Európától Európáig
A bécsi Osztrák Néprajzi Múzeum útjai
0. Bevezetés
Amikor a Berlini Néprajzi Múzeumtól meghívást kaptam a Német Néprajzi Társaság „Kultúrtörténeti Múzeumok” munkacsoportjának „Utak Európába. Kiindulópontok és problematikus területek a múzeumokban” című konferenciájára, eszembe jutottak azok az egykori, egymáshoz vezető utak, amelyeket a berlini és bécsi néprajzi múzeumaink immár 100 éves történetének folyamán kerestünk és megjártunk.
A felkérésben, hogy itt Berlinben közösen kutassuk föl az „utakat Európába”, kölcsönös gondolat- és tapasztalatcseréhez vezető lépést szeretnék látni. Ebben a folyamatban a bécsi Osztrák Néprajzi Múzeumnak kétségkívül jelentős szerepe lehet. A következőkben öt lehetséges utat vizsgálok meg:
1. A kiindulópont Európa
Az 1895-ben néprajzi egyesületként alapított bécsi Osztrák Néprajzi Múzeum története kellőképpen fel van dolgozva, ezért ismertnek feltételezhető. Ennek ellenére engedtessék meg röviden felidézni a legfontosabb dátumokat, amelyek ennek a bécsi múzeumalapításnak az európai-néprajzi előkészítésére figyelmeztetnek. Közismert, hogy Michael Haberlandt (1860–1940) és Wilhelm Hein (1861–1903), a Bécsi Központi Néprajzi Múzeum alapítói, csatlakoztak Alois Riegl korabeli törekvéseihez, amelyek a háziipar felélesztésére és – az ezzel összefüggő – „népművészet” felfedezésére, valamint az Osztrák Művészeti és Ipari Múzeumban megvalósított kiállítások rendezésére irányultak. Mint a bécsi Természettörténeti Udvari Múzeum Néprajzi Osztálya tisztviselőinek, figyelmük főként a néprajzi kérdésekre irányult. Érdeklődéssel figyelték a többi, más jellegű néprajzi múzeumok megalakulását. Kapcsolatban álltak Rudolf Virchow patológussal és antropológussal, aki a stockholmi Északi Múzeum mintájára 1889-ben megalapította a berlini „Német Népviseletek és Háziipari Termékek Múzeumát”. Figyelemmel kísérték a Budapesti Néprajzi Múzeum megalakulását1, valamint nyomon követték a prágai cseh–szláv kiállítást 1895-ben („Národopisná výstava českoslovanská v Praze 1895”), amely egyszersmind a bécsi múzeum megalapításának is elindítója lett. Az Ausztrián kívüli múzeumok alapításával ellentétben, amelyeket nemzetállami szempontok motiváltak, Michael Haberlandt és Wilhelm Hein olyan múzeumot igyekezett létrehozni, amelyben a Monarchia valamennyi népe – a magyar korona országainak kivételével – képviselte volna magát. Az intézmény tudományos célkitűzéseit Michael Haberlandt a következőképpen fogalmazta meg közismert „Útravaló!” című felhívásával, az 1895-ben indult központi néprajzi folyóirat, a Zeitschrift für Österreichische Volkskunde első számában:
„A Kárpátoktól egészen az Adriáig a hazának természet és történelem által megszabott keretei között néptörzsek tarka sokasága lakik, s ez mint egy kivonat mutatja be Európa etnológiai változatosságát. Germánok, szlávok, románok – az indoeurópai népcsalád fő törzsei – közösen teszik ki különböző történelmi rétegződésben és nemzeti árnyalatban az osztrák lakosságot. Nem maguk a nemzetiségek érdekelnek azonban bennünket, hanem azok népies, tősgyökeres alapjai. Nekünk egyedül a népi alsóréteget kell kutatni és bemutatni. A valódi népet, amelynek primitív gazdasága primitív életmódnak felel meg. A természetes formáiban akarjuk megismerni, megmagyarázni és bemutatni… Ausztria tarka etnográfiai összetételén keresztül a népismeret összehasonlító irányzata valósággal magától értetődőnek adódik. A német vagy a román népek néprajzával ellentétben nekünk nem kell országon kívülre mennünk ahhoz, hogy nemzeti kereteken átlépve az általános törvényszerűségeket találjuk meg.”
Ilyen előzményekkel pár éven belül, neves gyűjtő- és kutató személyiségek hálózatának segítségével egy, a mai napig meglepően szerteágazó és egyedülállóan reprezentatív gyűjteményt tudtak létrehozni, amely az Osztrák Néprajzi Múzeum törzsállományát jelentette. Míg a korai gyűjtemények Közép-Európát, az Osztrák–Magyar Monarchiát és a balkáni országokat foglalták magukban, addig az első világháború előtt az összehasonlító néprajz értelmében és a Michael Haberlandt fia, valamint követője, Arthur Haberlandt (1889–1964), továbbá kitűnő diákjai (Eugenie Goldstern és Rudolf Trebitsch) közötti együttműködés következtében kiterjedtek Európa többi területeire is (Bretagne, a francia és piemonti Alpok, Baszkföld stb.).
2. Szünetelés/leállás és befelé fordulás
A múzeum alapítása és indulása kezdeti negyed századának dinamikája az első világháború befejeztével és a Monarchia széthullásával megtört. Az ekkorra összezsugorodott, kis köztársaságon kívüli valamennyi korábbi gyűjtési terület elszakadt, a múzeum társadalmi környezete – a bécsi udvar, a nemesség és a polgárság – átalakult, és az ország gazdasági mélypontja a múzeum számára is egy évtizedes stagnálást eredményezett. Közben ott volt a viszonylag nagy és széles körű gyűjtemény, amely a múzeum kiállításait – ahogy erről 1921-ben a „Néprajzi Múzeum vezetőjének rövid kiadása” is beszámol – az elkövetkező 25 évben, egészen a második világháborúig, a múzeum biztonságba helyezéséig lényegesen meghatározta (…) „Akik valamennyire is ismerik a körülményeket, azok számára nyilvánvaló, hogy egy szigorú, tartományok szerint tagolt néprajzi felfogást a kiállításon képtelenség követni. Az »örökös tartomány« történelmi-politikai fogalom, nem pedig néprajzi. A néprajzi szempontú valóság inkább országcsoportokat, tartománycsoportokat ismer”, amelyek mozaikszerűen, példaszerűen adják ki „német Ausztriát (Alsó- és Felső-Ausztria, Salzburg és Észak-Tirol, Karintia és Krajna német területei). Hasonlóan lettek az egykori Monarchia nem német utódállamaiból származó gyűjtemények is csoportosítva: szudéta országok (németek Morvaországban, Sziléziában és Csehországban; szlovákok és vlachok Morvaországban, cseh–szlávok Morvaországban és Csehországban); kárpáti országok (lengyelek Kelet-Sziléziában és Nyugat-Galíciában, Galícia és Bukovina, a huculok Bukovinában)”. Végül az „európai összehasonlító gyűjtemények: adriai és balkáni országok; Kelet-Európa; Svájc és a Német Birodalom; román országok” teljesen félreszorultak.
A második osztrák köztársaság újraalakulásával 1945 után elkezdődött a múzeum történetének harmadik negyedszázada. A második világháború vége radikális fordulatot hozott a múzeum számára. A háborús mentés során megadatott a kiállítási gyűjtemény újjáépítésének egy, a történeti helyzetnek és az időszerű szakmai színvonalnak megfelelő feltétele. Az intézmény újjáalakításának fő gondolata, az osztrák identitás-helyreállítás szükségszerűségének megfelelően, a mai Ausztria és annak nyugati (Dél-Németország) és déli szomszédos országai (Dél-Tirol) anyagára korlátozódva immár kultúrföldrajzi-regionális és történelmi áthatásban rejlett. Ez a „befelé fordulás” azt a következményt vonta maga után, hogy a fellazított kiállítási mód során és a tematika didaktikus előkészítésével – feliratokkal, képi dokumentumokkal és elterjedési térképekkel – a rendelkezésre álló kiállítási felületeket tömbökként hasznosították. Az egész kelet-európai szláv anyag ennek következtében egyszerű, nehezen hozzáférhető raktárakba került, a nyilvánosság elől elzárva, mint láthatatlan „keleti osztály” csaknem két évtizedig lappangott.
3. Kiutak
A bécsi Schönborn kerti palotájában elhelyezett múzeum állandósult helyhiányából bizonyos következtetéseket lehetett levonni. A szükséges intézkedéseknél azokkal a körülményekkel is számolni kellett, hogy az eredeti alapítási tervezetet, amely egy összehasonlító európai néprajz szükségleteire hivatkozik, időközben nem lehet fenntartani. A hetvenes évek beálltával, azaz a múzeum története negyedik 25 évének kezdetével, egy újabb út mutatkozott. Ausztria háború utáni gazdasági felépülése Bécsben és környékén a kulturális örökség, főként számos barokk kastélyépület restaurálásához és átépítéséhez vezetett. Az alsó-ausztriai és burgenlandi úgynevezett kastélymúzeumok berendezése tehermentesítette a tartományi fővárosok túlzsúfolt szövetségi múzeumait, és új kulturális súlypontokat fektetett a bécsi kirándulóhelyekre. Az Osztrák Néprajzi Múzeumnak meghatározó része volt ebben: Gobelsburg Kastélymúzeum a Zwettl cisztercita egyházi apátság ottani szőlőbirtokán (keramika, üveg, népies barokk bútorok), szakrális népművészeti gyűjtemény az orsolyiták egykori bécsi kolostorában, régi kolostorpatikájával, Raabs Kastély Mesemúzeum (időközben ismét bezárták), gyűjtemény és bemutatóhely a régi mattersburgi parasztmalomban (bútorok, népviseletek és textíliák, szerszám; 1994-ben megszüntették és az új Segensdorfi/Burgenlandi Szövetségi Múzeumraktárba helyezték át).
Az Osztrák Néprajzi Múzeum decentralizációs programjának egyik legfontosabb alkotóeleme, amely végül megteremtette a múzeum 10 évvel ezelőtti, alapoktól történő felújításának, átszervezésének és újjátervezésének a feltételét a bécsi fő épületben, a kelet- és dél-európai gyűjtemények elkülönítése, majd egy önálló, a törzsmúzeumhoz csatolt, Bécstől 60 kilométerre, Észak-Burgenlandban, szemben a szlovák fővárossal, Pozsonnyal, a köpcsényi kastélyban létrehozott néprajzi múzeum lett. 1972-ben saját háttéregyesülete alakult az 1973-ban működésbe lépett köpcsényi múzeumnak. A rendszeresen növekvő saját gyűjtemények mellett, főként az Osztrák Néprajzi Múzeum kelet- és dél-európai készlete (amely mintegy 20 000 leltári számot foglal magában) állt a múzeum rendelkezésére. A köpcsényi múzeum továbbá a többi bécsi szövetségi múzeumoknak (Etnológiai Múzeum, Osztrák Iparművészeti Múzeum) rávonatkozó gyűjteményeire mint tartós kölcsönzési lehetőségre is számíthatott. Ha az Osztrák Néprajzi Múzeum első negyed évszázadban meghirdetett gyűjtő- és kutatótevékenysége érvényben lett volna, és ha az ilyen tudományos igyekezetekből nyert ismeretek és felismerések a nacionalizmusoktól fenyegetett, többnemzetiségű állam belső megbékélését szolgálták volna, akkor az újonnan megalapított Köpcsényi Néprajzi Múzeumnak az lett volna a küldetése, hogy Közép-Európában a megváltozott politikai és állami feltételekből kiindulva hozzájáruljon az Ausztriával szomszédos államok népeinek hagyományos kulturális jellegzetességeinek, továbbá a háború utáni Európa népeinek megértéséhez. A Köpcsényi Néprajzi Múzeum helyzetéből adódóan vált Ausztria, Szlovákia és Magyarország háromszögében egyfajta „ablakká Kelet- és Délkelet-Európára”, feladatát az a szerepe egészítette ki előnyösen, hogy az 1989-es határok megnyitásának idején a regionális és nemzetközi találkozások színtere lett. Ezt a célt szolgálja már hosszú ideje az állandó kiállítási gyűjtemény a kastély első emeletének termeiben. Egy gyűjteményi- és helytörténeti bevezető vezet a kultúrterületi és etnikai egységek több területre osztott bemutatójához: keleti szláv népi kultúrák (Oroszország, Ukrajna), nyugati szláv terület (Lengyelország, Morvaország, Csehország, anabaptista települések Alsó-Ausztria cseh–szlovák határvidékén), magyar–román területek, albán–görög–török népi kultúrák és a délszláv terület (Bulgária, és nem régen még a Jugoszláv Népi Köztársaság név alatt összevont balkáni országok, Bosznia-Hercegovina, az Adria-parti országok és Isztria, egészen a mai Ausztriával határos Szlovéniáig).
A Köpcsényi Néprajzi Múzeum elsősorban a nemzetközi kultúracsere helye: néprajzi napok és szemináriumok, előadások, művészeti rendezvények színtere, amelyek az évente megrendezett Pannóniai Fórum Koncertciklus névvel váltak ismertté. Kiemelt tekintélyt vívtak ki maguknak a különleges kiállítások, amelyeket számos szomszédos országgal együttműködve rendeztek meg. Eltekintve egy pragmatikus, a köznapi gyakorlatra lebontott személyi és intézményi tudománycserének az értékétől, általános kulturális és népművelési jelentőségétől, e cserekiállítások haszna a tudományos eredmények cseréjében, a koncepciók és módszerek összehasonlításában, egyáltalán: a szakmai dialógus lehetőségeiben rejlik. Az Osztrák Néprajzi Múzeum régi kelet- és délkelet-európai gyűjteményével kapcsolatban főként arról van szó, hogy az utódállamokban az elmúlt háromnegyed évszázadban a haladó nemzeti etnológiától indíttatott kutatásokat az egyedülálló történelmi gyűjtemények utólagos meghatározásához, és újraértékeléséhez használják fel. Túl messzire vezetne, ha a már említett nézőpontokból kiindulva megkísérelnék annak a több mint félszáz különleges kiállításnak elemzését, amelyet az elmúlt 15 évben, az általam felügyelt 1979-től 1994-ig terjedő időszakban a Köpcsényi Néprajzi Múzeumban megvalósult. Albániától Magyarországig eddig 13 ország partnere a Köpcsényi Néprajzi Múzeumnak. A múzeum és Magyarország, valamint Szlovákia között volt a leggyakoribb a csere2. A további bilaterális kiállítási projektekre és a köpcsényi barokk kastélyon végzett jelenkori – újabb – restaurálási és átalakítási munkálatokra való tekintettel előremutató az állandó kiállításoknak az elkövetkező időre tervezett új koncepciója és újjáalakítása. Időközben országhatárok okozta akadályok nélkül lehetséges a közös munka tervezése a szomszédos országokban működő megfelelő szakintézményekkel – mint eddig a brünni Cseh Múzeum Etnográfiai Osztályával, a Krakkói Etnográfiai Múzeummal, valamint előreláthatóan a lembergi és kijevi ukrán etnográfiai intézettel. E kapcsolatok értelme és célja a mi országainkat érintő történelmi gyűjteménykészletek közös feldolgozása. Ugyanezen módon iránymutató a Köpcsényi Néprajzi Múzeum kiállítási gyűjteményének jövőbeli újjáalakításához a mostani „Bosznia. Megszállás (1878) és merénylet (1914/18) között. Az Osztrák Néprajzi Múzeum boszniai gyűjteménye” című kiállítás megvalósítása, amely Franz Grieshofer a Bécsi Egyetem Néprajzi Intézetében tartott előadás, valamint a múzeummal közösen megvalósított projekt alapján képzelte el Boszniának az etnológián keresztül való felfedezését.
4. Egy tévút: A „kultúrák múzeuma” és a „népek és kultúrák múzeuma” projektum
Az 1980-as évek második felében a bécsi múzeumok elhelyezésének az ügye jelentős mértékben mozgásba lendült. A változások kiváltó oka nagy részben az a körülmény volt, hogy 1986-ban a Bécsi Vásár Rt.-vel (Wiener Messe-AG) a belvárosi vásárpalota – tehát a két nagy Szövetségi Múzeum, a Művészettörténeti és a Természettudományi Múzeum vonzáskörzetébe tartozó egykori barokk udvari istálló – használatáról kötött szerződés lejárt. Ebből adódott a lehetőség, hogy a ma Múzeumnegyed („Museumsquartier”) néven ismert nagy kiterjedésű történelmi épülettömböket a bécsi Szövetségi Múzeumok régóta szükséges fejlesztésének szolgálatába állítsák. A Tudomány és Kutatás Szövetségi Minisztériumának égisze alatt ki is dolgozták azt a „múzeumi tervezet”-et, amelynek pályafutása időközben „végtelen történelem”-mé lett, bel- és külföldön heves vitákat váltott ki, s megvalósítása azóta is várat magára.
Számunkra, azaz a néprajz számára ez a projektum mára voltaképpen okafogyottá vált. Arra viszont emlékeztetni kell, hogy az Osztrák Néprajzi Múzeum ezzel kapcsolatban egy rendkívül ambiciózus, integrációs múzeumtervezésbe kapcsolódott be, amelyet olykor ugyanolyan vehemensen szorgalmaztak, mint máskor, elleneztek (…) „A Vásárpalota mint a világkultúrák panorámája?” címmel jelent meg 1988. február 9-én a Die Presse című bécsi napilapban egy cikk, amely arról tudósít, hogy január közepén Walter Dostal bécsi etnológus, a Bécsi Egyetem Néprajzi Intézetének vezetője, az akkori tudományminisztertől, Hans Tuppytól azt a feladatot kapta, hogy a már 1984-ben előterjesztett, és az elődjétől, Heinz Fischer tudományminisztertől elutasított „Kultúrák múzeuma” elképzelését ismét elevenítse fel. Az eredeti ötlet alapján 1988 nyarára egy „sajtóérett” projektum született. A Bécsi Természettudományi Múzeum által az „Ember a kozmoszban” című kiállítás koncepciójából kiinduló tervezet egy nagy panoráma létrehozását célozta meg, amelynek „olyan témákat kellett volna magában foglalnia, mint az Európán kívüli és őstársadalmak, európai népi kultúrák, kultúravándorlás a kolonizáció által, Európán kívüli kultúrák befolyása az európai művészetre és az ipari társadalom kultúrájának hatása a harmadik világra stb. Az etnológusok megbízott munkacsoportja a szakmúzeumok képviselőivel szakmai megbeszéléseket is folytatott, nemzetközi szakértők bevonásával egy ankétot is rendeztek továbbá 1989. március 13-án a Tudomány és Kutatás Szövetségi Minisztériumában, amelyen az érintett múzeumoknak a megtárgyalt projektummal kapcsolatos helyeslése és elutasítása gyakorlatilag egyensúlyban volt. Az Osztrák Néprajzi Múzeum igazgatósága alapos mérlegelés, belső diszkussziók után egy úgynevezett „nagy megoldás” mellett döntött. Noha a határozat a néprajz történetileg megalapozott tudományos (az Osztrák Néprajzi Múzeum tudományos intézetként jött létre), jogi (egyesületi múzeum) és szervezeti autonómiáját is figyelembe vette, alapjában véve azonban egy speciális, s bizonyos fokig interdiszciplináris tudományos és múzeumi szakágazatok szövetségének, az ős- és korai történelemnek, az etnológiának és etnográfiának az eszmeisége fémjelezte. Az antropológiai tudományok múzeumainak egy ilyen reintegrációja megfelelt volna a szóban forgó tudományos diszciplínák egyébként is természetes konvergenciájának, és adott esetben – különös tekintettel a tervezett „kultúrák párbeszéde” kiállításra – egy újszerű együttműködésnek alapja lehetett volna. Egy taktikai megfontolás is szerepet játszott persze az Osztrák Néprajzi Múzeum vezetőségének pozitív hozzáállásában. Az öt évvel korábban elkezdett, a múzeum épületének hosszú távú általános felújítási és modernizációs programja az állami pénzeszközök elmaradása miatt egy szinte megoldhatatlan krízisbe torkollott. Ezenkívül ugyanebben az időpontban egy helyi polgári kezdeményezés meghiúsította egy kiállítási pavilonnak az egyik múzeum közvetlen szomszédságában álló egykori légoltalmi óvóhelyre való építését, miáltal a múzeumot egy korszerű kiállítási lehetőségtől fosztottak meg. A múzeumnak az állam és a város átfogó projektumához való hozzákapcsolódása tehát kiutat jelenthetett volna, jóllehet annak finanszírozhatósága kapcsán kétségek merülhettek fel. A szakértők és kormányhivatalnokok viszont felvilágosítottak bennünket, hogy a nagy és látványos projektumokhoz nagyon is létezik pénzforrás. Ily módon „felbátorítva” természetesen már csak előnyöket láttunk a propagált „nagy megoldásban”. Ismételjük át tehát ennek előnyeit:
1) a helyproblémák általános megoldása;
2) a kényszerűségből decentralizált gyűjteményegységek összevonhatósága;
3) az Osztrák Néprajzi Múzeum mint az Osztrák Szövetségi Múzeumok Szövetsége egyesületi tagmúzeuma ambivalens jogi státusának tisztázása a múzeumnak a szövetségi múzeumokba való integrációjával;
4) a tervezett „kultúrák múzeumának” a belvárosi „Múzeumnegyed / Museumsquartier” területén történő központi elhelyezése, ellentétben a fennálló relatív kedvezőtlen elhelyezkedésű Osztrák
Néprajzi Múzeummal az elővárosban (néprajzi múzeumok a városi perifériában: pl. Párizs, Róma, Turócszentmárton stb.).
Mindezek ellenére végezetül az egész projektummal az történt, hogy az 1989-es parlamenti választások után, az osztrák szövetségi kormány újraalakításával, ismét miniszteri utasításra és a szigorú költségvetési megszorító intézkedésekre hivatkozva annak megvalósítását elhalasztották.
5. Új utak
Végezetül arról az útról kell szólnunk, amelyet az Osztrák Néprajzi Múzeum az elmúlt tíz évben, fennállása 100. jubileuma környékén a történeti népi kultúráról szóló új, állandó kiállítási gyűjteményének elkészítésével és megnyitásával választott. Anélkül, hogy a körülötte kialakult és még ma is zajló élénk vitára kitérnénk, jellemzésül elmondható, hogy a megvalósítás során a néprajzinak/kultúrantropológiainak mondható feltevésből kiinduló utat kerestük. Azt az utat tehát, amely az embereket a természethez, a környezethez, a gazdaságokhoz, a történelemhez, a kollektív emlékezethez és a szociális rendhez fűződő kapcsolatában mutatja. Mind a kiállítási tárgyak kiválasztása, mind a kiállítási termek felépítése az exponátumok mögött meghúzódó élettörténeti összefüggésekre hívja fel a figyelmet. A kiállításon látható, nagyrészt a 17–19. századból származó tárgyi világ a mindennapok kultúrájáról, az építésről és lakásról, a mindennapi szükségletek tárgyairól, a munkáról és hitről, a szegénységről és a regionális büszkeségről mesélnek. A tárgyak tartalma iránti érdeklődés felkeltése, és a törvényszerűségeiknek, funkciójuknak megszólaltatása a célja az új kiállításnak. Bepillantást enged a néprajz „tájjal és emberekkel” folytatott tevékenységébe, és ezáltal a múzeum gyűjteményének különleges történetét is érzékelteti.
Az egykori osztrák múzeumalapítás eszmeiségének megfelelően az új (szisztematikus és történeti szempontból nem tagolt!) bemutató, tudatos bepillantást kínál az egykori Osztrák–Magyar Monarchia országainak népművészetéből felgyülemlett gyűjteményegységekbe: az alpesi táj nagy állományát európai kontextusba helyezve, egy valós történeti paraszti kultúra képeként vetíti elénk, annak „egységét a sokféleségben”, mint egy „Európába vezető utat”.
(Végh Annamária fordítása)