péntek, szeptember 24, 2021

Budapest: Akadémiai Kiadó 2003, 412 p.

Paládi-Kovács Attila, a mai magyar néprajz egyik meghatározó alakja eddigi munkásságának jelentős hányadát teszi ki a magyar népcsoportok, a regionális, táji tagolódás kérdéseinek vizsgálata.  Nem kis mértékben a néprajz egyetemi oktatását is segítendő, három évtized e tárgyú eredményiből válogatott most össze a szerző egy csokorra valót. Több is ez a könyv persze, mint „egyszerű” egyetemi segédanyag, hiszen az érdeklődők számára most összefogottan, ha úgy tetszik töményen tálalja a szerzőnek a kérdéskörről megfogalmazott nézeteit: továbbgondolásra és -kutatásra, vitára egyaránt serkentve.
Paládi-Kovács Attila a kötetbe válogatott huszonegy tanulmányt három laza, közelebbről nem meghatározott, számomra maradéktalanul nem is követhető logikájú tematikus egységbe sorolta. Az első blokkban alapvetően a néprajzi tagolódás elméleti kérdéseivel, illetve egy-egy nagytáj néprajzi tagolásával, tagolhatóságával foglalkozó írások olvashatóak. Mindjárt az első dolgozat (A kulturális régiók néprajzi vizsgálata), amely egy a témát körbejáró konferencián hangzott el először, illetve a később megjelent konferenciakötetben látott először napvilágot, a „néprajzi régiók” európai kutatásának addigi eredményeibe enged bepillantást. Az európai (főleg skandináv és német, valamint balkáni és lengyel) példákat, tanulságokat aztán megkísérli a hazai anyagon is kamatoztatni. A blokk négy olyan dolgozatot tartalmaz, amely részben vagy egészében az északi magyar nyelvterület tagolását kísérli meg (A Felföld mint kulturális régió; Kulturális határok és kontaktzónák Észak-Magyarországon; Természeti tájak és nyelvhatárok a Felföldön; Tájak, népcsoportok és gazdasági szakosodás Dél-Gömörben a 19. században).  E munkákat mind ez ideig kevéssé hasznosította hazai magyar néprajzkutatásunk, ideje lenne már bizony újra(?)olvasni őket! A harmadik dolgozat, amely voltaképpen Kósa László és Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása c. könyvének recenziója, kritikája – mind műfajilag, mind mondanivalója tekintetében – kilóg a sorból. Mivel egyrészt az ismertetett könyv bevezető tanulmányának szerzője, Kósa László, az ott megfogalmazottakat újabb munkáiban (főleg a több kiadást megért Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon 1880–1920 címűben) azóta részben felülírta, másrészt meg a rövid recenzió inkább afféle hiánylista (mely tájegységekkel nem foglakkoztak a szerzők, mely művek hiányoznak az irodalomjegyzékből stb.), e gyűjteménybe való felvételét indokolatlannak tartom. Már csak azért is, mivel a recenzió néhány érdemi megállapítását (pl. a kulturális areák kérdését) jelen kötet nyitó tanulmánya kimerítőbben taglalja.
A második egység négy tanulmánya voltaképpen a palóc-kérdéssel foglalkozik, az első kettő a palócnak mondott népcsoport egy karakterisztikus alcsoportjával a barkókkal, a további kettő pedig a Palócföld kiterjedését, illetve az alföldi palóc kirajzások kérdéseit tárgyalja.
Voltaképpen ide kellene, hogy tartozzon a harmadik egységbe sorolt, a Medvesalja földje és népe című dolgozat is, amely szintén a palóc/barkó terület egy sajátos tájegységének kultúráját taglalja. Ugyanitt olvasható tanulmány a régi Torna vármegye néprajzi jellegéről, valamint az északi magyar nyelvterület „táplálkozási tájairól”.
S bár a kötetbe sorolt írások zöme témáját földrajzilag az északi magyar nyelvterületről meríti, találunk a gyűjteményben egyéb, a magyar nyelvterület más régióit érintő dolgozatokat is (Erdély néprajza; Magyar nyelvsziget a Karas mentén, Jugoszláviában; Jelenkori etnikai folyamatok Magyarországon stb.).
Kétségtelenül jelentős hozadéka mind a magyar néprajznak, mind a magyar néprajzi felsőoktatásnak, hogy a magyar néprajzi tájkutatás élő klasszikusa 1968–1998 között született e tárgyú dolgozatai egy kötetben hozzáférhetővé váltak. S bár a hiányzó összesített irodalomjegyzék némileg körülményessé teszi a tanulmányok után elaprózott bibliográfiai hivatkozások feloldását, a sok lapozás megéri a fáradságot. Tessék csak szorgalmasan forgatni!