A hetvenéves Paládi-Kovács Attila köszöntése
Dr. Paládi-Kovács Attila egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja 2010. szeptember 14-én ünnepelte 70. születésnapját. Ez alkalomból az Akadémia Jakobinus termében köszöntötték őt tanítványai, kollégái, barátai, tisztelői. Itt adták át tanítványai és közvetlen munkatársai a tiszteletére készült ünnepi kötetet, amely eddigi életútjára való visszapillantásával kezdődik (Inde aurum – inde vinum – inde salutem. Paládi-Kovács Attila 70. születésnapjára. Szerk.: Bali János, Báti Anikó, Kiss Réka. Budapest, 2010. 700 p.). Ha elolvassuk ezt a bő harmincoldalas visszaemlékezést, mindent megtudunk családi gyökereiről, a néprajztudomány felé sodródásáról, állomáshelyeiről, szakmai eredményeiről, még néprajzi hitvallásáról is. Ha áttekintjük ebben a kötetben és 2001-ben, a hatvanadik születésnapját köszöntő Számadóban megjelent jegyzéket publikációiról, könyveiről, tanulmányairól, az általa szerkesztett, kiadott művekről, méltán állapíthatjuk meg, hogy Paládi-Kovács Attila az egyik legeredményesebb etnográfusként járult hozzá a magyar és a közép-európai kulturális örökség feltárásához, bemutatásához, megőrzéséhez.
Felmerül bennünk a kérdés: mi lehet ünnepeltünk sikereinek, eredményeinek titka? Kérdésünkre a választ visszatekintéséből is kiolvashatjuk. Paládi-Kovács Attila Ózdon beleszületett abba a földművesből munkássá váló társadalomba, amelynek kultúráját műveiben ő emelte be a magyar népi műveltség sáncai közé (Ipari táj. Gyárak, bányák, műhelyek népe a 19–20. században. Budapest, 2007. 327 p.). Pályája kezdetén szülőföldjén még az átalakulóban lévő, hagyományos, paraszti kultúra értékeit is összegyűjthette, megjelenésüket követően hamarosan egyetemi kötelező olvasmánnyá váló tanulmányokban, könyvekben mutathatta föl (A keleti palócok pásztorkodása. Debrecen, 1965. 212 p. Második kiadása: Debrecen 2010; A barkó etnikai csoport. Műveltség és Hagyomány X. Debrecen, 1968, 175–218.; A Barkóság és népe. Miskolc 1982, 210 p. Második kiadása: Miskolc 2006). Már ezek az első, komoly publikációi is jelzik, hogy Paládi-Kovács Attila szakmai eredményeit értékes anyagot felszínre hozó terepmunkájával és elmélyült, a település- és gazdaságtörténetre, a helyi társadalomra, az etnikai-felekezeti viszonyokra, a népnyelvre is kitekintő filológiai tevékenységgel érte el. Ezzel debreceni néprajzprofesszora, Gunda Béla munkamódszeréhez kapcsolódott. Ugyancsak a debreceni történelmi–földrajzi–néprajzi iskola hatását tükrözik a táj- és népkutatás körébe tartozó tanulmányai, amelyekből a közelmúltban adta közre tanulmányainak gyűjteményét (Tájak, népek, népcsoportok. Válogatott tanulmányok. Budapest 2003, 412 p.). Hazai tájaink, népcsoportjaink településeink népi műveltségállományának vizsgálata, bemutatása a reformkor óta végigkíséri a magyar néprajztudomány történetét. Paládi-Kovács Attila a táj- és népkutatás hazai eredményeiből két kötetet is összeállított. (Magyar tájak néprajzi felfedezői. Budapest 1985, 486 p.; A nemzetiségek néprajzi felfedezői. Budapest 2006, 324 p.).
Paládi-Kovács Attila előmenetelében alaposan megfontolt lakóhely- és munkahely változtatások is szerepet játszottak. Előbb az egri múzeumban, a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, majd Budapestre kerülvén, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportjában, aztán az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tárgyi Néprajzi Tanszékén, végül újra az akadémiai intézetben dolgozott, de az egyetemen is oktatott. A Tárgyi Néprajzi Tanszéken tanszékvezető egyetemi tanár, az etnográfia és európai etnológia doktori iskola vezetője, az MTA Néprajzi Kutatóintézetében több mint 17 éven keresztül igazgató volt. Korábbi munkahelyeivel távozása után sem szakadt meg kapcsolata, sőt az egri múzeummal együttműködése a palóc kutatás révén még inkább elmélyült. ő írta a palóc monográfia Palócföld kiterjedéséről, a palóc kirajzásokról, a palócföldi szállítás és közlekedés eszközeiről szóló könyvfejezeteit (Palócok I–IV. Szerk.: Bakó Ferenc. Eger 1989). A debreceni egyetem Néprajzi Tanszéke később is számos tanulmányát, könyvét jelentette meg (Életmód, foglalkozás, nemzetiség. Bányászat és erdei iparűzés a régi Gömörben. Debrecen 1988, 240 p.; Tárgyunk az időben. Néprajzi kihívások és válaszok. Debrecen 2002, 188 p.) Részt vett a Gömör kutatás programjában, ahol a zárótanulmányok sorában számos munkáját kiadták (A gömöri magyarság néprajza II. Debrecen 2006, 203–420).
Jelentős tényezőként említhetem jubilánsunk eredményeinek sorában, hogy igen fiatalon szerezte meg tudományos fokozatait, ami akadémiai és egyetemi munkahelyein a további előrejutásnak, osztályvezetői, igazgatóhelyettesi, egyetemi tanári, igazgatói kinevezéseinek előfeltétele volt. Értekezéseit a védés után gyorsan, tudományszakunk által elismert sorozatokban, rangos kiadóknál jelentette meg. Bölcsészdoktori értekezése a keleti palócok pásztorkodásáról 1965-ben a Gunda Béla alapító szerkesztő nevéhez fűződő Műveltség és Hagyomány című egyetemi intézeti évkönyv önálló köteteként látott napvilágot. Kandidátusi disszertációját a budapesti Akadémiai Kiadó jelentette meg (A magyar parasztság rétgazdálkodása. Budapest 1979, 542 p.). Akadémiai doktori értekezését 1987-ben védte meg, 1993-ban jelent meg az MTA Néprajzi Kutatóintézete kiadásában (A magyar állattartó kultúra korszakai. Kapcsolatok, változások és történeti rétegek. Budapest 1993, 452 p.). Tudományos fokozat birtokában igen korán, több cikluson keresztül tagként, elnökként vehetett részt néprajztudományunk felelős döntéshozó, a könyvkiadást, a tudományos minősítést irányító testületeiben (MTA Néprajzi Bizottsága, Tudományos Minősítő Bizottság, MTA Doktori Tanácsa).
A huszadik század utolsó harmadában és századunk első évtizedében a magyar néprajztudomány három nagy, az egész magyar nyelvterületre kiterjedő vállalkozásának (lexikon, atlasz, kézikönyv) munkálataiból Paládi-Kovács Attila döntő részt vállalt. Adódott ez abból, hogy akadémiai kutatóintézetének tervfeladatai közé tartozott e három nagy mű anyagának összegyűjtése, megírása, kiadásra történő előkészítése. A Magyar Néprajzi Lexikon öt kötetébe 142 címszót írt. Intézetvezetői, szervezői, szerkesztői és tudományos kutatói munkájának eredményeként a Magyar néprajzi atlasz kilenc mappába rendezett térképlapjai 1992-re megjelentek, s napjainkban a Magyar Néprajz nyolc kötetben kézikönyv kiadása is a teljes megvalósulás küszöbén áll. Utóbbi két nagy mű érdekében folytatott hivatali küzdelmeiről olvashatunk egyik kötetében, amely önmagában is kordokumentum (Néprajzi kutatás Magyarországon az 1970–80-as években. Felmérések, vélemények, dokumentumok. Budapest 1990, 270 p.). Beszámolói, kérvényei, jelentései nyomán sikerült mindkét munka kátyúba jutott szekerét tovább vontatni a megvalósítás irányába. Ugyanakkor az atlasz és a kézikönyv számára nem csupán adminisztratív feladatokat jelentettek. Oroszlánrészt vállalt az anyaggyűjtésből, nem csak Magyarországon, hanem a Felvidéken, Erdélyben, Délvidéken is. Számos térképlap fölött olvasható a neve szerkesztőként. A kézikönyv szerzői között is jelentős fejezetekkel képviselteti magát.
Paládi-Kovács Attilának folyamatos kutatómunkája eredményeként mindig volt megfelelő témája, amelyekkel néprajztudományunk központi folyóirataiban (Ethnographia, Acta Ethnographica), kutatóintézeti, egyetemi, múzeumi évkönyvekben, ünnepi kötetekben, konferenciákon szerepelt. Angol nyelvtudása lehetővé tette számára a nemzetközi szimpóziumokon, kongresszusokon való megjelenést. Eredményesen működött közre a Nemzetközi Kárpát-Balkán Néprajzi Bizottságban, az Európai Néprajzi Atlasz Munkabizottságban, a Finnugor Kongresszusokon, a Nemzetközi Hungarológiai Kongresszusokon, a Nemzetközi Néprajzi és Folklór Társaság (SIEF) kongresszusain és a finn-magyar tárgyi néprajzi szimpóziumokon. Külkapcsolatainak elismerését jelentette, hogy 1988-ban a Nemzetközi Antropológiai és Etnológiai Unió (IUAS) Végrehajtó Bizottságának tagjává választották. Legnagyobb nemzetközi kihívást jelentett számára a SIEF VII. Kongresszusának megrendezése Budapesten, 2001-ben. A Times, Places, Passages (Idők, helyek, átmenetek) témában, több mint 400 hazai és külföldi résztvevővel zökkenőmentesen lezajlott rendezvény, majd előadásainak két hatalmas kötetben történt gyors megjelentetése nagymértékben hozzájárult a magyar néprajztudomány nemzetközi elismertségének megerősítéséhez. Ugyanezt szolgálta korábban angol nyelvű kötetének kiadása is (Ethnic Traditions, Classes and Communities. Budpest 1996, 218 p.).
Akadémiai székfoglaló előadásában (Merre tart az európai néprajztudomány? Budapest 2005, 26 p.) szorgalmazta a főként tárgytipológiára épülő tárgytörténeti kutatásokat. Ehhez maga adta a legjobb példát a magyar szekerek, szánok, jármok és hámok vizsgálatával (Szekerek és szánok a Kárpát-medencében. Szentendre 2003, 226 p.).
Az elmondottakon túl mit köszönhetünk mi, magyar etnográfusok és folkloristák Paládi-Kovács Attilának? Köszönjük, hogy tudományunkat minden időkben, minden helyzetben, minden kérdésben komolyan vette, aggódott érte. Annak megőrzése, egységének, intézményeinek megtartása, az elért eredmények elfogadtatása, a jelen és a jövendő feladataihoz a lehetőségek biztosítása érdekében minden esetben kiállt, harcolt. Egyéni kutatómunkáján túl, minden munkahelyén törekedett a mások számára is használható rend, gyűjtemények, adattárak kialakítására, fejlesztésére. A fiatal generáció ifjúsági díjakat, ösztöndíjakat, állásokat, kutatásaik támogatását, publikációs lehetőségeket köszönhet Neki. A néprajzi doktori iskola megszervezésével, közel másfél évtizedes működtetésével megnyitotta az utat a habilitáció és a PhD fokozat megszerzéséhez.
Köszönjük Paládi-Kovács Attilának, hogy a közelmúlt évtizedeiben, nehéz helyzetekben is, a számadónk volt. Jól sáfárkodott a kezére bízott jószággal: a magyar néprajztudománnyal. Nem bizonytalanodott el, nem gyengítették el hazai és külföldi szirénhangok, akiktől azt hallottuk, hogy a néprajz más, mint amit az egyetemen tanultunk, amit megbecsült, nagy elődeink hagytak ránk. Megerősítette azt a felfogásunkat, hogy a néprajz a Rajnától keletre a nemzeti-kulturális gondok, sorskérdések megoldásának elősegítésére különült el a tudományok rendszerében, a nemzeti megújulás korában, a XVIII–XIX. század fordulóján. Abban is megerősített minket, hogy Magyarországon, a Kárpát-medencében a nemzeti néprajztudomány, a nemzeti kulturális örökség értékeit felmutató néprajz léte a XX. század utolsó harmadában, sőt a harmadik évezred elején még mindig időszerű. Köszönjük, hogy néprajztudományunk szekerének rúdját az európai etnológia irányába állította. Hálásak lehetünk ünnepi kötetének néprajzi hitvallásában irányjelző, útmutató mondataiért: „… az a sziklaszilárd meggyőződésem, hogy bár globalizálódik a világ, jóllehet beléptünk az Európai Unióba, mi akkor sem hagyhatjuk el a nyelvünket, a kultúránkat. Ha tehát valaminek van értelme az évezred fordulóján, az a Magyar Néprajz kézikönyvének a kidolgozása és megjelentetése. Amíg magyarul beszélünk, érzünk, olvasunk, addig a magyar néphagyománynak, a nemzeti művelődésnek és benne a néprajznak mindig lesz értelme.”
Mit kívánhatunk ezen a jeles születésnapon Paládi-Kovács Attilának? Kívánjuk, hogy Isten éltesse, továbbra is jó egészségben, az eddigiekhez hasonló fizikai és szellemi kondícióban tartsa meg őt családja, a magyar és az európai néprajztudomány körében. Újabb könyveivel, előadásaival, útmutatásaival ezután is legyen a számadónk, szószólónk.