kedd, június 22, 2021

„Mikor első nagyobb cikkemet még egyetemi hallgatóként beküldtem az Ethnographiához, a folyóirat főszerkesztője, K. Kovács László magához hívott pesti egyetemi szobájába, s hosszan elbeszélgetett velem. Nemcsak a cikk javításával, hanem velem is foglalkozott és életre szóló jó tanácsokkal is ellátott. Egyik legmaradandóbb, máig szem előtt tartott tanácsa az volt, hogy keresnem kell egy falut (egy vidéken esetleg kettőt-hármat), amit aprólékosan megismerek, aminek egész kultúráját belülről látom, s ami más vidékeken való kutatásaimban viszonyítási pont lehet, olyan, amihez minden mást mérhetek. Úgy vélte a húsvéti szokásokról szóló cikkem alapján, hogy a tisza- és erdőháti falvak (hisz ez a szülőföldem) szinte önmagukat kínálják. Ő talpköveként Tiszakeszit nevezte meg. Később, rá hivatkozva hallgatóim figyelmét erre mindig fel is hívtam. Nyilvánvaló, hogy ezt a nagyszerű tudományos kutatási módszert és szemléletet megalapozó bölcsességet Györffy Istvántól tanulta. Attól, aki ezt életpályájával, tudományos módszerével és eredményeivel is hitelesítette. Ebben benne van a belülről látás, a teljesség iránti igény, az aprólékos tudás és az átfogó szemlélet. Hiszen óriási dolog a (egy) kultúrát velejéig ismerni, egy élet egészet minden vonatkozásban birtokolni. A néprajz összehasonlító tudomány. Így valóban elengedhetetlen pont az a talpalatnyi föld, ahol lábunkat biztosan megvethetjük, s amely alapul és mércéül szolgál más kultúrák megértéséhez. Mennél biztosabban állunk ezen a ponton, annál élesebben és lényeglátóbban szemléljük más közösségek kultúráját, akár annak egészéről, akár részleteiről legyen szó.”
Szabó László a fenti gondolatokat 2009-ben, Györffy István születésének 125., halálának 70. évfordulóján fogalmazta meg egy Györffy tudományosságát méltató cikkében. Érdekes egybeesés, mondhatni: sorsszerű, hogy Györffy István 1939-ben elhunyt, Szabó László pedig ugyanabban az évben megszületett. (Talán ez is indokolta, hogy példaképének tekintette a nagy tudóst.) Mátészalkán született ugyan (szeptember 27-én), de fehérgyarmatinak vallotta magát. Debrecenben magyar-történelem-néprajz szakon Gunda Béla tanítványaként végzett 1963-ban. Még ebben az évben a szolnoki Damjanich János Múzeum munkatársa lett, amely nyugdíjazásáig fő munkahelye volt, ám kötődését hozzá haláláig megőrizte. 1968-ban doktorált, 1974-ben szerzett kandidátusi fokozatot. 1994-ben a Debreceni Egyetem (akkor még Kossuth Lajos Tudományegyetem) Néprajzi Tanszékén habilitált, ezt követően egyetemi tanárrá nevezték ki, 1997-ben pedig a Magyar Tudományos Akadémia doktora lett. 1978 óta oktatta – más tárgyak mellett – saját társadalomnéprajzát a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékén.
Azt, hogy tanárainak sokat köszönhetett, szívesen és gyakran emlegette. Mégis azok közé a néprajzkutatók közé tartozott, akik a tudományon belül önálló utat jártak be. Ez leginkább abban jelentkezett, hogy új jelentéssel töltötte meg a társadalomnéprajz fogalmát.
Saját elméletét mérhetetlen mennyiségű gyűjtési tapasztalattal, terepmunkával alapozta meg. Szabó László – nem kritikusan, hanem építkezve – továbbvitte azt a bírálatot, amely néprajztudományunk első kézikönyvét, a Magyarság Néprajzát érte, miszerint az a folklór és a tárgyi világ vizsgálata során ezeket a „produktumokat” közegükből kiszakítva (tehát nem maximális hitelességgel) vizsgálja. A későbbiekben finomodott a szemlélet is, a módszerek is, a vizsgálatok fokozatosan kiterjedtek a tárgyak és folklór-alkotások létének körülményeire, használóira és készítőire is – ám továbbra is a produktumok jelentették a kiindulópontot. Szabó László társadalomnéprajzának újszerűsége abban van, hogy a kultúra kutatásának kiindulópontjául – a korábbi produktum helyett – a tevékenységet teszi meg. (Tehát nem követi azt az értelmezést, amelyben a társadalomnéprajz a népi társadalom intézményeinek vizsgálatát jelenti.) Az emberi tevékenységek tipizálása után kiemelte azok közül a leginkább eredményeset, a munkát. Ezen a ponton elképzelése találkozott Fél Editével, akinek nevét tanári pályafutása során mindig megható tisztelettel emlegette. Fél Edit munkával foglalkozó kutatásai jelentették e téren tudományunkban szinte az egyedüli előzményeket. Mindketten arra az eredményre jutottak, hogy a munkaszervezeti formák ugyanúgy mutatnak területi jellegzetességeket, mint a népélet akkorra már sokat vizsgált területei, a zene, a tánc, a viselet. Ám így a munka még „csak” szaporította volna a vizsgált jelenségek korábbi sorát. Szabó László elmélete akkor érthető igazán, ha gondolatmenetét követve a munka és a (néprajztudomány korai korszaka kulcsfogalmának nevezhető) parasztság fogalmát összekapcsolva haladunk. A parasztság fogalmának definiálása több tudomány számára megkerülhetetlen. Szabó László saját értelmezéséhez legtöbbet Erdei Ferenc és Szabó István megfogalmazásaiból merített. A társadalom többi rétege mellett létezett parasztságot maga is, mint Erdei Ferenc, egy belülről továbbrétegződő társadalomként értelmezte. Szabó István nézetével annyiban azonosult, hogy a parasztság nem teljesen feleltethető ugyan meg a hajdani jobbágyságnak, ám meghatározója mégis abból nőtt ki. A parasztságot Szabó László úgy ragadta meg, hogy a társadalom azon része, amely az egykori jobbágyi nyomást, kényszert: a munkát természetes életritmussá alakította, munkaerkölccsé tette. A munkaerkölcs más rétegeket is jellemez, de – az ő értelmezésében – nincs a parasztság esetéhez hasonló átütő, mindent átható ereje. Ezzel, a láthatatlanul (még éppen) működő munkaerkölccsel hozta összefüggésbe a szocialista Magyarországon létezett háztájik, a sikeres téeszek jelenségét, illetve az erőltetett iparosítás eredményeit is. Az erkölcs hordozóival, az emberekkel együtt költözött faluból városba, mozdult el mezőgazdaságból iparba – de élt. Tehát ha volt a szocialista gazdaságban siker, az jórészt ennek a fáziskésésnek volt köszönhető, annak, hogy az akkor aktív korúak a szocializmusban dolgoztak ugyan, de a munka fogalmát még nem abban tanulták. Nem kis bátorságra (és nagy szerencsére) volt szükség ahhoz, hogy ezt 1985-ben megfogalmazza, és a korszakot a magyar társadalom parasztosodásának nevezze.
Mintegy háromszáz tanulmánya és húsz kötete jelent meg tudományos pályája során, de megszámlálhatatlanul sok kis írást közölt napilapokban, regionális sajtóban. Ez abból is adódott, hogy nem „szobatudós” típus volt. Tántoríthatatlanul hitt abban, hogy az emberi konfliktusokból, kulturális különbségekből adódó feszültséget a néprajz eredményei oldani tudják. Barátságos természete, társaság-igénye valósággal megkívánta a sok-sok „terepen”, gyűjtéssel töltött időt. Ugyanez a vonása magyarázza, hogy gyűjtőútjai során egyre szaporodtak barátai, mindenki visszavárta, akivel csak egyszer is beszélgetett.
Múzeumi munkájának a szolnoki Damjanich János Múzeum néprajzi gyűjteményi egységei a legközvetlenebb lenyomatai. Tanárként a debreceni egyetemi órái mellett a jászberényi főiskolán is évtizedekig tanított. Kevesekre jellemző az a jóindulatú tanári magatartás, amivel tanítványai és kollégái útját egyengette, pályáját szemmel tartotta. Többször is megtette, hogy ha hallgatója a vizsgán nem tudott megszólalni, feltette neki a vízválasztó kérdést.
– Mondjon egy átlátszó fémet!
– ????
– Igen, egy fémet, ami valóban fém, mégis átlátszik.
– ???? ????
Mielőtt a vizsgázó kővé vált volna, elárulta:
– Drótkerítés.

Ha ez sem segített, megkérte a vizsgázót, nézzen bele egy pillanatra a jegyzetébe. Tudta, hogy felelet abból csak akkor lesz, ha az illető valóban felkészült, ha tényleg csak az ijedtségtől nem tud válaszolni, hiszen egy pillanat alatt nem lehet megtanulni néhány mondatot sem.
Ezzel a segítő jóindulattal kísérte tanítványai pályáját a későbbiekben is. Sok-sok muzeológus, kutató és tanár kollégája köszönheti neki (saját maga mellett) eredményeit, sikereit. Látta, észrevette a hiányosságokat is, de elsősorban az írásokba fektetett munkára koncentrált, nem keresett mindenáron hibát. Azon kevesek közé tartozott, aki ha tanúja volt annak, hogy valakit méltatlan támadás ért, szót emelt mellette, nem rejtette véka alá a véleményét.
Mintegy két hónappal 73. születésnapja előtt hunyt el. Talán – mint Ő Györffy halálának évében – akkor is született valaki, aki szellemiségével azonosulva, eredményeit értve az övéhez hasonló életművet alkot majd.