hétfő, szeptember 20, 2021

Tornalja: Kulturális Antropológiai Műhely 2003, 191 p. /Beje néprajza 1./

„Beje Gömör megye beli falu Rima-Szombat és Rozsnyó között. Ezt nem a te kedvedért mondom, barátom, a ki úgy is tudod, hanem azok kedvéért, a kik nem tudják és vajhmi nagy ezeknek az ő száma” – Petőfi Sándor írta e sorokat Útirajzaiban Bejéről, ahol Tompa Mihály barátját látogatta meg 1847-ben. Érdekes belegondolni, mi lehet a költő mai „barátainak” – azoknak tehát, akik még tudják is, hol van Beje – az első gondolata, ha meghallják a falu nevét. A 20. század Bejében is, mint sok más sorstársa életében elméletben elképzelhetetlenül sok változást hozott. Három határváltozás, a létalap és birtokviszonyok megváltoztatása, a lakosság nagyarányú kicserélődése, az egyházi élet szinte helyreállíthatatlan kirekesztése a falusi társadalom életéből, országo(ko)n belüli közigazgatási változások, kollektivizálás – tömören ezekkel az eseményekkel jellemezhető a 20. század Bejében. Pusko Gábor munkájában arra vállalkozott, hogy a változások „sűrűsödése” előtti időszakban a település életének egy jól körülhatárolható szeletéről adjon hiteles képet. Könyve a tornaljai Kulturális Antropológiai Műhely vály-völgyi hiedelemmondáknak szentelt, 2002-ben megjelent kötete után 2003-ban új sorozat, a „Beje néprajza” első darabjaként jelent meg. A szerző szavaival „…egy olyan település hagyományos gazdálkodását vetettük vizsgálat alá, melyről elmondhatjuk, hogy gömöri viszonylatban jó minőségű és aránylag könnyen művelhető határral rendelkezik”. A vizsgált falu a Túróc bal partján, Tornalja közvetlen szomszédságában fekszik. A vizsgált időszak pedig a 20. század első fele, ám amennyiben a források lehetővé teszik, a szerző annál korábbi időszakra vonatkozó adatokat is beépített munkájába. A mintegy nyolc évig tartó kutatómunka eredményeként tíz „adatközlő” szolgáltatta a munka gerincét alkotó adatokat, ám a szerzőnek egyéb, nem kevésbé jelentős forrásokat is sikerült „megszólaltatnia”: a kül- és belterületi térképek mellett az egyházi anyakönyveket és jegyzőkönyveket is.
Az alaposan és ésszerűen tagolt munka nyolc nagyobb fejezetre oszlik. A bevezetést és a rövid, általános településjellemzést a gyűjtögetés, majd a szántóföldi gazdálkodás fejezete követi. A kertkultúrának, az állattartásnak, a gazdasági épületeknek, az erdőgazdálkodásnak és fakitermelésnek szintén külön fejezete van.
Ez a kötet nem tekinthető a manapság „divatos” jelenkutató irányzatok megtestesítőjének.  Kifogástalan szakmai igényessége, gazdag szakirodalmi anyaga, átlátható szerkezete azonban önkéntelenül is felhívja a figyelmet egy manapság – véleményem szerint – a néprajztudományon, de még inkább a néprajz megítélésén belül gyakori „félreértésre”. A félreértés abban áll, hogy sokan sokkal többre értékelik egy-egy munkában az „újdonságot” a szakmai hitelességnél. Ezáltal hagyományosnak mondott (vagy első látásra hagyományosnak tűnő) témák könnyen az érdeklődés peremére sodródnak még akkor is, ha szerzőjük kifogástalan munkát végzett. Emellett a „nem elég újszerű” címkével bélyegzik meg és veszik egy kalap alá „amatőr” munkákkal azokat a szakmai igénnyel megírtakat, amelyek nem egy esetben pusztán első látásra nem elég újszerűek.
Pusko Gábor munkájának ez a kötet csupán az első része, erről a sorozatszám is árulkodik. A szerző – amint azt az Előszóban is említi – Beje populáris kultúrájának komplex vizsgálatát tűzte ki célul. Amellett tehát, hogy kötete hiánypótlónak tekinthető (mert bár néprajzi kutatás gyakran „körbejárta” Bejét, a falut magát ritkán, akkor is inkább folklórkutatás céljából vizsgálta), a kutatás lezárásától az előzmények ismeretében bizton várhatjuk, hogy nem csupán komplex, nem csupán újszerű, hanem szakmailag is igényes lesz.