kedd, június 22, 2021

A cím­ben meg­je­lölt, vi­szony­lag ha­tal­mas tá­jat be­mu­tat­ni, ag­rár­vi­lá­gá­nak kul­ti­kus vo­ná­sa­i­ról rész­le­te­sen szól­ni nem le­het fel­ada­tom, ugyan­is jó­ma­gam csu­pán a Du­na és a Ti­sza kö­zöt­ti Bács­ká­ban va­gyok ott­hon, s va­la­me­lyest is­me­rem a Vaj­da­ság­hoz tar­to­zó Nyugat-Bánságot, il­let­ve sze­rény is­me­re­te­im van­nak a tör­té­nel­mi Szerém me­gye ke­le­ti ré­szén élő ma­gya­rok éle­té­ről.
Ez a há­rom rész­ből ös­­sze­te­vő­dő szé­les vi­dék szin­te vé­gig sík­ság, a föld­mű­ve­lő és ál­lat­tar­tó pa­rasz­tok vi­lá­ga. Ki­vé­telt csu­pán a Dél-Bánságba be­nyú­ló Kár­pá­tok ké­pez­nek a Versec kör­nyé­ki he­gyek­kel, il­let­ve a szerémségi Fruška gora hegy­ség, mely­nek észa­ki lej­tő­in for­dí­tot­ta ma­gyar­ra a 15. szá­zad el­ső fe­lé­ben Ta­más és Bá­lint, a prá­gai egye­te­men ta­nult két szerémségi ma­gyar hu­szi­ta pap a Hu­szi­ta Bib­li­át, s ame­lyen fej­lett sző­lő­mű­ve­lés folyt már Má­tyás ki­rály ural­ko­dá­sát meg­elő­ző­en is.
A 18. szá­zad­ban vált e táj olyan szí­nes kong­lo­me­rá­tum­má, ami­lyen­nek a 19. és 20. szá­za­di le­írá­sok­ból is­mer­jük. A tö­rö­kök fe­let­ti győ­zel­met kö­ve­tő­en, és a kar­ló­cai bé­ke­kö­tés után je­le­nik meg a vi­dé­ken is­mét a ke­resz­tény­ség és a föld­mű­ve­lés. Azon­ban et­től az idő­től kezd­ve ez a táj már a ka­to­li­ciz­mus dé­li és az or­to­do­xia észa­ki pe­rem­te­rü­le­te, több-ke­ve­sebb pro­tes­táns szín­nel öt­vöz­ve. Ugyan­is az új­ra­né­pe­sí­tés so­rán szerb, ma­gyar, né­met, hor­vát, szlo­vák, ru­szin, ro­mán, uk­rán anya­nyel­vű la­ko­sok egy­aránt ér­kez­tek a Dél-Alföldre.
A táj föld­raj­zi adott­sá­gai leg­in­kább a föld­mű­ve­lő pa­raszt­ság­nak kí­nál­tak meg­él­he­tést, s ha a 18. szá­zad­ban még nem is, de a 19. szá­zad­ban ezt a vi­dé­ket arany­ka­lá­szos ró­na­ság­nak, az or­szág élés­tá­rá­nak ne­vez­ték el.

A nem­ze­ti­sé­gi­leg ve­gyes né­pes­ség kul­ti­kus szo­ká­sai pe­dig az el­múlt szá­za­dok alatt az élet sok te­rü­le­tén érint­kez­tek, ke­ve­red­tek, tar­kít­va így az ide­ér­ke­zők au­toch­ton kul­tú­rá­ját.
A kö­zös sors és a kö­zös gon­dok sok ha­son­ló­sá­got ered­mé­nyez­tek a ma­gya­rok, a szer­bek, vagy a né­me­tek nép­élet­ében, így az ag­rár­kul­tusz te­rén is meg­an­­nyi ha­son­ló je­len­sé­get je­gyez­tek fel, il­let­ve is­mer­nek fel ma is a nép­rajz­ku­ta­tók.

A leg­több kul­ti­kus szo­kás – a la­kos­ság fő­fog­lal­ko­zá­sá­ból ere­dő­en – ter­mé­sze­te­sen az ag­rár­te­vé­keny­ség­gel volt kap­cso­la­tos, és ja­va ré­szük a ta­va­szi idő­szak­hoz, az új élet meg­je­le­né­sé­hez kö­tő­dött, lett lé­gyen szó ter­mé­keny­ség- va­rázs­lás­ról, baj­el­há­rí­tás­ról, avagy krisztianizált szent­kul­tusz­ról.
A kul­tusz meg­je­le­né­si for­mái kö­zül ki­emel­ked­nek a kö­zös­sé­gi áhí­ta­tok, me­lyek­nek az egész te­le­pü­lés­re, fa­lu­ra, ta­nya­vi­lág­ra ki­ter­je­dő ere­je volt. Hi­szen ha a fa­lu és ha­tá­ra szer­zett ol­tal­mat vagy bő­sé­get, ak­kor min­den ott la­kó ré­sze­sült ab­ból. Jung Kár­oly Ré­gi­ek ka­len­dá­ri­u­ma cí­mű köny­vé­ben ír­ja a kö­vet­ke­ző­ket: „… a szer­tar­tá­sos kör­me­ne­tek, va­la­mint fa­lu- és ha­tár­já­rás­ok az egy­ház ál­tal ke­resz­té­nyi­e­sí­tett jel­leg és kül­ső meg­nyil­vá­nu­lá­sok mel­lett szá­mos olyan moz­za­na­tot is meg­őriz­tek, ame­lyek sok­kal ko­ráb­bi hi­e­del­mek­re ve­zet­he­tők vis­­sza. Ma­ga a kör­me­net is ilyen, hisz a va­rázs­kör­vo­nás az egyik alap­ve­tő jel­leg­ze­tes­sé­ge, amely­nek pe­dig egész sor vál­to­za­ta fi­gyel­he­tő meg az élő nép­ha­gyo­mány­ban is“ (ki­eme­lés Jung 2000, 65).

Egy új­ra­te­le­pí­tett vi­dé­ken nép­szo­kás­ok ősi gyö­ke­re­it ta­lál­hat­juk meg az ugyan ke­resz­té­nyi­e­sí­tett ta­va­szi ha­tár­já­rás­ok­ban, kör­me­ne­tek­ben, ami­kor az egész te­le­pü­lés a ter­mé­szet, az égi­ek, az Is­ten ke­gyes­sé­gét ké­ri a zöl­del­lő ga­bo­na­föl­dek­re. Így volt ez a II. vi­lág­há­bo­rú vé­gé­ig az áp­ri­lis 25-ei, Szent Márk na­pi bú­za­szen­te­lé­si kör­me­net­tel, ami­kor a nyu­gat-bács­kai Bezdán, őr­szál­lás, Kupuszina, Telecska, Gom­bos, Doroszló, a kö­zép-bács­kai Bajmok, Csan­ta­vér, To­po­lya, Szent­ta­más, a ke­let-bács­kai Martonos, Fel­ső­hegy, Mohol, Péter­réve, Óbecse, a dél-bács­kai Temerin, a bán­sá­gi Csó­ka, Magyarcsernye, Szentmihály, Pa­dé, Tó­ba, Torda, a dél-bá­ná­ti Székelykeve, Fejértelep, Ud­var­szál­lás, a szerémségi Ma­ra­dék ka­to­li­kus né­pe a temp­lom­ból lo­bo­gók­kal, bal­da­chin­nal, az Ol­tá­ri­szent­ség­gel ki­vo­nult a fa­lu szé­lén ta­lál­ha­tó bú­za­föld­re, hogy ott a pap li­tur­gi­át vé­gez­zen, kö­nyör­gő imát mond­jon, s min­den ég­táj fe­lé meg­áld­ja és meg­szen­tel­je a ha­tárt, ol­tal­mat kér­ve így a min­den­na­pi ke­nye­ret je­len­tő bú­zá­ra. A meg­lá­to­ga­tott ha­tár­rész éven­ként vál­to­zott. A meg­ál­dott bú­za­föld zsen­ge bú­zá­já­ból kis ko­szo­rú­kat fon­tak a nők, s azt ott­hon szentelményként tisz­tel­ték, vagy pe­dig me­ge­tet­ték a jó­szág­gal, hogy egész­sé­ges le­gyen. Doroszlón az asz­­szo­nyok még az ima­könyv­ük­be is tet­tek eb­ből a szen­telt bú­zá­ból a jobb ter­mé­sért. A pra­vosz­láv la­kos­sá­gú fal­vak kö­zül ke­vés­ben tar­tot­tak ilyen­kor bú­za­szen­te­lé­si kör­me­ne­tet, ők in­kább Szent György nap­já­ra tet­ték ezt a ta­va­szi ha­tár­já­rá­si kö­nyör­gő szo­kást. Mi­vel a dél­szláv csa­lá­dok egyik leg­el­ter­jed­tebb csa­lá­di véd­szent­je, s an­nak ün­ne­pe, a szlava ép­pen Szent György, ezért az egész Vaj­da­ság­ban szo­kás volt a djurdjevdanski uranak, a Szent György na­pi reg­ge­li éb­resz­tés, ha­tár­já­rás, har­mat­sze­dés, ün­nep­lés.
Ma­gyar te­le­pü­lé­se­ken pe­dig rit­kább volt a vi­rág­va­sár­na­pi kör­me­net, de pél­dá­ul elő­for­dult a sze­ge­di ki­raj­zá­sú Rábén, Majdánban, Csó­kán, il­let­ve a Sza­bad­ka sza­bad ki­rá­lyi vá­ro­sa ál­tal be­te­le­pí­tett, s egy­más­hoz nem tá­vo­li két bács­kai nagy fa­lu­ban, Bajmokon és Csantavéren. Ugyan­ak­kor a szer­bek­nél ez a kol­lek­tív kö­nyör­gés, jó ter­mé­sért va­ló imád­ko­zás, a litija a vi­rág­va­sár­na­pot meg­elő­ző szom­ba­ton, Lazareva subota nap­ján szer­te a vi­dé­ken is­mert volt. Ter­mé­sze­te­sen Jé­zus je­ru­zsá­le­mi be­vo­nu­lá­sá­ra em­lé­ke­zik a ke­resz­tény egy­ház ez­zel a tisz­te­let­tel, azon­ban en­nek a ta­va­szi ter­mé­szet­já­rás­nak, a temp­lo­mon kí­vül tör­té­nő ál­do­zat­nak apotropeikus jel­le­ge két­ség­te­len.

A vaj­da­sá­gi szer­bek Szent György nap­ján is tar­tot­tak kör­me­ne­tet a bú­za­föl­dek­re, va­la­mint Urunk menny­be­me­ne­tel­ének (Spasovdan) ün­ne­pén, ami a doroszlói, kupuszinai ma­gyar, az őr­szál­lá­si né­met ka­to­li­ku­sok ál­do­zó­csü­tör­tö­ki ke­reszt­já­rá­sá­val (Bitstage) ro­ko­nít­ha­tó. Hi­szen ők is ugyan­csak a fa­lu szé­lén, te­hát a bú­za­föl­dek kö­ze­lé­ben ta­lál­ha­tó, fel­dí­szí­tett ke­resz­te­ket ke­res­ték fel, hogy is­mét csak a sza­bad­ban, a ter­mést ígé­rő föld kö­ze­lé­ben kö­nyö­rög­je­nek az élel­met biz­to­sí­tó ked­ve­ző idő­já­rás­ért.
A Fruška gora és a Dél-Bánság sző­lő­ter­mesz­tő szerb, il­let­ve né­met fal­va­i­ban a sző­lős­ker­tek­be vit­ték a ta­va­szi kör­me­ne­tet.
Jó idő­ért, ked­ve­ző idő­já­rás­ért kö­nyör­gő pro­ces­­szió pün­kösd­kor a bá­ná­ti ma­gyar Szajánban volt, il­let­ve a bács­kai szerb Sztapáron, ahol a szent­kú­ti litija so­rán meg­ál­dot­ták a bú­za­föl­det és a sző­lős­ker­tet. Szerb szo­kás, hogy a kör­me­net­ben a fér­fi­ak bú­za­sze­me­ket dob­nak a részt­ve­vők­re, s ezek a sze­mek, paraliturgikus szentelményként ter­mé­keny­sé­get és egész­sé­get je­len­tet­tek an­nak, aki el­kap­ta őket.

Szent Or­bán nap­ján (má­jus 25-én) is­mét csak a sző­lő­jé­ről hí­res dél-bá­ná­ti, job­bá­ra né­me­tek lak­ta Versecen, Fe­hér­temp­lom­ban, il­let­ve a bács­kai ma­gyar Fel­ső­he­gyen, va­la­mint a ma­gyar meg bu­nye­vác la­kos­sá­gú Palicson volt kö­nyör­gő is­ten­tisz­te­let – il­let­ve bú­csú is, ha ká­pol­ná­ja is volt a vé­dő­szent­nek – a sző­lős­ker­tek­ben, hogy az utol­só fa­gyos­szent ne te­gyen kárt a ter­més­ben.
Ku­ko­ri­ca­vé­dő pün­kösd más­na­pi kör­me­ne­tet csak a bá­ná­ti szer­bek kö­ré­ben fi­gyel­tek meg a nép­élet­vizs­gá­lók.

Az úr­na­pi kör­me­ne­tet az Ol­tá­ri­szent­ség ün­ne­pé­nek di­cső­í­té­se­ként tart­juk szá­mon. Ezen a na­pon a leg­több vaj­da­sá­gi te­le­pü­lé­sen tar­tot­tak kör­me­ne­tet (pl. Bajmok, Bajsa, Bezdán, Csantavér, Csó­ka, Doroszló, Fejértelep, Fe­ke­te­tó, Fel­ső­hegy, Gom­bos, Kupuszina, Lu­das, Magyarcsernye, Majdán, Ma­ra­dék, Martonos, Mohol, Óbecse, őr­szál­lás, Pa­dé, Péterréve, Rábé, Szaján, Székelykeve, Szentmihály, Szent­ta­más, Telecska, Temerin, Tó­ba, To­po­lya, Torda, Ud­var­szál­lás te­le­pü­lés­ről van­nak ada­ta­ink er­ről a kör­me­net­ről), és idős adat­köz­lő­ink, akik még em­lé­kez­nek a szo­ci­a­lis­ta idő­szak előt­ti kör­me­ne­tek­re, úgy vé­le­ked­nek, hogy ez volt az év leg­szebb kör­me­ne­te. Ilyen­kor nem a ha­tárt jár­ta a hí­vő­se­reg az Ol­tá­ri­szent­ség­gel, ha­nem a te­le­pü­lést, de mind a négy ég­táj fe­lől úr­na­pi sát­rak áll­tak a fa­lu­ban, imp­ro­vi­zált ol­tá­rok­kal, ahol a kö­zös­ség pap­ja di­cső­í­tet­te a szent os­tyát, ál­dást és ol­tal­mat kért a fa­lu­ra. Jung Kár­oly, Bá­lint Sán­dor­ra hi­vat­koz­va, meg­jegy­zi a kö­vet­ke­ző­ket: „…már a kö­zép­kor­ban is­mer­tek vol­tak azok a szer­tar­tá­sok, ame­lyek­nek a ten­ge­lyé­ben a szen­telt os­tya tisz­te­le­te és va­rázs­ere­jé­be ve­tett hit sze­re­pelt… A kö­zép­kor­ban pél­dá­ul nagy vi­ha­rok ide­jén szen­telt os­tyát hor­doz­va jár­ták kö­rül a fa­lut, ami az et­no­ló­gi­ai ér­tel­me­zés sze­rint nem je­lent mást, mint go­nosz­el­há­rí­tó szer (esz­köz) bir­to­ká­ban va­rázs­kört von­tak a kö­zös­ség tag­jai és ja­vai kö­ré, hogy meg­ment­sék a szél­vi­har­tól, jég­ve­rés­től, menny­kő­csa­pás­tól.” S mi­vel úr­nap­ja ép­pen a nyár ele­jé­re szo­kott es­ni, itt leg­in­kább az ak­kor még fej­lő­dés­ben lé­vő ag­rár­nö­vé­nyek vé­del­me­zé­sé­re kö­vet­kez­tet­he­tünk.

Több mint két­száz éves és nap­ja­in­kig fenn­ma­radt kö­zös­sé­gi kul­ti­kus fo­ga­dal­ma a kupuszinai ka­to­li­kus ma­gyar­ság­nak a szom­bat­szen­te­lés. A fa­lu ha­tá­rát a 18. szá­zad het­ve­nes éve­i­ben több év­ben is jég­ve­rés pusz­tí­tot­ta, a ga­bo­nát és a kony­ha­ker­ti nö­vé­nye­ket meg­sem­mi­sí­tet­te. En­nek el­há­rí­tá­sá­ért meg­fo­gad­ták, hogy a Pé­ter-Pál nap­ja előt­ti, va­gyis az ara­tás kez­de­tét je­len­tő je­les nap előt­ti ki­lenc szom­ba­tot mi­se­lá­to­ga­tás­sal, gyó­nás­sal, ál­do­zás­sal meg­szen­te­lik. Ko­ráb­ban dél­előtt 10 óra­kor nagy­mi­sét tar­tot­tak eze­ken a szom­ba­to­kon, s utá­na már nem men­tek a föl­dek­re dol­goz­ni. Ma csak reg­ge­li kis­mi­se van, de a pap min­den al­ka­lom­mal jel­zi en­nek az ősi fo­ga­da­lom­nak a je­len­tő­sé­gét.
A kö­zös­sé­gi kul­tusz for­mái kö­zé tar­toz­nak a fo­ga­dal­mi ün­ne­pek is, me­lyek kö­zül több­nél ki­mu­tat­ha­tó a föld­mű­ve­lés­sel va­ló kap­cso­lat. Ahol Sar­lós Bol­dog­as­­szony, va­gyis jú­li­us 2. fo­ga­dott ün­nep, ott tel­je­sen biz­to­sak le­he­tünk, hogy az érett bú­za meg­vé­dé­sé­ért ké­rik Is­ten se­gít­sé­gét. Ez job­bá­ra a nyu­gat-bács­kai ma­gyar te­le­pü­lé­sek jel­leg­ze­tes ün­ne­pe: Gom­bo­sé, Doroszlóé, il­let­ve ugyan­ott a ma­gya­rok­kal együtt élő bu­nye­vác és né­met la­kos­sá­gú Csonoplya, Nemesmilitics, őr­szál­lás fal­va­ké, míg a Bán­ság­ban Pa­dé és Székelykeve fa­lu­ban tart­ják fo­ga­dott ün­nep­nek Sar­lós Bol­dog­as­­szony nap­ját.

Ér­de­mes meg­je­gyez­ni, hogy míg a ma­gyar ka­to­li­ku­sok­nál két­na­po­sak a nagy ün­ne­pek, ad­dig a pra­vosz­lá­vok­nál há­rom na­pig tart az ün­nep. Nos, a kö­zép-bá­ná­ti ma­gyar Szentmihály fa­lu­ban hús­vét és pün­kösd har­ma­dik nap­ja az em­lí­tett fo­ga­dott ün­ne­pek kö­zé tar­to­zik, hogy a fa­lu la­kos­sá­ga ez­ál­tal el­há­rít­sa a ve­tést pusz­tít­ha­tó jég­ve­rést. Ugyan­csak jég­ve­rés el­len ol­tal­ma­zó fo­ga­dott ün­ne­pe a bá­ná­ti Szajánnak Szent Iván nap­ja, míg a bács­kai Temerinben Szent Il­lés pró­fé­ta nap­ját (jú­li­us 20-át) ülik meg nagy pom­pá­val ma is ugyan­eb­ből a cél­ból. A bá­ná­ti Szajánban és az on­nan a Bács­ká­ba el­szár­ma­zott telecskaiaknál is jég­től, zi­va­tar­tól ol­tal­ma­zó ün­nep Il­lés nap­ja. Ha az ün­nep dá­tu­mát fi­gyel­jük, lát­ha­tó, hogy jú­li­us 20. már nyár­kö­zé­pi je­les nap, de a bú­za csép­lé­se ak­kor még nagy­ban tar­tott ko­ráb­bi idők­ben, s a ke­resz­tek­ben vagy a már ös­­sze­hor­dott asz­ta­gok­ban lé­vő bú­za meg­vé­dé­se szin­tén rop­pant fon­tos fel­adat volt.
Szent Il­lés pró­fé­tát a menny­dör­gés és a vil­lá­mok szent­jé­nek, az időt meg­ha­tá­ro­zó mennyei lény­nek is­me­rik a vaj­da­sá­gi szer­bek is, sőt ná­luk jó­val erő­tel­je­sebb a kul­tu­sza. Nap­ján jég­ve­rés­től, zi­va­ta­rok­tól, vagy aszá­lyos idő­ben az érett, eset­leg leara­tott ga­bo­ná­ban ke­let­ke­ző tü­zek­től tar­tot­tak. Ezért a szer­bek­nél ti­los volt min­den­fé­le me­ző­gaz­da­sá­gi mun­ka ezen a na­pon. A do­log­til­tás ki­mon­dot­tan vo­nat­ko­zott a lo­vak be­fo­gá­sá­ra, a sze­kér hasz­ná­la­tá­ra. Zombor kör­nyé­ki szerb ta­nyák kö­ze­lé­ben a ha­tár­ban Szent Il­lés pró­fé­tá­nak ká­pol­nát is emel­tek, s ott bú­csút tar­tot­tak jó­in­du­la­tá­ért. Ezen a na­pon szo­kás volt a kakasvágás: a leg­öre­gebb ka­kast vagy az el­ső­nek ku­ko­ré­ko­ló ka­kast vág­ták le s főz­ték meg a fo­ga­dott ün­nep ebéd­jé­re. A hi­e­de­lem sze­rint ezt azért tet­ték, ne­hogy a ház gaz­dá­ja meg­hal­jon, ne­hogy vil­lám­csa­pás ves­sen vé­get az éle­té­nek. A szo­kás mé­lyén va­la­mi­lyen vér­ál­do­za­ti kul­tusz nyo­mai sej­le­nek föl. Né­hol pe­dig ép­pen ti­los volt ka­kast vág­ni ezen a na­pon. Ka­ka­sü­tés­ről azon­ban nincs tu­do­má­sunk.

Ara­tás és csép­lés után több vaj­da­sá­gi ma­gyar fa­lu­ban szo­kás volt, hogy a ré­szes ara­tók bú­za­ko­szo­rút, bú­za­ko­ro­nát aján­dé­koz­tak a gaz­dá­nak. Ilyen bú­za­ko­ro­nát, csak jó­val na­gyob­bat vit­tek azu­tán a temp­lom­ba is, ami­kor az egész fa­lu­ban kész volt a be­ta­ka­rí­tás, hogy meg­há­lál­ják Is­ten­nek kö­nyö­rü­le­tes­sé­gét és se­gít­sé­gét. Ezt a ko­ro­nát a temp­lom mennye­ze­té­ről ló­gat­ták le, akár a csil­lá­ro­kat, s ott tar­tot­ták leg­alább egy hó­na­pig. Ha a gaz­dá­nak nem vol­tak ré­szes ara­tói, ak­kor a ház as­­szo­nyai fon­ták meg ezt a ko­szo­rút, vagy csak egy­sze­rű­en cso­mó­ba szed­tek több bú­za­ka­lászt, azt pi­ros vagy fe­hér sza­lag­gal át­kö­töt­ték, s a fé­szer vagy a fo­lyo­só, a gang ge­ren­dá­já­ra akasz­tot­ták, je­lez­ve így, hogy eb­ben a ház­ban be­fe­je­ző­dött a bú­za be­ta­ka­rí­tá­sa, és a ház­be­li­ek há­lá­sak ezért Is­ten­nek.
A kö­zös­sé­gi fo­ga­dal­mak, vagy kö­zös­sé­gi­leg el­fo­ga­dott vé­de­ke­zé­si me­cha­niz­mu­sok kö­zé tar­to­zik a ve­tést vé­dő ha­ran­go­zás is. Dél-al­föl­di ka­to­li­kus fal­va­ink leg­több­jé­ben is­mert az a szo­kás, hogy a nagy, ter­hes, jég­esőt is hoz­ha­tó fel­hők elé ha­ran­goz­nak a temp­lom­ban a leg­na­gyobb ha­rang­gal. Ez a ha­ran­go­zó dol­ga, és szá­mon is ké­rik tő­le, ha eset­leg el­mu­lasz­tot­ta a ha­ran­go­zást.
En­nek a kul­ti­kus szo­kás­nak az em­lí­té­sé­nél át is tér­he­tek az egyé­ni kul­ti­kus cse­le­ke­de­tek­re, hi­szen a hí­vő sze­mély, ha ezt a vi­har el­le­ni ha­ran­go­zást meg­hall­ja, imád­koz­ni kezd. Imád­sá­ga a nagy idő el­len va­ló, me­lyet ha­rang­szó nél­kül is hat­ha­tós­nak tart. Há­rom Úr­an­gya­lát mond el, majd pe­dig a fel­hő fe­lé for­dul­va meg­ke­resz­te­li azt a kö­vet­ke­ző sza­vak­kal:

Atyá­nak, Fi­ú­nak, Szent­lé­lek­is­ten­nek ne­vé­ben. Amen.
Kör­nyé­kez­zen meg az Atya,
Kör­nyé­kez­zen meg a Fiú,
Kör­nyé­kez­zen meg a vígasztaló Szent­lé­lek!
Osz­las­son az Atya,
Osz­las­son a Fiú, Osz­las­son a vígasztaló Szent­lé­lek!
Ront­son el az Atya,

Ront­son el a Fiú, Ront­son el a vígasztaló Szent­lé­lek!
s mi­köz­ben az is­te­ni sze­mé­lyek ne­vét em­lí­ti, ke­resz­tet vet a fel­hő­re.

Ilyen­kor szo­kás a tűz­be vet­ni a vi­rág­va­sár­nap meg­szen­telt bar­kát is, hogy en­nek a szentelménynek a fel­szál­ló füst­je há­rít­sa el a kö­zel­gő bajt. Ugyan­csak ilyen al­kal­mak­kor gyújt­ják meg a szen­telt gyer­tyát, Magyarkanizsán pél­dá­ul a Já­nos és Pál vér­ta­núk nap­ján (jú­ni­us 26-án) meg­szen­telt gyer­tyát, s az mel­lett imád­koz­nak.
Mind­ed­dig az ag­rár­kul­tusz ta­va­szi-nyá­ri je­len­sé­ge­i­ről szól­tam, de a té­li nap­for­du­ló­hoz is kö­tőd­nek ter­mé­keny­ség­va­rázs­ló és baj­el­há­rí­tó szo­ká­sok. Hogy csak a bú­zá­nál ma­rad­junk, szól­ha­tunk a Lu­ca-bú­zá­ról, mely ka­rá­csony­kor a fa alatt vagy a ka­rá­cso­nyi asz­ta­lon a ma­ga zöld szí­né­vel az új élet el­jö­ve­tel­ét, a sö­tét­ség fe­let­ti győ­zel­met rep­re­zen­tál­ja, meg a kö­vet­ke­ző év gaz­dag bú­za­ter­més­ét idé­zi meg. Ez a bú­za ké­sőbb a jó­szág elé ke­rül, s bár nem az, még­is szin­te szentelményként va­rázs­erőt hor­doz, egész­sé­get biz­to­sít a jó­szág­nak. A ka­rá­cso­nyi asz­tal alá he­lye­zett sze­mes bú­za, ku­ko­ri­ca, vö­rös­hagy­ma, fok­hagy­ma, krump­li is a jö­vő évi bő­sé­ges ter­mést hí­va­tott ki­esz­kö­zöl­ni. Kupuszinán ma­gá­ra a ka­rá­csony­fá­ra is köt­nek a nyá­ri ara­tás­vé­gi bú­za­ko­szo­rú­ból né­hány ka­lászt, s ami­kor a fát le­sze­dik, ezt a bú­zát, ugyan­csak paraliturgikus szentelményként el­te­szik, hogy ve­tés­kor a töb­bi kö­zé ke­ver­jék. Mi­e­lőtt a szent­es­ti va­cso­rát el­köl­te­nék, a gaz­da, égő gyer­tyá­val és egy ke­vés­ke szal­má­val a ke­zé­ben, így imád­ko­zik nap­ja­ink­ban is Kupuszinán:

Ad­junk há­lát a Jó­is­ten­nek, hogy meg­ad­ta él­ni ezt a mai szent es­tét. Ad­ja meg még szá­mos esz­ten­dő­ben, de ne ilyen szo­mo­rú, ha­nem ör­ven­de­te­sebb na­pok­ban. Ad­jon bő­ven bort, bú­zát, or­szá­gunk­ban meg­ma­ra­dást, s ha va­la­me­lyi­kün­ket ki­szó­lít eb­ből az ár­nyék­vi­lág­ból, ad­jon ne­ki örök nyu­go­dal­mat.
To­po­lyán és kör­nyé­kén a ka­rá­cso­nyi gaz­dag ág (Bor­bá­la-ág) vi­rá­ga­i­nak he­lyé­ről jó­sol­ták a jö­vő évi idő­já­rást és ter­mést.
Ka­rá­csony har­mad­nap­ján, Já­nos-nap­kor bor­szen­te­lést tar­ta­nak a ka­to­li­kus temp­lo­mok­ban. Ré­gen min­den gaz­da a ma­ga bo­rá­ból vitt egy üveg­gel a szen­te­lő­re, s mi­se után a ház­be­li­ek mind it­tak egy-egy kor­tyot ab­ból, hogy egész­sé­ge­sek le­gye­nek, majd a gaz­da ki­ment a sző­lő­jé­be, s ott a kert­nek mind a négy sar­kán egy-egy tő­két meg­lo­csolt ez­zel a szen­telt bor­ral, hogy jö­vő­re is le­gyen, és bő­ség­ben le­gyen.
A nyá­ri szi­vár­vá­nyok szí­né­ből pe­dig jó­sol­tak az al­föl­di­ek az azévi bú­za-, bor- és szé­na­ter­més­re.

Iro­da­lom

Bartha Elek
1992     Val­lás­öko­ló­gia. Szak­rá­lis öko­szisz­té­mák szer­ve­ző­dé­se és mű­kö­dé­se a né­pi val­lá­sos­ság­ban. Deb­re­cen.

Bo­rús Ró­zsa
1981     To­po­lya nép­szo­ká­sai. Új­vi­dék.

Bosiæ, Mila
1996     Godišnji obièaji Srba u Vojvodini. Novi Sad.

Jung Kár­oly
2000     Ré­gi­ek ka­len­dá­ri­u­ma. He­ti jegy­ze­tek az esz­ten­dő né­pi ha­gyo­mány­vi­lá­gá­ról. Új­vi­dék: Fo­rum Könyv­ki­adó.

Kós Kár­oly
1999     Né­pi föld­mű­ve­lés Ka­lo­ta­sze­gen. Deb­re­cen.

Ko­vács End­re
1982     Doroszló hi­e­de­lem­vi­lá­ga. Új­vi­dék: Fo­rum Könyv­ki­adó.

Penavi Ol­ga
1988     Né­pi ka­len­dá­ri­um. Az esz­ten­dő nép­raj­za a ju­go­szlá­vi­ai ma­gyar­ság kö­ré­ben. Új­vi­dék: Fo­rum Könyv­ki­adó.

Silling Ist­ván
1992     Bol­dog­as­­szony ab­la­ká­ban. Né­pi imád­sá­gok és rá­ol­va­sá­sok Kupuszináról. Új­vi­dék: Fo­rum Könyv­ki­adó.
1998     Kupuszinai mon­dák. In Teg­nap és ma. Ada­lé­kok Nyu­gat-Bács­ka nép­raj­zá­hoz. Új­vi­dék: Ju­go­szlá­vi­ai Ma­gyar Mű­ve­lő­dé­si Tár­sa­ság, 133–146. p.