Amatőr színjátszás Ipolyfödémesen

Bevezetés

A paraszti és a városi, a tradicionális és a modern kultúrának számos olyan érintkezési pontja van, amely fontos tanulságokkal szolgálhat többek között a néprajztudomány számára. Ezek egyike a 19. század végétől egészen napjainkig létező, működő és folyamatosan változó amatőr művészeti tevékenység, például a színjátszás a falusi közösségekben. Furcsamód az ilyen és ehhez hasonló témák kutatásának nem szenteltek elegendő figyelmet a tudományszakon belül. E hiányosságra már korábban is utaltunk. (Ambrus 2001b, 159–160.) A falusi amatőr együttesek (színjátszó körök, tánc- és énekcsoportok stb.) tevékenységével elsősorban nem néprajzosok, folkloristák foglalkoztak, viszont az ilyen munkák sok tekintetben, különösen a folklorizmus jelenségei szempontjából jól használhatók a néprajzi vizsgálatokhoz (Bicskei 1983; Varga 1995; Kovalcsik 2003).
Tanulmányunk az ELTE BTK Folklore Tanszékén 2001-ben készített szakdolgozat (Ambrus 2001a) rövidített és átdolgozott változata, melynek anyagát a szlovákiai Ipolyfödémesen (Ipel’ské Úl’any) 1998–2001 között végzett gyűjtéseinkre alapoztuk. E településen az 1980-as évek közepéig létezett az amatőr színjátszás. Terepmunkánk során világossá vált, hogy a falu tudatában, emlékezetében még élnek a hozzá fűződő emlékek, vagyis a jelenség kutatása nem ütközött nehézségekbe.
A tanulmány célja mindenekelőtt a falusi amatőr színjátszás mibenlétének, funkciójának, egy faluban betöltött szerepének bemutatása, elemzése. A falusi amatőr színjátszás fogalmának körülírásával, használatának nehézségeivel más alkalommal már foglalkoztunk (Ambrus 2001b, 160–161).
Az amatőr művészeti tevékenységek és a tradicionális paraszti kultúra kapcsolata, az amatőr színjátszás kutatása a szlovákiai magyar néprajzban sem került az érdeklődés homlokterébe. Talán erre a hiányosságra is utalt a szlovákiai magyar néprajzi monográfia szerzője, amikor azt írta: „Nem indult meg semmiféle jelenkutatás, semmiféle, szélesebb társadalmi rétegeket is a vizsgálódás körébe vonó tudományos kutatómunka…” (Liszka 2002, 429). A szlovákiai magyarság népi kultúrájával foglalkozó, témánk szempontjából jelentős munkák ugyan tartalmaznak olyan fontos adatokat a folklórjelenségek és a modern kultúra kapcsolatáról, melyek felhasználhatóak az amatőr művészeti tevékenységek, így a színjátszás kutatásához, ám úgyszintén nem, vagy csak elvétve térnek ki erre a kérdéskörre (Manga 1968; Tátrai 1987; Liszka 2002).
Bevezetésünk végén szeretnénk köszönetet mondani mindazoknak, akik gyűjtésünkben, illetve a tanulmány megírásában segítségünkre voltak: Molnár Lászlónak, Ipolyfödémes polgármesterének és Tóth Magdolnának, a polgármesteri hivatal ügyintézőjének, akik a falubeli gyűjtéshez adtak eligazítást, rendelkezésünkre bocsátották a községgel kapcsolatos dokumentumokat és kisebb technikai teendőkben is készséggel segédkeztek, Hála Józsefnek értékes észrevételeiért, tanácsaiért és átengedett adataiért, valamint Verebélyi Kincsőnek fontos iránymutatásaiért.

I. Az amatőr színjátszás hagyományai Ipolyfödémesen

1. Ipolyfödémes földrajzi viszonyai, rövid története. A település napjainkban

Ipolyfödémes község Szlovákia déli részén, az Ipolytól északra, a Korpona-hegység déli nyúlványaiban található. A magyar-szlovák határtól való távolsága 22 kilométer. Jelenleg a lévai járáshoz tartozik, a faluhoz legközelebb fekvő város Ipolyság (Šahy), határváros. Ipolyfödémes közigazgatásilag évszázadokon át a történeti Hont megyéhez tartozott. 1939 után határközség, a falu északi részén húzódott a csehszlovák-magyar határ. 1945-ig a község Magyarország része volt. „A falu északon Magasmajténnyal (Hrušov – szlovák község), keleten Kelenyével (Kleňany), nyugaton Palásttal (Plášťovce), délen pedig Szécsénykével (Sečianky) és Tesmaggal (Tešmák) határos” (Csáky 1988, 3). Területe 1568 hektár, ebből 899 hektár erdő. „A falut csaknem minden oldalról dombok, illetve hegyek határolják. A Korponai hegyek (Krupinské vrshy) déli nyúlványain lombhullató erdők, tölgyesek, bükkösök, cserjések, helyenként akácosok húzódnak. Határában folyik a Lomoc- és a Serícseny-patak, melyek az Ipoly vízgyűjtőterületéhez tartoznak. A községen átfolyó Malompatak forrása a Kuppan-hegy alatt van” (Csáky 1988, 3).
Ipolyfödémes nevét először 1259-ben említik az oklevelek Terra Fedemes alakban. 1260-ban Ffedemes, illetve Fedemus alakban szerepel. 1350-től egyházashelyként van nyilvántartva (eclesia de Fedemus). „A falu neve – Födémes – valószínűleg a »födém« (fëdém) szó képzős származéka, amely valamikor méhkast, kaptárt jelentett. Ipolyfödémest kezdetben tehát állattenyésztő nép, talán méhészek lakhatták” (Csáky 1988, 4). A falu első birtokosai a Hontpázmán nemzetség tagjai voltak: Jákó a Födémesi család őse volt. Később a Soós, Kövér, majd a Peleni családok birtoka, a 15. században hosszabb ideig hat jobbágytelekkel zálogjogon Litva várához tartozott.
A falu a történelem folyamán sokat szenvedett. A 13. században tatárok pusztították el, később a törökök dúlták fel. A lakosság ekkor – 1552 körül – települt át a falu mai helyére, és ekkor pusztult el a határában található, pusztatemplom néven ismert román stílusú templom, melynek romjai ma is láthatók, s amelyhez több monda fűződik.
A 18. századtól a Szmrecsányi család birtokolja a községet, a 19. században pedig a Coburg, Terszyánszky, Lipthay családok voltak a tulajdonosai. A lakosság számának alakulását 1851-től napjainkig a nagyméretű növekedés, majd az ugyanilyen mértékű fogyás jellemzi: a falut 1851-ben 500-an, 1890-ben 443-an, 1910-ben 562-en, 1940-ben 709-en lakták. 1970-ben Ipolyfödémesen 670, 1987-ben 465, 1994-ben 410 lakos volt (Csáky 1988, 4–5). 2001-ben 371-en éltek a településen.
Manga János – aki tanítóként dolgozott a faluban – 1931-ben így írt a községről: „Lakói egyszerű, nótás lelkű földművesek, akik az anyagi vagy szellemi javaknak még csak a minimumát sem élvezik. Őket a természet szépségei: a lombos erdők, a dalos madarak éneke és a hegyi patakok csobogásai kárpótolják mindenért. Szorgalmasan dolgoznak a köves, alig termékeny földeken, és élik egyhangú napjaikat. Pedig őseik néhány évszázaddal azelőtt sokkal változatosabb, kalandokkal és szenvedésekkel teli életet éltek” (idézi: Csáky 1985, 56–57).
Az első Csehszlovák Köztársaság idején több párt is szervezett összejöveteleket a faluban. 1936-ban a Palást és Ipolyfödémes közötti útszakasz építése ellen sztrájk tört ki, ezért a járási hivatal mindennemű csoportosulást, gyűlést betiltott. A második világháború végén a falu határában véres harcok dúltak a német és orosz csapatok között. Az 1945. április 2-án kihirdetett Kassai Kormányprogram a település lakosságát sem kímélte, többen kénytelenek voltak elhagyni lakóhelyüket. A kollektivizálás sem hagyta érintetlenül Ipolyfödémest: 1957-ben megalakították a szövetkezetet. A helyi községhivatalt (volt nemzeti bizottság) 1980-ban Palásthoz csatolták. 1989 után a falu új önkormányzatot választott, ez 1990. június 1-jétől működik.
Ipolyfödémes lakói többségükben magyar nemzetiségűek, a faluban mindössze 30 szlovák nemzetiségű személy található. A falu lakói római katolikusok. Az elvándorlás és az elöregedés jellemző a községre: kb. 150 nyugdíjas él a településen. A lakosság kb. 15%-a munkanélküli. Azok közül, akik dolgoznak, gyakorlatilag mindenki ingázik a munkahelyére, s még mindig vannak olyanok, akik csak a hétvégékre járnak haza (ők általában a távolabbi ipari központokban dolgoznak).
A faluban 1–4 osztályos alapiskola működik, ahol kb. 12 gyerek tanul (a tanítónő és a nevelőnő sem helybeli). Az általános iskola felső tagozatán tanulók Palástra vagy Ipolyságra járnak. A középiskolások Ipolyságra, Losoncra (Lučenec), Nagysurányba (Šurany), Lévára (Levice), Pozsonyba (Bratislava), Érsekújvárra (Nové Zámky), a falu egyetemistái, főiskolásai Besztercebányán (Banská Bystrica), Pozsonyban, Budapesten tanulnak.
Ipolyfödémesen az utóbbi években több beruházás is történt: 1997–1998-ban befejeződött a templom helyreállítása, 1998–1999-ben a ravatalozót újították fel. A falu melletti focipályához öltözőt és lelátót építettek, a településen 2000-ben bevezették a gázt. A községben van óvoda, posta, kultúrház és élelmiszerbolt.

2. A gyűjtések módszere, tanulságok. A fejezet megírásánál alkalmazott módszereink

Ipolyfödémesen először 1997 augusztusában végeztünk terepmunkát, ám ekkor még nem az amatőr színjátszást kutatva. Témánkra fókuszálva 1998 őszétől összesen öt alkalommal jártunk a faluban, emellett egyszer Ipolyságon, egyszer Egegen gyűjtöttünk. Tizenhárom adatközlővel készítettünk interjút. Az adatközlők közül sajnos csak kevésnek volt valamiféle dokumentuma (fényképek, írásos emlékek stb.) a színjátszásról, ezért ezeket nagy részben a polgármesteri hivatalban található Csemadok-krónikából gyűjtöttük össze. Szintén a polgármesteri hivatalban bocsátottak rendelkezésünkre több, a helység történelmével, mai állapotával összefüggő adatot.
Gyűjtéseink során azt tapasztaltuk – amint azt már a bevezetőben említettük –, hogy az amatőr színjátszás emléke még elevenen él a falubeliek emlékezetében: például az előadott színdarabok címére gyakorlatilag minden adatközlő emlékezett, ugyanígy megőrizték a helybeliek a faluban dolgozott tanítók nevét. A forrásként felhasznált Csemadok-krónikára viszont az volt a jellemző, hogy ezt a naplószerű dokumentumot az 1980-as évek elejéig pontosan, részletesen vezették, így bőséges információkat tudhattunk meg belőle a színjátszásra vonatkozóan, de a későbbi évektől szinte megszakad a krónika (pedig 1980 után is működött Csemadok-szervezet a faluban).
Fejezetünkben az Ipolyfödémesen összegyűjtött anyag segítségével megpróbálunk választ adni arra a kérdésre, hogyan funkcionált egy település életében az amatőr színjátszás. Bemutatjuk, hogyan szerveződött, hogyan alkotott folyamatot, milyen funkciókat töltött be és miként értelmezhető Ipolyfödémes példáján keresztül ez a népi kultúra határterületén álló jelenség. Ahol lehetőség nyílik rá, könyvtári és adattári anyagok, illetve saját gyűjtéseink segítségével más települések színjátszás-adataival vetjük össze az Ipolyfödémesen gyűjtötteket.

3. Az amatőr színjátszás megjelenése Ipolyfödémesen; az első adat. Egyéb említések Hont megyei falvak színjátszásáról; további magyarországi példák

Az ipolyfödémesi amatőr színjátszás megjelenéséről, az első előadásról nincs írásban fennmaradt adat. Egy adatközlő visszaemlékezése alapján tudjuk viszont, hogy 1931 körül már bizonyosan volt színjátszás a faluban. Ekkor a Hubert család című darabot adták elő, melyet a tanító szervezett. Az 1930-as években Ipolyfödémesen Berta Sándor, Donovald József és Manga János voltak a tanítók, közülük Berta Sándor volt az említett színdarab betanítója. Ő osztotta ki a szerepeket, a jelmezeket is ő állította össze. A Hubert család szereplői olyan fiatalok voltak, akik az 1910-es évek közepén születtek, tehát 15–16 évesen léphettek színpadra. Az adatközlő szerint már ez előtt is voltak előadások, ám pontos időpontot, címeket, szereplőket nem sikerült gyűjtenünk.
A történelmi Hont megye több falváról azonban vannak olyan adatok, amelyek azt igazolják, hogy már a 19. század végén voltak előadások egyes településeken (nemcsak falvakban). A Nógrádi Lapok és Honti Híradó arról tudósít, hogy „Tóth Sándor, az ipolysági műkedvelő iparos ifjak rendezője most földművesekből alakít magának műkedvelő társulatot, kikkel a Sárga csikót tanítja be.” (Parasztelőadás 1896. november 8, 5.) A zalabai színjátszók híre más településekre is eljutott, miként maguk a szereplők is tartottak előadásokat falujukon kívül: „Paraszt előadás V.-mikolán. A zalabai paraszt műkedvelők, kik a télen a Falu rosszát sikerrel adták Zalabán és Esztergomban is vendégszerepeltek, jövő vasárnapon ismétlik meg ezt a darabot a vámosmikolai kaszinó udvarán felállított színpadon a kórházalap javára.” (Paraszt előadás V.-mikolán 1897. augusztus 31, 3.) A zalabaiak előadásairól később is írt a regionális sajtó: „Földmives mükedvelők Zalabán. (…) Zalabán június 20. és julius 6 napján az ottani lelkes ifjuságból alakult derék mükedvelő szinészgárda eljátszotta saját egyháza javára a »Gyimesi vadvirág«-ot, Géczy István pályanyertes népszinmüvét, oly erkölcsi és anyagi sikerrel, mely dicsőségére válhatik a rendezőségnek, mint a törekvő lelkes ifjuságnak” (Honti Lapok 1913. július 12., 5) Ipolyszakálloson a karácsonyi pásztorjátékok mellett farsangkor népszínműveket adtak elő. „A népszínművek közül a »Piros bugyelláris« 1911ben Vámosmikolán is elő lett adva; 1912ben pedig a »Sárga csikó« miután több faluban lett előadva, Husvétvasárnapján a vármegyeház nagytermében Ipolyságon. E fényesen sikerült előadáson és az ezzel egybekötött tánczmulatságon megjelent a vármegye előkelősége is. A zenét Horváth Rudi zenekara szolgáltatta. – A színpadi fölszerelést s díszítést az ifjúság saját erejéből állította ki…. A háború alatt 1917 karácsonyán egy karácsonyi darab, 1918 Farsangkor pedig »A bor« lett előadva. – Államfordulat után az ev. iskolában is több előadás volt. 1920ban a »Falu rossza« Lontón és Visken is elő lett adva Veszelák Lajos tanító vezetésével. Legutóbb az Önkéntes tűzoltóság rendez színdarabokat. Az előadásokon a népszínművekben a szereplőket többnyire valláskülönbség nélkül állítják össze a rendezők.” (Dobrovolni 1930–1934, 84.) Az Ipolyfödémes melletti Paláston „A Palásti Iparos Ifjuság e hó 24-én (Húsvét hétfőn) jótékony célu szinielőadással egybekötött táncmulatságot rendez’ szinre kerül: A »Falu rossza.« Népszínmü 3 felv. irta: Tóth Ede. Kezdete este fél hét órakor. A szinielőadás és táncmulatság Eszterházy gróf tulajdonát képező Luka-féle ház összes termében fog megtartatni” (Iparosműkedvelők Paláston 1913. március 15, 5.).
Az 1920-as, 1930-as években a falusi amatőr színjátszás már mindenütt elterjedt jelenség volt. Dobán (Veszprém megye) „színdarabot évente egyet, esetleg kettőt adnak elő a falu műkedvelői”. (Kajcsos 1935, 25.) Fertőszentmiklóson (Sopron megye) „helybéli műkedvelők tartanak minden hóban előadásokat jótékony és kulturális célokra” (Szalay 1924, 8). Tiszaigaron (Heves megye) a két világháború között voltak előadások (Katona 1949, 64). Felsőőrött (Vas megye; ma Ausztria) 1921-től datálható a színjátszás (Szántóné 1991, 111). Sárrétudvariban (Bihar megye) már 1906 előtt voltak előadások (Madar 1993, 336). Ludason (Šupljak, Bács-Bodrog megye; ma Szerbia és Montenegró) az 1930-as években népszínműveket adtak elő.1 Jobbágytelkén (Sâmbriaş, Maros-Torda megye, ma Románia) a 20. század első felében évente két-három népszínművet játszottak.
Az elmondottakból megállapítható, hogy az amatőr színjátszás Magyarország számos településén a 20. század első évtizedeiben ismert, sőt kedvelt, a falusi közösségekben aktívan élő, funkcionáló tevékenység volt. A történelmi Hont megye falvaiban már a 19. század végén megjelent, a 20. század elejére lényegében elterjedt jelenségnek számított. Bár nem tudjuk pontosan, hogy Ipolyfödémesen mikortól datálhatjuk az amatőr színjátszás kezdetét, úgy gondoljuk, ez a falu sem képezhetett kivételt az egyre terjedő kulturális folyamat alól.

4. Az ipolyfödémesi amatőr színjátszás szakaszai

Ahhoz, hogy teljes egészében lássuk az ipolyfödémesi színjátszás folyamatát, meg kell vizsgálnunk, hogy a 20. század során mikor, milyen formában funkcionált ez a tevékenység. Ezért a továbbiakban a színjátszás időbeli folyamatosságával, a lehetséges időintervallumok felvázolásával foglalkozunk.
Említettük, hogy az általunk ismert első előadás 1931 körül lehetett a faluban, de feltételezhetően már előtte is játszhattak darabokat. Kiindulópontnak tehát a 20. század harmadik, esetleg második évtizedét fogadhatjuk el (de nem zárható ki a még előbbi kezdet sem). Azt viszont pontosan tudjuk, hogy az utolsó előadás 1986-ban volt, (Csemadok-krónika é. n,. osz. n.) a Csemadok-krónikában ugyanis ez után már nem említenek több színdarabot (és az adatközlők sem emlékeznek későbbi előadásokra). Ha tehát az 1980-as évek közepét tekintjük zárószakasznak, akkor megállapíthatjuk, hogy Ipolyfödémesen kb. öt-hat évtizeden keresztül létezett az amatőr színjátszás. Ez persze csupán megközelítő adat, mivel a jelenség pontos kezdetét nem tudjuk. Így a nagyjából hatvan évre becsült periódus akár tíz–húsz (harminc [?] stb.) évvel is hosszabb lehet.
A gyűjtött adatok ismeretében különböző szakaszokra oszthatjuk Ipolyfödémes színjátszását.

4.1. A kezdetektől kb. 1945-ig

Ez az időszak nemcsak a községben, hanem lényegében Magyarország-szerte is a falusi amatőr színjátszás „hőskora”. A periódus általános jellemzője, hogy a színjátszás megteremtői, kezdeményezői a helybéli tanítók, egyházi személyiségek (lelkészek, kántorok, kántortanítók), vagy valamilyen egyházi vagy ifjúsági szervezet vezetői (pl. leventeoktatók, cserkészvezetők), tehát kultúraközvetítő funkciót betöltő személyek.2 Ipolyfödémesen a tanító kezdeményezte, irányította a színdarabok betanítását és előadását. A tanítók közül Berta Sándor és Antal Magda nevét ismerjük, róluk tudjuk, hogy foglalkoztak színjátszással: Berta Sándor körülbelül az 1940-es évek elejéig, az őt váltó Antal Magda, aki 1941–42 körül érkezett a faluba, szintén tanított színdarabokat. A szereplők a 20. század első évtizedeiben született személyek voltak, akik iskolás korukban szerepeltek az előadásokban.

4.2. 1946-tól az 1960-as évek közepéig

Ennek az időszaknak az elején ismét tanítóváltás történt: a szlovák nemzetiségű, később a faluba házasodott Bodzsár Mária vette át az ipolyfödémesi iskolát. Nyugdíjas koráig tanítóként dolgozott. Férjével, Bodzsár Ferenccel együtt tanította be a darabokat. A majdnem húsz esztendeig tartó szakaszról elmondható, hogy a színjátszás kizárólagos irányítója a tanító, szervezeti kerete értelemszerűen az iskola, az előadások helyszíne a régi iskola, vagy a régi kultúrház. Szereplői már egy másik generáció tagjai: az 1940-es évek elején születettek. Ők 16–18 éves korukig játszottak. A majdnem húsz év hosszú periódus intenzitása, dinamikája nem kiegyenlített: legfontosabb, leghangsúlyosabb időszaka az 1956–57-es évekre tehető, 1960-tól már visszaesőben volt a színjátszás.

4.3. Az 1960-as évek végétől 1986-ig

Merőben más szakasz, mint a másik kettő. A kezdeményezést a falu fiataljai vették át, akik ekkor 20–25 évesek voltak. Az iskola tehát nem töltött be átfogó szerepet többé, a tanító már nem az a központi személyiség, aki korábban volt. Megváltozott a szervezés-irányítás, az egész időszak alatt lényeges kulturális változások történtek a falu életében. Felépült az új kultúrház, a színdarabok mellett kabaréjelenetek, esztrádműsorok, irodalmi és zenés estek is színpadra kerültek. A falubeli Csemadok-szervezet igyekezett átfogni az egész művelődést, a színjátszók mellett rövidebb ideig létező egyéb amatőr együttesek is alakultak (citerazenekar, menyecskekórus, férfikórus).3 Észrevehető, hogy ez a periódus is közel húsz esztendeig tart, de ugyancsak eltérő dinamikával: az 1970-es évek második fele, sőt még az 1980-as évek eleje is produktív szakasz, innentől viszont átmenet nélküli a megszűnés.
Az ipolyfödémesi amatőr színjátszás kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel, de mindig valamilyen fennmaradó, megújuló formában töltötte be igen jelentős funkcióját a település kulturális életében. Az egyes időszakok részletes elemzésére, a többszempontú megközelítésre, a leszűrhető tanulságok összegzésére és egyéb problémák felvetésére a fejezet többi részében kerül sor.

5. Az előadott darabok

Az Ipolyfödémesen játszott darabokról mindig szívesen és hosszasan beszéltek az adatközlők. Ennek köszönhetően számos megállapítás mondható az előadásokról. Ugyancsak bővelkednek színdarab-adatokban azok a leírások, monográfiák, amelyek egy-egy falu színjátszását dolgozták fel. Így megint lehetőségünk nyílik az összehasonlításra, gyűjtött anyagunk öszszevetésére.
Az ipolyfödémesi színdarabokat, előadásokat most időrendben soroljuk fel. Ahol bővebb adatunk van, feltüntetjük az előadás időpontját.4

1.     Hubert család – Ez az első, az adatközlők emlékezete által legrégibbnek tudott színdarab. Ismerjük előadásának időpontját: 1931 körül játszhatták. Szereplőire is emlékeztek még, megállapítottuk, hogy 15–16 évesek lehettek.
2.     A víg özvegy – 1936-ban adták elő. Betanítója feltételezhetően Berta Sándor és/vagy Donovald József lehetett. Ez a darab csupán néhány előadást élt meg.
3.     Karikagyűrű – Két adatközlő említette. Valószínűleg 1945 előtt adták elő. Szereplőit nem ismerjük, betanítója Berta Sándor vagy Antal Magda egyaránt lehetett.
4.     A vén bakancsos és fia, a huszár – Az idősebb adatközlők emlékeztek rá. Szintén az 1945 előtt előadott darabok közé tartozik.
5.     A falu rossza – Előadásának időpontja 1945 előttre tehető.
6.     János vitéz – Ezt a darabot is valószínűleg 1945 előtt játszhatták.
7.     Vigyen el az ördög! – Feltehetően 1945 előtti színdarab volt.
8.     A sárga csikó – Az előzőekhez hasonlóan a második világháború vége előtti darab.
A     4–8. számú darabokat valószínűleg Antal Magda tanította be.
9.     Akik üldözést szenvednek az igazságért – Ennek a darabnak az előadásáról pontos adatunk van: 1947-ben adták elő.
10.     Sári bíró – Ez már az 1945 után érkezett tanító nevéhez, Bodzsár Máriához fűződik.
11.     A büszke páva – Az 1950-es években adhatták elő.
12.     Tűvétevők – Az 1950-es évek közepén előadott darab.
13.     Huncut Klinkó – Az előbbi kettővel hasonló időpontban játszhatták.
14.     Távolban egy fehér vitorla – Egy adatközlő említette; valószínűleg ez is a Bodzsár Mária által betanított darabok közé tartozik.
15.     Esztrádműsor – 1968-ban, a Csemadok szervezésében.
16.     Édenkerti üdülő – A Csemadok által szervezett első színdarab. 1973-ban játszották.
17.     Petőfi-est (irodalmi összeállítás) – 1976-ban volt.
18.     Enyhítő körülmény – 1977; ezzel a darabbal kezdődött a „Csemadok-korszak”5 kulturális életének legtermékenyebb időszaka, ami hét éven át tartott.
19.     Majomszeretet – 1978-as előadású darab.
20.     Énekes madár – 1979-ben játszották, az egyik legnagyobb sikerrel előadott darab.
21.     Kis Bangyi és Nagy Bangyi – 1979-ben bemutatott mesejáték.
22.     Csalóka Péter – 1980-ban, a Csemadok évzáró taggyűlésén adták elő.
23.     Szeretni tudni kell – 1981-es darab. A Csemadok-krónika szerint egyszer már próbálkozhattak vele, ugyanis a színjáték a „múlt évben kudarcbafulladt”. (Csemadok-krónika é. n. osz. n.)
24.     Nagy baj az agybaj – 1982-ben volt az előadása. Ez már az ipolyfödémesi amatőr színjátszás utolsó darabjai közé tartozott.
25.     Handabasa avagy a fátyol titkai – A gazdag „Csemadok-korszak” utolsó darabja. 1983-ban mutatták be.
26.     Dinyék – Nem kapcsolódott szervesen az 1983-ig tartó „előadássorozathoz”. Ez után az 1986-os előadás után már nem játszottak több darabot.

Feltűnő – különösen a két világháború között – a népszínművek túlsúlya. Ez a tendencia még 1945 után is tartott, egészen az 1950-es évek közepéig, végéig. Váltás csupán innentől kezdve történik, jóllehet korábban is meg-megjelenik egy-egy más műfajú darab (pl. Távolban egy fehér vitorla). A Csehszlovákiában is végbemenő gazdasági-társadalmi változások mellett agitáló, a szocialista gazdálkodást és az életmódváltozást, a kommunista párt által fontosnak tartott eszmék népszerűsítését bemutató darabok hiányoznak az ipolyfödémesi műsorstruktúrából. Ez persze nem jelenti azt, hogy az amatőr színjátszók nem váltak volna Csehszlovákia-szerte a „helyi műsorpolitika” címén propagált „politikai-irodalmi sematizmustól terhelt bárgyúságok” áldozataivá (Tóth 1998, 245), legfeljebb ezt Ipolyfödémes példáján nem tapasztalhattuk.

A falu első két színjátszó korszakában tehát a népszínművek domináltak. Ez akkoriban országszerte általános jelenség volt. A legtöbb településről elmondható, hogy az amatőr színjátszás „játékanyagát a Színházi Élet mellékleteiben közölt darabok – és elsősorban falun – a népszínművek, illetve az operettek képezik” (Bicskei é. n., 49). Míg a népszínmű a városi – elsősorban a fővárosi – színházak műsorából már évtizedek óta kikopott, falun megtartotta vezető szerepét, közkedvelt maradt. Az Ipolyfödémes melletti Ipolynyékről (Vinica, Hont megye) olvashatjuk: „Mennyi sokat lehetne dicsekedni a számtalan bemutatott színdarabbal 1949-től: Revizor, Sári bíró, Büszke páva, Kullogók, Ez a falu eladó, XI. perencsolat (sic!), Állami áruház, Csikós, A nadrág, Debreceni lunikátus, Liliomfi, Lepsénynél még megvolt, Majd a Jegenye, Kubo, Cigány…” (Korcsog 1995, 66). A régi jugoszláviai falvak színpadain is többnyire népszínműveket játszottak a két világháború között, de még jóval utána is: Ludason A falu rosszát (ezt az 1950-es években is) és a Babos kendőt (1938 körül), az 1950-es évek elején A sárga csikót, a szerémségi falvak közül Maradékon (Maradik, Szerém megye, ma Szerbia és Montenegró) a Kidőlt a májusfa, A sárga csikó és A piros bugyelláris című darabokat még az 1950-es években is előadták. A Muravidéken (a mai Szlovéniában) a legtöbbet játszott népszínművek A betyár kendője, a Cigány, A falu rossza, a Liliomfi, A sárga csikó és a Sári bíró voltak (Varga 1995, 118–127). Az erdélyi Gernyeszeg (Gorneşti, Maros-Torda megye; ma Románia) amatőr színjátszói is ezeket tűzték műsorra: „Játszottam a Cigányban, a Sárga csikóban, a Piros bugyellárisban. A Cigányban én voltam a cigánylány, nagyon sok szép emlék fűz azokhoz az időkhöz” (Gazda 1980, 353) [Kiemelések tőlünk – A. V.]

Ha a mai Magyarország falvainak műsorait tekintjük át, ugyanezt tapasztaljuk: a népszínmű dominanciája évtizedekig tart. Tápiószentmártonban (Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye) eleinte A piros bugyellárist, A falu rosszát, A betyár kendőjét, A gyimesi vadvirágot és A toloncot játszották (Tumann é. n., 6). Tinnyén (Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye) 1920-ban indult meg az amatőr színjátszás A piros bugyelláris című darabbal, később A gyimesi vadvirág, A kintornás család, a Nánai bíró lánya, A megunt szerető és hasonló darabok kerültek színre (Valkó 1972, 4, 8). Főleg népszínműveket, operetteket játszottak Tiszaigaron is: János vitéz, A bor, A falu rossza, Legényfarsang (Katona 1949, 64). Ócsán (Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye) az Él az Isten, az Ördög Panni, a Sári bíró voltak népszerű darabok (Piróth 1999, 77). Nován (Zala megye) a „népszerűség pálmáját azok a darabok vitték el, amelyek betyárokról szóltak” (Vaska 1972, 7).
Csehszlovákiában a „magyar műkedvelő színjátszó csoportokat, mozgalmakat a negyvenes-ötvenes évek fordulóján, de lehet mondani: végig az ötvenes években a naturalista játékszín modora, a deklamáló játékstílus, egyfajta végletekig leegyszerűsített világszemlélet, általános operett-, vígjáték- és népszínműkultusz, illetve szabad szemmel alig érzékelhető, de azért folyamatos szakmai tudatosulás, lassú színvonal-emelkedés jellemezte” (Tóth 1998, 245). Jellemző a magyarországi példa is: „1955–58 között a mozgalom legjátszottabb darabja A vén bakancsos és fia, a huszár című népszínmű volt” (Bicskei 1983, 23).

Az ipolyfödémesi amatőr színjátszás „repertoárjában” az 1960-as évek végétől kezdődött változás. Egy másik színjátszó-generáció megjelenésével, a népszínművek divatjának hanyatlásával együtt újfajta közösségi-közönségi igény jelentkezett. Az utolsó korszak előadásai között szórakoztató műsorok (ún. esztrádműsorok), irodalmi estek és vígjátékok találhatóak. Az egész csehszlovákiai magyar amatőr színjátszásban változások mentek végbe ekkor: „A hatvanas évek – többek között – a csehszlovákiai magyar műkedvelő színjátszás fellendülését, műfaji gyarapodását, minőségi változását, számbeli »megugrását« hozta.” A folyamat természetesen nem egyik pillanatról a másikra történt: „…nagyobb lendületet azonban csak a hatvanas évek első felében kapott, első kicsúcsosodása pedig az évtized második felére, végére tehető” (Tóth 1998, 263). Ebbe az évekig tartó átalakulásba illeszkedik Ipolyfödémes amatőr színjátszása is.
A darabválasztás sokkal tudatosabb, célirányosabb lett. A korábbi évekkel, évtizedekkel ellentétben, amikor a tanító választott, szerzett be színdarabokat, most a színjátszók egy-két tagja végezte ezt a munkát. Leginkább Bodzsár László, akit a Csemadok-krónika a „kultúrélet irányítójának” nevezett (Csemadok-krónika é. n., osz. n.), valamint Molnár Imre és Velebni Anna. Bodzsár László a lévai Csemadok-szervezet könyvtárából hozott darabokat, ezenkívül más falvak színjátszóitól is kért. Ő maga erről ezt mondta: „Áttekintésem volt teljes mértékben, hogy a járásban melyik faluban mit játszanak vagy mit játszottak.” Molnár Imre és Velebni Anna is többször gondoskodott a darabválasztásról, ők az ipolysági könyvtárból válogattak. A színjátszó körnek nem volt külön vezetője, az említett személyekben annyira megbíztak, hogy az általuk választott színdarabokat szinte azonnal elfogadták. Megesett, hogy Bodzsár Lászlóék több darabot is választottak egyszerre, ilyenkor mintegy alternatívákat kínáltak társaiknak a választáshoz, ami így közös döntés eredménye lett.

Főként vígjátékokat játszottak: az 1970–1986 közötti tizenegy előadás közül hat vígjáték, mellettük két mesejáték, két színmű és egy irodalmi színpadi előadás került színre. Ez utóbbi is az 1970-es évek jellemző műfaja, formája: bár Csehszlovákiában és Magyarországon is megvolt már korábban (az 1960-as évek elejétől, sőt néhány évvel előbb), fénykora a hetvenes években ugyanúgy tartott. Az ipolyfödémesiek Vas Ottónak, a korszak híres irodalmi színpadi pedagógus-rendezőjének ipolysági előadásai alapján döntöttek úgy, hogy szerveznek hasonló műsort. A Petőfi-estet 1976-ban mutatták be, óriási sikerét indokolja, hogy korábban nem volt ilyen jellegű előadás a faluban. Egyes verseket megzenésítettek, hegedűkísérettel adtak elő (pl. Befordultam a konyhára).
Az 1968-as esztrádműsor – a harmadik színjátszó korszak első előadása – tréfás rövid jelenetekből, zenés részekből állt. Tizenkét ember szerepelt benne. Egyik adatközlőnk szerint azonban voltak még hasonlók kisebb-nagyobb ünnepségeken, mikor nem színdarabbal szerepeltek. Ilyen alkalom volt egy anyák napi ünnepség, vagy egy Csemadok-évzáró. Ezeken egy esztrádműsor kb. egyórás programot jelentett, vagyis nem volt egész estét betöltő, mint egy színdarab előadása, hanem csak valamilyen rendezvény, ünnepség része volt, szórakoztató funkciót látott el. Több vonásában azonban megegyezett a színjátszással.

6. Az előadások helyszínei. Az ipolyfödémesi színjátszók más településeken, a szomszédos falvak színjátszói Ipolyfödémesen

Az előadások helyszínei is koronként változtak. A faluban 1945 előtt nem volt kultúrház vagy közösségi ház, ezért a szóba jöhető helyszín csak az iskola lehetett. A második világháborút követően felépült az ún. régi kultúrház, az 1970-es évek elején pedig egy újabb kultúrházat építettek. Itt tartottak minden fontosabb társadalmi-kulturális eseményt: bálokat, lakodalmakat, kisebb-nagyobb ünnepségeket, a Csemadok által szervezett rendezvényeket.
A helyszínváltás valamikor a második színjátszókorszakban mehetett végbe: a Bodzsár Mária által betanított darabok egy részét még az iskolában adták elő, de később már a régi kultúrházban játszottak. Az 1968-as Esztrádműsort még itt mutatták be, a következő színdarabbal, az Édenkerti üdülővel 1973-ban már az új kultúrházban szerepeltek.
Az ipolyfödémesi amatőr színjátszók mobilitásának intenzitása meglehetősen nagy volt, tulajdonképpen korszakoktól függetlenül. Ez nyilvánvalóan összefüggésben állhatott a falu gazdasági, társadalmi, kulturális és egyéb kapcsolataival. A környékbeli falvak rengeteg alkalommal érintkezhettek egymással, s bár Ipolyfödémes földrajzilag zártabb, kissé különállóbb egységet alkotott, ezek a kapcsolatai ugyanolyan intenzívek voltak, mint a térség többi falujáé. Egyházi ünnepeken, templombúcsúkon, bálokon, búcsúkon, lakodalmakon gyakori volt, hogy felkeresték egymás faluját az emberek, tehát kölcsönös kapcsolatok, többoldalú mobilitás alakult ki. Az ipolyfödémesiek főleg a nagyobb, főút mentén fekvő Palástra jártak (például hivatalos ügyek intézése céljából is), valamint a falujukkal határos Kelenyével ápoltak jó kapcsolatot (Csáky 1988, 25; Csáky 1993, 30–33).
Az ipolyfödémesiek „vendégszerepléseit” nem érdemes korszakonként elemezni, mivel a mobilitás mindig jellemző volt, és jórészt ugyanazokba a falvakba irányult. A szomszédos települések mindegyikében megfordultak: Paláston (7 km), Kelenyében (3 km), Szécsénykén (6 km). A faluval nem határos községek közül Ipolyhídvégen (Ipel’ské Predmostie, 9 km), Ipolynyéken (11 km), Ipolybalogon (Balog nad Ipl’om, 11 km), Felsőtúron (Horné Turovce, 11 km), Egegen (Hokovce, 15 km) vendégszerepeltek. Egyszer, az I. Járási Színjátszó Fesztivál alkalmával Léván is szerepeltek az ipolyfödémesi színjátszók (Léva járási székhely, Ipolyfödémestől való távolsága kb. 36 km).
A szomszédos és közeli falvak tehát nemcsak saját színjátszóik előadásait igényelték (a felsoroltak közül több helyütt is volt amatőr színjátszás), hanem ugyanúgy fogadták az ipolyfödémesieket. Ez beletartozott a faluval létesített, nagy múltra visszatekintő kapcsolatba, amelynek lényege – a színjátszás szempontjából – a „kulturális javak cseréje” volt. Az így létrejött mozgástér értelemszerűen nem lehetett nagy, hiszen sem Ipolyfödémesnek, sem a többi településnek a gazdasági és kulturális kisugárzása, hatóköre nem haladta meg egy kistáj kereteit.
A kulturális mobilitás kölcsönös volt az egész 20. század folyamán. Az említett falvak színjátszói közül a palástiak, az egegiek, az ipolyhídvégiek, a kelenyeiek, a szécsénykeiek a felsőtúriak valamint az ipolyságiak (22 km) és a felsőszemerédiek (Horné Semerovce, 17 km) fordultak meg Födémesen.

7. Az előadások időpontjai

Folklorisztikai szempontból is lényeges kérdés, érvényesült-e valamiféle szezonalitás az előadásoknál, volt-e ezeknek meghatározható szabályossága, illetőleg összefüggött-e a korábbi szokásokkal, az év ünnepeinek időpontjával. Kiindulópontnak a következő ismereteinket tekinthetjük. A népi kultúrában a naptári év időszámítása nem esik egybe a gazdasági évvel. Az ünnepek az ünnepkörök köré csoportosulnak, ennek megfelelően beszélünk téli és tavaszi ünnepkörről. A téli tulajdonképpen adventtől hamvazószerdáig tart, két nagyobb része a karácsonyi ünnepkör, illetve a farsang. Ugyancsak két fontos ünnepből áll a tavaszi ünnepkör is – a húsvétból és a pünkösdből –, ami a hamvazószerdától pünkösdig terjedő periódust foglalja magába. Ezek mellett szólni kell a nyár és az ősz ünnepeiről, melyek nem alkotnak különálló ünnepköröket. A gazdasági tevékenységeket nézve a két legfontosabb időpont a mezőgazdasági munkák kezdete és befejezése: március eleje, közepe–szeptember vége, október eleje, közepe. Meghatározó fontosságúak ezek, mert egy olyan tevékenységhez, mint az amatőr színjátszás, vagyis a színdarabok betanulása, próbája, hosszabb, nyugodtabb, tehát a mezőgazdasági munkáktól mentes időszak szükséges. Az elmondottakból következik, hogy a falusi amatőr színjátszás előadásaihoz két, egymással részben ellentétes, de részben egymásra is épülő feltétel szükséges: 1. az előadások ne kapcsolódjanak a gazdasági évhez; 2. valamilyen alkalomhoz vagy valamelyik ünnepkörhöz kötődjenek. Ha az utóbbi szempontot továbbgondoljuk, megállapíthatjuk, hogy ez mindössze évi egy, legfeljebb két előadást tesz lehetővé. A falusi amatőr színjátszás tehát olyan tevékenységformát jelent, ami nem függetleníthető a népi kultúra ünnephagyományától és a paraszti gazdálkodás időrendjétől. Ez a két időfaktor Ipolyfödémesen még az 1980-as években is meghatározta a színjátszást.
Az előadások szezonalitása kötött volt. Leginkább télen voltak, decembertől márciusig, esetleg húsvétig kitolva – a fiatalok is csak ekkor érhettek rá jobban. A három ünnep: karácsony, farsang, húsvét közül jobbára az első kettő volt előadási időpont, az utóbbi ritkábban; karácsony környékén az István-nap. Böjti időszakban nem tartottak előadásokat. Mindig hétvégén, szombaton és vasárnap játszottak, többnyire délután vagy este. Ha este kezdtek, akkor általában hét óra körül, így az előadások kilenc-fél tíz körül értek véget, közben tíz-tizenöt perces szünetek voltak.
A szokásokhoz, ünnepekhez való kötődés nemcsak az előadások időpontjában nyilvánulhat meg, hanem abban is, hozzátapadt-e valamilyen cselekmény, esemény az előadásokhoz, követte-e őket más egyéb közösségi szórakozás.

A kisebb mulatságok általánosak voltak egy-egy előadás után. Ilyenkor valamilyen ételt (szalonnát, kolbászt, süteményt), italt (rendszerint bort) fogyasztottak beszélgetés közben a szereplők. „Szórakoztunk magunk közt” – mondta az egyik adatközlő. Az ilyen típusú összejövetelek egyáltalán nem hasonlítottak semmiféle korábbi szokáshoz, inkább városi, vagy munkahelyi minták alapján alakulhattak ki, a mai kisebb, szintén egy-egy alacsonyabb létszámú közösség, kollektíva összejöveteleinek előképei lehettek. Van példánk azonban ezek ellenkezőjére is. Megesett, hogy bál előtt volt színdarab, utána pedig éjfélig, vagy még tovább tartó mulatozás. Ipolyfödémesen egykor cigánycsaládok is laktak minden mulatságban, korábban farsangkor és húsvéthétfőn ők zenéltek.

8. A darabválasztástól az előadásig

8. 1. Darabválasztás

Az első és a második színjátszó korszakban ez kizárólag a tanító feladata és hatásköre volt, a gyerekek nem szóltak bele. A tudatos, a közönség igényeit szintén figyelembe vevő darabválasztás Bodzsár László, Molnár Imre és Velebni Anna nevéhez köthető. Megfigyelhető, hogy a könyvtárakból szerzett, elmélyültséget, alaposabb tájékozottságot, olvasottságot kívánó szelektálással kiválasztott darabok egyrészt ugyanúgy kielégítik a közönség igényeit, mint régebben a népszínművek, másrészt műfajilag nem mutatnak nagy változatosságot (vígjátékok, mesejátékok), és továbbra is megfelelnek a könnyű előadhatóság kritériumának. Az ipolyfödémesi színjátszók – éppen a már tárgyalt kulturális mobilitásnak köszönhetően – jól tudták, milyen fajsúlyú darabokat adnak elő más községekben, ezáltal műsoraik összetétele, szerkezete egy nagyobb, átfogóbb műsorstruktúrába illeszkedett.
A darabválasztás jóval megelőzte a próbákat. Bodzsár László szeptember–október tájékán szerezte be a könyveket, darabokat, a próbák csak november végén–december elején kezdődtek (a gazdasági év befejezéséig nem lehetett próbát tartani). „Minden késő őszön összekaptam a gyerekeket” – mondta ő maga a próbák kezdési időpontjáról.

8. 2. A szerepek kiosztása

Ha a tanító irányította a színjátszást, akkor ő adta ki a szerepeket, amiket a gyerekek vita nélkül elfogadtak. Az 1968-tól kezdődő korszakban a szereplők maguk beszélték meg és döntötték el, kik és milyen szerepet kapjanak a színdarabokban. Ugyan a színjátszó körnek nem volt külön vezetője – bár Bodzsár Lászlóról mondták, hogy „az vitte a prímet, a bandát”, illetve „tudta tartani mindenkiben a lelket” –, de az említett három kiemelkedő személyiség (Bodzsár László, Molnár Imre és Velebni Anna) valamilyen formában kézben tartotta a szerepkiosztást.6 Szerepet nem mondtak le, nem adtak vissza; előfordult, hogy valaki nem jutott szóhoz egy-egy színdarabban, akkor viszont szerepelt egy esztrádműsorban. Így tulajdonképpen mindenki kivette a részét valamilyen formában a színjátszásból.
Az amatőr színjátszás falun olyannyira kedvelt, a közösség által is elfogadott, preferált tevékenység volt, hogy mindenki szívesen szerepelt a darabokban. Ez tökéletesen egybevágott a falu hagyományaival, amelyben a fellépés, a megmutatás, az előadás igénye megvolt, sőt elevenen élt. (Ambrus 2001b, 167.) Főleg a fiatalok számára jelentett nagy élményt, hiszen ők voltak ennek a tevékenységnek az életben tartói, s ezzel maguk és a közösség számára is szórakozási és művelődési lehetőséget teremtettek.

8. 3. Próbák

A színdarab megvalósulásának folyamata mindenütt azonos modell szerint történt. Fel tudjuk ezt vázolni, persze csak egyszerűsített formában: I. darabválasztás ® II. betanítás (később: „rendezés”) – elemei: a., a szereplők kiválasztása; b., szereposztás; c., szereptanulás; d., olvasópróbák; e., színpadi próbák ® III. az előadás előkészítése – elemei: a., jelmezek beszerzése, összeállítása; b., díszletek készítése; c., az előadás kihirdetése, propaganda ® IV. előadás.7
A próbák gyűjtésénél két kérdésre kerestük a választ: hogyan viselkedik egy falusi kisközösség egy tanulási folyamat közben, illetve milyen irányítással történnek a próbák, van-e hasonlóság egy amatőr színjátszó csoport próbái és egy népi színjáték (például egy betlehemes) elsajátítása, betanulása között, van-e valami folklórszerű a próbálási-tanulási folyamatban.
Ipolyfödémesen a próbalehetőségeket nagymértékben meghatározta az, hogy a férfiak egy része nem odahaza dolgozott, és csak péntektől hétfő hajnalig tartózkodott otthon. A korábbi években, míg a tanító szervezte az előadásokat, a fiatalok hétvégén próbáltak: szombaton, vasárnap este, körülbelül héttől tíz óráig. A helyszín az iskola volt, majd a régi kultúrház. Az összeolvasást és a színpadi mozgást Bodzsár Mária irányította, de sokszor segített a férje, Bodzsár Ferenc is. Egy-egy darab próbája, betanulási ideje két-három hónap volt.
Amíg a tanító vezette a próbákat, addig azok egy viszonylag kötött szabályrendszerbe illeszkedtek. Az irányító személyiség a pedagógus, szereplői a tanítványai, így valamelyest alá-fölérendeltségi viszony volt köztük. Az ettől való eltérésre kevésbé volt lehetőség.
Más volt a helyzet 1968-tól, amikor a színjátszás spontán módon, bár építve a korábbi hagyományokra, de az iskolai kereteken kívül, a fiatalok szervezésével jött létre. Ez a lelkes színjátszó társaság – amelyben az életkori megoszlás elég nagy volt: a 16–18 évesektől a 30–35 évesekig terjedt – igen összetartó volt, tulajdonképpen ennek legmarkánsabb megjelenési formája volt az amatőr színjátszás.8 Így csak kivételes esetekben fordulhatott elő, hogy a próbákról bárki is hiányozzék, konfliktusok nem voltak (vö. Ambrus 2003, 20). A próbákat mindenki szerette, s mivel többen csak a hétvégét töltötték falujukban, ez volt a ritka találkozási alkalmak egyike. A próbák szervezése, irányítása a Bodzsár László–Molnár Imre–Velebni Anna-féle csoporthoz köthető.9
A próbák kezdetekor (november végén–december elején, hétvégéken, esténként) a kultúrház melletti klubhelyiségben gyűltek össze, de amíg Bodzsár László nőtlen volt, nála a szobában vagy a konyhában. Először olvasópróbákat tartottak, majd ezek begyakorlása után a kultúrházban színpadi próbákat. Ilyenkor már az említett szervező személyek adtak instrukciókat. A színjátszók egy alkalommal a lévai Garammenti Színpad egyik vezetőjét, Nagy Lászlót is meghívták (hasonlóra korábban nem volt példa). Egy színdarab próbája ekkor is nagyjából két–három hónapig tartott (egy esztrádműsoré kevesebb ideig).
Az amatőr színjátszás próbaidejét is meghatározta falun a mezőgazdasági munkák rendje és a munkamigráció: napközben elképzelhetetlen volt a próba, erre csupán hétvégén és esténként lehetett időt szakítani. A betanulás – a tanítók alatt – egyértelműen irányított, de egyirányú folyamat: a betanító személy utasított, instrukcióit kellett követni. Visszacsatolás nem volt, a szereplők mintákhoz igazodtak. Később közös tevékenységgé alakult át a próba, minden résztvevő aktív jelenlétére lett szükség. A betanítást kollektív munka, vagy rendezéshez hasonlatos tevékenység váltotta fel. A falusi amatőr színjátszás esetében nem beszélhetünk rendezésről, legfeljebb olyan szervezésről, irányításról, ami a rendezéssel hasonlatos jegyeket visel magán. A 20. század első felében a betanítás során jöttek létre az előadások, a betanítást valamilyen falubeli értelmiségi, kultúraközvetítő személy végezte. Tudatosabb lett az előadásra való felkészülés akkor, amikor egyrészt az állami intézmények célkitűzései között megjelent az amatőr csoportok számára szervezett szakmai továbbképzés (Magyarországon az 1960-as évek elejétől a Népművelési Intézet koordinálásával, de a 20. század első felében már voltak erre elképzelések), másrészt amikor maguk a színjátszó csoportok is túl akartak lépni a korábbi betanításos-betanulásos modell alapján készülő előadás-szervezésen.

8. 4. Az előadások szervezése

A próbák még nem jelentik az előadásra történő teljes felkészülést, hiszen meg kell teremteni annak egyéb feltételeit is: össze kell állítani a jelmezeket, az előadás díszleteit, ki kell hirdetni, nyilvánosságra kell hozni az előadás időpontját, szükség esetén meghívókat kell készíteni, küldeni a falu vezető személyiségeinek. Ipolyfödémesen ezek közül nem mindegyik funkciót látták el a színjátszók, ekkor szükség volt például a falu mesterembereinek munkájára, segítségére is.
A jelmezek és különböző tárgyak beszerzése úgy ment a legkönnyebben, ha kölcsönkértek a falubeliektől. Födémesen ez a két világháború között, de sokáig utána sem jelentett gondot, mert bizonyos eszközök sokáig használatban voltak, az egykori népviselet egyes ruhadarabjait pedig megőrizték. A színpad és a díszletek összeállításánál – jóllehet ezt is a szereplők kezdték el tervezni, készíteni – kénytelenek voltak a helybeli ácsok, asztalosok munkáját igénybe venni. A régi kultúrházban kisebb színpadon játszottak, ezt olykor ki kellett valahogy bővíteni. Az előadásokon, de már a próbákon is volt súgó. Az első és a második színjátszó korszakról tudjuk, hogy a tanító (Berta Sándor) felesége és lánya, 1945 után a tanítónő férjének (Bodzsár Ferencnek) a testvére mintegy „sminkesként” tevékenykedett az előadások előtt.
Mindig szedtek belépőket. „Nem volt az nagy pénz” – mondta az egyik adatközlő. Az 1950-es években 5–10 korona volt; a gyerekeknek természetesen kevesebbet kellett fizetni. (Arra is volt példa, hogy a gyerekeknek külön előadást tartottak, ezt főpróbának is nevezték.) A belépők árát a szereplők határozták meg. A bevételt a legtöbbször felhasználták valamire: kellékeket, jelmezeket vásároltak, de ha megmaradt valamennyi, azt az év végén szétosztották egymás között, mindenki ugyanannyit kapott, a tanítónő is. A bevétel másfajta felhasználására az 1970-es évekből tudunk mondani példát. A Csemadok-korszakban egyrészt szintén kellékeket vásároltak belőle, másrészt – összefüggésben az autóbuszos kirándulások falusi megjelenésével és elterjedésével (Szuhay 1994, 362) – egész napos vagy többnapos kirándulásokat, utazásokat szerveztek. Természetesen ezt a Csemadok is segítette, kiegészítette a költségeket. Az ipolyfödémesi színjátszók így jutottak el Pöstyénbe (Piešťany), Egerbe, Budapestre. Elterjedt szokás volt még az is, hogy a szereplőknek, szervezőknek valamilyen könyvet, emléktárgyat, ajándéktárgyat vásároltak.
Az előadások kihirdetése többféleképpen történt. Leggyakoribb formája a plakátok elhelyezése volt. Ezeket a falu központjában és az üzletekben, kocsmában tették ki. Készítésüket a tanítónő vállalta, később a színjátszó kör női tagjai. Ilyeneket vittek más falvakba, egy-két héttel a „vendégszereplés” előtt. Valamennyi előadást megelőzően hangszórón is bemondták a kezdés időpontját. Gyakori volt, hogy kidobolták az előadásokat. 1979-ben Tamási Áron: Énekes madár című darabjának bemutatója előtt a szereplők jelmezbe öltözve járták a falut. Egy órával az előadás előtt a kultúrháztól indultak el, végigvonultak az utcákon, énekeltek, táncoltak, doboltak, vagy ahogy egy adatközlő fogalmazott, „reklámozták a színdarabot”. Az eseményt a Csemadok-krónika is megörökítette: „Az előadást megelőzve mindkét helyen verbuválásra nézőtoborzásra került sor. Vidám dobszóval, tarka énekekkel, tánclépésben vonultak végig a szereplők a falun, s a nézelődőket, kíváncsiskodókat bizony még ki is forgatták. Toborzásként a darab vidám részleteiből idéztek: »Figyelem! Figyelem! Közhírré tétetik, hogy községünk határában elszaporodtak a varjak! Ezért mindenkinek kötelességévé tétetik, hogy…« (…) Ilyen, s egyéb vidám énekléssel történt a toborzás, amely igen sok nézőt vonzott az előadásra. A toborzókat még a hűvös időjárás sem tartotta vissza. Bár öltözékük könnyesnek (sic!) tűnt, belülről fűtötte őket a nagynak mutatkozó sikerélmény” (Csemadok-krónika é. n., osz. n.). Külön meghívót kapott az előadásokra a plébános és a helyi nemzeti bizottság elnöke, nekik az első sorban tartottak fent helyeket.
A falusi amatőr előadások előkészítésénél két főbb tendenciát észlelhetünk. Az egyik, hogy a színjátszók alkotta mikroközösség már az előkészületekkel is hatást gyakorol környezetére. A díszletek készítése például nagyban hasonlít a társasmunkákhoz: több ember és egyes szakmákra specializálódott egyének nélkül nem is végezhető. A másik probléma: lehet-e párhuzamot vonni az egykori népszokások adománygyűjtései és az amatőr színjátszás bevételének felhasználása, szétosztása között. Itt ugyanis arról lehet szó, hogy ismét megjelenik-e valami, a folklórjelenségekhez hasonló szerkezeti-tartalmi elem egy önszerveződő tevékenységnél.

9. Az ipolyfödémesi amatőr színjátszás megszűnése

Az utolsó előadásra 1986-ban került sor. Ez a darab időben is elkülönül a többitől, a benne szereplők sem a harmadik színjátszó korszak szereplői. Nincs tudomásunk arról, hogy a környező falvakban meddig létezett az amatőr színjátszás, de ez alapján a dátum alapján okunk van feltételezni, hogy Ipolyfödémesen igen sokáig megmaradt.10 A megszűnés okait három csoportba sorolhatjuk. 1. Vezető személyiségek kiválása. Az 1980-as évek elején elköltözött Ipolyfödémesről a színjátszásban egyik legfontosabb szerepet betöltő személy, Bodzsár László. Valószínű, hogy azt a szervezőtevékenységet, amit ő végzett, nem tudták kellőképpen pótolni. Úgyszintén elhagyta a falut a színjátszók egy másik meghatározó egyénisége, Molnár Imre. Az egyének kiválásánál hangsúlyt kapott a házasság vagy a nősülés. Ez már gyakran önmagában is megakadályozta a színjátszásban való további részvételt, legfőképpen pedig akkor, ha az illető más településre is költözött ezzel egyidőben. Így a színjátszók csoportja folyamatosan csökkent, s bár felléptek újabb fiatalok, nem jelentettek utánpótlást az 1945–1955(–1960) között született színjátszó generációnak. 2. A szervezeti keretek felbomlása. Az ipolyfödémesi Csemadok-szervezet az 1980-as évek elejétől egyre gyengült. Feladatait már nem tudta ellátni, valószínűleg programja, társadalmi és kulturális elképzelése, mondanivalója sem volt, ezért már nem biztosította a színjátszás kereteit. Súlyosbította a helyzetet, hogy nem jött létre semmilyen új társadalmi-kulturális szervezet, ami képes lett volna bizonyos funkciók betöltésére. 3. Gazdasági-társadalmi-kulturális változások. Továbbra is elszívó hatása volt a munkamigrációnak. A fiatalok közül többen távolabbi városokban, ipari központokban dolgoztak, csak a hétvégét töltötték a faluban. A településen egyre inkább elterjedt a televízió, újabb szórakozási formák jelentek meg. Jóllehet a közösségi igény továbbra is meglett volna az amatőr színjátszásra (a középgeneráció és az idősebbek részéről), az 1980-as évek fiatal generációját ez nem motiválta: bár eleinte (a nyolcvanas évek közepén) még játszottak, de aktív előadók helyett egyre inkább passzív befogadók lettek, mivel más, akkoriban megjelenő kulturális mintákat követtek, így a generációváltás nem járt együtt a színjátszás folytatásával.
Ipolyfödémes esete nem különbözött a Magyarországon az 1960-as években általánossá vált helyzettől: „Mint volt róla szó: az ötvenes évek végén a mozgalmi hegemóniát a falusi színjátszás birtokolta. 1960–61-ben megindult a termelőszövetkezetek erőteljes fejlesztése, s ez a korábbi falusi életforma felbomlásával, a fiatal korosztályoknak a városi iparba való kerülésével, az ingázásos, munkásszállási életmód, a kétlakiság elterjedésével járt együtt. A falusi színjátszás tehát viszonylag rövid idő alatt elvesztette mind közönségbázisát, mind játszóinak körét” (Bicskei 1983, 27–28).

10. Összegzés

A födémesi színjátszás a 20. század első felétől az 1960-as évek közepéig az oktatási tevékenység alá tartozott, az iskola kötelékében a tanító(k) által szerveződött. Résztvevői kizárólag iskoláskorú gyerekek, illetve 15–18 éves fiatalok. Az általuk alkotott közösség korosztályi szempontból zárt volt, hiszen létezett felső határa a szereplők életkorának, és keretet szabott ennek az iskolához való tartozás is. A tanító egyszemélyi vezető: betanító és szervező, valamennyi tevékenység irányítója.
Az 1960-as évektől változás történt az ipolyfödémesi amatőr színjátszás szervezésében. Nem oktatási, hanem sokkal inkább művelődési tevékenységként folytatódott, s részben egy társadalmi (és nemzetiségi) szervezet égisze alá került. Szervezői olyan, a falu fiataljainak közösségéből kiemelkedő egyéniségek voltak, akik egyrészt ismerték a korábbi mintákat – a tanítók alatti időszakot, ha máshonnan nem: szüleiktől, nagyszüleiktől –, másrészt felismerve a színjátszás iránt meglévő közösségi igényt, képesek voltak hosszú évekig folytatni ezt a tevékenységet. Lépést tudtak tartani a korszak amatőr színházi irányzataival (irodalmi színpadok, kisebb műsorok), kapcsolataik voltak a közeli, járásbeli falvakkal, jelentős hatást tudtak gyakorolni a faluközösség (kulturális) életére. Az amatőr színjátszás kísérőjelenségei közé tartozott a több alkalommal fellépő menyecskekórus, a rövid életű férfikórus, valamint az 1970-es második felében megalakult citerazenekar. A kulturális önszerveződés eredményeképpen újabb – bár nem minden esetben sikeres – együttesek, körök születtek. A színjátszás azonban megtartotta vezető szerepét, s a legjelentősebb amatőr tevékenység maradt.

II. A falusi amatőr színjátszás mint kulturális rendszer

1. Az egyesületi élet és a paraszti társadalom

Az amatőr színjátszás ipolyfödémesi leírása, valamint az összehasonlításképpen bemutatott adatok után felelni kell arra a kérdésre, hogyan helyezhető el, hogyan értelmezhető ez a jelenség a népi kultúrán belül, illetve nemcsak mint egy falusi kulturális rendszer alkotóeleme, hanem mint művelődési forma, milyen szerepet tölt be egy közösség életében. Ezeknek a bonyolult kérdéseknek a megválaszolásakor hangsúlyozni kell, hogy az Ipolyfödémesen végzett kutatásaink alapján, illetve más gyűjtéseink, továbbá a rendelkezésünkre álló elszórt adattári és kéziratos anyagok segítségével erre mindössze egyfajta kísérletet tehetünk. A következőkben néhány főbb szempont segítségével végezzük el ezt a munkát.
Magyarországon a 19. század második felében, leginkább az 1867-es kiegyezést követően erőteljes polgárosulási folyamat indult meg. Ebben a társadalmi-politikai légkörben elkezdődhetett a gazdasági fejlődés, a társadalmi átrendeződés, az urbanizáció. Megindulhatott a társadalmi-gazdasági csoportszerveződés, a különféle szakmai (tudományos, kulturális, gazdasági) szervezetek, társaságok mellett a társadalmi egyesületek, körök tömeges megalakulása. (Kovalcsik 2003, 393–426). Ez a társadalmi szerveződés mind a vertikális, mind a horizontális mezőben megjelent, társadalmi rétegződéstől és településtípusoktól függetlenül. Ezeknek egyik szektora képezte a társadalmi-kulturális intézményeket, s ebben helyezhetjük el a műkedvelő, illetve az amatőr művészeti tevékenységet folytató egyesületeket. Legmarkánsabb példáiként a színjátszó körök, társulatok, énekkarok, dalárdák, dalegyesületek, fúvószenekarok említhetők. („A műkedvelő színjátszásnak a korábbinál lényegesen szélesebb körű elterjedése szintén a polgári átalakulás velejárója. (…) Az iparfejlődéssel ugrásszerűen megnövekvő városiasodás gyökeresen megváltoztatta a széles néprétegek életmódját. Nemcsak a munkaszervezet változott, hanem a települések jellege, a mindennapi élet közvetlen kerete, a lakóhely, módosult a család funkciója, s a korábbi termelési-fogyasztási egységből mindinkább csak az utóbbi vált jellemzővé, megváltoztak a szomszédsági kapcsolatok, a modernizálódó városi életmód új tájékozódási igényeket keltett, és ezt már csak másodfokú szervezetekben lehetett kielégíteni. A szórakozás szocializációs, társas kapcsolatok kialakulását elősegítő szerepe is részben ide tevődött át” [Kovalcsik 2003, 585])
Ez a 19. század második felében létrejövő, először a polgárság soraiban tért hódító intézményesülés tovább folytatódott a 20. század első felében, amikor is „a magyarországi falvak és mezővárosok kulturális élete jól szervezett intézményi keretek között – az egyház, az iskola, a különböző egyletek, körök és pártok felügyelete alatt – zajlott. Egy jól kiépült intézményrendszerben a falusi, mezővárosi társadalom tagjai ekkor politizáló, műkedvelő állampolgárokká lettek, s nagy lépéseket tettek a társadalom egészébe való betagolódáshoz. A legtöbb helyen már a kisgyermekek számára óvodát nyitottak, majd a gyerekek a felekezeti vagy az állami népi iskolában elvégezték a 6. osztályt, fiatal korukban az egyházi ifjúsági egyletek, felnőtt korukban gazdasági alapon szerveződő köröknek, egyleteknek lettek tagjai. A gazda- és olvasókörökben – ahol könyvtárat, ivót, kaszinót tartottak fenn – rendszeresen önművelődtek, a gazdálkodás kérdéseit, a napi politikát egyaránt megtárgyalva. Színjátszó köröket, dalárdákat tartottak fenn. Ezek az egyletek és körök a munkán túli időszak gyakori találkozóhelyei lettek. Erős társadalmi közélet bontakozott ki ebben az időben. Ezt – nevezhetjük jól kiépült kulturális feltételrendszernek – zúzta szét az 1948 utáni politikai gyakorlat” (Szuhay 1994, 359).
A két világháború közötti időszak vonatkozásában részint más volt a helyzet Ipolyfödémesen, hiszen a település 1920-tól 1938-ig Csehszlovákiához tartozott, részint az ottani magyarság körében ugyanúgy megvoltak az önszerveződő egyesületek, mint a korszak Magyarországán. A csehszlovákiai magyarságnak ezekben az évtizedekben „a legjelentősebb kulturális szerveződése a Szlovákiai Magyar Kulturális Egyesület volt” (Molnár 1998, 193). Az 1930-as évektől fokozatosan létrejöttek helyi szervezetei, melyek széleskörű társadalmi, tudományos, kulturális, közművelődési, egyházi, karitatív stb. feladatokat láttak el. A városi és falusi szintű művelődésben komoly szerepük volt. „Hasonló szerepet töltöttek be a különböző helyi egyletek – például a Pozsonyi Hajós Egyletből alakított Polgári Hajós Egylet –, a népkörök, illetve az ide tartozó nőegyesületek és városszépítő egyesületek, továbbá a természetjáró, turisztikai, torna- és egyéb sportkörök, a keresztény körök – például a Magyar Urak Kongregációi, a különböző katolikus és protestáns felekezetekhez tartozó szerveződések –, a Polgári Körök, illetve az égiszük alatt működő művészeti és tudományos egyesületek, jótékonysági szervezetek, az Olvasó Körök, az Iparos Körök, s a későbbiekben az ezek mellett alakuló Munkás Körök és Gazda Körök. Ezek a társaságok a közösségi élet ápolása mellett szinte minden esetben valamilyen szellemi-társadalmi tevékenységet is folytattak. Nem hagyhatók ki a felsorolásból azok a jól működő helyi tűzoltóegyletek sem, amelyek, többségükben az egykori frontharcosok szövetségének tagjait tömörítve – azok egyesületi tevékenységét átmentve – kezdték meg működésüket” (Molnár 1998, 191).

2. A falusi amatőr színjátszás mint önszerveződő rendszer Ipolyfödémesen

Meghaladná e tanulmány kereteit és nem is célunk az egyesületalapítás időszakát részletesen elemezni, felvázolni. Fontos viszont, hogy megkíséreljük ebben a rendszerben elhelyezni a falusi amatőr színjátszást, mint önszerveződő rendszert, és értékeljük a falusi társadalomban betöltött szerepét Ipolyfödémes példáján keresztül.
Sajnos nincs arról adatunk, hogy a településen a két világháború között milyen társadalmi-gazdasági-kulturális egyesületek működtek. Ennek hiányában mindössze azt állapíthatjuk meg, hogy a 20. század első évtizedeiben már létező színjátszó tevékenység az iskola felügyelete alá tartozott. Nem alkotott külön egyesületet, kört, a szerveződés inspirálója az alapfokú oktatási intézmény volt. Ilyen esetekben a folyamatnak egyetlen kezdeményezője volt, a tanító, aki oktató-nevelő munkája mellett ilyeténképpen (köz)művelődési tevékenységet is folytatott, irányított. A falu közössége kezdetben passzív szemlélőként, mintegy külső résztvevőként került kapcsolatba a jelenséggel. Az aktív résztvevők maguk a darabokban szereplő iskoláskorú fiatalok voltak. Ez a kis kör aztán az egész falura kiterjedt úgy, hogy a közösség „legalizálta”, elfogadta, sőt egyenesen igényelte a színjátszó tevékenységet. Létrejött tehát a közösségi jóváhagyás, ami bizonyos folklórjelenségek létéhez is szükséges. Ezzel az amatőr színjátszás fokozatosan átszőtte a nyilvános szférát, rangja, helye lett a falu társadalmi-kulturális hálózatában.
A csoportszerveződésnek ez a módja az ipolyfödémesi Csemadok-szervezet megalakulásával párhuzamosan megszűnt. Mind a szervezés (kezdeményezés), mind az irányítás kikerült az oktatási intézmény felügyelete alól. 1959-től volt már a faluban egy nemzetiségi-társadalmi szervezet, ami nagy befolyással bírt a község életére. Igaz ugyan, hogy a Csemadokon belül is létezett öntevékenység, Ipolyfödémesen a színjátszást is felkarolta, mégsem mondhatjuk, hogy ez a szervezet lett volna a kezdeményezője, generálója az 1960-as évek végén újra felvirágzó amatőr színjátszásnak. Az önszerveződés megindítói ugyanis a falu fiataljai lettek. Az ő kezdeményezésük és a Csemadok tevékenysége két különböző tengely mentén haladt, ezek csak később találkoztak. Ezt bizonyítja, hogy a színjátszók életképesek voltak a Csemadok nélkül is, sokkal inkább a Csemadok számára lett szükséges, hogy valamiféle aktív kulturális tevékenységet folytató közösség betagozódjon szervezetébe. Nem valószínű, hogy ez hivatalos, intézményi szinten is végbement volna – a színjátszóknak nem volt hivatalosan bejegyzett és állandó tagsággal rendelkező szervezetük (1945 előtt sem) –, inkább informális, nemhivatalos csatornákon keresztül történhetett.

Ipolyfödémesen az amatőr színjátszás az egész 20. század folyamán önszabályozó, vagyis a faluközösség meghatározó egyénisége vagy egyéniségei által létrehozott, mindenféle központi irányítástól mentes társadalmi-kulturális tevékenységként funkcionált. Az iskolát azért nem tekinthetjük központi irányításnak – jóllehet valamiféle keretet biztosított – mert nem külső, a közösségen kívüli szabályozórendszer tervszerű, kidolgozott programok szerinti irányításának megfelelően működtette a színjátszást. Hasonlóképpen a Csemadok sem egy előre megszerkesztett kulturális (kultúrpolitikai) mechanizmus részeként kontrollálta ezt a tevékenységet, csupán anyagi, eszmei stb. támogatást jelentett. Egy központi irányítású rendszerben nem beszélhetünk társadalmi nyilvánosságról, azaz nincs közvetlen interakció a csoportok (közösségek) és az irányítást, szabályozást végző központ között. Nem alakulnak ki a csoportok közötti többoldalú kapcsolatok, oda-vissza hatások, a kezdeményezések is kívülről jövők (Striker 1989, 90). Ezzel szemben az önszabályozó (önszerveződő) rendszerben szabad a mozgástér, lehetséges a csoportok, közösségek interakciója, ez pozitív értelemben presszionálja is a közöttük kialakuló hálózatot. („A két rendszer közötti döntő különbség az, hogy míg az önszabályozónak nevezett struktúrában a közösségek közvetettség nélkül érintkezhetnek egymással, a külvilággal és az intézményekkel, addig a központi irányítású modell esetében a közösségek között nincs közvetlen érintkezés. Nincs társadalmi nyilvánosság, a közösségek, valamint a közösségek és a külvilág közötti kontaktusokat a központ által működtetett intézmények szervezik” [Striker 1989, 89] Az önszabályozó/önszerveződő fogalmakat Ipolyfödémes esetében meg tudjuk feleltetni egymásnak: az amatőr színjátszás értelemszerűen önszerveződő tevékenység, mert közösségi, együttes (csoportos), valamint egyéni és (mikro) közösségi igény egyszerre megnyilvánul benne, a falu kulturális rendszerében önszabályozó módon működik, struktúrája belülről fakadó (endogén) erőkből táplálkozik).
A falusi amatőr színjátszást úgy is megközelíthetjük, mint a falusi művelődés egyik alkotóelemét. Ilyenkor is érvényes lehet az önszerveződés (önszabályozás)-irányítottság dichotómiája. Az önszerveződő (esetünkben: nem hivatalos, spontán) tevékenység elsősorban helyi – a falu lakosságától kiinduló és ott végbemenő – szervezettséget jelent, olyan mikroszintű kezdeményezést, ami a hivatalos kultúrpolitika támogatásától függetlenül is születhet és funkcionálhat. (Az SZMKE és a Csemadok támogatta az önszerveződő egyesületeket, köröket, de ez elsősorban a csehszlovákiai magyarság egységének, kultúrájának, identitásának megőrzése szempontjából volt hangsúlyos.) Az irányított (hivatalos) forma a mindenkori oktatás-, művelődés- és kultúrpolitika kívánalmait tartja szem előtt, hiszen ez a rendszer felülről irányított. A falusi amatőr színjátszás része egy olyan sajátosan működő kulturális rendszernek, ami elsősorban kisközösségek (falvak) szintjén, az önszerveződés, vagy valamilyen kultúraközvetítő személy (Ipolyfödémesen: tanító) által irányított szervezés következtében jön létre, funkciójában pedig a helyi igények kielégítése az elsődleges. Alakítói, résztvevői a legtöbb esetben nem képzett személyek, vagyis olyanok, akiknek nincsenek tanult, szerzett ismereteik a színjátszásról.
Az ipolyfödémesi amatőr színjátszás tényezőinek alakulását az alábbi táblázat foglalja össze.

Összefoglalás

A magyar parasztság történetében számos olyan jelenséggel találkozunk, ami nem tartozik szorosan a népi kultúra hagyományrendszerébe, mégis a paraszti társadalom életében nagy jelentőségű volt. A 19. század végétől az elsősorban városi mintára létrejövő önszerveződő egyesületek, körök időbeliségükben korszerűbb kulturális elemként kerültek a paraszti társadalomba. Ezáltal olyan jelenségek is meggyökeresedtek falun, melyek a népi, vagy inkább a népi és a hivatásos kultúra határterületén álltak. Ezeknek egyik szegmense lehetett az amatőr művelődési tevékenység, közte az amatőr színjátszás.
Tanulmányunkban egy szlovákiai magyar település, Ipolyfödémes példáján igyekeztünk bemutatni a falusi amatőr színjátszó tevékenység legfontosabb jellemvonásait, a falusi közösségben elfoglalt helyét. Mindezek után összefoglaljuk és értékeljük a leglényegesebb megállapításokat.
A falusi amatőr színjátszás egy nagyobb kulturális struktúra részeként a 19. század végén jelent meg Magyarországon, és a későbbi évtizedekben való széleskörű elterjedése az önszerveződő egyesületek, körök általános elszaporodásával együttesen történt. Az amatőr színjátszás kezdetben polgári modelleket vett mintának, hiszen városi kulturális elemként jelent meg, műsorösszetételében a korábbi, a városi színházakban még a 19. század utolsó évtizedeiben kedvelt, de egyre inkább hanyatlásnak induló népszínműveket preferálta. Az amatőr színjátszásnak a 20. század első felében biztosított volt mind a társadalmi, mind a gazdasági bázisa. Mivel a falu közösségében – valószínűleg a szokáshagyomány által kiváltott közösségi reflexeknek és a társadalmi tudatnak köszönhetően – aktívan élt a megmutatás igénye, az amatőr színjátszás a nyilvános szféra egészét be tudta hálózni.
Ez a jelenség a legtöbb esetben a falusi értelmiségi rétegen keresztül került a paraszti társadalom körébe. A tanítók, papok, kántorok (kántortanítók), leventeoktatók voltak a primer közvetítők, az általuk irányított, vezetett szervezetek, intézmények biztosították az amatőr színjátszás működését. Bizonyos településeken hivatalosan, bejegyzett szervezetként, egyesületként léteztek. Ahol nem – mint például Ipolyfödémes esetében –, ott (is) megvolt az a keret, ami – elsősorban korosztályi alapon – összefogta a színjátszás résztvevőit: az iskola.
A falusi amatőr színjátszás egyik legfontosabb vonása – és ennyiben hasonlít egyes népszokásokra – a szezonalitás. A gazdálkodás típusától, az üzemszervezettől stb. függetlenül a mezőgazdasági munkák szünetei, főleg a téli hónapok voltak alkalmasak a színjátszásra.
Az előadások szervezése és lebonyolítása a népi színjátékok és a hivatásos színjátszás néhány jegyét is magán viseli. Az előbbiek a már említett szezonalitásban, a szervező egyéniségek, az organizátorok működésében, a közösségi, ünnepi alkalom nyilvános jellegében és a közösségi együttlét, a csoportos szórakozás, a közös időtöltés igényében nyilvánulnak meg.

Irodalom

Ambrus Vilmos
2001a     A falusi amatőr színjátszás egy szlovákiai magyar település (Ipolyfödémes) példáján keresztül. Kézirat.
2001b     A falusi amatőr színjátszás megközelítési lehetőségei. In Ambrus Vilmos – Péter Krisztina – Raffai Judit szerk.: Folytatás. Folklorisztikai tanulmányok, melyekkel tanítványai köszöntik a hatvanéves Voigt Vilmos professzort. 159–170. Budapest /Artes Populares 18./
2003     Amaterska pozorišna igra u funkciji organizovanja zajednice na Ludašu. Az amatőr színjátszás közösségszervező funkciója Ludason. In Raffai Judit szerk.: Ludaški zapiski 4–5 – Ludasi jegyzetek 4–5. 9–25. Subotica – Szabadka.

Bicskei Gábor
é. n.     Amatőr színjátszás. In Vas Anna szerk.: Amatőr művészeti mozgalom. (Helyzetelemzés – 1976), 47–62. Budapest.
1983    Amatőrök színjátéka. Budapest.

Csáky Károly
1985    Honti barangolások. Bratislava.
1988     Ipolyfödémes (Ipel’ské Útany [sic!]) személynevei. Budapest /Magyar Névtani Dolgozatok 78./
1993     „Jaj, pártám, jaj, pártám…” Párválasztási, lakodalmi szokások és hiedelmek az Ipoly menti palócoknál. Dunaszerdahely.

Földmives mükedvelők Zalabán.
1913     Honti Lapok XIX. 28. július 12., 5.

Gazda József
1980    Így tudom, így mondom. A régi falu emlékezete. Bukarest.

Iparosműkedvelők Paláston.
1913    Honti Lapok XIX. 11. március 15., 5.

Korcsog László
1995     Ipolynyék 860 éves 1135–1995. Ipolynyék.

Kovalcsik József
2003     A kultúra csarnokai. Budapest.

Liszka József
2002     A szlovákiai magyarok néprajza. Budapest–Dunaszerdahely.

Madar Ilona
1993     Sárrétudvari néprajza. Debrecen.

Manga János
1968     Ünnepek, szokások az Ipoly mentén. Budapest.

Molnár Imre
1998     A szlovenszkói magyar közművelődés meghatározó összetevői 1920–1945 között. In Filep Tamás Gusztáv–Tóth László szerk.: A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története II. Oktatásügy, közművelődés, sajtó. 179–233. Budapest.

Parasztelőadás.
1896     Nógrádi Lapok és Honti Híradó XXIV. 45. november 8., 5.

Paraszt előadás V.-mikolán.
1897     Honti Lapok III. 35. augusztus 31., 3.

Piróth István
1999    A nők szerepe a helyi társadalom önszerveződő folyamataiban. In Küllős Imola szerk.: Hagyományos női szerepek. Nők a populáris kultúrában és a folklórban. Budapest, 75–86.

Striker Sándor
1989    Az öntevékenység társadalmi üzenete. Kultúra és Közösség 3, 79–91.

Szántóné Balázs Edit
1991    A Felsőőri Református Ifjúsági Olvasó- és Dalkör. In Varsányi Péter István szerk.: A szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. Szombathely, 109–115. /Történettudomány 2./

Szuhay Péter
1994    A magyarországi parasztság életmódjának változása 1945-től napjainkig. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXXII, 345–371.

Tátrai Zsuzsanna (sorozatszerk.)
1987     A hagyományos kultúra a szocialista társadalomban. Tradičná kultúra v socialistickej spoločnosti. Budapest /Folkór és Tradíció IV./

Tóth László
1998    Köz-művelődés-történet. Szempontok és adatok a csehszlovákiai magyar (köz)művelődés lehetőségeihez és fejlődési irányaihoz 1945–1998 között. In Filep Tamás Gusztáv–Tóth László szerk.: A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története II. Oktatásügy, közművelődés, sajtó. Budapest, 234–329.

Varga Sándor
1995    A szlovéniai magyarok műkedvelő tevékenysége 1920–1970. Lendva.

Források

Csemadok krónika
é. n.     Ipolyfödémes.

Dobrovolni Antal
1930–1934 Ipolyszakállos község monográfiája. EA 4548

Kajcsos Ferenc
1935    Doba község monográfiája. EA 4494

Katona Imre
1949    Vegyes néprajzi gyűjtés, főleg baromfitartás és társadalom. EA 4095

Tumann Károlyné
é. n.     A tápiószentmártoni színjátszás és a nagykátai színjátszómozgalom története 1935–1967 között. NI 5997

Szalay Lajos
1924     Fertőszentmiklós község monográfiája. EA 4495

Valkó Béláné
1972    Tinnye község színjátszó múltja. NI 6460

Vaska Miklós
1972    Öntevékeny színjátszás Nován. NI 6458

EA: Ethnologiai Adattár (Néprajzi Múzeum)
NI: Népművelési Intézet (Magyar Művelődési Intézet)