Lanczendorfer Zsuzsanna: „Mindent apámról…”
Egy sokoróalji iparos emlékei. Budapest: Akadémiai Kiadó 2007, 375 p. ISBN 978 963 05 8500 2
87 mese, 27 monda, 52 proverbium, 8 találós, 8 nyelvtörő, 19 csúfoló, 42 tréfás szófordulat, 70 vicc, 86 történet, 9 ballada, 8 szokásköltészeti szöveg, illetve dallam, 47 gyermekjáték, 4 ráolvasás, 14 felirat, 163 dal, 79 populáris zenés szöveg, illetve 12 interjú a könyv „főszereplőjétől”. Mindez 29 órányi hangzó anyagot, 132 oldalnyi kézírást – és 5 éves gyűjtőmunkát jelent. Valóban ennyit jelenthet egy teljes repertoárvizsgálatra törekvő munka?
A szerző Albrecht Lehmann-t idézve tudatosítja az olvasóban is vállalkozásának alapvető fontosságát (amely kidolgozottságában ennek ellenére szinte mai napig egyedi kutatási eredmény a magyar folklórkutatásban), miszerint: „az összes kultúratudomány alapkérdése: a kultúra és a személyiség egymáshoz való viszonya.” Lanczendorfer Károlyé tipikus esete annak az életpályának, amely helyzeténél fogva – bizonyos szempontokból – közvetítő: iparosként, „svábként”, több, egyenként sajátos kultúrával, folklórtudással jellemezhető réteg életével, az ő kultúrájukkal volt kapcsolata – a 20. században –, és ezek mind befolyásolták tudását. Nincs semmi magyaráznivalóan meglepő – az ún. hagyományos folklórműfajok mellett – a populáris műfajok erős jelenlétén. Ugyanakkor minden műfaji csoportra igaz, hogy mégis „hagyományos” folklór alkotás, ugyanis annak legfontosabb törvényszerűségei – a variációkban élés, a szájhagyomány útján terjedés – jellemzik. Egyéni alkotói adottsággal magyarázható, hogy Lanczendorfer Károly leginkább a rövid tréfás műfajok mestere. A műfajok teljes anyagon belüli megoszlása azonban emellett az életút sajátosságait, a történeti korszakot, a felgyorsult, sok változást hozó századvéget is tükrözi.
Amennyire változatosak a folklórkincs műfaji adottságai, annyira sokrétű módszertani megközelítésre volt szükség a szerző részéről, amelyek közül vezérfonalnak leginkább mégis az életrajzi módszer tekinthető. Ennek két oka is van. Egyik a szerző – munkájával igazolt – feltételezése, miszerint a folklórtudás egyik legerősebb meghatározója mindig az életút. Másik a kutató és – ebben az esetben valóban csak idézőjelben használható kifejezéssel élve – „adatközlője” helyzeti adottsága. Lanczendorfer Zsuzsanna abban a tekintetben, hogy egyetlen ember folklórtudásának vizsgálatát tűzte ki céljául, nem előzmények nélküli úton jár, hiszen az egyéniségvizsgáló budapesti iskola jelentős eredményekkel dicsekedhet, ám abban, hogy vizsgálata tárgyául édesapja tudását választotta, munkája mind ez ideig egyedülálló. Ennek nem a kötet rendkívüli alapossága az egyetlen hozadéka. Igen tanulságos – amint azt Voigt Vilmos is hangsúlyozza bevezetőjében –, hogy az értelmiségiek, a folkloristák is „jöttek valahonnan”, szakmai hozzáállásuk is, de tudásuk is családi „örökség”, előző generációk életének folytatása lehet.
A hiedelemmondáktól a rövid műfajokon át a népdalok, egyéb zenei műfajok kottaképéig mindent értőn rendszerező Lanczendorfer Zsuzsanna különösen jó példája ennek. Nem nehéz kapcsolatot találni a sokoldalú repertoárral jellemezhető édesapa, és a mindezt kivétel nélkül feldolgozni képes, módszertanilag imponálóan felkészült folklórkutató leánya között.