kedd, szeptember 21, 2021

Be­ve­ze­tés

Az aláb­bi­ak­ban a 20. szá­zad de­re­kán egy gömöri fa­lu­ban, Be­jé­ben te­vé­keny­ke­dő bol­gár­ker­té­szek­nek a he­lyi la­kos­ság ha­gyo­má­nyos – vagy még in­kább: po­pu­lá­ris – kul­tú­rá­já­ra gya­ko­rolt ha­tá­sát, en­nek a kul­tu­rá­lis ha­tás­nak né­hány szeg­men­sét kí­vá­nom fel­vil­lan­ta­ni. Ugyan­ak­kor mind­járt le kell szö­gez­ni, hogy a Be­jé­ben te­vé­keny­ke­dő bol­gá­rok tör­té­ne­ti – nép­raj­zi, tör­té­ne­ti vagy kultúrantropoló­giai vizs­gá­la­ta nem vé­gez­he­tő el anél­kül, hogy ugyan­eze­ket a vizs­gá­la­to­kat ne ter­jesz­te­nénk ki a kö­ze­leb­bi – tá­vo­lab­bi te­le­pü­lé­se­ken eb­ben az idő­szak­ban te­vé­keny­ke­dő sors­tár­sa­ik­ra. Te­kin­tet­tel ar­ra, hogy az e té­má­ban vég­zett vizs­gá­ló­dás in­kább te­kint­he­tő ál­la­pot­fel­mé­rés­nek, e ku­ta­tás so­rán Be­je mel­lett el­ső­sor­ban a Tor­nalján le­te­le­pe­dett bol­gá­rok­ra ter­jesz­tet­tük ki fi­gyel­mün­ket (A ké­sőb­bi­ek­ben ter­mé­sze­te­sen ér­de­mes len­ne tá­gí­ta­ni a kört.). Ezt több té­nye­ző is in­do­kol­ja: azok a ker­té­szek, akik eb­ben a tér­ség­ben fog­tak hoz­zá vál­lal­ko­zá­suk­hoz, Bul­gá­ria egyet­len tér­sé­gé­ből szár­maz­tak, töb­ben ro­kon­ság­ban is áll­tak egy­más­sal. Így jog­gal fel­té­te­lez­he­tő, hogy a mind­két te­le­pü­lé­sen élő bol­gá­rok ugyan­azon ki­hí­vá­sok­ra azo­nos vagy na­gyon ha­son­ló mó­don re­a­gál­tak.
Bő­ven hoz­ha­tunk pél­dá­kat azt bi­zo­nyí­tan­dó, hogy az egy tér­ség­ből – egy­azon kul­tu­rá­lis kö­zeg­ből – va­ló szár­ma­zás­nak kö­szön­he­tő­en az ide­gen nyel­vi, kul­tu­rá­lis kö­zeg­be ke­rült cso­port szer­ve­zett, s in­kább be­fe­lé for­du­ló kö­zös­ség­ként éli min­den­nap­ja­it, job­ban el­len­áll­va az őt ért kül­ső kul­tu­rá­lis ha­tá­sok­nak, szem­ben az azo­nos et­ni­kum­hoz tar­to­zó, de anya­or­szá­guk kü­lön­bö­ző te­rü­le­te­i­ről szár­ma­zó egyé­nek­kel vagy azok cso­port­ja­i­val. Ez a je­len­ség – a vizs­gált tér­ség­nél ma­rad­va – meg­fi­gyel­he­tő a Szlo­vá­kia kü­lön­bö­ző tér­sé­ge­i­ből Tor­naljára köl­tö­zött szlo­vá­kok, vagy a la­kos­ság­cse­re so­rán Be­jé­be át­te­le­pült mát­rai szlo­vá­kok ese­té­ben is (Pusko 2003, 191–203). A ro­kon­sá­gi kap­cso­la­tok mel­lett a föld­raj­zi­lag tá­gabb te­rü­le­ten foly­ta­tott ku­ta­tást a bol­gár­ker­té­szek nagy­fo­kú mo­bi­li­tá­sa, va­la­mint az azo­nos et­ni­kum­hoz és val­lá­si kö­zös­ség­hez va­ló tar­to­zás is in­do­kol­ja. Mind­ezek alap­ján a to­váb­bi, akár egész Dél-Szlo­vá­ki­á­ra ki­ter­je­dő vizs­gá­ló­dás so­rán vé­le­mé­nyem sze­rint ér­de­mes az itt fel­so­rolt szem­pon­to­kat is fi­gye­lem­be ven­ni.

Tör­té­ne­ti ki­te­kin­tés

A mai Ma­gyar­or­szág te­rü­le­tén, il­let­ve a szom­szé­dos dé­li te­rü­le­te­ken le­te­le­pe­dett bol­gá­rok nép­raj­zá­val bő­ven fog­lal­ko­zik tu­do­mány­águnk, szem­ben a fel­föl­di / dél-szlo­vá­ki­ai la­kos­ság és az itt vál­lal­ko­zó, itt élő bol­gá­rok kap­cso­la­tá­val. Pe­dig amint ar­ról még a ké­sőb­bi­ek­ben szó lesz, kul­tú­rá­juk egyik szeg­men­se – a ker­tész­ke­dés – szer­ve­sen be­épült a tér­ség la­kos­sá­gá­nak po­pu­lá­ris kul­tú­rá­já­ba, ami az­tán ko­moly ha­tást gya­ko­rolt ar­ra. A ma­gyar nép­rajz­tu­do­mány ered­mé­nye­it ös­­szeg­ző mun­ká­ban, a Ma­gyar nép­rajz 2. kö­te­té­ben Szil­á­gyi Mik­lós a bol­gá­rok ma­gyar­or­szá­gi le­te­le­pe­dé­sét a kö­vet­ke­ző­kép­pen fog­lal­ja ös­­sze:

„A bol­gá­rok ma­gyar­or­szá­gi zöld­ség­ter­mesz­tés­ét a 19. szá­zad kö­ze­pé­től em­le­ge­tik for­rá­sa­ink. Pest kö­ze­lé­ben, Fóton 1865-ben vett bér­be elő­ször öt vál­lal­ko­zó ker­té­szet cél­já­ra 15 hol­dat, egy tíz év­vel ké­sőb­bi hír­adás sze­rint pe­dig már a Du­na két part­ján Téténytől Dun­abogdányig, Rá­kos­pa­lo­tá­tól Vá­cig a bol­gár­ker­té­szek bér­le­mé­nyei so­ra­koz­tak. (…) Ek­kor már az egész or­szá­got be­há­lóz­ták a ki­sebb-na­gyobb bol­gár­ker­tész te­le­pek. Arad, Esz­ter­gom, Nagy­sze­ben ha­tá­rá­ban pél­dá­ul az 1870-es év­ti­zed ele­jén, Te­mes­vá­ron 1872-ben, Torontál-Almáson 1873-ban, Szen­te­sen 1875-ben je­len­tek meg a bol­gár­ker­té­szet kez­de­mé­nye­zői. A 19.–20. szá­zad for­du­ló­já­ra az or­szág­ban szin­te min­de­nütt – a Fel­föld­ön és Er­dély­ben, s a dön­tő­en föld­mű­ve­sek lak­ta al­föl­di me­ző­vá­ros­ok ha­tá­rá­ban egy­aránt – a bol­gá­rok zöld­ség­ter­mesz­tő el­já­rá­sa vált meg­ha­tá­ro­zó­vá. (…) A bol­gá­rok azért kény­sze­rül­tek szü­lő­ha­zá­juk­tól tá­vol bér­le­ti vál­lal­ko­zá­sok­ra, mert a tö­rök meg­szál­lás hos­­szú év­szá­za­dai alatt – rész­ben a tö­rök, rész­ben a bal­ká­ni–me­di­ter­rán kert­kul­tú­ra alap­ja­in – ki­ala­kult ugyan egy ma­gas szín­vo­na­lú ker­té­sze­ti ipar, a tö­rö­kök el­le­ni fel­sza­ba­dí­tó há­bo­rút ek­kor­tájt meg­ví­vó Bul­gá­ria ipa­ro­so­dott­sá­gá­nak és ur­ba­ni­zált­sá­gá­nak ala­csony szint­je azon­ban nem tet­te le­he­tő­vé a fel­ve­vő pi­ac szá­mot­te­vő bő­vü­lé­sét. (…) A ma­gyar fő­vá­ros és az ur­ba­ni­zá­ló­dó kis­vá­ros­ok pi­a­cát el­ső­sor­ban ol­csó ára­ik­kal tud­ták meg­hó­dí­ta­ni a von­zó árut kí­ná­ló, az áru­sí­tást is ma­guk vég­ző bol­gá­rok, s nem egy ma­gyar és né­met ker­té­sze­tet tet­tek tönk­re, il­let­ve kénysz­erítet­tek ar­ra, hogy más vá­ro­sok pe­re­mé­re hú­zód­ja­nak. Az ol­csó­ság nem el­ső­sor­ban a ma­gyar­or­szá­gi­nál ala­cso­nyabb ter­me­lé­si költ­ség­nek volt kö­szön­he­tő, ha­nem an­nak, hogy az ide­gen­ből ér­ke­zett kis­vál­lal­ko­zók, a jel­leg­ze­tes mun­ka­kö­zös­sé­gek, a druzs­eszt­vok meg­szer­ve­zői – kü­lö­nö­sen ele­in­te – a mun­ká­sa­ik több­sé­gét is Bul­gá­ri­á­ban to­bo­roz­ták. Az egy fa­lu­be­li­ek nem csu­pán mun­ká­sok­ként vol­tak ér­de­kel­tek ezek­ben a vál­lal­ko­zá­sok­ban. (…) A vál­lal­ko­zók és mun­ká­sa­ik nem a vég­le­ges le­te­le­pe­dés szán­dé­ká­val ér­kez­tek Bul­gá­ri­á­ból Ma­gyar­or­szág­ra. Vol­tak kö­zöt­tük, akik min­den té­len, s olya­nok, akik né­hány év múl­tán, né­mi pénzt ös­­sze­gyűjt­ve ha­za­u­taz­tak. Akik vég­le­ge­sen itt te­le­ped­tek le, s előb­b-utóbb föl­det is vá­sá­rol­tak, nap­ja­in­kig meg­őriz­ték et­ni­kai és kul­tu­rá­lis kü­lön­ál­lá­su­kat. ők azon­ban a tí­zez­ret kö­ze­lí­tő leg­na­gyobb lét­szám­hoz ké­pest a sze­rény ki­sebb­sé­get je­len­tet­té, a 20. szá­zad el­ső-má­so­dik év­ti­zed­ében mind job­ban be­szű­kült vál­lal­ko­zá­sa­ik le­he­tő­sé­ge: a bal­ká­ni há­bo­rú (1912), majd az el­ső vi­lág­há­bo­rú ide­jén a bol­gár ál­lam tö­me­ge­sen ren­del­te ha­za Ma­gyar­or­szág­ról ál­lam­pol­gá­ra­it. An­nak el­le­né­re, hogy a bol­gár­ker­té­szek ele­in­te fél­té­ke­nyen őriz­ték „tit­ka­i­kat”, amit a ma­gya­rok eset­leg ha nap­szá­mos­ként les­het­tek el, sok he­lyütt azon­nal el­fog­lal­ták he­lyü­ket. 1913-ban – egyes szá­mí­tá­sok sze­rint – már a ma­gya­rok ke­zén le­vő bol­gár­ker­tek szá­ma ke­rült túl­súly­ba”.
(Szil­ágyi 2001, 488–489)

Bol­gá­rok Be­jé­ben

Je­len dol­go­zat­ban a „be­jei bol­gá­rok” te­vé­keny­sé­gé­nek idő­ke­re­tét adat­köz­lő­im em­lé­ke­ze­té­nek ha­tá­ra szab­ja meg, ugyan­ak­kor az 1950-60-as évek­re vo­nat­ko­zó tor­nal­jai ada­tok­nak kö­szön­he­tő­en egyes je­len­sé­ge­ket vi­szony­la­gos pon­tos­ság­gal tu­dunk re­konst­ru­ál­ni. A Be­jé­ben vál­lal­ko­zó bol­gá­rok vizs­gá­la­ta ese­té­ben jo­go­san be­szél­he­tünk „utol­só órá­ról”. Te­kin­tet­tel ar­ra, hogy a vizs­gált te­le­pü­lé­sen ma már csak egyet­len olyan as­­szony él, aki nap­szá­mos­ként még dol­go­zott Il­lés bá­csi­ék ker­té­sze­té­ben, a ha­gyo­má­nyos ki­kér­de­zé­ses mód­szer al­kal­ma­zá­sá­val na­gyon be­szű­kül­nek a le­he­tő­sé­gek. Bár Be­je 20. szá­za­di ha­gyo­má­nyos pa­rasz­ti gaz­dál­ko­dá­sát vizs­gál­va a ko­ráb­bi esz­ten­dők­ben még si­ke­rült né­hány olyan adat­köz­lő­vel be­szél­ni, akik va­la­mi­lyen in­for­má­ci­ó­val tud­tak szol­gál­ni az it­te­ni bol­gár kö­zös­ség­ről, ezek az ada­tok ön­ma­guk­ban ke­vés fo­gó­dzót nyúj­ta­nak, s a hely­ben fel­lel­he­tő írott for­rá­sok is igen szű­kö­sek. A ké­sőb­bi idő­szak­ra vo­nat­ko­zó ada­to­kat egy tor­nal­jai bol­gár adat­köz­lő­től si­ke­rült fel­je­gyez­ni, aki sa­ját él­mé­nye­in túl, az idő­seb­bek el­be­szé­lé­se­i­nek kö­szön­he­tő­en, né­hány eset­ben a ko­ráb­bi idő­szak­ra vo­nat­ko­zó in­for­má­ci­ó­val is tu­dott szol­gál­ni.
An­nak min­den­eset­re nyo­ma ma­radt a be­jei re­for­má­tus egy­ház pres­bi­té­ri­u­mi jegy­ző­könyv­ében, mi­sze­rint az 1926. ok­tó­ber 28-án tar­tott pres­bi­té­ri­u­mi ülé­sen „lel­kész el­nök elő­le­ge­sen be­je­len­ti, hogy a lel­kész föld­nek az út alat­ti 5 kat. hold­nyi ré­szét egy bol­gár­nak bér­be akar­ja ad­ni s ké­ri a pres­by­teri­um elő­le­ges hoz­zá­já­ru­lá­sát; ígér­ve hogy an­nak meg­tör­tén­te után a szer­ző­dést is be­ter­jesz­ti. Pres­b. mi­dőn tu­do­má­sul ve­szi a be­je­len­tést, egy­ben elő­le­ge­sen hoz­zá­já­rul a bér­be­adás­hoz” (A be­jei ref. egy­ház…). Hogy a ker­té­szet ki­ala­kí­tá­sá­hoz a bér­lő hoz­zá­kez­dett-e még eb­ben az év­ben, ar­ról nincs tu­do­má­sunk, de fel­té­te­lez­het­jük, hogy ko­mo­lyabb mun­kát csak a kö­vet­ke­ző esz­ten­dő, 1927 ta­va­szán vé­gez­he­tett, mi­vel a ker­té­szek a ké­sőb­bi­ek so­rán a tél be­áll­tá­val min­dig ha­za­u­taz­tak Bul­gá­ri­á­ba. Valósz­inűsí­thető, hogy eb­ben az év­ben is így tör­tént. A bér­le­mén­­nyel kap­cso­lat­ban ér­de­mes meg­em­lí­te­ni, hogy olyan te­rü­let­ről van szó, amely a ha­gyo­má­nyos pa­rasz­ti gaz­dál­ko­dás rend­sze­ré­ben szin­te tel­je­sen hasz­na­ve­he­tet­len volt. Er­ről két egy­há­zi jegy­ző­köny­vi be­jegy­zés is ta­nús­ko­dik, s az 1898-ban, il­let­ve 1929-ben kel­te­zett fel­jegy­zés­ben rész­le­tes le­írást ol­vas­ha­tunk az egy­ház tu­laj­do­ná­ban lé­vő dű­lő ál­la­po­tá­ról:

„Az or­szág­út alat­ti sík te­rü­le­ten le­vő szán­tó­föld jobb sar­kán ál­lan­dó ta­laj­víz for­rás van s er­re fo­lyik el a fent em­lí­tett or­szág­út fe­let­ti ta­laj­víz for­rás vi­ze is és itt osz­lik el kö­rül­be­lül 300 ?öl­nyi te­rü­le­ten ami­ért is ez tel­je­sen mű­vel­he­tet­len, csátét ter­mő hely. A szán­tó­föld­nek ezen a szé­lén kb. ½ hold­nyi te­rü­le­ten ál­lan­dó s ár­ko­lás ál­tal is csak rész­ben le­ve­zet­he­tő ta­laj­víz van. A rét mel­let­ti dé­li ol­da­lán egész szé­les­sé­gé­ben kb. 1 hold­nyi te­rü­let a Sa­jó ára­dá­sa ide­jén rész­ben víz alatt áll, rész­ben vi­zes vol­ta mi­att aka­dá­lyoz­za mun­ká­ját. Meg­jegy­zen­dő még er­re a te­rü­let­re az is, hogy a má­so­dik kő­híd az 5 kat. hol­das par­cel­la leg­ma­ga­sabb fek­vé­sű he­lyé­re ve­ze­ti az eső­vi­zet s ál­ta­lá­ban a ta­laj­víz oly ma­ga­san áll ben­ne, hogy szán­tás­nyi mély­ség­re fel­fa­kad és a szán­tást aka­dá­lyoz­za.”
(Pusko 2003, 66–69)

Je­len­le­gi is­me­re­te­ink sze­rint a Tor­nal­ja kör­nyé­kén dol­go­zó bol­gár­ker­té­szek Veliko Tarno­vo vi­dé­ké­ről szár­maz­tak. A be­jei ker­té­szek cso­port­ja egy bi­zo­nyos Il­lés bá­csi – Ilia – ve­ze­té­se, irá­nyí­tá­sa mel­lett le­he­tett az el­ső, mely a tér­ség­ben vál­lal­ko­zás­ba kez­dett. Ké­sőbb az ő Já­nos ne­vű test­vé­re Tor­nalján ho­zott lét­re egy ker­té­sze­tet a Rozs­nyó­ra (Rožòava) ve­ze­tő fő­út men­tén, a lak­ta­nyá­val szem­ben. A ren­del­ke­zés­re ál­ló ada­tok sze­rint Tor­naljára 1936-ban ér­ke­zett Szto­jan Chris­tov és Atanasz Mirc­sev Parev, va­la­mint 1937-ben Ivan Enev Kisev (Gaál 2001, 162). Il­lés test­vér­ének ke­reszt­fia, Petko pe­dig a kö­ze­li Cset­neken te­le­pe­dett le. A ké­sőb­bi­ek so­rán ke­reszt­ap­já­tól, Já­nos­tól ő vet­te át a tor­nal­jai ker­té­sze­tet, amit Cset­nekről irá­nyí­tott. Hoz­zá ér­ke­zett 1944-ben só­go­ra, Geno Kosztic­skov – Gyu­ri bá­csi – aki ti­zen­négy éves ko­rá­ban jött elő­ször Ma­gyar­or­szág­ra, Za­la­eger­szeg kör­nyé­kén dol­go­zott ro­ko­na­i­val. ő a front kö­ze­led­té­vel ha­za­ment, majd a vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő­en 1947-ben jött vis­­sza Tor­naljára. Két év­vel ké­sőbb, 1949-ben vet­te fe­le­sé­gül egy Ba­las­sa­gyar­ma­ton élő bol­gár ker­tész lá­nyát. Ezek az ada­tok is azt ta­nú­sít­ják, hogy az eb­ben a tér­ség­ben dol­go­zó bol­gá­rok szo­ros kap­cso­la­tot tar­tot­tak egy­más­sal, s le­he­tős­ség sze­rint se­gí­tet­ték is egy­mást.
Nos, a je­len­leg ren­del­ke­zés­re ál­ló ada­tok­ból va­ló­ban úgy tű­nik, hogy eb­ben a kis­tér­ség­ben a Be­jé­ben le­te­le­pe­det­tek vol­tak az el­ső bol­gá­rok, akik vál­lal­ko­zás­ba kezd­tek. Ide ki­zá­ró­lag csak fér­fi­ak jöt­tek, s ar­ra sem volt pél­da, hogy va­la­me­lyik­ük itt nő­sült vol­na meg.  A Be­je és Tor­nal­ja kö­zött lét­re­ho­zott ker­té­szet az 1970-es éve­kig üze­melt, igaz, az ál­la­mo­sí­tást kö­ve­tő­en már mint az ál­la­mi gaz­da­ság üzem­egy­sé­ge, amit ek­kor fel­szá­mol­tak, s ami­nek má­ra tel­je­sen nyo­ma ve­szett.
A te­rü­le­ten az azt bér­be ve­vő ker­té­szek egy há­zat és gaz­da­sá­gi épü­le­tet, is­tál­lót épí­tet­tek, s itt ala­kí­tot­ták ki a pa­lán­ták ne­ve­lé­sé­hez szük­sé­ges me­leg­ágya­kat, va­la­mint a zöld­ség­ter­mesz­tés­re szol­gá­ló ágyá­so­kat – fiterákat – is. A ker­té­szek ké­ső őszig ma­rad­tak Be­jé­ben. Több­nyi­re a fa­gyok be­áll­tá­val vagy az el­ső hó­val ha­za­u­taz­tak Bul­gá­ri­á­ba. A kö­vet­ke­ző év­ben rend­sze­rint feb­ru­ár­ban ér­kez­tek meg. Be­jé­ben ve­ze­tő­jük­kel együtt ha­tan dol­goz­tak, de min­den év­ben hoz­tak ma­guk­kal egy-két fi­a­tal fi­út. Ek­kor vá­sá­rol­tak lo­vat is, ami­re a trá­gyá­zás­hoz, a me­leg­ágyak el­ké­szí­té­sé­hez, il­let­ve a fu­va­ro­zás­hoz és a föld meg­mű­ve­lé­sé­hez volt szük­ség. Az ál­la­to­kat ha­za­u­ta­zá­suk előtt min­dig el­ad­ták. Té­len a ker­tész­ház gya­kor­la­ti­lag üre­sen állt, ezért a he­lyi­ek kö­zül nem is kér­tek meg sen­kit sem, hogy ar­ra vi­gyáz­zon. Adat­köz­lő­im el­mon­dá­sa sze­rint a bol­gá­rok igény­te­le­nek vol­tak, rend­sze­rint a leg­fon­to­sabb hasz­ná­la­ti esz­kö­zök mel­lett két öl­tö­zet ru­hát hoz­tak ma­guk­kal. Nem, vagy csak na­gyon rit­kán főz­tek ma­guk­nak, ar­ról nem si­ke­rült in­for­má­ci­ót sze­rez­ni, hogy ho­vá jár­tak ét­kez­ni. Leg­fon­to­sabb mun­ka­esz­köz­ük az árok­ásó ka­pa volt, me­lyet min­dig a ke­zük ügyé­ben tar­tot­tak. A ker­té­szek va­la­men­­nyi­en jól be­szél­tek ma­gya­rul, még az újon­nan ér­ke­ző fi­a­ta­lok is gyor­san meg­ta­nul­ták a nyel­vet.
Be­jé­ben – ugyan­úgy, mint a ma­gyar pa­rasz­ti gaz­dál­ko­dás­ban ál­ta­lá­ban – a ker­tész­ke­dés meg­ma­radt a pa­rasz­ti gaz­da­sá­gok mel­lék­üzem­ágá­nak. A bol­gá­rok ál­tal al­kal­ma­zott mun­ka­me­net a fa­lu­be­li­ek szá­má­ra ide­gen volt. A he­lyi­ek zöld­sé­ges kis­ker­tet rend­sze­rint a la­kó­tel­ken ala­kí­tot­tak ki, ahol a na­pi szük­ség­let­re és té­li rak­tá­ro­zás­ra ter­mesz­tet­tek zöld­sé­get. Ha a la­kó­te­lek nagy­sá­ga ezt nem tet­te le­he­tő­vé, ak­kor né­hány eset­ben a kül­ső kert­ben hoz­ták lét­re a zöld­sé­ges ker­tet. A zöld­sé­get hi­deg­ágyak­ban ter­mesz­tet­ték, majd az 1920-as évek­től kez­dett el­ter­jed­ni a me­leg­ágy, el­ső­sor­ban a tér­ség­ben is be­in­du­ló do­hány­ter­mesz­tés­nek, va­la­mint a bol­gár­ker­té­szek ha­tá­sá­nak kö­szön­he­tő­en. A be­jei la­kos­ság a zöld­ség­ter­mesz­tés­re nem for­dí­tott kü­lö­nö­sebb gon­dot, pap­ri­kát az 1940-es éve­kig nem is iga­zán ter­mesz­tet­tek – azt meg­vet­ték a bol­gá­rok­tól – mi­vel úgy tar­tot­ták, hogy an­nak „ka­pa és víz kel­l”, ami­re ne­kik nincs ide­jük (Pusko 2003, 73–76). Ez a szem­lé­let jel­le­mez­te a pa­raszt­gaz­dá­kat a bol­gá­rok te­vé­keny­sé­gé­vel, an­nak meg­íté­lé­sé­vel kap­cso­lat­ban is. Bár azok a gaz­dák, akik már ko­ráb­ban do­hány­ter­mesz­tés­re en­ge­délyt kap­tak, meg­ta­pasz­tal­ták azt a fe­szí­tett mun­ka­tem­pót és a fo­lya­ma­tos oda­fi­gye­lést, amit ez a mun­ka igé­nyelt, az adat­köz­lők el­mon­dá­sa­i­ból úgy tű­nik, hogy a ker­tész­ke­dést még­is ala­cso­nyabb ran­gú mun­ká­nak tar­tot­ták.
A bol­gá­rok rend­sze­re­sen al­kal­maz­tak hely­be­li­e­ket nap­szá­mos­ként, aki­ket he­ten­te fi­zet­tek ki. Bé­rük az 1930-as évek vé­gén, 1940-es évek ele­jén 1,50 – 2 pen­gő volt. Ki­zá­ró­lag a ke­vés föld­del vagy föld­del nem ren­del­ke­ző csa­lá­dok lá­nyai, fi­a­tal­as­­szo­nyai sze­gőd­tek el a ker­té­szet­be, s fel­té­te­lez­het­jük, hogy fő­leg aján­lás­ra le­he­tett be­ke­rül­ni a nap­szá­mo­sok kö­zé. Egyik adat­köz­lőnk el­mon­dá­sa sze­rint őt is an­nak kö­szön­he­tő­en al­kal­maz­ták a bol­gá­rok, hogy az ak­kor már férj­nél lé­vő nő­vé­re, aki rend­sze­re­sen dol­go­zott a ker­té­szet­ben, aján­lot­ta be őt Il­lés bá­csi­nál. El­mon­dá­sa sze­rint a bol­gá­rok el­vár­ták, hogy min­den mun­ka­fá­zist úgy vé­gez­ze­nek, aho­gyan azt ők is csi­nál­ják. Még a pa­lán­ták kéz­be fo­gá­sá­nak a mód­ját is el kel­lett sa­já­tí­ta­ni­uk. Bár a bol­gá­rok ma­guk is ugyan­úgy dol­goz­tak, mint a nap­szá­mo­sok, az al­kal­ma­zot­tak mun­ká­ját fo­lya­ma­to­san el­len­őriz­ték, s ha szük­sé­ges volt, meg is szó­lí­tot­ták őket. A vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek sze­rint eb­ben élen járt a gaz­da, Il­lés bá­csi. Ha mun­ka­vég­zés köz­ben meg­áll­tak meg­néz­ni a vá­sár­ba me­nő­ket, azon­nal meg­szó­lí­tot­ta a bá­mész­ko­dó­kat. Ugyan­ak­kor ab­ban va­la­men­­nyi adat­köz­lő meg­egye­zett, hogy ba­rát­sá­gos, jó­szí­vű em­ber­ről volt szó, aki a fi­a­ta­lab­bak­nak nem egy­szer cu­kor­kát vá­sá­rolt, ha jól dol­goz­tak. Ar­ra sem volt so­ha pa­nasz, hogy ne fi­zet­ték vol­na ki a tel­jes bért.
Szom­ba­ton­ként egy sze­kér­nyi zöld­ség­gel Jolsva, Nagyrőce pi­a­cá­ra in­dul­tak, amit min­dig si­ke­rült el­ad­ni­uk. Mind­ezek mel­lett a tor­nal­jai, ri­ma­szom­ba­ti, rozs­nyói pi­a­co­kon is rend­sze­re­sen áru­sí­tot­ták ter­mé­nye­i­ket, va­la­mint a tor­nal­jai lak­ta­nyát is ők lát­ták el friss zöld­ség­gel. A fi­ze­tés nap­ja a szom­bat volt. Mi­u­tán ki­fi­zet­ték a nap­szá­mo­so­kat, min­den­kit ha­za­küld­tek, s be­zár­kóz­tak a ker­tész­ház­ba. Ilyen­kor osz­tot­ták el az a he­ti be­vé­telt, ar­ról azon­ban nin­cse­nek in­for­má­ci­ó­ink, hogy az osz­toz­ko­dás mi­lyen kulcs sze­rint tör­tént. A pénz­ből ke­ve­set köl­töt­tek, csak a leg­szük­sé­ge­seb­be­ket vá­sá­rol­ták meg.
A bejeiek meg­fi­gyel­ték, hogy bi­zo­nyos al­kal­mak­kor a bol­gá­rok ki­öl­töz­tek és el­men­tek va­la­ho­vá, azt azon­ban nem tud­ták meg­mon­da­ni, hogy ho­vá. A Tor­nalján szer­zett in­for­má­ci­ók alap­ján fel­té­te­lez­het­jük, hogy ilyen­kor ro­ko­ni, ba­rá­ti lá­to­ga­tás­ra in­dul­tak. Ugyan­is még az 1970-es évek­ben is – eb­ben az idő­ben kez­dett szét­hull­ni a tér­ség­ben élő bol­gár kö­zös­ség – együtt ün­ne­pel­ték a név­na­po­kat. Ek­kor a Cset­nek, Pel­sőc, Tor­nal­ja és Fe­led kör­nyé­kén dol­go­zó és egy­más­sal kap­cso­lat­ban ál­ló bol­gá­rok fel­ke­res­ték az ün­ne­pel­tet, s együtt kö­szön­töt­ték fel. Ezen al­kal­mak­kor ha­gyo­má­nyos bol­gár éte­lek ke­rül­tek te­rí­ték­re, a fő fo­gás min­dig a sült bá­rány volt. Mi­vel ál­ta­lá­ban nem ked­vel­ték a tej­fe­les éte­le­ket, azok hi­á­nyoz­tak is az ün­nep­sé­gek­ről. Az ün­nep­lés mel­lett ilyen­kor ke­rült sor a szak­mai, pénz­ügyi kér­dé­sek meg­be­szé­lé­sé­re és a gye­re­kek is ilyen­kor is­mer­ked­tek egy­más­sal, il­let­ve a fel­nőt­tek­kel. A csa­lá­di, ba­rá­ti ös­­sze­jö­ve­te­le­ken – mind­ad­dig, amíg azo­kat tar­tot­ták – a tár­sal­gás bol­gá­rul folyt, s a gye­re­kek­nek is szá­mot kel­lett ad­ni­uk ar­ról, amit az elő­ző idő­szak­ban ta­nul­tak: sza­val­tak, éne­kel­tek, s tet­ték mind­ezt bol­gá­rul, ma­gya­rul és a ké­sőb­bi­ek so­rán szlo­vá­kul.
Itt je­gyez­zük meg, hogy a sa­ját­tól el­té­rő kul­tu­rá­lis tér­ben élő kö­zös­sé­gek szá­má­ra nagy je­len­tős­ség­gel bír­nak a ro­ko­ni, ba­rá­ti ta­lál­ko­zók, s azok nem­csak az ál­ta­lunk vizs­gált idő­szak­ra il­let­ve nem­csak a bol­gá­rok szá­má­ra vol­tak fon­to­sak, ha­nem nap­ja­in­kig min­den olyan kö­zös­ség­re jel­lem­ző­ek, ame­lyek va­la­mi­ben kü­lön­böz­nek a több­sé­gi la­kos­ság­tól, s ezt az et­ni­kai, val­lá­si, jo­gi kü­lön­ál­lást meg is akar­ják őriz­ni. Elég csak meg­em­lí­te­ni a kis­ne­me­sek atya­fi lá­to­ga­tá­sát vagy a ci­gá­nyok ese­té­ben még ma is több tu­cat, de gyak­ran több száz em­bert is meg­moz­ga­tó vir­rasz­tó­ra utal­ni (Pusko 2005, 103).
Adat­köz­lő­ink vis­­sza­em­lé­ke­zé­se­i­ből ar­ra kö­vet­kez­tet­he­tünk, hogy a bol­gá­rok igye­kez­tek jó vi­szonyt ápol­ni a he­lyi­ek­kel, fő­leg a gaz­dák­kal. A Tor­nalján élő idős bol­gá­rok mind­vé­gig nagy meg­be­csü­lés­sel be­szél­tek a be­jei gaz­dák­ról, il­let­ve tor­nal­jai adat­köz­lőm idős édes­ap­ja ma is név sze­rint em­le­ge­ti őket. Fel­té­te­lez­het­jük, hogy a köl­csö­nös szak­mai meg­be­csü­lé­sen túl va­la­mi­lyen üz­le­ti kap­cso­lat­ban is áll­hat­tak egy­más­sal, bár ezt a fel­té­te­le­zést a ké­sőb­bi ku­ta­tá­sok so­rán kell még alá­tá­masz­ta­ni vagy cá­fol­ni. Ma­guk, a Be­jé­ben dol­go­zó bol­gá­rok rit­kán jár­tak be a fa­lu­ba, ami­nek az az oka, hogy az in­ten­zív, árasz­tá­sos zöld­ség­ter­mesz­tés fo­lya­ma­tos mun­ka­vég­zést igé­nyel, így sok sza­bad­ide­jük nem is igen ma­radt.
Be­jé­ben a bol­gá­rok 1944-ig tar­tot­ták fenn a ker­té­sze­tet, ami – mint ar­ról már szó volt – az 1970-es éve­kig üze­melt. Az em­lí­tett év­ben – 1944-ben – nem tud­ni, hogy mi­ért, de csak a hat fel­nőtt fér­fi uta­zott ha­za, a két fi­a­tal fiú Be­jé­ben ma­radt. 1944 de­cem­be­ré­ben a front épp a Tor­nal­ja és Be­je kö­zött hú­zó­dó Sa­jó fo­lyó­nál me­re­ve­dett meg. A két hé­tig tar­tó fo­lya­ma­tos har­cok elől a bejeiek, s ve­lük együtt a két bol­gár fiú a Be­jé­ben bir­to­kos Szent-Iványi csa­lád prés­há­zá­ban ke­re­sett me­ne­dé­ket. De­cem­ber 20-án, dél­után egy és két óra kö­zött a ti­zen­nyolc esz­ten­dős Kroum Stoiloff Petkoff és a ti­zen­hét esz­ten­dős Dim­i­tar Ili­eff Leovoff elő­jöt­tek a prés­ház fe­de­zé­ké­ből, ami­kor is ak­na rob­bant a kö­ze­lük­ben, s mind­ket­ten éle­tü­ket vesz­tet­ték. A be­jei ha­lot­ti anya­könyv­be az ada­to­kat de­cem­ber 27-én ve­zet­ték be. A két fi­a­talt, mint gö­rög ke­le­ti val­lá­sú bol­gár­ker­tészt tün­tet­ték fel szü­le­té­si-, il­let­ve lak­hely­ük meg­je­lö­lé­se nél­kül (Be­je ha­lot­ti anya­köny­ve). A há­bo­rút kö­ve­tő­en a töb­bi­ek Be­jé­be már so­ha nem tér­tek vis­­sza, s a he­lyi­ek­kel sem tar­tot­ták a kap­cso­la­tot. Min­den­eset­re ami­kor Il­lés bá­csi az 1950-es évek ele­jén Bul­gá­ri­á­ban el­hunyt, a ha­lál­hír­ről a he­lyi­ek ér­te­sül­tek. Adat­köz­lőnk nem tud­ta meg­mon­da­ni, hogy mi­lyen úton – mó­don ju­tott el hoz­zá­juk az in­for­má­ció, fel­té­te­lez­het­jük, hogy a Tor­nalján le­te­le­pe­dett bol­gá­rok tá­jé­koz­tat­ták őket.

Amit hátra­hagy­tak…

Amint ar­ról szó volt, a Be­jé­ben vál­lal­ko­zó bol­gá­rok jó kap­cso­la­tok ki­épí­té­sé­re tö­re­ked­tek a hely­bé­li­ek­kel, ez azon­ban meg­ma­radt bi­zo­nyos ke­re­tek kö­zött. Nem há­za­sod­tak a he­lyi­ek­kel és nem is te­le­ped­tek itt le. „Tu­do­má­nyuk” iránt a te­he­tő­sebb gaz­dák nem ér­dek­lőd­tek – leg­alább is nem nyíl­tan – amit ma­guk a bol­gá­rok, már amen­­nyi­re a hely­bé­li nap­szá­mo­sok előtt ez le­het­sé­ges volt, igye­kez­tek töb­bé – ke­vés­bé ti­tok­ban tar­ta­ni. Szo­ro­sabb em­be­ri és szak­mai kap­cso­la­tot el­ső­sor­ban a töb­bi, eb­ben a tér­ség­ben dol­go­zó bol­gár­ral tar­tot­tak. S mi­vel az ál­ta­luk lét­re­ho­zott ker­té­szet­nek mint­egy húsz éve már nyo­ma sinc­s, jog­gal fel­me­rül a kér­dés, hogy mit hagy­tak ma­guk mö­gött, mi az, amit a be­jei ma­gya­rok a kul­tu­rá­lis ja­vak cse­ré­je so­rán el­sa­já­tí­tot­tak, a ma­gu­ké­vá tet­tek?
Szűk két év­ti­zed akár ke­vés is le­het ah­hoz, hogy a bol­gá­rok be­jei je­len­lé­te bár­mi nyo­mot is hagy­jon a hely­bé­li­ek kul­tú­rá­ján, ám ese­tünk­ben még­is fel­so­rol­ha­tunk né­hány ele­met, ami szer­ve­sen be­épült ab­ba, még ha an­nak ere­de­tét az érin­tet­tek nem is tu­da­to­sí­tot­ták, nem is tu­da­to­sít­ják. A bol­gá­rok több ne­me­sí­tett, a bejeiek ál­tal ad­dig ter­mesz­tett zöld­sé­gek­nél na­gyobb és íz­le­te­sebb ter­més­ho­zam­mal ke­cseg­te­tő faj­tá­kat ho­no­sí­tot­tak meg. A pa­raszt­gaz­dák csa­lád­ja­i­ban, kü­lö­nö­sen az idő­seb­bek a pa­ra­di­cso­mot nem et­ték meg, ha­nem pa­ra­di­csom­lét főz­tek be­lő­le, s ezt hasz­nál­ták fel fő­zés­nél. Adat­köz­lő­im ha­tá­ro­zot­tan ál­lí­tot­ták, hogy a pa­ra­di­csom fo­gyasz­tá­sá­ra – ami­re ele­in­te kü­lö­nö­sen a nagy me­ző­gaz­da­sá­gi mun­kák ide­jén volt pél­da – a bol­gá­rok ha­tá­sá­ra kap­tak rá. Az ál­la­mo­sí­tott egy­há­zi föl­de­ken ál­la­mi gaz­da­sá­got hoz­tak lét­re, ahol a bol­gá­rok­tól ta­nult tech­no­ló­gi­á­val folyt a ter­me­lés és sok eset­ben el­ső­sor­ban azok dol­goz­tak itt, aki­ket ko­ráb­ban nap­szá­mos­ként a bol­gá­rok al­kal­maz­tak. En­nek a ker­té­szet­nek a ve­ze­tő­je, La­bo­da Jó­zsef to­vább­fej­lesz­tet­te a bol­gá­rok­tól el­le­sett mun­ka­me­ne­tet. Egy vi­zes­göd­röt ása­tott, ami­ben ös­­sze­gyűj­töt­te a te­rü­let­re fo­lyó ta­laj- és eső­vi­zet, az ön­tö­zés­hez pe­dig az árok­rend­szer mel­lett ön­tö­ző­csö­ve­ket is le­fek­te­tett. A ker­té­sze­tet év­ti­ze­de­ken ke­resz­tül si­ke­re­sen ve­zet­te, ezt ta­nú­sít­ja a tu­cat­nyi el­is­me­rő ok­le­vél is. Mind­ezek mel­lett ő és test­vé­re, Ist­ván is pros­pe­rá­ló ker­té­sze­tet hoz­tak lét­re sa­ját por­tá­ju­kon, ami­ből igen je­len­tős be­vé­tel­re tet­tek szert. A mun­ka­me­net el­sa­já­tí­tá­sa mel­lett a zöld­ség­ter­mesz­tés ál­tal igé­nyelt hoz­zá­ál­lást, mun­ka­mo­rált is ma­gu­ké­vá tet­ték. La­bo­da Jó­zsef, túl a nyolc­va­na­dik évén, ha­lá­la nap­ján is a me­leg­ágyak kö­rül dol­go­zott.

To­váb­bi ku­ta­tá­si fel­ada­tok

A jö­vő­ben – a be­jei vizs­gá­ló­dá­son túl – ér­de­mes len­ne egy egész Dél-Szlo­vá­ki­á­ra ki­ter­je­dő fel­mé­rést le­foly­tat­ni az imént le­ír­tak mel­lett azért is, mert a bol­gár-, s rész­ben a né­met ker­té­sze­tek­re mint a fó­li­á­zás elő­kép­ének te­kint­het­jük, ami pe­dig igen je­len­tő­sen be­fo­lyá­sol­ta az 1970-es, 1980-as, s rész­ben nap­ja­ink kul­tú­rá­ját tá­ja­in­kon is (Szil­ágyi 2001, 490–492). Ér­de­mes len­ne szám­ba ven­ni azo­kat a  tér­sé­ge­ket, ahol bol­gár ker­té­szek te­vé­keny­ked­tek, és utá­na­néz­ni, hogy ezek az em­be­rek az egyes dél-szlo­vá­ki­ai kis­tér­sé­gek­be Bul­gá­ria mely ré­gi­ó­i­ból ér­kez­tek. Meg kel­le­ne vizs­gál­ni, hogy a kü­lön­bö­ző tér­sé­gek­ből ér­ke­ző, s kü­lön­bö­ző föld­raj­zi – ég­haj­la­ti vi­szo­nyok kö­zött ker­tész­ke­dő, élő, ke­res­ke­dő bol­gár kö­zös­sé­gek mun­ka­mód­sze­re­in il­let­ve min­den­na­pi te­vé­keny­sé­gén fel­fe­dez­he­tő-e va­la­mi­lyen el­té­rés. Az sem len­ne min­den ta­nul­ság nél­kül va­ló, ha al­ka­lo­mad­tán fény de­rül­ne ar­ra is, hogy ma­guk a bol­gá­rok a pén­zen kí­vül mit vit­tek ha­za, il­let­ve az itt meg­ke­re­sett pénzt ott­hon mi­re köl­töt­ték? Ugyan­csak hasz­nos len­ne meg­vizs­gál­ni, hogy a dél-szlo­vá­ki­ai (észak-ma­gyar­or­szá­gi) ma­gya­rok kul­tú­rá­já­ból bár­mit is meg­ho­no­sí­tot­tak-e ott­hon, va­la­mint hogy lé­te­zik-e még olyan kap­cso­lat, mely eb­ben a vizs­gált idő­szak­ban gyö­ke­re­zik. A kér­dé­se­ket pe­dig to­vább le­het­ne foly­tat­ni…
Két­ség­te­len, hogy ha lát­ha­tó nyo­ma nem is, de a fel­so­rol­tak alap­ján szel­le­mi – kul­tu­rá­lis ho­zo­má­nya min­den­képp van a bol­gá­rok be­jei meg­te­le­pe­dé­sé­nek, s va­ló­szí­nű­leg így van ez tá­ja­in­kon min­den­hol, ahol bol­gár­ker­té­szek te­vé­keny­ked­tek. Amen­­nyi­ben hi­te­les ké­pet kí­vá­nunk raj­zol­ni a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság po­pu­lá­ris kul­tú­rá­já­ról, úgy a ve­lünk együtt élő né­pek szám­ba­vé­te­lé­ből nem hagy­hat­juk ki a bol­gá­ro­kat sem. Saj­nos, ha­zai ma­gyar vi­szony­lat­ban tu­do­mány­sza­kunk­nak e té­ren min­den­képp ko­moly adós­sá­gai van­nak, amit mi sem bi­zo­nyít job­ban, mint az, hogy az L. Ju­hász Ilo­na ál­tal nagy gond­dal ös­­sze­ál­lí­tott Szlo­vá­ki­ai ma­gyar nép­raj­zi bib­li­og­rá­fia  kö­te­te­i­ben egyet­len egy al­ka­lom­mal sem for­dul elő a bol­gár, bul­gár szó.

Iro­da­lom

A Beje-i ref. ev. egy­ház jegy­ző­köny­ve az 1926 év­től.

Be­jei anya­köny­vi ke­rü­let ha­lot­ti anya­köny­ve 1939–1946. Tor­nal­jai Vá­ro­si Hi­va­tal anya­köny­vi hi­va­ta­la.

Gaál Im­re
2001    Száz év Tor­nal­ja tör­té­ne­té­ből (1848–1948). Somor­ja: Méry Ratio.

Ju­hász Ilo­na, L.
1998    Szlo­vá­ki­ai ma­gyar nép­raj­zi bib­li­og­rá­fia (1987–1988). Dunasz­er­da­he­ly: Lil­i­um Aurum.
1999    Szlo­vá­ki­ai ma­gyar nép­raj­zi bib­li­og­rá­fia (1989–1990). Dunasz­er­da­he­ly: Lil­i­um Aurum.
2000a    Szlo­vá­ki­ai ma­gyar nép­raj­zi bib­li­og­rá­fia (1991–1992). Dunasz­er­da­he­ly: Lil­i­um Aurum.
2000b    Szlo­vá­ki­ai ma­gyar nép­raj­zi bib­li­og­rá­fia (1993–1994). Dunasz­er­da­he­ly: Lil­i­um Aurum.
2003    Szlo­vá­ki­ai ma­gyar nép­raj­zi bib­li­og­rá­fia (1995–1998). Ko­má­rom – Dunasz­er­da­he­ly: Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó In­té­zet – Lil­i­um Aurum.
2004    Szlo­vá­ki­ai ma­gyar nép­raj­zi bib­li­og­rá­fia (1999–2002). Ko­má­rom – Dunasz­er­da­he­ly: Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó In­té­zet – Lil­i­um Aurum.

Pusko Gá­bor
2003    Be­je ha­gyo­má­nyos gaz­dál­ko­dá­sa a 20. szá­zad el­ső fe­lé­ben. Tor­nal­ja: Kul­tu­rá­lis Ant­ro­po­ló­gi­ai Mű­hely.
2003    Szlo­vá­kok, cse­hek, ma­gya­rok Tor­nalján. In Lo­ká­lis vi­lá­gok. Együtt­élés a Kár­pát-me­den­cé­ben. Szerk.: Ba­kó Bog­lár­ka. Bu­da­pest: MTA Tár­sa­da­lom­ku­ta­tó Köz­pont.
2005    Ci­gá­nyok és pa­rasz­tok. Né­hány alap­ve­tés a ci­gány – nem ci­gány egy­más mel­lett élés kér­dés­kö­ré­hez Tor­nalján az ez­red­for­du­ló kör­nyé­kén. In Lo­ká­lis ci­gány kö­zös­sé­gek Gömör­ben. Iden­ti­tás­vál­to­za­tok mar­gin­al­itás­ban. Szerk.: Pró­nai Csa­ba. Bu­da­pest: MTA Et­ni­kai – Nem­ze­ti Ki­sebb­ség­ku­ta­tó In­té­zet.

Szil­ágyi Mik­lós
2001    Ker­ti nö­vény­ter­mesz­tés – ker­tész­ke­dés. In Ma­gyar nép­rajz nyolc kö­tet­ben. II. Gaz­dál­ko­dás. Fősz­erk.: Paládi-Kovás At­ti­la. Bu­da­pest: Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 462–492. p.

Ma­gyar–szlo­vák hely­név­jegy­zék
Be­je – Behynce
Cset­nek – Štít­nik
Fe­led – Jesen­ské
Jols­va – Jelša­va
Nagyrőce – Revú­ca
Pel­sőc – Plešivec
Ri­ma­szom­bat – Rimavská Sob­o­ta
Rozs­nyó – Rožòa­va
Tor­nal­ja – Tor­na¾a

Bul­harskí záhrad­ní­ci v Behyn­ci­ach
(Zhrnutie)

Rôzne prík­la­dy dokazu­jú, že èlen­ovia danej skupiny, so spoloèným kultúrno-his­torick­ým zázemím v cud­zom jazykovom alebo kultúrnom prostredí pred­stavu­jú vysoko orga­ni­zo­vanú, ale uza­vretú spoloènosou, ktorá úspešne­jšie odolá­va vonka­jším jazykovým a kultúrnym vplyvom. Ide teda o takú skupin­u, v ktorej èlen­ov spája iba spoloèný jazyk. Tým je väèšia