbát tesznek, milyen éber az ellenség, milyen messze vannak. Egy köpenyt erősítettek az ágyúcsőre. S vártak. Hamarosan golyózápor szóródott a csalétekre. Az ellenség szitává lőtte azt. Ezért egy csillagot kapott. Őrvezetőként szerelt le.

A sors iróniája, hogy Feri fia a második világháborúban volt katona. A németeknek robbantott. Egyik alkalommal, ahogy vitte a robbanószert, az a kezében felrobbant. Sokáig kórházban kezelték. Bátorságáért ő is kapott egy csillagot. Őrvezető lett.

(Mészáros 2017, 248)15

Említést érdemel ifjabb Endreffy János (sz. 1891. okt. 9-én) lelkészfiú, majd mint lelkész a ka- tonaságnál töltött időszaka és innen merített témai, amelyek írásban meg is jelentek. Bár az első világháború időszakában a Veszprém megyei Lajoskomárom lelkésze, mégis mint felső- szeli gyökerekkel rendelkező férfit tarthatjuk számon, aki 1918–1938 között felsőszeli evan- gélikus lelkészként szolgált. 1916 januárjától az Evangélikus Lap főmunkatársa. Ugyanezen év márciusa és 1917 szeptembere között a 14. közös gyaloghadosztály evangélikus tábori lel- késze. Megjárta az orosz és az olasz frontot. „A front élményei és az emberi szenvedések évei mélyen bevésődnek a lelkébe. Tábori lelkészi szolgálata alatt az Evangélikus Lapban, majd a Harangszóban közölte a harctéri tudósításait, illetve »Egy tábori lelkész naplójából« című írásait… […] Sokáig őrzött például két papirosba csavart srapnellgolyót! Mindkét papírra egy dátum volt írva. Az egyiken 1917. január 17., a másikon február 14. Mindkettő a magasságból sivított alá és egyik a válla, a másik pedig a lába mellett csapódott a földbe.” 1917 augusztu- sában kapja meg az elismerést: „A király Endreffy János tábori lelkészt, lapunk főmunkatársát az ellenség előtt tanúsított bátor és önfeláldozó magatartása elismeréséül a 2. oszt. lelkészi érdemkereszttel tüntette ki fehér-vörös szallagon a kardokkal.” 1916-ban a Háború theológiá- ja füzete jelent meg, az Isten közelében katonák számára íródott, több társszerzővel. A Háború és vallás kötetben két írása jelent meg Állandó vallásosság és A magyar katona lelke a tábori levelekben címmel.

Az iskolásgyerekek segítségét kérte a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium szedercserje- levél (teapótló anyag, amelyet a fogolytáborokban is fogyasztottak), gubacs (mint cserzőanyag

a bőriparnak a hadsereg harckészsége szempontjából”), szamóca és málnalevél, csalán (gya- potot pótló növény) gyűjtésére. „Így hát a tanulók – az elemitől kezdve egészen a felső isko- lákig – részt vehettek a hadsereget segítő akciókban, illetve ahogy akkor mondták: az ország védelmében is!…” – írja Oros László. 1918. augusztus 21-én Pozsonyban lelkészi értekezletet tartottak A négy háborús esztendő tanulságai egyházépítő munkánk szempontjából témában. Endreffy korreferensként/társelőadóként „hangsúlyozta a szervezettség fontosságát, […] hogy a békében referensre lesz szükség, aki a katonai hatósággal és az egyházi körökkel érintkezik. Sőt fontos lenne az evangélikus tábori püspökség megszervezése is. […] végül javasolta […],

hogy a háború utáni egyháznak ki kell nyitnia a templom ajtaját hétköznap is. Tehát nekünk, protestánsoknak is – mondta lelkesen – foglalkozni kell a béke gondolatával”. (Oros 2015, 151–162, 167, 282–283)

Oros László közölte az elhunyt evangélikusok névsorát halálozásuk sorrendjében 1914. au- gusztus 21-től 1920. október 13-ig. A jegyzéket a ma is használatos hallotti anyakönyv hátsó lap- jain találta, melyet ifj. Endreffy János készített az 1930-as években. „Katolikusok a templomban helyeztek el egy emléktáblát a háborúban elhunyt hősök nevével, de az evangélikusoké sosem ké- szült el, pedig abban az időben adományokat is gyűjtöttek erre a célra…” (Oros 2015, 379–382)

Míg a nyár [1918] folyamán viszonylag nyugodt volt a közhangulat a megyében, így a Mátyusföld településein is, októberben, majd novemberben a helyzet gyökeresen megváltozott. Ennek kiváltó okai több szálon kapcsolódnak az előbbi megállapításhoz. A közellátási zavarokkal, a kilátástalan gazdasági helyzettel voltak kapcsolatban azok a konfliktusok, melyek a vidék településeinek többségét érintették, sőt több helyen véres összetűzésekbe torkolltak. Ugyanakkor a Mátyusföld északi területein, a nyelvhatár közelében lévő településeken a cseh-szlovák nemzeti követelések, a propaganda nyomán kialakult nemzetiségi mozgalom, agitáció is hozzájárult a közhangulat elmérgesedéséhez. A megye alispánja szerint »a rablási és rombolási vágy annyira erőt vett az embereken, hogy rabolt és rombolt nemcsak a csőcselék, de megtette a szabadságolt katona, a napszámos, de néhol még a legmódosabb gazda.« A támadások leginkább az izraeliták, a hatóságok, a módosabb gazdák és polgárok, a nagyobb uradalmak és nemzetiségi vidéken a magyarok ellen irányultak. Október végén, novemberben a frontról visszatérő katonák, az ország egyéb területéről érkezett menekültek (izgatók) és a helyi elégedetlenek hada a helyi hatóságok képviselőin,  elsősorban  a  községi  és  a  körjegyzőkön  töltötték  ki  bosszújukat a rekvirálásokért, a háborús ellátás mizériáiért. A Mátyusföld számos településén forradalmi hangulat alakult ki, nem volt kivétel a rendzavarás sem. Zsigárdról, Alsószeliből, Nádszegről, Pusztafödémesről a fosztogató tömeg elűzte az államhatalmat megtestesítő községi jegyzőt. Felsőszeliben november 4–5-én a felfegyverkezett tömeg kifosztotta a jegyző, Bócz Nándor lakását, aki csak a szerencsének köszönhette, hogy a szomszédos Tallósra tudott menekülni családjával Lamos Árpád kollégájához. Az esetről szóló főszolgabírói jelentés kiemeli, hogy Felsőszeliben a »hatalmat a terorizmus uralja«, és az eseményeket egy Gámann nevezetű erdélyi nyugalmazott pénzügyőr és Baán István helyi lakos irányította. Az elmenekült jegyzők helyét a szlovák nemzetiségi területről érkezett menekült hivatalnokokkal váltották fel: Pusztafödémesre Nogoly Sándor Igrámból, Alsószelibe Asztalovszky Győző Detrecsütörtökből, Zsigárdra Huszár Béla Nagysenkőcről, Nádszegre Kriszta Antal Bélaházáról és Felsőszelibe Havasi Géza Rózsavölgyből. A csendőrség nem volt képes a rendet fenntartani. A kisebb fosztogatásokon túl főleg Galántán és Szeredben az alsóbb néposztály részéről zsidóellenes hangulat alakult ki. Szeredben a fosztogatásnak a kivezényelt csendőrség vetett véget. A fegyveres fellépésük során öten vesztették életüket.

[…]

Miután a Tanácsköztársaság seregei [1919] június 2-ára virradóra elfoglalták Érsekújvárt, Felsőszeliben az a hír járta, hogy a magyar seregek előőrsei már elérték Galántát. A községben összeverődött 40-50 fős tömeg a 37. csehszlovák tüzérezred három járőröző katonáját lefegyverezte és túszul ejtette. Az események kapcsán június 4-én Vágán a helyi lakosok tüntetéssel fejezték ki nemtetszésüket a csehszlovák katonai megszállással szemben és a magyar honvédséget éltették. A kivezényelt csendőrség sortüzének kettő, más források szerint három áldozata volt.

(Bukovszky 2005f, 123–124, 131)

A két világháború között

Érdekességként említem, hogy az Evangélikus Ifjúsági Egylet Felsőszeliben Szigligeti Ede Szö- kött Katona16 (1843) című művét mutatta be 1932-ben négy alkalommal. (Oros 2015, 230–231) Az első republikában [az első Csehszlovák Köztársaságban] 1937-ben, az adatközlő báty- jával és akik bevonultak, falut kerültek, a kalap mellé17  vagy a mellen sok kitűzött szalag- gal. „Azt a lányok is vették a szalagokot a legényeknek.” Lovas kocsin bementek Galántára. (f. 1926) Egy másik adatközlőnk is ezt erősíti meg, hogy 1938 előtt, „valamikor” Galántára

jártak sorozásra, kocsin vitték a legényeket, de ezt követően már a községben zajlott a soro-

zás. (f. 1923) Ponváglit használtak,18 ha megkérték a gazdaságokat, kimentek a főintézőhöz Felsőszeli-Dögösre. Berukkoláskor, bevonuláskor mulatságok voltak az első republika alatt. Felsőszeliben csak cigányzenészek játszottak.19 Voltak munkás cigányok, de zenész cigányok is. Négy-öt csoport, akik kocsmákban játszottak. „Lovas kocsikkal vitték őköt sorozatra, mi- kor megvót akkor a falut kerűték, de aszt má gyalogbú és a cigány zene meg kísérte őköt, este meg mulatság…” Azelőtt, akit nem vettek be, háromszor ment el sorozásra, ha harmadszor se, akkor (az adatközlő emlékszik az utcájukból az öreg republikából, vsz. a másik utcából is). „Olyan hogy gyött haza, mire a házuk elé ért, a Lojzik, emlékszem, […] fődhö csapta a kalapját […]: »Anyám, anyám, mér szülté a világra, ménem dobtá a zavaros Tiszába« – az adatközlő nevet. Annyira bántotta őtet, hogy a kolegáji mind berukkótak, mind bevették őköt katonának, és őt még nem. Akit nem vettek be, annak az feketét, keskeny fekete szallag lebegett a mellin neki vagy a kalapján.” A fekete szalagot saját maga vette meg. A többiek a lányoktól, akinek udvarolt esetleg, de a fiatal férfiak maguk is vettek. Ha előjött a pünkösd: a „bandafo- gadó” a republika és a magyarok alatt [az 1938-as visszacsatolást követően] is fogadta a zené- szeket, hozták az ágat, „álló sopa vót”, és ágakkal borították be. Előfordult, hogy a bandafo- gadó jobb zenészeket hozott másik községekből.20 A regrutáknál is volt bandafogadó, regruta 10-15 (a családoknál általában egy-két gyereknél több volt).21 Az adatközlő szomszédja jó gazda volt. A regruták közül három-négy ember is fogadta a zenekart a búcsúztatókon. „Jani

bátyám” (sz. 1912-ben) nem hiányozhatott a mulatságból, a kocsma törzsvendégeként mindig jelen volt. A falu közepén „szövetkezet kocsma”, ahová vegyes nép járt, a túloldalról. A tűzol- tószertárral szemben volt a „Török kocsma”, „azt mondták, hogy oda má a figlimantok, ilyen tanultabb emberek, tanítók, ehhez hasonlók, olyanok jártak, meg olyan kik, ha ők nem, pedig amúgy meg senki vót”. A kisebb kocsmákban sokszor jobb mulatságok voltak, mint a nagyok- ban, a nép meg szerette egymást, nem gyűlölködött. (f. 1926)

Adatközlőnk a helyi kendergyárban dolgozott 17 évesen áztatósként kiszolgált katonákkal, de nem hallotta, hogy munkatársai katonaélményeiket mesélték volna. Egyik bátyja 1937- ben vonult be Vysoké Mýtoba (Csehország). A cseh hadseregnél a magyar fiatalokat általában a lovas tüzérekhez és a huszársághoz vitték (ahol voltak szlovákok is). Besorozáskor Galán- tára kellett menni a „sorozóbizottság” elé 1937-ben. Egy Halák nevezetű nagy magánbuszt üzemeltetett, Nádszegről a falvakon keresztül (Királyrév–Alsószeli–Felsőszeli) kézi dudával jelzett.22 A kisvasutat is használták (a hídig?). Bátyja 170–174 cm körüli magas volt, megkér- dezték tőlük, hogy „ki vállalja el a parancsnokságot?” „Milyen parancsnokságot?” „Csehű fognak vezényőni!” „Tudnak-e…?” „Mi az hogy!” A felvidéki fiatalakot külön fölállították, kardot kaptak, de a csehek is. És ezzel volt otthon első szabadságakor Felsőszeliben, de hord- hatták a cseheknél használatos piros nadrágot és kék zubbonyt is. „Extra ruhát varrathattak maguknak a katonák!” A huszárok sarkantyús csizmában jöttek haza, hosszú karddal. A lótar- tással, földműveléssel foglalkozó édesapa meg is jegyezte: „Fiam, én is ez akartam vóna len- ni!” Beszélgetésünkkor elhangzik, hogy a monarchia ideje alatt három évet szolgáltak a lovas- ságnál, de a tüzérek, huszárok is. Az otthonmaradt adatközlőnek, aki gyerek volt ekkor, apja megjegyezte: „Fiam, oda ne, mer ottan hosszú éveket kő szógányi!” Bátyja katonaideje 1938 októberében telt le, decemberben jött haza a német határról – a huszárokat oda vezényelték. Mikor hazakerült, 1939-ben a szentesi huszárezredhez vonult be, ahol a fronton volt. Aztán kivitték őket a keleti frontra, ahonnét 1948-ban (vagy 1949-ben) jött haza. (f. 1926)

Az országos hivatal október 15-én a magyar járásokban is statáriumot hirdetett ki, a vendéglők nyitva tartását 18 órában szabályozták, este 20 órától pedig kijárási tilalom volt életben. A magyarokkal szembeni bizalmatlanságot jól tükrözi a felsőszeli csendőr körzetparancsnok 1938. október 14-én kelt jelentése. A jelentés szerint a körzetbe tartozó községek lakosai nehezen viselték el az esti kijárási tilalom bevezetését. A lakosság meg volt győződve, hogy a vidék Magyarországhoz lesz csatolva. A körzet községeinek lakosai az asztalosmesterekkel trikolóros zászlórudakat készítettek a magyar katonaság fogadására. A parancsnok szerint egy esetleges magyar katonai offenzíva esetén a Mátyusföld lakossága hátba támadná az országhatárra felvonult csehszlovák katonaságot. […] A felsőszeli csendőrkörzetben a nyilvántartás szerint 59 lőfegyverrel rendelkeztek a magyarok.

(Bukovszky 2005f, 137, 146)

Az egyik a csehszlovák idők javára írandó vívmány a nyolcórás munkaidő gyakorlata volt, ami Magyarországon nem volt bevett, és amihez a mezőgazdasági bérmunkások is hozzászoktak. »És hát innen berukkoltak srácok, hát volt, akivel én voltam egy műhelybe, átképzésre behívták 1939-ben, és elvitték őket a militari policáj, a magyar katonai rendőrség. Mert ott egyik majorban Hajdúnánás mellett voltak, elmondták azt, hogy minálunk hattól fél hatig (dolgoznak), nem az hogy, ahogy kel

a nap, már kint voltak a határba, hanem hattól fél hatig. Hát ugye ennek híre ment. Az intéző odarendelte a csendőröket, és elvitték a fölvidéki katonákat. Mert innét volt szakaszparancsnok főhadnagy, tanító, Alsószelibe volt legutoljára tanító, Kövesi Géza, főhadnagy volt, hát az aztán ment a tisztek után, hát ne csináljanak hülyeséget, ez nálunk menő dolog, itt nem fölforgatás, hanem akkor változtassák meg a rendszerüket, és kész. Nem hülyeséget beszél a katona. Aztán elengedték őt, na de meg volt tiltva az, hogy civilek többet a majorba oda nem mehettek a katonák közé.« […] A magyar hadseregben a felvidéki katonákat »fölvidéki kommunistáknak«, »cseszkóknak« nevezték. Ez olyan különbségtermelő mechanizmust jelez, ami a korábbi nemzetállami-territoriális változások által definiált régióhoz kötődő magyarokat egységes csoportként sztereotipizálja.

(Ilyés 2010, 148)

Egy másik rögzített elbeszélésnél is megjelenik a katonaság témája:

[…] Alig hogy öreg elment (Csehországba telepítették), akkorra odagyütt, az Jugoszláviából települt haza, szlovák, az már ott megjelent és mindjárt kérte a kulcsot… Hazagyüttünk, há az a szlovák már nem volt ott, már hegyi szlovák volt beizélve Rózsahegy mellől. Beszéltünk az öreggel, hogy ő nem, nézze mondom, úgyis háborús világ van, nézze, én már három évig…, nem voltam öt évig itthon a deportálással, hát meddig tart a fiát agyonlőni, mikor együtt leszünk katonák. Én már annyi halottat láttam, hogy maga annyi csillagot nem látott, az öreg megijedt, és jó, hogy azt mondja, amint leszedem a kukoricát, rögtön eltűnök… Úgyhogy egy olyan fél éven belül az összes, ezek a hegyi szlovákok a deportáltak házaikból eltűntek.

(Ilyés 2010, 150)

A második világháború alatt

A felsőszeli Eisler és Szold-féle szeszgyárban a második világháború alatt az átvonuló kato- naság nagy károkat okozott.

1945. március 31-én, nagyszombaton a német hadtest utóvédje, amely 4 katonából állt, szinte az utolsó pillanatban felrobbantotta a dögösi szeszgyár tartályait. Előzőleg azonban a lakosság is részt vett a szabad prédából, hordókban görgették haza a szeszt a határon keresztül, már amit sikerült felfogni, ugyanis a szesztartályok tartalmát csak úgy kiengedték a helyi csatornába. A menekülő németeket az előrenyomuló szovjet hadsereg katonái, a lovas kozákok a Szőlős nevű dűlőben utolérték és lelőtték.

(Pokreis 2005b, 209, 218)

A második világháború vége felé a dögös-majori szeszgyár a visszavonuló német hadsereg központi raktárává alakult, amelyet a szovjet hadsereg megérkezése előtt a hátrahagyott német katonák fölrobbantottak.

(Pukkai 2010, 129)

Falunk, Felsőszeli embervesztesége a második világháborúban: tíz polgári áldozat, a frontokon 107 katonánk vesztette életét, a koncentrációs táborokban pedig 167 személy pusztult el. E tetemes emberveszteségen kívül lerombolták a falu két szeszgyárát, egy családi házat és mindkét templom több belövést is kapott, de az anyagi kár sem elhanyagolható, amelyet a harcoló csapatok rablásai okoztak a lakosságnak. Mindezeken felül kimondhatatlan az az erkölcsi fájdalom, az a megaláztatás, amit a szétfolyó szesztől megrészegült katonák műveltek a faluban.” 1945. március 31-én, nagyhét szombatján csehszlovák csendőrség érkezett a faluba. „[…] csupán a kendergyárban kezdték meg a termelést.”23

(Danajka 2003, 151)

Az adatközlő dédnagyapja (105 éves korában halt meg) sírköve sokáig megvolt, de mikor az oroszok a temetőn keresztül haladtak a páncélos járműveikkel, akkor azt összetörték.24 (f. 1923) Felsőszeli ún. vesztesége: Csehországba deportáltak (1013 személy), Magyarországra kite- lepítettek (1321 fő), munkatáborba, bányába vittek (138 személy!), a falu háborús vesztesége (283 személy!25), nyugatra szökött (35 személy). (Danajka 2003, 158) A helyi gyűjtő részletesen foglalkozik a frontátvonulással is, név szerint említi a 9 felsőszeli áldozatot (Danajka 1993, 141),

egy másik kiadványában velük kapcsolatban több történetet is közöl (Danajka 2008, 67–70).

Endreffy Zoltán lelkész, ifjabb Endreffy Zoltán evangélikus lelkész gyermeke, 1941–42 telén például átélte Újvidéken a magyar megtorlást partizánok és polgári személyek ellen, majd 1944 októberében a másik fél bosszúját, mindezekről pedig így nyilatkozott: „A második világháború idején Újvidéken teljesítettem szolgálatot. Ott voltam az újvidéki razzia idején, és láttam, amikor zsidókat kísértek hosszú sorokban, aztán láttam, amint a németeket viszik ugyanúgy, és azt is látnom kellett, amikor magyar hadifoglyokat kísértek fegyveresek ugyanazon az utcán. A háború borzalmai minden embert egyformán érintettek.” (Oros 2015, 322–323, 325, 314–315)

További érdekesség, hogy ifjabb Endreffy János valamikori felsőszeli lelkészt a háború után kiutasították az országból, 1945. szeptember 5-én hagyta el Pozsonyt feleségével együtt, ekkor egyik fia, Lóránt Oroszországban hadifogoly (1944. május 16-án esett fogságba).26 1946 szeptemberében érkezett meg az első levelezőlapja. Ettől kezdve rendszeresen írt a Magyar Vöröskereszt közvetítésével, apja pedig a moszkvai Vöröskereszt címére. Lóránt 1948 szep- temberében érkezik Mágocsra (Baranya megye), apja szolgálati helyére, a kitelepített felső- szeliek közé. (Oros 2015, 267–268, 321)

Normál katonaság a frontra való készülettel

Danajka Lajos helyi szerző foglalkozik az eseményekkel: közel 800 behívás, több mint 90-en elestek,27 a németek 1944. március 19-i bevonulása, német és magyar katonák beszállásolása, lelőtt repülő júniusban, kilőtt szeszgyári tartály októberben, Dögös-major „mögött” repülőtér létesítése a németek által, bezárt kocsmák stb. (Danajka 2001a, 11–14) A front átvonulásakor a civil lakosságból 10 személy hunyt el. A szerző utcákra bontva feltünteti a családokat házszá- mok szerint, külön jelölve azokat a katonákat, civil személyeket, akik a fronton, leventeként vagy a front átvonulásakor hunytak el, jelölve a koncentrációs táborba elhurcoltakat is. (Da- najka 2008, 174–237, 242)

„41-be mentünk sorozatra márciusba és osztán októberba rukkótam be.” Az adatközlő tár- saival együtt, az utazáskor a „ponvágli”-t, a helyi iparvasutat használta,28 talán az édesapja is rukkoláskor. Galántáról aztán tovább utaztak – nyilván azok, akiknek máshová szólt a behívó- juk. A sorozás a faluban zajlott, kb. hatvan, 1920-as születésű fiatal jelent meg. A katonaorvos Győrből jött, mivel a község oda tartozott (a helyi orvos nem volt jelen). A sorozás napján körbevonultak a faluban, a zenészek elől haladtak. Talán a sorozás napján került sor a kocsmai mulatságra is. Az adatközlő utcájuktól nem messzi kocsmába járt társaival.29 Az adatközlő nagybátyjának (anyja testvérének) is volt kocsmája Alsószeli felé, de az nekik messze volt.

Lovasi János kocsmája az evangélikus templomnál lévő utcában volt, a harmadik-negyedik házban, itt is búcsúztak a regruták, de a kocsma 1948 után megszűnt.30 A zenészekkel kapcso- latban említhetjük: Jánoska,31 „Árpádnak a bandája”32. A cigányokkal jó kapcsolatot tartottak a felsőszeliek, „rendes kolegák vótunk ezekkel a cigány legényekkel, gyerekekkel”. Az adat- közlő szám szerint nem tudta megmondani, hogy mennyien voltak a mulatságon, de az biztos, hogy „sokan”. Lányok, fiatalabbak is részt vettek, mivel a rendezvény nem volt zártkörű. Nem volt jellemző, hogy jelen lettek volna a szülők, esetleg az „asszonyok legfölebb lesnyi…” Játékok nem voltak. A szalagot vasárnap és ünnepnap viselték a kalapon a regruták. (f. 1920)

Rukkoláskor szinte az egész falu, ismerősök, hozzátartozók, búcsúztatta a 65 regrutát, de többen vonultak be. Akik messzebbre utaztak, azok hamarabb, az előző napon útnak indultak. Mulatság (megint?) a kocsmában zajlott. Ezt követően több lovas kocsin Galántára mentek. Mikor megkapták a behívót, kaptak vonatjegyet is, a deáki vasúti megállótól cári(?) vasút in- dult Negyedig, de az adatközlő ezen a variáción csak nevetett, mert ezzel a lehetőséggel szinte senki sem élt a felsőszeliek közül. Az adatközlő egyik ismerősének lovas kocsiján annyian ül- tek, amennyien ráfértek. Szólt a zene, az egyik zenész pl. tárogatón játszott. Az adatközlő több társával együtt Galántára rukkolt be, a győri 16. gyalogezred 2. zászlóaljához, 8 órára kellett megjelenni, több napi élelemmel: „csak pakótak a asszonyok.” (Győrben az első zászlóalj az 1–3. századdal, Galántán a 4–6. századdal, a többi pedig Magyaróváron. Győr, Somorja menetzászlóalj századdal rendelkezett.) Voltak, akik Győrszabadhegyre mentek a tüzérekhez,

huszárokhoz. Az alsószeliek jobbára Komáromba utaztak. Galántán nem is volt alsószeli, ott jobban csallóköziek, aztán diószegiek, nemesnebojszaiak tartózkodtak. Nebojsza irányába ha- ladtak, a katonaságnak ott voltak „barak”jaik (de ezeket mára lebontották). A lovas kocsik a kaszárnya kapuja előtt álltak meg. „Odáig ementünk, ha bementünk a kapun, ott meg má vártak bennünköt. Mer hát vótak ott szeliek is, má akik idősebbek vótak, há ugyi ismerős vót, há szedték szét a népet, kit ide kit oda.” Egy-egy évvel idősebb Argenbuck nevezetű felsőszeli őrvezető – akivel nem volt jó viszonyban, gyakran összeverekedtek Felsőszeliben – szólt az őrmesterének, és beosztotta magához a négy felsőszeli fiatalt. Hajvágás a hosszú hajúakat érinthette, de a borbélyok máskor is a katonák rendelkezésére álltak. A katonáknak ápolniuk kellett magukat. A nehézfegyverszázadban megtörtént az elosztás, amelynek három szakasza volt: aknavetősök, páncéltörőágyúsok, nehézgéppuskások. Négyen a felsőszeliek közül a pán- céltörőágyúsoknál kaptak helyet, de kettejüket később elküldték. Délelőtt gyakorlatra jártak, délután a tanteremben felállított páncéltörő ágyú segítségével célozni tanultak. Galántán, aki érettségivel rendelkezett, az karpaszományos, tisztjelölt: „kapott […] arany csíkot, aszt má karpaszománynak mondták. És az má vasárnap fekete nadrágba és rendes … más extra ruhá- ba és karda, má akkor kimenő vót, má úgy mehetett.” Az adatközlő egy galántai Bélát említ, aki az emeletes ágy felső részén, míg az adatközlő alul aludt (Győrrel kapcsolatban is emele- tes ágyakat említ). Egy hónap múlva az egyik, két hónap múlva már a másik csillagot kapta meg az illető. Az eskütételre egy hónap múlva Galántán került sor. Az adatközlő a harmadik hónap letelte után többedmagával33 Győrbe ment az ezred iskolájába, telefonos és rádiós tanfo- lyamra. Ezelőtt az adatközlő december 24-ét megelőzően még szabadságolt karácsonykor, két napot. Táviratot kapott, melyben az állt, hogy vissza kell mennie, mert a zászlóalja Somorjára helyeződött, és társával együtt távvezérlő tanfolyamra küldték. Családja tudta, hogy a katona- ságnál milyen jellegű feladok vannak, „katonának békességit nemigen hagynak”. December 24-ével kapcsolatban: „Talán jobb kosztot adtak akkor karácsonykor, de más semmi. Aki akart emehetett templomba. Vótak ott… Evangélikus templom vót ottan […] Akkor kimentünk, sorba átunk, akkor vót ott olyan tisztek közű is evangélikus, az evezetett bennünket templomba. Aki akart mehetett templomba.” Egyébként vasárnapokon, aki akart, felkereshetett templomot. Győrben délelőtt aztán azt magyarázták, hogy hogyan működik a rádió stb., javarészt délután a morzézást tanulták a tanteremben. Győrben nem nagyon járt ki az adatközlő, néha ugyan nézelődött, elücsörgött a városban. Általában el voltak foglalva, barkácsolásra nem jutott idő. Egy perc alatt min. 40 betűt „le kellett szedni”. Aki ezt nem tudta teljesíteni, azt visszaküldték a századhoz. Az adatközlőnek annak ellenére, hogy nem volt jó hallása, sikerült 60 betűt „le- szednie”. A szakaszvezető, aki hivatásos katona volt, 120-ra volt képes. Győrben a távbeszélő század az ezredparancsnokság alá, nem pedig a zászlóaljhoz tartozott, ezért „nekünk olyan kényelmünk vót, hogy… Igen hideg tél vót akkor. Még ettű is hidegebbek vótak, mind most a télen. Úgyhogy nekünk még a reggelit, ebédet, vacsorát is főhozták a ömeletre. […] Mer alat- tunk a páncéltörősök vótak Győrbe… Minekünk főhozták […]Reggel kávét, ebédre levest, tésztafélét vagy főzeléket, vacsorára pedig kolbászfélét kaptak. Az adatközlő a kosztra nem panaszkodott Győrben, de Galántán sem, bár nem volt ehhez szokva. Néha éhesnek érezték magukat, de később már az adag mennyisége is megfelelt. Győrből az adatközlőt október elején visszaküldték Somorjára az alakulathoz. Őrmesterként jött vissza, „karpaszományos őrmes- ter, úgy mondták”. Egy-másfél hónapig tartózkodtak az alakulatnál, majd ismét visszamentek Győrbe. Aki sikeresen elvégezte az iskolát, az az év letelte után zászlós lett. „Egyik nap visz- szakűdtek, másnap má fölállt a menetzászlóalj, ki a frontra! Má be is osztottak.” Az adatközlő

és társainak százada áthelyeződött a kaszárnyából a szlovák iskolába, Somorjára. Teljes fölsze- reléssel, leterhelten jártak gyakorlatra, lövészetre: a Duna-partra a homokba. Jó megkínoz- tak bennünköt, hát ugyi mentünk ki a frontra, köllött erőlét […]A városon keresztül menet énekeltek. (Egyébként Győrben zenekar is működött.) A szobákban nem énekeltek. Reggel a napos kiáltotta: „Fölszerellés! Puska, tölténytáska, gyalogsági [?], kenyérzsák, pokróc vagy köppenybe [?], csajka, sisak!” Gyakorlatra sisakban mentek, de a szolgálatos is viselt sisakot. Miután felkeltek, rendbe tették az ágyukat, megreggeliztek, megmosakodtak. Nyolc órakor már kimentek, majd bejöttek megebédelni, azután a tanterembe mentek. Ezután olvasták fel a parancsot: „»megtisztítanyi a lábbelit«, mer… hát sár vót, »mindent megtisztítanyi!« Na egy- szer csak má ott vót a takarodó”. Kimenőre vasárnap délután, de az eskütétel előtt is mehettek 23 óráig, akik csillaggal rendelkeztek, a többieknek 20.30-ra ágyban kellett lenniük. Nem mindegyik kocsmába mehettek be (Galánta, Győr), de ezt tudatták a közkatonákkal, viszont a tisztek látogathatták az előkelőbb helyeket. Akinek volt pénze, fogyaszthatott alkoholt, az adatközlő nem rendelkezett annyi pénzzel, hogy kocsmából kocsmába járjon. Kimenőre men- ve a szolgálat a kapuban néha megnézte az illető öltözetét (Galánta, Győr), mert rendetlenül nem hagyhatta el a kaszárnyát. Derékszíj szuronnyal (kopija34), ami nem lóghatott [?], zseb- kendő (húszfilléres nem volt szokásban). Itt említem meg a szöges bakancsot (Galánta), nem mindegyikben szeggel (kiszedték vagy eredetileg sem tartalmazhatott?), Győrben már nem tud szöges bakancsokról. Néha a tisztek kitoltak velük, az ágyakat szétdobálták, mire visszaértek a templomból a kaszárnyába, amit az adatközlő is átélt Galántán. A karpaszományos őrmester, szakaszparancsnok ilyenkor figyelmeztette a szakaszvezetőket, hogy ez többet ne történjen meg. Egy felsőszeli, egy évvel idősebb, Sanyi nevű cigány Galántán szolgált a gyalogság- nál.35 Az adatközlő tartotta vele a kapcsolatot, nem említett megkülönböztetést. Szlovákokra is emlékszik, egy Kityil nevezetűre Szenc mellől.36 Ha valaki később ment vissza a kaszárnyá- ba, akkor azt legföljebb úgy büntették meg, hogy egyszer nem kapott kimenőt. Verekedésről, öngyilkosságról, de ún. fölhúzásról sem tudott beszámolni. A két rajra osztott szakaszuk őr- vezetőjével (Földes) és szakaszvezetőjével (Pongrácz) nem volt semmi problémája. (f. 1920)

Galántán történt, mikor nem mentek ebédért: „No az megtörtént egyszer, hog ugyi mindig ilyen nagy tál vót, két ember ment a reggeliér. Csajkák rajta vótak, nos úgy hozták, be két ember…Ugyi szót a izé a egyik őrvezető, hogy: »Reggeliér menni!« Nos nem ugrott mingyá az a két ember, aki soros vót. Akkor ők, két őrvezető kapta meg, nos az hoszta be a reggelit. Má a szakaszvezető nevetett mikor hoszták be. No aszongya: »Mostan má baj lesz« – aszongya.

»Baj lesz, baj lesz!« Osztán mindenkinek […] ki köllött húzni a kuffert a ágy elé, föl köllött ten- ni a sisakot, letennyi a kávét a fődre, kufferra fölányi és úgy kikanalazni a kávét – az adatközlő nevet. – Na ugyi kanalasztuk, aszongyaja a szakaszvezető: »Meg fog ez még egyszer történy- nyi?« Senki nem szót semmit. Há akkor kikanalaztuk mindet. No aszongya: »Meg fog ez még történnyi?« Megin nem szót senki. No: »Leszányi a kufferú!« Leszátunk. No: »Mindenki fogja meg a kuffert! Föl-le, föl-le!« Egy idő múlva kérdi, hogy: »Meg fog-e még történni?« Megin nem szót senki. No: »Akkor csak gyakoróják!« – aszongya. Megin no aszongya: »Meg fog-e még történni?« Vót egy, órás vót, csallóközi gyerek, Lubinszki nevű, kicsit gyenge, eríta magát:

»Soha többet, szakaszvezető úr!« Ekezdett az egész nevetni, mindenki, ő is nevetett.” (f. 1920)

Somorján kicserélték a századparancsnokot, és a nehézfegyverszázad parancsnoka lett (Győrben?). Az adatközlő Győrben a galántaiakkal, odavezényeltekkel tartotta a kapcsolatot.
„És kiadta prancsba nekik, hogy minden szombaton le kő mennyi a nehézfegyverszázadhó gyakorlatra, hogy e ne felejcsük asztot a, aknevető, meg páncéltörő ágyú kezellésit. A szamár fejemmel lementem oda, asz kő mondani, menetgyakorlatra. Olyan marha hidegbe, hóba… Győrszemere 19 kilométerre van Győrtől, odáig húztuk a ágyút, cipetük a aknavetőt. Lovak meg ott sétátak a úton, mink meg… Odaértünk Győrszemerére, no, egy óra pihenő, de a el- lenség efogta a konyhát, ebéd nem lesz. Hát, gyakorlat, ugyi. Vége lett a pihenőnek, ha vót egy-két fillér az emberné, vettem kekszet… vót olyan kocsma. Mikor letet az egy óra pihenő, fősorakoztunk. »Sorakozó!« Zászlós Pados nevezetű vót, lovon vót, ütögette igen a nádpálcáva a csizma szárát. No: »Most úgy menjen haza mindenki Győrbe, ahogy tud, de utolsó ne le- gyen!« No ez köllött énnekem? Nyakamba szedtem a lábaimot, mire utollát behorták aszt a sok városi gyereket a kocsikka, aki má nem bírta, kidögőtek út közbe. Én má el is felejtettem, hogy ott vótam. Soha többet nem mentem. Soha többet! Ki fogja iket keresni? Senki! Hisz akkor se kerestek, mikor lementem!” (f. 1920)
Galántán és Somorján levelet lehetett írni, de az adatközlő nem nagyon írt, édesanyja ekkor már nem élt. Csomagot sem kapott, amit nem is várt el a hozzátartozóitól. Az adatközlő Győr- ből egyszer aratáskor szabadságolt Felsőszeliben és segédkezett (két hétig arattak). (f. 1920)
1943-ban Felsőszeliben 64 fiatalt soroztak be. Közülük az adatközlő (sz. 1923) szerint a gyűjtés időpontjában Felsőszeliben már csak hárman, Magyarországon az áttelepültek között még öten éltek. „Há, negyvennígybe [tévedés lehet, 1943-ban, hiszen a sorozás és a rukkolás között egy év telt el], mikor sorozaton vótunk, akkor meg vót a régi sorozási szokás. [A sorozás után] Megkerűtük a falut zeneszóvá, vittük a bort magunká, kijöttek az utcára a népek néznyi, hogy hugyan megyünk. Megkínátuk borral őköt, fogadták, azután meg…” Ezt a regruták szer- vezték, cigányzenészek muzsikáltak (négy-öt zenekar volt a községben).37 Amelyik zenészcsa- patot meghívták, annak fizettek. Ahogyan elfogyott a bor, bementek a kocsmába, és az üveget megtöltötték… Dögösre nem mentek el a regruták. Az evangélikus templom környékén volt az
„Albin háza, tóféle, Nagy Páléknak hívták”, addig volt a falu, tehát a regruták is addig mentek. Pl. a templomtól elmentek Főszegre, aztán vissza Nagyvecsére, tovább Alsókert alá Alsószeg- re. A zenészek elöl haladtak, a fiatalok daloltak. („Sorozási nóták vótak”: pl. „Mikor engem sorozatra visznek, a kocsinkba még a lőcs is reszket. Reszket még a fákon a falevél is, sirat engem még a kismadár is.) Civil ruhában voltak, a „regrúták szalagokka vótak földíszítve”.
„Míg be nem vonútunk, hordtuk a szallagot. Vótak, akik kalap mellett hordták.” A szalagot az
„ismerős” lányok vették a regrutáknak, amivel megajándékozták őket. (f. 1923, Felsőszeli) Az evangélikus templomba (feltehetően a katolikusba is) hordták szalagjaikat a regruták. „Olyan szíp vót, úgy a kóruson mind lerakták a kalapjukot, a szalagok úgy lógtak le.”38 Munkába nem hordták, de vasárnap és ünnepekkor az ünneplőruhához vagy mikor a lányokhoz mentek a fiatalok, felvették. Verekedés az adatközlő fiatalsága idején nem volt (ezt megelőzően voltak virtusságok). (f. 1923)
A bevonuláskor, 1944 augusztusában (a leventék összeverbuválásakor – a témáról a lenti- ekben lesz szó – az adatközlő már nem tartózkodott a községben) a regruták „búcsúmulatást” tartottak. „Minden kocsmába azok a kolegák… Vót egy társasága minden kocsmának, ahová bejárt a fiatalság. Vót öt kocsma.” Ezek magántulajdonban lévő kocsmák voltak. (Vecsén kettő, aztán „szövetkezet kocsma”, „Salamon kocsmája”, „Török kocsmája”, „Lovasi Jani kocsmája”, „Szabó Zsiga kocsmája”), amelyeknek megvolt a maguk zenekara (a Török-féle kocsmába pl. a sportűzők jártak). Az adatközlő a Szabó Zsiga-féle kocsmában volt a Kert alatt [Kert alja utca].39 A mulatságokon a regrutatársaságon, ismerősökön – 15–20 fő biztosan – kí- vül lányok is tartózkodtak. A családokon belül búcsúztatás nem volt. Az adatközlő fölszalago- zott lovas kocsira emlékezett, feldíszített zablára. A berukkolás előtt elbúcsúztak a falutól, azt megkerülve (nem egy téren szálltak fel, mindenkihez külön ment a kocsi). Talán lányok is el- kísérték a regrutákat, de többnyire csak a rukkolók ültek a lovas kocsin két-három zenésszel. Énekelték: „Esik eső az árpatallóra, gyere babám ültess fel a lóra, gyönge vagyok nem bírok felülni, kis pejlovam nem akar fölvenni.”; „Minek varrják nékem a gyolcsruhát, ha a nevem katonának hívják, ha meglőnek jó lesz a sebemre, ha meghalok eltemetnek benne.” A galántai állomásra menve: „Galántai vasútállomásra három gőzös jár a negyedik vágányra, az elsőnek jaj de szépen füstöl a kéménye, azon visznek a orosz határszélre.”; „Komáromba, csuhaj Ko- máromba fog a gőzös megállni, elkiálcsák, elkiálcsák, határvadász kiszállni, ki sem szálok, írok a babámnak oly szomorú gyászos levelet, fáj a szívem nagyon, kedves kisangyalom, gyó- gyítani nem lehet. Majd meggyógyít engem a szanitéz, a szanitéz rozsdás lapáttya, azzal hány- nyák rá a véres földet a sírom négy oldalára.” „Már akkor tudtuk, hogy nagy veszedelem van, mer már akkor állt a háború, má sokan elestek.” Galántán felültek a vonatra és „vittek”, de továbbra is énekeltek. Az útra a bort, „itókát” a kocsmában vették, „akkor a fiatalság nem ivott még pálinkát”. Egynapi élelmet, „kufer”-t vittek otthonról, személyes dolgaikat. Akit besoroz- tak, az természetesen bevonult, oda, ahová a behívója szólt: Komáromba, Kassára, Somorjára. Az adatközlő a (dél-)komáromi 52-es határvadászokhoz került a Monostori erődbe, ahol két-három hónapot töltött. Mikor megérkeztek Komáromba, már várták őket az állomáson:

„Főraktuk a kuferjainkot, mindent, mink meg gyalog mentünk be a kaszárnyába.” Az embere- ket szakaszokba, századokba osztották. Az adatközlő honvédként szolgált, viszont azok, akik érettségivel rendelkeztek, azok kaptak karpaszományt (V-betűs). „Aztán meg ki hugyan tudott érvényesűnyi, úgy kapott rendfokozatot.” A katonai regulát be kellett tartani, de a bakancsszö- ges dolog itt szintén szokásban volt. „Katonájékná is ott volt a kuffer az ágyon. Úgy számótuk a napokot, bakancsszöget ütöttünk mindig, minden nap belé.” Amikor az illető kimenőre ment, akkor azt is megnézték, hogy megvan-e minden szeg a bakancs talpában. „Köllött húsz fillér- nek lennyi, tiszta zsebkendőnek, ruhának rendbe lennyi […] meg vétó” – utóbbi nemi bajok elleni „védekezés”, védőszer volt egy kis tubusban. (Az adatközlő felesége csodálkozik a húsz filléren, azon mit tudtak venni? – „Nem számít, hogy mit vetté.”) „Vótak kirúgások, már a tisz- tesek a legénységgel. Ki milyen ember vót, úgy bánt a legénységgel […], vótak olyan disznók is, nem ártott vóna rögtön agyonlőni, mint a veszett kutyák, olyanok vótak! Meg vótak finom emberek is köztük. Például nekünk olyan jó főhadnagyunk vót, az mindenkinek aszondta, hogy

»fiam«, meg ez meg az, senkit le nem böcsűt, senkit le nem hordott!” Komáromban az adatköz- lő tartotta a kapcsolatot az alsó- és felsőszeliekkel. „Vót pajtásos(?) kis szobák” a régi erőd- rendszerhez tartoztak, négy ággyal. Romák közül Jánoskát említi az adatközlő.40 Menetgya- korlatokat tartottak, később kiosztották a fegyvereket, és fegyvergyakorlatokat tartottak Győrszabadhegyen. Győrszabadhegy előtt Szolnok környékén tartózkodtak, de amikor áttörtek

az oroszok, visszavonultak, viszont az is elhangozhatott, hogy Győrszabadhegy után Szolnok környékére mentek, majd mikor az oroszok áttörtek a Tiszán, menekülni kényszerültek, és Cse- pel-szigetnél átjöttek a Dunán. Győrszabadhegyen a katonákat felszerelték, az adatközlőt és katonatársait Écsre helyezték: „Ott voltunk elbártérióva, bekártéjóva”, októbertől karácso- nyig. „Legelőször fölesküdtünk sorozáskor […], osztán Komáromba, ott vót az eskütétel” – a megérkezés után egy-két hét múlva lehetett. „Écsen Szálasira akartak bennünköt fölesküd- tetni. Föl vótunk sorakozva, a écsi iskolaudvaron, meggyüttek a raták, lőttek bennünköt, mint a kutyákot. Akkor kilőtték a vonatot a állomáson, szétszaladt a nép. Osztán elóvadt az a Szála- sira való fölesküdtetés, nem lett másodcor.” „Ott vótunk Écsen így házakná beszállásóva. Is- tálókba, konyhába, itt-ott.” Azt szokták mondani a magyar katonák: „Majd a orosz katonát beengedik, maguk fognak kimennyi!” Volt, aki az első szobába nem engedte be a katonát, de télen szállásra szükségük volt. Écsen egy gyakorlótérre jártak gyakorlatozni. 1944 novembe- rében Écsről „eltávozást” kaptak, ahonnét alsó- és felsőszeliekkel gyalog jött haza az adatköz- lő (akkor bombázták Érsekújvárt, emiatt a vonatközlekedés szünetelt). „Egész éjjel szakadó esőbe gyüttünk onnen.” Szabadságon ekkor voltak először és utoljára. A kimenővel kapcsolat- ban: nem lehetett nagyon kijárni, „Komárombú pláne”. Reggel az erőddel szemben folydogá- ló Dunához mentek, ahol megmosakodtak. (Az adatközlő szerint Komáromban még korai volt, hogy kimenőt kapjon. Győrszabadhegyen már kapott kimenőt, Écsen pedig a faluban szabadon járkálhatott egyik ismerősétől a másikig, hiszen tudta, ki hová került elszállásolásra). Hogy énekeltek-e? „Olyan vót a társaság, hogy… Már tudta, hogy itt a vég.” Écsen jártak katolikus templomba, „akkor köllött templomba járni, kötelező vót. Szakaszonként vonultunk templomba. Nem számított, hogy milyen templom, milyen vallású…” „Karácsonyra kaptunk a szentmártoni papoknak a pincéjibű bort! Két litert mindenki, na.” Az adatközlő felesége megkérdezi, hogy »egyszerre kapták-e meg?« „Berúgott, aki megitta egyszerre” – jegyzi meg az adatközlő. „Este beszélgettünk a ottaniakkal. De mondom, mentünk kolegákho este má, úgy mondtuk, hogy foglalkozás után. Má mikor vége vót a foglalkozásnak, megvót a vacsora, osz- tán…” A szülőknek írtak haza, mert szinte bármikor lehetett írni. „Megvót a tábori póstaszám, úgyhogy tábori lapokat írtunk.” Levelet az ismerősöktől is kaptak a katonák. A levélírás a ha- zaiakkal szinte teljesen megszakadt, mikor Németországba vették az útirányt. Szexuális élet nem volt. 1944 karácsonyán a katonákat Écsről Németországba vezényelték (valamilyen sta- dionból?). „Ott is olyan szerencsétlenek lettünk, hogy [???] vonat, 33 halott vót”, mivel vonat- baleset történt, talán két szerelvény hajtott egymásba. Vonattal csak két napon keresztül utaz- tak, általában gyalogoltak. Az adatközlő a balesetből kifolyólag megsebesült, majd a chebeni [?], jägerdorfi [?] SS-es kórházba került. Mindhárman a felsőszeliek közül sérülést szenvedtek: az egyik égési sérülést, a másik kulcscsonttörést, az adatközlő pedig lábszártörést. „Nem tu- dom máig se, hogy hun vannak, tudom, hogy hol vannak etemetve, de nem találom a térké- pen.” A halottakat Uverof(v)ban [?] temették el. Alsószeli és Felsőszeli környékéről származó halottak: kajali, a jókai Szabó Vince, továbbá egy Vörös nevezetű Nagymácsédról. Az adat- közlő a fogságban találkozott felépült sebesültektől értesült arról, hogy kik haltak meg. Né- metországban „minket” sebesülteket elvittek a dán határhoz Flensburgba (Németország utolsó kikötővárosa a dán határ közelében), majd Koppenhágába, ahol az adatközlőt is megoperálták, a szilánkokat kiszedték belőlük, aztán visszatértek Flensburgba. Felépülések után fogolytábor- ba kerültek. Mikor vége lett a háborúnak, a flensburgi kórházban Zsitvay [?], a zászlóalj sebe- sült parancsnoka így szólt: „Fiúk, vége van a háborúnak! Sajnos, elvesztettük a háborút, ha- zátlanok vagyunk! Úgy sírt mindenki, mind a gyerekek. Kár vót minden csöpp vérér, sok fiatal, sok fiatalember, apa, odavesztek.” Az első nagy tábor Wuppertal: „meglehetős tábor vót, meg- lehetősen adtak ennyi, minden”, majd „utóra elvittek bennünköt” Eselheidébe – „Szamárpusz- ta”, egy kopár, szinte sivatagi terület, közepén a táborral –, itt a németek kezei között 65 ezer

orosz fogoly volt anno. „Ott aztán szomorú sorsunk vót. Élelem egyáltalán – azt lehet monda- ni –, ha fújt a szél, ki nem lehetett menni, úgy hordta ja homokot. Meleg vót, azé nem lehetett. Úgy sütött a nap. Reggelire megkaptuk az üres feketekávét, olyan négy-öt decit, de az csak olyan vöröses víz vót. Ahhó semmit, csak azt a feketekávét… Ebédre kaptunk öt vagy hat deci korpalevest vagy káposztalevest, vagy cukorborsólevest, vagy ilyent, vagy olyant. Képzehetik, hogy milyen koszt vót! Ötvenen vótunk egy barakba, egy méter hordóval hozták ki az ötven embernek a ételt. Na hát, kihozták… Cukorborsó… Nem is cukorborsó, inkább olyan izé, sár- gaborsó leves vót. Abba semmi, semmi… Megrottyantva vízzel… Úgyhogy ötven embernek 47 szem borsó jutott. Szétosztottuk, mer ott osztottuk szét magunk között. 47 szem borsó volt ben- ne 50 embernek. Sok e nem akarja hinni.” Mikor az egyik táborból a másikba vitték a katoná- kat, „akkor biztos, hogy három-nígy nap nem ettünk. Abszolút semmit. Vacsorára adták ki a 25 deka kenyeret, 1 deka margarint, meg minden két napba egy leveseskanál kristálycukrot, le- csapva a kanalat. Igen lefogytunk, tönkrementünk igen”. (f. 1923)

Az adatközlő elmesél egy konfliktust és az ezt követő kihallgatást, majd egy másik alkal- mat, ami után felhúzásos büntetést kapott. „Mikor mentünk ki Németországba akkor… Meg- akadtak a kocsik a hóba. Minket négyünköt otthagytak, hogy őrizzük a kocsikot, míg gyün a erősítés, hogy elviszik őköt. Mindenféle vót a kocsiba. Vót élelem is, ez is az is. Egyik kolega asz mongya, hogy »Nem vagy éhes?« Hát mondom, »Még ilyet is kérdezni tudó?« Az egyik ko- csiná aki vót őrségbe. »Nesze!« Ilyen darab szalámit adott e. »Egyé!« Nem kérdeztem én, hogy hun vetted, vagy ez vagy az. Megettem. Rágyüttek, hogy hiányzik izé, szalámi. Mingyá… [Az adatközlő felesége csodálkozik] Vót olyan, aki elárút bennünköt. Egy rohatt őrvezető, akivel Écsen vót incidensem. Gyomron vágtam őtet. Az elárút, hogy… Látta, hogy a Szabó szalámit evett. Mer az úgy vót, hogy a iskolaudvaron vót a konyha Écsen, és osztották a ebédet. Má mi- kor kiosztották a ebédet, akkor még ami maradt hát… Ekiáltották, hogy: »Duplára sorakozó«! Akinek még köllött vóna. Hát mindenki rohant, éhesek vótunk. Előtte való, aki át, annak még a szakács kimerítette a alját a kondérbú, nekem meg asz mongya a napos tizedes, mer a kony- háná vót egy napos tizedes, »Te meg elmosod a kondért!« Én meg így csinátam nekie. »Mer én mossam e, én nem kaptam és én mossam e?« Megfordútam, csajkát hónom alá csaptam, és gyüttem el onnen. Egyszer csak hallom ám, hogy dobog utánam. Elkapta hátúrú a zubbonyom gallérját, de én még ököllel, amilyet csak bírtam hátra vágtam e. Úgy gyomron vágtam őtet, csak asz mondta, hogy »vé.« Eldőt mint a zsák. Hű mit lett abbú! Vittek kihallgatásra, először századkihallgatásra, továbbjutott zászlóalj-kihallgatásra. A zászlóalj-kihallgatás má olyan vót, hogy ott má dobáták könnyen még a éveket is. (»Ah!« – felsóhajt az adatközlő felesége). Bizony! Fölőtöszködtem úgy mind kő, hogy sehol semmi kifogás ne legyen, még a korigát is segítettem. Ementem, Nyúlon vót a zászlóalj-kihallgatás. Ott volt a zászlóalj-parancsnokság. Oda tizedes is gyütt, akit megütöttem, én, így gyütt sorba. Megtörtént a kihallgatás, de a vót a óriási szerencse, hogy a mi századosunk, az tartotta a kihallgatást. Nem tudom, hogy mér szimpatizátam neki vagy mit tudom én, csak elég a hozzá, hogy úgy ment a kihallgatás, min- den katonához odalípett a tiszt így szemközt, leszalutát, aztán a katona is leszalutát. Akkor elköllött mondanyi, hogy mi vót, hugyan vót. Először, először a tizedes, aki mellettem át, azt hallgatta ki. De aszondta a tizedesnek, hogy »Figyelmeztetem tizedes úr, hogy úgy mongya el a dógot, ahogy vót!« Mer ő már tudott rúla. Nem mert hazudnyi a tizedes. Nem szót neki semmit. Akkor odalípett elém, nekem is mongya, hogy mi van. Emondtam neki, ahogy vót, jó van, megy tovább. Amikor megvót a kihallgatás, akkor még tizedes vezényőt, aki a kihallgatást vezette, hogy »Kihallgatás lelépnyi a tizedes és honvéggya kivételive!« Többiek elmentek, én ottmaradtam. És jön az öreg, aszongya, hogy: »Fiam« – aszongya, »vétetté a katonai szabá- lyok ellen«, mer hogy, »megütötted a tizedesedet, föllebvalódat«! Hát, hogy »Igen, úgy vót«. Mer kérdezte, hogy: »Úgy vót?« »Úgy.« Nem szót semmit, letisztölgött, odalípett a tizedes elé.

»Tizedes, magának pedig tudnyi köllött vóna«, hogy nem tudom milyen paragrafusra hivat- kozott, a szolgálati szabályzat nem tudom hányadik paragrafusa, paragrafusa szerint, hogy

»tudnyi köllött vóna, hogy honvédet tettlegesen bántalmazni nem szabad!« Pedig nem ütött meg. Ő úgy vette, hogy hátulrú elkapott, há… Aszongya, hogy: »Vegye tudomású, maga is és a honvéd is, ha még egyszer ilyesmi előfordúl, akkor nagy bajok lesznek. Leléphetnek!« Letisz- tölögtünk neki. És ez fájt neki, tudod, hogy én nem kaptam semmit, a tizedesnek. Azér árót e bennünket. […] Hiába mondtam én, hogy én nem tudok semmirű, én kaptam ezt a szalámit, ha mér ne ettem vóna meg. Mindegy, bűnrészes vótam. Úgy kikötöttek bennünköt, mind a kutyá- kot. (»Júj!« – az adatközlő felesége.) Kolegáim úgy adogatták mindig föl a feneglégyemet(?), borjút [katonai hátizsákszerűség],41 mindent. Így hátrakötve, főhúzva-e. (»És aki elájúl?« – kérdezi a felesége.) Odamentek vízzel és… Úgy, mind a tévében…” Tehát akkor több katonát felhúztak a fára kötéllel, ki volt csavarodva a kezük. Ez a megpróbáltatás egy óráig tartott, ha valaki elájult, akkor az illetőt leeresztették… További büntetési szokások, ha valaki vala- mit nem jól csinált, az idősebb katonák „egykettő kitaláltak valamit”: futás, kézzel, csuklón, hason tornázni (100-150x). Az újoncok közti verekedésre és öngyilkosságra nem emlékszik. Németországban ünnepet nem tartottak, „ott má semmi nem vót”. Flensburgban a „sebesült lábadozóba ott vót, tartottak egy izét, protestánsoknak egy gútai tanító, a katolikusoknak meg vót egy sebesült kispap, az tartotta…” Katonák különféle megnevezéseiről az adatközlő nem tudott beszámolni. („Ott mindenki egyforma vót, mer egy zsoldot kapták, ott a gazdalegény is csak azt kapta.” – jegyzi meg az adatközlő felesége.) Az alsó- és felsőszeli katonákkal jó kap- csolatban volt. Mikor megsebesültek és a fogságban mindent elszedtek tőlük (feljegyzéseket, fotókat is?). Az adatközlő egy megírt és elküldött levelezőlapot mutatott, amelyet Wuppertalba kapott Fehér Jóska tanítótól. Az adatközlő a gyűjtés időpontjában bár nem tudta megmondani, hogy hogyan tudták meg az ismerősei a tábori címét, a tanító mégis említi, hogy akik Wupper- talból jöttek vissza, azoktól hallott az adatközlőről és társairól.42 A levelezőlap szövege teljes egészében olvasható és rendelkezésünkre áll, ebben Soós Kálmán, az adatközlőnk unkatestvé- re, aki „túltelepűt”, a gyűjtés időpontjában már nem élt. Az adatközlő említette még Dobos(i) Laci nevét, aki abban a táborban volt, ahonnét a tábori lapot elküldték; arról, hogy meghalt, a levelezőlapon olvashatunk. (f. 1923)

Az adatközlő szerint a csehszlovák konzul nem akarta őket hazahozatni, mivelhogy ők magyarok, viszont a szlovákok onnét elkerülhettek. („Akkor volt az az időszak, hogy sehova se tartoztunk. Se a magyarokhó, se a szlovákokhó […]– közbeszól az adatközlő felesége.)

„Gyütt egy cseh kapitány mindig a táborokba, szedte ki a szlovákokat. Hiába mondtuk, hogy ide tartozunk, nem számított. Nem, nem vagyunk szlovákok, nem tudunk szlovákú, még csak a nevünk se vót szlovák. Aztán nagy nehezen, nagy nehezen osztán haza, hazakeveredtünk, ’46 május 22-én gyüttem haza.” Pilzenben (Plzeň) egy hétig „megfigyellőbe” voltak, majd a szerelvényt Pozsonyba indították útnak, és négy napig utaztak: „E négy nap alatt abszolút semmit nem adtak enni, itten má a csehszlovákok! Aszt hittük, hogy má itt meghalunk éhen. Aztán Pozsonyba kivagonéroztak bennünköt, ami vót motyónk, ez-az-amaz, aszt elszedték min- det.” A hazaérkezőket vörös karszalagosok (RG-sek, revolučná garda, cseh fegyveres önkén- tesek a határ mentén43) fosztották ki a tüzérkaszárnyában, „ott rabótak ki”, Pozsonyban. Itt két napot töltöttek, főztek rájuk, „egy csöppet összeszedtük magunkat”. Az irataikat kiállították, majd hazajöhettek. „Teljes másképp vót má minden. Ugyanúgy, mint most.”44 Volt, aki az orosz fogságból tért haza… „Anyáink nem mertek, nem mertek úgy főznyi, min azelőtt. Nekünk külön főztek, olyan gyenge ételeket, gyenge leveseket, nem zsírossakot. Mer vót egy olyan eset itten, hogy nagyon örűt neki a anyja, hogy hazagyütt, hazagyütt. »Á, hazagyütté, én tudom, hogy mit szeretsz!« És diós lepénytésztát mézze, mer vótak méheik. Aszt csinát neki, másnap meghat.” Az adatközlő felesége kártérítéssel kapcsolatos adatbekérést említett kb. 2000-ből. Az elbocsátásról szóló fénymásolatot a levélhez csatolták, de levelükre nem is válaszoltak. Az Oroszországban lévők tudomásuk szerint kaptak kártérítést. Azt mondogatták, hogy azok is kapnak, akik Nyugaton voltak. (f. 1923)

Leventeszolgálat

1938 novembere után „az iskolai órarendbe bekerült a »levente-foglalkozás«, amelyet heti rendszereséggel végeztek. Sőt, viselték a levente-egyenruhát is a jellegzetes Bocskai-sapká- val” – írja Oros László (2021, 40).

A leventeintézménynek köszönhetően a fiatalság jobban összeszokott: „mind kolegának tartotta egymást”. „Nagyon jó intézmény vót, az jót csinát a fiatalságnak, összefogta a fiatal- ságot. Habár Vitéz (?) Alajost azér akasztották föl, hogy a magyar fiatalságot harcias szellem- ben nevelte.”45 (f. 1923)

A közismert helytörténésszel is készítettem interjút: „Danajka Lajos helytörténész Két tűz között 1944–1946 című könyvében állít emléket annak a 210 helybéli leventének, kiket 1944 decemberében vittek katonai szolgálatra a Német Birodalomba. A 2001-ben kiadott művében a szerző negyven visszaemlékező elbeszélése alapján állította össze történetüket.”46 Danajka Lajos későbbi könyvében 255 Németországba hurcolt leventét – közülük 7 elhunytat – említ. (Danajka 2008, 242)

Felsőszeliben 1944. szilveszter előtti napon dobolták ki, hogy „köll menni leventébe minden fiatalnak”, 13-14 éves kortól egészen 20 éves korig. Kivételt azok élvezhettek, akik hadiüzem- ben dolgoztak (pl. a dögösi szeszgyárban vagy a kendergyárban).47 A kihirdetés napján a szülők a községházára mentek, és nem engedték, hogy gyermekeiket elvigyék, de hiába sírtak az asz- szonyok, volt, akinek gyermeke még nem töltötte be a 14. életévet. Másnap megint kidobolták, hogy menni kell, egy nyilas „vezérkijött a községházáról, és a templom előtt azt mondta az asszonyoknak, hogy megtizedeli a gyermekeiket, ha nem engedik el őket. Aznap délig nyugat

felé, gyalog indultak útnak. Tíz napi élelmet kellett vinniük magukkal, amit mondtak, leginkább füstölt húst, szalonnát vittek. Az adatközlő az édesapjától egy nagy foltos zöld színű kabátot ka- pott, és a község szervezésében, a zsidó iskolában bakancsot osztottak. Az adatközlő és barátja szintén az iskolába ment az édesapjukkal, de már csak egy bakancs maradt. A két „öreg barát” majdnem ölre ment, hogy melyikük fia kapja meg azt az egy pár bakancsot. „Hát véletlenül én kaptam meg, mer hát én nekem a csizmám nagyobbat tudott tátogni, a talpa…” Ebben a láb- beliben járta meg az adatközlő Németországot. Barátja München előtt „lelépetta hadseregből és eltűnt.48 (f. 1925)

A búcsúztatás az iskola udvarán volt, és egy katonatiszt és az evangélikus pap szólt az em- berekhez (a katolikus pap nem volt a helyszínen). Majd elindultak Hidaskürt felé, és az utcán így köszöntek el a fiataloktól: „Isten veletek, fiúk!” A nép sírt, a harangszó szólt, „minthogyha temetésre mennénk”. Búcsúzásképpen a leventék daloltak, addig, amíg ki nem értek a község- ből: „Mikor engem besoroztak katonának”; „Szeli dróttal van kerítve, mégis kivisznek belő- le”. Lányokhoz a felsőszeli fiúk (17–19 évesek) már eljártak. A lányoktól az útra kelő leventék ajándékot kaptak, az adatközlő egy almát kapott. (f. 1925)

Felsőszeliből 220-an indultak útnak.49 Az emberek egymást beárulták, de néhányan el tud- tak bújni a disznóólban, padláson vagy szénakazalban. A felsőszeliek, akikkel hat katona tar- tott, „lemaradoztak, nem volt fegyelem”. A katonák elkísérték a csapatot Nagyfödémesig, majd a nyilas érzelmű leventeoktatók, csoportvezető katonaság visszaindult. Jókán lemaradtak tízen, akik elbújtak a Csallóközben, majd tíz nap múlva „visszajöttek”. Akkorra már kidobolták, hogy a hazaérkezőket nem fogják elvinni. Amikor előjöttek, másnap elvitték őket és elkerültek Ber- linbe, ahol egyik nap aludtak. Bár iparkodtak megszökni, állandóan azzal fenyegették őket, hogy „fölhúznak bennünköt, fölakasznak bennünköt”. Pozsony előtt egy akácfára felakasztott katonát látott is az adatközlő a következő felirattal: „Így jár, aki megszökik!” (f. 1925)

Dévényújfalunál magyar tisztek propagandaszerűen fordultak feléjük, hogy ne menjenek Németországba, hanem Galántán jelentkezzenek a Todt-szervezetbe, a német munkásszázadba. Ekkor a szeli csoport visszaindult, de az adatközlő szerint voltak közöttük árulók, akik hazate- lefonáltak, hogy visszajönnek. Mikor Nagymagyarra értek, a csendőrség a körözésük miatt nem engedte tovább őket, hanem azt mondták nekik, hogy ki kell menniük Németországba. Somor- járól a határvadászoktól agitáltak, hogy átveszik a csellengőket. Az adatközlő 25 társával, a fiúk szegényebb része, együtt jelentkezett a somorjai határvadászokhoz, hogy itthon védje a hazát, és ha alkalom adódik, akkor hazaszökhessen. A többi gazda fiú pedig Németország fele tartott (Bécs fölött élték át a front érkezését). Tehát kétfelé vált a csapat. (f. 1925)

Jókai bázissal működött tíz határvadász zászlóalj Jóka és Szenc könyékén, zömében budapes- ti fiatalokkal (10 ezer embert vezényeltek ki karácsony tájékán Budapestről, Komáromtól Szen- cig gyalogoltak), s a környék szökött leventéit is hozzájuk csatolták. Az adatközlő a Kis-Duna partján gyakorlatozott Jókánál, januártól márciusig Jókán tartózkodott. Kaptak téli ruhát, részt vettek éjjeli gyakorlatokon. Az adatközlő örült, ha társaival meg tudta szárítani a napközben el- ázott bakancsait, ruháit a kályhán. Falusi életről nem lehet beszélni, beszélgetni a helyiekkel nem igazán lehetett, hiszen onnét is elvitték a fiatalokat, de hozzátartozóik igyekeztek Jókára látogat- ni, ahogyan az adatközlő édesapja csősz/mezőőr, aki „jegyre élt” családjával.50 Egy idő után az

adatközlőt áttették egy lövészszázadba. Az édesapa ekkor kereste fel fiát, akitől megkérdezte, hogy hol járt, mert a csendőrök már háromszor végigkutatták a kertes házukat, mivel szökött katonának vélték. Kiderült, hogy egy véletlen folytán áthúzták az adatközlő nevét, és „külön került” a szeliektől egy másik századba. Visszatérve a látogatáshoz, valamikor februárban-már- ciusban történt, és két mákos kalácsot kapott tőle. Az apa mikor hazaért, légiriadó lett és repülők támadtak. „Hát, hogyha most meg köll halni, a légitámadásba, akkor legalább egyiket megmen- tem a mákos kalácsból” – gondolta az adatközlő. Lefeküdt a betonkerítés egyik oldalához, ahol egy kicsit biztonságban érezte magát, de kb. 150 méterre leesett a „kis bomba” (a Jókára ledobott 100 kg-os bombák közül). Az adatközlő az első támadásnál, amikor géppuskákkal lőtték Jókát, az udvaron tartózkodott, lőszerautókat őrzött, majd befutott ő is a pincébe, és ahol azelőtt állt, ott a jármű kerekét szétlőtték. Az adatközlő húga egy (később?) eltűnt illetőnek a húgával, akik barátnők voltak, szintén meglátogatták az adatközlőt: „Hallották, hogy lesz, gyün a front. Hogy lássanak utóra bennünköt […]Hoztak ennivalót, kalácsot, szalonnát, és érdeklődtek, hogy ho- gyan élnek. „Ez volt az utolsó látogatás. […] 30 kilométerre van Jóka, és onnan nem jöhettem haza sose.” (f. 1925)

Az adatközlő nótakedvelő lévén, bejutott az énekkarba. Virágvasárnap Jókán előadást ad- tak (fiúk lányoknak is felöltöztek), dalolgattak. „Vótak ilyen zsidó házak, és vót egy szoba ben- ne, akkor ottan aludtunk tízen. Hát az a tíz összeszokott, barátok voltunk. De hát, mit tudtunk egymásnak segíteni, ha se pénzünk nem volt, se élelmünk nem volt.” A falu végén volt a kony- ha, ahol szárított répából és káposztából készültek a főételek: „hogy főzni tudtak volna? Nem volt miből!” Szabadidő esetén elmehettek családokhoz, pl. mákos tésztát, „mákos csikmák”-ot enni, hogy: „följavíccsa a gyomrát”. Ez volt a katonák fő célja, mert a hadseregnél keveset ehettek. Nagypéntek napján, mikor az oroszok elől kellett menekülniük, akkor „rendes ebédet, granatérmarsot” kaptak. „Templomba talán el köllött menni, el köllött menni, mer, mer…” Nagypénteken Jókán a passiót tartották a templomban, mikor megjött a riadó, parancs… Vége szakadt a szertartásnak, fel kellett szerelkezniük a katonáknak, és útnak indulni. Felsőszelit nagyszombaton foglalták el az „oroszok”.51 (f. 1925)

„Apám is bent vót(?), engem meg mint leventét vittek el abba a időbe még…”, de nagybáty- ja rukkolását is említi, 1944 karácsonyán az ismert helytörténésszel együtt, emlékszik visz- sza egy másik adatközlő. Még leventeként ifjú vezetőképző tanfolyamon vett részt Galántán (a Győri Hadkiegészítő Parancsnoksághoz tartozott?). Majd társaival visszaszökött a morva határról, de Nagymagyaron a nyilasok elfogták őt is és Jókára vitték. „Ott vótunk mind ka- tonák, még be is őtöztettek, márciusig” magyar katonának. Különféle büntetések, „kitolások vótak magyarokná, az nagyon divat vót, hogy büntetni. Kikötni, ugyi olyat nem láttam, de gúzs- bakötést52 azt láttam.” Valakinek összekötötték a kezét és ülnie kellett egy-két órán keresztül (söprűnyélszerűséget felhasználva). Kikötéssel:53 „Fenyegettek bennünköt vele, úgyhogy nem csináták azér.” Az adatközlő szülei kétszer jártak Jókán (öt utcabeli katona Jókán tartózko- dott). Egyszer lovas kocsin, másodszor meg gyalog mentek a településre. Egy kis élelmet hoztak. Egyszer az élelmiszer-kiosztásnál a szakácsot megütötte vagy megsértette valaki, és az egész szakaszt megbüntették. „Úgyhogy annak a kultúrháznak a udvarán vót víz, de be vót fagyva, úgyhogy nem bírta meg az embert. Fölsorakoztattak ott, nos oszt térdig érő vízbe sorakoztunk föl. Mer hát tél vót, még február, március eleje…” Ezt látta édesanyja is. Máskor

a katonák a határban futottak, és addig egy háznál voltak, ahová betért az adatközlő is délután, hogy beszélgessenek. Ennél a háznál volt elhelyezve kofferja, holmija, mikor Németországba ment. Látogatóitól kenyeret, szalonnát, „kinek mije vót”, mákos pogácsát kapott – ami nem maradhatott el, 1918 után is ezt kapták a regruták –, mivel a „mákos pogácsa hetekig eláll, nem romlik e, és nem rossz”. Jókán mehettek templomba vasárnap, az adatközlő evangélikus, akkortájt a községben római katolikus és református templom volt (napjainkban evangélikus templom is van). Rendezvényre, ünnepre az adatközlő nem emlékezett: „Zavaros idő vót, az a utolsó három hónap, mielőtt bejöttek a oroszok.” A jókai fiatalok sem voltak otthon. Az adat- közlő az indulás előtt még Felsőszeliben járt keresztapjánál a faluvégen, egy napra jött haza, ellátta őt „üdítőve” (talán szeszre gondol, mert a szeszgyárban dolgozott). (f. 1927)

Jókán egy erdélyi személy volt a GH-s (gazdasági helyettes/felelős, mint a cseh hadsereg- nél a sztarsina, szolgálatvezető), aki érdeklődött, hogy Felsőszeliben nem lehet-e élelmet be- szerezni. 1945 márciusában már válságos volt a helyzet: „És mink hárman, kocsival, lovas ko- csival, meg evvel a szakaszvezetővel, Kiss nevű szakaszvezetővel, együttünk Szelibe. Kaptunk rá engedélyt, és itt vásátunk be tojást, jókat. De katonai holmiért, csizmákér, meg ilyesmiér csereberétünk. No, de ő, ő a tisztek részire vásáta. Még egy borjút is vettünk. Le lett itt vágva. Ez nagypénteken vót, hogy itthon vótunk, és a farkasdi menekűttek má Szelibe vótak. […] De mink visszamentünk Jókára, nem vót ott a mi alakulatunk. Akkor ennek a szakaszvezetőnek mondtuk, hogy aluggyunk ott. Mer nem mertünk itthon maradnyi, mer, ha vótak itt magyar katonák is. Apám nem vót itthon, de szomszédember is idősebb vót, az is átjárt hozzánk. Ennek a Mikusnak a apja, akiné délelőtt vót a. Mondom – István bácsi, itthon maradhatunk, mit csi- náljunk, mennyünk vissza? Mer há csak e köllött vóna bújni. – Gyerek, ebbe nem lehet tanácsot adnyi, mer lehet, hogy itthon elpusztúsz, ha emísz akkor ott… De ha én se tudom, hogy mi a jó. Meg egy zászlós magyar katona,54 itt voltak elkvartéjozva Szelibe, az is bejárt hozzánk, no, én nem vótam itthon, má akkor. Az is akkor idegyütt, há az se mert tanácsot adnyi. Aszongya, határon vagy, még a magyarok is agyonlőhetnek, mer nem tuggya igazónyi, hogy hova megy… […] Osztán visszamentünk, ott Jókán mondtam ennek a szakaszvezetőnek, mer ez kint aludt egy szülőháznál, mink meg kultúrházba vótunk elszállásóva…” (f. 1927)

Majd lovas kocsira ültek, a szakaszvezető előre a kezében pisztollyal, az adatközlő társával hátul, és elindultak az alakulat után Jókáról Szenc, Malacka irányába, a szálláson hagyott nyílt parancsot betartva. (A szakaszvezető 25 hold földet említett, minden kilőtt tankért 5 holdat fog kapni.) Mikor utolérték az alakulatot, akkor beosztották őket a szakaszokhoz, aztán Németor- szágba mentek. „Egy hét múva má nem vót semmink.” Lovak húzták az aknavetőket, de azok is kifáradtak, éjjel-nappal mentek a katonák is, az adatközlőnek hólyagos a talpa, de lemara- dozni nem mertek, mert ijesztgették a katonákat. (f. 1927)

Münchenig vagy annak környékéig gyalog mentek, ahol fogságba estek. Münchenben és Au(g)erbachban egy évig voltak fogságban (egy német kiképzőtáborban közel a cseh határ- hoz). Münchenben három hónapig takarított az adatközlő, Au(g)erbachban kilenc hónapot töltött. Alsószeli illetőségűvel nem találkozott. Münchenben nagyon sokan voltak, ezért lehe- tősége nyílt kapcsolatba kerülni felsőszeliekkel is, többek között az egyik utcabelijével: „Egy kolegám még most is ott van [Münchenben]. Minden hónapban legalább kétszer telefonál, mer az ott maradt, nem jött haza. …Megnősűt, osztán bekerűt valami gyárba, ott megismerte…” 1926-os születése lévén az amerikaiak munkaképesnek nyilvánították (az 1927-esek olyan lá- gerba kerültek, ahol nem kellett dolgozni). Augusztusig–szeptemberig csoportosan vitték őket

dolgozni, később már nem. Az adatközlő tudta róluk, hogy őket kiadták üzemekbe dolgozni, ekkortól már nem volt kapcsolatban vele, hiszen ő már őr nélkül szabadon mozoghatott, mun- kahelyet is változtathatott, ha jobbat talált.55 (f. 1927)

Az adatközlőt Nürnbergbe vitték, onnét egy német kiképzőtáborba, Vejnen(?), Oerbach(?), kiürített falvakat említ, ahol március végéig tartózkodott, majd társaival együtt Weidenba ke- rült. (f. 1927)

Németországban előfordult a gúzsbakötés, mikor a magyar alakulattól valaki lopott a né- met paraszttól – ahol egy éjszakai szállást kaptak. Az alakulattal idősebb erdélyiek is voltak, akik szót érthettek a paraszttal, aki panaszkodhatott. Partizánokkal (róluk a tisztektől hallhat- tak) személy szerint nem találkoztak, de kilőtt kocsikkal igen.56 (f. 1927)

Megemlítettem adatközlőm (sz. 1923) tábori levelezőlapját… „Tudom, emlékezetbő, mer azé csak összeűlünk, ezek az öregek.57 Mindennaposak vagyunk egymáshoa. Ismerem, má hogy hol járt, de én nem arra jártam, mind ő. Én máshol. Meg idősebb is három évvel. Ezt még be- rukkótatták, de má soron kívül. Ez se rendesen rukkót. Hamarabb behífták őtöt, a Boldiékot. A Mikus e meg rendes sorköteles vót, ez még idősebb, ez 20-as. Vót nekem is ilyen, vót, sokáig megvót a vöröskeresztű is, amit utasítottak má, de má 46 elejin, hogy élünk, Németországban vagyunk. Jó körülmények között, meg ilyesmit. Vöröskereszt, Magyar Vöröskereszt, az, az írta a szüleimnek…” A háború alatt az adatközlő nem írhatott haza, lehetőséget erre nem adtak, viszont a Vöröskereszt írt a szüleinek. Mindkét levelet az adatközlő szüleinek postázták ki, amelyeket az adatközlő sokáig meg is tartott. Visszatérve a tábori levelezőlapra: „Ali”58  oda- került lágerba, ahol az adatközlő volt.59  25-en is voltak a táborban felsőszeliek. Azt mondták, hogy 25 ezer SS-es60 tartózkodott ott. A kiképzőtábor 12 részre volt elkerítve, tízben németek, egyben vegyes nemzetiségűek, legtöbben „mink” magyarok, oroszok, belgák, olaszok, egy

„karantén láger” az újonnan érkezők számára – egy-két hétig figyelték, hogy nincs-e köztük beteg, aztán összekeveredhettek a többiekkel. (f. 1927)

Alig hallottak harangszót – mikor a táborban voltak kilenc hónapig – valamelyik telepü- lésről, csak ha a szél nagyon fújt. Megismerkedett egy csallóközi Hodosy nevezetű idősebb emberrel, akivel összebarátkozott, mivel ő is szeretett spekulálgatni. Az adatközlőnek volt egy pléhvágó ollója, amit sikerült elrejtenie Münchenben, de haza is szerette volna hozni. Az ame- rikai konzervdobozokból különféle dobozokat készítettek (valamilyen hajtogatásról, cigaret- táról beszélt az adatközlő). Ejtőernyős zsinórból „szőttünk” nyaksálat. Sakkfigurákat, „teljes táblát faragtam ki” – a gyűjtés időpontjában talán még megvolt az otthonában. München előtt Ünterwegel(?)ben egy hónapig a repülőtéren voltak, ahol plexi repülőgépüvegre díszítéseket készített. „Mama! Megvan még az a plexi, amit fogságbú hoztam?” – az adatközlő feleségétől

kérdezi. „Én nem tudom, papa! Én nem tudom, hun van.” „Nem ott a öreg iratokná, a másik szobába?” „Nem tudom, mé nem kerested meg!” „Há ki tudta, hogy mire kiváncsi!” „Apám, anyám, Janka, testvérem, meg én, meg fényképnek, ilyen kis képpel, nem is tudom, hol van. So- kat a emlékekbű fiam esikkasztott, úgy mondom. Mer olyan vót, hogy szeretett csereberényi, és amik emlékeim vótak, itt ami repülő lezuhant, abbú is sok holmim vót, mer az még 44 májusába zuhant le itt a szeli határba, Liberátor, az a négymotoros amerikai bombázó…” A hét embert Felsőszeliben az evangélikus pap temette el. Az amerikaiakat később egy nyugat-németországi katonai temetőbe szállították.61 (f. 1927)

Münchenhez visszatérve, egy bekerített ügetőpályát említ. Egy hétig rózsabokrok alatt alud- tak, szakadt az eső. A pokrócot tartani kellett, hogy el ne lopják. Aztán katonai sátrakat hoztak, ezekbe 20–25-en fértek be. Szűknek bizonyultak, mert két sorban feküdtek (lábuk ért össze?), középen még két ember feküdt. Az embereken keresztül lehetett csak kimenni. (f. 1927)

Munkára vitték őket, megállt ott egy szerelvény, máskülönben a vonatok akkor még nem közlekedtek, a városig bevitték őket, mivel a vonat (v. a sínpálya?) nem volt szétbombázva. Az amerikaiak várták az embereket, leszállítottak 15–20–25–50 embert. Az utakat tették jár- hatóvá, romeltakarítást végeztek. Ekkor találta az adatközlő az említett ollót is. Valószínűleg tiszti köpenyt talált (nem katonainak vélte): „Azt is igen számítottam, hogy hazahozom, igen tetszett nekem, jó anyagbú is vót, paszót rám, de há aszt meg má amerikaiak evették. Mer mielőtt hazaengedtek bennünköt, há leszedtek minden ruhánkot, befestették feketére, kinek mi- lyen ruhája volt, magyar vagy német ruha… (…) De má nem kaptam vissza a enyimet, hanem dobtak egyet nekem is. (…) A még talán meg van a palláson, flakkos köpenynek mondták, (?) ége védelmista(?) katonák vótak ezek a flakkosok. (…) Meg a kenyérzsák megvan, hazahoztam. Az nem köllött a gyereknek.” (f. 1927)

Transzportokat állítottak össze Magyarországra, „mer oda köllött mennünk”, mert nem tudtak szlovákul, ezért a cseh tisztek őket nem vitték el (egy-két szót tudtak az első „re- publika”, köztársaság idejéből). „Jak sza volás? [Hogy hívnak?] Ja sza volám J. B. [Engem

… hívnak.] Többet nem tudtam mondani.”62 Kérdezték az adataikat, hol születtek, szülőkről, mivel foglalkoztak, amit nem tudtak elmagyarázni. „Látták ők, még tudták is, hogy magyarok vagyunk.” Imát nem kérték tőlük szlovákul elmondani. (f. 1927)

Az adatközlő 1946 májusában, pünkösd körül hazajött, nyáron otthon a földeken gazdál- kodott, édesapja mint munkaképtelen került haza az orosz fogságból (gyomorfekélye volt). 1947 februárjában Csehországba deportálták az adatközlőt szüleivel együtt (nagyszüleit nem, már 80 évesek voltak). 1949 márciusában (februárjában?) „hazahoztak”, az év nyarán (egész évben?) otthon volt, éhezni nem éheztek (ugyan kellett beszolgáltatniuk tojást stb.), viszont

otthon munkát nem kapott, ezért visszament Csehországba.63 Nem voltak ahhoz hozzászok- va, hogy munkát keressenek messzebb városokban. Mulatságban „má szemezgettünk”. „Nem tudtunk beszényi se csehű, se németű, no, egy-két szót, németű több szót tudtam, mint csehű, mer azé így iparkodtunk Németországba tanúni […]. Én oszt megnősűtem Csehországba,64 mer német lányka a feleségem, no, úgyhogy má a fiamot is onnen hosztuk haza, ott született a fiam, no. No asztán hazagyüttem 51-be.”65 A felsőszeli kendergyárban helyezkedett el, innét ment nyugdíjba.66 Az adatközlőnk levelezett M. úr öccsével (a gyűjtés időpontjában már 15 éve elhunyt) és a Münchenben élő Sz. M.-el is. (f. 1927)

Németország felé tartva az első éjjelt a Kárpátokban töltötték, az adatközlő őrködött. Az egyik sátorból hallotta, hogy „kimegyünk az amerikaiakhoz”. Ezért úgy gondolta, hogy nem fog megszökni, mert ha az oroszok „pusztícsák a népet”, akkor kimegy nyugatra, és majd meg- látja, ha esetleg demokrácia lesz, akkor társaival visszatér. Ausztria felét éjjel járták végig: Mi- vel „nyomott hangulat, az az állandó berepülések, menekülni…” Kedvük sem volt viccelődni. Amikor Németországban gyalogoltak, akkor nem szabadott kilépni a sorból, ott is vizeltek. Fáradtak voltak, és abból tudták, hogy megállt a sor eleje, hogy a hátul lévők orra az előttük levő társuk sisakjához, hátához ért. Nagyszükségletre akkor mehettek, mikor „véglegmegállt a csapat. Amikor amerikai fogságba estek Münchennél – a katonaság január 7-től május 2-ig tartott –, kanadaiak keresték fel őket, hogy menjenek ki öt évre fakitermeléssel kapcsolatos munkálatokra, és majd megkapják az állampolgárságot. De így gondolkodtak: „Haza köll jön- ni, meg köll nézni, család meg-e maradt itten, hogyan vészelte át a háborút…”67 (f. 1925)

Az adatközlő szerint élelmezés nem volt (kb. egy hónapig?). Lopásra kényszerültek, föld- ből ástak ki terményeket. Végigkoldulták Ausztriát, Bajorországot. Volt, aki a ludat vette le a tojásokról, és megette azokat, vagy kecskét vitt el az ólból. Bécs fölött, Bécs és Horn(zfeld?) között egy gyakorlótéren (3-4 községnyi területtel) németek gyakorlatoztak, ott szinte élelem sem volt. „Német répát” ettek sülve, nyersen, főve, amit kupacban találtak: „de mindig fejfá- jás vót tűle.” A Csehszlovák határ mentén, Deggendorfnál keltek át a Dunán, aztán Alsó-Ba- jorországban már valamivel jobb volt a helyzet, ott a családok tudtak adni egy kis tejet, tojást.

„Bite sőn, etvasz esszen! Ugyi, ez volt a, hogy valamit ennyi aggyon.” Volt, ahonnét elzavarták a katonákat, vagy nem tudtak adni semmit, de ha pl. látták a katonák, hogy a malacok előtt

a fahordókban krumpli van, abba markoltak bele, és raktak belőle a zsebeikbe… Tehát az el- látásról maguk gondoskodtak. Németországban a németek zömével nem volt rossz viszonyuk, mert kaptak tőlük élelmet (kenyeret, tojást). (f. 1925)

A fiatalok zöme négycsövű ágyúkhoz került, a légvédelmi „flakkok”-hoz, és lőniük kellett az amerikaiakat vagy az angolokat. Ha az illető nem lőtt, akkor a német „lövött” rá. Az adat- közlő is aknavetős volt (ehhez négy-öt ember kellett). Kb. minden harmadik-negyedik ember- nek volt csak puskája, ellentétben az orosz hadsereg katonáival (golyószóró a hátukon). Régi Mauser puskát kapott a század, innen-onnan „összeszedet” csapattagokat: „szét volt zilálva minden.” Az adatközlő azt is érzékeltette, hogy kapcsolatfenntartásra a felsőszeliekkel szinte alig volt lehetősége, mivel nagyon szétszóródva szolgáltak. 120 levente Berlinbe, Schönwald- ba került, akiket négyfelé osztottak el (Berlin, Magdeburg, Dánia, svájci–francia határ vidéke: a Duna eredésének vidéke, Liechtenstein). Majd egy csoport Brémába került stb. Az Engels- dorfban lévők egy században voltak, a villingeniek a Fekete-erdőnél, egyik az egyik városszé- len, másik a másik városszélen, de még őket is két részre osztották el, tehát két-két ágyú volt az egyik és a másik oldalán a városnak, egy-egy ágyúnál kb. hat fő. Tíz hónapon keresztül levelet sem írhattak haza. Voltak olyan csapatok, amelyek pl. egy évig Franciaországban voltak hadi- foglyok, egy másik csapat a Ruhr-vidéken. Ők egymás között(?) néha levelezhettek. Zsoldjuk,

lénung” nem volt a katonáknak. Alkoholt nem tudtak szerezni. Később, mikor „márkaterületen” volt az adatközlő, akkor társaival együtt kapott zsoldot. (f. 1925, Felsőszeli)

Egy Béres nevű őrmesterről: „béres is volt, hát az kínzott bennünköt, no.” Mikor tanulták a támadásokat vagy a védekezést, menekülést, az altisztek sokszor rosszabbul bántak a kato- nákkal, mint a tanultabb tisztek. „Csak rosszra gondolok, hogy, hogy nem volt baráti izé, egy jó szó…” Az adatközlő elmond egy történetet, ami akár vele is megtörténhetett volna, előtte leírja, hogy hogyan nézett ki egy szoba, említi a Két tűz között c. könyvet, Brugsfhils-t(?).68 Az üres szobába szalmát szórtak, a bejárónál a szoba közepéig utat hagytak, két gerendát tettek le – ezek voltak az ágyak végei. A szalmán annyian aludtak, amennyien elfértek. Tüzeltek, megrakták a tüzet. Mivel a tizedes cigarettáját ellopták, büntetéssel fenyegetőzött: „Ha nem lesz meg, így és így, ezt fogja csinányi!” Végül is nem lett meg. A „kétcsillagos rettenetesen kitolt a fiúkkal”. Az összes bakancsot, nadrágot kiszórta a jeges patakba. „Nem volt aranyélet a katonaélet akkor!” (f. 1925)

Az adatközlő társaival együtt gyakorlatozott. Lóskay (vezér)ezredessel kigyalogoltak Münchenig. Ott úgy volt, hogy át fognak állni az amerikaiakhoz. Visszakapták a fegyvereiket. A müncheni repülőtéren tartózkodtak, ahol a tisztjeik nem tudták felfogni, hogy hadifoglyok lettek: „És akkor elkezdtek ugyanolyan regulát, mind a katonaságnál vót, feküggy, föl, meg ilyesmit.69 Hát kérem, én hadifogoly vagyok, én ilyet nem csinálok. Akkor megszöktünk egy- páran, pestiek.” Kb. 100 kilométert gyalogoltak hazafelé, majd az amerikaiak ismét elfogták őket. Ekkor már a „rendes” hadifoglyok közé kerültek, ahol 20 ezer német (ebből 3 ezer SS- es), magyarok ezren voltak egy Ampfing nevű faluban a nyár folyamán. Az adatközlő és társai a München és Passau közötti országútvonalat építették újjá, aszfaltozták az úttestet, mivel az aknák, gránátok „felszántották”. Az adatközlő dolgozott még Mühldorfban, Altöttingben,70 Neuöttingben, ahol az amerikaiaknak dolgozott egy fatelepen. (f. 1925)

Münchenben „szabad rablás” zajlott. Ki mit tudott, szerzett a raktárakból (pl. cukorbor- sót, amiből általában volt elég). De a tisztek a müncheni reptéren az összeszedegetett élelmet elszedték a katonáktól, és külön konyhát létesítettek maguknak. „Muszaj vót ellenük gondol- kodnom, hogy, hogy hát ez nem emberi dolog, hogy, hogy ő is hadifogoly, én is hadifogoly, s elveszi tőlem, én kapok feketekávét ebédre, ő meg, ő meg eszi az én cukorborsómat, amit én szereztem magamnak. Hát azér ott hagytuk a izét, elmentünk, no… No, hát, így… Ez, ez volt az ellátás a magyar hadseregnél!” Az adatközlő szerint a katonák nem éltek szexuális életet, mert szerinte egy-egy társa eldicsekedte volna. Az adatközlő sem talált magának partnert, vi- szont nem is keresett. „Lehet, hogy amit, amit főztek, abba is beletették aztota, amit a katona- ságnál beleszoknak, azt a brómot tenni a, hogy nyugtató legyen, hogy ilyen gongya ne legyen. Inkább ottan nyugaton, már mikor má ott vótunk, ottan már, már az, az nem hatott ránk, ugyi, ott már voltak, akik hajszolták a leányokot, hogy, hát… Hogyha véletlenül szabadon valahol dolgozhattunk kint, akkor próbáltak kapcsolatot teremteni.” (f. 1925)

Amikor az erdingi táborba kerültek, ott voltak japánok, olaszok, franciák (utóbbiakat az első napokban haza is engedték). A kiásott gödörbe állították a sátort, amelyben ketten fértek el. Ötliteres edénnyel jártak vízért a patakhoz, amely a táboron keresztül folydogált: „minden– kinek volt ötliteres vize.” Élelmezés: „német korpa” volt, amit a németek a szűkösebb időkre raktároztak el, amit az amerikaiak adtak a foglyoknak, a németeknek is Ampfingnál. Történt egyszer, hogy a német ellátócsapat 70 literes kondérját az adatközlő sátra előtt vitték el: „benne olyan valami folyadék.” „Hát, sár vót, és valamiképpen megcsúszott az illető, rántott a dolgon, eltörött a rúggya és kidőlt az a hetven literes élelem a földre. Éppen a én sátram mellett… És ott volt ekkora terület a… Üressen valamiképpen, megmaradt üressen. Akkor hát, olyan éhesek voltunk, hogy körül álltuk, és onnan ettük a földről azt a valamit, amit ott kiöntöttek. Volt, aki beleállt a közepibe, és onnan kanalazta azt a izét, az ételt.” Verekedés: „a is csak a tábor- ba.” Az adatközlő társaival elment dolgozni a repülőtérre, mikor visszajöttek, észrevette, hogy a fekvőhelyéből kilopták a deszkát, amin aludt. „Akkora deszka volt, hogy ketten elfértünk, egy nagyfödémesi emberrel aludtam ottan.” Az adatközlőnek megmondták, hogy ki lopta el: „Azon a téren, ami ott volt előttünk, ott összeverekedtünk. Jó sokáig ment a bunyó, mermer, valami három sátornak is a zsinórját kirúgtuk, és összedőltek a sátrak. De hát azért mégis csak vissza- szereztem… Értéket védtem!” Tetvek inkább a hadseregnél, a hadifogság ideje alatt már nem annyira jelentkeztek, mivel volt módjuk tisztálkodni a pataknál. Az utolsó napon meztelenre vetkőztek, az összes ruhájukat egy benzineshordóban kifőzték, hogy a tetvek elpusztuljanak. Még aznap éjszaka felvették a ruhát, de „tetű nélkül. Otthagytuk a táborban”. (f. 1925)

Szlovák fiatalokat nem vittek Németországba, ezért kizárt dolog volt, hogy szlovákokkal találkozzanak. Az adatközlő viszont megemlítette, hogy a táborokba szlovák „komisszió”-k ér- keztek, akik toborozták a fiatalokat, hogy „aki szlováknak vallja magát, vagy szlovákul tud, az hazamehet. Ugyi, aztot a szlovák vöröskereszt haza hozza időnap előtt”. A föltételek a követ- kezők voltak: „Mondd el a Miatyánkot szlovákul. Hát ki tudta asztot szlovákul elmondani?” Ha esetleg szlovákul csengő nevet viselt az illető, és ha még néhány szót tudott is szlovákul, akkor esetleg; akik pedig nem jöhettek haza, azok kaptak egy igazolványt, hogy hadifogoly az illető, amellyel egész Németország területén ingyenesen utazhatott. Volt, aki a franciaországi határtól, a Ruhr-vidéktől eljutott Passauig, a pockingi táborig – magyar civiltábor a bajor–oszt- rák határnál, ahol a pesti színészek is voltak. (f. 1925)

Öngyilkosságra az adatközlő nem emlékszik. Bajtársiasságra már igen. Bögi Jenő, aki a Csal- lóközből került Felsőszelibe a nagyapjához, alig 14 évesen fertőzést, hasmenést kapott. Barátjai,

kolegáifogták őt, mikor kiment a latrinára, hogy hanyatt ne vágódjon, mivel csak egy karó volt keresztültéve. Ő meg is halt aztán Bécsnél. Egy másik halálesetről is tud, egy fiú fertőzést kapott, a nyakán nagy kelések jöttek ki, és beszállították őt a bécsi kórházba. A kórházból először

Németországba, majd Franciaországba menekült, és ez a szeli fiú kijutott a La Manche-csator- nához. Ott fölgyógyult, majd bányába került. Parasztgyerek lévén kíváncsi volt, hogy hogyan robbantgatnak. Mielőtt lefújták volna az egyik robbantást, kifutott az óvóhelyről és mellbe vágta őt egy vas, kő(?). Amikor egy pesti illető elolvasta a Két tűz között c. könyvet, akkor az adatköz- lőnek azt mondta, hogy ő végigjárta a temetőket, és megtalálta az illető sírját a „partraszállási hallottak között”. „Több mint 11 ezer sír között két magyart talált. És az egyik a Pónya Zoltán volt, a én szomszédom.” (f. 1925)

Mikor az adatközlő fogságba került, magyar – lapos – és német – mély(ebb) – csajkája volt. A német csajkát, külső oldalán kezdetben zöld színű festéssel az adatközlő ételmelegí- tésre használta. Bajorországban, mikor erre már nem volt szüksége, az alumíniumedényről a megkeményedett kormot lekaparta: „És mindenféle szép valamit csináltam belőle. Mintá- kat.” Katonaélettel, tájképpel, hegyekkel, állatokkal kapcsolatosan. „Úgy, mint a rézkarc, csak ez koromkarc volt.” Amikor az adatközlő hazaért, akkor a komáromi hídnál a szlovákok ezt elvették tőle. Voltak, akik „faricsgáltak”, ki mihez tudott hozzájutni… Wasserburgba jártak dolgozni, az Inn folyónál egy várkastélyt takarítottak ki a lengyelek után. Ott sok pokrócot találtak, ezek közül kettőt az adatközlő elvitt takarónak. Majd hallotta, hogy mindent el fog- nak tőlük szedni: „Azér a híre eljött, magyarok, ha hazamegyünk, akkor az lesz, elveszik.” Színes pamuttal az adatközlő összevarrta a két pokrócot: „pirossal körülkerítettem, és még a nevemet is beleírtam.” Kezdőbetűi (DL), azsúrozottak voltak, és nem gondolták, hogy férfi is képes varrásra, ezért tényleg azt hihették, hogy otthonról hozta az adatközlő, ami „végig megmaradt”. Ha voltak az amerikaiaknál dolgozni, akkor kaptak tőlük egy bekecset, fél ka- bátfélét, „keki” színűt. Hogy ezt se vegyék el, akkor egy fazékban tintaceruzát olvasztott fel és befestette lilára, hogy ne látszódjon a PW „prizönyér vár” [prisoner of war/hadifogoly] felirat a hátoldalán. „Volt mingyár, mikor hazaértem, egy jó kabátom.” A pokrócot már otthon festette be feketére, amelyből varratott egy kabátot. „Nem volt, itthon csóványruhák [csalán-] voltak abba a időbe, ez meg rendes, jó szövet vót, pokrócszövet vót. Nagykabátnak igen jó vót. Hát ilyeneket csinátunk.” Tehát amit a katonaságtól kaptak, azt a dél-komáromi Igmándi erődnél elvették tőlük (pl. a bakancsot), de az adatközlő említett pokrócát nem, viszont magyar pokrócát igen. Ezt az adatközlő úgy is magyarázta, hogy amiből több volt a leszerelt kato- nának, abból egyet meghagyhatott. Az adatközlőt társaival Bajorországban, Rosenheimben vagonírozták be. 1945. november 4-én ért haza (ekkor Magyarországon választásokat tartot- tak). Átmentek a hídon, bementek a komáromi vasútállomásra, és Érsekújvárba utaztak, ahová estére értek. Szembesültek a szétbombázott újvári állomással és láttak három hadifogoly-sze- relvényt is.71 A négy felsőszeli fiatalember találkozott vasutasokkal, akik azt tanácsolták, hogy ne menjenek ki a peronra, mivel nem indítanak szerelvényt. Szálláshelyükön bújtatták el őket, ahol reggelig maradniuk kellett. „Eleve megmentettek a vasutasok minket […].” A háború alatt 109-en haltak meg Felsőszeliből, ebből hét levente. (f. 1925)

Az adatközlő a 12. éve betöltése után leventeképzésre járt, hetente egy-két alkalommal. 1944-ben vitték el leventeként.72 Kiképző századparancsnoka három évvel idősebb korosz- tálynak (150 főnek). Kétszer volt kiképzésen a csendőrzászlóaljnál mint levente századpa- rancsnok. Az adatközlő fizetését a kendergyárból automatikusan megkapta, mikor egy hónapig kiképzésen volt. A kendergyárnak dolgozott, ahol tüdőgyulladást kapott, és nem volt injekció. Szerencséjére a frontról Felsőszeliben társaival megpihent egy katonaezredes, akit az adat- közlő nővére hívott, hogy vizsgálja meg. Aszpirinjük sem volt. Aztán vászon ágylepedőket tanácsolt vizes borogatásra, háromszor borították át egy nap, mert „ez vót a gyógyító”, hiszen

a patikákban semmi sem volt. Az adatközlő említi a „sasokat, sasbehívót”, amikor 24 vagy 12 óra leforgása alatt be kellett vonulni. 1945-ben úgy pusztultak főleg az idősebb emberek, mint a legyek. A háború után, 1945-ben Ausztriában fogták el, ahol dolgozott. (f. 1926)

Munkaszolgálat

Egy férfit nem soroztak be, mivel a tüdejével volt probléma. Az adatközlő ismerőseitől tudja, hogy őt másodszor-harmadszor is soroztatták, aztán a katonaság munkaszolgálatos századba küldte. Az adatközlő tudta, hogy Felsőszeliben például egy illetőnek látásproblémája van, egy évvel idősebb lehetett az adatközlőnél, találkozott is vele a fronton Magyarországon. A mun- kaszolgálatosok máskülönben rendesen fel voltak öltözve, „nem olyanok vótak, mint a zsidó munkaszolgálatosok”. 1941–42-ben elvitték a férfiakat (már 1940-ben?) munkaszolgálatra. Pike bácsi felsőszeli lakosról, aki nem messze lakott az adatközlőtől: „Az magyrokhó kerűt, úgyhogy szóval magyarokná vót, és kocsivá vót a hadseregné, kocsis vót. És mikor le köllött adnyi őköt a németeknek, mind ezeket a munkaszolgálatos zsidókot, őtet nem adták le, úgyhogy haza is gyütt. Úgyhogy e vót, nem adták le. Nem akarták leadnyi őt ottan, alakulat. Etagatták.” Ezt követően az említett személyt nem zaklatták,73 a háborúnak vége lett, sokan már nem jöt- tek vissza, de részletesebben az adatközlő több zsidó sorsról nem tudott beszámolni. (f. 1920)

A fronton – don-kanyar

1942. november 6-án a katonákat bevagonírozták. Komáromból Galántára utaztak, ahol két-három órát várakoztak, talán ezért, hogy Szlovákián keresztül mehessenek. A galántai ál- lomáson nagyon sokan tartózkodtak a környékről. Az adatközlő édesapján kívül jelen volt testvére és nagybátyja, utóbbitól italokat, pálinkafélét, testvérétől pedig élelmet, kolbászt, sza- lonnát, mákos pogácsát (ami hónapokig is elállt) kapott. Szered és Zsolna után Lengyelország- ba utaztak. Egy tehervonatban harmincan utaztak, szalmán feküdtek és a vonatban étkeztek. Oroszországba november 20-án ért el a szerelvény. (f. 1920)

Breszt (Breszt-Litovszk), Minszk fele mentek, Brianszk (kisváros)… Majd megálltak, mert föl volt robbantva a híd, mindent le kellett pakolniuk, és átmentek a befagyott folyón, aztán felültek egy másik vonatra. Szélesebb vágányra emlékszik az adatközlő. Egy jó darabig utaztak, mígnem egy kisvárosba értek, ott kirakodtak, és két napot töltöttek el. „Föl és gyalog. Men- tünk valami 30 kilométert vagy 40-et is. Fújt a szél, hóvihar vót. Ha november végin vót vagy december elejin már 42-ben. Hát bizony keserves út vót. A gyengébbek… Mikor Somorján is rakodtunk be, egyszer csak gyün egy román gyerek. Ha mondom, te? Hogyhá ide vagyok kűdve, megyek veletek – tudott magyarú, nemigen jól, de azér tudott. Ha mondom, milyen izé. Hogyha telefonistákhó vagyok kűdve. Akkor mondom, gyere, mer hozzánk tartozó – mer én vótam a szá- zadba a parancsnok. […] Gyere há ide, itt fekszünk e, gyere ide, mellettem feküggy.” Heten voltak a századnál, de tényleges katona csak az adatközlő, a többiek tartalékosok. Kövérsége miatt a romániait a menetelésnél „felcsapta”, viszketés fogta el, mert az izzadság csípte a bőrét, és nem tudott menni. Az adatközlő elvette tőle puskáját, kenyérzsákját, és odaszólt barátjának, hogy fogja meg őt a másik oldalról, mivel nem akarták otthagyni. Az igaz, hogy akik lemaradtak, azokat fölszedték egy kocsira. Végül is eljutottak a helyszínre, az adatközlővel emiatt jóban lett, általában velük tartott. „Jani, aszongya, e ne felejtsd, hova valósi vagyok …Beszterce-Naszód vármegye, Szamosmakód község.” Majd tovább haladtak. Egy hónapig a területen tartózkodtak, a századparancsnokuk elesett, a helyszínen el is temették. Az adatközlő szerint véletlen folytán

az ezrednél maradt (vsz. a századparancsnok), előre mennie, ill. elöl tartózkodnia nemigen kel- lett. Az aknavetősöket, gyalogságot vezényelték oda, akiket visszavonuláskor csapás ért, de nem az első nagy csapás. Voltak veszteségeik, halottak a gyalogságból, aknavetősökből, de még így is időben visszavonultak. Az adatközlő német tankokat említ, amelyek visszaverték az oroszokat. Hátrább, egy kisebb városban északabbra tartózkodott az adatközlő, valamilyen vadászokra(?) osztották be őket. Továbbra is az ezrednél, védettebb pozícióban, magas rangú tisztek között maradt. 13 hónapot töltött a fronton, 1943 decemberében jött haza. (f. 1920)

1944. ősz felé másodszor mentek ki a frontra, mert „Románia kiugrott”. Előtte nem men- tek, mert a kapott papírjukban az állt, hogy egy évnél tovább voltak a fronton. Az adatközlő két idősebb személyt veszített el a fronton. 1944-ben Magyarországra került, ekkor a Dunántúlon vonultak az oroszok, ahol ősztől a következő év márciusáig állt a front. Más körülményekkel szembesült, például holdfénynél távcsővel nézte/ék az orosz katonát, mikor az árkot javította, lapátolt, erre megjegyezte a németek közül (is) valaki, hogy „Ivan Arbaitól!” [Iván dolgozik.]. Az adatközlőt a németekhez osztották be. Márciusban a németekkel együtt támadtak, majd- nem eljutottak Kaposvárig. Majd az oroszok összeszedték magukat és ellentámadást valósí- tottak meg. Azt pusmogták, hogy az oroszok már a Balaton fölött, Szombathelynél vannak, az adatközlő katonatársaival a Balatontól délre tartózkodott. Csodálkozott is, hogy az oroszok nem lőnek. Ha lőttek volna, talán vissza is vonultak volna véleménye szerint. Aztán átmentek repülővel, tankokkal vsz. Letenyére: „Fiamék is vótak [mikor üdülni mentek Szlovéniába], ezen mentek, mondom, majd ha Letenyén mentek, ott estem fogságba, mondom, nízzétek meg jól aszt a falut.” Somogyszobon a foglyokat bevagonírozták, majd Bajára szállították, itt két hétig tartották őket. Tovább utaztak Romániába, majd a második héten Kijevbe. Nem köz- vetlenül a városban, a Dnyeper túlsó felén, Darnica településen egy lágerban tartózkodtak. Építkezésre jártak. Reggel-délben egy kis levest kaptak kenyérrel, délben kb. két deci híg köleskását, vacsorára levest kenyérrel. Tavasszal, amíg el nem fogyott, az erdőből hordták a csalánt, a katonák csak nevettek. Szecskavágóval darabolták… Ebből aztán levest főztek. Volt korpaleves, halleves is. „Csípős csóvány”-ból készült a „csóványleves”, melynek felü- letén „annyi piros nyí [levéltetű] vót mindig, amennyi csak ráfért. Ha meg köllött ennyi aszt is”, reggel, délben és este. „Tetszett, nem tetszett, meg köllött enni.” Az idősebbek kérdezték tőle, hogy ő miért mondja mindig a szakácsnak, hogy ne keverje fel a levest, csak adjon kb. egy merőkanállal? Szerinte mosatlan csalánt, sárosan és piszkosan dobják a kondérba, ezért, viszont sok 40-50 éves körüli kérte, hogy „keverd meg pajtás, hogy sűrűbb legyen!” Az adat- közlő volt, mikor a konyhára került krumplipucolónak. Szintén nevetve említette, hogy történt egyszer, hogy pacalt hoztak a táborba: „De má mikor hozták be kocsivá, olyan büdös vót, ződ vót, mind az a fű a, levest főztek, még a leves is büdös vót, de akkor is megettük. Muszaj vót. … Ekezdek hónap elejin főzni káposztalevest, akkor egy hónapig reggel-débe-este káposztaleves volt. Ekezdtek főzni köleslevest, akkor egy hónapig kölesleves volt. Egy hónapig korpaleves. Egy hónapig! […] És mindig az a darab kenyér hozzá!” Akik cigarettáztak (az adatközlő nem szokott rá a dohányzásra, pedig ingyen kaphatta volna a cigarettát, mikor katona volt Galántán, meg a fronton is néha, mikor fogságban volt), azok közül akadt, aki eladta a kenyerét cigarettá- ért. A kevés élelemből, ha még el is adott belőle az illető, az nagyon hiányzott a szervezetének. Az állapotuk le is romlott. Úgy mondták, hogy „óká”, munkaképtelen. Ha még jobban lerom- lott az állapota, akkor disztrófiás volt az illető. (f. 1920)

Az adatközlő fiatalokat látott meghalni (Kijev mellett a „dégeldében[?], vsz. dögöldére/ gyengélkedőre74 gondol). A gyöngélkedőn hiába adtak neki bármit is enni, a szervezete nem fogadta be. Reggel jött a kocsi, amelyre a holtakat földobálták, aztán kivitték, hogy hová, az

adatközlő nem tudta. Máskülönben mindennap munka, vasárnap fáért mentek az erdőbe, fenyő- ágat szedtek, vágtak, ezt a konyhában, pékségben használták fel. Kijev mellett fogságban egy felsőszeli,75 vezekényi, taksonyiak ketten. A vezekényit alig két hónap múlva elvitték. „Levágtak [?] egy csomó embert, amin fő vót sorakozva a nép ugyi ott a lágerudvaron. Evitték őköt. Tíz év múlva láttam viszont őket. Tíz év múlva gyütt haza ez a vezekényi! Má itt dógoztam Galántán, nos eccer látom, hogy úton dógoznak. Mondom, János! Mer tudtam, hogy nincs itthon, mer érdeklődtem. Ha mikor gyütté haza? Hogy két hete aszongya. 55-be vagy mikor vót.” (f. 1920)

1947-ben a vasúton dolgoztak az erősebbek, folyamatosan vizsgálták az emberek erőn- létét, januárban az adatközlő is: „Vasúton dógoztam és… Úgy mondom, ahogy vót, hogy vót ott egy vagon félig lesüllesztve, mer hát igen hidegek vótak, nos hát valami három orosz is ott dógozott velünk, ha odajártunk melegednyi abba a vagonba, akkor tüzetek. És minden órába olyan negyedórát, tíz percet mindenki bemehetett oda izéni. Kolegámmal rajtunk vót a sor, hogy mennyünk melegednyi. Nos itt van a egyik vágány, másik, harmadik, és a negyedik vá- gánynál vót az a izé, ahun… Gyalogút vót, oda köllött mennyi. Átmentünk a egyik vágányon, másikon, s mikor a harmadikhó értünk, aszongya a kolegám, hogy fogok pisányi. Megát. Én meg belíptem a sínek közé, mondom megyek. Abba a pillanatba mozdony elindút. […] Tolatott. Nem ment gyorsan. Má alatta vótam. Osztán ekaptam valami vasat alatta hát… Ugyi ezek meg kiabátak neki a többiek, mer látták. Megát. Ha má ott vótak mind csoportba. […] »Nincs semmi bajod?« Ha mondom »nincs«, mer há nem éreztem semmit. Fölálok, nos csizmám feje le vót szakítva, újjambú csak olyan izék, bőrdarabok, ez a két új … összeroncsóva e…” Lábát kapcába becsavarták, bevitték a lágerba. Az ebédről lemaradt. Ebben a Kijev melletti lágerban megkérdezte tőle egy magyar orvos,76 hogy evett-e. Hozott ebédet. Az adatközlő egy asztalon ült, háta nekitámasztva a falhoz, egyik lába fönt, másik lelógott az asztalról… Az orvos mikor megnézte a sérülést, gyalázatosnak tartotta. Az adatközlő injekciót kapott és a gyengélkedőre került. Mikor két nap múlva kibontották a bekötött lábat, a bőr alatt genny, forró hipermangá- nos vízbe áztatták, az orvos megszórta valamilyen porral és hiper(?)injekciót kapott. Három hónapig gyógyították, mire begyógyult a seb (a gyűjtés időpontjában már emiatt sántított). Hazaengedték, de nem dolgozott.77 Lába állandóan be volt kötve. Az orvossal sakkoztak (vol- tak német, magyar betegek). Egy alacsony termetű orosz orvosnő, századosi ranggal, mindig azt mondta, mikor megnézte az adatközlő lábát, hogy nem fog meggyógyulni, be kell vinni az adatközlőt Kijevbe, és le kell vágni a lábfejét. „Magyar orvos aszondta neki, én tudom, hogy meg fog neki gyógyúnyi, mer én aszmongya, vérit megvizsgátam neki, vére igen jó, és meg fog gyógyúnyi. Láza nincs.” Végül az adatközlő lába meggyógyult. 1947-ben komisszió jött, hogy a sérült, nem dolgozó, de valamennyire egészséges magyarokat hazaküldjék. Így került az adatközlő is Kijevbe, az ottani lágerban az embereket elosztották. Az adatközlő orvosi vizs- gálaton esett át. Találkozott egy idősebb felsőszeli ismerősével, mivel szlovák volt, őt a ma- gyarokkal nem engedték haza. Kijevben a lágerudvaron meztelenül álltak, egyik kezükben a csajkával, másikban egy kanállal. „Ing, gatya, kapca, bakancs, nadrág, zubbony, köppeny, sapka” – mondták és dobták. Ezt aztán összefogva vitték, „mikor má gyüttünk haza”. Német használt ruhát kaptak az oroszoktól, kék páncélosköpenyt adtak, fekete nadrágot, Todt-szer- vezetes [sárgás?] kabátot, disznóbőr bakancsot, néhol még szőrrel, inget, gatyát. Orvosi vizs- gálatot, ismerősét Jenőt – Kijevben már régebbtől tartózkodott – említi, aki néha jobb enni- valót hozott az adatközlőnek, de a gyomra ezt még nem bírta (hasmenés). Majd egy alacsony

orvosnő megvizsgálta, hogy nem víz van-e benne, az adatközlő szerint izom volt. Hőmérőt kétszer betette és mind a kétszer 37 fokot mutatott. „No jóvan, aszongya, majd fölírjuk, nos majd délután híjuk megint.” Az adatközlő egyszer ült legalább kétezer ember között a laktanya udvarán, délután jött is a szanitéz, az adatközlő nevét kiabálva, de nem árulta el magát, gon- dolta, hogy őt úgysem ismerik a táborban, senki sem tudta, hogy kihez szóltak: „Éreztem… Be em megyek, hogy még egyszer megmérjék… A hőmérőt… Nos aszongyák, hogy itt maradsz. Osztán megunta a kiabálást oszt ement.” Az adatközlő egyszer írt levelet egy vörös félholdas, vöröskeresztes levelezőlapra, amelyre testvére 1947-ben válaszolt Felsőszeliből, légipostával érkezett meg. Az adatközlő azt az iratot őrzi, amellyel őt a fogságból hazaengedték. Katona- feleségről Felsőszelivel kapcsolatban nem tudott. Az adatközlő említ egy Szenc mellől szár- mazó, Neszméri nevezetű szlovák férfit, akivel az adatközlő együtt esett fogságba: „»Jani«! , aszongya, »jelenkezzé szlováknak, haza fognak vinni, Jani.« »Én nem jelentkezek szlováknak.«

»De Jani, senki meg nem tuggya.« Mondom, »senki nem, de én fogom tudnyi, mondom…«.” Ez az illető 1945 szeptemberében hazakerült és felkereste az adatközlő hozzátartozóit. 1946- ban megint jöttek szlovákok, de akkor beteg, azért nem küldték haza. Amikor az adatközlő (és társai) nevét felolvasták, kiderült róla, hogy nem magyar nemzetiségű és egy évvel ké- sőbb jött csak haza. Az adatközlő nagy kaszárnyára emlékszik, mikor az orosz határhoz értek, mindenkinek ki kellett szállni, megtörtént az átvizsgálás. SS-es vércsoport-tetoválást kerestek a személyeken. Majd visszamentek a vagonba, mikor átértek a határon, akkor megint ki kellett szállniuk a román határnál Máramarosszigetnél. Megkérdezték, hogy ki hová akar menni. Ma- gyarországra, Romániába, Szerbiába, Csehszlovákiába? A foglyok némelyike „szamár fejjel” azt mondta, hogy Csehszlovákiába… A másik azt mondta, hogy Romániába, a harmadik, hogy Magyarországra. Utóbbi országba két nap múlva el is küldték az embereket. A többieknek viszont továbbra is a helyszínen kellett maradniuk. Szerbiába sem engedték haza az embereket (az oroszok összevesztek Titóval). Az ismerőseiknek, akik utánuk érkeztek, azt mondták, hogy ne Csehszlovákiába, hanem Magyarországra jelentkezzenek, ahonnét már valahogy hazake- rülnek. Máramarosszigeten egy Bánszky nevezetű tanítóval találkozott az adatközlő: „Egyszer ottan szédölgök, tisztek ottan össze vótak áva. Odamegyek egyhe nos, …, »Hadnagy úr, nem gyüttek véletlenül szeliek. Nem tud rúla?« Rám níz. Aszongya, »Jani, ha nem ösmersz meg?«” Az adatközlőt nem tanította, mert amikor a faluba érkezett, akkor ő már kiállt az iskolából. Aztán mikor ő hazajött, írt a magyar parancsnokságra a felsőszeliek ügyében is, aztán előre- lépés történhetett. A magyar bizottság elvitte őket Magyarországra, de az adatközlő testvére ekkor már kitelepített volt. Pesten betért a Népjóléti Minisztériumba, kérte, hogy valamed- dig kapjon jegyet (Szobig), ezt a kérését teljesítették. Bement a csehszlovák nagykövetségre is. (Ugyanis a határon akart átjutni, de gondolta, december lévén nem fogja a Dunát, vagy az Ipolyt átúszni.) Beszélt az egyik hivatalvezetővel, aki azt mondta neki, hogy fölöslegesen megy haza, mert úgyis ki lesz telepítve. „Ha ki leszünk, akkor majd visszagyüvök” – jegyezte meg. Kérdezősködött, hogy tud-e szlovákul, hol lakik, hányas házszám alatt? És kapott tőle igazolást. A határon a vonatban a fináncok megnézték a papírjait, nevetgéltek, kérdezték az adatközlőtől: „Jó vót Oroszországba?” „Igen jó, próbáják meg!” – válaszolta. Hallotta, hogy Galántán a csendőrök a foglyoktól elszednek dolgokat. Éjjel beért a vonat Galántára, majd hazagyalogolt, reggelre érkezett meg. (f. 1920)

Egy másik adatközlő kiválogatott foglyokat, „büntetőszakasz”-t említ, amely a legrosszabb helyekre került el dolgozni. Nyári időszakban egész nap a tőzegtelepen, derékig érő vízben dol- goztak Keric(?)-ben (Finski). Éles acélkést, hosszú oldalkést használtak. A tőzeget bevagoníroz- ták, amit fűtőanyagnak használtak fel az üveggyárakban. „Olyan koritája [kôra=kéreg, kory- to=meder] van, olyan hőálló”. Amikor megszáradt, „mintha vasat ütöttek vóna, úgy pengett!” Gépeket is használtak az összegyűjtésükre. Az adatközlőt majd bevitték Fehéroroszországba,

Minszkbe. „Innen addig haza nem mentek, mer neked a elődjeitek tették tönkre ezt a várost!” Mikor körülnéztek az állomáson, csak egy-két épület állt, a többi romhalmaz volt. „Innen addig haza nem mentek, míg föl nem építitek!” Itt két évet dolgozott. Legutoljára Voronyezsba került, ahol a magyarok tartották a harcvonalat. Ott építkezésnél dolgozott. Jó sort említ. Másfél fejjel magasabb kozákokat, ezredesi rendfokozattal rendelkező területi főparancsnokot, aki a hadifog- lyokat is irányította. Felépítettek egy 380 helyiséggel rendelkező épületet, fent [?] két emelet magas. „Annak az emlékére, hogy elődjeitek itt harcoltak, a fasiszta magyarok idáig eljöttek…” Voltak, akik nagyon haragudtak a magyarokra. Tanult emberek csak tették magukat, hogy nem tudták, mi a „vengeri” és a magyar? „Pedig egy és ugyanaz!” Oroszul jobban „vengri”-t mond- tak, mert nemzetközibb volt. Az adatközlő egy volt repülőst említ, akit a magyarok lelőttek. Az oldalbordái helyett páncélmellényt viselt, mert a lövések tönkretették. Ha a magyarokat említet- ték, szitkozódott, „k…a magyari!” [„Votcha vocsicsi?”] (f. 1926)

Az apró sós halra – „kamcá”-t [?], „paboló hal”-at [?] említ – egyfolytában itták a vizet, amitől megdagadtak, mert megtelítették a gyomrukat (a szűk nadrágon kívül lógott a hímvesz- szőjük, „normann zacskó”). Egy ideig az adatközlő is ette. Amikor már nem, megkérdezték tőle, hogy miért nem eszi meg a halat. „Én nem akarok itt megdögűni”, inkább koplalni fog, mondta. Ezért nem dagadt. „Kálmánkám, fiam!” „Tessék?” „Add nekem a halat!” „Váljon egészségére!” – de ez nem fog. Ezeket az embereket disztrófiás, vízzel teli, erő nélküli embe- reknek, kidülledt szeműeknek írja le az adatközlő. (f. 1926)

A román határszélen a foksányi orosz fogolytáborban főleg a fiatalokat besorakoztatták, ahol összegyűjtötték a „jónépet”. Ott találkozott a felsőszeli levente körzetparancsnokkal, Horváth Endrével. A fogságból 1952. év elején az adatközlőt elvitték a jáchymovi uránérc- bányába. A láger Hradec Králové mellett volt, Nechanice faluban. Az első nap lapátot kapott, hogy a bányában fog dolgozni, 200 m mélyen. Mikor megkezdték a munkát, lifttel jártak, ami elromlott. Katonai ruhában, viaszosvászon köpenyben, kemény bőrsisakban mentek – ha arra egy 70-80 kilós ember ráállt, nem horpadt be. Elég volt leérni, nem még dolgozni egész nap. Mikor feljöttek, a sisak egyszerűen behorpadt az izzadságtól… Lamacsban(?), ahol az uránérc ereket keresték, egyszer az adatközlő talált valamilyen vastagságú aranyeret. Mondta a mes- ternek („Pocsúvaty!”, „Cso kacsu?”), hogy nézze meg, mert szerinte arany. („Vinára. Szmol- ka náda!” – szmolka: uránérc). „Ez köll minekünk e!”, nem arany. Az adatközlő ládát említ, belülről acélpléhvel, 40x40cm-es, ötven kilóval… (Megjegyzi, hogyha ezt az ország a maga részére termelte volna ki, akkor gazdag ország lett volna. Említi a magyarországi bányászatot a Mecsekben, Pécs mellett, ahol a legidősebb bátyját meglátogatta, ahol ott is ilyen bánya van.

„Emberpusztítót fognak előállítani”, atombombát, tudta meg.) Az adatközlőt 1952 karácso- nyán engedték el Jáchymovból, Magyarországra vitték, majd átengedték. Valamennyi pénzt kaptak, ezen esetleg cigarettafélét lehetett hazahozni. Akit hazaengedtek, azok közül voltak, akik új ruhát kaptak. Az adatközlő csehszlovák pufajkában és keresztes sapkában jött haza, mindenki nézte, hogy katona-e. Kis bőröndje még a padláson a gyűjtés időpontjában meglehe- tett. Az adatközlő megemlítette, hogy sajnos már nem tud összefüggően beszélni az átélt ese- ményekről, a városok neveire még azért vissza tud emlékezni. Amikor hazaérkezett, a szülei már idősek voltak.78 Mikor bevásárolni ment a faluba: „Édesanya, ne siess…” – mondta, mert nem bírt menni, meg volt dagadva a fogság után. (f. 1926)

Az adatközlő a hadifogságban két levelet kapott a szüleitől. Neki nem engedélyezték a le- velezést. Éjjeleket dolgozott. „Olyan vótam, mint a rikkancs. Ébresztőóra vótam a lágerba.” Volovichi?-t is említi, egészen odáig elmentek harcolni a magyar csapatok. Nem volt órája,

„hogyinki”, de rámutattak. „Majd lesz! Ti bugyes baszta! [Te leszel, és kész!]A téli időben még csak megment, de nyáron nehezebb volt a nyári időszámítás szerint. Voronyezsben, ahol hamarabb sötétedett, de mégsem, a nap korán kelt. „Az egyik oldalán le se ment, má gyütt föl a másik odalrú.” Két szolgálatos hadnagy, főhadnagy bejött a barakkba, aki nem dolgozott, a „szmena” [műszak] után feküdhetett a priccsen. „Zmirr! Vigyázz!” – mondta a katonatiszt. Az adatközlő aludt, majd felállt, de érezte, hogy valami nincs rendben, mondta is valaki. Oda- ment hozzá a „fő” meg a hadnagy, „Mi lesz hónap?” „Elseje.” „Tudja-e, hogy mikor kell ébresztőt csinálnia?” „Azt nem mondta senki.” „Reggel négykor!” – mondták. „Ggye más hogyinki?” [Hol van az órád?] – kérdezték tőle. Az adatközlő a fejére mutatott. „Lehnúty, feküggy!” Az adatközlő lefeküdt, az egyik a fejét, másik a kezét fogta le, a szájába nyomtak egy vodkásüveget és fél liter szeszt itattak meg vele. A „muszka” azt mondta, hogy minden- képpen fog kapni, ha fog ébreszteni, ha nem fog, azért. Bár az adatközlő elkábult, az agya azon dolgozott, hogy el ne aludjon. Hajnalban ébredt fel, kinézett az ablakon. „Hány óra lehet?” Egy hadifogolynak sem volt órája. Kérdezte tőle az egyik, hogy „hova megy?” „Megy[ek] ébresztőt csinálni!” „Még nyugodtan feküggyön vissza” – hangzott el. De az adatközlő szerint már csak percek voltak hátra. Az őrbódéhoz ért, elején pisztoly [?], a hadnagy ráborulva az asztalon… Megkopogtatta az ablakot: „Gdo je tam?” [Ki van ott?], „P… Kálmán, vojnaklen [?] bugyícsek podam szpravi” [P. Kálmán ? ébresztő, jelentést adok] „Kolko je preszní csasz?” [Mennyi a pontos idő?] „Za pety minút bugye stiri.” [Öt perc múlva négy lesz.] „Sto?” [Mi?] – ránézett az órájára, elkáromkodta magát. Nem hitték el, hogy megmondta Orvo- sokhoz vitték, megvizsgálták, hogy mi a baja. Először az orosz orvos vizsgálta meg, aki azt mondta az adatközlőnek, hogy bárcsak olyan jó megfigyelőképessége lenne, mint neki. A ha- difoglyok orvosa (dr. Bajor Ferenc) is megvizsgálta, megkérdezte, hogy mit vizsgáljon rajta, de a parancsot teljesítenie kellett. Csodálkozott az adatközlőn, mert hallotta, hogy este mit csináltak vele. Valamelyest hihetetlennek tartotta, hogy mire vissza tud emlékezni. Négy or- vossal vizsgáltatták meg. Ha rászóltak, már felelt is szlovákul, németül vagy oroszul. (f. 1926)

Fogságba kerülésekor azt hitte, hogy a gyűrűt az ujjával együtt szakítják ki. „Úgy kaptak a gyűrűk után!” „Jó is volt, meg nem is…Jóról nem lehet dicsekedni.” A politikai tiszt az adatközlőre mutatott: „Ti bugyes brigagyier!” [Te őrvezető-szakaszvezető leszel!79] Az adat- közlő csodálkozott, hogy hogyan lehet ő, hiszen a csoportban ő volt a legfiatalabb. „Ti bugyes a baszta!” Tetszett, nem tetszett, el kellett vállalnia. Hazai szakemberek dolgoztak húszan? Aztán mondta, hogy ne haragudjanak, hallhatták is, hogy viaskodott az őrnaggyal. „Fiam, nem érdekől minket az, hogy hova valósi, hisz má mink se mongyuk asztot, hogy magyarországi. Ki tudja, hogy hova valósiak leszünk még!” Helyzetük egyik napról a másikra változhat, hazake- rülésük is kérdéses. Az adatközlő elég jól megtanult németül, oroszul is „mondta a magáét”. Az anyaországi németek az adatközlő szerint héber betűkkel írtak. Volt rá eset, amikor az idősebb emberek levelet kaptak, „Kálmán!” „Tessék?” „Koma her!” – gyere –, mert a kapott levelet nem tudta elolvasni. Mikor elolvasta: „Fiam, ez nem méltó…” Elszórakoztak, elbe- szélgettek, mert nem tudott senki németül, csak az adatközlő,80 akinek az édesapja egy időben cseléd volt a németeknél, de szlovákul, oroszul is tudott. Voltak egypáran szlovákok, akik magyarul nem tudtak. (f. 1926)

„Nem tudok elaludni, olyan éhes vagyok” – mondta Döbrentey az adatközlőnek, nem ho- zott neki élelmet. „Csak korognak a hurkáim” – mondta. Volt egy darab „vicszkupino [?]”.

„Odadtam neki.” Támogatta a társát. Azért mindig maradt valami, az orosz tisztek a láger- konyhában étkeztek, ott főztek, láger körül őrködtek… Az adatközlő hiába várta a postát, ezért Döbrentey megsajnálta őt. Menyasszonya lánytestvérének címét adta meg és biztatta őt. Döbrentey Istvánnal az adatközlő sógori viszonyban lett volna. Aztán a férfiak egyszerre írtak levelet, de az adatközlő hamarabb kapott választ: Döbrentey – az eljegyzéskor vitték el az oroszok – jegyese már nem bírt várni és férjhez ment. A lány az adatközlő szerint tudta, hogy sohase fog eljutni Szentendrére Döbrenteyhez látogatóba… Máskülönben ez a szent- endrei hölgy átírta az adatközlő levelét és elküldte a szüleinek Dél-Szlovákiába. Így tudtak egymással értekezni, hogy életben van. A magyarországiak hamarabb szabadultak.81 (f. 1926)

Jöttek hazafele, „körbekaptak a ruszkik. Davaj po piesztatki!” Az édesapja annak idején mondta, hogy csak ezt ne kelljen megtapasztalnia. A katonák ötösével felsorakoztatták őket, mert így jobban tudtak számolni. A lágerban is, ha 15-20 ember kelt útnak, akkor nekik ötös csoportokban kellett menniük. Mikor bementek a kapun a lágerba, a (fő)hadnagyra köszön- tek, aki számolta őket „Drasztujtye! […] Raz dva tri… [Jó napot! Egy-kettő-három…] Újbú kezdte számóni.” Aki megszökött, azt addig hajszolták, míg el nem fogták. Volt egy szlovákiai cigány, fronton is volt, jól beszélt magyarul, oroszul, akit elcsíptek, de visszahozták. Az ala- csony törzsőrmester mondta (Pék), hogy ő visszahozza a cigányt, „Hogy honnan?”, „Adjatok nekem egy hetet!” Az ötödik nap már a lágerban is voltak a cigánnyal. Mezítelenre vetkőztet- ték és lábtól fölfelé kezdték lövöldözni. Utoljára fejbe és szíven lőtték. „Így jár, aki megszökik! Innen megszökni nem lehet!” „Barátom, nem nagyzás, akármi, akármilyen nagy kommunista előtt meg merném aszt mondani, hogy az egy emberkínzás vót, amit csinátak a oroszok a ha- difoglyokkal. Ha nem csak mivelünk, magyarokkal, amilyen nemzetség ottan vót… Nem vót kivétel.” (f. 1926)

Az adatközlő nagy bajnak tartotta, hogy őket nem engedték haza. Két évig magyarországi börtönben voltak, még azt is gondolta, hogy rá fognak húzni, a szabadba se engedték ki. Cseh- szlovákia nem akarta őket visszavenni, azzal érvelt, hogy neki nincs hadifoglya. Az adatközlő sok poloskára emlékszik, ami kiszívta a vérüket. Betűket írtak a falra, ahogy a poloskákat nyomkodták össze. „Ismét harcol a magyar!” Másnap egy, fél kettő tájban ébresztették őket, örültek a társai, hogy mennek haza. Az adatközlő megjegyezte, hogy „most fognak rostányi bennünköt!” Az adatközlő cellaparancsnok, 120 emberrel egy cellában, szorosan egymás mel- lett aludtak, „törek poloskával”. Meg kellett borotválkozniuk, rendbe tenni magukat, mert a minisztériumból látogattak el. Azt mondták, hogy a felvidékiek katonáknak, Magyarorszá- gért harcolni jók voltak, most meg „LFS” [csúnya szófordulat rövidítése]. Az adatközlő a lá- togatókkal szemben az ajtóban állt, a társai meglátták, hogy teszi fel a melléhez a kezét és szinte vezényszóra mindenki szétszakította a mellükön lévő inget: „Lőjenek agyon, ha haza nem engednek! Ez a magyar magyarér!” Aztán végül az lett, hogy második-harmadik napjára, egy Csillag nevű zsidó káromkodott, hogy vezérőrnagy lesz. „Nem, elvtársak, hanem urak vagyunk maguknak!” – mondták. Annyit tudtak csinálni, hogy adtak nekik munkahelyet, de csak a „fölvidékieknek”, de haza nem engedhették őket. Akkor kerültek az ercsi cukorgyárba, a gyártás után takarítottak. Ott kezdtek helyrejönni, rendesen étkezhettek a civilekkel, fehér

kenyeret kaptak. Mire beértek a barakkokba, a kenyeret már megették. 1950 februárjában– márciusában a gyár területén voltak elszállásolva. Itt kb. 10 hónapot tölthettek el. Legutolsó- nak érkezett meg Felsőszelibe, 1952 karácsonyán. (f. 1926)

Mikor az adatközlő hazaérkezett, a bőrt csavarni tudta a hasán. Zsiradékuk nem volt. A gyenge étkeztetés után hiába kínálták a disznóvágási szezonban. Átment a bátyjához. A Hor- váthék előtt Józsi bácsival találkozott. „Jó napot! Hasznos munkát!” „Köszönjük! Kálmán, te vagy az?” „Én, Józsi bá!” „Hát nem is tudom a hangodot efelejteni […] Annyi év után, és még mindig a fülembe cseng a hangod! Nem gyűsz be, eltöröm a lábadot!” „Majd visszafelé” válaszolt. Visszafelé a feleség látta meg és szólt neki, hogy térjen be hozzájuk, mert máskü- lönben a férje dühös Esetleg egy gyufásskatulyányit meg fog enni, de többet nem. Egy szelet sovány húst fogyasztott el, mint a három ujja, mert még tartott a húsféléktől. (f. 1926)

A kommunizmus évei alatt

A front óta öt év telt el: „Nem hívtak senkit be katonának, nem mertek nekünk, magyarok- nak fegyvert adnyi a kezünkbe négy évig. Csak az mentek, akik reszlovakizáltak, azok mentek rendes katonának.” 1950-ben már volt sorozás Galántán. Az adatközlő úgy emlékszik, hogy a felszőszeli-dögösi „ponvágli”-t, iparvasutat (dízelmotoros, tíz-húsz kis kocsival, egyben tíz-tizenöt ember is elfért állva) vették igénybe, mikor Galántára mentek sorozásra, mivel a gazdák a lovas kocsikat a kitelepítéskor elvitték Felsőszeliből. A járműre a falu végén fel lehetett szállni. Nem járták körbe a falut. „Szallagos regrútaság” már a front óta nem dívott Felsőszeliben. „Nem, mer az olyan, olyan, nem a mi ügyünk volt az.” Varázsa nem volt a do- lognak, mint anno, amikor a legények „összefogóckodtak”. A kocsmákban (öt-hat) mulatságot tartottak a rukkoláskor, talán két kocsmában. Felsőszeli-Nagyvecsén a cukrásznő tótkomlósi férjének a kocsmájában búcsúzkodtak, amelyen az adatközlő édesapja is részt vett. Nótáztak, búcsúztak a szülőktől, lányoktól. „Lavotár-féle cigánytörzs élt a faluban”, ők biztosították a cigányzenét. (f. 1925)

1951-ben Felsőszeliből egyszerre 400-an vonultak be a kaszárnyákba. „Bizonyos napokon mentek, volt, amelyiknek köllött menni estére már, mer, mer Kassáig ment, volt, aki Csehor- szágba ment egészen.” Az induláskor kikísérték az adatközlőt… Hogy Galántára az adatközlőt szülei elkísérték-e, már nem emlékezett. „Kufferjuk”-at cipelte az állomásra, amely közül az egyik még 2006-ban megvolt. Nem tudott visszaemlékezni, hogy Galántáról regrutaszerelvé- nyekre szálltak-e fel a katonák, hogy az utasszállító kocsikban énekeltek-e? (f. 1925)

Az adatközlő Znojmóba, a „Stefanyik” laktanyába került, ahol kb. 3-4-en lehettek Felső- szeliből. Együtt volt azokkal a katonákkal is, akik két évet szolgáltak. A csehszlovák hadse- regben hat hónapot szolgált, mivel a magyar hadseregben, illetve fogságban eltöltött hónapjait igazolni tudta, ezeket beszámították neki. Az egyik öt évvel fiatalabb cigány gyerek, aki Felső- szeliből származott, az adatközlővel egy szobában aludt. Ő fönt, az adatközlő meg lent aludt. Reggel félmeztelenül a kaszárnya udvarán kellett tornázni télen, amit ki lehetett bírni, a reg- gelit egy másik kaszárnyában fogyasztották. Kivonultak, túl a Dyje folyón, a területet „Kravie hory”-nak [Tehén-hegynek] hívták. Meredek lejtőről mentek a hídig, fel a lejtőre, majd egy sima részen, platón gyakorlatoztak. Az adatközlő magas, ezért első a szakaszban. A géppuska fejét vitte, vagy az állványt, egyik-másik is 30 kg. Lőni tanultak. Nemzetiségi elnyomást nem éreztek. Znojmóban főleg cseh katonák voltak, néhány magyarral. Egy kulturális helyiségben írhattak levelet, olvashattak. Rádió „csehül volt, hát ki értette azt a izét, nem tudom”. Ösz- szejöttek magyar katonatársaikkal nagymácsédi, diószegi, hanvai fiatalok, verseltek. „Írjunk valami verset hazulról. Ki hugyan. Volt, aki vágyakozva írt, volt aki másképpen írt, és akkor…

Volt, aki nem írt semmit se.A városban fényképezkedtek, egyéni fotók készültek, a fénykép még megvolt a gyűjtés időpontjában. Felsőszelibe katonafeleséget nem hoztak. Csehország- ban kedvük esetén nótázgattak, kedvenc cseh nótáik is voltak, de ezek nem rögzültek bennük.

„Vegye k nám cez leszi” [Az erdőn keresztül megy] nótát említi, ami a „Široká cestička”-val [Széles utacskával] lehet azonos, amely szlovák eredetű.82 (f. 1925)

„Kiürített” falvakban lőhettek az épületekre. Az egyikre egyszer a következő verset írták:

„Az égben sír az erdő, föl-föl süvöjt vadul, ki szeretni nem tudott, az itten megtanul a táborban. Falvakat rombolunk, dolgoz(t)atnak, ki gyűlölni nem tudott, az itt majd megtanul.” Az ezred kijárt még a libavai (Olmütznél) gyakorlótérre, ahol az egyik „hegyen” másfél kilométer hosz- szan sátortábor, ahol az utolsó hónapot töltötték. Innét szerelt le az adatközlő, de Oremlázban is gyakorlatoztak.83 Kérvényezhették a hamarábbi leszerelést, aki először három hónap magyar hadseregnél való szolgálásról adott be igazolást, szolgálatát másfél évre módosíttathatta, hogy a két éve meglegyen. Az adatközlőnek Csehországban öt hónapot kellett eltöltenie. Métersza- lagra nem emlékszik (de később ez teljesen elterjedt lesz). Úgy tudta az adatközlő, hogy a civil ruháik letétben voltak a raktárban. A táborból Znojmóba utazott, ahol miután átöltözött, 1951. június 16-án egyénileg hazautazott. A „komiszruhát” leadták, a kofferban személyes dolgaikat hazahozták, a katonaemlékkönyvet is. A katonaemlékkönyvben lévő bejegyzések Znojmóban készültek. Amikor unatkozott, a vadászkalanddal kapcsolatos részt írta, az indián szerelmi dalt elkezdi dalolni az adatközlő, egy regényrészlet így kezdődik: „Mindenkinek csak egyet- len egyszeri élete van…” Nótákat, emlékverseket is tartalmazott. Ilyen hasonló emlékkönyve több katonatársának is volt. Ez a könyv nem került a gyerekek, unokái kezébe. A rajzokat nem tudni, ki készítette. „Miért születtem katonának?” – az adatközlő írása. „Ez is már abba a vers versenybe volt…” „Ide figyelj, Lajos” – egy írás. 1953-ban végül nem került sor katonai találkozóra, vsz. az emlékkönyvbe írták ezt a tervezett évszámot. (f. 1925)

Nepřivazy helyről az adatközlő valamilyen képet említett. Szeretett írogatni. „Magától jött a dolog, hogy hát az ember hazavágyódik, és hogy kegyetlen a hely ott. Az a táborélet az megint csak olyan volt, hogy mögöttünk volt egy erdő […]A sátortábor mögött, ötven méte- res fasor, mely után egy út húzódott, ahol szintén őrséget kellett állniuk. A cigány fiatalember nem mert odaállni, nehogy „ellopják őtet”. Inkább az ezredzászló „üvegkalitkájánál” vállalt őrséget. (f. 1925)

Az adatközlő nem emlékszik ünneplésre. Vasárnap ünnepnek számított, mivel nem kellett a katonáknak kivonulniuk. Karácsonyfa rémlik neki, büntetésre, verekedésre nem emlékszik, viszont megemlítette, hogy az emberben az maradt meg, ami fájt, hazalátogatásra nem volt lehetősége. Akkor az „asszonnyal” levelezett, „pedig lett vóna miért hazajönni”. Csomagot a kaszárnyába küldhettek. Édesapja „nagy csomagot nem tudott küldeni”, 1952-ben 61 éves volt, földjeik nem voltak, ekkor éjjeliőrként dolgozott. Amíg mezőőr volt, addig voltak földje- ik, termésben kifizetett munkabérük. (f. 1925, Felsőszeli)

Az adatközlő az ételekre nem panaszkodott: „Hogy ennyi nem lett volna, mint a magyarok- ná.” Kimenőkre jártak, a katonák mulatóhelyeket kerestek fel, ahol cseh civilek muzsikáltak, nők is megjelentek. Fölvonulások nem nagyon voltak, amelyeket fúvószenekar kísért volna. Znojmóhoz tartoztak a következő helységek zászlóaljai [ezredei?]: Brünn, Břeclav, Hodonín. Brünnben viszont volt fölvonulás. Znojmóban voltak csoportosulások, de azt, amit a magyar

hadseregnél tapasztalt, tehát hogy az öregkatonák lenézték az újoncokat, kitoltak velük, Znoj- móban nem élte át. Az adatközlő a beszélgetés végén nyílt csak meg: „Nem megy a fejembe, én voltam velük katona, de én műveltebb embereknek néztem őköt, hogy hogyan tudtak megcsiná- ni mégis olyat, mint a kitelepítés meg a deportálás. Hogy olyan… Ők, ők… Ha úgy vesszük az izéket, hogy Bohémia, ugye, az a Csehországnak a neve. És hogy bohém, hogy szeretik a zenét. És akkor a másik embert meg nem szerették, aki, aki másképp beszél. No, úgyhogy én csalód- tam bennük, no. De amúgy…” (f. 1925)

Az adatközlővel a leventeszolgálat (1943-tól) taglalásakor már találkoztunk. 1951 októ- berében–novemberében Lévára rukkolt. Összesen 7,5 hónapot szolgált, az utolsó két hónapot Znojmóban, ahonnét le is szerelt.84 („Mer má akkor együtt jártunk” – az adatközlő felesége.) Akinek szerencséje volt, az 6 hónapot töltött el a hadseregnél több korosztállyal, akik a hábo- rú után „elmaradtak”. Az 1923-as születésűek számítottak legöregebbnek, de voltak 24, 25, 26, 27-esek is. Az adatközlő és felesége a lévai bevonulással kapcsolatban nem emlékezett különösebb eseményre. Bevonulás előtt nem volt búcsúztatás, „az mind megszűnt az a dolog” jegyzi meg az adatközlő. Családok, fiatalok nem ültek össze. Busszal mentek be Galántára, onnét vonattal utaztak tovább. Az éneklés nem volt jellemző. Léván „őnekik be vót tervezve, ők má aszerint osztották be a népet”, az adatközlő „zseniszta”, hidászi, műszaki beosztott

„Mellénk vótak újoncok is beírva. Tanítottuk őköt ácsmunkára, vót egy morva őrvezető, az is ács vót, az a műszaki dógokat csináta, hídakat, átjárókot vizeken, meg ilyesmiket.” Említette, hogy sok mindenen átment, de már több mindent elfelejtett. „Katonának nem nagyon adnak szabadidőt, az mindig foglakoztatva van.” Egymás között a szobákon szórakozhattak, egy- más szobáiba a foglalkozás után átjárhattak. A takaródó 22.30-kor volt, „akkor mondták, úgy mondták, hogy csepovici, akkor a kaszárnyába köllött körbe énekőnyi. Meg vót a takarodó”. Úgy énekeltek, „ahugy vótunk szakaszokba. Úgy menetőtünk a kaszárnyaudvarba körbe és úgy köllött énekőni, dalóni. Magyarú is dalótunk, szlovákú, amit tudtunk.” „Mongyuk itt má, csehszlovák hadseregbe vótak disznó tisztek itt is, de vótak jó emberek is. Vótak olyan jó tisztek, hogy… Legrosszabbak vótak ezek a fiatal izék, tisztiiskolások, mer az meg mind ándzsérozni akart, még mutatnyi akart, mind kiabátak. Öregebbek má…” „Orosi”-val (Oros nevezetű) Lé- ván egy kaszárnyában lakott az adatközlő, jó barátai voltak az ógyallaiak (Zsigó Vendelt emlí- tette). Ha valakinek névnapja volt, akkor „megsujb(k?)óták [megsulykolták?] őtet, megfogták kezit-lábát, seggel hozzáverték a falhó.” Ez egymás között volt szokásban. „Mer mi úgy vó- tunk, hogy, mink be vótunk két évre hívva. De kint vótunk tiszti gyakorlaton, tisztekkel, zsenisz- ta szakasz. És ippen a generál sátora előtt átam őrségbe, és ott vót tiszti gyűlés. Ott vót Myjava mellett valahun egy erdőbe. És hallottam, hogy beszének, és aszt vettem ki a beszéggyükbű, hogy ezeket a öregeket le köll szeretetnyi. Mer, hogy ezek megfertőzik a újoncokot.” „Mér?” – kérdezte az adatközlő felesége. „Há azér, hogy má ilyen öregek mind mink majdnem a tiszteket kijátszottuk, érted? Nekünk má olyan tapasztalatunk vót, mindenféle fogásba, mindenhol. Nem bírtak a újoncokkal se, úgy mint ők akartak vóna, na. […] Mindenféle, puskavizitnél. Csak egy példát mondok: puskavizit vót. Szakaszvezető tartotta a puskavizitet. Nízkette a puskákot, egyikné ezt talát, másikná azt talát. Egyszer csak lenyút így ujjával a talpáhó, igen kotrott bent a csőnek komrajába, tölténykamrajába, hogy ez mi e aszongya nekem. Mondom, megmondom, mondok én ám nem vagyok izé, bazsant! [Fiatal, újonc, első félévét szolgáló katona.85] „Hogy a cipőtalpárúl a por! Mé nem mondtad neki?” – szólt közbe az adatközlő felesége. „Mondtam neki! Hugyan

gyün a cipőtalpa, mondom ha, mit hisző te? Csak úgy nízkedett. Aspirant vót, aspirant csetár [őrmester aspiráns].Idősebbek voltak a mazákok [öregkatona, 2. évüket szolgáló katonák, ez a cím különféle előjogokkal bírt, parancsolhattak a „bazsantoknak”86]. „Szokja mondani, mikor Léván vót katona, nos hogy, hát sok magyar vót, és hogy ők magyarú dalótak. Hogy a népek úgy nízték őket, hogy ők magyarú dalónak. Elő a tiszt vót, az is így visszanízett, de ha hagyta őköt, mer tudta, hogy magyarok” – az adatközlő felesége. Az adatközlő hozzáfűzte: „Úgy dalótunk, mentünk ki gyakorlatra Léván keresztül, hogy dalótunk magyarul, mind a… Meg osztán szlová- kú, mikor hugyan, milyen kedve vót a parancsnoknak. Vót a parancsnokok között is, aki jó tudott magyarú vagy talán magyar is vót.” (f. 1923)

Znojmóval kapcsolatban kellemes légkörre emlékszik vissza az adatközlő. Mikor kimenőt kaptak, illetve kivonultak: „Jártunk ki azokra a Znojmó melletti falukra, bort termetek ottan, azokon a falukon. Mindig megátunk, bementünk, ittunk két deci bort, a parancsnok megengedte, vagy egy sört.” Az ottani emberek szimpatikusak voltak. „De ott a csomag, akié vót a csomag, valójában nem is ehetett belűle. Szétkapkodta a társaság, a szobába, akik vótak.” Az adatköz- lővel egy szobán a legidősebb korosztályon kívül fiatalok is el voltak szállásolva. Az adatköz- lő mikor katonatársaival együtt leszerelt, akkor a kaszárnyában még nem voltak öregkatonák.

„Irodán kiírták, megírták a papírt… Ekkor és ekkor megy a vonat.” Az adatközlő május 23-án (vagy 28-án) jött haza. A sorkatonaság alatt otthon nem volt. Haza egyébként írtak, csomagot is kapott. 1956 kapcsán említi, hogy Szeredben kellett gyakorlatoznia. (f., sz. 1923-ban)

Az adatközlő felesége képeket mutat. Az egyiken az adatközlő látható barátjával, mikor besorozták. A felvétel Galántán készült, az unokatestvérének „Marosi”-nak fotóműhelye volt. Egy másik fotó Prágában készülhetett. A felsőszeli fotóssal kapcsolatban megtudom: „Meg vót itt is egy öreg fényképész, Krnács nevezetű, öreg áttelepűt tót vót.” Az adatközlő fiai (az egyik 1956-ban született), A. határvadász volt, I. pedig fegyvermester. I. fiáról készült fényképet mutatnak civilben, majd katonaruhában. (f. 1923)

Az adatközlő, bár azt mondta, hogy 1952 karácsonyán érkezik haza, azt említi, hogy 1952- ben Galántán volt sorozaton. 1952–53-ban a galántai csendőrparancsnokságon, katonai pa- rancsnokságon azt akarták tőle, hogy vonuljon be. A galántai katonai parancsnokságon felis- merte egy ismerőse, akivel egy zászlóaljban volt (Mák-hegyen váltak el, ahol válogatták őket). Kérte, írjon alá egy olyan papírt, hogy rá a hadseregben szükség van. Összkomfortos lakást biztosítottak volna neki, amiért fizetnie sem kellett volna, bányatársaság(?), állami ingatlan. Az adatközlő magyar iskolába járt, nem tudott folyékonyan szlovákul beszélni. „Nem érdekes. Íratkozzá be! Segítek neked!” Szükségük volt kiképzőkre, hallotta, hogy a leventében kiképző volt az adatközlő három évvel idősebb korosztálynak, 150 fő parancsnoka. 1952-ben [?] tehát

„sorozaton” vett részt Galántán. Tőle tíz évvel fiatalabbakkal, 18-19 évesekkel. Egy [Nyitra mellőli?] katonaorvos vizsgálta meg a mezítelen adatközlőt, akit csodálkozva megkérdezett, hogy ő „hogyhogy nem volt katona?” Nyolc évig viselt egyenruhát és most szerelt le, vála- szolta. „Hol, milyen hadseregnél?” „Munkászászlóaljnál Oroszországban.” „Tessék?” Min- denféle csuklógyakorlatokat végeztettek vele, „csuklóztattak”, de „még jó, hogy nem vót a fe- küggy is benne!” „Fiam – aszongya –, neked ropognak a csontjaid!” Az adatközlő elmondta az alezredesnek, hogy nem a csontja… „Tudja, hogy mibe dógoztam tízórákot?” „Térdig érő vízbe!” Ismeri-e az orosz „szteppék”-et? – kérdezte. „Csak nem a finszki mocsarakban dol- goztak?” Hogy „köszöni szépen, ő csak látta…” „Még jó, hogy bírtátok!” „Bírtuk, ahogy bírtuk” – válaszolta. Az adatközlő szomorúan, elkeseredetten, 40 kiló csont és bőrrel, nagy hassal, mint a „törekes borjúnak”, mégis ő a győztes, mondta. (f. 1926)

Az 1950-es években fekete szalagról nem tudott beszámolni az adatközlő. A második vi- lágháború után „bandafogadók” a lakosságcserével megszűntek. 1951–52-ben egy szalagot viseltek, ami már nem volt olyan nagy. Úgy emlékszik, hogy mulatságokat, „legénybúcsúzta- tó”-t tartottak. A cigányok örültek, akik jó mulatságot csináltak. A faluban három-négy helyen szólt a zene a kocsmában. (f. 1926)

Következő adatközlőnk kiáltványokat, plakátokat említett, amelyek a községben voltak elhelyezve, azzal a felirattal, hogy aki még nem volt sorozáson, az jelentkezzen (1951). Az adatközlő nevét nem találták, mert Csehországban volt bejelentkezve. 1952-ben rukkolt be,87 a sorozás ugyanabban az évben volt, akkor csak két idősebb vonult be, „akik emaradtunk”. Személyes holmit vitt, tisztálkodási eszközt, fehérneműt, italt, mert „már akkor főztük a pálin- kát nagyba, megtanútuk a főzést”, aztán mákos pogácsát, kacsahúst (egy-két hold földjük volt, állatot neveltek). Galántára talán busszal utaztak, az 1932-ben születettekkel, rendes sorköte- les katonákkal, meg a többi utassal együtt, énekszó nélkül. Galántán jelentkeztek a valamikori zsidó üzletnél a Policer-udvarban. „Akkor 25 ember ide, futás erre a vonatra, amaz oda, az se tudtuk, hova megyünk. Még Pozsonyba vótunk má, nem tudtam még, hogy hova visznek. Osztán egy katona elárúta [vsz. megtudta valakitől], hogy Morvába megyünk, vagy Hodo- nyín, vagy Uherszké Hragyiste.” Már Galántán várakoztak a vonatszerelvénynél, és azokat, akik Hradischba (Uhorské Hradiště) mentek, külön kupéba ültették. „Mer nem szabad vót nekik megmondanyi állítólag.” Az adatközlő az utasszállító kocsiban magyarokkal utazott. A vonatban, aki többet ivott, az rendetlenkedett, kiabált, nézeteltérés is előfordult, dalolás, nem valami kellemes hangulat uralkodott. A hradischi kaszárnyában 25 felsőszeli katona, Al- sószeliből valamivel kevesebb. Először elvitték borbélyhoz, az adatközlőt nem egész kopaszra lenyírták, majd a fürdő után ruháikat elszedték, ezt az öregkatonák összecsomagolták és haza- küldték (a leszerelés előtt mondták nekik, hogy azt kérjék otthonról). Meztelenül álltak, mikor az újoncokat beöltöztették katonai ruhába, feléjük dobtak egy sapkát, nadrágot stb. Az újoncok érkezésekor hosszú hálóingeket kaptak, amelyekben alig tudtak menni (bő, hosszú és kényel- metlen). Szolgálatvezetőként a szennyes holmit szedette össze, amit a raktárba, mosodába vittek, helyette tisztát hoztak. Minden héten tiszta inget kaptak a katonák. (f. 1927)

Az adatközlő egy altiszti iskolába került, tizedes lett, majd az év vége felé szakaszvezető. Haza nem engedték. A katonaságnál megbecsülték őt, talán mert idősebb volt. Kérdezték tőle is, hogy milyen nyelveken beszél, magyarul, németül 50–60%-ban, csehül nem jól tudott. (f. 1927) Hradischban voltak fiatalok, akik sírtak, mert még nem voltak otthonról távol. „Volt, akit meg köllött éjje verni, minden éjje sírt [az anyja után]. Nem lehetett aludni tőle, no. […] Pokrócot húztak rája, és derokszíjja csimbumm.” Hradischban, mikor kimentek gyakorlatra, a városon

keresztülhaladva daloltak, magyar nótát énekeltek: [???] fejemet; Káposzta, káposzta, téli-nyá-

ri káposzta.A katonaságnál morva barátai voltak, egy Besztercebánya mellől, akivel később levelezett, talán két levelet váltottak, egy Nový Jičín környéki Nejvár nevezetűvel is. (f. 1927)

Eskü előtt hat hétig nem lehetett kimenni, ezután csoportosan, egy altiszt felügyelete alatt ketten-hárman hagyhatták el a kaszárnyát egy-két órára. A várossal ismerkedtek, az állomás- sal, hogy ismerjék oda az útvonalat. Kocsmákat kerestek fel, mert szeszes ital nem volt a ka- szárnyában. (f. 1927)

A fegyvert a folyosón lévő állványban tartották, erre a napos felügyelt. Másik évben az adatközlő kapott pisztolyt is, amit az irodában tartott. Német katonai háborús puskáik voltak (Mauser 92-es). A következő évben, Hradischban hazai gyártó által előállított géppisztolyokat kaptak. Páncélos német lánctalpas járművet [„háki”?] is említ, elöl két kerékkel (Hradisch, Oláhmezerics). (f. 1927)

[…] annyira málé volt, hogy nem is tudom, hogy minek hívták azt be. […] Lépést nem tudott tartani. […] Mindig másképp lépett, mind a többi […]. Nem lehetett, csak mindig a sor végére tenni […], mer azután nem lehetett menni, mer mindig egymásba botlottak.”88 „Ement […] valamilyen bálba”, de a cigarettát nem oltotta el, bedobta a zsebébe és meggyulladt.

„Olyan riadalom vót, meggyút a gyerek. Nem tudom, hol van most, de, no…” (f. 1927)

Az adatközlő több szolgálati utat, küldetéseket is említ (pl. tisztet kísért Kroměřížba, aki valamit elkövetett). Az adatközlőt behívták az ezredirodába, kapott egy nyílt parancsot, meg- tudta, hogy hová kell mennie, ha netán igazoltatnák őt. 1953-ban [?] elfogtak egy illetőt, aki szabadságon volt és rendetlenkedett a poprádi állomáson. A készültség, „linka”, elvitte őt.

„Bevitte, becsukták, értesítették a mi ezredünköt, hogy létezik-e ez, ha valami, akkor menjünk érte, mer nem engedik el másképp. Aztán én mentem. A pisztollyal, tölténnyel, de szigorúan meghagyva, hogy lőni nem szabad – az adatközlő nevet. A pisztolyt vihetem, de ijesztésre.” A katona a repülősöknél volt becsukva, félt is először tőle az adatközlő, de aztán együtt visz- szautaztak a kaszárnyába.89 (f. 1927)

Nyáron az oremlázi90 kiképző táborban kérdezték tőle, hogy ismeri-e Brünn, Olmütz (Olo- mouc), Pozsony, Bazin városokat, mert ezeken a helyeken Hradischből katonákat helyeztek el. Három nap állt rendelkezésére, de már egy nap alatt végigjárta a helységeket, és két napig otthon tartózkodott. „Megérte, azér hogy itthon lehetek, mer nem olyan könnyen adtak sza- badságot.” Pozsonyban a téli stadion mellett állt a kaszárnya, ahová az adatközlő elkísért egy illetőt, egy másikat a Brünn melletti Rajhradra (a járatokat összeegyeztette, Pozsonyból Brünnbe utazott), ahol a munkaszolgálatosok egy szép kastélyban tartózkodtak. Aztán Ol- mützre, hazafelé pedig Nagyszombat irányába utazott, négy géppisztollyal, „körutat csinátam, evittem nekik a fegyvereket”. (f. 1927)

Oremlázban egy kiürített területen (falvakkal) gyakorlatoztak, Zólyomnál szálltak le és Tótpelsőcre (Pliešovce), Szászpelsőcre (Sása) mentek. Egy pozsonyi tiszt az ezrednél felej- tette a köpenyét: „Meg i tudom találni, hogy elköllene neki szállítani […]A nevet, címet megkapta, így örömmel vállalta, erre két napot kapott, ebből egy éjszakát otthon töltött. Reg- gel indult útnak, és másnap tíz órára kellett visszaérnie. „Vótak ilyen szabadjaim több is, no.”

„Azt is mond el, mikor hoztad a izét, hugyan fétem …” – szólt közbe az adatközlő felesége, aki megijedt, hogy fel fognak robbanni… „Puskazsinór” – ezzel tisztították, csillogosították a puskacsöveket, teszi hozzá az adatközlő, de a puskákat lecserélték, és erre a műveletre már nem volt szükség. „Vagy kűdtem haza? Talán kűdtem valakitű. Mer nem tudtátok, hogy mi az, megijedtek, hogy robbanó gyújtózsinór.” (f. 1927)

Mikor egyszer visszajöttek az oremlázi gyakorlótérről, szabad kimenője volt mindenkinek,

„nem adtak papirost”, de tíz órára vissza kellett jönni. Mindenki nem jött vissza. Az altiszti is- kolásokból őrséget állítottak a kerítés mentén, hogy a későn jövőket elfogják. Valaki be akart ug- rani, de hiába kiáltott rá az illető háromszor is, hogy „Sztúj, sztrelím!” [Állj, lövök!], kiengedett egy sorozatot, de nem az átugrálókat találta el, hanem egy hadnagyot, aki a kaszárnya melletti

lakásába ment, Arany(os) nevű magyar katona Rimaszombat környékéről, de nem készakarva, lőtték agyon/meg. Az adatközlő szerint a lövőt elvitték, áthelyezték. „Gondulom, hogy nem igen kaphatott, mer, különben hivatalosan járt el, mer fölszólította, de hát, hát gondúta a hadnagy, hogy ő rá nem vonatkozik, hogy állj, lövök! Pedig gondolhatta volna [a hadnagy], hogy sötét éjjel, tíz órakor, őtet is érheti baj.” (f. 1927)

Az adatközlő jóban volt egy hadnagyi rangban lévő morvai tiszttel, futballbaráttal, vele beszélgetett (Puskásék még fociztak, az Aranycsapat focistáit név szerint ismerte). (f. 1927)

Mikor hasmenés („szracska”) miatt karantén volt a kaszárnyában, hat hétig zárva tartották. Az egyik katonának a kaszárnyán kívül szeretője volt: „Szegénynek orvoshó köllött menni. Kerítésdróton vót, és valahogy azon keresztül csinálták meg a dógot, úgyhogy köztük vót a ke- rítés, és a nemi szervit úgy fősértette vagy mi, bedagadt neki, hogy muszáj vót orvoshó menni vele. Humoros dolog vót, de… […] Kerítésen keresztül nem megy a szeksz!” – mondogathatták neki. (f. 1927)

Büntetések, megszidások éltek, ahogyan a „bazsant” (újonc, szószerint fácán, „bazsantyi” újoncok), mazák/mazáci (értsd öregkatona/ák,) megnevezések Az öregkatonának elsőnek köszöntek egy bizonyos ideig, aztán szabadabbak lettek a viszonyok, „összeolvadt a újonc a öregge”. Egyformán kellett volna betartani a szabályokat, de az idősebb katonák nem minden esetben tették ezt meg: „Mer történetesen én vótam szolgálatban a kapuná, és hát megkísett egy öregkatona, aki ismerős volt, meg minden. Hát nem írtam be, hogy kísett.” Viszont két-három éjjelre vagy egy hétre, de csak éjjelre, becsukták a katonákat, akkor nem a kaszárnyában, hanem egy pokróc nélküli deszkapriccsen aludtak. Oláhmezericsen (Valašské Meziříčí) a város szélén volt a kaszárnya, két kilométerre egy község. Melegítőben („tyeplá- ki”) kiszöktek a kerítésen túlra, mivel élt ott egy magyar – több magyarral az adatközlő azon a vidéken nem találkozott –, aki a „a múlt csehek alatt” került oda. Még fizetett is nekik, hogy a katonák énekeljenek a vendéglőben. „Csehek se nem tettek ellenünk semmi kellemetlenséget, hogy főjelentnek, vagy valami.” Kb. három-négyszer járhattak a községben. (f. 1927)

Egy év után az adatközlőt Oláhmezericsre helyezték át, itt egy új ezred alakult – a tiszti isko- la addig Hradischen volt, altisztek, legénység, újoncok, néhány öregkatona is, az altiszti iskola végzősei közül 10–12-jüket áthelyezték. Fél évig politikai órán vett részt, délelőtt a gyakorlóté- ren voltak, délután a politikai kiképzés zajlott. A kaszárnya területén lehetett futballozni, kinek mihez volt kedve (pingpongasztal nem volt). Kimenőkor szabadon mozoghatott, az adatközlő megnézte a templomokat (Oláhmezerics nem nagy város, két-három templommal). „Magyarok– ná kötelező vót templomba menni, itt meg nem. Aki ment, ha azt nem büntették meg.” (f. 1927)

Az adatközlőt mint tizedest (vsz. még az előző szolgálati helyén) ellenőrzéskor kihívták, hogy pl. mutassa meg a Német Demokratikus Köztársaságot a térképen, szocialista államokat vagy a Koreai Népköztársaságot. Tisztek megnézték a katonák előmenetelét, „hugyan fejlődik a katonai tudomány, de a politika volt a legfontosabb”. Tudják-e ki az a Hocsimin, Kim mi- niszter, Mao Ce-tung… (f. 1927)

Oláhmezericsen az adatközlő kapcsolatba került földijeivel. Felsőszeliből öt fiatal, Alsó- szeliből ketten rukkoltak, továbbá többen magyarlakta falvakból, a Csallóközből. Körbejárta az egyszintes barakkokat, bekiabálta, hogy „Hol van szeli?” A szobákban „megvótak úgy réműve mind a libák” – az újoncok kezdetben nem mertek kijönni az épületből. Az adatközlő egy darabig főleg a szelieket istápolta. „Ott jöttem rá, hogy hisz ez távoli rokon nekem, de Csallózbű vót.” Az adatközlő szobaparancsnok (szolgálatvezető, alparancsnok) is volt, 36-an voltak egy nagy szobában, itt is emeletes ágyakkal. Öngyilkosság talán itt, Oláhmezericsen történt. Rózsaheggyel (Ružomberok) kapcsolatban őrségkülönítményt („sztrázsní oggyíl”), katonai börtönt, szolgálatra járást, lőszerraktárt említett, hegyeket, Alsókubini utat. (f. 1927)

Május 1-jét megelőzően két héttel kiválasztottak 40-50 embert, akiket mindennap „gyö- törtek”, hogy a díszszázad, amelynek az adatközlő is tagja volt, Alexej Čepičkát91 fogadja Kroměřížben. „Zdar szúdruhu, predszeda vládi! [Tisztelet, elvtárs, a kormány elnöke!] Ezt köllött kiáltani neki. Mikor, mikor ő üdvözőt bennünköt: Nazdar szúdruzi! [Szervusztok elv- társak!] Nekünk ezt köllött mondani, de sehogy se akart jól összegyünni. Belekiabáltak, vagy hama mondták, vagy kísőn. Má bevótunk rekedve, mer napokon át ezt gyakorótuk. No meg osztán egy kis ismeretet. Evónúnyi onnen, meg a tiszteletadást, géppisztollyal adtunk a izét, pocte zbranyi [tiszteletadás fegyverrel] mondták.”

1953. május 1-jén az adatközlő Oláhmezericsről érkezett Gottwaldovba (Zlín) a többi alaku- lattal – Kroměříž, Jesenice (Prága mellől?), érkeztek a környező favakból, városokból is, ahol kaszárnyák voltak –, ahol felvonultak, kb. tíz, 40-50 fős századra emlékszik. 1953-ban Oláh- mezericsen kétszer állt díszőrséget Sztálin és Gottwald halála kapcsán.92 A főtéren egy emelvényt állítottak fel, funkcionáriusok a környező falvakból is részt vettek. „Koszorúzták ott a semmit, no mer há csak tán fényképe vót, meg talán egy mellszobor kitéve. De megcsináták a cirkuszt. Az olyan kellemetlen őrség vót […] egyszer énnekem, a sisak zsinórja valahogy idekerűt a homlo- komra, odaszorút. Amint mentem, akkor nem vettem figyelembe. Én azt a fél órát azt hittem, hogy nem bírom ki. Engem úgy idegesített, hogy nem szabad vót megmozdúnyi. No, mer mondom, hogy átak ott sokan. Akkor gyerekek még ott kiabátak is, meg minden: Nízd, annak mozog a sze- me! […] Félóránkint cserékeztek, de még a szemnek se szabad vót mozdúnyi.” (f. 1927)

Karácsonyra vagy húsvétra szabadságot szoktak adni (húsvét az közönségesebb volt, ka- rácsonyra, újévre adtak szabadságot). 1953 márciusában a nagypapa temetésén volt, akkor ka- pott először szabadságot, szeptemberben rukkolt, rá hét hónapjára, kivételes esetnek számított, táviratot kaphatott, és a kommunista vezetőség a községházán jóváhagyhatta, egyébként „egy évbe egyszer se”, ha nem volt jóváhagyás. „Kijelentették, hogy szabadság nincs hivatalosan senkinek, csak ha hadügyminiszter, Csepicska vót, ha parancsot ád, akkor van szabadság, de másképp nem lehet szabadságóni.” Az adatközlő karácsonykor is volt otthon. Olyan is elő- fordult, hogy az adatközlő két „priepusztkát” – nem kimenőcédula, éjjeli kint tartózkodásra is, 24 órára – kapott, mikor elhagyta a kaszárnyát, akkor az egyiket használta, mikor másnap visszautazott – Břeclavon keresztül négy óra –, akkor meg a másikat mutatta fel. (f. 1927)

Emil Zátopek cseh hosszútávfutóval – világbajnokság résztvevője, aranyérem tulajdonosa

–, kapcsolatos: „Minden vasárnap délelőtt három kilométert köllött futnunk, mer ott futott a izé is a, ez a Zátopec, az a híres futójuk, no. Minden reggel három kilométert. Illetve… szombat-vasárnap…” Szolgálati napon, mikor gyakorlatozni mentek, akkor nem. „Vasárnap templom hellett az vót a három kilométer futás.” (f. 1927)

A karikatúrás fényképről megtudom, hogy „ilyen nagy volt lefényképezve” Az adatközlő minta alapján készítette, rajzdarabokat – ezeket nem ő rajzolta – ragasztott, illesztett össze, amelyre katonák kivágott fotói kerültek, amelyek a városi fényképésznél készültek általában. Megnézték, hogy kire melyik figura illik. Ilyen és ehhez hasonló szövegekkel látták el: „Videl fotbal z rychlíka, často mu to utíka.” [Fotballt gyorsvonatból látott, gyakran elfut előle.] Ezt a városban, Hradischban lefényképeztette. A fényképen az egy szakaszban szolgáló katonák- kal, akik az elkészült fotóból egy példányt kaptak. Az adatközlő megmutatja, hol láthatom a tablóképen, de morva ismerősét is, „jóban vótam vele”. (f. 1927)

A méterszalagot a városban vették, a szalagon kétoldalt számokkal. Mindenkinek nem volt, mert előfordult, hogy még további katonai szolgálatba egyeztek bele. Az adatközlő kétméteres szalagot vett, „de nem nyírtam egész időt”, csak a hátralévő 100 napot (a másik egyméteres részt az adatközlő eldobta). A szalagot a zsebben hordták, ha zavarta, akkor a kofferban – a gyűjtés időpontjában ez a padláson még megvolt – tartották. Nem festették ki. Mindennap levágtak egy centit, amit aztán kidobtak. „Aki jobban vágyott haza, há az jobban számon tartotta, hogy hány napunk van még. Zapárnak [néhánynak] mondták. […] Aztot má utolsó hetekbe, a vót a köszöntés: Zapár! Má pár nap múva megyünk haza, no. Zapár!” (f. 1927)

Két évet töltött a katonaságnál (több felsőszeli idős adatközlő említette, hogy a hadifogsá- got beszámították a két évbe). Az adatközlő nem emlékezett pontosan, de említette, hogy gye- rekeinek (fiának, lányának) kevés pénzén ajándékot vett. Katonai holmijukat, „darabszámra mindent”, leadták. Ünnepélyesen elküldték az adatközlőt is, a hadnagy (politikai tiszt) kikísérte a leszerelt katonákat az állomásra. A többieket – vsz. nem vezető beosztásúakat – a kaszárnyából csak szétengedték, egyszerűen útnak indították. Egy vezekényi ismerősével még bement egy restibe, ide a tiszt is követte őket, szórakoztak. A tiszt mondta nekik, hogy maradjanak a katona- ságnál. Az adatközlő erre megemlítette, hogy gyerekkorában szeretett olvasni, ott viszont fontos volt a politika (az adatközlő is tartott politikai órát, cseh és szlovák katonáknak, kevesen tudták felsorolni a szocialista országokat). Az adatközlőnek Oláhmezericsről nem kellett a hazautazást fizetnie, egészen Galántáig erre igazolása volt. A katonakönyvet elvették tőle, említette az obsitot

(elbocsátó levelet), ami a monarchiában élt (akkor húsz évet is kellett szolgálni), utána végleg kiszuperálták az illetőt a katonaságtól. Néhány katonaképe van otthonában. Mikor megérkezett Felsőszelibe, akkor először [nyuros?] darukezelő lett, majd visszament a kendergyárba dolgoz- ni. A sofőrvizsgát letette, Nyitrára járt darukurzusra. A gyerekeinek helybeli felesége, férje lett. (f. 1927)

„Feleségem ez is cseh vidékrű van. [A deportálás idején ismerkednek meg.] Ugyanolyan étkezési szokásaik vótak. Knédlit, olyant nem tudunk venni sehun, mind asszony amit főz. Mer az tudott olyan valódi, rendes házi knédlit csinányi.” Az adatközlő, addig, míg nem került el Csehországba, addig nem ismerte a knédlit (az osztrákoknál is népszerű a knédli). Az adat- közlő katonaéveivel kapcsolatban említette a knédlit savanyúsággal (kiszelí zelí), amelyet cseh ételnek tart. Az adatközlő emlékszik a jókai babgulyás ízére: „Ezt a magyarok főzték, ezt a babgulyást. […] Főzött má asszony, de nemigen akart. Többször említettem nekije. Nem na- gyon akar, mer ő nem tudja, hugyan kő csinányi. … Hasonló, mind a babfőzelék, csak paprika is vót benne, […] meg csípős húsdarabok belemetéve.” (f. 1927)

Az adatközlőt még kétszer behívták gyakorlatra, Olmützbe és Vimperkbe. Vimperkkel kapcsolatos, amikor öt szakaszvezetőt hívtak Galántáról, de ekkor sem tudták, hogy hova utaz- nak (České Budějovicén és Strakonicén keresztül) egy szakaszvezetővel (tovább szolgált), aki ittas állapotában végigtapogatott a kupéba közéjük beült tisztet; bár már olyan rangban lehetne, mint a mellette ülő tiszt. A többiek énekelgettek. Vimperkben, mikor egyszer keresték őket, derült ki, hogy ennek az illetőnek ezredesi rangja volt, de az esetből nem csinált gondot.

„Tudtam, hogy valami nagykutya, ilyen széles vót a rang a vállán…”. Még a tapogatóra is rákérdezett: „Hun van az a haver, aki velem lehetne egyenrangú…” Vimperkben nem nagyon gyakorlatoztak, de be voltak osztva, „ha támadás érné a republikát”. (f. 1927)

Összegzés helyett

Ez a közlemény egy kezdeti lépés a visszaemlékezések feldolgozására. Az adatközlők említik, hogyha valaki elveszítette a család kenyérkeresőjét, akkor ezt a fiúk sorozásánál figyelembe vették.

[…] 1907-ben épült keskeny nyomtávú vasúton (pomváglinak nevezték a szeliek), amely Porbokamajoron, Szigetmajoron, Körtvélyes- és Dögösmajoron, Alsórétmajoron, Taksonyon keresztül Galántát érintve jutott el [a cukorrépa] a diószegi cukorgyárba.” (Pukkai 2010, 129) Ezt az ipari vasutat is használták a sorkatonai szolgálatosok utazásaik során. „Lovas kocsikkal vitték őköt sorozatra, mikor megvót, akkor a falut kerűték, de aszt má gyalogbú, és a cigányze- ne meg kísérte őköt, este meg mulatság…” (f. 1926), amit több felsőszeli kocsmában tartottak. A falukerüléskor kitűzött szalagot viseltek. 1938 előtt Galántán – már magánbuszt is üzemel- tettek –, később Felsőszeliben soroztattak, a második világháborúval bezárólag.

1943 után, „míg be nem vonútunk, hordtuk a szallagot. Vótak, akik kalap mellett hordták”. A szalagot az „ismerős” lányok vették a regrutáknak ajándékba. Ezeket a szalagokat a regru- ták az evangélikus templomban (feltehetően a katolikusba is) hordták. „Olyan szíp vót, úgy a kóruson mind lerakták a kalapjukot, a szalagok úgy lógtak le.” (f. 1923)

1941-ben Galántán, aki érettségivel rendelkezett, tisztjelölt lett: „Kapott […] arany csíkot, aszt má karpaszománynak mondták. És az má vasárnap fekete nadrágba és rendes […] más extra ruhába és karda, má akkor kimenő vót, má úgy mehetett.” Kimenőre menve, a szolgálat a kapuban néha megnézte az illető öltözetét (Galánta, Győr), mert rendetlenül nem hagyhatta el a kaszárnyát. (f. 1920)

A katonai regulát be kellett tartani, de tudunk egy bakancsszöges szokásról is. „Katoná- jékná is ott volt a kuffer az ágyon. Úgy számótuk a napokot, bakancsszöget ütöttünk mindig, minden nap belé.” Amikor az illető kimenőre ment, akkor azt is megnézték, hogy megvan-e minden szeg a bakancs talpában. „Köllött húsz fillérnek lennyi, tiszta zsebkendőnek, ruhának rendbe lennyi […] meg vétó” – utóbbi nemi bajok elleni „védekezés”, védőszer volt egy kis tubusban. (f. 1923)

Komáromban reggel az erőddel szemben folydogáló Dunához mentek, ahol megmosakod- tak (f. 1923). Adatközlőim beszélnek a különféle katonai feladatokról, étkezéssel kapcsolatos dolgokról is.

A leventeszolgálatnál említődnek a következő események. 1944 decemberében így kö- szöntek el a felsőszeli fiataloktól: „Isten veletek, fiúk!” A nép sírt, a harangszó szólt, „mint- hogyha temetésre mennénk”. Búcsúzásképpen a leventék daloltak, addig, amíg ki nem értek a községből: „Mikor engem besoroztak katonának”; „Szeli dróttal van kerítve, mégis kivisz- nek belőle.” A lányoktól az útra kelő leventék ajándékot kaptak, az adatközlő egy almát ka- pott. (f. 1925)

„Ott vótunk Écsen így házakná beszállásóva. Istálókba, konyhába, itt-ott.” Azt szokták mon- dani a magyar katonák: „Majd a orosz katonát beengedik, maguk fognak kimennyi!” (f. 1923) 1945-ben az adatközlő Jókán élte át a front érkezését, még a húga meglátogatta őt Felszőszeliről. Ennivalót, kalácsot, szalonnát vittek neki. „Ez volt az utolsó látogatás. […] 30 kilométerre van Jóka, és onnan nem jöhettem haza sose.” (f. 1925)

Németországba menet pedig több katonát büntetésképpen felhúztak a fára kötéllel, ki volt csavarodva a kezük. Ez a megpróbáltatás egy óráig tartott, ha valaki elájult, akkor az illetőt leeresztették… További büntetési szokások, ha valaki valamit nem jól csinált, az idősebb kato- nák „egykettő kitaláltak valamit”: futás, kézzel, csuklón, hason tornázni (100-150x). (f. 1923) Pozsony előtt egy akácfára felakasztott katonát látott az adatközlő a következő felirattal: „Így jár, aki megszökik!” (f. 1925)

Nagypéntek napján, mikor az oroszok elől kellett menekülniük, akkor „rendes ebédet, granatérmarsot” kaptak. „Templomba talán el köllöt menni, el köllött menni, mer, mer…” Nagypénteken Jókán a passiót tartották a templomban, mikor megjött a riadó, parancs. Vége szakadt a szertartásnak, fel kellett szerelkezniük a katonáknak és útnak indulni. Felsőszelit nagyszombaton foglalták el az oroszok. (f. 1925)

Németországban ünnepet nem tartottak, „ott má semmi nem vót”. Flensburgban a „sebe- sült lábadozóba ott vót, tartottak egy izét, protestánsoknak egy gútai tanító, a katolikusoknak meg vót egy sebesült kispap, az tartotta…” Mikor vége lett a háborúnak, a flensburgi kór- házban Zsitvay(?), a sebesült zászlóalj parancsnoka így szólt: „Fiúk, vége van a háborúnak! Sajnos, elvesztettük a háborút, hazátlanok vagyunk! Úgy sírt mindenki, mind a gyerekek. Kár vót minden csöpp vérér, sok fiatal, sok fiatalember, apa, odavesztek.” (f. 1923)

Volt egy időszak, amikor az ellátásukról maguknak kellett gondoskodniuk Németország- ban. De a németek zömével nem volt rossz viszonyuk, mert kaptak tőlük élelmet (kenyeret, tojást). (f. 1925, Felsőszeli) Szűkösebb körülményekről is beszámolnak, pl. a wuppertali tá- borral kapcsolatban: „meglehetős tábor vót, meglehetősen adtak ennyi, minden”, majd „utóra elvittek bennünköt” Eselheidébe – „Szamárpuszta”, egy kopár, szinte sivatagi terület, köze- pén a táborral, itt a németek kezei között 65 ezer orosz fogoly volt anno. „Ott aztán szomorú sorsunk vót. Élelem egyáltalán – azt lehet mondani –, ha fújt a szél, ki nem lehetett menni, úgy hordta ja homokot. Meleg vót, azé nem lehetett. Úgy sütött a nap. Reggelire megkaptuk az üres feketekávét, olyan négy-öt decit, de az csak olyan vöröses víz vót. Ahhó semmit, csak

azt a feketekávét… Ebédre kaptunk öt vagy hat deci korpalevest vagy káposztalevest, vagy cukorborsólevest, vagy ilyent, vagy olyant. Képzehetik, hogy milyen koszt vót! Ötvenen vótunk egy barakba, egy méter hordóval hozták ki az ötven embernek a ételt. Na hát, kihozták… Cu- korborsó… Nem is cukorborsó, inkább olyan izé, sárgaborsó leves vót. Abba semmi, semmi… Megrottyantva vízzel… Úgyhogy ötven embernek 47 szem borsó jutott. Szétosztottuk, mer ott osztottuk szét magunk között. 47 szem borsó volt benne 50 embernek.” (f. 1923)

Az adatközlők kézműves-foglalkozásokat is említenek. A német csajkát ételmelegítésre használta, külső oldalán kezdetben zöld színű festéssel. Bajorországban, mikor erre már nem volt szüksége, az alumínium edényről a megkeményedett kormot lekaparta: „És mindenféle szép valamit csináltam belőle. Mintákat.” Katonaélettel, tájképpel, hegyekkel, állatokkal kap- csolatosan. „Úgy, mint a rézkarc, csak ez koromkarc volt.” Az adatközlőtől ezt a komáromi hídnál a szlovákok elvették. Voltak, akik „faricsgáltak”. Wasserburgban egy várkastélyban sok pokrócot találtak, kettőt elvitt takarónak. „Azér a híre eljött, magyarok, ha hazamegyünk, akkor az lesz, elveszik.” Színes pamuttal az adatközlő összevarrta a két pokrócot: „pirossal körülkerítettem, és még a nevemet is beleírtam.” Kezdőbetűi (DL), azsúrozottak voltak, és mivel nem gondolták, hogy férfi is képes varrásra, ezért tényleg azt hihették, hogy otthonról hozta, „végig megmaradt”. Az amerikaiaktól bekecset, fél kabátfélét kaptak, amely „keki” színű volt. Fazékban tintaceruzát olvasztott fel és befestette lilára, hogy ne látszódjon a PW

prizönyér vár” [prisoner of war/hadifogoly] felirat a hátoldalán. „Volt mingyár, mikor haza- értem, egy jó kabátom.” A pokrócot már otthon festette be feketére, amelyből varratott egy kabátot. (f. 1925)

A Don-kanyarban talán 1944–45-ben történt. „Csípős csóvány”-ból készült a „csóványle- ves”, melynek felületén „annyi piros nyí [levéltetű] vót mindig, amennyi csak ráfért. Ha meg köllött ennyi aszt is.” Az adatközlő szintén nevetve említette, hogy történt egyszer, hogy pacalt hoztak a táborba: „De má mikor hozták be kocsivá, olyan büdös vót, ződ vót, mind az a fű a, levest főztek, még a leves is büdös vót, de akkor is megettük. Muszaj vót. […] Ekezdek hónap elejin főzni káposztalevest, akkor egy hónapig reggel-débe-este káposztaleves volt. Ekezdtek főzni köleslevest, akkor egy hónapig kölesleves volt. Egy hónapig korpaleves. Egy hónapig! […] És mindig az a darab kenyér hozzá!” (f. 1920, Felsőszeli) „Barátom, nem nagyzás, akár- mi, akármilyen nagy kommunista előtt megmerném aszt mondani, hogy az egy emberkínzás vót, amit csinátak a oroszok a hadifoglyokkal. Ha nem csak mivelünk magyarokkal, amilyen nemzetség ottan vót… Nem vót kivétel.” (f. 1926)

Az adatközlő elmesél egy történetet, amikor ébresztőt kellett tartania. „Lehnúty, feküggy!” Az adatközlő lefeküdt, az egyik a fejét, másik a kezét fogta le, a szájába tettek egy vodkásüve- get és fél liter szeszt kellett meginnia a fogságban, de a hajnali ébresztőt meg tudta tartani. Az- tán szökés után mezítelenre vetkőztettek valakit, és a lábtól fölfelé lövöldözni kezdték. Utol- jára fejbe és szíven lőtték. „Így jár, aki megszökik! Innen megszökni nem lehet!” Az adatközlő két évig tartó magyarországi börtönt is említett, a szabadba se engedték ki. (f. 1926, Felsőszeli)

A front óta öt év telt el: „Nem hívtak senkit be katonának, nem mertek nekünk, magyarok- nak fegyvert adnyi a kezünkbe négy évig. Csak az mentek, akik reszlovakizáltak, azok mentek rendes katonának.” 1950-ben már volt sorozás Galántán. Az adatközlő úgy emlékszik, hogy a felszőszeli-dögösi „ponvágli”-t, iparvasutat (dízelmotoros, tíz-húsz kis kocsival, egyben tíz-tizenöt ember is elfért állva) vették igénybe, mikor Galántára mentek sorozásra, mivel a gazdák a lovas kocsikat a kitelepítéskor elvitték Felsőszeliből. A járműre a falu végén fel lehetett szállni. Nem járták körbe a falut. „Szallagos regrútaság” már a front óta nem dívott

Felsőszeliben.93 „Nem, mer az olyan, olyan, nem a mi ügyünk volt az.” Varázsa nem volt a dolognak, mint anno, amikor a legények „összefogóckodtak”. A kocsmákban (öt-hat) mulat- ságot tartottak a rukkoláskor, talán két kocsmában. 1951-ben Felsőszeliből egyszerre 400-an vonultak be a kaszárnyákba. Az adatközlő Znojmóba, a „Stefanyik” laktanyába került, ahol kb. 3-4-en lehettek Felsőszeliből. Azokkal a katonákkal is együtt volt, akik két évet szolgáltak. Az adatközlő a csehszlovák hadseregben hat hónapot szolgált, mivel a magyar hadseregben és a fogságban eltöltött hónapjait igazolni tudta, ezért ezeket beszámították neki. Az egyik öt év- vel fiatalabb cigány gyerek, aki Felsőszeliből származott, az adatközlővel egy szobában aludt. Ő fönt, az adatközlő lent aludt az emeletes ágyon. (f. 1925)

Egy kulturális helyiségben írhattak levelet, olvashattak. Rádió „csehül volt, hát ki értette azt a izét, nem tudom”. Összejöttek magyar katonatársaikkal nagymácsédi, diószegi, hanvai fiatalok, verseltek. „Írjunk valami verset hazulról. Ki hugyan. Volt, aki vágyakozva írt, volt aki másképpen írt, és akkor… Volt, aki nem írt semmit se.

„Kiürített” falvakban lőhettek az épületekre. Az egyikre egyszer a következő verset írták:

„Az égben sír az erdő, föl-föl süvöjt vadul, ki szeretni nem tudott, az itten megtanul a tá- borban. Falvakat rombolunk, dolgoz(t)atnak, ki gyűlölni nem tudott, az itt majd megtanul.” Méterszalagra, a napok számlálására nem emlékszik (később ez teljesen elterjedt lesz). Az adatközlő katonaemlékkönyvi bejegyzései Znojmóban készültek: vadászkalanddal kapcso- latos rész, indián szerelmi dal, amit az adatközlő elkezd dalolni, egy regényrészlet, amely így kezdődik „Mindenkinek csak egyetlen egyszeri élete van…” Nóták, emlékversek. „Miért születtem katonának?” – az adatközlő írása. „Ez is már abba a vers versenybe volt…” „Ide figyelj, Lajos” – írás. A könyvet féltve őrizte a gyerekektől. A rajzokat már nem tudni, ki ké- szítette. Ilyen hasonló emlékkönyve több katonatársának is volt. 1953-ban végül nem került sor katonai találkozóra, de ezt a tervezett évszámot az emlékkönyvbe valószínűleg beírták. Fényképésznél voltak a városban (a fénykép a gyűjtés időpontjában megvolt), egyéni fotók is készültek. (f. 1925)

Karácsonyfa rémlik az adatközlőnek, büntetésre, verekedésre nem emlékszik, hazaláto- gatásra nem volt lehetősége. Az „asszonnyal” levelezett: „pedig lett vóna miért hazajönni.” Csomagot a kaszárnyába küldhettek. Az adatközlő édesapja „nagy [értékes] csomagot nem tudott küldeni”. Znojmóban voltak csoportosulások, de azt, amit a magyar hadseregnél ta- pasztalt, tehát hogy az öregkatonák lenézték az újoncokat, kitoltak velük, Znojmóban nem tapasztalta. Az adatközlő a beszélgetés végén nyílt csak meg: „Nem megy a fejembe, én voltam velük katona, de én műveltebb embereknek néztem őköt, hogy hogyan tudtak megcsináni mégis olyat, mint a kitelepítés meg a deportálás.” (f. 1925)

Az adatközlő és felesége az 1951-es lévai bevonulással kapcsolatban nem emlékezett kü- lönösebb eseményre. Bevonulás előtt nem volt búcsúztatás, „az mind megszűnt az a dolog” jegyzi meg az adatközlő. Családok, fiatalok nem ültek össze. Busszal mentek be Galántára, onnét vonattal utaztak tovább. Egymás között a szobákon szórakozhattak, egymás szobáiba a foglalkozás után átjárhattak. A takaródó 30-kor volt, „akkor mondták, úgy mondták, hogy csepovici, akkor a kaszárnyába köllött körbe énekőnyi. Meg vót a takarodó”. Úgy énekeltek,

„ahugy vótunk szakaszokba. Úgy menetőtünk a kaszárnyaudvarba körbe és úgy köllött énekő- ni, dalóni. Magyarú is dalótunk, szlovákú amit tudtunk”. „Ott vót Myjava mellett valahun egy erdőbe. És hallottam, hogy beszének, és aszt vettem ki a beszéggyükbű, hogy ezeket a öregeket le köll szeretetnyi. Mer, hogy ezek megfertőzik a újoncokot.” „Mér?” – kérdezte az adatközlő felesége. „Há azér, hogy má ilyen öregek mind mink majdnem a tiszteket kijátszottuk.” „Szokja mondani, mikor Léván vót katona, nos hogy, hát sok magyar vót, és hogy ők magyarú dalótak. Hogy a népek úgy nízték őket, hogy ők magyarú dalónak. Elő a tiszt vót, az is így visszanízett, de ha hagyta őköt, mer tudta, hogy magyarok.” „Úgy dalótunk, mentünk ki gyakorlatra Lé- ván keresztül, hogy dalótunk magyarul, mind a… Meg osztán szlovákú, mikor hugyan, milyen kedve vót a parancsnoknak. Vót a parancsnokok között is, aki jó tudott magyarú vagy talán magyar is vót” – az adatközlő hozzáfűzése. Znojmóban történt: „De ott a csomag, akié vót a csomag, valójában nem is ehetett belűle. Szétkapkodta a társaság, a szobába, akik vótak.” (f. 1923)

Az 1950-es években fekete szalagról az adatközlő nem tudott beszámolni. A második vi- lágháború után „bandafogadók” a lakosságcserével megszűntek. 1951–52-ben egy szalagot viseltek, ami már nem volt olyan nagy. Az adatközlő úgy emlékszik, hogy mulatságokat, „le- génybúcsúztató”-t tartottak. A cigányok örültek, akik jó mulatságot csináltak. A faluban há- rom-négy helyen szólt a zene a kocsmában. (f. 1926)

A Katonai alapismeretek című, 2010-ben megjelent tankönyvben a következőket olvassuk:

Biztosan hallottatok már arról, hogy a Magyar Köztársaság 2004. november 3-án, békeidő- ben megszüntette a sorozás intézményét. Ezzel a döntéssel békeidőben megszűnt az általános hadkötelezettség, és a Magyar Honvédség áttért a szolgálatot önként vállaló katonákból álló haderőre.”94 A szlovák oldalon 2005 decemberével szűnt meg a sorkatonai szolgálat.95 2006 júniusában a Felsőszeli Községi Hivatal faliújságján egy négyszer négy A4-es plakáttal és szövegekkel a professzionális katonaságot hirdették. Az adatközlő 1980–82 között sorköteles katona Litoměřicében, két elvesztett évet említ. A professzionális hadseregben talán Felsősze- liből „tényleges katonának vót valaki, a is odhagyta”. (f. 1961)

Irodalom

Barátová, Jarmila (2006): Od „šurovania“ po strihanie metra. Život vo vojenskej komunite.

Slovenský národopis 54, 29–46. p.

Bukovszky László (2005a): A Mátyusföld közigazgatásának alakulása. In Bukovszky szerk.2005, 23–43. p.

Bukovszky László (2005b): Előszó. In Bukovszky szerk. 2005, 7–20. p.

Bukovszky László (2005c): A közegészségügy alakulása és a jótékonysági intézmények a Má- tyusföldön. In Bukovszky szerk. 2005, 309–334. p.

Bukovszky László (2005d): Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc mátyusföldi ese- ményei. In Bukovszky szerk. 2005, 93–121. p.

Bukovszky László (2005e): A műveltség és közművelődés évszázadai a Mátyusföldön. In Bu- kovszky szerk. 2005, 237–258. p.

Bukovszky László (2005f): Államhatalmi változások a Mátyusföldön 1918–1919-ben és 1938-ban. Trianon és az első bécsi döntés. In Bukovszky szerk. 2005, 123–147. p.

Bukovszky László szerk. (2005): Mátyusföld II. Egy régió története a XI. századtól 1945-ig.

Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyv- kiadó.

Danajka Lajos (1993): Felsőszeli története. Felsőszeli: Községi Önkormányzat.

Danajka Lajos (2001a): Két tűz között. A felsőszeli leventék kálváriája 19441946. Dombóvár: SZECSOX Kft.

Danajka Lajos (2001b): Mátyusföldi adomák. Nové Zámky: AZ Print spol. s. r. o.

Danajka Lajos (2003): A jogfosztottság és a megaláztatás évei Felsőszeliben 1945–1950 (Rész- letek). In A szlovákiai magyarok kényszertelepítésének emlékezete 1945–1948. Szar- ka László szerk. Komárom: MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Kecskés László Társaság, 151–159. p.

Danajka Lajos (2008): Mesélő utcák. Felsőszeli gyötrelmes évei a háború és a jogfosztottság

idején. 1940–1950. Dombóvár: SZECSOX Kft.

Danajka Réka (2017): Nagymamám gyermekkora a háború alatt és után. In Életmesék. Kár- pát-medencei életmesék azaz igaz családi történetek. 2017. Debrecen: Mosolyvirág Nagycsaládosok Debreceni Egyesülete, 48–49. p.

Gecse Annabella (2010): „…megélünk – jól élünk – tönkrementünk.” Gazdálkodói szándékok és lehetőségek a Dudvág menti kistérségben. In Szarka–Tóth szerk. 2010, 183–213. p.

Hajnáczky Tamás szerk. (2019): Magyar Cigányzenészek Országos Egyesülete. Cigányzené- szek harca a két világháború közötti Magyarországon. Budapest: Gondolat Kiadó.

Ilyés Zoltán (2010): Az 1940-es évek eseményei a két Szeli szimbolikus határképzési folya- mataiban és kommunikatív emlékezetében. In Szarka–Tóth szerk. 2010, 147–156. p.

L. Juhász Ilona (2016): Két pártpolitikus szimbolikus temetése Csehszlovákia falvaiban a sze- mélyi kultusz idején. Joszif Visszarionovics Sztálin és Klement Gottwald. In Dip- tichon. Tanulmányok Bartha Elek tiszteletére. Bihari Nagy Éva–Keményfi Róbert– Marinka Melinda–Kavecsánszki Máté szerk. Debrecen: Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, 166–179. p. /Studia Folkloristica et Ethnographica 65./

Kecskés Martin (2017): Dédi örök meséi, avagy a tanúk nélküli 21. század. In Életmesék. Kár- pát-medencei életmesék azaz igaz családi történetek. 2017. Debrecen: Mosolyvirág Nagycsaládosok Debreceni Egyesülete, 175–182. p.

Kepéné Bihar Mária–Lendvai Kepe Zoltán (2006): Drezda leégése egy hosszúfaluhegyi le- vente szemével. Muratáj. Irodalmi, művelődési, társadalomtudományi és kritikai fo- lyóirat. 2005/1-2. Varga József főszerk. Lendva: Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, 180–192. p.

Keszeg Vilmos (2008): Az eltűnt katona emlékére. Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 16, 7–9. p.

Keszeli Árpád (2003): Alsószeli–Závod, Zomba. In A szlovákiai magyarok kényszertelepíté- sének emlékezete 1945–1948. Szarka László szerk. Komárom: MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Kecskés László Társaság, 27–31. p.

Mészáros Magdolna (2017): Töredékek édesanyám gyermekkorából. In Életmesék. Kár- pát-medencei életmesék azaz igaz családi történetek. 2017. Debrecen: Mosolyvirág Nagycsaládosok Debreceni Egyesülete, 248–251. p.

Moravkó Júlia (2003): Taksony–Podbořany–Galánta. In A szlovákiai magyarok kényszertele- pítésének emlékezete 1945–1948. Szarka László szerk. Komárom: MTA Etnikai-Nem- zeti Kisebbségkutató Intézet–Kecskés László Társaság, 127–128. p.

Németh Zoltán (1983): A Pozsony megyei Felsőszeli helynevei. Névtani Értesítő. Budapest: ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézete és a Magyar Nyelvtudományi Társaság, 22–29. p.

Novák Veronika (2005a): Mátyusföldi települések az okleveles források tükrében. In Bukovszky szerk. 2005, 45–61. p.

Novák Veronika (2005b): A Mátyusföld a törökök szomszédságában és II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának idején. In Bukovszky szerk. 2005, 63–73. p.

Novák Veronika (2005c): A mátyusföldi céhek. In Bukovszky szerk. 2005, 163–171. p.

Oros László (2011): A Felsőszeli Ág. Hitv. Evangélikus Egyház története. Az egyház újjászületé- sének 225. és a templom felszentelésének 150. évfordulója tiszteletére. Felsőszeli: k.n.

Oros László (2015): Felsőszeli és az Endreffyek. Felsőszeli: k.n.

Oros László (2021): A remény évei. In szél-járás. Görföl Jenő főszerk. Feketeerdő: Mosonvár- megye Lap- és Könyvkiadó, 37–41. p.

Pokreis Hildegarda (2005a): Elemi oktatás a Mátyusföldön. In Bukovszky szerk. 2005, 259–276. p.

Pokreis Hildegarda (2005b): A gyáripari termelés kialakulása a Mátyusföldön. In Bukovszky szerk. 2005, 197–219. p.

Pukkai László (2005): A mezőgazdaság, a szövetkezeti mozgalom és a kereskedelem alakulása a Mátyusföldön 1848–1945 között. In Bukovszky szerk. 2005, 173–195. p.

Pukkai  László  (2010):  Kényszermigráció,  kényszerasszimiláció Alsószeliben  1945–1949.

In Szarka–Tóth szerk. 2010, 125–145. p.

Seres András (1984): Sorozástól rukkolásig. In Barcasági magyar népköltészet és népszoká- sok. Keszeg Vilmos szerk. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 420–422. p.

Strešňák Gábor (2005): A Mátyusföld újkori nemes társadalma. In Bukovszky szerk. 2005, 75–92. p.

Szarka László–Tóth Károly szerk. (2010): Alsó- és Felsőszeli a 20. században I. Társadalom- rajz két magyarlakta településről Szlovákiában. Somorja–Komárom: Fórum Kisebb- ségkutató Intézet.

Szénássy Tímea szerk. (2005): Spomienkové fotografie z Horných Salíb. Emlékképek Felső- szeliből. After image of Felsőszeli. Komárom: KT Könyv- és Lapkiadó Kft.,

Szilágyi Miklós (2011): Finesszel köll élni. A háború és a hadifogság a szóbeliségben. Buda- pest: MTA Néprajzi Kutatóintézet /Folklór archívum 22./