péntek, szeptember 24, 2021

Zemplén megye szlovákságának egyéni imádságrepertoárja, imaalkalmai

A mai Ma­gyar­or­szág te­rü­le­té­nek a tö­rök há­bo­rúk okán el­nép­te­le­ne­dett vi­dé­ke­i­re a 17. szá­zad vé­gé­től mint­egy két év­szá­za­don át több hul­lám­ban, le­szi­vár­gás vagy szer­ve­zett te­le­pí­tés ré­vén ér­kez­tek a szlo­vá­kok, több nyelv­szi­ge­tet, töm­böt ki­ala­kít­va. Bor­sod-Aba­új-Zemp­lén me­gye te­rü­le­tén a szlo­vá­kok há­rom ki­sebb töm­böt al­kot­nak; egy cso­port­juk a Bükk­ben, egy to­váb­bi a Hegy­köz­ben, a har­ma­dik a Zemp­lé­ni-hegy­vi­dék bel­se­jé­ben, az er­dő­vi­dé­ken él.1
Ha a Zemp­lé­ni-hegy­ség te­rü­le­tét vizs­gál­juk, há­rom kul­túr­földraj­zi és nép­raj­zi öve­zet kü­lön­böz­tet­he­tő meg. Dé­len a Bod­rog­köz sík, ma­gyar la­kos­sá­gú te­rü­le­te fek­szik. A Hegy­al­ja la­kos­sá­ga már ve­gyes, a la­kos­ság ös­­sze­té­te­le azon­ban alap­ve­tő­en ma­gyar ma­radt (Filep 1975a). A sző­lő­kul­tú­rá­val bí­ró öve­zet mö­gött szlo­vák és rész­ben uk­rán ere­de­tű te­le­pü­lé­sek fog­lal­nak he­lyet. Ilyen a ma is uk­rán nyel­vi sa­já­tos­sá­got fel­mu­ta­tó Komlóska, Rudabányácska, ko­ráb­ban Mogyoróska.
A har­ma­dik kis­táj a Hegy­köz, pon­to­sab­ban aba­ú­ji Hegy­köz. Ez tu­laj­don­képp a Bóz­sva pa­tak víz­gyűj­tő te­rü­le­te Abaúj me­gyé­ben, Sá­tor­al­ja­új­hely­től észak­ra. Az Ár­pád-kor­ban szű­kebb szom­széd­sá­gá­val együtt a sá­ros­pa­ta­ki köz­pont­tal az er­dő­is­pán­sá­gok kö­zé tar­to­zott, majd to­váb­bi kö­zép­ko­ri tör­té­ne­té­ben a fü­zé­ri vár és ura­da­lom ját­szott sze­re­pet. Új­ko­ri fej­lő­dé­sé­nek meg­ha­tá­ro­zó­ja a füzér­rad­vá­nyi Kár­olyi ura­da­lom volt. Jó rész­ben kon­ti­nuus re­for­má­tus ma­gyar la­kos­sá­gát ma­gyar, szlo­vák, uk­rán (ru­szin) te­le­pí­té­sek egé­szí­tet­ték ki. Az ura­dal­mi te­rü­le­tek mi­att is kor­lá­to­zott pa­rasz­ti gaz­dál­ko­dá­sa ne­he­zen fej­lő­dött. Mind anya­gi, mind tár­sa­dal­mi és szel­le­mi kul­tú­rá­já­ban szá­mos ar­cha­i­kus vo­nást őr­zött meg (Filep 1975b).
Az el­ne­ve­zést ere­de­ti­leg a Pál­há­zá­tól észak­ra, Hol­ló­há­za, Fü­zér, Pusz­ta­fa­lu vo­na­lá­ig, te­hát nagy­já­ból a mai or­szág­ha­tá­rig hú­zó­dó hegy­kö­zi domb­sá­gi te­rü­let­re hasz­nál­ták, de az I. vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő­en fo­ko­za­to­san a Pál­há­zá­tól ke­let­re fek­vő te­rü­le­tek­re is ki­ter­jesz­tet­ték az el­ne­ve­zés ér­vé­nyes­sé­gét. Ezért má­ra el­ter­jedt a szű­kebb ér­te­lem­ben vett Hegy­köz te­rü­le­té­re a Felső-Hegyköz, az utóbb hoz­zá­ér­tett rész­re pe­dig az Alsó-Hegyköz el­ne­ve­zés.
A nép­raj­zi iro­da­lom is meg­kü­lön­böz­te­ti a szű­kebb és a tá­gabb ér­te­lem­ben vett kis­tá­ji el­ha­tá­ro­lást. Peter­csák Ti­va­dar ös­­sze­fog­la­lá­sa sze­rint a szű­ken vett Hegy­köz­höz tar­to­zó 15 köz­ség (Hol­ló­há­za, Fü­zér­kom­lós, Fü­zér, Pusz­ta­fa­lu, Nyí­ri, Filkeháza, Füzérkajata, Kis­bózs­va, Nagybózsva, Pálháza, Kis­hu­ta, Nagy­hu­ta, Füzérradvány, Ko­vács­vá­gás, Vá­gás­hu­ta) „a Bóz­sva pa­tak völ­gyé­ben és a kis pa­ta­kok men­tén, a he­gyek kö­zött, il­let­ve a he­gyek lá­bá­nál te­le­pült meg”, újab­ban azon­ban ide­szá­mít­ják „a Füzér­rad­vá­ny­tól dél­re eső, ke­let­re lej­tő és a Rony­va völ­gye fe­lé nyi­tott, eny­hén dom­bos sík­ság” te­le­pü­lé­se­it is. (Vilyvitány, Mikóháza, Fel­sőreg­mec és Alsóregmec, Széphalom, Rudabányácska). Meg­ál­la­pít­ja, hogy nap­ja­ink­ban az „újabb nép­raj­zi szak­iro­da­lom, de a vi­dék la­kos­sá­ga is ezt a tá­gabb el­ne­ve­zést hasz­nál­ja.” (Petercsák 1978, 5).2
A tér­ség szlo­vák fal­vai két cso­port­ban he­lyez­ked­nek el – nagy­já­ból a Zemp­lé­ni-hegy­ség hegy­lán­cai ál­tal el­vá­laszt­va. Az egyik cso­port a re­gé­ci Három­hu­ta né­ven is­mert Óhuta, Kö­zép­hu­ta és Új­hu­ta, a má­sik Vá­gás­hu­ta, Kis­hu­ta és Nagy­hu­ta. A Hegy­köz­nek az észa­ki ré­szén fek­szik Fü­zér, amely­nek szin­tén van szlo­vák la­kos­sá­ga, de egy igen ősi re­for­má­tus ma­gyar ré­te­ge is. Je­len­tős a szlo­vák ele­mek szá­ma Hol­ló­há­zán, va­la­mint Alsóreg­mecen.
Ál­ta­lá­nos­ság­ban el­mond­ha­tó, hogy a szlo­vák jel­leg el­ső­sor­ban ott őr­ző­dött meg, ahol a szlo­vák több­ség volt jel­lem­ző, ahol vi­szony­lag zárt kör­nye­zet­ben él­tek, il­let­ve ahol a szom­széd­ság­ban is vol­tak szlo­vák­lak­ta te­le­pü­lé­sek. Az la­kos­ság­cse­re és elő­ké­szí­té­se le­he­tő­sé­get adott a szlo­vák ku­ta­tók­nak az ál­la­po­tok jobb fel­tér­ké­pe­zé­sé­hez. Bor­sod-Aba­új-Zemp­lén me­gye szlo­vák, il­let­ve an­nak tar­tott te­le­pü­lé­se­it Jozef Štolc vet­te szám­ba. Zemp­lén­ből Háromhutát, Kis­hu­tát, Nagy­hu­tát, Vá­gás­hu­tát, Alsóregmecet, Fil­ke­há­zát és Ruda­bá­ny­ác­skát te­kin­ti szlo­vák­nak. Fü­zér­re sze­rin­te az újabb idők­ben ke­rül­tek szlo­vá­kok, csak­úgy, ahogy el­szi­ge­tel­ten né­hány to­váb­bi vá­ros­ba is be­szi­vá­rog­tak (Štolc 1949, 302. Idé­zi Krupa 1984, 186).
Deme De­zső 1950-es évek ele­ji gyűj­té­se­i­ben a Štolc ál­tal is szlo­vák­nak ne­ve­zett hely­sé­ge­ket tün­te­ti fel, de ide­so­rol­ja már Hol­ló­há­zát is. Szlo­vá­kul jól be­szé­lő kö­zös­ség­nek csak Vá­gás­hu­tát, Rudabányácskát, Kis- és Nagy­hu­tát em­lí­ti Zemp­lén­ből (Deme 1964, 10–13).
Balas­sa Iván a Föld­mű­ve­lés a Hegy­köz­ben cí­mű ta­nul­má­nyá­ban rész­ben szlo­vák fa­lu­nak mond­ja Hol­ló­há­zát és Filkeházát, ve­gyes la­kos­sá­gú­nak Szép­hal­mot és Mikó­há­zát (Balassa 1964, 7). Gunda Bé­la az 1970-es évek­ben szlo­vák te­le­pü­lés­ként Háromhutát, Nagy­hu­tát, Kis­hu­tát, Vá­gás­hu­tát ha­tá­roz­za meg a Zemp­lén­ben, ugyan­ak­kor je­len­tős szlo­vák né­pes­ség­ről szá­mol be Fü­zér, Hol­ló­há­za és Alsó­reg­mec vo­nat­ko­zá­sá­ban; Komlóskát, Ruda­bá­ny­ác­skát uk­rán nyel­vi sa­já­tos­sá­gú te­le­pü­lés­nek mond­ja.
A tör­té­nel­mi Zemp­lén vár­me­gye a szlovák–ruszin–magyar nyelv­te­rü­let ta­lál­ko­zá­si pont­ja, s a nyelv­ha­tár­ok a szá­za­dok fo­lya­mán sok­szor el­moz­dul­tak. A dél-zemp­lé­ni ré­gi­ó­ban a 17–18. szá­zad­tól je­len­tős a nem­ze­ti­sé­gek je­len­lé­te: szlo­vák, ru­szin, né­met te­le­pü­lé­sek jön­nek lét­re, il­let­ve meg­je­len­tek a ma­gyar több­sé­gű fal­vak­ban, me­ző­vá­ros­ok­ban is. A szláv la­kos­ság meg­te­le­pe­dé­se a hegy­kö­zi és a hegy­sé­gi te­rü­le­ten szá­mot­te­vő. Az ek­kor­tájt lét­re­jö­vő te­le­pü­lé­sek sa­já­tos ar­cu­la­tu­kat, nyel­vü­ket és kul­tú­rá­ju­kat a 20. szá­zad de­re­ká­ig meg tud­ták őriz­ni, a hegy­al­jai szór­vá­nyok azon­ban be­ol­vad­tak a ma­gyar­ság­ba. A ma­gyar la­kos­ság a ru­szi­nok­ra és szlo­vá­kok­ra egy­aránt a tót nép­ne­vet hasz­nál­ta – s ugyan­ez­zel le­het ta­lál­koz­ni a nem­ze­ti­sé­gi­ek kö­ré­ben is. Emel­lett azon­ban meg­kü­lön­böz­te­tik a két né­pet, bár az azo­no­su­lás, „tu­dat-ös­­sze­mo­só­dás” (Ta­más 2003, 539) a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­től kezd­ve meg­je­le­nik a ru­szi­nok kö­ré­ben. Fő­ként a Hegy­köz ru­szin­sá­gá­ra igaz ez, ahol magyar–szlovák–ruszin ve­gyes la­kos­sá­gú te­le­pü­lé­sek ala­kul­tak ki a 18. szá­zad­ban: a 19. szá­zad vé­gé­re már csak ma­gya­rok és szlo­vá­kok ma­rad­tak, a ru­szi­nok el­szlo­vá­ko­sod­tak. A fo­lya­mat foly­ta­tó­dott a 20. szá­zad­ban és a vi­dék ru­szin és szlo­vák né­pes­ség éle­te még job­ban ös­­sze­fo­nó­dott (Gunda 1976, 33).
Dol­go­za­tom­ban a ma­gyar­or­szá­gi szlo­vák­ság egy ki­sebb cso­port­já­ban, a Zemp­lé­ni-hegy­ség kör­nyé­ké­nek szlo­vák fal­va­i­ban vizs­gá­lom val­lá­si éle­tük jel­lem­ző­it. Je­len írás szak­dol­go­za­tom (Fil­kó 2009) ta­nul­sá­ga­i­nak egy ré­szét fog­lal­ja ös­­sze; fő­ként az egyé­ni val­lás­gya­kor­lat és ima­re­per­to­ár kér­dés­kö­ré­ből ki­in­dul­va elem­zem az iden­ti­tás, a nyelv­hasz­ná­lat és val­lá­si élet kap­cso­ló­dá­si pont­ja­it.
A tér­ség­ben nép­raj­zi gyűj­té­sen há­rom al­ka­lom­mal jár­tam: 2007 no­vem­be­ré­ben, 2008 au­gusz­tu­sá­ban és 2008 no­vem­be­ré­ben. A há­rom gyűj­tő­út so­rán Háromhutát, Kis­hu­tát, Nagy­hu­tát, Vá­gás­hu­tát, Alsóregmecet, Mikó­há­zát és Ruda­bá­ny­ác­skát ke­res­tem fel.
Az ál­ta­lam ku­ta­tott vi­dé­ket egy, Pál­há­zá­nál hú­zott kép­ze­let­be­li vo­nal­tól dél­re el­he­lyez­ke­dő, nagy­já­ból Sá­tor­al­ja­új­hely vo­na­lá­ig el­he­lyez­ke­dő te­rü­let te­le­pü­lé­sei al­kot­ják. Köz­tük ket­tő a tör­té­ne­ti Zemp­lén vár­me­gyé­hez tar­to­zott (Háromhuta, Rudabányácska), a töb­bi ere­de­ti­leg aba­ú­ji kö­tő­dé­sű. Ruda­bá­ny­ác­skát a szak­iro­da­lom egy ré­sze a Hegy­al­já­hoz so­rol­ja, Peter­csák Ti­va­dar azon­ban már a Hegy­köz­höz tar­to­zó­nak vé­li. Ma­gam is úgy vé­lem, a kis­te­le­pü­lést, mely 1981-től Sá­tor­al­ja­új­hely köz­igaz­ga­tá­si te­rü­le­té­hez tar­to­zik, ki­épült kap­cso­lat­rend­sze­re – ki­ra­ga­dott pél­dá­val él­ve, csu­pán csak temp­lom­bú­csús ha­gyo­má­nya­it em­lít­ve –, a hegy­kö­zi fal­vak­hoz kö­ti. Ha­son­ló­an ket­tős a Három­hu­ta meg­íté­lé­se is. Föld­raj­zi­lag két­ség sem fér hegy­al­jai vol­tá­hoz, de mi­vel akad­nak el­té­rő vé­le­mé­nyek, így in­do­kolt­nak ér­zem, hogy a töb­bi hu­ta-te­le­pü­lés­sel ha­son­ló ere­de­te, ter­mé­sze­ti vi­szo­nyai, la­ko­sai élet­kö­rül­mé­nyei okán ne húz­zunk erő­tel­jes ha­tárt, a kis fa­lut le­vá­laszt­va. Vé­le­mé­nyem sze­rint, csat­la­koz­va Gyi­vic­sán An­na meg­ál­la­pí­tá­sá­hoz, a ha­gyo­má­nyos kul­tú­ra tá­ji ta­golt­sá­gá­nak a szub­jek­tív té­nye­zők, a kö­zös­ség kul­tu­rá­lis iden­ti­tá­sa, il­let­ve et­ni­kai- és szár­ma­zás­tu­da­ta is hor­do­zó­ja le­het (Gyivicsán 2001, 226).

A tér­ség szlo­vák­sá­gá­nak tör­té­ne­te és főbb nép­raj­zi jel­lem­zői

A szlo­vá­kok és a ru­szi­nok leg­ko­ráb­bi zemp­lé­ni meg­je­le­né­se a 17. szá­zad­ra te­he­tő. A vi­dék 17–18. szá­za­di el­nép­te­le­ne­dé­se – mely­nek okát el­ső­sor­ban a kü­lön­fé­le ha­di ese­mé­nyek­ben (tö­rök el­le­ni harc, Rá­kó­czi­-sza­bad­ság­harc), a pes­tis­jár­vá­nyok­ban és az el­sze­gé­nye­dés­ben lát­hat­juk – kö­vet­kez­té­ben tö­me­ges­sé vált az em­lí­tett két nép­cso­port be­ván­dor­lá­sa. Bi­zo­nyos kul­mi­ná­ció lát­ha­tó 1711 és az 1740-as évek közt, de az ezt kö­ve­tő év­ti­ze­dek­ben is fo­lya­ma­tos­nak te­kint­he­tő.
A 18–19. szá­zad ös­­sze­írá­sai és sta­tisz­ti­kái vi­szony­lag pon­tos ké­pet nyúj­ta­nak a le­ván­dor­lás folyamatáról,3 azon­ban az egyes te­le­pü­lé­sek ös­­sze­té­te­lé­vel kap­cso­lat­ban több eset­ben el­lent­mon­dá­sos ada­tok­kal szol­gál­nak, fő­ként a szlo­vák és a ru­szin ele­mek elkülönítésében.4
A cseh­szlo­vák–ma­gyar la­kos­ság­cse­re-egyez­mény a tér­ség éle­tét rend­kí­vül erő­sen be­fo­lyá­sol­ta, hi­szen kö­vet­kez­té­ben az it­te­ni szlo­vák­ság lé­lek­szá­ma je­len­tő­sen meg­csap­pant. Szin­te mind­egyik adat­köz­lőm ki­emel­te, ez volt az az ese­mény, mely a leg­job­ban meg­rop­pan­tot­ta fa­lu­ja éle­tét, s ak­kor kez­dő­dött azok né­pes­sé­gé­nek csök­ke­né­se.
Az 1946. feb­ru­ár 27-én alá­írt szer­ző­dés ér­tel­mé­ben amen­­nyi ma­gyar­or­szá­gi szlo­vák je­lent­ke­zik ön­ként át­te­le­pü­lés­re, a cseh­szlo­vák ha­tó­sá­gok an­­nyi ma­gyart tá­vo­lít­hat­nak el. A cseh­szlo­vák kor­mány­nak jo­gá­ban állt kü­lön­bi­zott­sá­got kül­de­ni Ma­gyar­or­szág­ra az át­te­le­pü­lés pro­pa­gá­lá­sá­ra, s e bi­zott­sá­gok tag­jai sza­ba­don mo­zog­hat­tak, gyű­lé­se­ket tart­hat­tak szlo­vá­kul, min­den te­le­pü­lé­sen ket­tőt.
A szlo­vák fél szá­má­ra az volt a leg­fon­to­sabb, hogy mi­nél több ma­gyar­or­szá­gi szlo­vák át­te­le­pü­lőt tud­jon fel­mu­tat­ni, így ki­emel­ke­dő­en al­kal­mas te­rep­nek bi­zo­nyul­tak a Zemp­lé­ni-hegy­ség fal­vai, ahol a ter­mé­sze­ti vi­szo­nyok nem olyan ked­ve­ző­ek, nincs ele­gen­dő föld, mun­ka­le­he­tő­ség, és zsú­fol­tan lak­tak az em­be­rek. Itt fő­ként gaz­da­sá­gi ígé­re­tek­kel le­he­tett a la­ko­sok ér­dek­lő­dé­sét fel­kel­te­ni, s rá­be­szél­ni őket az át­te­le­pü­lés­re. Ahogy egy adat­köz­lőm me­sél­te: „So­kan el­men­tek, mert szeg­ínyek vol­tak. Igen sok­nak nem volt há­za, meg ket­ten-hár­man is lak­tak egy ház­ba, ugye azok mind men­tek, hogy va­la­hogy. És se­ho­va, hogy no, ak­ko­ri­ba le­he­tett vol­na, mert hát aki­nek nincs pén­ze, nem in­dul­hat se­ho­va. In­dul­hat va­la­ho­va, hogy há­zat ve­gyen vagy va­la­mi? Nem ad­nak se­hol in­gyen.” (Cs. Józ­sef­né B. Er­zsé­bet, Háromhuta, Óhuta).
Bor­sod-Aba­új-Zemp­lén me­gyé­ben a Cseh­szlo­vák Át­te­le­pí­té­si Bi­zott­ság­nak (CSÁB) két pro­pa­gan­da­kör­ze­te működött5 (G. Jakó – Hőgye 1995, 13), majd a me­gyé­ben há­rom szlo­vák ki­te­le­pí­té­si kör­ze­tet hoz­tak lét­re. A XII. kör­zet köz­pont­ja Sá­tor­al­ja­új­hely volt, 44 te­le­pü­lés tar­to­zott hoz­zá. Itt 2559-en je­lent­kez­tek, de so­kan vis­­sza­lép­tek, so­kan csa­ló­dot­tan szök­tek vis­­sza (Ta­más 2003, 541).
Ál­ta­lá­no­san el­mond­ha­tó, hogy a tér­ség kis fal­va­i­ban sok­kal in­kább le­het a la­kos­ság át­te­le­pü­lé­sé­ről, át­te­le­pí­té­sé­ről, mint la­kos­ság­cse­ré­ről be­szél­ni, hi­szen a te­le­pü­lé­sek­re nem ér­kez­tek be­te­le­pü­lők. A gaz­da­sá­gi okok­ból ki­fo­lyó­lag szin­te min­den na­gyobb csa­lád­ból ki­te­le­pül­tek. A ki­te­le­pü­lés ked­ve­zőt­le­nül ha­tott a fal­vak­ra, egy­részt je­len­tő­sen apasz­tot­ta lé­lek­szá­mu­kat, más­részt pe­dig fő­ként a fi­a­tal, mun­ka­ké­pes ko­rú la­kos­ság ment el.
Ahogy Ta­más Edit, Kom­ló­ska pél­dá­ján meg­jegy­zi: „Az újon­nan ki­ala­kult Szlo­vá­ki­á­hoz kö­tő­dés fo­koz­ta az iden­ti­tás­za­vart a te­le­pü­lé­sen. Tud­ják, hogy nem szlo­vá­kok, de most már, ha ke­res­nék is, ro­ko­ni szá­lon ke­res­nek kö­tő­dést, ami Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz kö­ti őket.” (Ta­más 2003, 547). A la­kos­ság­cse­re je­len­tős né­pes­ség­vesz­te­sé­get je­len­tett a fal­vak éle­té­ben, ha­tá­sai má­ig érez­he­tő­ek, ugyan­ak­kor csa­lá­di kap­cso­la­tok ala­kul­tak olyan föld­raj­zi irá­nyok­ban, ame­lyek ko­ráb­ban nem lé­tez­tek, fel­erő­sít­ve ez­ál­tal a ru­szin-szlo­vák tu­dat-ös­­sze­mo­só­dás prob­lé­má­it (Ta­más 2003, 551).
A tér­ség tör­té­ne­té­ről tér­jünk most át az egyes te­le­pü­lé­sek­re, s azok nép­raj­zi jel­lem­ző­i­re. A te­le­pü­lé­sek pon­to­sabb tör­té­ne­tét nem is­mer­jük. Az min­den­eset­re tény, hogy Három­hu­ta és Nagyhuta-Vágáshuta te­rü­le­tén már az 1700-as évek el­ső fe­lé­ben szlo­vák üveg­fú­vó mun­ká­sok dol­goz­tak, akik­nek fa­lu­sze­rű te­le­pü­lé­sei is vol­tak. Három­hu­tán ezek le­szár­ma­zot­tai – mint a csa­lád­ne­vek­ből meg­ál­la­pít­ha­tó – a mai na­pig is él­nek. A nyelv­já­rás szem­pont­já­ból vi­szony­lag je­len­tős kü­lönb­sé­ge­ket ta­lá­lunk. Alsóregmec, Fü­zér nyelv­já­rá­sa jel­leg­ze­te­sen ke­le­ti szlo­vák (zemp­lé­ni). Háromhuta, Nagyhuta–Vágáshuta in­kább a sárosi–szepesi, de fő­leg a gömöri nyelv­já­rás­sal tart kap­cso­la­tot.
Az üveg­hu­ták mű­kö­dé­se Három­hu­tán a 20. szá­zad ele­jén, Nagy­hu­tán és kör­nyé­kén már ko­ráb­ban meg­szűnt. A két szlo­vák fa­lu­cso­port­ban a meg­él­he­té­si le­he­tő­sé­gek kü­lön­bö­ző irány­ban ala­kul­tak. Három­hu­tán az er­dei mun­ka lett a meg­él­he­tés alap­ja. A szlo­vá­kok vas­úti talp­fá­kat és me­ző­gaz­da­sá­gi esz­kö­zö­ket ké­szí­tet­tek, ame­lye­ket le­vit­tek az Al­föld fe­lé is. Az ura­da­lom­nak, de sa­ját ma­guk­nak is sze­net éget­tek, majd ez­zel is le­fu­va­roz­tak egé­szen Nyír­egy­há­za vi­dé­ké­ig. Nagy­hu­tán, Kis­hu­tán és Vá­gás­hu­tán ki­ala­kult a ván­dor ab­la­kos és dró­tos mes­ter­ség. Az egész Ti­szán­túl kb. Nagy­vá­rad, Deb­re­cen, Szol­nok vo­na­lá­ig volt az ab­la­ko­sok és a dró­to­sok ván­dor­lá­si te­rü­le­te. Az 1970-es évek­ben már csak két-há­rom öreg fog­lal­ko­zott ez­zel a mes­ter­ség­gel. Gunda Bé­la sze­rint mind­két mes­ter­ség igen ré­gi Nagy­hu­tán és kör­nyé­kén. Az ab­la­kos­ság ha­tá­ro­zot­tan gömöri jel­le­gű, amit an­nak ter­mi­no­ló­gi­á­ja is bi­zo­nyít. A dró­tos­mes­ter­ség ese­té­ben is a leg­va­ló­szí­nűbb­nek az lát­szik, hogy már az el­ső te­le­pe­sek is­mer­ték. Fel­tű­nő, hogy ez a ván­dor­fog­lal­ko­zás a re­gé­ci Hu­ták­ban nem ala­kult ki (Gunda 1976, 34–35).
Mind­egyik Hu­tá­ra jel­lem­ző volt a kez­det­le­ges irt­vány­gaz­dál­ko­dá­son ala­pu­ló föld­mű­ve­lés, mely­ben igen nagy sze­re­pe volt az as­­szo­nyok­nak: szán­tot­tak, ve­tet­tek, sar­lóz­ták a ga­bo­nát és trá­gyáz­ták a föl­det. Ter­mé­sze­te­sen a föld­mű­ve­lés egé­szen alá­ren­delt sze­re­pet ját­szott, mun­ká­juk ered­mé­nyét a vad­disz­nók és a szar­va­sok rend­sze­rint tönk­re­tet­ték. A szlo­vák gaz­dák szo­mo­rú­an be­szé­lik mind­má­ig, hogy töb­bet fog­lal­koz­nak ve­te­mé­nye­ik vé­del­mé­vel, mint a ter­mény be­ta­ka­rí­tá­sá­val.
A hu­ták­ban a föld­mű­ve­lés mel­lett ki­ala­kult né­hány jel­leg­ze­tes fog­lal­ko­zás, pél­dá­ul az er­dei ter­mé­kek gyűj­té­se. Az er­dő­kön gyűj­tött so­mot, a gom­bát, a csip­ke­bo­gyót, ese­ten­ként mál­nát Sá­ros­pa­tak és Sá­tor­al­ja­új­hely pi­a­ca­i­ra vit­ték. So­ha­sem az or­szág­úton köz­le­ked­tek ilyen­kor, ha­nem kes­keny he­gyi ös­vé­nye­ken, me­lye­ket az idő­sek to­vább­ra is is­mer­nek. Eze­ket az ös­vé­nye­ket hasz­nál­ták a dró­to­sok és ab­la­ko­sok is, ha meg­in­dul­tak az Al­föld fe­lé. A fér­fi­ak és sok eset­ben az as­­szo­nyok le­jár­tak ara­tá­si és csép­lé­si mun­ká­ra a Bod­rog­köz­be. Az as­­szo­nyok több­nyi­re a hegy­al­jai ma­gyar sző­lős­gaz­dák­nál nap­szá­mos mun­kát vé­gez­tek, s emel­lett ős­­szel fel­ke­res­ték a Bod­rog­közt, ahol ken­der­tö­rés­sel, ti­lo­lás­sal né­mi ke­re­set­re tet­tek szert (Gunda 1976, 37).
Ös­­sze­fog­lal­va, a Három­hu­ta és Vágáshuta–Nagyhuta kü­lön-kü­lön­ál­ló et­ni­kai egy­ség, fog­lal­ko­zá­suk és nyelv­já­rá­suk kü­lö­ní­ti el őket egy­más­tól (Vö. Fügedi–Gregor–Király 1993). Egy­más­sal szem­ben is endo­gám vi­szony­ban van­nak. Anya­gi kul­tú­rá­juk, kü­lö­nö­sen épít­ke­zé­sük és gaz­dál­ko­dá­suk azon­ban azo­nos jel­le­gű. Úgy tű­nik, hogy mind­két te­le­pü­lé­si egy­ség rész­ben gömör-abaúji, rész­ben ke­let- és észak-zemp­lé­ni sa­já­tos­sá­go­kat mu­tat. Ami­kor a 18. szá­zad­ban új te­le­pü­lé­si he­lyük­re ke­rül­tek, a kör­nye­ző ma­gya­rok és uk­rá­nok kö­ré­ben fő­leg az anya­gi kul­tú­ra te­rén sok ha­son­ló­sá­got ta­lál­tak, és ez meg­kön­­nyí­tet­te be­il­lesz­ke­dé­sü­ket a Zemp­lé­ni-hegy­ség dé­li ré­szé­ben (Gunda 1976, 38).
El­mond­ha­tó, hogy az utób­bi negy­ven év so­rán a te­le­pü­lé­sek több­sé­ge lé­lek­szá­má­nak több mint fe­lét ve­szí­tet­te el. Az egyet­len ki­vé­tel Mikóháza, amely­re ma­gya­rá­za­tul vi­szony­la­go­san ked­ve­ző fek­vé­se szol­gál­hat: a Sá­tor­al­ja­új­hely­ből in­du­ló, egész Hegy­közt át­sze­lő fő­út­vo­nal men­tén ta­lál­ha­tó.

„Pe­dig min­den itt ma­rad, akár­men­­nyit harácsolnak.”7
A val­lá­si élet jel­lem­zői

A tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szá­gon a du­a­liz­mus ko­rá­ban Nyu­gat-Eu­ró­pá­hoz ké­pest a sze­ku­la­ri­zá­ció las­súbb üte­mű, ré­gi­ón­ként és fe­le­ke­ze­ten­ként, nem­ze­ti­sé­gen­ként és tár­sa­dal­mi ré­te­gen­ként el­té­rő mér­té­kű volt. A pol­gá­ri fej­lő­dés a sze­ku­la­ri­zá­ció ka­ta­li­zá­to­ra volt, de a tár­sa­da­lom ar­cha­i­kus vo­ná­sai ez­zel szem­ben ha­tot­tak, és a val­lá­si mo­tí­vu­mok kon­zer­vá­lá­sát tet­ték le­he­tő­vé. A pol­gá­ri át­ala­ku­lás­ban előbb­re já­ró ré­gi­ók és nem­ze­ti­sé­gek sze­ku­la­ri­zál­tab­bak – nem­ze­ti tö­rek­vé­se­ik köz­vet­len, po­li­ti­kai for­má­ban ér­vé­nye­sül­tek. Azon cso­por­tok pe­dig, me­lyek­re ez ke­vés­bé ér­vé­nyes, azok­nál ez val­lá­si-egy­há­zi ke­ret­ben va­ló­sul meg. A szlo­vá­kok a két cso­port közt át­me­ne­ti hely­zet­ben ta­lál­ha­tó­ak. Ál­ta­lá­no­san el­mond­ha­tó, hogy a nem­ze­ti lét, a nem­ze­ti iden­ti­tás, ön­meg­va­ló­sí­tás, ön­ki­fe­je­zés, sok eset­ben az ön­ér­tel­me­zés adek­vát for­má­já­vá vált az egy­ház és a val­lás eb­ben az idő­szak­ban (Ger­gely 2008, 15).
Az 1867 után a val­lás­sza­bad­ság és az alap­ve­tő em­be­ri sza­bad­ság­jog­ok ko­di­fi­ká­lá­sa is meg­tör­tént. A nem­ze­ti­sé­gi tör­vény kü­lönb­sé­get tett a ma­gyar ál­lam­nyelv és az egy­há­zi ha­tó­sá­gok nyelv­hasz­ná­la­ta kö­zött; ez utób­bi nem azo­nos a li­tur­gia nyel­vé­vel.
A tri­a­no­ni Ma­gyar­or­szá­gon a két vi­lág­há­bo­rú kö­zött jel­lem­ző­en a né­met és a szlo­vák anya­nyel­vű ka­to­li­ku­sok ma­ra­dék­ta­la­nul azo­no­sul­tak a ma­gyar nem­ze­ti tö­rek­vé­sek­kel, il­lesz­ked­tek a tár­sa­da­lom­ba (Ger­gely 2008, 20).
A min­den­na­pi val­lá­si élet­re gya­ko­rolt ha­tá­sa mi­att nem hagy­ha­tó­ak fi­gyel­men kí­vül a II. Va­ti­ká­ni Zsi­nat dön­té­sei. A nagy hor­de­re­jű egy­há­zi ta­nács­ko­zás nem­csak a ka­to­li­kus egy­ház bel­ső éle­té­re gya­ko­rolt ma­ra­dan­dó ha­tást: a XXIII. Já­nos pá­pa ál­tal el­in­dí­tott aggi­or­na­men­to ré­vén új ala­pok­ra he­lye­ző­dött az egy­ház­nak a mo­dern vi­lág­hoz va­ló vi­szo­nyu­lá­sa is (Fejérdy 2008, 211).
A 17. szá­zad vé­gén és a 18. szá­zad fo­lya­mán a mai Ma­gyar­or­szág te­rü­le­tén lét­re­jött szlo­vák nyelv­szi­ge­tek la­kos­sá­ga fe­le­ke­ze­ti­leg is meg­osz­lott. A ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok több mint két­har­ma­da evan­gé­li­kus, és ke­ve­sebb mint har­ma­da ró­mai ka­to­li­kus. Raj­tuk kí­vül ta­lál­ha­tó­ak to­váb­bá gö­rög ka­to­li­ku­sok; né­hány evan­gé­li­kus szlo­vák te­le­pü­lé­sen na­gyobb szám­ban él­nek bap­tis­ták, a pi­li­si ka­to­li­kus szlo­vá­kok közt pe­dig ad­ven­tis­ta kö­zös­sé­gek is (Gyivicsán 2000, 30).
Fé­nyes Elek 1830-ból szár­ma­zó adat­so­rá­nak ta­nul­sá­ga­it le­von­va a tel­jes tis­zá­nin­ne­ni ré­gió val­lá­si meg­osz­lá­sá­ról el­mond­ha­tó, hogy a ka­to­li­ku­sok túl­sú­lya szem­be­tű­nő: a la­kos­ság 42%-a en­nek ró­mai vál­to­za­tát kö­vet­te (760 ezer fő). A sor­ban 28 %-kal (500 ezer) a kö­vet­ke­ző a gö­rög ka­to­li­kus­ság; s együtt a két fe­le­ke­zet dön­tő több­sé­get al­kot (70% 1,26 mil­lió). El­mond­ha­tó, hogy nem­ze­ti­sé­gi szem­pont­ból egyik fe­le­ke­zet sem egy­sé­ges: a ró­mai ka­to­li­kus hi­tű­ek közt a ma­gya­ro­kon kí­vül szlo­vá­kok, né­me­tek is vol­tak, a gö­rög ka­to­li­ku­sok pe­dig rész­ben ru­szi­nok, szlo­vá­kok (Csor­ba 1984, 24–25).

A ró­mai ka­to­li­kus la­kos­sá­gú te­le­pü­lé­sek mind­egyi­ke az Eg­ri egy­ház­me­gye, s azon be­lül a Zemp­lé­ni fő­es­pe­res­ség és a Sá­ros­pa­ta­ki ke­rü­let fenn­ha­tó­sá­ga alá tar­to­zik.
Az gö­rög ka­to­li­kus egy­ház­szer­ve­zet mai ar­cu­la­ta Tri­a­non után ala­kult ki. A haj­dú­do­ro­gi gö­rög ka­to­li­kus egy­ház­me­gye 75 plé­bá­ni­á­ja Ro­má­ni­á­nak, 4 pe­dig Cseh­szlo­vá­ki­á­nak ju­tott. Az eper­je­si és a mun­ká­csi egy­ház­me­gyék itt ma­radt 20, il­let­ve 1 plé­bá­ni­á­ja (Rudabányácska) ószláv li­tur­gi­á­jú volt, ezért eze­ket a Szent­szék nem csa­tol­ta a haj­dú­do­ro­gi püs­pök­ség­hez, ha­nem 1924-ben meg­szer­vez­te a ré­szük­re – a pa­pok és hí­vek til­ta­ko­zá­sa el­le­né­re – a mis­kol­ci apos­to­li kor­mány­zó­sá­got a le­mon­da­tott mun­ká­csi püs­pök, Papp An­tal ve­ze­té­sé­vel, aki így cím­ze­tes ér­sek lett, de a gya­kor­lat­ban me­gyés­püs­pö­ki jo­gok­kal ren­del­ke­zett. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után, több más vál­toz­ta­tás mel­lett a ruda­bá­ny­ác­skai pa­ró­ki­át vé­gül a Szent­szék a haj­dú­do­ro­gi egy­ház­me­gyé­hez csa­tol­ta (Se­bők 1991, 66–67. Vö. Piri­gyi 1990, II: 83. sk.).
A je­len­le­gi ál­la­pot sze­rint az ál­ta­lam ku­ta­tott há­rom, túl­nyo­mó­részt gö­rög ka­to­li­kus val­lá­sú fa­lu kö­zül Ruda­bá­ny­ác­ska a Zemp­lé­ni hely­nök­ség, a Zemp­lé­ni fő­es­pe­res­ség és a Sá­tor­al­ja­új­he­lyi es­pe­re­si ke­rü­let fenn­ha­tó­sá­ga alá, Alsó­reg­mec és Mikó­há­za pe­dig a Mis­kol­ci apos­to­li exar­chá­tus, a Bor­so­di fő­es­pe­res­ség és az Aba­új­szán­tói es­pe­re­si ke­rü­let alá tartozik.9

„Már aka­do­zok. Ma­gam­mal viszem…”10
Az imád­ság. Egyé­ni ima­al­kal­mak, ima­re­per­to­á­rok

Mar­cel Mauss-t idéz­ve, „a val­lá­si je­len­sé­gek kö­zött na­gyon ke­vés van, ame­lyik már kí­vül­ről szem­lél­ve olyan köz­vet­le­nül élet­sze­rű, gaz­dag és bo­nyo­lult ké­pet nyúj­ta­na, mint az imád­ság” (Mauss 1971, 132). Az imád­ság­ban a szer­tar­tás egye­sül a hit­tel, s nem más, mint a szak­rá­lis dol­gok­kal szem­be­ni ma­ga­tar­tás és cse­lek­vés. Is­ten­hez for­dul, hogy be­fo­lyá­sol­ja őt; cse­lek­vés és gon­do­lat egye­sü­lé­se, me­lyek ugyan­ab­ban a val­lá­sos moz­za­nat­ban, ugyan­ab­ban az idő­ben fa­kad­nak föl. A tár­sa­dal­mi élet­nek nincs olyan szfé­rá­ja, ahol az imád­ság ne ját­szott vol­na va­la­mi­fé­le sze­re­pet, s bár az egyén el­mé­jé­ben re­a­li­zá­ló­dik, az imád­ság­nak tár­sa­dal­mi lé­te is van: az egyé­nen kí­vül, a szer­tar­tá­sok, a val­lá­si kon­ven­ci­ók szfé­rá­já­ban (Mauss 1971, 146–147).
Az imád­ság vizs­gá­la­ta azért is le­het fon­tos, mert ahogy Mauss meg­ál­la­pít­ja, „egyi­ke a leg­jobb je­lek­nek, ame­lyek mu­tat­ják egy val­lás elő­re­ha­la­dá­sát. Mert a fej­lő­dés egész fo­lya­mán az imád­ság sor­sa és a val­lás sor­sa szo­ro­san ös­­sze­függ.” (Mauss 1971, 135). Vé­le­mé­nyem sze­rint pont eb­ből ki­fo­lyó­lag, az imád­sá­gok vizs­gá­la­ta is hasz­nos ada­lé­kok­kal szol­gál­hat pél­dá­ul az as­­szi­mi­lá­ció je­len­sé­gé­nek vizs­gá­la­tá­hoz, az anya­nyel­vű val­lá­si élet vis­­sza­szo­ru­lá­sá­nak do­ku­men­tá­lá­sá­hoz.
A to­váb­bi­ak­ban el­ső­ként az egyé­ni ima­re­per­to­á­ro­kat, ima­al­kal­ma­kat ve­szem na­gyí­tó alá, s ugyan­itt kí­vá­nok a re­per­to­ár ala­kí­tó­i­ról, a ha­gyo­má­nyo­zás kü­lön­bö­ző csa­tor­ná­i­ról is szót ej­te­ni.
Az egyé­ni ima­al­kal­mak, imád­sá­gok kap­csán már elöl­já­ró­ban el­mond­ha­tó, nem raj­zol­ha­tó meg ál­ta­lá­no­san jel­lem­ző kép sem az imád­ko­zás szo­ká­sá­ról ma­gá­ról, de még szű­ken Zemp­lén­ről, az egyes fal­vak­ról sem. Az egyé­ni imád­ság vég­zé­se min­den eset­ben egyén­füg­gő­nek bi­zo­nyult, mely az egyé­ni be­ál­lí­tott­ság­tól, lel­kü­let­től, hit­től és szük­ség­től függ.
Az ima egy­részt a gon­dol­ko­dás, a lé­lek ki­ára­dá­sa, más­részt egy val­lás al­ko­tó­ré­sze. Mint­hogy al­ko­tó­ele­mei, a sza­vak ma­guk is haj­lé­ko­nyak, így még a hi­va­ta­los, ima­köny­vi, temp­lo­mi ima­szö­ve­gek­re is jel­lem­ző né­mi vál­to­za­tos­ság. Az egyén tu­laj­don­kép­pen sze­mé­lyes ér­zé­se­i­hez el­sa­já­tít egy nyel­vet, me­lyet nem ő ma­ga al­ko­tott; még a leg­egyé­nibb ima alap­ja is a val­lás, a szer­tar­tás­rend.
El­ső­ként az ima­re­per­to­ár ki­ala­ku­lá­sá­nak kér­dé­sét vizs­gál­va, há­rom csa­tor­na ál­la­pít­ha­tó meg:

a) Csa­lá­don be­lül, fel­me­nők­től; száj­ha­gyo­mány út­ján;
b) Hit­tan­órán, imád­sá­gos köny­vek­ből; írá­sos for­má­ban;
c) Kor­tár­sak­tól, akár ide­ge­nek­től, sok eset­ben írá­sos for­má­ban.
Az imád­sá­gok meg­is­me­ré­sé­nek min­den­képp el­sőd­le­ges for­rá­sa­ként kell meg­ha­tá­roz­ni a szü­lő­ket, nagy­szü­lő­ket – a tő­lük meg­is­mert ima­anyag ad­ja az ima­re­per­to­ár bá­zi­sát; gyak­ran az egyén éle­te vé­gé­ig eze­ket az imá­kat mond­ja, le­gyen az ar­cha­i­kus né­pi ima, vagy a val­lás alap­ve­tő imái – a Mi­atyánk, Üd­vöz­légy, Hi­szek­egy, Most se­gíts meg Má­ria, reg­ge­li és es­ti ima; gö­rög ka­to­li­ku­sok­nál leg­gyak­rab­ban a szo­ká­sos kez­det. Az egyé­ni ima­re­per­to­ár bő­ví­té­sét szol­gál­hat­ja az is­ko­lai hit­tan­óra, en­nek ha­tá­sát azon­ban vi­szony­lag ke­vés adat­köz­lőm em­lí­tet­te, an­nál töb­ben hasz­nál­nak ima­köny­vet – a ben­nük le­vő imá­kat sok eset­ben kí­vül­ről tud­ják. A kor­tár­sak­tól meg­is­mert imák át­adá­sá­nak hely­szí­nei rend­kí­vül vál­to­za­to­sak: al­kal­mat ad­hat­nak rá a fa­lu­si­ak ta­lál­ko­zá­sai, bú­csúk, de akár egy kór­há­zi kór­te­rem is.
A kór­há­zak kór­ter­me­i­ben va­ló egyé­ni vagy kö­zös, han­gos imád­ko­zás szo­ká­sá­nak rész­le­tes elem­zé­se to­váb­bi gyűj­tő­mun­kát igé­nyel: „és szok­tunk imád­koz­ni is együtt. Az­tán jött az or­vos vi­zit­re, és ak­kor mond­ja – csak int ne­künk, hogy imád­koz­zunk to­vább.” (B. Imré­né Er­zsé­bet, Vá­gás­hu­ta). Jel­lem­ző tu­laj­don­sá­ga, hogy több, ese­ten­ként egy­más­tól nagy tá­vol­ság­ra le­vő te­le­pü­lés egy­más­nak ide­gen la­ko­sa­it egye­sí­ti, s ha­gyo­má­nyo­zó funk­ci­ót is be­tölt. A sá­tor­al­ja­új­he­lyi kór­ház nem csu­pán a Hegy­köz, de a tá­gabb tér­ség fal­vai ese­té­ben is medi­á­tor­ként funk­ci­o­nál az egyes imád­sá­gok ter­jesz­té­sé­ben: két vá­gás­hu­tai adat­köz­lőm is be­szá­molt ar­ról, hogy a Fe­hér ró­zsa, Má­ria kez­de­tű ar­cha­i­kus imád­ság kü­lön­bö­ző va­ri­án­sát le­ír­va, pa­pír­la­pon kór­ter­mi be­teg­tár­sá­tól kap­ta; egyi­kük (B. Imré­né Er­zsé­bet, Vá­gás­hu­ta) bodrogolaszi, má­si­kuk (K. Imré­né V. Er­zsé­bet, Vá­gás­hu­ta) füzér­rad­vá­nyi as­­szony­tól. Egyi­kük már Vá­gás­hu­tán to­vább is aján­dé­koz­ta a pa­pír­la­pot, mi­u­tán meg­ta­nul­ta és na­pi imád­sá­gai kö­zé il­lesz­tet­te az újon­nan ta­nult imád­sá­got is (K. Imré­né V. Er­zsé­bet, Vá­gás­hu­ta).
A hit­élet vál­to­zá­sá­nak irá­nyá­ról a val­lá­sos is­me­re­tek meg­szer­zé­sé­nek for­rá­sa­i­ból is le­het tá­jé­ko­zód­ni: míg a tu­dás nagy ré­szét év­szá­zad­okon át a ha­gyo­má­nyok­ba va­ló be­le­ne­ve­lő­dés út­ján sa­já­tí­tot­ták el a fi­a­ta­lok, úgy en­nek vis­­sza­szo­ru­lá­sá­val meg­fi­gyel­he­tő, hogy ami­lyen mér­ték­ben csök­ken a szü­lők, majd a nagy­szü­lők sze­re­pe az is­me­re­tek át­adá­sá­ban, úgy nö­vek­szik az in­téz­mé­nyes ke­re­tek, el­ső­sor­ban a hit­ok­ta­tás sze­re­pe (Bartha 1985, 29). Ily mó­don nap­ja­ink­ban a fi­a­ta­lok is­me­ret­anya­ga a hit­tan­órák­hoz, s így az egy­ház ta­ní­tá­sa­i­hoz kö­tő­dik; de erő­tel­jes je­le­ket mu­tat a sze­ku­la­ri­zá­ció irá­nyá­ba va­ló ha­la­dás is.
Az ima­köny­vek sze­re­pe ki­emel­ke­dő­nek bi­zo­nyult szin­te mind­egyik adat­köz­lőm ese­té­ben. A több­fé­le ima­könyv mel­lett nagy­szá­mú bú­csús ki­ad­vány, és szent­kép is van a tulajdonukban;11 ahogy óhu­tai adat­köz­lőm mond­ta: „Van­nak a bú­csú­kon sok könyv, hát mind­ég ve­szek.” (S. Antal­né An­na, Háromhuta, Óhuta). Jel­lem­ző azon­ban, hogy ré­gi imád­sá­gos­köny­vet ne­héz, szin­te le­he­tet­len ta­lál­ni, mi­vel azo­kat el­te­met­ték az öre­gek­kel együtt. Rend­kí­vül ér­de­kes azon­ban egyik na­gyon idős, be­teg adat­köz­lőm meg­lá­tá­sa a kér­dés­ről: „Én mond­tam, hogy a köny­ve­met ne te­gyék, ne te­gyük ko­por­só­ba. Hát én itt ne­he­zen imád­ko­zok, ak­kor oda kell? – azt meg kell hagy­ni az utó­dok­nak.” (K. Káro­ly­né T. Mar­git, Háromhuta, Óhuta).
Az ima­re­per­to­á­rok ese­té­ben is helyt­ál­ló­nak ér­zem Voigt Vil­mos meg­jegy­zé­se­it a me­se­re­per­to­á­rok­kal kap­cso­lat­ban. Vé­le­mé­nye sze­rint bi­zo­nyos fo­kig nem­csak a kéz­ira­tos gyűj­tés, ha­nem egy­ál­ta­lán a bár­mi­lyen kor­sze­rű tech­ni­ká­val tör­té­nő gyűj­tés is meg­ha­mi­sít­ja a re­per­to­árt. A re­per­to­ár ugyan­is hos­­szú évek­re, év­ti­ze­dek­re el­osz­lik, ugyan­ak­kor min­dig vá­lo­ga­tott jel­le­gű. A me­sé­lő sem me­sél el min­dent, ami­ről tud, csu­pán bi­zo­nyos tí­pu­sú tör­té­ne­te­ket mond el kö­zön­sé­gé­nek. A gyűj­tő vi­szont rend­sze­rint mi­nél több szö­ve­get sze­ret­ne ös­­sze­gyűj­te­ni, és eköz­ben olyan ada­to­kat is fel­vesz vagy le­ír, amit ugyan az ő ké­ré­sé­re el­mon­dott az adat­köz­lő, de amely ezt meg­elő­ző­en vagy et­től az al­ka­lom­tól füg­get­le­nül nem volt ré­sze a ha­gyo­mány­nak. Ily mó­don a gyűj­tés re­per­to­ár­já­nak nagy­sá­ga fe­lül­múl­ja a ter­mé­sze­tes ha­gyo­mány re­per­to­ár­já­nak nagy­sá­gát. Ugyan­ak­kor el­mond­ha­tó, hogy az egyet­len idő­pont­ban rög­zí­tett gyűj­tés csu­pán egy pe­ri­ó­dus re­per­to­ár­ját kép­vi­se­li, amely­hez ké­pest az adat­köz­lő évek­re, év­ti­ze­dek­re el­osz­ló tel­jes re­per­to­ár­ja ter­mé­szet­sze­rű­en na­gyobb. Ily mó­don a gyűj­tött re­per­to­ár ki­sebb lesz, mint a va­ló­di, ha­gyo­mány­ban élő (Voigt 1974, 68). Emel­lett az imád­sá­gok kap­csán az eset­le­ges­ség is sze­re­pet ját­szik a gyűj­tés so­rán. Több adat­köz­lőm kér­dé­sem­re, mi­kor szo­kott imád­koz­ni, vagy van-e ked­ves imád­sá­ga, elő­ke­res­te imád­sá­gos­könyv­ét, és be­le­tal­lóz­va vá­lasz­tott ki szö­ve­ge­ket, éne­ke­ket, mert „ez is szép” (B. Imré­né Er­zsé­bet, Vá­gás­hu­ta). Nem ké­tel­ke­dem sza­vuk­ban, hogy imád­koz­zák az el­mon­dott szö­ve­ge­ket, de ilyen mó­don na­gyon ne­héz el­kü­lö­ní­te­ni az ak­tív és pas­­szív re­per­to­árt.
Az ima­re­per­to­á­rok hasz­ná­la­tá­ban, az egyes al­kal­mak­kor imád­ko­zott imák faj­tá­ját, szá­mát te­kint­ve nem le­het­sé­ges ál­ta­lá­nos ké­pet fel­vá­zol­ni. Mint ahogy egyik adat­köz­lőm meg­fo­gal­maz­ta: „Hát ő a ma­gá­ét imád­koz­za, én meg eze­ket ni.” (B. Imré­né Er­zsé­bet, Vá­gás­hu­ta). Te­hát nem­csak az ima­al­kal­mak szá­ma, de az ek­kor imád­ko­zott imád­sá­gok ki­vá­lasz­tá­sa is tel­jes­ség­gel szub­jek­tív­nek bi­zo­nyult. A val­lás gya­kor­la­tá­nak ezen mód­ja tel­jes­ség­gel in­di­vi­du­á­lis­sá vált, min­den­ki csak­nem tet­szé­se sze­rint cse­lek­szik, mi­vel min­den­ki tu­laj­don­kép­pen sa­ját hi­té­nek al­ko­tó­ja (Mauss 1971, 136). Emel­lett meg­em­lít­he­tő, hogy pont az egye­dül vég­zett imád­ság nyújt­ja a leg­több sza­bad­sá­got az egyén­nek; a for­má­lis, rög­zí­tett szö­ve­gek vá­lo­ga­tá­sá­ban tud leg­in­kább egyé­ni igé­nyei sze­rint cse­le­ked­ni.
Az ima­könyv­ből is­mert imád­sá­gok hasz­ná­la­tá­nál rend­kí­vül fi­gye­lem­re mél­tó, mi­lyen nagy gya­ko­ri­ság­ban for­dul elő a be­te­ge­kért, be­teg­ség el­len szó­ló imád­ság. En­nek té­nye ma­gya­ráz­ha­tó az adat­köz­lők élet­ko­rá­val, de ugyan­úgy fel­fe­dez­he­tő itt pont az ima­al­kal­mak­ban rej­lő le­he­tő­ség az egyé­ni lel­ki szük­ség­le­tek ki­elé­gí­té­sé­re: min­den­ki nyil­ván azért imád­ko­zik, ami szá­má­ra a leg­fon­to­sabb.
Rá­tér­ve az egyes imád­sá­gok vizs­gá­la­tá­ra, meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy a nem köny­ves imád­sá­gok, te­hát a né­pi szö­ve­gek meg­le­he­tős szá­ma in­va­ri­áns­ban él. Ortu­tay Gyu­la sza­va­it idéz­ve, in­va­ri­áns­nak te­kint­he­tő a száj­ha­gyo­mány­ban az a fel­jegy­zés­re ke­rült köl­té­sze­ti alak, mely­nek „csak egy, eset­leg egy-két szór­vá­nyos ada­tát is­mer­jük, amely te­hát nem mu­tat­ja a vál­to­za­tok­ban va­ló ele­ven élet je­lét.” (Ortutay 1981, 23). Bár Bar­tók Bé­la meg­jegy­zi, egy adat nem adat (Bar­tók 1936, 9), Ortu­tay vé­le­mé­nyé­hez csat­la­koz­va a kér­dés­ben úgy vé­lem, hogy az imád­ság mű­fa­já­nál min­den­kép­pen ér­de­mes fi­gyel­met for­dí­ta­ni az in­va­ri­án­sok­ra is, hi­szen sok eset­ben, pél­dá­ul az ar­cha­i­kus né­pi imák­nál, vagy a tér­ség szlo­vák nyel­vű imái ese­té­ben szin­te csak in­va­ri­án­sok­ról be­szél­he­tünk. Más­részt nap­ja­ink gyűj­té­se­i­nél már más kö­rül­mé­nyek­re, ered­mé­nyek­re kell fel­ké­szül­ni, mint a har­min­cas évek­ben. Az ada­tok is­me­re­té­ben meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy a zemp­lé­ni anyag­ban az in­va­ri­áns je­len­sé­ge egy ré­geb­ben gaz­dag va­ri­áns­cso­port, tí­pus el­ha­lá­sát jel­zi, an­nak mint­egy utol­só ta­nú­ja (Ortutay 1981, 26).
Szlo­vák nyel­vű ima­szö­veg szin­te már nem él a ré­gi­ó­ban. Er­dé­lyi Zsu­zsan­na az 1970-es évek vé­gén, hegy­kö­zi gyűj­tő­út­jai so­rán még élő anya­nyel­vű val­lá­si éle­tet tu­dott rög­zí­te­ni, vi­szony­lag sok szö­veg­gel. 2007. és 2008. évi gyűj­té­se­im so­rán csu­pán né­hány ar­cha­i­kus imád­sá­got és két es­ti imát ta­lál­tam. Ezek egyi­ke rend­kí­vül tö­re­dé­kes; a nagy­be­teg adat­köz­lő szin­te csak sza­vak­ra, szó­kap­cso­lat­ok­ra em­lé­ke­zett be­lő­le (K. Káro­ly­né T. Mar­git, Háromhuta, Óhuta):

Slu­neè­ko zaiš­lo slnko.. ideme mi spati
Má me mi dobré…dobrú noc dati
Dobrú noc tebé, Pana Mári­ja
Páno Mári­ja budz…

Má­sod­szo­ri el­mon­dás­ra:
Slu­neè­ko zaiš­lo puj­de­me spati
Máme mi matki dobru noc dati
Dobrú noc……pane Mári­ja
Dobrú noc……Bože, Má­ria

Le­ment a na­pocs­ka, nap… el­me­gyünk alud­ni
Jó éjt kell kívánnunk….
Jó éjt ne­ked, Szűz Má­ria
Szűz Má­ria légy…

Le­ment a na­pocs­ka, alud­ni té­rünk,
A (szűz) anyá­nak jó éjt kell kí­ván­nunk.
Jó éjszakát….Szűz Má­ria,
Jó éjszakát….Istenem, Má­ria

Tö­re­dé­kes mi­vol­ta el­le­né­re azért köz­löm még­is a szö­ve­get, mi­vel is­mert Fü­zér­ről, Er­dé­lyi Zsu­zsan­na gyűj­té­sé­ben egy fel­tű­nő egye­zé­se­ket mu­ta­tó imád­ság. Vé­le­mé­nyem sze­rint a tö­re­dé­ke­i­ben is­mert szö­veg ele­gen­dő tar­tal­mi és for­mai egye­zést mu­tat ah­hoz, hogy a fü­zé­ri ima egy va­ri­án­sá­nak meg­lét­ét Óhu­tán is fel le­hes­sen té­te­lez­ni.
A fü­zé­ri szö­veg (Er­dé­lyi Zsu­zsan­na gyűj­té­se, Fü­zér, 1977. jú­li­us 20.):

Veèar še b¾iži, pojdze­me spati,
muši­me matki dobru noc dati.
Zdra­vaš Ma­ri­ja, milos­i pelná,
matiè­ko milá, budz pozdravená.

Dobru noc ci vinšujem, tebe Márija,
moje pocešeòe, matiè­ko milá,
jak ši krásna, spaòilá,
o paòin­ko Márija, mojo pocešene,
matiè­ko milá.

Kö­ze­leg az es­te, alud­ni té­rünk,
a (szűz) anyá­nak jó éjt kell kí­ván­nunk.
Üd­vöz­légy Má­ria, ma­laszt­tal tel­jes,
ked­ves (szűz) anya üd­vöz­légy.

Jó éj­sza­kát kí­vá­nok, ne­ked Má­ria,
én vi­ga­szom, ked­ves (szűz) anya,
mily gyö­nyö­rű vagy, mily bá­jos,
ó Szűz Má­ria, én vi­ga­szom,
ked­ves (szűz) anya.

A má­sik, szin­te for­mu­la­sze­rű kis imád­sá­got Kis­hu­tán imád­koz­ta el egy negy­ve­nes éve­i­ben já­ró adat­köz­lőm:
Ideme spatz, sami nesami,
s naši­me anïelkami,
O Jeziš, Maria, budz­te s nami.

El­me­gyünk alud­ni, egye­dül – nem egye­dül,
a mi an­gyal­ká­ink­kal,
Ó Jé­zus, Má­ria, le­gye­tek mi­ve­lünk.

Fi­gye­lem­re­mél­tó, hogy a kis ima szin­tén egy, Er­dé­lyi Zsu­zsan­na gyűj­té­sé­ből szár­ma­zó, fü­zé­ri, rend­kí­vül hos­­szú imád­ság el­ső há­rom so­rá­val mu­tat tar­tal­mi és for­mai egye­zé­se­ket; el­kép­zel­he­tő, hogy an­nak va­ri­án­sa. A fü­zé­ri ima el­ső so­rai (Er­dé­lyi Zsu­zsan­na gyűj­té­se, Fü­zér, 1977. jú­li­us 20.):

¼eha­me mi spad, a¾e òesami,
Kris­tus pán z nami
paòin­ka Ma­ri­ja s troma aòïelami.
(…)

Le­fek­szünk mi alud­ni, de nem egye­dül,
az Úr­jé­zus ve­lünk,
Szűz Má­ria há­rom an­gyal­lal.
(…)

A tér­ség ar­cha­i­kus imád­ság-ha­gyo­má­nya meg­le­pő jel­leg­ze­tes­sé­ge­ket mu­tat. Az anya­nyel­vi val­lás­gya­kor­lat­ból mond­hat­ni, ki­halt – csu­pán egyet­len, Ruda­bá­ny­ác­skán gyűj­tött in­va­ri­áns ta­nús­ko­dik a mű­faj haj­da­ni meg­lé­té­ről, ho­lott a het­ve­nes évek de­re­kán Er­dé­lyi Zsu­zsan­na a Hegy­köz­ben még gaz­dag ar­cha­i­kus imád­ság­anya­got do­ku­men­tál­ha­tott.

Nye­ce­lyu ránoc­sko vichá­dzá szlu­noc­sko
Pány­in­ká Máriá po kos­zty­e­le hodzi
szi­nác­ská po ruc­sku vodzi.
Po vedhá hó ná omsi
omsi ná jutrinyi12
od jut­ri­nyi gu Boz­so­ho celu13
od Boz­so­ho celu gu Boz­so­mu hrobu.
Rán­cki dzvo­nyi zá cvo­ny­a­lyi
nyebe szá se otvi­rá­lyi
otvo­ril se Bozsi chrob
uká­zál se milí Boch
Petre povic káz­sdo­mu kres­zty­á­ko­vi
zse mnye zsi­dzi ulá­pi­lyi
cir­ny­o­vu koru­nu ná hlavu polo­zsi­lyi
Kto se totu mogy­ly­i­voc­sku ráno vec­sár pomo­gy­lyi
cársztvo14 (mu) otvo­re­no a peklo závár­to ázs ná veki Amen.15
Va­sár­nap reg­gel fel­jön a na­pocs­ka
Szűz Má­ri­ács­ka a temp­lom­ban jár,
Kis­fi­át ké­zen fog­va ve­ze­ti.
El­ve­ze­ti őt mi­sé­re,
A reg­ge­li mi­sé­re,
A reg­gel­től Is­ten tes­té­hez,
Is­ten tes­té­től Is­ten sír­já­hoz.
Reg­ge­li ha­ran­gok meg­szó­lal­tak,
Men­­nyek meg­nyí­lot­tak,
Meg­nyílt Is­ten sír­ja,
Meg­mu­tat­ko­zott a ke­gyel­mes Is­ten
Pé­ter, mondd meg min­den ke­resz­tény­nek,
hogy en­gem el­fog­tak a zsi­dók,
tö­vis­ko­ro­nát tet­tek a fe­jem­re.
Aki ezt az imád­sá­gocs­kát reg­gel es­te
el­imád­koz­za,
A ki­rály­ság (an­nak) meg­nyí­lik, s a po­kol be­zá­rul örök idő­re. Amen.

Az imád­ság fenn­ma­ra­dá­sá­ra ma­ga az adat­köz­lő nyújt ma­gya­rá­za­tot: „Meg­ta­ní­tot­ta ne­kem, és ezt min­den es­te imád­koz­ni kel­lett ne­kem. És most is bár­mi­kor ez eszem­be jut, most is el is mon­dom ma­gam­nak. Ez nem csa­lá­di imád­ság, sze­rin­tem töb­ben tud­ják, de csak a na­gyon idő­sek, mint az én nagy­ma­mám, anyu­kám. Én meg­ta­nul­tam, de biz­tos nem ta­nult meg itt sen­ki más ilyet. Én va­la­hogy min­dig olyan vol­tam, hogy ér­de­kel­tek a ré­gi dol­gok. (…) Hát, ha eszem­be jut. Mi­kor eszem­be jut, ak­kor imád­ko­zom. De nem fe­lej­tet­tem el, a lé­nyeg ez, hogy nem fe­lej­tet­tem el.” (H. Mik­lós­né Má­ria, Rudabányácska).
Az imád­ság a szlo­vák ar­cha­i­kus ima­anyag egy meg­le­he­tő­sen is­mert kez­de­tű da­rab­ja. Er­dé­lyi Zsu­zsan­na hegy­kö­zi gyűj­té­se so­rán Hol­ló­há­zán és Fü­zé­ren ta­lált több va­ri­ánst (Er­dé­lyi Zsu­zsan­na gyűj­té­se, 1977. Kéz­irat).
A szö­veg el­ső so­ra­i­nak szin­te pon­tos for­dí­tá­sa egy Er­dé­lyi Zsu­zsan­na ál­tal 1970-ben, Nóg­rád­me­gy­e­ren gyűj­tött ma­gyar nyel­vű imád­ság, s ő ma­ga is utal a szö­ve­gek szlo­vák nyel­vű tükörfordításaira.16 Ugyan­csak e he­lyütt ír­ja a ku­ta­tó­nő: „E perc­ben még nem el­dönt­he­tő, me­lyik nyel­ven vol­tak meg előbb.” (Er­dé­lyi 1999, 596). Vé­le­mé­nyem sze­rint el­kép­zel­he­tő a szö­veg szlo­vák ere­de­te, ami­re eset­le­ge­sen az a tény utal­hat, hogy min­den ma­gyar nyel­vű adat Észak-Ma­gyar­or­szág­ról szár­ma­zik.
A zemp­lé­ni szlo­vák­ság kö­ré­ben is­mer­tek a ma­gyar ar­cha­i­kus né­pi imád­sá­gok is. En­nek ma­gya­rá­za­ta nem meg­le­pő: már a mos­tan­ság nyol­ca­dik év­ti­zed­ében já­ró ge­ne­rá­ció tag­jai sem gya­ko­rol­ták val­lá­su­kat szlo­vák, tót nyel­ven. Két fő tí­pus meg­lé­té­ről van tu­do­má­som. Az egyik egy, min­den bi­zon­­nyal pony­vai ere­de­tű in­va­ri­án­sa a Má­ria ál­ma-imád­ság­tí­pus­nak, a má­sik pe­dig a gya­ko­ri Fe­hér ró­zsa, Má­ria kez­de­tű, több vál­to­zat­ban is­mert imád­ság.
Nem imád­ság­ként, ha­nem Má­ria-ének­ként gyűj­töt­tem Mikó­há­zán K. János­né Már­tá­tól a következő szö­ve­get:
Ze¾e­ný štvartok, ve¾ky pjatok,
Mala matka ve¾ký smú­tok
Židzi Boha ulapi¾i,
a na svatý kríž pribi¾i.

Ženy, ženy svaty ženy,
co i veci synov máce
ked jed­no­ho dáce (darze) dáce
Jaky ve¾ky žal našace.

Ja nema­la jen jednoho,
i tom da­la na muèene.
Na muèene…hmm..(kidúdolja)17
Pre kres­can­ské vykupene.

Zöld csü­tör­tö­kön, nagy­pén­te­ken,
nagy bá­na­ta volt az Anyá­nak.
A zsi­dók el­fog­ták az Is­tent,
és fel­fe­szí­tet­ték a szent ke­reszt­re.

As­­szo­nyok, as­­szo­nyok, szent as­­szo­nyok,
Ti, akik­nek több fia is van,
Ha egyet ad­tok, ad­tok,
Mi­lyen nagy a fáj­dal­ma­tok.

Ne­kem nem volt, csak egy,
de azt is kín­za­tás­ra ad­tam.
Kín­za­tás­ra…
A ke­resz­tény meg­vál­tá­sért.

„Hát ez en­­nyi volt, ilyen kis há­rom szö­veg, de már lá­tod az utol­sót meg­akad­tam. Én szok­tam az­tán az as­­szo­nyok­nak, ha úgy jö­vünk hús­vét­ra a temp­lom­ból, el­éne­kel­ni. Hon­nan tu­dom? Hát ha fel­kel­tünk nagy­csü­tör­tök­ön, mán a nagy­ma­ma éne­kel­te reg­gel, ahogy fel­kel­tünk. Hát mon­dom on­nan tu­dom.” (K. János­né Már­ta, Mikóháza).
A kis szö­veg azért ér­de­kes, mert egy ed­dig pár­hu­zam nél­kül ál­ló, a szlo­vá­ki­ai Úhor­ná köz­ség­ből szár­ma­zó, Er­dé­lyi Zsu­zsan­na sza­va­i­val él­ve „leg­szebb, leg­ré­gibb” szlo­vák ar­cha­i­kus né­pi imád­ság kez­de­té­vel mu­tat fi­gye­lem­re mél­tó ha­son­ló­sá­got:

Zele­ní štvartok,
veli­ki pja­tok
mala Ma­ri­ja veli­ki smutok,
žido­ve se rozveselili,
Kris­ta pana h¾adali.
…18
Zöld­csü­tör­tök­ön,
nagy­pén­te­ken
nagy bá­na­ta volt Má­ri­á­nak,
a zsi­dók fel­vi­dul­tak,
Krisz­tus Urun­kat ke­res­ték.
….

Bár az egye­zés igen cse­kély, s in­va­ri­áns­sal is van dol­gunk, de a szin­te egye­ző kez­det még­is va­la­mi­fé­le ro­kon­sá­got té­te­lez fel a két szö­veg közt. Az af­fi­ni­tás sza­bá­lya alap­ján a ro­kon vagy ha­son­ló tí­pu­sok, szer­ke­ze­tek von­zást gya­ko­rol­nak egy­más­ra, s ezek a von­zás­tör­vé­nyek a va­ri­án­so­kon ke­resz­tül új tí­pu­sok, for­mák meg­te­rem­té­sé­hez ve­zet­nek (Ortutay 2008, 48–52). Már Ortu­tay Gyu­la is úgy vél­te, hogy az ef­fé­le hí­vás, az af­fi­ni­tás a száj­ha­gyo­má­nyo­zó kul­tú­ra bo­nyo­lul­tabb al­ko­tá­sai kö­zött is meg­nyi­lat­ko­zik. Az af­fi­ni­tás je­len­sé­gei kö­zül az aláb­bi pél­da le­het ar­ra a tí­pus­ra, me­lyet Ortu­tay Gyu­la a kö­vet­ke­ző­kép­pen írt le: „ro­kon jel­le­gű szer­ke­ze­tek: for­mák, for­mu­lák (for­mai ol­dal) és tí­pu­sok, mo­tí­vu­mok (tar­tal­mak) vonz­zák egy­mást, s e von­zó­dás­nak meg­ol­dá­sa a va­ri­án­so­kon ke­resz­tül: kö­ze­lí­tés, át­han­go­lás vagy kon­ta­mi­ná­ció.” (Ortutay 2008, 52). Meg­mon­da­ni nem le­het­sé­ges, mely szö­veg le­he­tett a ko­ráb­bi, de két­ség­te­len, hogy a hús­vé­ti ün­nep­kör do­mi­náns él­mény­vi­lá­ga, a pas­sió­köl­té­szet ös­­sze­füg­gé­sei is ad­hat­nak egy­faj­ta ma­gya­rá­za­tot a két szö­veg ha­son­ló­sá­gá­ra. Az egyes ar­cha­i­kus nép­köl­té­sze­ti mű­faj­ok köz­ti kap­cso­lat pe­dig már Er­dé­lyi Zsu­zsan­na mun­ká­ja kap­csán bi­zo­nyí­tást nyert (Er­dé­lyi 2000).
Meg­em­lít­he­tő ugyan­ak­kor, hogy Dé­nes (Úhorná) a Kas­sai ke­rü­let­hez tar­to­zó, gömöri fa­lu. Több te­rü­le­ten bi­zo­nyí­tott, hogy a Hegy­köz szlo­vák fal­vai gömöri sa­já­tos­sá­go­kat is mu­tat­nak (pél­dá­ul a kö­rük­ben gya­ko­ri ab­la­kos mes­ter­ség), és nyelv­já­rá­suk is a gömöri­vel tart ro­kon­sá­got (Gunda 1976). Ily mó­don el­kép­zel­he­tő­vé vá­lik a szö­ve­gek köz­ti ge­ne­ti­kus egye­zés, mind­ez azon­ban, bi­zo­nyí­té­kok hí­ján, pusz­ta fel­té­te­le­zés.

„Egye­dül va­gyok, és ak­kor nem za­var sen­ki,
ak­kor imád­ko­zom ami­kor akarok.”19
Egyé­ni ima­al­kal­mak

Az egyé­ni ima­al­kal­mak leg­alább an­­nyi­ra vál­to­za­tos­nak mond­ha­tó­ak, mint az egyes al­kal­mak­kor el­mon­dott imád­sá­gok. Meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy ezek is az egyé­ni men­ta­li­tás és igény függ­vé­nyei, sze­mé­lyen­ként meg­le­he­tő­sen el­té­rő ké­pet ka­punk. Idő­sebb adat­köz­lő­im mind­egyi­ké­re jel­lem­ző a na­pi több­szö­ri imád­ság, so­kan tag­jai a ró­zsa­fü­zér tár­su­lat­nak is.
Az egyé­ni ima­al­kal­mak ide­je ese­té­ben meg­fi­gyel­he­tő a mé­dia be­fo­lyá­sa, a te­le­ví­zió és fő­ként a ka­to­li­kus rá­di­ók sze­re­pe.
Ruda­bá­ny­ác­skán egyik adat­köz­lőm­nél min­den nap a reg­ge­li mi­se után (utrenye) egész nap szól a ka­to­li­kus rá­dió, már tud­ja, me­lyik órá­ban mi­kor, mi­ről be­szél­nek. „Egye­dül va­gyok, és ak­kor nem za­var sen­ki, ak­kor imád­ko­zom, ami­kor aka­rok. Dél­ben mind­ég. Van an­gya­li üd­vöz­let a rá­di­ó­ban, utá­na meg van nap imá­ja, est imá­ja, meg ak­kor a ró­zsa­fü­zért imád­koz­zák. Hát hol ve­lük, hol itt ezek­kel (a fa­lu­bé­li ró­zsa­fü­zér tár­su­lat, F. V.), hol ma­gam­ba, de min­den nap el szok­tam mon­da­ni.” (M.né Má­ria, Ruda­bá­ny­ác­ska ).
Nagy­hu­tán S. I.né Már­ta a Szent Ist­ván Rá­di­ón hall­gat­ja min­den es­te hat­tól a ró­zsa­fü­zért: „És én azt ki nem ha­gyom, ha va­la­mi­ért nem mu­száj. Itt a gyer­tya is” – ami Szent­kút­ról va­ló és az imá­hoz meg­gyújt­ja. „És reg­gel van hét óra­kor mi­se. Azt is meg­hall­ga­tom, és ak­kor utá­na ke­lek.” (S. Imré­né Már­ta, Nagy­hu­ta) Te­hát el­mond­ha­tó, hogy a rá­di­ó­ban su­gár­zott mi­se tu­laj­don­kép­pen át­vet­te az egyé­ni­leg ös­­sze­ál­lí­tott reg­ge­li imád­ság sze­re­pét.
Alsó­reg­me­cen a rá­dió mel­lett a te­le­ví­zió be­fo­lyá­so­ló sze­re­pé­re vo­nat­ko­zó ada­tot is ta­lál­tam: az adat­köz­lő min­den es­te hat­tól fél hé­tig imád­ko­zik – ek­kor van a rá­di­ó­ban imád­ság; ez után át­kap­csol a ket­tes­re, néz hír­adót (R. Józ­sef­né An­na, Alsóregmec).
A rá­dió hit­ta­ni is­me­re­tek köz­lő­je­ként is meg­je­le­nik: „…De hát má­ma ma­gyar szen­tek ün­ne­pe vót. Mer reg­gel van mi­se, itt hét óra­kor, a rá­di­ó­ba. Ezt is hall­ga­tom. No­hát ma­gyar szen­tek­hez, mer ők ugye ma­gyar szen­tek vol­tak. Ist­ván ki­rály, Szent Er­zsé­bet, Szent Im­re, ezek. Szent Mar­git. Ezek ma­gyar. Ezek­hez is kell imád­koz­ni, hogy se­gít­sék az or­szá­got, hogy. Mer ezek mind ki­rá­lyok vol­tak, her­ce­gek. Hát most se­gít­sék az or­szá­got, hogy jobb­ra forduljon.”20 A köz­lés, is­me­ret­át­adás mel­lett a rá­dió em­lé­kez­te­tő funk­ci­ót is fel­ve­het. Szin­tén kis­hu­tai adat­köz­lőm me­sél­te, hogy ré­gen tu­dott szlo­vá­kul imád­koz­ni: „én a Mi­atyán­kot. Meg a Hi­szek­egyet. De én nem tu­dom el­mon­da­ni. Akár­hogy pró­bál­tam mán. (…) Hát ha így hal­lom, hogy rá­di­ó­ba, vagy va­la­hol, hogy ha szlo­vák izék­be van, ak­kor így eszem­be jön.” (Sz. Gyu­lá­né Zs. Má­ria, Kis­hu­ta)
A rá­di­ók tí­pu­sai sze­rep­vál­la­lá­suk és mű­kö­dé­sük mód­ja sze­rint több­fé­le le­het; a ka­to­li­kus rá­di­ók a nem nye­re­ség­ér­de­kelt rá­di­ók, avagy ún. har­ma­dik tí­pu­sú rá­di­ók kö­zé tar­toz­nak (Velics 2005, 173), me­lyek „meg­ha­tá­ro­zott (he­lyi, et­ni­kai, val­lá­si, kul­tu­rá­lis vagy élet­mód­be­li) kö­zös­sé­gek (ki­sebb­sé­gek) ér­de­ke­it szolgálják”21, s nem ál­lam­ér­dek­ből vagy pi­a­ci ér­dek­ből, ha­nem bel­ső meg­győ­ző­dés­ből több­nyi­re erő­sen azo­no­sul­nak az ál­ta­luk fel­ve­tett té­mák­kal. A zemp­lé­ni tér­ség­ben há­rom ka­to­li­kus rá­dió­adó fog­ha­tó: a Ka­to­li­kus Rá­dió, a Szent Ist­ván Rá­dió és a Má­ria Rá­dió. A né­pi val­lá­sos­ság­ban be­töl­tött sze­re­pük vizs­gá­la­tá­hoz e né­hány adat nem mond­ha­tó ki­elé­gí­tő­nek, csu­pán né­hány szem­pont fel­ve­té­sé­re ele­gen­dő. A té­má­ban ed­dig tu­do­má­som sze­rint nem tör­tént szisz­te­ma­ti­kus gyűj­tés, ami meg­vi­lá­gít­hat­ná a fel­me­rü­lő ren­ge­teg kér­dést. Vé­le­mé­nyem sze­rint a gyűj­té­sek mel­lett pár­hu­za­mo­san a ka­to­li­kus rá­di­ók mű­sor­szer­kesz­té­si el­ve­it, a mű­so­rok rend­jét, a fal­vak plé­bá­no­sa­i­nak eset­le­ges aján­lá­sa­it is cél­sze­rű len­ne vizs­gál­ni, így eset­leg ki­de­rül­het, a vi­szony­lag bő­sé­ges kí­ná­lat­ból mi alap­ján vá­lasz­ta­nak az egyes sze­mé­lyek. Egy ilyen ku­ta­tás a fel­ve­tett funk­ci­ók (imaalkalom-rendező/rendszerező, sa­ját­imád­ság-he­lyet­te­sí­tő, val­lá­sos is­me­ret­ter­jesz­tő és em­lé­kez­te­tő) rész­le­tes be­mu­ta­tá­sá­ra is al­kal­mas len­ne, s meg­győ­ző­dé­sem, hogy azok mel­lé to­váb­bi­a­kat is fel­so­ra­koz­tat­na.

A két­nyel­vű­ség zemp­lé­ni jel­lem­zői – kü­lö­nös te­kin­tet­tel
a val­lá­si élet meg­nyil­vá­nu­lá­sa­i­ra. Iden­ti­tás, as­­szi­mi­lá­ció,
nyelv­hasz­ná­lat és val­lá­si élet

A fel­ve­tett té­ma rend­kí­vül sok­ré­tű ku­ta­tá­si té­ma, nem is vál­lal­ko­zom an­nak tel­jeskörű ki­bon­tá­sá­ra, hi­szen nem is volt fel­ada­tom; azon­ban úgy vé­lem, a szlo­vák nyel­vű imád­ság­ha­gyo­mány és val­lá­si élet meg­szű­né­sé­nek fo­lya­ma­ta a Zemp­lén­ben csak eze­ken a kér­dé­se­ken ke­resz­tül ma­gya­ráz­ha­tó.
Kö­zép-eu­ró­pai sa­já­tos­ság­nak te­kint­he­tő, hogy a nyelv a cso­port-ho­va­tar­to­zás meg­őr­zé­sé­nek leg­fon­to­sabb je­gye. A ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok kö­ré­ben is a nyelv je­len­ti az et­ni­kai jel­leg és ere­det mag­ját. Kö­zös­sé­gi lé­tük spe­ci­á­lis di­men­zi­ó­i­ról, sa­já­tos­sá­ga­i­ról nem le­het be­szél­ni, anya­gi kul­tú­rá­juk vo­nat­ko­zá­sá­ban sem mu­tat­ha­tunk rá kü­lönb­sé­gek­re, ily mó­don szin­te csu­pán nyel­vük ma­radt egyet­len meg­kü­lön­böz­te­tő kö­zös vo­ná­suk (Vö. Fe­hér 1997).
Gyi­vic­sán An­na vé­le­mé­nye sze­rint a ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok két­nyel­vű­sé­ge egy­részt tör­té­ne­ti kér­dés, hi­szen a ma­gyar nyelv­vel egy ré­szük jó­val a le­te­le­pe­dés előtt, a hét­köz­na­pi élet­ben is kap­cso­lat­ba ke­rült, s el is sa­já­tí­tot­ta azt. Más­részt a szlo­vák nem­ze­ti­sé­gi kö­zös­sé­gek kul­tu­rá­lis ma­ga­tar­tá­sát el­ső­sor­ban az 1860 után be­kö­vet­ke­zett pol­gá­ri jel­le­gű vál­to­zá­sok mo­ti­vál­ták. En­nek kö­vet­kez­té­ben vált a ma­gyar­or­szá­gi szlo­vák nyelv­szi­ge­tek kul­tú­rá­ja ki­zá­ró­lag két­nyel­vű­vé és „tar­tal­mi­lag is két kul­tú­rá­jú rend­sze­rek­ben mű­kö­dött és nap­ja­ink­ban is mű­kö­dik.” (Gyivicsán 1991, 77).
A nyel­vi kon­tak­tu­so­kat rész­ben a gaz­da­sá­gi kap­cso­la­tok, rész­ben pe­dig a min­den­na­pi együtt­élés ter­mé­sze­tes­sé tet­te. 1965–1975 tá­ján vált a ma­gyar nyel­vű kom­mu­ni­ká­ció a ha­zai szlo­vák kö­zös­sé­gek kö­ré­ben ál­ta­lá­nos­sá, még­pe­dig úgy, hogy a ma­gyar nyelv tár­sa­dal­mi sze­re­pe az in­téz­mé­nyi ke­re­te­ken kí­vül is fel­erő­sö­dött. A szlo­vák-ma­gyar két­nyel­vű­ség 1949 után új for­rás­bá­zist ka­pott, ki­épült a szlo­vák jel­le­gű ok­ta­tá­si há­ló­zat és az is­ko­lán kí­vü­li kul­tu­rá­lis in­téz­mé­nyek, ame­lyek a szlo­vák iro­dal­mi nyelv köz­ve­tí­tői let­tek (Gyivicsán 1996).
A ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok­ra a két­nyel­vű­ség köz­tes ál­la­po­ta jel­lem­ző, s a fo­ko­za­tos nyelv­cse­re fi­gyel­he­tő meg; a szlo­vák nyelv már má­sod­nyelv­vé vált. Egy el­len­té­tes, két­irá­nyú moz­gás jel­lem­ző: fej­lő­dés és egy­ben vis­­sza­fej­lő­dés is. A funk­ci­o­ná­lis fej­lő­dés, a nyelv tö­ké­le­te­se­dé­se az egyik ol­da­lon, más­fe­lől pe­dig a csa­lád el­ve­szí­tet­te át­örö­kí­tő sze­re­pét – ezt át­vet­ték a kü­lön­bö­ző in­téz­mé­nyek, ön­kor­mány­zat­ok (Sza­bó 2007, 70).
A nyelv­já­rá­so­kat ál­ta­lá­ban az adott nyelv olyan ré­te­ge­ként szo­kás meg­ha­tá­roz­ni, amely csak be­szélt for­má­ban él. A szlo­vák kö­zös­sé­gek he­lyi nyel­ve, a nyelv­já­rás­ok, kö­rül­be­lül 2-3 év­ti­ze­de a tel­jes krí­zis, az el­ha­lás stá­di­u­má­ba ke­rül­tek. Vis­­sza­szo­ru­lá­suk fo­lya­ma­ta, amely el­ha­lá­suk­hoz ve­zet­het, Zsi­lák Má­ria ku­ta­tá­sai alap­ján há­rom­fé­le­kép­pen me­het vég­be:
1. Nyelv­já­rás­ok ver­sus iro­dal­mi nyelv
2. A két­nyel­vű kör­nye­zet­ben a nyelv­já­rás tér­vesz­té­sé­nek és el­ha­lá­sá­nak fo­lya­ma­tát be­fo­lyá­sol­ja a több­sé­gi nem­zet iro­dal­mi nyel­ve ill. a több­sé­gi nem­zet nyel­vé­nek kul­ti­vált ré­te­ge­i­nek in­ten­zív ha­tá­sa. „szlo­vák di­a­lek­tus ver­sus a több­sé­gi nem­zet nyel­ve”
3. ma­guk a hor­do­zók hal­nak ki (Zsilák 2008, 58).
A Zemp­lén ál­ta­lam vizs­gált fal­va­i­ra a má­so­dik és a har­ma­dik út jel­lem­ző. Az el­ső ki­zár­ha­tó, mi­vel az is­ko­lá­ban ta­ní­tott szlo­vák iro­dal­mi nyelv nem lett a szlo­vák kö­zös­sé­gek kom­mu­ni­ká­ci­ós nyel­ve. Ezt a sze­re­pet egy­re in­kább a ma­gyar nyelv töl­ti be (Gyivicsán 2003, 101; Sza­bó 2007, 93).
Ti­pi­kus­nak mond­ha­tó an­nak je­len­sé­ge is, hogy a gye­re­kek ép­pen az utób­bi ne­gyed­szá­zad­ban már nem ta­nul­ják meg – még pas­­szív be­fo­ga­dó­ként sem – azt a nyelv­já­rást, amit még nagy­szü­le­ik igen jól is­mer­tek. Nagy­já­ból a ma­nap­ság öt­ven­éve­sek kor­osz­tá­lya al­kot­ja azt a ha­tárt, ami­től fel­fe­lé még nem­csak is­me­rik, de hasz­nál­ják is a nyelv­já­rást a csa­lá­dok és a szű­kebb kö­zös­sé­gek is; ezt azon­ban na­gyon éle­sen meg­kü­lön­böz­te­tik a szlo­vák iro­dal­mi nyelv­től. Ezt alá­tá­masz­tan­dó, né­hány adat­köz­lőm vá­la­szát idéz­ném:
„– Nem így, mink szlo­vá­kul nem úgy be­szé­lünk, mint a szlo­vá­kok.
~ Mink huto­rá­kok va­gyunk.
– In­kább tó­tul be­szé­lünk. Tó­tul. Egész más­képp be­szél­jük, mint a szlo­vá­kok.”
(M. Gé­za (~) és M. Gézá­né Etel­ka (–), Vá­gás­hu­ta)

„Az az ere­de­ti szlo­vák megin­tcsak más mint ez a tót. Hogy hon­nan jött ez a tót nyelv, én nem tu­dom.” (R. Pálné B. Fran­cis­ka, Alsóregmec)

Nem hagy­hat­juk fi­gyel­men kí­vül a nyel­vi ön­ér­té­ke­lés egyes ne­ga­tív for­má­it sem, hi­szen sok olyan eset is­mert, ami­kor ma­guk a nyelv­já­rást be­szé­lők nem tart­ják meg­fe­le­lő­nek sa­ját nyelv­tu­dá­su­kat (Vö. Gyi­vic­sán 1993). Ez a zemp­lé­ni köz­sé­gek­ben nem pá­ro­sul za­var­ral, szé­gyen­ér­zet­tel, mint sok he­lyen; itt csu­pán oly­kor meg­jegy­zik, sa­ját nyel­vük: „ilyen kony­ha­nyelv, vagy mi­lyen.” (B. Gyö­rgy­né Sz. Má­ria, Háromhuta, Óhuta).
Az alap­ve­tő nyel­vi funk­ci­ók a ma­gyar do­mi­nan­cia mi­att csak kor­lá­to­zot­tan ér­vé­nye­sül­nek. Min­de­nütt a ma­gyar vált do­mi­náns nyelv­vé. Az egy­há­zi élet­ben ez igen gyor­san vég­be­ment, s je­len­leg an­nak le­he­tünk szem­ta­núi, ahogy las­san a ma­gán­szfé­rá­ból is kikopik.22
Gyi­vic­sán An­na sze­rint a nyel­vet be­szé­lő fi­a­ta­lok ke­vés ki­vé­tel­től el­te­kint­ve már csak az iro­dal­mi nyel­vet be­szé­lik, hi­szen az idő­sebb ge­ne­rá­ci­ók ki­ha­lá­sá­val sok he­lyütt nincs is, aki to­vább­ad­ja az is­me­re­tet, az alap-, kö­zép- és fel­ső­fo­kú ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek­ben pe­dig iro­dal­mi nyel­vet ok­tat­nak (vagy iro­dal­mi nyel­ven fo­lyik az ok­ta­tás). A szlo­vák iro­dal­mi nyelv lett az is­ko­la és a kul­tu­rá­lis in­téz­mé­nyek köz­ve­tí­tő nyel­ve – ez lett a ma­gyar­or­szá­gi szlo­vák ér­tel­mi­ség mun­ka- és al­ko­tó­nyel­ve is (Gyivicsán 1997, 95). Emel­lett a Szlo­vá­ki­á­ból ér­ke­ző tö­meg­kom­mu­ni­ká­ci­ós esz­kö­zök is a stan­dard vál­to­za­tot köz­ve­tí­tik és erő­sí­tik (Sza­bó 2007, 72).23
A Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia Ki­sebb­ség­ku­ta­tó Mű­he­lye el­ső tu­do­má­nyos ta­nács­ko­zá­sát 1998 jú­li­u­sá­ban az­zal a cím­mel ren­dez­te meg, hogy „Új­ra­ta­nul­ha­tó-e az anya­nyelv”. A kis­sé pro­vo­ka­tív­nak tű­nő cím ta­lá­ló­an jel­le­mez­te nem­csak a nem­ze­ti­sé­gi ok­ta­tás, ha­nem jó­részt az egész ha­zai ki­sebb­ség­po­li­ti­ka egyik alap­ve­tő di­lem­má­ját (Szesztay 1999, 16).
A két vi­lág­há­bo­rú közt rend­kí­vü­li mó­don fel­gyor­sult a ma­gyar­or­szá­gi nem­ze­ti­sé­gek be­ol­va­dá­sa, eh­hez azon­ban hoz­zá­tar­to­zik, hogy a leg­több nép­cso­port óri­á­si ki­sebb­sé­gek szer­ves ré­szé­ből vált el­szi­ge­telt szór­ván­­nyá a tri­a­no­ni ha­tá­rok mi­att. Ez sok­kal in­kább si­et­tet­te az as­­szi­mi­lá­ci­ót, mint a leg­té­ve­sebb iskolapolitika.24 Emel­lett a zemp­lé­ni szlo­vák fal­vak éle­té­ben a la­kos­ság­cse­re-egyez­mény is nagy víz­vá­lasz­tó volt: a va­la­ha né­pes köz­sé­gek lét­szá­ma erő­tel­je­sen le­csök­kent, s mi­vel fő­ként a fi­a­tal, mun­ka­ké­pes kor­osz­tály te­le­pült át, így a ha­gyo­mány­át­adás fo­lya­ma­ta is megakadt.25
Az 1998 jú­li­u­si kon­fe­ren­cia elő­adá­sa­i­nak egy­sé­ges pont­ja volt, hogy ott is, ahol a nyelv­ta­nu­lás nem épp szá­mot­te­vő, ko­moly igény mu­tat­ko­zik a he­lyi nem­ze­ti­sé­gi ha­gyo­má­nyok is­ko­lai ápo­lá­sá­ra. Kü­lö­nö­sen is nagy a lo­ká­lis ha­gyo­má­nyok ápo­lá­sá­nak igé­nye a szlo­vák kö­zös­sé­gek is­ko­lá­i­ban, az­az ép­pen an­nál a nem­ze­ti­ség­nél, ahol a fel­mé­ré­sek sze­rint a nyelv presz­tí­zse vi­szony­lag a leg­ala­cso­nyabb. Úgy tű­nik te­hát, hogy az is­ko­la nem­csak at­tól nem­ze­ti­sé­gi, hogy nem­ze­ti­sé­gi nyel­vet/nyel­ven ok­tat­nak ben­ne, ha­nem at­tól is, hogy nem­ze­ti­sé­gi ha­gyo­má­nyok át­örö­kí­té­sé­vel fog­lal­ko­zik (Szesztay 1999, 21).
A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú óta ki­zá­ró­lag az anya­or­szág iro­dal­mi nyel­vét ok­tat­ják, ami a ha­zai ki­sebb­sé­gi tö­me­gek szá­má­ra ide­gen. Ezen a hely­ze­ten nem se­gít ön­ma­gá­ban a táj­nyelv ok­ta­tá­sa, hi­szen a Zemp­lén­ben már nem akad olyan zárt kö­zös­ség, amely­ben az érint­ke­zés ki­zá­ró­la­go­san a táj­nyel­ven foly­na. Az em­be­rek iden­ti­tás­igé­nye azon­ban az el­múlt év­ti­ze­dek­ben je­len­tő­sen nőtt. Az iden­ti­tás­hoz ha­gyo­má­nyok­ra van szük­ség, a ha­gyo­má­nyok­hoz pe­dig nyelv­re. „A he­lyi ha­gyo­mány lát­ja el tu­laj­don­kép­pen funk­ci­ó­val a ki­sebb­sé­gek szá­má­ra ön­ma­gá­ban vé­ve funk­ci­ót­lan­nak tű­nő nyel­vet.” (Szesztay 1999, 22).
Ami a val­lá­si élet nyelvét26 il­le­ti, fel­tét­le­nül meg kell kü­lön­böz­tet­ni a gö­rög és a ró­mai ka­to­li­ku­sok­ra vo­nat­ko­zó meg­ál­la­pí­tá­so­kat. A fe­le­ke­ze­ti meg­osz­lás so­ká­ig nyel­vi-hit­éle­ti meg­osz­lást is je­len­tett, s ez be­fo­lyás­sal bírt a né­pi val­lá­sos­ság je­len­sé­ge­i­re is.
A Bernolák-kodifikálta nyel­vet vál­tot­ta fel 1843-ban, il­let­ve 1852-ben a štúri iro­dal­mi nyelv, s ez vált a szlo­vák evan­gé­li­ku­sok és ka­to­li­ku­sok kö­zös nyel­vé­vé (Gyivicsán 2000, 31). Ez, a szlo­vák ka­to­li­kus ér­tel­mi­ség ál­tal ko­di­fi­kált szlo­vák iro­dal­mi nyelv te­hát he­lyet ka­pott a ka­to­li­kus szlo­vák nyelv­szi­ge­tek temp­lo­ma­i­ban. Ra­di­ká­li­sabb vál­to­zá­sok­ra az I. vi­lág­há­bo­rú után ke­rült sor, s e vál­to­zá­sok fő­leg két ok­kal ma­gya­ráz­ha­tók. A ma­gyar ka­to­li­kus egy­ház ve­ze­té­se az 1920-as évek­től ke­ve­sebb gon­dot for­dí­tott a li­tur­gia nyel­vi ol­da­lá­ra. Ezt a kér­dést a ka­to­li­kus li­tur­gia meg­ma­radt lati­ni­tá­sa is kö­zöm­bö­sí­tet­te né­mi­képp. Eb­ben az el­ső ok­ban kell ke­res­nünk a má­si­kat is, hi­szen olyan szlo­vák kö­zös­ség­ben, ahol ge­ne­rá­ci­ós lel­kész-vál­tás kö­vet­ke­zett be az 1920-1930-as évek­ben (öreg­ség, ha­lál), ott már szlo­vá­kul is tu­dó pa­pok­ról az egy­ház­me­gyei püs­pök­sé­gek nem gon­dos­kod­tak, a te­o­ló­gi­á­kon pe­dig nem is ké­pez­tek olyan te­o­ló­gu­so­kat, akik a ha­zai ka­to­li­kus ki­sebb­sé­gek nyel­vén ké­pe­sek let­tek vol­na az egy­há­zi szer­tar­tá­so­kat meg­tar­ta­ni (Gyivicsán 2003, 129). Ezt a kér­dést bo­nyo­lí­tot­ta, hogy a Zemp­lén­ben pél­dá­ul sok szlo­vá­kok lak­ta köz­ség­nek nem volt sa­ját pap­ja sem. Minden­nek kö­vet­kez­té­ben a li­tur­gi­ák „ká­no­ni” ré­sze tel­je­sen el­ma­gya­ro­so­dott.
A be­kö­vet­ke­zett vál­to­zá­sok, nyel­vi ki­hí­vá­sok több­fé­le utat is ered­mé­nyez­tek a szlo­vák­ság val­lá­si éle­te nyel­vét il­le­tő­en. Gyi­vic­sán An­na meg­ál­la­pít­ja, hogy kö­re­ik­ben – bár kü­lön­fé­le for­má­ban – ar­ra tö­re­ked­tek, hogy a ma­gyar nyelv li­tur­gi­kus hasz­ná­la­ta mel­lett mind az egy­há­zi élet­ben, mind pe­dig a né­pi val­lá­sos­ság­ban to­vább­ra is hasz­nál­ják és őriz­zék meg anya­nyel­vü­ket (Gyivicsán 2000, 32). A szlo­vák és ma­gyar nyelv val­lás­ban be­töl­tött sze­re­pét il­le­tő­en há­rom nyel­vi du­á­lis mo­dellt ál­la­pít meg:
1. Pár­hu­za­mo­san, egy­más mel­lett él a két nyelv az egy­há­zi, val­lá­si gya­kor­lat­ban. Mind­két fe­le­ke­zet­re jel­lem­ző, de az evan­gé­li­ku­sok­nál jó­val el­ter­jed­tebb.
2. Szlo­vák nyel­vű kul­tu­rá­lis ele­mek túl­sú­lya a ma­gyar nyel­vű­vel szem­ben, s mind egy­há­zi szer­tar­tá­so­kat, mind pe­dig a né­pi val­lá­sos­ság szo­ká­sa­it az anya­nyelv­hez kö­tött tra­dí­ci­ók ha­tá­roz­zák meg. El­ső­sor­ban a ma­gyar­or­szá­gi ka­to­li­kus szlo­vá­kok­ra jel­lem­ző for­ma, azon­ban az anya­nyelv­hez kö­tött kul­tú­ra fo­ko­za­to­san ve­szí­ti el meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pét.
3. A ma­gyar nyelv­hez kö­tött li­tur­gia, egy­há­zi szo­ká­sok do­mi­nál­nak, s az anya­nyel­vi kul­tú­ra már csak ki­egé­szí­tő, bár tar­tal­mi­lag, for­ma­i­lag és fő­ként ér­zel­mi­leg még fon­tos sze­rep­hez jut. Ez a for­ma mind­két fe­le­ke­zet­nél el­ter­jedt (Gyivicsán 2000, 32).
A Zemp­lén ál­ta­lam ku­ta­tott fal­vai e te­kin­tet­ben a har­ma­dik cso­port­hoz tar­toz­nak, az­zal a meg­kö­tés­sel, hogy az anya­nyel­vi val­lá­sos­ság­ról a leg­több eset­ben már az sem mond­ha­tó el, hogy akár pas­­szí­van-kol­lek­tív tény­ként je­len len­ne a zemplé­ni­ek éle­té­ben. Az imák közt funk­ci­ó­já­ban élő­nek már csak az elem­zett szlo­vák ar­cha­i­kus ima ne­vez­he­tő, az is in­kább csak az adat­köz­lő nagy­szü­lő­je irán­ti em­lék­ből, tisz­te­let­ből. A töb­bi, így a Kis­hu­tán gyűj­tött kis es­ti ima, és az óhu­tai imád­ság­tö­re­dék már csak in­va­ri­án­sok.
A gö­rög ka­to­li­ku­sok a 19. szá­zad vé­gén a ma­gyar nyel­vet sem­mi mó­don nem akar­ták szer­tar­tá­si nyelv­nek el­is­mer­ni, jól­le­het már hasz­ná­la­ta igen el­ter­jedt. 1898-ban szü­le­tett át­me­ne­ti meg­ol­dás­ként egy olyan ja­vas­lat, hogy a li­tur­gia (mi­se) 3 leg­fon­to­sabb mon­da­tát mond­ják ószláv nyel­ven (Vö. B. Papp 1996, 97). A haj­dú­do­ro­gi egy­ház­me­gyé­ben a gö­rög ér­vé­nye­sült (mi­vel an­nak ala­pí­tó bul­lá­ja is a gö­rö­göt ír­ja elő hi­va­ta­los li­tur­gi­kus nyelv­nek), az eper­je­si egy­ház­me­gye ma­gyar te­rü­le­ten ma­radt pa­ró­ki­á­i­ból meg­szer­ve­zett mis­kol­ci apos­to­li exar­chá­tus­ban azon­ban az ószláv27 nyel­vet vá­lasz­tot­ták, mond­ván, hogy az anya­egy­ház­me­gye hi­va­ta­los is­ten­tisz­te­le­ti nyel­ve ez. Ter­mé­sze­te­sen en­nek vol­tak azért el­len­zői, de ez a gya­kor­lat ér­vé­nye­sült 1965-ig, mi­kor­tól a li­tur­gia nyel­ve tel­jes mér­ték­ben a ma­gyar lett (Sasvári 1996, 32).
A li­tur­gia em­lé­ke még élő, azon­ban gö­rög ka­to­li­kus fal­vak kö­zül csak Alsó­reg­me­cen ta­lál­tam egy adat­köz­lőt, aki még is­mer­te (mind a gö­rög, mind pe­dig a ró­mai ka­to­li­kus) Mi­atyán­kot és Üd­vöz­lé­gyet tó­tul – ő az­óta el­tá­vo­zott az élők sorából28
Két­ség­kí­vül szá­mol­ni kell azon­ban nyelv és a hit­élet szo­ros kap­cso­la­tá­nak né­hány megnyilvánulásával.29 Bi­zo­nyít­ják ezt azok a vallási/népi-vallási – nyel­vi je­len­sé­gek, ahol az anya­nyel­vi szer­tar­tás a hi­va­ta­los egy­há­zi ke­re­tek­ben már ki­szo­rul, de a kö­zös­ség még­is el­he­lye­zi, sze­re­pet ad ne­ki (Gyivicsán 2000, 32).30 Ide so­rol­ha­tó Alsó­reg­me­cen a Kedy jasná hvizda… kez­de­tű, az egész Zemp­lén­ben rend­kí­vül nép­sze­rű ka­rá­cso­nyi ének pél­dá­ja: „Temp­lom­ba, ha van vég­zés szent­es­té­re, ak­kor szok­ták éne­kel­ni.” (E. Miklósné, Alsó­regmec).
Vé­le­mé­nyem sze­rint ez­zel a je­len­ség­gel ma­gya­ráz­ha­tó egy rend­kí­vül ér­de­kes je­len­ség, mely a vi­dék több fa­lu­já­ra jel­lem­ző­nek mond­ha­tó (Kis­hu­ta, Vá­gás­hu­ta, Rudabányácska). Ez an­­nyi­ban fog­lal­ha­tó ös­­sze, hogy a szlo­vák nyel­vű ima­szö­ve­gek in­va­ri­án­sai mel­lett az anya­nyel­vi val­lá­sos­ság egye­dü­li meg­nyil­vá­nu­lá­sai a val­lá­si éne­kek, me­lyek­ből meg­le­pő­en so­kat tud­tam fel­ven­ni gyűj­té­se­im so­rán.
Az éne­kek­ről és fenn­ma­ra­dá­suk­ról két alap­ve­tő tény ál­la­pít­ha­tó meg az elem­zés ki­in­du­ló­pont­ja­ként. Az idős, nyolc­van év kö­rü­li adat­köz­lők még pon­to­san tud­ják az éne­kek funk­ci­ó­ját, hi­szen fi­a­tal­ko­ruk­ban azok még ak­tí­van-kol­lek­tív szö­veg­nek szá­mí­tot­tak, s ha­gyo­má­nyo­zás út­ján is­mer­ked­tek meg ve­lük temp­lom­ban, ka­rá­cso­nyi kán­tá­lás so­rán vagy bú­csú­ban; gyak­ran a szö­ve­gek­nek csak egyes so­ra­i­ra, tö­re­dé­ke­i­re em­lé­kez­nek, azon­ban pon­to­san fel tud­ják idéz­ni, mi­kor, mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött tanulták.31 Emel­lett a vi­dék­re jel­lem­ző, nagy­szá­mú női- vagy vegy­es­kar tag­ja­i­nak ese­té­ben meg­fi­gyel­he­tő a sok­kal na­gyobb re­per­to­ár, ame­lyet azon­ban a ha­gyo­mány mel­lett egyéb csa­tor­nák is táp­lál­tak. A da­los­kö­rök fi­a­ta­labb tag­jai ese­ten­ként a szö­ve­gük sze­rint ka­rá­cso­nyi, vagy bú­csús éne­ke­ket is sok eset­ben „Má­ria-ének­nek” ne­ve­zik, s nem tesz­nek kü­lönb­sé­get köz­tük és egyéb Szűz Má­ria-ének kö­zött (B.né An­na, Rudabányácska).
A val­lá­sos re­per­to­ár ki­ala­kí­tá­sát ér­zék­le­te­sen me­sél­ték el kis­hu­tai adat­köz­lő­im: „El­kezd­ték éne­kel­ni, és mind­egyik­nek el­jött az eszé­be. Volt hogy há­rom, négy, aki rak­ta ösz­­sze, hogy most ez hi­ány­zik, az hi­ány­zik, és így tud­tuk fi­am ös­­sze – ami ré­gen.” „Rosz­­szul em­lé­kez­tünk. Negy­ve­nes-öt­ve­nes évek­ben. Ugye mán nem hasz­nál­tunk utá­na. (…) Mink csak így ta­nul­tunk, amit elő­ad­ták, és le­gé­pel­ték. és utá­na meg rá­jöt­tünk, hogy va­la­mit kel­le­ne raj­ta mást mon­da­ni, mert nem jött ki ne­künk az ének.” Te­hát a re­per­to­ár bá­zi­sát a fa­lu sa­ját éne­kei ad­ják, né­mi­képp ja­vít­va. Emel­lett Kis­hu­tán le is for­dí­tot­tak ma­gyar­ról szlo­vák­ra egyes da­lo­kat.
Ruda­bá­ny­ác­skán is ha­son­ló a hely­zet: agi­lis kó­rus­ve­ze­tő­jük, a fa­lu je­len­le­gi elő­imád­ko­zó­ja és a szlo­vák ki­sebb­sé­gi ön­kor­mány­zat he­lyi ve­ze­tő­je igye­kez­tek ös­­sze­gyűj­te­ni mi­nél több szö­ve­get a fa­lu­ban. A mu­zi­ká­lis kó­rus­ve­ze­tő ezt az ala­pot to­vább bő­ví­tet­te: ré­gi szlo­vák nyel­vű imád­sá­gos­könyv­ben ta­lált szö­ve­gek­hez dal­la­mot írt.
Vá­gás­hu­tán ál­ta­lá­ban el­mond­ha­tó, hogy a leg­több eset­ben az ének­ka­ri ta­gok sem tud­ják meg­mon­da­ni, egy-egy ének a fa­lu ha­gyo­má­nyai kö­zé tar­to­zik-e, vagy más­hon­nan szár­ma­zik. A kér­dést el­in­té­zik an­­nyi­val, a kó­rus­ve­ze­tő hoz­ta. Szá­muk­ra ez a vá­lasz tel­je­sen ki­elé­gí­tő, hi­szen a hely­be­li ere­det­nél fon­to­sabb­nak tet­szik az ének nyel­ve, és hogy Má­ri­á­hoz szól.
Az ének­kar­ok val­lá­sos re­per­to­ár­já­ban a szlo­vák Má­ria-éne­ke­ken kí­vül, ame­lyek leg­na­gyobb ré­sze bú­csús ének, je­len­tős szám­ban ta­lál­ha­tó­ak ma­gyar nyel­vű szö­ve­gek is, me­lyet a kö­zös­ség tag­jai ugyan­olyan szí­ve­sen éne­kel­nek. Össz­be­nyo­má­som az volt a gyűj­té­sek so­rán, hogy a szlo­vák il­let­ve ma­gyar meg­kü­lön­böz­te­tést csak a gyűj­té­si szi­tu­á­ció hoz­ta elő. Szá­muk­ra a két szö­veg ugyan­olyan ér­ték­kel bír. Ahogy Gyi­vic­sán An­na meg­ál­la­pí­tot­ta: kul­tu­rá­lis rend­sze­rük du­a­li­tá­sa tu­laj­don­kép­pen „nyel­vi és kul­tu­rá­lis ket­tős­ség, mel­­lyel ma­ga a szlo­vák kö­zös­ség a leg­ter­mé­sze­te­sebb kö­tő­dés ré­vén együtt él.” (Gyivicsán 1991, 77)
Te­hát az ének­kar­ok egy­faj­ta revi­ta­li­zá­ci­ót je­len­te­nek a val­lá­si élet­ben: bár a Má­ria-éne­kek funk­ci­ó­juk­ból ki­ra­ga­dot­tá vál­nak a szín­pad­ra ál­lí­tás­sal, azon­ban egy­faj­ta iden­ti­tás-bá­zist ad­nak a fo­lya­ma­to­san fo­gyó kö­zös­ség­nek. En­nek lát­vá­nyos meg­nyi­lat­ko­zá­sa a szep­tem­ber 12.-e kör­nyé­kén, Má­ria ne­ve nap­ja al­kal­má­ból meg­ren­de­zett kó­rus­ta­lál­ko­zók, ahol min­den hegy­kö­zi cso­port sa­ját re­per­to­ár­já­nak Má­ria-éne­ke­it ad­ja elő.32 Ily mó­don már a folk­lo­riz­mus je­len­sé­gé­vel ál­lunk szem­ben, ami an­­nyi­ban mond­ha­tó kü­lön­le­ges­nek, hogy ke­ve­red­nek ben­ne a tra­di­ci­o­ná­lis- és a neo­fol­klo­riz­mus ele­mei (Verebélyi 2002, 45 és Voigt 1990, 36, 38 alap­ján). Egy­részt im­pro­duk­tív és sok eset­ben még pas­­szí­van-kol­lek­tív­nak sem ne­vez­he­tő nép­raj­zi té­nyek esz­té­ti­kai és for­mai át­vé­te­le és meg­je­le­ní­té­se a jel­lem­ző; a ruda­bá­ny­ác­skai elő­imád­ko­zó as­­szony új dal­la­mai ré­vén pe­dig a re­vo­lú­ció is. Más­részt el­mond­ha­tó, hogy a kó­ru­sok nem csu­pán rep­re­zen­tá­ci­ós igén­­nyel jöt­tek lét­re, de egy­faj­ta szocio-tradicionális sze­re­pet is be­töl­te­ni szán­dé­koz­nak. A ruda­bá­ny­ác­skai kó­rus dek­la­rált cél­ja a ré­gi ha­gyo­má­nyok fel­ele­ve­ní­té­se, a ré­gi éne­kek ének­lé­se. Tag­jai büsz­kén me­sé­lik, hogy nem csu­pán köz­sé­gük főbb szo­ká­sa­it tud­ják be­mu­tat­ni („Az élet­nek min­den moz­za­na­ta, a szü­le­tés­től a ha­lá­lig fel van dol­goz­va.”), de si­ke­rült ös­­sze­ál­lí­ta­ni­uk a zemp­lé­ni la­ko­dal­mast is, „ar­chi­vá­lás cél­já­ból.”
Ös­­szes­sé­gé­ben a zemp­lé­ni szlo­vák­ság pél­dá­ján ke­resz­tül is alá­tá­maszt­ha­tó Gyi­vic­sán An­na vé­le­ke­dé­se, mi­sze­rint a kö­zös­ség tag­jai a ma­gyar­ság­hoz as­­szi­mi­lá­lód­tak élet­vi­te­lük­ben. Ma­gyar nem­ze­ti iden­ti­tá­suk, ma­gyar nem­ze­ti ér­zé­se­ik is van­nak – ez fő­ként Alsó­reg­mec­re jellemző;33 ez le­szűr­he­tő a nem­ze­ti­sé­gi ének­kar­ok dal­re­per­to­ár­já­ból is. Ma­gyar­or­szág a ha­zá­juk, a hét­köz­nap­ok­ban ma­gya­rul be­szél­nek, val­lá­su­kat ma­gya­rul gya­ko­rol­ják, emel­lett kö­tőd­nek a szlo­vák ha­gyo­má­nyok­hoz, kul­tú­rá­hoz, nyelv­hez is, és min­den tő­lük tel­he­tőt igye­kez­nek meg­ten­ni et­ni­kai kul­tú­rá­juk meg­őr­zé­se ér­de­ké­ben. „Ket­tős iden­ti­tá­suk van: szlo­vá­kok és ma­gya­rok is: ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok.” (Sza­bó 2007, 105–106).

Iro­da­lom

Balas­sa Iván
1964    Föld­mű­ve­lés a Hegy­köz­ben. Bu­da­pest: Me­ző­gaz­da­sá­gi Ki­adó.

Bar­tha Elek
1985    Vál­to­zá­sok egy zemp­lé­ni fa­lu hit­élet­ében. Bor­so­di Mű­ve­lő­dés 10/3, 27–30. p.

Bar­tók Bé­la
1936    Mi­ért és ho­gyan gyűjt­sünk nép­ze­nét? Bu­da­pest: Som­ló Gyö­rgy Könyv­ki­adó.

Csor­ba Csa­ba
1984    A Bor­sod-Aba­új-Zemp­lén me­gyei szlo­vá­kok a ku­ta­tá­sok tük­ré­ben. In Inte­ret­ni­kus kap­cso­la­tok Észak­ke­let-Ma­gyar­or­szá­gon. Kunt Er­nő – Sza­bad­fal­vi Jó­zsef – Viga Gyu­la szerk. Mis­kolc: Her­man Ot­tó Mú­ze­um, 17–26. p. /A mis­kol­ci Her­man Ot­tó Mú­ze­um Ki­ad­vá­nyai 15/

Deme De­zső
1964    Mit da­lol­nak a Bor­sod-Aba­új-Zemp­lén me­gyei szlo­vá­kok? Mis­kolc: TIT: Me­gyei Ta­nács.

Er­dé­lyi Zsu­zsan­na
He­gyet hágék, lőtőt lépék…Archaikus né­pi imád­sá­gok. Po­zsony: Kalligram.
2000    Ar­cha­i­kus nép­köl­té­sze­ti mű­faj­ok kap­cso­la­tai. Né­pi imád­sá­gok, kolindák, rá­ol­va­sók stb. In Né­pi val­lá­sos­ság a Kár­pát-me­den­cé­ben III. L. Im­re Má­ria szerk. Pécs: Ba­ra­nya Me­gyei Mú­ze­u­mok Igaz­ga­tó­sá­ga; Pé­csi Tu­do­mány­egye­tem Nép­raj­zi Tan­szék, 14–29. p. /Dunántúli dol­go­za­tok, Nép­raj­zi so­ro­zat 3./
2004    Aki ezt az imádságot… Élő pas­si­ók. Po­zsony: Kalligram.
Fe­hér Lász­ló
1997    Ada­lé­kok a pi­li­si szlo­vá­kok iden­ti­tás­tu­da­tá­nak ku­ta­tá­sá­hoz. Bu­da­pest: MTA PTI Etno­re­gi­o­ná­lis Ku­ta­tó­köz­pont. /MTA PTI Etno­re­gi­o­ná­lis Ku­ta­tó­köz­pont dokumentum-füzetek/

Fejér­dy And­rás
2008    A szo­ci­a­lis­ta tömb és a II. Va­ti­ká­ni Zsi­nat. In Fe­le­ke­ze­tek, egy­ház­po­li­ti­ka, iden­ti­tás Ma­gyar­or­szá­gon és Szlo­vá­ki­á­ban 1945 után. Ba­logh Mar­git szerk. Bu­da­pest: Kos­suth, 211–224. p. /Historia Hungaro-Slovaca – Slovaco-Hungarica 2./

Filep An­tal
1975a    To­kaj Hegy­al­ja. In Kósa Lász­ló – Filep An­tal: A ma­gyar nép tá­ji-tör­té­ne­ti ta­go­ló­dá­sa. Bu­da­pest: Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 112–113. p.
1975b    Hegy­köz. In Kósa Lász­ló – Filep An­tal: A ma­gyar nép tá­ji-tör­té­ne­ti ta­go­ló­dá­sa. Bu­da­pest: Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 116. p.

Fil­kó Ve­ro­ni­ka
2009    A ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok val­lá­si ha­gyo­má­nyai. A Zemp­lén szlo­vák­sá­gá­nak imád­ság­ha­gyo­má­nya. Szak­dol­go­zat. Bu­da­pest: EL­TE BTK Folk­lo­re Tan­szék.

Füge­di Erik – Gre­gor Fe­renc – Ki­rály Pé­ter
1993    Atlas slo­ven­ských náre­èí v Maïarsku. Bu­da­pest: Neo­tipp

Fuhl, Imrich et al.
1995    Slo­vá­ci v Maïar­sku – Ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok. Bratislava: Kubko-Goral.

Ger­gely Je­nő
2008    Val­lá­si és nem­ze­ti iden­ti­tás – egy­há­zak, fe­le­ke­ze­tek és ál­lam kap­cso­la­ta 1945 előtt. In Fe­le­ke­ze­tek, egy­ház­po­li­ti­ka, iden­ti­tás Ma­gyar­or­szá­gon és Szlo­vá­ki­á­ban 1945 után. Ba­logh Mar­git szerk. Bu­da­pest: Kos­suth, 15–21. p. /Historia Hungaro-Slovaca – Slovaco-Hungarica 2./

Gunda Bé­la
1976    A zemp­lé­ni szlo­vák fal­vak nép­raj­zi jel­le­ge. In Nem­zet­kö­zi Nép­raj­zi Nem­ze­ti­ség­ku­ta­tó Kon­fe­ren­cia. Kósa Lász­ló – Krupa And­rás szerk. Bu­da­pest–Bé­kés­csa­ba: Ma­gyar Nép­raj­zi Tár­sa­ság – Tu­do­má­nyos Is­me­ret­ter­jesz­tő Tár­su­lat Bé­kés me­gyei Szer­ve­ze­te, 33–38. p.

Gyi­vic­sán An­na
1991    A ha­gyo­má­nyos kul­tú­ra mo­dell­jei és az etni­kus iden­ti­tás a ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok­nál. In A Du­na-men­ti né­pek ha­gyo­má­nyos mű­velt­sé­ge. Ta­nul­má­nyok András­fal­vy Ber­ta­lan tisz­te­le­té­re. Ha­lász Pé­ter szerk. Bu­da­pest: Ma­gyar Nép­raj­zi Tár­sa­ság, 75–79. p.
1993    Az anya­nyel­vi ér­ték­vesz­tés fo­lya­ma­ta a ma­gyar­or­szá­gi szlo­vák nyelv­szi­ge­te­ken. Hun­ga­ro­ló­gia 3, 35–39. p.
1996    Atlas ¾udo­vej kul­tú­ry Slo­vá­kov v Maïarsku: Stav súèas­nej exis­ten­cie a poznania. A ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok né­pi kul­tú­rá­já­nak at­la­sza: A mai is­me­re­tek és gya­kor­lat alap­ján. Békéš­ska Èaba – Bé­kés­csa­ba: Slo­ven­ský výs­kum­ný ústav – Szlo­vák Ku­ta­tó­in­té­zet.
2000    A nyelv és a hit kap­cso­la­tá­ról a ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok pél­dá­ján. In Né­pi val­lá­sos­ság a Kár­pát-me­den­cé­ben III. L. Im­re Má­ria szerk. Pécs: Ba­ra­nya Me­gyei Mú­ze­u­mok Igaz­ga­tó­sá­ga; Pé­csi Tu­do­mány­egye­tem Nép­raj­zi Tan­szék, 30–35. p. /Dunántúli dol­go­za­tok, Nép­raj­zi so­ro­zat 3./
2001    A ma­gyar­or­szá­gi szlo­vák kul­tú­ra tá­ji ta­golt­sá­ga a szlo­vák és a ma­gyar kul­tú­ra szem­szö­gé­ből. In Szám­adó. Ta­nul­má­nyok Paládi-Kovács At­ti­la tisz­te­le­té­re. Há­la Jó­zsef – Szar­vas Zsu­zsa – Szil­ágyi Mik­lós szerk. Bu­da­pest: MTA Nép­raj­zi Ku­ta­tó­in­té­zet, 221–229. p.
2003    O jazy­ku litur­gie na slo­ven­ských jazy­ko­vých ostro­voch v Maïarsku. In Náro­do­pis Slo­vá­kov v Maïar­sku 19. Budapest:Magyar Nép­raj­zi Tár­sa­ság, 71–78. p.
Iliæ An­gé­la
2007    Egy­há­zi és val­lá­si kö­zös­sé­gek sze­re­pe a vaj­da­sá­gi ma­gya­rok iden­ti­tá­sá­nak meg­őr­zé­sé­ben. Bu­da­pest: Eökik.

Jakó Ma­ri­ann, G. – Hőgye Ist­ván
1995    A ma­gyar-szlo­vák la­kos­ság­cse­re és előz­mé­nyei 1945–47. (=Acta Archi­vis­ti­ca 2.) Mis­kolc

Krupa And­rás
1984    A Bor­sod-Aba­új-Zemp­lén me­gyei szlo­vá­kok a ku­ta­tá­sok tük­ré­ben. In Inte­ret­ni­kus kap­cso­la­tok Észak­ke­let-Ma­gyar­or­szá­gon. Kunt Er­nő – Sza­bad­fal­vi Jó­zsef – Viga Gyu­la szerk. Mis­kolc: Her­man Ot­tó Mú­ze­um, 185–209. p. /A mis­kol­ci Her­man Ot­tó Mú­ze­um Ki­ad­vá­nyai 15/

Mauss, Mar­cel
1971    Az imád­ság (rész­le­tek). In A fran­cia szo­ci­o­ló­gia (Vá­lo­ga­tás).  Ferge Zsu­zsa szerk. Bu­da­pest: Köz­gaz­da­sá­gi és Jo­gi Ki­adó, 132–160. p.

Ortu­tay Gyu­la
1981    Va­ri­áns, in­va­ri­áns, af­fi­ni­tás. In uő: A nép mű­vé­sze­te. Vá­lo­gat­ta és szer­kesz­tet­te: Bod­ro­gi Ti­bor és Dö­mö­tör Tek­la. Bu­da­pest: Gon­do­lat, 9–53. p.

Papp Já­nos, B.
1996    Haj­dú­do­rog küz­del­me a ma­gyar gö­rög ka­to­li­kus egy­ház­me­gye fel­ál­lí­tá­sá­ért. Nyír­egy­há­za: Örök­sé­günk.

Pén­tek Já­nos
1995    A kol­lek­tív két­nyel­vű­ség há­rom tí­pu­sa. Két­nyel­vű­ség 3/2, 1–8. p.

Peter­csák Ti­va­dar
1978    Hegy­köz. Mis­kolc: Her­man Ot­tó Mú­ze­um /Borsodi Kismonográfiák/

Piri­gyi Ist­ván
1990    A ma­gyar­or­szá­gi gö­rög ka­to­li­ku­sok tör­té­ne­te I–II. Nyír­egy­há­za: Gö­rög Ka­to­li­kus Hit­tu­do­má­nyi Fő­is­ko­la

Ripka, Ivan szerk.
1994    Slov­ník slo­ven­ských náre­èí I. A–K. Bratislava: VEDA, vyda­va­te¾­stvo SAV.

Sas­vá­ri Lász­ló
1996    Ru­szin ha­gyo­má­nyok gö­rög ka­to­li­kus­sá­gunk nép­raj­zá­ban. Bu­da­pest: Et­ni­kum.

Se­bők Lász­ló
1991    A ka­to­li­kus egy­ház­szer­ve­zet vál­to­zá­sai Tri­a­non óta. Regio 2/3, 65–88. p.

Štolc, Jozef
1949    Náre­èie troch slo­ven­ských ostro­vov v Maïarsku. Bratislava: Vyda­va­te¾­stvo SAV-u.

Sza­bó Or­so­lya
2007    Ket­tős iden­ti­tás? Bu­da­pest és Pilis­csév szlo­vák kö­zös­sé­gei. In Vál­to­za­tok a ket­tős iden­ti­tás­ra. Ki­sebb­sé­gi lét­hely­ze­tek és iden­ti­tás­alak­za­tok a ma­gyar­or­szá­gi hor­vá­tok, né­me­tek, szer­bek, szlo­vá­kok, szlo­vé­nek kö­ré­ben. Bin­dor­ffer Györ­gyi szerk. Bu­da­pest: Gon­do­lat; MTA Et­ni­kai-nem­ze­ti Ki­sebb­ség­ku­ta­tó In­té­zet, 63–109. p.
Szes­ztay Ádám
1999    A ma­gyar nem­ze­ti­ség­po­li­ti­ka és a nem­ze­ti­sé­gi nyel­vek (újra)tanulása. Két­nyel­vű­ség 6/2, 16–22. p.

Ta­más Edit, Dr.
2003    Ada­lé­kok a szlo­vák–ma­gyar la­kos­ság­cse­re zemp­lé­ni ese­mé­nye­i­hez. In Tár­sa­da­lom­föld­rajz – te­rü­let­fej­lesz­tés II. Süli-Zakar Ist­ván szerk. Deb­re­cen: Kos­suth Egye­te­mi Ki­adó, 539–553. p.

Velics Gab­ri­el­la
2005    A kö­zös­sé­gi rá­di­ó­zás, mint a tár­sa­dal­mi kom­mu­ni­ká­ció egyik szín­te­re In Tö­meg­kul­tú­ra és tö­meg­ma­ni­pu­lá­ció a mo­dern tár­sa­da­lom­ban. A mé­dia- és mű­ve­lő­dés­szo­ci­o­ló­gia új as­pek­tu­sai. Szre­ty­kó Gyö­rgy szerk. Pécs: Comenius, 172–183. p.

Vere­bé­lyi Kin­cső
2002    Folklorizmusok. In Ün­ne­pi kö­tet Fa­ra­gó Jó­zsef 80. szü­le­tés­nap­já­ra. Deáky Zi­ta szerk. Bu­da­pest: Gyö­rffy Ist­ván Nép­raj­zi Egye­sü­let,  44–52. p. /A Nép­raj­zi Lá­tó­ha­tár Kis­könyv­tá­ra 8./

Voigt Vil­mos
1974    A re­per­to­á­rok ös­­sze­ha­son­lí­tá­sa. In A száj­ha­gyo­má­nyo­zás tör­vény­sze­rű­sé­gei. Nem­zet­kö­zi szim­po­zi­on Bu­da­pes­ten. 1969. má­jus 28–30. Voigt Vil­mos szerk. Bu­da­pest: Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 67–70. p.
1990     A folklorizmusról. Deb­re­cen: Kos­suth La­jos Tu­do­mány­egye­tem Nép­raj­zi Tan­szék /Néprajz egye­te­mi hall­ga­tók­nak 9./

Zsi­lák Má­ria
2008    Odu­mi­e­ra­nie náre­èí na slo­ven­ských jazy­ko­vých ostro­voch v Maïarsku. In Slo­ven­ský jazyk v Maïar­sku I. Bé­kés­csa­ba: Výs­kum­ný ústav Slo­vá­kov v Maïarsku, 49–57. p. [ma­gya­rul: 58–91. p.]