Az ágyú, mint az etnikai töltetű szimbolikus térfoglalás eszköze
eszámolómban azt próbálom meg bemutatni, hogyan és miért vált egy emlékmű egyik alkotó része – egy ágyú – az etnikai jellegű szimbolikus térfoglalás eszközévé egy dél-szlovákiai magyar többségű településen, Tornalján. Egy olyan eseménysorozatról, konfliktushelyzetről van szó, mely az ideológiai színezetű ellentétektől az etnikai színezetű verbális összetűzésekig vezet. Az is nyilvánvaló, hogy a folyamat végkifejlete – az etnikai színezetet kapott végjáték – mély játék. A tét esetünkben is olyan magas, hogy belemenni inkább tűnik vakmerősségnek, sem mint szolid haszonnal kecsegtető üzletnek (Geertz 1994, 126–169). Az erőviszonyok ismeretében a kezdeményezés – mint majd látni fogjuk – eleve sikertelenségre volt ítélve, s így logikusnak tűnhet az a feltételezés, hogy nem is a várható haszon / kedvező eredmény miatt indították el, hanem épp a borítékolható sikertelenség apropóján a saját körben történő népszerűség növelése miatt. Hogy végezetül az „ügy” meglepő fordulatot vett, ahhoz kellett néhány ember, akik az ágyút szintén saját céljaik eléréséhez használták fel, s a kérdést a nemzetiségi színtérről részben ismét az ideológiai porondra vezették vissza.
Az előzmények
Önmagában a történet nem is lenne igazán érdekes, azonban jelen esetben egy 1938-tól tartó politikai folyamatról van szó, mely végül etnikai töltetet kapott. Az eset megértéséhez vissza kell utalni két, Tornalján folytatott kutatás eredményeihez, illetve néhány, a városkában lezajlott eseményhez is.
A Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete 2000 márciusában elindította a Lokális identitás és interetnikus kapcsolatok elemzése Kárpát-medencei magyar településeken című stratégiai programot. A program két nagy témakört foglalt magába. Nagyobb hangsúlyt kapott az interetnikus kapcsolatrendszer kutatása, míg a lokális identitások feltárása csak meghatározott jellegzetességekre figyelve kezdődött meg (Bakó 2003, 9). E vizsgálódáson belül került sor egy tornaljai kutatás elvégzésére is, mely munka rövidített változata a kutatást lezáró tanulmánykötetben látott napvilágot (Pusko 2003, 191–206). Az itt elvégzett vizsgálódás során rendszeresen visszatért egy gondolat a magyar adatközlők részéről – kinél erőteljesebben, kinél csak utalás formájában – mégpedig az, hogy az 1989-es rendszerváltást és az azt követő, a demokratikus normáknak megfelelő arányeltolódások, főleg az önigazgatásban, egyfajta „trianon-szindrómát” váltottak ki a helyi szlovák lakosságban. E vélekedések szerint – és egyébként a tapasztalatok is ezt mutatják – veszélyeztetve látták az addig számukra bebiztosított hivatalokat, munkahelyeket, pozíciókat. Az első szabad önkormányzati választásokon még a számarányuknak megfelelő pozíciókat sem tudták elfoglalni, s emiatt veszélyeztetve érezték magukat (Pusko 2003, 204). A rendelkezésre álló adatok egyértelműen azt mutatják, hogy 1989 előtt a 73 százaléknyi magyarság nem rendelkezett arányainak megfelelő mértékű képviselettel a helyi és járási tanácsi rendszerben. Mindezek mellett a helyi (de nem csak a helyi) szlovákság egy részénél újabb traumát, vagy ha úgy tetszik, veszélyérzetet keltett a település eredeti nevének a visszaállítása. Érdemes megemlíteni, hogy azon dél-szlovákiai magyar települések közül, melyek nevüket a második világháborút követően szlovák történelmi személyiségekről kapták, egyedül Tornaljának sikerült megszabadulni a Šafárikovo elnevezéstől (Jarábik 2001, 164). A szlovák Torna¾a elnevezés törvényileg 1990. október 1-én lépett érvénybe (Gaál 2001, 330) de még évek múltán is egyik viszszatérő eleme volt a szlovák–magyar konfliktusoknak.
A másik, véleményem szerint meghatározó tényező pedig az a tény, hogy a tornaljai szlovákság egészen 2004-ig nem rendelkezett olyan szimbolikus térrel, mely a szlovák jelenlétet, a terület feletti „szlovák fennhatóság” jogos igényét és történelmi tényekkel történő igazolását támaszthatta volna alá. Igaz, hogy etnikai töltettel bíró térrel a magyarság sem rendelkezett 1945-től 1989-ig. Az említett esztendőben nyújtotta be szándékát a Matica slovenská helyi szervezete egy Kuzmányit ábrázoló mellszobor felállítására. Az emlékművet a Templom téren, az evangélikus templom előtt szerették volna felállítani azzal az indoklással, hogy Kuzmányi evangélikus püspök volt és a közeli Sajógömör iskolájában tanult. A hely kiválasztását valószínűleg azonban az indokolta, hogy így ellensúlyozzák a parkban álló, a Csemadok helyi szervezete által állított millecentenáriumi emlékmű dominanciáját. A Matica kérvényét a helyi önkormányzat jóváhagyta, azonban az evangélikus gyülekezet elutasította. Így a Kuzmányit ábrázoló mellszobor a közelben álló, időközben Pavol Jozef Šafárik nevét felvevő szlovák általános iskola épületének falára került. Ezt követően 2006 októberében, a Tornaljai Városnapok ünnepségsorozat keretei között egy emléktáblát leplezett le a Matica az egykori ipartestület épületének falán. A márványtáblával Mikuláš Senko koreográfusnak állítanak emléket, aki a 60-as években sikeresen tevékenykedő Èieražeò nevű szlovák néptáncegyüttes alapítója és vezetője volt éveken keresztül.
E két emlékhely kialakítását megelőzően a tornaljai szlovákok nem rendelkeztek olyan térrel, ahol szervezett keretek között mutatkozhattak volna meg a nyilvánosság előtt, csupán bizonyos helyeken és bizonyos alkalmakkor tudtak „tömegesen” jelen lenni, mint „tornaljai szlovákság” (Pusko 2005, 241–249).
Mindezek ismeretében úgy vélem, könnyebben megérthető, hogy miért is ragaszkodtak a tornaljai szlovákok egy emlékmű egyik alkotórészéhez, az ágyúhoz.
A helyszín és az emlékmű
A mai városi parknak – tulajdonképpen a városka főterének – nagyobb része a 20. század derekáig piactérként funkcionált, csak a nyugati részén alakítottak ki egy parkot. Központi fekvésének köszönhetően azonban különféle politikai – társadalmi rendezvények helyszíne is, egészen napjainkig.
Tornalja 1938-as Magyarországhoz történő visszacsatolását követően ebben a parkban állítottak fel egy turul madaras emlékművet, s helyezték el mellette az országzászlót is. Ez az emlékmű azonban nem sokáig állt a téren. 1945-ben lebontották (más állítások szerint beleépítették a szovjet emlékműbe), s helyére (vagy ennek a helynek a közvetlen szomszédságában) megépítették a városban folytatott harcok során elesett szovjet katonák emlékművét. Ehhez a márványlapokat a Kiss család villájából „szerezték be”, s az emlékművet még a háború befejezése előtt, 1945. április 28-án egy ünnepség keretein belül leplezték le (Gaál 2001, 305). Az emlékmű elé egy páncéltörő löveget is elhelyeztek. Egyesek úgy vélik, hogy egy 1938-ban készült magyar ágyúról, mások viszont állítják, szovjet fegyverről van szó. Később egy tribünt is emeltek az emlékmű elé, s ez a komplexum egészen 1989-ig színtere volt a különféle állami ünnepségeknek, pioníravatásoknak, de ´89 novemberében – decemberében a rendszerváltás helyi „levezénylői” is eleinte – amíg nem jutottak be a művelődési ház színháztermébe – itt szervezték a különféle nagygyűléseket, lakossági fórumokat. A rendszerváltás során és azt követően a térnek éppen az ideológiai funkciója váltotta ki a legnagyobb ellenszenvet.
Forradalmi hangulatban
A Független Magyar Kezdeményezés helyi csoportja a város eredeti nevének visszaállítása mellett épp a szovjet emlékmű-komplexum – emlékmű, ágyú, tribün – eltávolítását és a második világháború tornaljai áldozatainak emlékére egy emlékmű építését tartotta a legfontosabb olyan teendőnek – természetesen az egyéb gyakorlati tennivalók mellett – melynek szimbolikus üzenete is van. Az ágyút viszonylag gyorsan, már 1991-re eltávolították és a városi kommunális üzem egyik raktárában helyezték el. Ekkor került lebontásra az emelvény is. Az emlékmű azonban a helyén maradt, s később egy államközi szerződés is garantálta annak sértetlenségét. Az ágyú eltávolítása ebben az időben elsősorban az egykori partizánoknak (?), antifasiszta harcosoknak és a kommunista párt helyi vezetőinek nem tetszett, a lakosság nagy általánosságban azonban elfogadta ezt az állapotot.
Az önkormányzat 1992-ben kezdett foglalkozni a tornaljai áldozatok emlékművének gondolatával. Ekkor olyan elképzelés is születetett, hogy ezt az emlékművet építsék rá a szovjet emlékműre. Az emlékmű megtervezésére és elkészítésére kiírt pályázatra benyújtott pályamunkák közül végül egy másik tervezet került elfogadásra. Ennek értelmében a park hosszanti tengelyén, annak keleti szélén, a szovjet emlékművel szemben épült meg, majd került leleplezésre 1995-ben. Az emlékmű felavatása nem maradt visszhang nélkül: a Szlovák Nemzeti Párt és a Matica helyi aktivistái olvasói levekben, illetve több lap tudósításokban, kommentárokban számolt be az eseményről. Az ünnepséggel kapcsolatban elsősorban a magyar himnuszt, az emlékművel kapcsolatban pedig az áldozatok névsorából a szlovák neveket kérték számon. Ezekkel a megnyilvánulásokkal is azonban nagyban erősítették azt a nézetet, mely szerint ez egy magyar emlékmű, s valóban, ez így is épült be a helyi köztudatba. A teljességhez hozzátartozik, hogy a névsorban olvasható néhány szlovák név is – egykori tornaljaiak – egyúttal az emlékmű emléket állít a Tornaljáról elhurcolt zsidó lakosságnak is. Mindenesetre a „magyarrá” minősítés egy újabb okot adott a helyi magyar nemzetiségű döntéshozóknak arra, hogy az ágyú visszahelyezését célzó későbbi kezdeményezéseket ne támogassák.
Az 1998-as parlamenti választások után alábbhagytak a „verbális nemzetiségi csatározások”, az etnikai jellegű szóváltások megszűntek Tornalján is. Az ágyú kérdése szűkebb körben azért időről-időre felbukkant, s voltak kezdeményezések annak visszahelyezésére a szovjet emlékmű elé. A képviselő-testület egy alkalommal szavazott is az ágyú visszahelyezését célzó javaslatról, mely azonban nem kapta meg a szükséges támogatást, s a kérdés kikerült a köztudatból. Ezek és a korábbi próbálkozások is politikai – ideológiai lépéseknek tekinthetőek, nem volt etnikai színezetük, egészen 2002-ig. Ekkor az önkormányzat márciusi ülésén a Demokrata Párt egyik képviselője a következő javaslatot terjesztette elő: „Tisztelt képviselők, tisztelt polgármester úr, tisztelt jelenlévők! Kérem az önkormányzatot, hogy helyezze hatályon kívül azt az 1991-ből származó önkormányzati határozatot, melynek értelmében az ágyú el lett távolítva a Főtéren álló, városunkat a fasiszta iga alól való felszabadítás során elesettek márvány emlékműve elől. Ez az ágyú az emlékmű része, a fasizmus elleni harc jelképe, melyhez csatlakozik a Szlovák Köztársaság is. A javaslat elfogadását megígérték, s a szavazás során a kezdeményezést támogatni fogják az SDKÚ, a DS, az SNS, a HZDS, a KSS, az SDL, a KDH képviselői és a független képviselők, vagyis az összes képviselő, leszámítva az MKP képviselőit. Amenynyiben a Magyar Koalíció Pártja képviselői is megszavazzák ezt a javaslatot, akkor ez az önkormányzat valamennyi képviselőjének az érdeme lesz és egyik politikai párt sem sajátíthatja majd ki az ágyú eredeti helyére való visszahelyezésének érdemét. A támogatást előre is köszönöm!”
A kezdeményezésre választ Mészáros Gyula, a MKP képviselői csoportjának elnöke adott: „Tisztelt, polgármester úr, tisztelt képviselő-testület, az ágyúnak az elesett szovjet katonák emlékművéhez való visszahelyezésével az önkormányzat egyszer már foglalkozott. Akkor titkos szavazás során a képviselők érvényben hagyták az 1991-ben elfogadott határozatot. Az ágyú visszahelyezésének kérdése rendszerint választások előtt kerül terítékre, legyen szó parlamenti vagy önkormányzati voksolásról, azzal a céllal, hogy egyes pártok vezetőiből álló csoport ebből politikai tőkét kovácsoljon. Az MKP tornaljai szervezete hajlandó erről a már így is túlpolitizált kérdésről valamennyi párttal, mozgalommal, szövetséggel tárgyalni, de csak az idei választások után. Az önkormányzat mai ülésén a kérdés megnyitását nem támogatjuk.”
Annak ellenére, hogy az MKP képviselői csoportja, melynek többsége volt a testületben, felszólította a többieket, hogy a javaslatot ne terjesszék be, a voksolásra mégis sor került. A beterjesztett javaslatot titkos szavazás során 11 képviselő támogatta, ellene senki sem szavazott, s 12 képviselő tartózkodott a szavazástól. Ezt követően a javaslat beterjesztője a kisebbség többség általi elnyomásáról beszélt, utalva ezzel az MKP-ra, illetve rajta keresztül a helyi magyarságra, bár később ezt cáfolta. Az ominózus ülésről és a szavazásról a Tornalja és Vidéke helyi lap is beszámolt, s a javaslatot beterjesztő képviselő kirohanására is itt reagált a magyar párt képviselői csoportjának vezetője: „A szavazásra az MKP felhívásának ellenére sor került. B. képviselő úr javaslata titkos szavazás során el lett utasítva. A képviselők többségének nagy meglepetésére B. képviselő úr az eredményre – véleményünk szerint – elhamarkodottan és antidemokratikusan reagált akkor, amikor kijelentette: magasabb helyeken fog beszámolni arról, hogy Tornalján hogyan bánik a többség a kisebbséggel. Erre a kijelentésére a következő képen reagáltam: Városunkban a szlovákok, magyarok és cigányok együttélése példaértékű. Ebbe az együttélésbe ellentétet és gyűlölködést vinnie egy demokratikus képviselőnek elítélendő dolog.”
Ezzel azonban az ügy koránt sem ért véget, s a helyi lap következő számában a javaslat beterjesztője újságcikkben hozta nyilvánosságra álláspontját „Újabb sikertelen kísérlet” címmel. Emellett a cikk mellett azonban ugyanennek a szerzőnek a tollából egy másik írás is olvasható, melynek címe: „A szlovák önrendelkezés harcosa”. A Demokrata Párt önkormányzati képviselője első írásában előbb a második világháború szörnyűségeire utal, illetve a harcok során elesett katonák emlékére állított emlékművekről ír. Aztán számon kéri a korábbi önkormányzaton azt a döntést, melynek értelmében az ágyút eltávolította, barbár tettnek, az emlékmű megcsonkításának nevezve ezt a cselekedetet. Ezt követő okfejtésében az antifasiszta küzdelmen keresztül eljut a kisebbség többség általi elnyomásának gondolatához, s mindezért a MKP helyi képviselőit teszi felelőssé. Másik írásában – melyet a Demokratické slovo 2002 márciusi számában található cikkből állított össze – Štefan Osuskýról emlékezik meg, mint olyan egyéniségről, akinek jelentős szerepe volt az első világháború utáni Európa elrendezésében, s aki a trianoni szerződést is aláírta.
A cikkek megjelenését követően újabb pengeváltásra került sor a Tornalja és Vidéke hasábjain, mellyel – miután kellő mértékben medializálva lett az ügy, s a lakosság / választók látóterébe került a kérdés – mindkét fél lezárta a vitát. Közben az ágyú 2003-ig egy raktárban volt elhelyezve, mikor egy kérvény érkezett a helyi reedukációs intézet (javító intézet) vezetésétől, hogy azt szívesen rendbe hoznák és elhelyeznék az intézet előtt. Erre az engedélyt meg is kapták. Ugyanakkor nem véletlen a kérvény, hiszen itt dolgoznak többen is azok közül az egykori önkormányzati képviselők közül, akik kezdeményezték az ágyú visszahelyezését.
És a végkifejlet (?), amire senki sem számított
A 2002-ben lezajlott önkormányzati választásokat követően úgy tűnt, az ágyú végképp kikerül a lakosság látóköréből. Leszámítva a beavatottakat, arra senki nem számított, hogy az ágyú–ügy még koránt sem ért véget. A 2006-ban lezajlott önkormányzati választások a korábbi, majd újraválasztott polgármester igen intenzív, minden eszközt bevető kampányát hozta. Mivel a választások előtt az összes, Tornalján alapszervezetet működtető politikai párt összefogott ellene, s egységesen az MKP jelöltjét támogatta (még a Szlovák Nemzeti Párt is!), a város polgármestere mindent elkövetett az újabb választási siker érdekében. E kampány része lehetett az a megállapodás is a kommunista párt néhány tagjával, s valószínűleg további csoportokkal is (becsléseink szerint ez a megállapodás egy – két tucat szavazatnál nem hozott többet a konyhára), hogy amennyiben kedvező eredmény születik, úgy a főtér rekonstrukciója során az ágyú visszakerül a szovjet emlékmű elé. Mindez a 2007 május 8-án, a fasizmus fölött aratott győzelem napján derült ki, amikor a helyi lakosság jelentős részének legnagyobb megdöbbenésére az ágyú teljes pompájában visszakerült a szovjet emlékmű elé, pontosan célba véve a háború helyi áldozatainak, a „magyaroknak” az emlékművét…
Összegzés
Adott egy szovjet emlékmű, melyet egy korábbi – magyar – emlékmű helyére építettek egy köztiszteletben álló helyi magyar közszereplő házából „beszerzett” márványlapokból. Az emlékmű része egy tribün, melyről évtizedeken keresztül különféle kommunista vezetők szónokolnak a néphez, illetve az ifjúsághoz és egy ágyú, mely egyes vélekedések szerint szovjet, mások szerint magyar gyártmány. A rendszerváltás idején kísérlet születik a szovjet emlékmű eltávolítására, végül csak az ágyú kerül elszállításra és az emelvény kerül lebontásra. Néhány évvel később megépül a tér túlsó végén – a Matica és a Szlovák Nemzeti Párt tiltakozása ellenére – a második világháború tornaljai áldozatainak emlékműve, mely a köztudatba magyar emlékműként kerül be. Szlovák politikai pártok képviselői kezdeményezik az ágyú visszahelyezését a szovjet emlékmű elé. A második kezdeményezés elutasítását követően az ágyú „szlovák nemzetiséget” kap azáltal, hogy nemzetiségi kérdést kreálnak az ügyből (lásd: a szlovákok magyarok általi elnyomása). Az önkormányzaton belüli vitát követően az ágyú visszahelyezésének lehetősége a minimálisra csökken a presztízsvesztés veszélye nélkül a szimbolikus / etnikai töltet miatt (legalább is amíg az MKP illetve olyan független magyar képviselők vannak többségben a képviselő-testületben, akik számára ez a kérdés nem mellékes). Ugyanis hogyan nézne az ki, hogy a szovjet emlékmű előtt álló ágyú azt a magyar emlékművet veszi célba, mely épp az orosz fronton elesetteknek állít emléket? Arról pedig meg már végképp szó sem lehet, hogy egy „szlovák” ágyú csöve meredjen egy „magyar” emlékműre… Mert egyébként ezek a gondolatok mindkét oldalon jelen vannak. Mivel azonban „a politikában soha ne mondd, hogy soha” illetve „a cél szentesíti az eszközt”, az ágyú, azt követően, hogy már szinte senki nem foglalkozott vele – visszakerül a szovjet emlékmű elé, annak az egykori önkormányzati képviselő hathatós közreműködésének köszönhetően (immár alpolgármesteri minősítésben), aki annak idején ellentmondást nem tűrve állt ki a korábbi határozat mellett, s utasított vissza minden politikai és nemzetiségi támadást, melyek az ágyú kapcsán merültek fel.
Az eset legfőbb tanulsága, hogy az etnikai/nemzeti feszültségeket a lokális közösségekben (is) rendszerint egyének vagy szűk érdekcsoportok gerjesztik saját céljaik elérése érdekében. Mellettük ott vannak azok a szélesebb tömegek, csoportok – ez esetben a magyar és szlovák nemzetiségű lakosság egy-egy része – akik komolyan veszik „vezetőik” (a hangadók) e kérdésben történő megnyilatkozásait, és mintegy vezényszóra reagálnak a történésekre. A kérdés mindig az, hogy az etnikai konfliktus útjára lépő spontán tömegek (csoportok) meddig hajlandóak alávetni magukat a velük manipuláló egyének/érdekcsoportok felhívásainak, utasításainak? Amennyiben ugyanis valamelyik érintett csoport kivonja magát a „manipulátorok” irányítása alól, s a kollektív cselekvésnek ez esetben csak rájuk vonatkozó logikája (vagy éppenséggel „logikátlansága”) mentén kezd el tevékenykedni, olyan reakciókat válthat ki a másik félből, melynek végkimenetele magában hordozza egy súlyosabb konfliktus lehetősségét is.