„Krisztus-kereszt az erdőn…”

Bevezető gondolatok a Megszentelt emlékeink c. kiállítás képeihez Zentán*

E rendezvénysorozat mottójának gondolatait házigazdáink Ipolyi Arnold, nagyváradi római katolikus püspöktől kölcsönözték. Engedjék most meg nekem, hogy – első pillantásra tán meglepő módon – egy kálvinistát idézzek a zentai katolikus (!) szakrális kisemlékeket bemutató kiállítás bevezetéseként. Ady Endréről van szó, aki esetében általában persze éppen úgy nem az a fontos, hogy kálvinista volt, mint ahogy Ipolyi Arnold esetében sem az, hogy római katolikus…

Havas Krisztus-kereszt az erdőn
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.

Az apám még vidám legény volt,
Dalolt, hogyha keresztre nézett,
Én meg az apám fia voltam,
Ki unta a faragott képet
S dalolt, hogyha keresztre nézett.

Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.

Húsz éve elmult s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben
S amit akkor elmulasztottam,
Megemelem kalapom mélyen.
Ott röpül a szánom az éjben.

Kevesen tudják (vagy inkább: kevéssé tudatosítjuk), hogy a kereszténység első évszázadaiban került mindenféle alakos, képi ábrázolást, hogy ezzel is megkülönböztesse magát a pogány vallásoktól, azok bálványimádásától. Voltaképpen először a 787-ben zajlott niceai zsinat határozata értelmében szentesítették a képek tiszteletét, azzal a szigorú kikötéssel, hogy nem a konkrét képet, hanem azon keresztül az ábrázolt személyt (akkor még elsősorban Jézust és Máriát) tisztelik: „A képnek adott tisztelet  ugyanis annak mintaképére száll át; és aki hódol a kép előtt, az azon ábrázolt személynek hódol”. A képtiszteletnek és képrombolásoknak hosszú a története, ezzel most hadd ne foglalkozzam részletesen (csak zárójelben hivatkozom egy másik dátumra, mégpedig a tridenti zsinat 1563-as határozatára, amely voltaképpen az előbb idézetteket erősítette meg). Tény, hogy a protestantizmus alapvetően elutasított mindenféle képi ábrázolást (pontosabban: a protestantizmus egyes ágai különbözőképpen reagáltak ezekre). A kálvinizmus volt a legkövetkezetesebb a képtelenségben, s ezért is meglepő Ady sora, hogy tudniillik „megemelem kalapom mélyen…” Erről egy figyelemreméltó kultúrtörténeti adat jut az eszembe. Az etnológusok által agyonidézett példáról van szó, ami szerint egy protestáns dán szigeten megfigyelték, hogy a fehérre meszelt templomfal egy bizonyos szakasza mellett elhaladtukban a helybéli férfiak megemelték kalapjukat. Az etnológus kérdésére, hogy miért teszik ezt, csak annyit tudtak válaszolni, régi hagyomány ez a faluban. Történt egyszer, hogy a templomot renoválták, s leverték a régi vakolatot. A fehér falfelület alól akkor egy reformáció előtti Mária-freskó tűnt elő. A helybéliek, zsigereikben tehát erre a képre emlékeztek, a férfiak ez előtt a freskó előtt emelték meg kalapjukat, a nők ez előtt a Mária-kép előtt biccentettek a fejükkel. Ilyen makacsok, a táj képéből, az emberek tudatából ilyen kitörölhetetlenek tehát azok az aprónak tűnő objektumaink is, amelyeket a szakirodalomban szakrális kisemlékeknek hívunk, s amelyek ott állnak ma is a keresztutak mentén, a temetők központi helyén, hidaknál, legelők szélén stb. Képes fákról (tehát fák törzsére erősített képekről, képszekrényekről), továbbá képoszlopokról, út menti keresztekről, szentek szobrairól (térségünkben elsősorban Mária-, Nepomuki Szent János-, Szent Vendel-, Szent Flórián-, Szent Rókus-, valamint Szentháromság-szobrokról), mezei oltárokról, kápolnákról és haranglábakról, kálváriákról van szó. A hit mindenkori letéteményesei, s egyszersmind pótolhatatlan kultúrhistóriai emlékek ezek. Ezért is szükség van állandó karbantartásukra, de dokumentálásukra, tudományos elemző vizsgálatukra is.
Aki az elmúlt évtizedben (évtizedekben?) csak felületesen is figyelemmel kísérte a magyar néprajzkutatás eredményeit és irányzatait, megállapíthatta, hogy a népi vallásosság kutatása, a szakrális néprajz művelése szemmel láthatóan erőre kapott. Mindebből azt gondolhatnánk, hogy az előző rendszer nem éppen vallás-barát kultúrpolitikájának „köszönhetően” maradt ez az irányzat az előző 4–5 évtizedben a háttérben. A látszat pedig csal. Ehhez ismerni kell a magyar (és tegyünk hozzá: a kelet-közép-európai népek) néprajzának tudománytörténetét. Tudni kell ugyanis, hogy a magyar (és a szomszédos szlovák, részben a cseh és a lengyel, s talán a horvát) néprajztudomány kialakulása időszakában, tehát nagyjából a 19. század második felében kutatásaitól elsősorban a kereszténység előtti időszakra vonatkozó „ősi” jelenségekhez szeretett volna adatokat kapni. Ezért a népi (paraszti) kultúra azon megnyilvánulásait figyelte döntő módon, amelyek az olyan kérdésekre adhattak (volna) választ, mint a magyar ősvallás kérdése, a sámánizmus maradványai a mai magyar néphitben, a magyar őseposz kérdése stb. A kereszténységgel kultúránkban lecsapódott jelenségeket jó esetben is csak visszafogottan és inkább fanyalogva szemlélte.
A magyar néprajz számára tehát a régi, lehetőleg Ázsiából hozott jelenségek voltak csak érdekesek, s amikor Joseph Weigert bajor plébános híres könyve a népi vallásosság kutatásáról a 20. század elején megjelent, s azt Schwartz Elemér nagy lelkesedéssel ismertette is az Ethnographia hasábjain, azonnali követőkre nemigen talált.

S ide most amolyan lábjegyzetként engedjenek meg egy kis cseh kitérőt. Kevesen tudják (még a cseh kollégáknak is csak elvétve jut eszükbe!), hogy Karel Procházka, Weigertet jóval megelőzve, már 1910-ben közreadott egy könyvet, amelyben tulajdonképpen a cseh nép vallásos hagyományait veszi számba. Sőt, még őt is megelőzően a cseh néprajzi folyóirat, a Český lid hasábjain már a 19. század utolsó éveiben felhívások jelentek meg, amelyek képoszlopok, haranglábak dokumentálására szólították föl az olvasókat. A cseh néprajzban ez az irányzat, tehát a vallásos népélet, s ezen belül a szakrális emlékek kutatása valóban a második világháború után szorult vissza. Ezzel szemben a magyar vagy a szlovák néprajznak nem voltak korábbi hagyományai sem…

Ily módon a keresztény kurzus ideje alatt, a harmincas években több kiadást is megért Magyarság néprajzában mindössze 3 oldalt szentelhettek a népi vallásosság ismertetésére. Ezzel szemben a nyolcvanas években, tehát még a Kádár-rendszerben készült, majd az 1990-es években megjelent nyolckötetes Magyar néprajz megfelelő kötetében már több mint száz oldalon foglalkozhattak a kutatók szakrális néprajzzal. Közben azért igaz, hogy a kommunista berendezkedés, főleg első évtizedeiben kifejezetten tiltotta az ilyen jellegű kutatásokat Magyarországon, aztán később már eltűrte, ha különösebben nem is támogatta. Nálunk, az akkori Csehszlovákiában rosszabb volt a helyzet: ott egészen a rendszerváltásig ilyen kérdésekkel hivatalosan, tehát munkaidőben nem lehetett foglalkozni. Más volt persze a helyzet az akkori Jugoszláviában, hiszen Marian Zadnikar teljesen úttörő módon (sem magyarul, sem szlovákul a mai napig nem jelent meg ilyen munka, miközben újabban azért szép eredmények vannak – itt is, ott is!) már 1964-ben megjelentetett egy vaskos munkát, amely Szlovénia szakrális kisemlékeit veszi számba.
A magyarországi néprajzkutatásnak ugyanúgy, mint a határontúli (köztük a vajdasági vagy szlovákiai magyar) néprajzkutatásnak, de a szomszédos népek néprajzkutatásainak is óriásiak tehát az adósságai. Amikor tehát 1997-ben a Fórum Társadalomtudományi Intézet keretei között Komáromban létrehoztuk az Etnológiai Központot (etnológia alatt természetesen európai etnológiát, magyarán európai összehasonlító néprajzot értve), akkor kutatási prioritásaink között előkelő helyet kapott a népi vallásosság vizsgálata, a szakrális néprajz művelése. S mivel a vallásos megnyilvánulások között is rendkívül elhanyagolt területnek látszott a szakrális kisemlékek kutatása és dokumentálása, létrehoztuk a Szakrális Kisemlék Archívumot. Ennek célja a Dél-Szlovákiában található szakrális kisemlékek (tehát képes fák, képoszlopok, út menti keresztek, szentek szobrai, kápolnák, kálváriák, haláljelek stb.) teljességre törekvő dokumentálása. A teljesség alatt azt értve, hogy az egyes objektumokról a helyszínen rajzot és fényképet készítünk, felgyűjtjük hozzá a kapcsolódó szájhagyományt, kultuszt, továbbá a levéltári anyagot és az esetleg a sajtóban megjelent kapcsolatos híreket, beszámolókat. Ezzel egy viszonylag komplex adatbázis állhat rendelkezésünkre ezen objektumokról. Ez már azért is fontos, mivel az elmúlt időben a művészettörténet és műemlékvédelem foglalkozott ugyan érintőlegesen ezekkel az építményekkel, ám csak a számára érdekes, művészeti szempontból értékes objektumokat tartotta számon. Ily módon a ma még meglévő szakrális kisemlékeknek legalább 95 százaléka semmilyen nyilvántartásba nem került. Jelenleg a komáromi Szakrális Kisemlék Archívumban több mint kettőezer objektumot tartunk nyilván, s ha a vizsgált területről teljes képet kívánnánk nyerni, akkor ennek a számnak becsléseim szerint meg kellene legalább tízszereződnie. A legjobban kutatott a Kisalföld szlovákiai része, tehát a szomszédos Csallóköz, illetve Mátyusföld. A munka persze szinte sosem fejezhető be, hiszen ezek az objektumok folyamatosan alakulnak is: felújítják, mással helyettesítik őket stb. Ezeket a változásokat is rögzíteni igyekszünk tehát.
Végezetül meg szeretném említeni, hogy 1998-ban a győri Xantus János Múzeummal közösen rendeztünk mi is egy, a mostanihoz hasonló tárlatot, Szakrális kisemlékek a Kisalföldön címen. Akkor, mintegy hetven fényképnagyítás segítségével a Kisalföld szakrális kisemlékeiről kíséreltünk meg tájékoztatást nyújtani. A kiállítás látható volt Komáromban, Pozsonyban, Kassán és Tőketerebesen, valamint Magyarországon Csornán és Budapesten. 2000-ben az ausztriai Bad Ausseeben megrendezett Nemzetközi Kisemlékkutató Konferencián is bemutattuk az anyag egy részét.  Később a kiállítást módosítottuk oly módon, hogy segítségével Szakrális Kisemlék Archívum gyűjtőkörének megfelelően, egész Dél-Szlovákiáról kívántunk keresztmetszetet nyújtani. A nagyjából száz nagyításon láthatóak a Csallóköztől Bodrogközig a szakrális kisemlékek különféle típusai, kezdve a képes fákkal, az út menti kereszteken és a szentek szobrain át, egészen az út menti haláljelekkel bezárólag (kiállításunknak ez a változata időközben megjárta már Tatát, Szombathelyt, Veszprémet és Székesfehérvárt).
Végezetül a jelenlegi kiállításhoz, amelyet természetesen csak most, a megnyitó előtt, sebtében állott módomban megtekinteni, engedjenek meg még néhány szót:
Nagy Abonyi Ágnes és Vida János fontos szolgálatot tett azzal, hogy lencsevégre kapta Zenta szakrális kisemlékeit. A képek, amellett, hogy persze szépek, dokumentatívak is. S hát persze nemcsak mai képek láthatóak itt, hanem archív felvételek, rendkívül gazdag levéltári anyag, s egyéb kapcsolódó dokumentumok. Bizonyítva a téma kimeríthetetlen gazdagságát! A kedves egybegyűlteknek javaslom, hogy fogadják jó szívvel ezeket a fényképeket, dokumentumokat. Engedjék például, hogy e képek emlékezni segítsenek! Az alkotóknak-dokumentátoroknak pedig azt mondanám, hogy ne álljanak itt meg! A mi szakmánk egyik szépsége éppen az, hogy voltaképpen egy munkát sem lehet befejezni: mindig jönnek újabb és újabb szempontok, amit érvényesíteni kell, újabb és újabb részfeladatok, amelyeket meg kell oldani. Néhány pillanatra persze meg lehet állni, abba lehet hagyni, töltekezni lehet (és kell is!) az olyan szép alkalmakkor is, mint amilyen a mostani, de aztán folytatni kell… Ehhez kívánok további jó erőt, kitartást.

Liszka József