„Az élet értelmének megértése – a sajátunkat és a másokét is beleértve”

Beszélgetés Marta Botiková professzorasszonnyal,
a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Kara Etnológiai és Kultúrantropológiai Tanszékének vezetőjével

A pozsonyi Comenius Egyetem nem tartozik Európa legrégebbi felsőoktatási intézményei közé (1919-ben alakult), a néprajz oktatása viszont a kezdetektől jelen van az egyetem életében. Ismeretes, hogy a néprajz rendszeres oktatását (önálló tanszékek keretein belül) a 20. század elejétől jegyezzük Európában (1929: Szeged, 1934: Budapest stb.). Szeretnélek megkérni, hogy röviden jellemezd, milyen körülmények között, milyen feltételek mellett jött létre a néprajz szak (a későbbiekben pedig tanszék) a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karán.

Abban teljesen igazad van, hogy Csehszlovákiában Pozsonyban volt az első egyetem, ahol a néprajzoktatás megkezdődhetett. A Néprajzi Szeminárium megalakulásával lehetőség nyílt arra, hogy elsőként egyetemi szakká nője ki magát. Valószínűleg nem véletlen az sem, hogy az újonnan létrejött állam első állami egyetemén a néprajz elsőként kapott helyet a Bölcsészettudományi Karon. Abban az időben, amikor a néprajz még nem volt szerves része az akadémia munkásságának, többnyire szövetségi és önkéntes síkon folyt a kutatás, elérkezett a pillanat, a kedvező légkör és a kor politikai törekvései is azt szorgalmazták és szükségét érezték annak, hogy a pozitív nemzeti/kulturális bizonyítékok napvilágra kerüljenek.
A másik oldalról viszont, amikor a szeminárium önállósult és később több szervezeti egység is köré épült, a Komenský Egyetem néprajzoktatása nem tévesztette szem elől a tudomány nemzetközi jellegét sem. Karel Chotek professzor 1921-ben érkezett Pozsonyba, 1922-ben általános néprajzi szemináriumot vezetett, a földrajz szak keretein belül. Az általános, „egyetemes” néprajzi szemináriumot szemeszterenként váltotta a csehszlovák néprajzot oktató szeminárium. A szeminárium, mint az egyetemi oktatás szervezeti egysége ma már nem használatos. Lehetséges, hogy ez a forma majd újra elnyerheti jelentőségét, mikor engedünk azon integrációs törekvéseknek, amelyek a tágabban vett intézeti elképzelések felé igyekeznek a kar keretein belül. A szeminárium szorosan összefügg azokkal a professzorokkal, akik életre hívták és vezették.

Egy tanszék tudományos-szakmai irányultsága mindig szoros közeli kapcsolatban van a vezető személyiségével, de a tanszék többi munkatársával is. Hogy lehetne ebből a szempontból jellemezni a tanszéketek fejlődését? Beszélhetünk-e szerinted „pozsonyi iskoláról”, vagy pozsonyi iskolákról?

A már említett Karel Chotek professzor, aki a néprajz szak alapítója volt, abban az időben, amikor Pozsonyba érkezett már ismerte a régebbi, szlovákiai, „akadémia előtti” kutatásokat és a szlovák terepet is. Ő volt a máig működő és használatos tanszéki könyvtár megalapítója és kiépítője. Prágába való távozása után az előadásokat 1936–1939 között, a történelem szak keretein belül, külsőleg Vilém Pražák vezette, aki abban az időben a Pozsonyi Városi Múzeum fő munkatársa volt. A fent említett időszakban Piotr Grigorievič Bogatyriov tartott folklorisztikai előadásokat a szlavisztikai tanulmányok keretein belül. A szláv szeminárium biztosította a néprajzoktatás folytonosságát abban az időben, amikor a tudományág nem rendelkezett önálló tanszékkel. Meghatározóak voltak a Frank Wollman által vezetett gyűjtőakciók is.
1940–1943 között a lipcsei Bruno Schier professzor vezette a kar néprajzi előadásait. Az ő munkássága még értékelésre vár a néprajz szlovákiai fejlődésének szempontjából.
A háborút követően a néprajzi szeminárium 1947-ben újult meg, ebben Andrej Melicherčík és Rudolf Bednárik docensek, későbbi professzorok vállaltak jelentős szerepet.
A 20. század második felében a szak különféle szervezési és személyi változásokon, valamint belső tudományos fejlődésen esett át. Az alkalmazottak, tanárok és munkások, akik a szakmában tevékenykedtek, amikor összevont tanszékeken belül folyt az oktatás, vagy az újjászületett, önálló tanszéken dolgoztak megérdemlik a tiszteletet és az elismerést – ennek lenyomata a tanszékünkről szóló fejezet a bölcsészkar emlékkönyvében3, illetve a tanszék kiadványa, az Ethnologia Slovaca et Slavica 34., 2011-ben megjelent tematikus száma.4 Itt a legfontosabb, hogy megemlítsük az önálló néprajzi tanszék létrejöttét, ami 1969-ben Ján Podolák (akkor még docens, ma professzor) vezetése alatt valósulhatott meg. A tanszék élén Podolákot Ján Michálek, Ľuba Droppová, Milan Leščák és Marta Botiková követte. A tanszék önálló kutatóműhellyel is rendelkezett és rendelkezik ma is, ami Etnológiai Kabinet néven jött létre, majd különféle szervezeti változásokon ment keresztül Ján Podolák, Emília Horváthová és Magdaléna Paríková irányításával. Ennek az osztálynak részét képezi a Dokumentációs Gyűjtemény, amely fénykép –, rajz –, és szöveges gyűjteményt foglal magába (több, mint 20.000 dokumentum), főként a hallgatók és munkatársak terepen folytatott kutatásainak és gyűjtéseinek eredményeit tartalmazza.

Amibe itt betekintést engedtél, azok nagyon fontos, de főként szervezési események voltak. Engedd meg, hogy visszatérjek a „pozsonyi iskola” létezésével kapcsolatos alkérdésemhez…

A pozsonyi iskola/iskolák létezésének margójára megjegyezném, hogy ebben a kérdésben egy külső szakértőt kellene megkérdezni. Mivel a válasz alól nem tudok kibújni, ezért megpróbálom megfogalmazni a saját véleményemet a tanszék történetéről. Minden intézménynek megvannak a maga fényesebb és kevésbé fényes időszakai. Ezek az időszakok pedig nem csupán a saját belső fejlődéssel, vagy a kiemelkedő kutatói személyiségekkel vannak összefüggésben, hanem gyakran a politikai térnyerésével is a tudományágban. A „sajátosságok”, jellegzetességek kutatása az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt politikailag korrekt volt, illetve a szlovákiai németek iránti érdeklődést lehetséges, hogy a háborús szlovák állam is elősegítette. A második világháború után egy pillanatig felvillant az a gondolat, hogy jobb idők jönnek – gondolok itt most Melicherčík Teória národopisu [A néprajz elmélete] című művére. A valóságban villámlott tovább a „nemzeti jellegzetességek” és a „dolgozó nép” között, természetesen főként a „dolgozó nép” jöhetett ki győztesen a csatákból, a néprajztudományt pedig igyekeztek „megmenteni” és „megtisztítani” a burzsoá-nacionalista emlékeitől. Két irányba folytatódott a kutatás – az etnológiában teret nyert az az egyfajta kezdetleges, eredeti és autentikus, módszertanilag evolucionista irányvonal, amelyet a mai nézőpontból figyelve nem igen lehet ünnepelni. Viszont a pozitivista leírások módszere rengeteg olyan anyagot hozott, amelyet addig csak kevésbé kutattak. Más volt a helyzet a folklorisztikában. Itt megvolt az az elméleti-módszertani alap, amire építkezni lehetett. Ebben az időben a már említett Andrej Melicherčík professzor új, a kor haladó szellemébe illeszkedő témákra bukkant – a fasizmussal szembeni ellenállás és a Jánošík hagyomány kapcsolataira. Ma már értékelni tudjuk értelmezését, miszerint Jánošíkot az osztályharc hősévé tette a szocialista ideológia börtönében, kiemelve őt a feudalista viszonyokból. Fontosnak tartjuk, hogy itt másfajta magyarázatok születtek, a tudományos viták nem szűntek meg és amint a társadalmi feltételek engedték, a pozsonyi tanszék készen állt a tudományos munkára. Itt újfent az etnológiai kutatásokra és főként Podolák professzor egyedülálló szlavisztikai és balkanológiai kutatásaira gondolok, vagy a folklorisztikában Michálek professzor memorát kutatásaira. Úgy vélem ezek a tematikus és módszertani vizsgálatok nagyban alakították a pozsonyi iskolát. Jelentős eredményeket értünk el Pozsonyban a folklorisztikai tanulmányokban. Hogy ez azzal is összefüggésben volt-e, hogy a tanszék vezetésében kitűnő folkloristák (Michálek, Droppová, Leščák) váltották egymást? Természetesen, viszont arról sem feledkezhetünk meg, hogy például a munkásosztály kultúrájának vizsgálata a kor szellemének volt alárendelve, végeredményben viszont új anyagot hozott, amelyhez új módszertani hozzáállásra volt szükség, vagyis tulajdonképpen „ablak nyílt” az urbánus vizsgálatokra… Nem feledkeztek el a magas művészet problematikájáról, sem a muzeológia dokumentálásáról. Az érdeklődést és a muzeológia kvalitását bizonyítja a tanszékünkön nemrégiben alakult muzeológia és kulturális örökség szakirány.

Dicsekedj nekünk egy kicsit: hol mindenhol tudtak érvényesülni a pozsonyi tanszéken abszolvált hallgatók?

Kérdésedre válaszolva egy kisepikai prózaműfajhoz, egy közmondáshoz nyúlok segítségül, miszerint: „A megmunkált kő mindenhova illik”. Végzőseink érvényesülése is ennek a gondolatnak a bizonyítéka. Eredetileg belső használatra szántuk az ötletet, ma már az akkreditációs iratok kötelező részét képezi. A néprajzot végzett hallgatók megállják a helyüket az élet több területén, különféle munkahelyeken. Többen közülük az akadémia tudományos munkatársai, pedagógusok, beleértve a főiskolai és egyetemi tanárokat is, múzeumi dolgozók, tudománynépszerűsítő intézmények munkatársai, azon intézmények munkatársai, ahol a kulturális örökséget védelmezik és népszerűsítik, vannak akik könyvkiadóknál vagy a médiában helyezkednek el. Ezek azok az ideális munkahelyek, ahol az abszolvenseink érvényesülni tudnak. Úgy gondolom, nem véletlen, hogy az állami hivatalok magas beosztású tisztségviselői között, civil szervezetek önkéntes aktivistái között, utazási irodák, vagy épp esküvőszervező irodák munkatársai között is találkozhatunk végzőseinkkel. Nem hiszem, hogy sikertelenségként kéne elkönyvelnünk, ha abszolvenseink a néprajz szakon kívül tudnak elhelyezkedni. Ellenkezőleg, a rugalmasság a mai munkaerőpiac követelménye, még akkor is, ha nagyon sajnálom, hogy főként az állami intézmények nem tudják a fiatal szakembereket megfizetni, és nem tudják az ő segítségükkel pozitív irányba terelni a kulturális örökség társadalmi befogadását, pedig az etnikai kapcsolatokban meg tudnák látni és talán fel is tudnák oldani a kulturális másságból adódó félelmeket. Ezek azok a területek, amikre felkészítjük hallgatóinkat.

Azt lehet mondani, hogy legendásak azok a „megboldogult”/elmúlt etnológiai szemináriumok, amiket a pozsonyi tanszék szervezett. Beszélnél kérlek ezek hosszan tartó (máig érezhető) hatásairól? Illetve arra is kíváncsi lennék, hogy milyenek a tanszék mai nemzetközi kapcsolatai?
Több hazai és külföldi kolléga a régebbi és a középgenerációból is biztosan emlékszik a hatvanas évek vége felé megrendezett sikeres, nemzetközi, tudományos összefonódásra, ami a Seminarium ethnologicum nevet viselte. A társadalompolitikailag „normalizáció”-nak nevezett korban, a hetvenes években erre kapcsolódtak a lengyel–szlovák hallgatói szemináriumok. Az 1990-es évektől (a tartós személyes és kollegiális külföldi kapcsolatoknak is köszönhetően) tanszékünk is bekapcsolódott a hallgatók és oktatók számára fenntartott nemzetközi CEEPUS hálózatba, ugyanúgy, ahogy a speciálisabb, kétoldalú Erasmus program keretein belül is jó kapcsolatokat ápol az európai etnológiai tanszékekkel.

Hogy látod a szak jövőjét: attól eltekintve, hogy néprajzról, etnológiáról, kulturális, vagy szociális etnológiáról legyen szó?

Ahogy azt már említettem, végzőseink megállják a helyüket azokon a posztokon, amik a humán műveltségre alapoznak, illetve a szociális tudományokat, vagy az alkalmazott/szervezési tapasztalatokat követelő munkahelyeken is. Amit mi hozzáadott értékként nyújtani tudunk, amiért érdemes elvégezni képzésünket, az a felfedezésekkel töltött gondtalan iskolaévek mellett a személyes fejlődés lehetősége. Végzőseink a társadalmi valóságból érkező figyelmeztetéseket idejében felismerik és az ebből adódó csapdákat sikeresen el tudják kerülni. Fontos a sikeres gyakorlatokból adódó össztársadalmi elégedettség is. Tudom, hogy még így is fenn áll a kérdés, „miért is van szüksége a társadalomnak ránk”? Egyetemünk dékánja a promóciós beszédében, a költőkről fogalmaz így, de úgy érzem ez a mi szakunkra is érvényes: „Az a korszak, amelyik úgy gondolja, hogy nincs ránk szüksége, valószínűleg neki van a legnagyobb szüksége ránk”. Felnyitni a szemeket, azonosítani a társadalmi folyamatokat, keresni és megtalálni azokat a megoldásokat, amik az együttélésből, a kulturális különbözőségekből adódnak, valamint az önbecsülés és mások megbecsülése. A néprajz/etnológia/kulturális antropológia nem csupán empátiára, megfigyelésre és a másik meghallgatására nevel, hanem segít megérteni magát az életet is – a sajátunkat és másokét is.

Köszönöm szépen a beszélgetést, és a szinte kerek évforduló alkalmából sok sikert kívánok Neked és a tanszékednek.

Liszka József
(Baranyovics Borisz fordítása)