kedd, június 22, 2021

Botík, Ján: Dolnozemskí Slováci. Tri storočia vysťahovaleckých osudov, spôsobu života a identity Slovákov v Maďarsku, Rumunsku, Srbsku a Bulharsku

adlak: Vydavateľstvo Ivan Krasko 2011, 335. p. ISBN 978-973-107-067-4

Ján Botík, akiről – ha életművét egy polcon felsorakoztatnánk – kézzel foghatóan bizonyosodna be, hogy voltaképpen megírta a szlovákok néprajza mellett a kárpát-medencei népek etnikai történetét: részkérdésekbe menően és összefoglalóan egyaránt1, legutóbbi kötetében a Szlovákia területén kívül, (Dél)-Kelet-Közép-Európában élő szlovákok néprajzáról szóló írásait gyűjtötte egybe2. Maguknak az írásoknak a zöme (talán kettő, a kilencvenes években keletkezett dolgozatot leszámítva) a harmadik évzred elején készült. Az összesen tizennyolc tanulmány, konferencielőadás, könyvismertetés három, nagyjából körülírható, noha összefoglaló címmel nem ellátott temetikai blokkban kerül most az olvasó elé.
Az első egységbe az elméleti-módszertani jellegű, terminológiai kérdéseket is feszegető, áttekintő írások kerültek. Ezekben fogalmazza meg Ján Botík azt a tételét, miszerint – a korábbi irodalomban sokszor felbukkanó nézettel ellentlétben – a Szlovákia határain kívül élő szlovákok nem tekinthetőek sem kulturálisan, sem nyelvileg, sem az identitásukat tekintve egységesnek. Két nagy csoportjukat különbözteti meg: a Nyugat-Európába és a tengerentúlra, illetve (főleg a török kiűzése után) az Alföldre és a Balkán felé kivándoroltakra. Az első csoport a szó szoros értelmében vett valódi kivándorlás volt, míg az utóbbi zömében belső, az akkori Magyarország keretei között lezajlott lakhelycsere. Utóbbiakat mondja ma a szlovák kutatás dolnozemskí Slováci-nak, noha Botík felteszi a kérdést, használható-e még ez a kifejezés erre a rendkívül sokrétű, egymástól nagyon is különböző csoportok összefoglaló neveként. A német nyelvsziget-néprajz egyik sarakalatos megállapítását átvéve a külföldi szlovákok kultúráját Botík három elemből megalkotottnak fogja fel: az egykori hazából magukkal hozott kulturális elemek halmaza (ezt mondta a német nyelvszigetkutatás Altgut-nak), az új környezet kultúrájából átvett elemek halmaza (Lehngut) és az új hazában, az elmúlt egy-két évszázad alatt belső fejlődés során kialakult kulturális elemek halmaza (Neugut). Teljesen világos, hogy ezeknek a szlovák csoportoknak a kultúrája nem lehet egységes, hiszen eleve a mai Szlovákia más-más területeiről érkeztek (más természeti környezet, más társadalmi, vallási, interetnikus viszonyok, más dialektus stb.), más-más helyeken telepedtek le (ugyanúgy más természetföldrajzi körülmények, más és más a környezetükben élők nyelve, kultúrája, vallása stb.). A szóban forgó temetikai tömb tanulmányaiban a szerző a kérdés olyan aspektusait járja körül, mint a nyelv, a bilingvizmus, valamint az egyház szerepe, a lokális közösségek, az értelmiség, a helyi elit szerepe. A második világháborút követő csehszlovák–magyar lakosságcsere eredményeként magyarországi szlovákok reemigráns tömegei telepedtek le Szlovákia déli területein (a szlovák kutatás ezeket a csoportokat, nem egészen korrekt módon repatriánsoknak is mondja3). Ján Botík ezeknek a külföldi szlovákoknak a beilleszkedési kérdéseit is tárgyalja egyik tanulmányában.
A kötet második tematikai egységét különféle, a tárgyalt népcsoporto(ka)t érintő esettanulmányok alkotják. De ebben a blokkban olvashatunk a bulgáriai szlovákokról, vagy az Alföldről Argentinába vándoroltakról is.
Személyesebb jellegű a harmadik tömb, ahol a kötet témájával is foglalkozó, vagy éppen a bemutatott közösségekben élő pályatársakat méltató írások (Gyivicsán Anna / Anna Divičanová, Krupa András / Ondrej Krupa, Ondrej Štefanko stb.), könyvismertetések olvashatóak.
Van egy negyedik blokkja is a kötetnek, amely az összesített irodalomjegyzéket tartalmazza, valamint a közölt írások eredeti megjelenésének bibliográfiai adatait. Itt említem meg, hogy mivel a kötet szövegeit a szerző nem dolgozta át (kizárólag a könyvészetet egységesítette), bizonyos átfedések tapasztalhatóak az egyes írások között.
Ján Botík könyve nem csak egy jelentős tudós kutatási eredményeinek kaleidoszkóp-szerű szemléje, egy adott témakörben született összegzése, hanem egyszersmind benne van egy, a 20. század utolsó harmada kutatógenerációjának az egész tudásanyaga is. Az, hogy a Duna medence népeinek történetei, népi kultúrái, mentalittásai (és itt már az is kérdés, hogy indokolt-e többes szám használata), szóval az, hogy nemzeteink története, népi kultúrája, mentalitása önmagukban nem érthető meg, szakmai közhelynek minősül ugyan, ám mégsem lehet elégszer hangsúlyozni. Abban a világban, ahol lépten-nyomon a nemzeti kizárólagosságra, felsőbbrendűségre (ki volt itt előbb?) utaló törekvések (minden oldalon!) napirenden vannak, szükség van a megfontolt, tudós szavakra, józan megállapításokra. Olyanokra, amilyenekkel Ján Botík könyvének lapjain is találkozunk.